Economic subjects | Social insurance » A társadalombiztosítás kialakulása, fejlődése

Datasheet

Year, pagecount:2009, 15 page(s)
Language:Hungarian
Downloads:224
Uploaded:October 15, 2009
Size:92 KB
Institution:-

Attachment:-

Download in PDF:Please log in!

Comments

11110 Eszet lenke April 23, 2010
  köszi, hogy feltetted.

New comment

Content extract

1 A TÁRSADALOMBIZTOSÍTÁS KIALAKULÁSA, FEJLŐDÉSE A társadalombiztosítás előtörténete 1 A társadalombiztosítás a kezdeti időszakokban az egyes gazdasági szektorokhoz (ipar, kereskedelem) kapcsolódva foglalkozás-, illetve szakmaorientáltan jött létre. Az első törvények azok számára írták elő a kötelező biztosítás kötését, akik emberi munkaerejükre tekintettel a gazdaság továbbfejlődése szempontjából domináns strukturális tényezőknek, az akkori „csúcstechnológia működtetőinek” számítottak. Ez a réteg az államapparátusban foglalkoztatottak (köztisztviselők, közalkalmazottak), a bányászatban, az agrárszektorban, a gyárakban, üzemekben foglalkoztatott munkásság, illetve a kereskedelmi dolgozók köréből kerültek ki. Adam Smith (1723-1790), angol közgazdászig nyúlik vissza az a felfogás, amely három jól megkülönböztethető rétegre bontja a társadalmat, amely a későbbiekben mint felső réteg, középső

réteg és alsó réteg vált ismertté. Ezek a társadalmi rétegek a XIX században mély átalakuláson mennek keresztül. A változás okait a gazdasági liberalizmus és az iparosodás térhódításában fedezhetjük fel. A gazdasági liberalizmus elvi háttérként, ideológiaként alapozta meg a gazdasági fejlődést. Kettős alapelvet követett: a munkamegosztást és a szabad piac minél tökéletesebb érvényesítését. Adam Smith a munkamegosztás körülírása nyomán három típust különböztet meg: a termelésmegosztást, a termelési szakasz egyszerű munkaműveletekre való felbontását és a specializálódást. Ennek következtében új szegmensek, új iparágak és új foglakoztatási-munkavégzési formák jelentek meg. A szabad piacot a legjobb módszernek tartották ahhoz, hogy az előnyök és hátrányok között megfelelő egyensúly jöjjön létre. A gazdasági liberalizmus valójában a tőkeerősebb, a nagyobb gazdasági hatalommal

rendelkező uralmát valósította meg, aminek következtében a kisebb, kevésbé tőkeerős vállalkozások fokozatosan elveszítették versenyképességüket és lassanként felszámolódtak. A gazdasági liberalizmus következtében egyesek hallatlan gazdagságra tettek szert, az önálló ipari egzisztenciák közül pedig igen nagy tömegek jutottak proletársorba. Az iparosodás terén is óriási változások következtek be Az első ipari 1 Balogh Gábor: Társadalombiztosítási ismeretek: bevezetés a társadalombiztosítástanba, Corvinus Kiadó, 1996. 1 2 forradalom tulajdonképpen 1780–1850 között lezajlott. Húzóágazatai közé tartozott a textilipar, a vas- és fémkohászat. Megjelentek az első gyárrendszerek, amelyek fokozatosan visszaszorították a kisipart, kisüzemeket. Vagyis: szektorális átstrukturálódás következett be Létrejött a munkapiac, illetve a szakmák szerinti specifikáció következtében a foglalkozások piaca. Kezdett

kialakulni az ipari munkásság A második ipari forradalom (kb 1880–1930) az USA-ban és Németországban indult el és az addigi gyári rendszer helyett a nagyipari tömegtermelésre helyezte a hangsúlyt. Főbb húzóágazatai megváltoztak, az elektrotechnika, a vegyipar és gépjárműipar új technikák kialakulását tette lehetővé. Az ipari technológia fejlődése következtében a munkapiac ismét módosult: már mindenki munkapiacáról beszélhetünk, amelyben a bérmunkaverseny általánossá vált. A közvetlen munkavezetést felváltotta a bürokratikus irodarendszer. A tőke, a munka és a foglalkozás triumvirátusa egyértelműen elkülönült egymástól. Ismételten újabb szakmák és foglalkozások jöttek létre, azaz nemcsak specifikáció, hanem specializálódás is végbement az egyes iparágakon, foglalkozási ágakon belül, illetve újabb ipari ágazatok jöttek létre és futottak fel. Az ipari forradalom első és részben második fázisában a

mezőgazdaság egyaránt stratégiai szektornak számított, ugyanakkor a XIX. század közepétől a fejlett iparral rendelkező országokban a mezőgazdaságban dolgozók utánpótlása kezdett visszaesni, míg az iparban foglalkoztatottak száma növekedett. Az iparosodás hatására új szolgáltatások jöttek létre vagy erősödtek meg (pl.: bankszektor, pénzügyi szféra)Ugyancsak az iparosodásnak köszönhetően megváltoztak a demográfiai viszonyok. Az ipari centrumok körül megkezdődött a nagyvárosok kialakulása (urbanizáció). Ha a társadalom struktúráját vizsgáljuk, akkor megállapítható, hogy az 1780-tól 1930-ig eltelt 150 évben olyan mérvű változásokon ment keresztül, amely az ipari forradalmak előtt elképzelhetetlenek lettek volna. A társadalom Adam, Smith által leírt hármas rétegződése már nem volt alkalmas az új viszonyok jellemzésére. A kor viszonyait elemezve Karl Marx (1818–1884) is hol két, hol három, hol pedig hét

osztályba próbálta besűríteni az új társadalmat. A Marx által vázolt társadalom osztálytársadalom volt, benne az osztályharc játszotta a főszerepet. Marx társadalmi struktúrája tulajdonképpen a gazdasági viszonyoknak a tükröződését jelentette, amelyben a munkás kiszolgáltatottsága és kizsákmányolása eléri csúcspontját, s amivel szemben a munkásságnak fel kell lépnie: egyesülnie kell és át kell vennie a hatalmat, hogy helyzetén javíthasson. Marx elképzelése azonban nem egészen volt megalapozott. Ugyanakkor tény, hogy a szervezkedés, a szakmai szerveződések az ipari munkásság körében erősödtek fel. Az első szerveződések, az első szakszervezetek ágazati-szakmai alapon jöttek létre, és a kezdeti időszakokban még gyengék voltak. A XIX század második felében azonban mind erőteljesebbé vált a szakszervezeti 2 3 mozgalom. A század első felében domináló szakmai-ágazati szakszervezeteket a II ipari forradalom

időszakában a tömegszakszervezetek, illetve az ipari szakszervezetek váltották föl. A munkásmozgalom elterjedését elősegítette, hogy komoly szolidarisztikus és segélyező tevékenységet fejtettek ki tagjaik körében. A szakszervezetek hozták létre az első önkéntes betegsegélyező pénztárakat, nyugdíj és rokkantsági pénztárakat. Ezzel mutatva irányt az államnak, hogy a szociális kérdés nem tekinthető rendészeti (rendőrségi) ügynek, hanem másfajta kezelést kíván. A társadalombiztosítási modellek nemzetközi fejlődéstörténete 2 Azokat a társadalombiztosítási modelleket kell elsősorban vizsgálni, amelyek meghatározták, illetve hatást gyakoroltak a hazai társadalombiztosítás kialakulására és fejlődésére. Mindenekelőtt a német vagy bismarcki modellt kell megnézni Elsősorban azért, mert e modell nyomán - Németország és Ausztria után - a világon harmadikként tette hazánk kötelezővé a társadalombiztosításba

tartozó betegségi biztosítást. Németország a betegségi biztosítást 1883-tól, a baleseti biztosítást 1884-től, a nyugdíjbiztosítást 1889-től, a munkanélküliségi biztosítást pedig 1927-től vezette be tárgyi biztosítás formájában, és a munkanélküliség esetére szóló biztosítás kivételével vezető szerepet játszott, illetve modellt szolgáltatott a világnak. Bismarck felfogása szerint az állam és a társadalom számára a legnagyobb veszélyt a szociáldemokrácia jelentette. A szociáldemokrácia veszélyét konkrét szociális reformokon keresztül próbálta elhárítani, még pontosabban: azokat a rétegeket célozta meg, akik leginkább ki voltak téve a szocialista szabad szakszervezeteknek és ezzel együtt a marxi alapokon álló szociáldemokratáknak, illetve akiknek és családjaiknak a megélhetési biztonsága az iparosodás következtében rendkívüli mértékben függött keresőképességüktől, egészségi állapotuktól, vagyis

az ipari munkásokat. A kezdeti lépéseket tulajdonképpen az 1879-es védővámpolitikai rendelkezések életbe léptetésével tette meg. Ezt követően egyéb intézkedéseket is hozott a gazdasági krízis és a munkanélküliség mérséklésére. A szociális kérdés (munkáskérdés) megoldásához az adórendszer megváltoztatását is tervbe vette: adópolitikája az adóterhek újraelosztására irányult (ez a terve azonban meghiúsult). A nyolcvanas években alakult ki a 2 Balogh Gábor: Társadalombiztosítási ismeretek: bevezetés a társadalombiztosítástanba, Corvinus Kiadó, 1996. Munkaerőpiac és szociálpolitika Közép- és Kelet-Európában, (szerkesztette Nicholas Barr), Hilscher Rezső Szociálpolitikai Egyesület, Budapest, 1995. 3 4 társadalombiztosítás három, klasszikus ága (a betegségi biztosítás–1883. június 15 , a baleseti biztosítás–1884. július 6. , és a nyugdíjbiztosítás–1889. június 22.) Az első

társadalombiztosítási törvények megtörték a szociális biztosítást megelőző egyleti biztosítás mintegy fél évszázados korszakát, és megteremtették a kötelező biztosítás alapelveit. E törvények sajátosságaihoz tartoztak azok a kritériumok, amelyeket a német modellként ismert meg a világ:  biztosítási kényszer  szolgáltatásokra jogigény támasztható  a munkaadó jótállása a járulékbefizetésért  önkormányzati igazgatás Emellett a bismarcki társadalombiztosítási modell alapvető komponensei a következő jellemzőkkel foglalhatók össze: 1. a biztosítotti kör elsődlegesen az ipari munkásokra terjedt ki (munkásbiztosításnak tekinthető, amely a tárgyi biztosítás követelményei szerint határozta meg a biztosítotti kört, vagyis a munkáltató jellegéhez igazodott a biztosítás). 2. a biztosítottaknak járulékot kellett fizetni. 3. a szolgáltatások meghatározott időtartamig, illetve

összeghatárig (összegben) jártak. 4. önkormányzati alapon működő helyi betegpénztárak (betegségi biztosítás), ipartestületek (balesetbiztosítás), tartományi biztosítók (nyugdíjbiztosítás) alkották a rendszer szervezeti struktúráját. A német modell 1903-ban egy további sajátossággal bővült: a közalkalmazottak részére létrehozták a közalkalmazotti betegbiztosítást, amely mint elismert pénztár működött. Ettől az időtől kezdve a munkásbiztosítás társadalombiztosítássá alakult. Továbblépést jelentett, hogy 1911-ben a világon elsőként a társadalombiztosítás intézményét egységes rendszerbe, illetve a munkásbiztosítást egy törvénykönyvbe foglalták össze. 1926-ot követően, amikor a munkanélküliség Németországban a foglalkoztatottság mintegy tíz százalékát érte el, bevezették a munkanélküliség esetére szóló biztosítást (1927). A nemzeti szocialisták hatalomra jutásuk után (1933)

módosították a társadalombiztosítás szervezeti alapelveit és felépítését. A nemzeti szocialista éra alatt (1933–1945 között) még számos egyéb törvényt és rendeletet hoztak a társadalombiztosítással kapcsolatban. Ezek mind az éppen aktuális szervezeti és állampolitikai helyzetnek megfelelően alakították a társadalombiztosítás profilját. A nemzeti szocialista korszak utolsó időszakában a szociális törvénykezés lényegében a hadijog jegyeit viselte magán. A II világháború után a társadalombiztosítási 4 5 törvények a szociális piacgazdaság kiépítésével együtt az uralomra jutott politikai pártok és a szociális védőhálóval kapcsolatos főbb szociálpolitikai áramlatoknak megfelelően alakultak: 1955-ben megszületett a pénztárorvosokról szóló törvény, 1963-ban a baleseti biztosítás reformja zajlott le, 1965-68 között a nyugdíjbiztosítási reform ment végbe, a legnagyobb reform azonban 1976-ban indult,

amikor elfogadták a Szövetségi Köztársaság Szociális Chartájának (SGB) általános részét és megkezdték az egész szociális jog harmonizálását. A Beveridge - elven alapuló modell a másik meghatározó rendszer. A társadalombiztosítás terén Nagy-Britannia elég későn indult el. A betegségi és rokkantsági biztosítást csak 1911-ben vezette be kötelező erővel. Az új társadalombiztosítási intézmények bevezetése azért késlekedett, mert az önsegély (self-help) intézménye nagy hagyományokkal rendelkezett, erősen érvényesült a politikai és gazdasági liberalizmus hatalma, viszonylag csekély jelentősége volt a régebbi jóléti állami gyakorlatnak, valamint hiányzott egy hatékony regionális közigazgatás. Az angol helyzet sajátossága volt, hogy amikor bevezették a kötelező társadalombiztosítást, az állam komoly szerepet vállalt a nyugdíjak finanszírozásában (az állam részvételének súlya az önkormányzati gondolat

háttérbe szorítását eredményezte). A Beveridge - elven alapuló modell megfogalmazása előtt az angol társadalombiztosítás alapvetően a legalsó néprétegek helyzetének javítását és politikai-társadalmi emancipációját volt hivatott javítani. A Beveridge - terv főbb irányelvei a következők: Anglia szociális ügyeinek irányítására egy minisztérium felállítása, amelynek hatáskörébe utalnák a szociális biztosítást is. 1. „A társadalombiztosítás kiterjesztése jövedelemkorlátozás nélkül minden állampolgárra, vagyis a szociális biztonságnak le kell válnia az ún. munkáskérdésről és mint általános állampolgári jogot kell újraformulázni. 2. A járulékfizetés egységesítése, a befizetésekre olyan okmány rendszeresítése, amelyre a biztosított egyetlen heti járulék ellenében is megkapja az összes szolgáltatásokat. 3. Az ügykezelés egységesítése úgy, hogy a hivatalok minden biztosított részére

elérhetők legyenek, vidéken a minisztérium helyi szervei intézzék a biztosítottak ügyeit. 4. Az igazságtalan jövedelemelosztás kiegyenlítésére legalkalmasabb erőteljes szociális biztosítás kiépítése és egy jelentős gyermeknevelési pótlékot nyújtó családi munkabér bevezetése.” 3 A modell-tervezet egyrészt megteremtette az ún. univerzális ellátások lehetőségét, amelyek a klasszikus társadalombiztosítási ágak mellett magukba foglalják a munkanélküliség elleni 3 Petrák Katalin, 1978, idézi: Balogh 1996, 198. 5 6 szociális védelmet is , másrészt egy meghatározott szintig megszüntette a rászorultsági vizsgálatok szükségességét, harmadrészt viszont nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy messzemenő liberális gondolkodásmódot fejezett ki, amikor következetesen csak az alapbiztosításra korlátozódott és ráhagyta az állampolgárok egyéni kezdeményezőképességének, öngondoskodásának, valamint magasabb

szolgáltatás iránti igényének lehetőségét a „magánszférára”. Beveridge a kiadások fedezetére sajátos finanszírozási szerkezetet kívánt megvalósítani: a társadalombiztosítás közterheinek tripartit megosztását javasolta, aminek következtében az állam, a munkáltató és a munkavállaló fizetne hozzájárulást 50 százalék-, 20 százalék- és 30 százalék arányban. Szociális szempontból a modell ún népbiztosításnak nevezhető Az említett két modell nyomán lényegében „Beveridge - típusú” és „bismarcki típusú” országokra vált szét a világ. A beveridge - típusú országok közé tartoztak a skandináv államok és Nagy-Britannia, míg a „kontinentális országok” nagy része a bismarcki modell mellett tette le voksát. A hazai társadalombiztosítás II világháború utáni fejlődésére tekintettel meg kell vizsgálni a szovjet modell néhány sajátosságát, továbbá azokat a tudományos modelleket, amelyek a

jóléti állam elterjedésének hatására fogalmazódtak meg. Szovjetoroszország. Az 1917-es októberi szocialista forradalom, majd az ezt követő honvédő harcok után a szovjet rendszer a kötelező társadalombiztosítást az 1922-ben elfogadott Munkakódex önálló fejezetében szabályozta. E rendelkezés szerint a társadalombiztosítás a népgondozás elvére épült, vagyis elvette a német modellen alapuló társadalombiztosítási ágak rendszerét. A keresőképtelenséggel kapcsolatban mindössze kétféle kockázatot ismert le: az állandó és az átmeneti keresőképtelenségét. Az állandó keresőképtelenség kategóriájába tartozott az öregség, a rokkantság, a baleseti rokkantság és az elhalálozás miatti keresőképtelenség, az átmeneti keresőképtelenség fogalma pedig a betegség, terhesség, baleset, foglalkozási megbetegedés, járvány okozta keresőképtelenséget foglalta magába. A szovjet társadalombiztosítás sajátossága

volt, hogy az ellátások fedezetét a munkaadók befizetéseiből teremtették elő, kirovó-felosztó rendszerben. Az alkalmazott járulékkulcs globális volt. A társadalombiztosítás szervezeti struktúrája 1937 szeptemberében módosult: létrejöttek a társadalombiztosítási tanácsok, illetve az üzemi társadalombiztosítási tanácsok. Intézményi modellek. A társadalombiztosítási modellek tárgyalása során nem tekinthetünk el a különböző tudományos modellektől sem. Ezek közül kiemelkedik az ún életciklus-megközelítés, amely az ember életútját zárt rendszernek tekinti és a biztosíthatóságot e zárt ciklus keretében kívánja értelmezni, továbbá a veszélyközösségi 6 7 modell, amely a biztosítási elvre alapozódik, illetve a piaci modell, amely a társadalombiztosítás szolgáltatásait a piac eszméjére építi. A hazai társadalombiztosítás fejlődéstörténete 4 A hazai biztosítás három fejlődési fázison ment

keresztül, amíg mai formáját elérte. Első fázis: az egyleti biztosítás fázisa. A kezdeti időszakokat (1840–1891) alapvetően az egyes, főként megbetegedésből származó kockázatok elleni védekezés közösségi formáinak a kialakítása jellemezte. Ekkor a szociális védelem valamely közösség önszerveződésén és kockázatközösségi szolidaritáson alapult. Az egylet tagjai önkéntesen csatlakozhattak az adott egyleti segélyező pénztárhoz. Az egyleti biztosítás elsődlegesen betegsegélyezésre szerveződött, de találunk olyan pénztárakat is, amelyek rokkantságra, balesetre is anyagi védelmet nyújtottak tagjaiknak. A legtöbb egyleti segélypénztár nemcsak tagjaik, hanem azok családtagjainak, közvetlen hozzátartozóinak is nyújtott valamilyen jelképes anyagi védelmet a családfenntartó elhalálozása esetén. Második fázis: a munkásbiztosítás fázisa. A munkásbiztosítás korszaka az egyleti fázissal szemben nemcsak azért

jelentett többet, mert a törvény kötelezővé tette a munkások anyagi védelmét meghatározott társadalmi kockázatok bekövetkezése esetén, hanem azért is, mert szervezetileg igyekezett politikamentessé tenni a szociális biztonságnak ezeket az intézményeit. A munkásbiztosítás korszakát a segélyező pénztárak komoly expanziója jellemezte, amely az ún. tárgyi biztosításon alapult Ez azt jelentette, hogy elsődlegesen a munkáltatók szektorális hovatartozása és státusa határozta meg, hogy az adott munkavállalóra a biztosítás a törvény erejénél fogva kiterjed - e vagy sem. Az egyes biztosítási ágakban a terhek a kockázati esemény sajátosságait követték. Az ellátások azonban kizárólag a biztosított munkavállalót, illetve 1907-től meghatározott esetekben a biztosított családtagját is megillette. Harmadik fázis: a társadalombiztosítás korszaka. 1928 október elsejétől azonban már valóban társadalombiztosításról

beszélhetünk és ez a folyamat tart ma is. A magyar társadalombiztosítás történetében az 1891. esztendő fontos időpontnak tekintendő. A hazai társadalombiztosítás kialakulását és fejlődéstörténetét ettől az időponttól 4 Balogh Gábor: Társadalombiztosítási ismeretek: bevezetés a társadalombiztosítástanba, Corvinus Kiadó, 1996. 7 8 vizsgálva megállapítható, hogy főbb etápjai 1989-ig bezárólag hat fontos évszámhoz kötődnek: az 1891. évhez, az 1907 évhez, az 1927–1928 évhez, az 1950 évhez, az 1975 évhez és az 1989. évhez Az egyes dátumokat nem szabad statikusan értelmezni, mivel ezek csak a folyamat beindulásának dátumai. Első szakasz. Az 1891 év azért kiemelkedő, mert ekkor vezették be a kötelező (munkás)biztosítást és intézkedtek a biztosítási viták kérdésében. Az 1891 évi XIV törvénycikk tagsági viszonnyal kapcsolatban az önkéntes biztosítás kötésének lehetőségét is megteremtette. Második

szakasz. Az 1907 évhez kötődik a társadalombiztosítás máig fontos négy alapelve: a (munkás) betegségi és balesetbiztosítás kötelező, szervezete országos és központosított, a (munkás)biztosítást ellátó szervek önkormányzati alapon működnek, vezetésében a munkaadók és biztosítottak között paritásos viszony áll fenn. Harmadik szakasz. Az 1927–1928 év kiemelkedő jelentőségét az adja, hogy ekkor dőlt el a szociális védelem további sorsa: megerősítést nyert a biztosítási irányvonal a segélyezési típusú biztosítás kárára. Ekkortól tekintjük a társadalombiztosítást valóban társadalombiztosításnak, illetve ekkor jött létre az első magyar társadalombiztosító, amelynek valamennyi szolgáltatását biztosításmatematikai alapokra helyezték, a többi biztosító intézetet pedig szolgáltatásaik biztosításmatematikai megalapozására kötelezték. 1928-ban a társadalombiztosítás alapelvei tovább

bővültek a következőkkel: a kötelező biztosítás nem karitatív intézmény, hanem a szolidaritás elvén álló biztosítás, a munkásbiztosítást társadalombiztosítássá kell fejleszteni, a betegségi és rokkantsági biztosítás egy intézménybe tartozzon, a prevenció fontossága a rokkantság területén, szociális szempontok érvényesítése a társadalombiztosítás intézményének pénzügyeiben, az öregek, rokkantak és hátramaradottak (özvegyek, árvák) ellátása. Negyedik szakasz. A II világháború után és 1950-es években a társadalombiztosítás  szakszervezeti irányítás (ellenőrzés és felügyelet) alá kerül,  államosítása,  bruttó költségvetési kapcsolódása,  az állami garancia általánossá tétele,  jogkiterjesztések a mezőgazdaságban dolgozókra (tagokra),  új nyugdíjmegállapítási rend kialakítása,  a társadalombiztosítók részbeni összevonása történik meg, azaz: a

részbeni összevonások eredményeként az intézményrendszer formailag és strukturálisan átalakul. 8 9 A finanszírozás tekintetében a társadalombiztosítás csak 1952-től áll át teljes felosztó-kirovó rendszerre. Az 1955 év azzal emelkedik ki, hogy ekkor szűnik meg az ún tárgyi biztosítás, s helyébe a ma is érvényes ún. alanyi biztosítás lép Ötödik szakasz. Az egészségügyről szóló 1972 II törvény az egészségügyi ellátást térítésmentes állampolgári jogú ellátásnak, szolgáltatásnak nyilvánította. Az 1975 évszámhoz kötődik a társadalombiztosítás teljes ellátási struktúrájának átdolgozása, amely nyomán a társadalombiztosítás intézményileg 1980-ra már teljesen egységessé válhatott. A törvény alapelvei közé tartozik, hogy a társadalombiztosítás az egész társadalomra kiterjed, a társadalombiztosítás fokozatos és rendszeres fejlesztése állami feladat, az állami garancia általános

érvényesítése mind jogi, mind pedig anyagi vonatkozásban, széles körű anyagi és egészségügyi ellátás (szolgáltatás), a munka szerinti elosztás, meghatározott esetekben pedig a szükségletek szerinti elosztás általánossá tétele, a termelőszövetkezeti tagok nyugdíjkorhatárának csökkentése és egységesítése az ipari dolgozókéval, széles körű kedvezmények, illetve a gyermekes nők, családok fokozott támogatása, az igazgatás szakszervezeti irányítás alatt állása (1984-ig). Hatodik szakasz. 1989-től napjainkban is zajló folyamat eredményeként létrejön a Társadalombiztosítási Alap (1989), ezzel egyidejűleg megszűnik a társadalombiztosítás bruttó költségvetési kapcsolata, majd 1992-től fokozatos profiltisztítást hajtanak végre benne, 1993tól pedig irányításában ismét részt vesznek a munkáltatók és a szakszervezetek, illetve az érdekvédelmi szervezetek a társadalombiztosítási önkormányzatokon

keresztül. A társadalombiztosítás finanszírozásának 3 típusa: 5 A felosztó-kirovó rendszerben finanszírozott:  folyó kiadásait folyó bevételeiből fedezi,  nincs benne tőke, nem rendelkezik pénztőkével,  kiadásokhoz igazítja bevételeit, vagy bevételeihez a kiadásait,  alapvetően interperszonális, személyek közötti újraelosztást végez, 5 Zombori Gyula: A szociálpolitika alapfogalmai, Hilscher Rezső Szociálpolitikai Egyesület, Budapest, 1997. 9 10  az aktív generációk befizetéséből fedezi az inaktívak kifizetéseit, valamint az aktívak ideiglenes munkaképtelenségének időszakainak jövedelempótlását,  rendkívül érzékeny a demográfiai ingadozásokra (aktívak/inaktívak aránya),  ha nincs demográfiai ingadozás, akkor lehetőséget ad az aktívak és inaktívak jövedelmeinek együttmozgására,  ha a folyóbevételek instabilak, akkor az állami költségvetés kiegészíti,  a bevételek és

kiadások közötti egyensúlyozás jellemző (szubficit, deficit). A várományfedezeti rendszerben finanszírozott:  a korábbi befizetésekből vagy egyéb módon felhalmozott tőke hozadékából fedezi a kiadásait,  alapvetően intertemporális, időbeni újraelosztást valósít meg,  érzékeny az inflációra, a gazdasági és politikai ingadozásokra,  az inaktívak jövedelme nincs összefüggésben az aktívak jövedelmeivel,  a tőke hozadékától függ, hogyan alakulnak a kifizetések,  nagy tőke lekötését igényli, címkézett tőkeként van jelen, nehezen mobilizálható, befektetési lehetősége meglehetősen korlátozott (nagy rizikót nem vállal). A tőkeképzés forrásai:  egyszeri vagyonátruházás (Az Antall-kormány reprivatizációs törvénye adott volna erre lehetőséget),  járulék emelése révén, az emelésből befolyt összeget tőkeképzésre használni,  hitel révén (rizikós lépés!). A tőkefedezeti

rendszerben finanszírozott:  az előző két megoldás kombinációja,  alapvetően a felosztó-kirovó elven működik, de a bevételek egy részéből tartalékot képez, a tartalék lehetőséget ad a demográfiai és gazdasági ingadozások kivédésére. A társadalombiztosítással kapcsolatos intézkedések 10 11 Rövid távú intézkedések: A növekvő munkanélküliség és szegénység miatt sürgős cselekvésre van szükség a szegénység enyhítése terén, a költségvetési válság parancsolóvá teszi a költségek visszafogását, végül rövid távú és középtávú cselekvésekkel biztosítani kell a szükséges ellátások folyósítását. A szegénységenyhítésnek költségvetési okokból elsőbbséget kell biztosítani a jövedelemtámogatás más céljaival, például a biztosítással és jövedelemkiegyenlítéssel szemben: a sürgető prioritások: a munkanélküli - ellátások rendszerének erősítése, a szociális

segélyezés olyan rendszerének kialakítása, amely potenciálisan nagyszámú egyén és család számára képes ellátásokat folyósítani. A kiadásokat az ellátások minimális szintjének megőrzésére kell összpontosítani. A munkanélküli járadékok és a fontosabb társadalombiztosítási és nyugdíjellátások nem csökkenhetnek az egyéni szegénységi küszöb alá, a szociális segélyezést a családi szegénységi küszöbhöz kell kötni, és a minimális ellátásokat lehetőség szerint teljes mértékben védeni kell az inflációval szemben. A költségek féken tartására irányuló intézkedések létfontosságúak Rövid távon a minimum fölötti ellátásokat csak a rendelkezésre álló források mértékében kell megóvni. A rokkantnyugdíjak folyósítását meg kell szüntetni azok számára, akik keresőképességét a rokkantság nem befolyásolta. A politikai realitások függvényében a lehető leghamarabb meg kell vonni az öregségi

nyugdíjjogosultságot azoktól, akik megtartják korábbi állásukat. Rövid távú okok miatt a magánnyugdíjakat nem kell bevezetni. Nem eredményeznek rövid távú költségvetési megtakarításokat, és rövid távon nem biztosítják, hogy ne kelljen közvetlenül foglalkozni az állami nyugdíjakra fordított kiadások korlátok között tartásával. Az adminisztratív kapacitásnak rövid távon elégségesnek kell lennie ahhoz, hogy a munkanélküli ellátások megbirkózzanak a potenciálisan nagyszámú igénylővel. Középtávú intézkedések: A középtávú intézkedések azokat a tevékenységeket ölelik fel, amelyeket rövid távon kell elkezdeni, de hatásaik középtávon bontakoznak ki. Az adminisztratív kapacitást tovább kell erősíteni. Az adminisztratív reform létfontosságú, mert a modernizált ügyintézés javítja a járulékok összegyűjtését, felgyorsítja az ellátások folyósítását és növeli a politika rugalmasságát. Finomítani

kell az ellátások szerkezetét Különösen fontos, hogy a rendszert úgy alakítsák át, hogy világosabb legyen a járulékok és járadékok közötti kapcsolat. A magánnyugdíjak folyamatos munkát igényelnek a tervezésben és megvalósításban. A magánnyugdíjakat nem szabad bevezetni a szükséges szabályozórendszer érvénybeléptetése előtt. A magánnyugdíjaknak legalább részlegesen védeniük kell a leendő nyugdíjasokat az inflációval szemben. 11 12 A jelenleg érvényben lévő törvény bemutatása 6 1997. évi LXXX törvény a társadalombiztosítás ellátásaira és a magánnyugdíjra jogosultakról, valamint e szolgáltatások fedezetéről, egységes szerkezetben a végrehajtásáról szóló 195/1997. (XI 5) Korm rendelettel: I. Fejezet ÁLTALÁNOS RENDELKEZÉSEK  A törvény célja  Alapelvek II. Fejezet FOGALMAK ÉS ÉRTELMEZŐ RENDELKEZÉSEK III. Fejezet A TÁRSADALOMBIZTOSÍTÁS ELLÁTÁSAI ÉS AZ ELLÁTÁSRA

JOGOSULTAK  A biztosítottak  Társadalombiztosítási ellátások: A társadalombiztosítás rendszerében nyújtott ellátások az egészségbiztosítás és a nyugdíjbiztosítás keretében vehetők igénybe.  A társadalombiztosítás egyes ellátásaira jogosultak:  Baleseti ellátásra jogosultak  Egészségügyi szolgáltatásra jogosultak  A magánnyugdíj keretében járó szolgáltatás és kifizetés IV. Fejezet AZ ELLÁTÁSOK FEDEZETE 6 http://www.penzugyminiszteriumhu (20041022) 12 13  A társadalombiztosítási járulék  Járulékalapot nem képező jövedelem  A nyugdíj- és egészségbiztosítási járulék  A társas vállalkozás és a társas vállalkozó járulékfizetése  Az egyéni vállalkozók járulékfizetése  Nyugdíjjárulék és egészségbiztosítási járulék fizetése egyidejűleg fennálló, több biztosítással járó jogviszony esetén  A magánnyugdíjrendszer keretében

fizetendő tagdíj  Megállapodás társadalombiztosítási ellátásra  Baleseti járulék fizetése  A kiegészítő tevékenységű társas vállalkozó után fizetendő ba leseti járulék  A kiegészítő tevékenységet folytató egyéni vállalkozók baleseti járuléka  Egészségbiztosítási járulék fizetésére kötelezett személyek V. Fejezet TÁRSADALOMBIZTOSÍTÁSI NYILVÁNTARTÁSOK VI. Fejezet AZ ADATSZOLGÁLTATÁSI KÖTELEZETTSÉG TERJEDELME, ADATVÉDELMI RENDELKEZÉSEK VII. Fejezet A JÁRULÉKKÖTELEZETTSÉG TELJESÍTÉSÉNEK ELJÁRÁSI SZABÁLYAI  Nyilvántartási és adatszolgáltatási kötelezettség teljesítése  Társadalombiztosítási egyéni nyilvántartás  A járulék megállapítása, bevallása, megfizetése  A befizetések elszámolása 13 14  Ellenőrzés  Jogkövetkezmények jogsértő bejelentés esetén  Késedelem, mulasztás következményei VIII. Fejezet ZÁRÓ RENDELKEZÉSEK 

Hatálybaléptetés  Felhatalmazások  Módosuló jogszabályok Hatálybaléptető, záró és átmeneti rendelkezések a társadalombiztosítás ellátásaira és a magánnyugdíjra jogosultakról, valamint e szolgáltatások fedezetéről szóló 1997. évi LXXX törvény módosításaihoz A törvényt zárja: Melléklet az 1997. évi LXXX törvényhez FELHASZNÁLT IRODALOM: Balogh Gábor: Társadalombiztosítási ismeretek: bevezetés a társadalombiztosítástanba, Corvinus Kiadó, 1996. 183–203, 210–216 Munkaerőpiac és szociálpolitika Közép- és Kelet-Európában, (szerkesztette Nicholas Barr), Hilscher Rezső Szociálpolitikai Egyesület, Budapest, 1995. 262–265 http://www.penzugyminiszteriumhu (20041022) Zombori Gyula: A szociálpolitika alapfogalmai, Hilscher Rezső Szociálpolitikai Egyesület, Budapest, 1997. 132–133 14 15 Balogh Gábor - Szűcs László: Társadalom biztosítás nélkül, Magvető Kiadó, Budapest, 1990. 39–58. Marcel van Der

Linden: A munkás önsegélyező egyletek: történeti áttekintés, Esély, 1994. 5 sz. 90–103 15