Sociology | City sociology » A magyar vidék szerkezetének történeti kérdései

A magyar vidék szerkezetének történeti kérdései Kovách Imre A magyar társadalom „paraszttalanítása” – európai összehasonlításban In: Politikatudományi Szemle 2003/3. szám 41-65 old A 20. század közepén a magyar felnőtt lakosság közel fele a mezőgazdaságban dolgozott, mint földdel rendelkező paraszt, bérmunkás vagy azok családjának a tagja, 2001ben viszont a mezőgazdaságban teljes munkaidőben foglalkoztatottak aránya az alkalmazásban állók teljes létszámának csak 7,2 %a volt. A lakosság jelentős tömegei jelenleg is sok szállal kötődnek a mezőgazdasági termelés részidős változataihoz. A történelmi parasztság, amely hosszú ideid a magyar társadalom demográfiai értelemben domináns társadalmi alakulata volt, nem létezik többé. A modernizálás állandó kényszereinek és a politikai hatalom birtokosai hatalomgyakorlásának következménye a magyar társadalom „paraszttalanítása” lett. Európa később iparosodó

területei, azaz az európai Green Ring országai (Kelet- és Közép-Európa, a skandináv térségek jelentős része, a mediterrán országok és Írország) a 20. század közepéig erős mezőgazdasági, paraszti jelenlét jellemezte őket. A század második felében ez a markáns és jellegzetes paraszti jelenlét jelentősen csökkent. A paraszttalanítás egyes szövegkörnyezetben parasztiatlanodásként is érthető. A szóhasználat különbsége ebben az esetben azt jelöli, hogy az európai parasztság eltűnésében minek tulajdonítunk nagyobb szerepet: a hatalmi beavatkozásnak vagy egyfajta, a társadalom egészének az átalakulásához alkalmazkodó zártabb és öntörvényűbb társadalmi mechanizmusnak. Azonban a politika intervencióit erőteljesebben a paraszttalanítás fogalma emeli ki. A legszélesebb értelemben a paraszttalanítás az agrártermelők, farmerek és más élelmiszertermelők hanyatló gazdasági, társadalmi, kulturális és politikai

jelentőségére vonatkozik általában az európai és különösen a Green Ring országok társadalmaiban. A „paraszt” és a „paraszttalanítás” értelmezése A lengyel köznyelvben a paraszt hagyományosan egy társadalmi kategóriára vonatkozik, amelyet a kisüzemi mezőgazdasági termeléshez kötött speciális életmóddal lehet jellemezni. A parasztot ma inkább a városi ellentéteként használják, de a közelmúltban olyan vidékit jelentett, aki nem tartozott a földesurak közé, alacsony helyet foglalt el a társadalmi hierarchiában. A lengyel paraszt szó a chlop, az orosz a rabszolga kifejezésből ered, és negatív jelentéstartalmakat hordoz. A chlop a 17 században a jobbágy jelentést vette fel Az értelmiségi szóhasználatban a paraszt másodrendű állampolgárt jelentett. Az iparosítást és az urbanizációt erőltető kommunista korszakban a paraszt egyértelműen az elmaradottal kapcsolódott össze. Napjaink lengyel társadalmában inkább a

nép vagy a farmer kifejezéseket használják a vidékiek megnevezésére. A magyarban is összetett jelentése van a paraszt kifejezésnek és inkább a negatív jelentéstartalom a meghatározó. Nem véletlen, hogy a kisgazda, gazda, gazdálkodó, földműves, földmunkás kifejezések gyakrabban szolgáltak a század elejétől a mezőgazdasági kisüzemi termelők önmeghatározására, bár az is igaz, hogy a parasztot a 20. század közepéig milliók megnevezésére alkalmazták. A szocialista korszakban a paraszt jelentései közül a „nem városi”, „alacsony társadalmi státusszal rendelkező” erősödtek fel. A falusi, vidéki 1 egyaránt utalt a rurális lakosságra és a városokban élő kistermelőkre. A szövetkezeti parasztság és az állami gazdasági munkás a korszak statisztikájának és bürokratikus szóhasználatának kategóriái. A második gazdaság megerősödésével a szóhasználat még tovább árnyalódott. A paraszt elvesztette

korábbi, konkrét társadalmi csoporthoz kapcsolt jelentését. A részidős kisüzemi termelésben részt vevők háztájizóként, kistermelőként azonosították magukat és a munka jellegét kifejező kategóriák (mezőgazdasági szak-, betanított vagy segédmunkás) is általánosan elfogadottakká váltak. Napjaink élelmiszertermelői a legritkább esetben használják önmegjelölésre a paraszt kifejezést, erre inkább mezőgazdasági vállalkozó, esetenként farmer szolgál. A paraszt, a vidéki, a falusi jelentése gyakran összemosódik a mindennapi nyelvhasználatban. A paraszt manapság inkább az alacsonyabb kulturális kategória szinonimája, és nem egy viszonylag meghatározó társadalmi csoporté. A társadalomtudományok is széles kínálattal rendelkeznek az élelmiszer-termelők megnevezésére: őstermelő, kistermelő, szövetkezeti parasztság. A fogalomzavar a ’90es években még fokozódott is. A családi gazdaság, kisüzemi termelő, kisgazda

elnevezések új jelentést kaptak. A paraszt értelmezésének bizonytalansága nemcsak a jelenre vagy a közelmúltra jellemző, hanem a mezőgazdasági termelők kétségtelen demográfiai dominanciájának korszakait elemző történelem- és néprajztudományi munkákban is. Az igazság az, hogy a „paraszt”, a „parasztság” definiálásának problémáját a nagyszámú publikációhoz képest viszonylag kevés szerző próbálta megoldani. Szabó István a parasztságról szóló történetírás iskolateremtő professzora a jobbágyság jogi kategóriája helyén egyértelműen a földműves jelentést vezeti be a paraszt meghatározásaként. Ugyanakkor azt is hangsúlyozza, hogy a paraszti népességhez tartozást gazdasági, társadalmi, életformabeli és kulturális értékmérők határozzák meg. A történeti irodalom hosszú ideig kevés újat adott ehhez a fogalom-meghatározáshoz. Faragó Tamás is foglalkozott a definiálással. Nála a parasztság

összességében különböző társadalmi rőtegek bonyolult szövevénye és rendi jelleget mutat. A jobbágyosztály a parasztság egyik rétegeként jelenik meg. A jogi helyzet-életmód-foglalkozás tényei alapján beszélnek parasztságról Erdei ismert parasztságfogalma inkább a falusi/mezővárosi népesség közös életmódjegyei szerint osztályoz. Gunst Péter nem ad új parasztfogalmat: „paraszt az, aki elsősorban önálló mezőgazdasági termelésből él, és aki maga is fizikai munkát végez.” Gyáni Gábor hangsúlyozza, hogy a paraszt nem csupán foglalkozási kategória vagy osztály, ill. történelmi értelemben vett rend, hanem olyan szociológiai értelemben vett rend, amely Erdei parasztságmeghatározását is magába foglalhatja. A néprajztudomány leginkább Sárkány Mihály parasztságdefinícióját tartja elfogadhatónak. Sárkány meghatározása a termelési viszonyokból indul ki: „a parasztok mezőgazdasági termelők, akik a

mezőgazdasági termelésük mellett végezhetnek egyéb munkát is, és termelőtevékenységüket olyan társadalmakban folytatják, amelyekben lehetőségük van a saját újratermelésükhöz szükséges munkaerőnek és munkaeszközöknek a birtoklására, de általános munkafeltételeiknek tulajdonosa vagy az állam, vagy az egyes jogi személyek, akik a tulajdonosi helyzetük alapján az általuk termelt javak egy részét elsajátítják”. Kósa László a parasztságot konkrét történelmi korszakhoz köthető társadalmi képződménynek tartja. „A paraszti polgárosulás társadalmi és kulturális folyamat, melynek során a parasztság megszabadul feudális, jogi és életmódbeli kötöttségeitől és jellemzőitől; a tőkés társadalomnak önálló, munkaerejével és termelőeszközeivel rendelkező, vállalkozóképes és vállalkozó szellemű tagja lesz. A paraszti polgárosulás szüntelen mozgást, változást feltételez. A volt paraszt elvileg teljes jogi

és szociológiai értelemben polgárrá, citoyenné válik.” Kósa meghatározása ötvözni tudta a történelemtudományi, szociológiai (Erdei) és a néprajzi közelítés elemeit. Fontos, hogy a parasztságot pontos időhatárok között 2 érdemes definiálni, hiszen a jobbágyfelszabadítás előtt még nem, a szövetkezesítés után pedig már nem lehet parasztságról beszélni. A paraszt fogalma körüli vita az európai szakirodalomban sem jutott nyugvópontra. Ellis amellett érvel, hogy a parasztot nemcsak a nem mezőgazdasági termelőktől kell a definiáláskor megkülönböztetni, hanem a mezőgazdasági termelés (szerinte) nem paraszti formáiban résztvevőktől is, amelyek közé az ültetvények, a földesúri birtokok munkásait sorolja, de ilyeneknek tekinti a „kapitalista” vagy a „piaci” családi gazdálkodókat is. Ugyanakkor azt is hangsúlyozza, hogy a fogalom meghatározásánál figyelembe kell venni az idő és a változás szempontjait,

továbbá a háztartás és a szélesebb gazdaság közötti kölcsönhatásokat, valamint a közgazdasági sajátosságokat. Tehát Ellis paraszton olyan termelőt ért, aki megélhetését a földből biztosítja, elsősorban a családi munka keretei között, termelése része a szélesebb gazdaságnak, de integrációja a piacgazdaságba részleges, tökéletlen és hiányos. A társadalmi antropológia értelmezésében a paraszt meghatározásának az átmenet a kulcsfogalma, és a paraszt azt a társadalmi állapotot írja le, amely átmenetet jelent a viszonylagosan elzárt, a térben elkülönült és önellátásra képes közösségek és az integrált piacgazdaságok között. A gazdaságtudományi elemzés a parasztit rendszerint a parasztgazdaság kettős, családi és vállalkozási kötöttségével, a termelési és fogyasztási célok egyidejű jelenlétével azonosítja, és a háztartást teszi az elemzések központi egységévé. A ’70es és ’80as években

tapasztalható érdeklődés a parasztok és a paraszti termelés iránt gyorsan csökkent a ’90es években. A kutatások tematikájának változása követte az európai agrártermelők gyors és nagyarányú visszaesését. A paraszt túl szűk értelmezését kerülni érdemes. A szerzők a következőket javasolják:  Paraszton a kistermelőt kellene érteni, aki nem feltétlenül birtokosa a termelés eszközeinek, de valódi kontrollal rendelkezik a döntések, azok alkalmazása és végrehajtása felett. A „kicsi” relatív mértékegység: fejlettségi foktól, a termelési technikától, időtől és földrajzi meghatározottságtól egyaránt függ.  A paraszt vagy családi termelő nem magában létező társadalmi csoport, hanem a társadalom más csoportjaihoz való kapcsolódása szerint meghatározható kategória. A feudális társadalmakat követő modern fejlődési szakaszokban jeleni meg. A paraszttalanítás többek között éppen arra kérdez rá, hogy

a nem paraszti társadalmi csoportok változása milyen módon kapcsolódik a hatalmi és politikai struktúrákon keresztül a parasztság belső változásaihoz.  A parasztság ugyanakkor nem passzív társadalmi csoport abban az értelemben, hogy számot vet érdekeivel, követi is azokat, és igen változatos formákban, aktívan járul hozzá a társadalom életéhez. A parasztok résztvevői a forradalmaknak és a fasiszta mozgalmaknak, a maguk módján ellenállnak a kollektivizálásnak, befogadói és továbbítói a felvilágosodásnak és a technikai újításoknak. A paraszttalanítás többek között ezeknek az adaptív képességeknek az elvesztését is jelenti.  A paraszti termelés nemcsak gazdasági, de kulturálisan is jelentőséggel bíró aktivitásforma, amelyre a sajátosan paraszti társadalom és kultúra újratermeléséhez is szükség van. A paraszti állapot nem valamiféle visszamaradottságot rejt  A „paraszt” definíciójának elemei

között kellene szerepelnie, hogy a gazdaságnak központi szerepe van a parasztcsaládnak és tagjainak az identitásában és önmeghatározásában is. A parasztok ugyan időről időre gazdaságon kívüli jövedelemhez is jutnak, ám mindig parasztok maradnak, amíg a gazdaságon kívül szerzett jövedelmeiket a gazdaság működéséhez vagy túléléshez szükséges hozzájárulásnak tekintik. Amikor a gazdaságon kívül szerzett jövedelmek már elsődlegessé válnak a család jövedelemszerzési stratégiájában, kérdéses, hogy beszélhetünk-e még parasztgazdaságról. A részidős mezőgazdasági termelés megítélése igencsak problematikus ebből a szempontból is. 3 A parasztság létrehozása és megszüntetése Az európai paraszt nem valamilyen tradicionális társadalmi csoport, amely a történelmen kívül létezett. Sok a különbség Európa országainak mezőgazdasági történetében, de abból a szempontból mégis van hasonlóság, ahogy a

társadalmi és politikai változások létrehozták a parasztságot. A kapitalizmus megerősödésének idején a parasztok súlya sok helyen megnőtt a nemesi eredetű földbirtokosokkal és nincstelenekkel szemben. Néhány országban politikai és kulturális befolyáshoz is jutottak. Az északi jóléti állam a parasztok és munkások közös érdekérvényesítési sikereként is értékelhető. A parasztság presztízse erős maradt, a paraszti kultúra elemei a szabadidős tevékenységektől a díszítőművészetig szervesen integrálódtak a nemzeti és a mindennapi kultúrába. A Green Ring más területein a parasztság megteremtése nem igazán volt sikeres. A paraszttalanítás adott regionális változatai nem a modernizációs trendek természetes és elkerülhetetlen következményei. Létezik a közép- és kelet-európai intellektuális tradícióktól határozottan különböző megközelítés is a paraszt modernkori fogalmához, mely szerint a paraszt tejes

polgárjoggal és gazdasági cselekvőképességgel rendelkező, kulturálisan bármely más társadalmi csoporttal egyenrangú társadalmi szereplő. A paraszttalanítást különböző szinteken érdemes kifejteni. Három dimenzió van:  társadalmi paraszttalanítás – a gazdálkodás funkciójának a változása a mezőgazdasági termelők és családjaik életében és társadalmi kondícióiban;  strukturális paraszttalanítás – a parasztságnak mint társadalmi osztálynak és érdekképviseleti szervezeteinek differenciálódása és eltűnése;  kulturális paraszttalanítás – az előbbi folyamatoknak a teljes társadalomra ható következménye, beleértve a nemzeti identitás újraalkotását és a rurális közösségek átalakulását is. A paraszttalanítás változásának klaszterei együttesen eredményezik a parasztság eltűnését. Ezek a következők:  a parasztság összetételének változásai (elvándorlás, társadalmi mobilitás, a

mezőgazdasági termelők szétszóródása, stb.)  a mezőgazdaság társadalmi struktúráinak változásai (az egyenlőtlenségek új formáinak megjelenése, a globalizáció strukturális hatásai, stb.)  a gyakorlatok változásai (a foglalkozások specializációja és differenciálódása, a fogyasztás és elosztás új formái, a családok szerepének újraértékelése a családi termelésben, stb.)  a határok változása (a korábban elkülönült társadalmi csoportok egybeolvadása, a parasztság betagozódása más vidéki és városi osztályokba, kultúragazdaság felemelkedése, stb.)  az alrendszerek és az intézmények összetettségének változásai (a politikai rendszerek fölénye a gazdasági szervezetekkel szemben, az EU vidékfejlesztési politikájának következményei, stb.)  a természeti és a természethez való viszony változásai (a fenntartható fejlődés a politikai kontroll céljává és kritériumává, míg az organikus és

ökológiai termelés a vidéki innováció elemévé válik) A paraszttalanítás a marxi tradíció szerint leginkább proletarizációt jelent, a társadalom differenciálódásának keretei között. A polgárosodás tételei egyértelműen pozitív társadalmi változásnak mutatják be a parasztság eltűnését, amely mintegy végső célja a társadalmi átmenetnek. A paraszttalanítás viszont inkább a parasztság társadalmi státuszának átalakulása valamilyen irányba, amely (még) nem meghatározható, és ezért teleologikus értéke kérdéses és kétséges. 4 Deruralizáció, tradíciótlanítás – a poszttradicionális vidék A paraszti kultúrát sok helyütt a nemzeti kultúra alapjának is tartották a Green Ring országaiban. A parasztsággal kapcsolatos gazdasági és politikai változások gyakran a modernitás megjelenésével kerültek kapcsolatba a politikai és tudományos közbeszédben is. A paraszttalanítás egyszerre értelmezhető

strukturális, (össz)társadalmi és kulturális folyamatként is. Sztompka vagy Shils a tradíciót a múltnak a jelenben zajló folyamatos létezésként értelmezi. Sztompka elképzelése szerint a tradíció az ideák és objektumok totalitására vonatkozik, amely a múltból hagyományozódik át, és megtalálható a jelenben, nem lett elpusztítva, károsítva, elfelejtve és elhagyva. Egy másik elképzelés szerint a múltból az válik tradícióvá, ami nem egyszerűen megtalálható a jelenben, hanem megtartja az erős „bensőséges” viszonyát a jelennel. A tradíció harmadik típusú értelmezése szerint létezik „kitalált”, „megalkotott” tradíció, amelynek számos funkciója létezhet (pl. a társadalmi összetartozás kifejezése és szimbolizálása, a társadalmi normák és értékek elsajátíttatása a szocializáció során). A detradicionalizáció más teoretikusai a fogalom relativitását hangsúlyozzák. A tradíciótlanítás magával

hozza a hit megrendülését a dolgok korábban adott vagy természetesnek tekintett rendjében. Heelas a detradicionalizáció két koncepcióját különbözteti meg: a radikális és az egyidejű létezés tételeit. A radikális felfogás szerint a tradicionális társadalmakat a dolgok meghonosult, időtlen rendjében való hit irányítja, amelyek a múltban gyökereznek és a tekintély által legitimálódtak. Az egyént a kollektív vagy a közösségi rend „alkotja meg”. Az együttélés-teória azt hangsúlyozza, hogy a tradíciók az állandó újrafogalmazás, újratermelés állapotában vannak, ez pedig az ún. „kvázi tradíciók” létezésére hívja fel a figyelmet. A szokások, szabályok, eljárások és előírások, amelyek folyamatosan ellenőrzik és szabályozzák az emberi viselkedést, felfedik a múltból jövő és újonnan létrehozott tradíciók együttlétezését. E tézis szerint a tradícióorientált múlt és poszttradicionális jelen vagy

jövő között rengeteg az átmenet és a folytonosság. Az európai kultúra bármelyik korszakában felfedezhető az, ami tradicionális, és az, ami detradicionálva lett. Calhoun a tradicionálist a tudás átadásának folyamata szerint értelmezi. A tudás átadásának hagyományos, nem formalizált, személyes módját a jelenkori társadalom tudásátadásával állítja szembe, ahol az a formalizált szabályok, intézmények segítségével és a tekintély erejével történik közvetítő csatornákon keresztül. A kulturális paraszttalanítást úgy is értelmezhetjük, mint a paraszti gazdaság modernizációjának és farmerizációjának a következményét. A kulturális változásoknak azonban szintén vannak strukturális és gazdasági hatásai. A késő modern ruralitás kulturális újraformálása azt is előrevetítheti, hogy a múlt, jelen és jövő struktúrái közti kapcsolat alapjaiban újraértelmezhető pl. azokban a folyamatokban, amelyet az irodalom

„múzeumizáció” vagy „örökségipar” néven ismer. Mindez azt is sugallhatja, hogy a paraszttalanítás inkább retradicionalizációhoz vagy „létrehozott”, „kitalált” tradícióhoz vezet, nem pedig tradícióvesztéshez. Bruckmeier és Kopytina tanulmánya a vidék és a mezőgazdaság kolonizációjának fogalmát vezeti be, ami azt jelenti, hogy a paraszti társadalmak más társadalmi struktúrák, csoportok és értékek hatása alá kerülnek, annak ellenére, hogy a parasztság megtartja tradícióit és a vidéki társadalomban elfoglalt szerepét. Nyitott kérdés, hogy a mezőgazdaság és a vidék kolonizációja, amely a modernizáció és a globalizáció függvénye, képes-e definitív változásokat eredményezni a kulturális újratermelésben. 5 Paraszttalanítás – magyar társadalom Különbségek a magyar és más Green Ring területek között:  A magyar mezőgazdaság és parasztságtörténet valós specifikumai, mint pl. a kettős

üzemstruktúra vagy a településszerkezet, a mezővárosi településforma sajátossága.  A politika szerepe a parasztság létrehozásában és eltűnésének folyamatában. A parasztság létrehozása a jobbágyfelszabadításhoz kapcsolható, történeti parasztságon pedig azokat lehet érteni, akik a jobbágyfelszabadítás és kollektivizáció két hulláma között működtettek mezőgazdasági kisüzemeket. Azokat a társadalmi csoportokat is a történelmi parasztsághoz sorolhatjuk, akiknek nem volt vagy csak nagyon kevés volt a földtulajdona, de ehhez a csoporthoz tartozónak érzik magokat. A politika szerepe a magyar társadalom paraszttalanításában egyértelmű. A nagybirtok állami védelme, a háborús gazdaságpolitikák bevezetése, a földosztás, a két kollektivizáció, a kádári modernizáció, a rendszerváltás utáni reprivatizáció és liberalizáció, a vidékfejlesztési rendszer európaizálásának kísérlete, mind-mind felfogható állami,

hatalmi intervencióként. A paraszttalanítás megújuló rohamai kivétel nélkül rendkívül agresszívnak bizonyultak a 20. század második felében, és szinte semmilyen teret sem engedtek a vidéki autonóm szerveződéseknek, a helyi lakosság aktív részvételének és a rurális társadalom organikus átalakulásának.  A paraszti gazdálkodás és létforma számos eleme túlélte a szövetkezesítést, és szinte változatlan formában született újra a kommunista rendszerek összeomlása után.  Magyar sajátosság, hogy amíg a mezőgazdasági termelés és a mezőgazdasági termelők száma folyamatosan és radikálisan csökkent 1990et követően, a vidéki lakosság aránya 1994 után évente átlagosan a teljes népesség 0,7%-ával nő. A ’90en után történtek világosan mutatták, hogy a paraszttalanítás nem pozitív előjelű folyamat, inkább kiegyensúlyozatlan, átmeneti időszakot jelöl. A vidéki polgárosodás a ’90es években megállt, a

vidékiek tömegei vesztették el végleg felhalmozott (kevéske) anyagi, kapcsolati és tudástőkéiket, valamint azt a képességüket, hogy valamilyen módon ellenálljanak a gazdasági, politikai vagy társadalmi nyomásnak és kényszereknek. A paraszti létet az életképesség más formái váltották fel. Magyarországon a vidéki lakosság nem változott drámaian, de a túlélés vagy a gazdasági felhalmozás és a gazdálkodás (utó)paraszti képessége és készsége darabokra esett szét. Az új vidéki társadalom valójában régi és új szereplők egyvelege, amely igen kevés kapcsolattal kötődik a történeti parasztsághoz.  Hangsúlyozni kell, hogy a visszaparasztosodás, ellentétben a fogalomhoz kapcsolódó pozitív várakozásokkal, a szegényparaszti gazdálkodás, mentális és kulturális normák nem kívánt újjászületését jelenti a magyar közbeszédben és tudományos fogalomhasználatban egyaránt. A „történeti parasztságot” a

magántulajdonnal, a háztartás megélhetési forrásai között a mezőgazdasági termelés túlsúlyával, az élelmiszertermelés hiányzó, karakteres specializációjával, a piacra és önellátásra termelés kettősségével, a túlélési és ellenállási készség meglétével, a gyenge társadalmi mobilitással és a paraszti típusú nyilvánosság által szervezett közösségekhez tartozással lehet jellemezni. Strukturális paraszttalanítás A strukturális paraszttalanítás elemzési gondolatmenete a parasztság kialakulását úgy kezeli, hogy a jobbágyfelszabadítás rendelkezéseinek, végrehajtásainak, majd a kettős mezőgazdasági üzemstruktúra létrejöttének a következménye. Az 1945ös földosztás nem más, mint a parasztság létrehozásának kiterjesztett állami programja. A strukturális paraszttalanítás 6 fokozatai a kollektivizációban, a kádári modernizációban és a posztszocialista rurális átalakulásban jelölhetők meg,

hangsúlyozva, hogy a történeti parasztság teljes eltűnése a ’90es években történt meg. A posztszocialista korszakban a vidék diverzifikáltabbá, sokszínűbbé vált. Ez a ’90es évek vidéki átalakulásának meghatározó sajátossága Arra utal, hogy:  az élelmiszertermelés többé nem a vidék domináns gazdasági ágazata, bár a vidékiek tömegei valamilyen módon kapcsolatban maradtak a mezőgazdasági termelés különböző változataival;  a rurális társadalomban többfajta szereplő és csoport van, mint korábban; a vidéki települések társadalma szegmentáltabbá vált a jövedelmi-anyagi különbségek és az etnikai-kulturális változatosság növekedésével, a megélhetési stratégiák diverzifikálódásával;  új rurális imázsok és politikai hálózatok jöttek létre, amelyek felvállalták egy-egy vidéki társadalmi csoport képviseletét és a vidék jelentéséről, meghatározásáról folyó társadalmi és politikai

viták is felélénkültek a ’90es években. A magyar településstruktúra nem változott jelentősen a 20. században Az életkörülmények, a gazdaság- és társadalomstruktúra minősége az új városok nagyobb részében és a történelmi mezővárosokban nem különbözik ma sem alapvetően a nagyközségekétől. A ’90es években a rurális gazdaság- és társadalomstruktúra nagy része modernizálódott, de még mindig nagy a rés a városi és a falusi életminőség között: a falusi lét sokkal hátrányosabb, mint a városi. A rurális hagyományokat a globalizáció radikálisan átalakítja, a terület- és vidékfejlesztési rendszer ellentmondásosan működik, az európaizáció egyelőre inkább konfliktusokhoz és nem tényleges eredményekhez vezetett. Mindezzel együtt az is igaz, hogy nem csak hátrányokat hozott az ezredforduló. A fejlesztési rendszerekben a korábbinál több szakértő jelent meg, akik a rurális/lokális imázsok

kialakításában aktív értelmiséggel együtt alkotnak olyan új társadalmi réteget, amely a helyi érdekeket és saját törekvéseit is képes hatékonyan megjeleníteni és képviselni. A vidék gazdaságában és társadalmában sok olyan szereplő jelenik meg, akik új magyar vidéket hoznak létre. A strukturális paraszttalanítás olyan változásegyüttest jelöl, amelynek következtében a magyar és ezen belül a vidéki társadalom és gazdaság mezőgazdaságtalanítása lényegében megtörtént, a történelmi parasztság mint társadalmi osztály, rend vagy csoport eltűnt, viszont a vidéki, falusi társadalom arányának és jelentőségének hanyatlása nem következett be. A paraszttalanítás mint strukturális folyamat azt jelenti, hogy míg az egyik oldalon a történelmi parasztságot jellemző szinte összes minőség eltűnt, a magyar társadalomnak a parasztsághoz tartozó strukturális elemei, ill. ezeknek nagyobb része fennmaradt Társadalmi

paraszttalanítás A társadalmi paraszttalanítás a kistermelés társadalmi funkcióját elemzi a szocializmus alatt és az azt követő korszakban. A csajanovi megközelítésben a paraszttalanítás annak a családi viszonyokra orientált gazdálkodásnak a felszámolását jelenti, amely inkább a társadalmi reprodukció stratégiájának a része, mint a profitszerzésé. A magyar parasztgazdaság a 20 század első felében átalakulóban volt a családi gazdálkodástól a piaci és gazdasági felhalmozásra beállított termelés irányába. A létrehozott javak, valamilyen szintű fogyasztást leszámítva a termelésbe lettek visszaforgatva, és ezzel hatékonyan járultak hozzá a paraszti státusz megőrzéséhez. A kistermelés piacorientáltsága a szocialista korszak végéig magas volt. A profitot azonban a szocialista gazdasági, jogi és hatalmi környezet miatt elsősorban inkább fogyasztásra fordították, ezért a magyar állapotokat fordított csajanovi

modellként lehetne 7 értelmezni. Az intenzív kistermelés a szocialista Magyarországon a bővített társadalmi újratermelés része volt, ami átírta és átirányította a kulturális normákat, és szétzilálta a paraszti állapot történelmi gyökereit. A ’70es és ’80as években felhalmozott különböző tőkefajták elégtelennek bizonyultak a ’90es és az ezredfordulót követő évek kedvezőtlen változásainak az ellensúlyozására. A szocialista korszak kistermelői modernizálták a lakásaikat, hozzá tudtak jutni számos fogyasztási cikkhez, hatékonyan segítették gyermekeik iskolai és társadalmi mobilitását, de saját társadalmi helyzetüket is újratermelték. Olyan típusú gazdálkodási tőkét szereztek meg és halmoztak fel, amely nem bizonyult konvertibilisnek. Kulturális paraszttalanítás A paraszti kultúrát a nemzeti kultúra egyik forrásának tekintették a 19. és a 20 században is. A vidék paraszttalanításának a

kulturális tradícióvesztés a legsúlyosabb eleme A kései szocializmus társadalmi újratermelésében az egyének és családok gazdasági felhalmozása a fogyasztási céloknak volt alárendelve, ami a paraszti társadalom intézményeinek funkcióvesztésével együtt közvetlenül vezetett a történeti parasztság értékeinek és hagyományainak eróziójához. A paraszti társadalom intézményei, valamint az egyének értékeit, viselkedését és szokásait ellenőrző közösségi kontroll véglegesen a ’90es években adta át helyét a fogyasztói társadalomnak, a globalizáció „értékeinek”. Kevés olyan hagyománya van a történeti parasztság világának, amely most erős és bensőséges viszonnyal kapcsolná a jelent a múlthoz, másrészről azonban tanúi vagyunk egy rurális reneszánsznak is. A táncházmozgalom változatlanul élénk és népszerű; régi ételek elkészítésének módjait tanuljuk meg; újraéledt a borkultúra; az emlékműveket

és emlékhelyeket letisztogatják és újakat állítanak fel; a turistaipar újratermeli a rurális értékeket. Gazdasági funkciót kaptak a terület- és vidékfejlesztés új rendszerében. A mindennapi beszédben ugyan a vidéki és a paraszti jelentése leértékelődik, ám a vidékkel kapcsolatba kerülő fogyasztói osztályok, a turisták és más látogatók felfedezik annak rurális értékeit és kincseit. A későn iparosított európai régiókban a modern nemzetek létrehozását hatékonyan kapcsolták össze a paraszti hagyományokkal. A tradícióvesztés Skandináviában, Írországban és a mediterrán országokban organikus folyamat volt a magyar történésekhez képest. Magyarországon a tradícióvesztés és tradícióteremtés folyamatban van, de eddig a kívülállók, a rurális elitcsoportok, a betelepülők, a szakértői osztályok aktívabbak voltak a vidék kulturális újrafogalmazásában, mint a parasztok jelenleg is vidéki településeken élő

utódai. 8 Harcsa István – Kovách Imre – Szelényi Iván A posztszocialista átalakulási válság a mezőgazdaságban és a falusi társadalomban 1. A posztszocialista átalakulás jellegéről A kutatássorozat a szocialista rendszer reformjait és a posztszocialista korszak átalakulási válságát elemezte. A hetvenes évekre, a sztálinista modellt megtagadva, a magyar gazdaságban számos reformot léptettek életbe, amelyek eredményeként a mezőgazdaság versenyképes lett a tőkés agrárgazdaságokkal. A nyolcvanas évek közepére a gazdasági növekedés az elmaradt reformok következtében kifulladt. A kisüzemi termelésben előállított jövedelmek nagyobb részét nem a bővített újratermelés finanszírozására, hanem fogyasztási célokra használták fel. 1989 után a posztszocialista társadalmak krízisbe kerültek. A nemzeti régióban a jövedelem 20%-kal vagy többel, az ipari termelés 30%-kal, a mezőgazdasági még többel csökkent, a

munkanélküliség 10% fölé emelkedett. A jelenlegi válság mélyebb a nagy gazdasági világválságnál, mert nemcsak gazdasági, hanem társadalmi természetű. A krízisbe került társadalmak osztályviszonyai és tulajdoni viszonyai alapstruktúráikat tekintve érintetlenül maradtak. Ezzel szemben a Szovjetunió és a többi kelet-európai posztszocialista állam gazdasági és társadalmi formációja és világrendszeren belüli helye megváltozott. A szocializmus bukása után, a korábban katonailag és politikailag integrált rendszerhez tartozó társadalmaknak a kapitalista világrendszer gazdaságilag integrált struktúrájához kell alkalmazkodnia. Ennek egyik feltétele a gazdasági és társadalmi formációváltás. A szocializált tulajdon magántulajdonná alakítása az osztálystruktúra megváltozásával jár együtt. 1989 utáni időszak eseményeiben a posztszocializmus intézményes válságát és nem a piacgazdaságba való átmenetet fedezték fel. A

magyar mezőgazdaság és agrártársadalom hatvanas és hetvenes évekbeli történetét úgy értékelték, mint visszatérést a kommunizmus által megszakított fejlődésvonalhoz. A földosztás és a mezőgazdasági kollektivizáció megtörni látszott azt a tulajdoni és termelési struktúrát, amely a magyar mezőgazdaság hagyományos útját jelölte. A hetvenes évek végére a kisüzemi és nagyüzemi termelés aránya megközelítette a háború előttiét. Öt évvel a rendszerváltás után a családi üzemek nem művelnek többet a termőföld egyharmadánál. A dolgozat annak bemutatása, hogy mind az államszocialista, mind a posztszocialista mezőgazdasági átalakítás grandiózus kísérlete végső következményeit tekintve sikertelen maradt. 2. A magyar mezőgazdasági „csoda” (a hatvanas és hetvenes évek) A hatvanas évek végén és a hetvenes évek végén Kína kivételével Magyarország volt az egyetlen államszocialista ország, amely dinamikusan

fejlődő agrárgazdasággal rendelkezett és képes volt olyan kollektivizált agrárrendszert létrehozni, amely felszámolta az élelmiszerhiányt és exportra is termelt. A hatvanas évek és a korai nyolcvanas évek közötti időszak a magyar agrártörténelem legsikeresebb korszaka volt. A termelés növekedése az árutermelés növekedésével járt együtt Az agrártermelés a siker két évtizedében a magyar nemzetgazdaságban is fontos szerepet töltött be. A magyar agrárexport majdnem fele ment nyugatra 9 A kollektivizáció jobb menedzselése Az ’50-es évek sikertelen kollektivizációját követően 1958-ban és 1959-ben a kormányzat pragmatikus lépéseket fogadott el a kollektivizációval kapcsolatban, amelynek eredményeként egy év alatt a szövetkezetek szám 2755-ről 4158-ra, a tagok száma 140 ezerről 548 ezerre nőtt. Több olyan lépéseket hoztak, amelyekkel a parasztok szövetkezetekbe lépését kívánták kierőszakolni. Az ’50-es évek

tömeges deportálásai és bebörtönzései után enyhébb kényszereket (rábeszélés, fenyegetés, kifárasztás) alkalmaztak. A parasztok próbáltak ellenállni a kollektivizálásnak. Az 1956-os forradalom leverése sokak számára bizonyította, hogy az ellenállásnak nincs esélye. A parasztság döntő többsége rövid alatt belépett a szövetkezetekbe, vagy elhagyta a mezőgazdaságot és városi munkahelyet keresett. A gyors változások és a kollektivizáció erőszakossága ellenére a termelés nem esett vissza drámaian. A kollektivizáció sikerességét az elemzők annak tulajdonítják, hogy a kormányzat a szegényparasztok mellett a középparasztság megnyerése érdekében is intézkedéseket fogantosított. Magyarországon a kollektivizáció az ’50-es években a közép- és gazdagparasztok ellen irányult, a kulákok elleni osztályharcként értelmezték. Az ’50-es és ’60-as évek fordulóján a középparasztság megértette, hogy nem tudja a

kollektivizálást elkerülni, amelyet a hatalom, ha szükséges, nagyobb erőszakkal is végrehajt. A legjobb gazdák közül néhánynak vezető állásokat ajánlottak fel a szövetkezetekben, azzal az indokkal, hogy szakértelmük szükséges a nagyobb gazdaságok irányításához. Szövetkezetbe lépésüket tömegesen követték a többiek. A mezővárosokban engedélyezték azt, hogy a szövetkezetek birtokkategóriák szerint – külön a szegény és a gazdagabb parasztok – és a rokonsági kapcsolatok figyelembevételével alakuljanak meg. Ezek a módszerek elfogadhatóbbá tették a szövetkezesítést. A kollektivizáció sikerét az állami szövetkezeti és mezőgazdasági politika is segítette. 1964-ben és 1865-ben a szövetkezetek hiteltartozásainak nagy részét elengedték. Két fontos reformot is hoztak. 1966-ban általános árreformot vezettek be, amely az első lépés volt a mezőgazdasági árak deregulációjának irányába és az árutermelés

ösztönzőinek létrehozásához, valamint a szektorsemlegesség megteremtéséhez. 1968-ban megszüntették a szövetkezetek közvetlen központi irányítását. A mezőgazdasági üzemek gazdasági vezetői a legtöbb kérdésben szabadabban dönthettek. A ’60-as évek végétől új, jól képzett agrárdiplomások generációi kaptak felelős állásokat a szövetkezetekben. A korlátozott családi gazdálkodás politikai elfogadása – vegyes üzemszerkezet A legtöbb szocialista államban a kollektivizálás tönkretette a családi munkaszervezetet. Valamilyen mértékű családi termelés engedélyezett volt a háztáji kisparcellákon, de azt mindig is időlegesnek tartották. A családi, kisüzemi gazdálkodás nálunk nem volt marginális vagy hanyatló szektor. A magyar agrárpolitika a vegyes üzemszerkezetet fogadta el. A tradicionális magyar mezőgazdaság a század elejétől vegyes-üzemű mezőgazdaság volt. A II világháború előtt a nagybirtokosoké volt a

termőföld 40%-a, a többi földön a családi gazdaságok osztoztak. Egy évszázada a kisüzem és nagyüzem között részleges munkamegosztás alakult ki. A nagyüzem inkább gabona- és takarmánytermelésre specializálódtak, a kisüzemek eladásra húst, zöldséget és gyümölcsöt termeltek. A II világháború előtt a nagybirtokok gazdálkodása több félfeudális elemet őrzött. Az agrárszektor túlnépesedése miatt a kisüzemi termelés célja a munkaerő lekötése és a parasztcsaládok élelmiszer-szükségletének biztosítása volt, a piacra termelés másodlagos maradt. 10 A ’60-as évek második felére a magyar agrárpolitika bátorította a háztáji intézményének intenzívebb hasznosítását. A mezőgazdaság résztvevőjévé vált a legtöbb rurális háztartás és a városiak egy része is. A ’80-as évek elején a háztartások 60%-a állított elő valamilyen mezőgazdasági terméket. A kisüzemek 10-15%-a, 200000 körüli család

tudott specializált árutermelést folytatni. A részesművelés rendszere nem bolygatta a kollektív tulajdont, de a családi munkaszervezés továbbélését is lehetővé tette. Egyes kutatók adatai szerint a szántóföldi termelés 1/3-a származott a részesművelésből, más elemzések azt mutatták ki, hogy a vidéki, családi jövedelmek 60-70%át a családi termelés (részesművelés és kisüzemi termelés) állította elő. A földosztás és a kollektivizáció a hagyományos magyar földbirtokszerkezetet változtatta meg. A szövetkezetek gépi és egyéb szolgáltatásokat kínáltak a kisüzemeknek A mezőgazdasági technológiai innováció eredményei a nagyüzemeken keresztül terjedtek el, amelyek nem törekedtek a kisüzemek beolvasztására, inkább integrációjukra vállalkoztak. A kisüzemek több mint fele túllépett az önellátásra termelés keretein. A nagyüzemeknek a kisüzemekből származó termékekkel folytatott kereskedelme tisztes hasznot

hozott és tagjaik a kisüzemi többletjövedelem miatt nem vándoroltak el. A kisüzemek termékeinek fele került piaci értékesítésre. Az 1945-ös földreform torz agrárüzemi struktúrát teremtett, mert a termőföld jelentős részét kicsi gazdaságok tulajdonába adta. A kollektivizáció, a családi termelési formák továbbélésével, az agrártermelés gazdaságilag hatékonyabb üzemstruktúráját hozta létre. A kollektivizáció életképes nagyüzemeket teremtett. A nagyüzemek és miniüzemek mellett nem jöhettek létre a középüzemek, amelyek egyes termékfajták esetében hatékonyabbak lehettek volna. A folyamatos proletarizálódás és a parasztságból történt kiválás miatt csökkent a kisüzemek száma és az általuk művelt föld területe. Ebben az időszakban a kisüzemi termelés intenzívebbé és piacorientáltabbá vált. A proletarizációt a polgárosodás ellensúlyozta, míg voltak, akik felhagytak a kisüzemi termeléssel, mások

árutermelése vállalkozássá erősödött. A mezőgazdaság kollektív és magánszektora is fénykorát élte a ’60-as és ’70-es évek fordulójától. A ’60-as évek elején a kistermelés aránya 50%-hoz volt közel Ez a ’80-as évek elejére 1/3-rs csökkent, bár a folyamat később megfordult. A zöld forradalom Magyarországon az utóbbi két-három évtizedben új mezőgazdasági technológiát vezettek be, ami a termésátlagok növekedését eredményezte. Új, ipari jellegű munkaszervezést honosítottak meg, különösen az állattenyésztésben és a piacra orientált kertészetben. A zöld forradalom hatása a magyar mezőgazdaság termésátlagait is megnövelte, mind a növénytermelésben, mind az állattenyésztésben. A ’60-as évektől az agrár-felsőoktatást intenzitással fejlesztették. Az agrárdiplomások új generációit képezték ki, akiknek a többsége közép- vagy gazdagparaszt családból származott. Az új agrárszakemberek

átvették a szövetkezetek vezetését azoktól, akik a kollektivizáláskor, vagy utána kerültek ezekre a posztokra. A termelés diverzifikációja a szövetkezetekben A ’70-es évekre a szövetkezetek megkezdték az ipari, kereskedelmi és szolgáltató melléküzemágak kiépítését. A kollektivizáció fontos szerepet kapott a rurális túlnépesedés problémáinak kezelésében. A kollektivizáció nyomásának hatására a vidéki népesség városokba költözött új munkaalkalom reményében, mások az ingázást vállalták. Ahogy a szövetkezetek kezdték kihasználni a gépesítést a rurális túlnépesedés újra jelentkezett. A 11 válasz a diverzifikáció volt, az ipari, kereskedelmi és szolgáltató melléküzemágak megteremtése. A ’70-es és ’80-as évek fordulóján a szövetkezetek jövedelmének a fele a melléküzemágakból származott. A szövetkezeti ágazatok célja az állandó mezőgazdasági munkához nem jutó vidékiek alkalmazása

volt. A hazai és a nemzetközi élelmiszerpiac bővülése A magyar mezőgazdaság legsikeresebb évei a hazai és a nemzetközi élelmiszer-kereslet növekedésével estek egybe. A magyar belső piac is, a városi népesség és reálbérek növekedése miatt, több mezőgazdasági terméket tudott felvenni. A kollektivizáció, az innovatív szervezeti formák, az állami agrárpolitika, a melléküzemágak eredményessége és a kedvező piaci feltételek két évtizeden keresztül tudták biztosítani a mezőgazdasági termelés növekedésének dinamizmusát. A ’80-as évek elején csak olyan, új gazdasági reform tudta volna a továbblépés feltételeit megteremteni, amelyet az államszocialista idők politikai elitje sohasem tudott véghezvinni. 3. Nyolcvanas évek: elmaradt tulajdonreform és stagnáló termelés A ’80-as évek elejére a mezőgazdasági konjunktúra a csúcsra érkezett. 1983 után a termelés stagnálni kezdett, majd csekély mértékben visszaesett. A

magyar áruk világpiaci versenyképessége romlott és nőtt a környezet szennyezése. A megtorpanás és visszaesés a mezőgazdasági termelés „szocialista” struktúrájának elmaradt átalakításából és a világpiaci változásokból eredt. A reformálhatóság határai és a recesszió okai A szabad földpiac hiánya és a föld magántulajdonának korlátozása A tőkés jellegű átalakulást és az új technológiai befektetéseket az extenzív termelés intenzívvé alakítását a magas földárak is lehetetlenné tették. A megszüntetett földmagántulajdon befektetési forrásokat szabadított fel, amelyek felhasználása hozzájárult a „zöld forradalom” sikeréhez és a „magyar mezőgazdasági csodához”. A földpiac hiánya a ’80-as évekre az agrártermelés szerkezetének megmerevedését idézte elő, akadályozva az alkalmazkodást a zöld forradalom és a piac új kihívásaihoz. Az agrártermékek belső piaca a ’80-as évekre telítődött,

a világpiaca is átalakult. Megnőtt az új értékek iránti igény, a keleti piacok kielégítése a kevésbé termelékeny és a környezeti problémákra érzéketlen technológiákat konzerválta. A magyar mezőgazdaság nem, vagy csak részben tudott ezeknek az új kihívásoknak megfelelni. A föld és más termelési eszközök forgalma továbbra is korlátozott és redisztributív módon szabályozott maradt. A mezőgazdasági innováció és a gyorsan változó körülményekhez történő adaptáció lassú, az üzemszerkezet és üzemnagyság pedig átalakíthatatlan maradt. A nagyüzemek és kisüzemek szimbiózisának korlátai A ’60-as és ’70-es években a kisüzemi mezőgazdasági termelés intenzívebbé alakult. A piacosodást nem követte a polarizált – túl nagy és túl kicsi üzemekből álló – agrárszektor átalakulása. A középüzemek az adott gazdasági rendszeren belül nem jöhettek létre A kollektivizálás eleinte 1000 hold körüli vagy

kisebb szövetkezeteket hozott létre, akár többet is egy településen belül. A ’70-es évekre, a zöld forradalom következményeként 12 elterjedő munkagépek megjelenésével és a magasan képzett agrárértelmiség új generációinak jelentkezésével erősödött fel a szövetkezetek egyesítésének tendenciája. Először egy falu – egy szövetkezet elvet valósították meg, majd több község szövetkezeteit is egyetlen gazdaságba vonták össze, növelve ezzel az agrárszerkezet polarizáltságát. A földpiac hiánya akadályozta a kisüzemek termelésének növekedését. A ’90-es évek strukturális válságának idejére, a kisgazdaságban előállított jövedelem fogyasztási célú felhasználása gyengítette a magyar mezőgazdaság termelőképességét, mert befektetési forrásokat vont el. A gazdálkodói szakértelem részleges elvesztése A mezőgazdasági nagyüzemek vezetése jól képzett szakemberekből állt. Az alacsonyabb

beosztás-szövetkezeti tagok és alkalmazottak munkája specializált, részleges szakértelmet kívánt meg vagy még azt sem. A kisüzemekben végzett munkák nagy része, a kisüzem és nagyüzem munkamegosztása miatt, termelési részfeladatokra korlátozódott. A kistermelők számos új termelési-technológiai újdonságot átvettek és alkalmaztak – a fóliás kertészkedéstől a gombnyomásra működő baromfiistállókig – , de minél bonyolultabb, modern technológiát használt egy kisüzem, annál szorosabban kapcsolódott a nagyüzemhez, mert a modernebb technológiákhoz szükséges gépeket és az ezekhez tartozó szolgáltatásokat csak a nagyüzem biztosíthatta. A nagyüzem volt a modernizálással megnövekedett termékmennyiség felvásárlója is. A kisüzemi modernizáció következménye a nagyüzem és kisüzem szorosabb termelési-értékesítési kooperációja lett. Ez egyfelől az új eljárások és eszközök alkalmazását és ezzel új típusú

szakértelem elterjedését hozta magával. Másfelől a nagyüzem termelési folyamatainak részévé tette a kisüzem termelését, részmunkafolyamatokra korlátozva a kistermelő ismereteit. A szövetkezeti dolgozók és az iparban, szolgáltatásokban munkát vállalók nem rendelkeztek a paraszti szakértelem teljességével (többségük képzettséget sem szerzett). A magyar mezőgazdaság a ’80-as években versennyel szembesült a világpiacon, kiderült, hogy a lépéstartáshoz szükséges humán tőke hiányos; a mezőgazdasági munkamegosztás, az ipari munkaszervezés és a gépesítés ellenére, nagy tömegek szakképzetlenségét konzerválta. A termelés, feldolgozás és értékesítés szétválasztása A szövetkezetek és az állami gazdaságok közvetítőkön keresztül tudták termékeiket a feldolgozó cégeknek eladni, amelyek gyakran monopolhelyzetben voltak. A monopolhelyzetből minimális alkalmazkodóképesség következett, ami megnehezítette a gyors

piaci változások követését. A mezőgazdasági üzemek nem rendelkeztek külkereskedelmi joggal. A külpiaci értékesítés az állami kereskedelmi cégek kezében volt és a termelők nem használhatták szabadon a termékeikért kapott valutát. A nemzetközi versenyben a magyar termelők hátrányba kerültek. Munkaszervezés, a részesművelés korlátai A részesművelés alkalmazása hatékony ösztönző rendszert hozott létre, amely növelhetővé tette az egyéni jövedelmeket, nem változtatott a tulajdon közösségi jellegén. A munkaszervezésnek ez a rendszere rövid távon jól működött. Hosszabb távon a részesművelésnek megvoltak a veszélyei, mert a részesművelésbe adott földek területét évente változtatták és a bérlő nem volt érdekelt a föld teljes termőképességének fenntartásában. A részesművelés a mezőgazdasági termőterületek minőségi romlásának egyik okozójává vált. 13 Sok szövetkezetben, ahol a munkaigényes

termékek határozták meg a termelést, a jövedelmező háztájiba azokat engedték bekapcsolódni, akik meghatározott részt teljesítettek a szövetkezet munkáiból munkacsúcsok idején, elsősorban a betakarításkor. A csúcsidőszakokban az állandó munkaerőhiánnyal küszködő nagyüzemek rendszeresen külső munkaerő, diákok, katonák, irodai dolgozók alkalmazására is kényszerültek. A minőségi munkavégzésben nem érdekelt külső munkaerő tartós bevonása a mezőgazdasági termelésbe rontotta a termékek minőségét. A zöld forradalom A zöld forradalomnak Magyarországon is voltak negatív következményei. Az intenzív műtrágya-felhasználás rontotta a talaj termőképességét és szennyezte a környezetet. A kiegyensúlyozottabb termelés kedvéért új öntözési rendszereket hoztak létre, megváltoztatva nagy területek természetes vízellátását. A zöld forradalom káros hatásai az ipari környezetszennyezés intenzívebbé válásával

egy időben jelentkeztek. A zöld forradalom következménye a mezőgazdasági termelés tőkeigényének a növekedése is. A világpiaci kereslet változása A ’80-as években a világpiac élelmiszer-kereslete csökkent. A zöld forradalom sikereivel olyan országok is élelmiszer-exportálókká váltak, amelyek korábban saját lakosságuk ellátását csak importtal tudták megoldani. Az európai piac telítődése és az arab kereslet csökkenése hátrányos volt a magyar mezőgazdasági termelésre. A hazai piac is a telítődés jegyeit mutatta A megtorpanás és hanyatlás egyik jeleként kezdett visszaesni pl. a szarvasmarhák száma A mezőgazdasági profitráta csökkenni kezdett a ’80-as évek közepétől. A mezőgazdasági termékek árai nem tudták követni a termelési költségek növekedését. A gazdasági környezet változását követni képtelen magyar mezőgazdasági termelés visszaépülésében szerepe volt annak, hogy a kisüzemi termelők kevéssé

viselkedtek valóságos vállalkozóként. A kisüzemi termelést a háztartások fogyasztási céljai és a tőkehiányból eredő sajátos befektetési ciklus és pénzfelhasználási módok határozták meg. A kisüzemi termelés kevéssé volt érzékeny a jövedelmezőség csökkenésére. A szovjet piac hosszú időszakon keresztül jó értékesítési lehetőségeket biztosított és nem volt érzékeny a magyar feldolgozóipar fogyatékosságaira (tartósítás és csomagolástechnika). A ’80-as évek második felétől, bár a szovjet kereslet változatlan maradt, akut elszámolási gondok jelentkeztek. A keleti piac összeomlásakor, 1989 után a magyar mezőgazdaság nem volt kész arra, hogy termelésével megjelenhessen a nyugati piacokon, amelyek megnyitására nem voltak hajlandóak a nyugati kormányzatok. A ’80-as évek agrárrecessziója: a magyar agrárstruktúra összeomlásának előtörténete A ’80-as évek közepére nyilvánvalóbbá vált, hogy

változatlan formájában az agrárszektor fenntarthatatlan – a hazai piac telítődése, a nemzetközi kereslet visszaesése, a termelési költségek emelkedése, a fejlesztés munka- és tőkeigénye miatt – a termelés további növekedése lehetetlen. Az értékesítésből és az állami forrásokból származó bevételei fedezték a termelés költségeit. A ’80-as évek mezőgazdasági sikertörténetei komplex termelési rendszerek működéséhez vagy a melléküzemágak tevékenységéhez kapcsolódnak. A szövetkezetek 2/3-a nem tudta az amortizációból eredő költségeket fedezni. Az agrárszektor túlélési képessége az ipari és szolgáltatási melléküzemágak gazdasági 14 sikerességétől függött. A melléküzemágak kiválása, privatizálása, kft-vé alakítása 1989-et követően nagy gyorsasággal ment végbe. A magyar mezőgazdaság a ’80-as évek második felében nem omlott össze, a termelés növekedése megállt (zéró növekedés).

Ugyanebben az évtizedben az Egyesült Államokban a gazdasági növekedés lelassult, nagy társadalmi csoportok reáljövedelme és életszínvonala csökkent, de ez ellentétben a szocialista államokkal, nem vezetett általános válsághoz. A környezet szennyezése a nyugati agrárrendszerekben is intenzív volt. A kisüzemi termelés egyik jellegzetessége, hogy a termelő munkája kalkulálatlan marad. A ’70-es évektől nőtt a kistermeléssel töltött idő, különösen a középkorú férfiak körében, amit kapcsolatba hoznak a várható életkor tragikus csökkenésével. Miközben a gazdaság leszálló ágba került és nem volt képes fenntartani az életszínvonal növekedését, a lakosság úgy növelte jövedelmeit, hogy többletidőt fordított a második gazdasági tevékenységeire. 4. A privatizáció ára Hanyatlás és összeomlás 1989 után A recesszió évtizede és az államszocializmus bukásakor némelyek reményt láttak a mezőgazdaság gyors

regenerációjára. Az utóbbi öt évben nem változott a magyar mezőgazdaság hanyatlásának tendenciája. Az agrárgazdaság mély átalakulási válságba jutott Az államszocializmus utolsó évtizedeiben lelassult a növekedés mezőgazdasági termelésben, s 1989 után az összeomlás vette kezdetét. Hasonló erejű volt a hanyatlás a zöldség- és gyümölcstermelésben, illetve az állattartás területén. A dekollektivizáció nagyobb kárt okozott a termelésben, mint a kollektivizáció a ’60-as évek fordulóján. A mezőgazdasági export növekedése a KGST szétesése ellenére sem állt le, visszaesése csak 1993-tól kezdődött. A belső piac élelmiszerfogyasztása 20%-kal csökkent 1988 és 1992 között, a reálbérek értékvesztése miatt. A termelés jövedelmezősége is romlott. Az agrártermelők csökkentették a befektetéseiket (pl. csökkenő profit miatt) Ennek lett a következménye pl a műtrágyafelhasználás csökkenése A termésátlagok is

süllyedtek A mezőgazdasági foglalkoztatottság adatai a termelésnél is nagyobb visszaesést mutatnak. Nagy az állami pénzelvonás is Az államszocialista mezőgazdaság belső ellentmondásainak akkumulálódása A ’60-as és ’70-es évek sikerei homokra épültek. A mezőgazdaság az adott viszonyok között képtelen a technikai, technológiai megújulásra és a szerkezetváltásra. A ’80-as évek végére a tőkehiány, a torz üzemszerkezet, az ösztönző-rendszer problémái és a megbomlott ökológiai rendszer változásokat igényelt, ám ezek elmaradtak. Az agrárgazdaság válságának létrejöttében kitüntetett szerepe van a nemzetközi gazdasági trendeknek, a KGST-piacok összeomlásának. Két területen történtek meghatározó átalakulások: a privatizációval és reprivatizációval megváltoztak a tulajdonviszonyok; a gazdasági liberalizációval megszűnt az export- és ártámogatások korábbi rendszere és a mezőgazdasági export

deregulációja. A tulajdoni szerkezet változásai. Kárpótlás és reprivatizáció A posztszocialista rezsimek számos olyan döntést hoztak, amelyek közvetlen hatással voltak az agrárgazdaság összeomlására. Magyarországon az országgyűlés szabályozta a szövetkezeti átalakulást és a mezőgazdasági privatizációt. A szövetkezeti átalakulásról és a kárpótlásról 15 szóló törvényeket nem parlamenti konszenzussal hozták meg (az ellenzéki pártok nem osztották a kormánykoalíció programját). Az MDF agrárpolitikusai szerint a politikai vezetés koalíciós szempontoknak rendelte alá a mezőgazdasági kárpótlás megoldását, amely a kisgazdák egyes köreinek az érdekei szerint alakult. Az 1989 utáni évek egyik jellegzetessége a privatizáció-centrikusság és az állami és szövetkezeti tulajdon-ellenesség ideológiai programja. Az ideológia az volt, hogy az állami és szövetkezeti szektornak el kell tűnnie. A vállalati,

szövetkezeti menedzsment megkezdte az állami és szövetkezeti tulajdon privát tulajdonba történő transzferálását, ami a szocializált szektor összeomlásához vezetett. Az adósság az állami cégeknél, szövetkezeteknél maradt, amelyek elvesztették termelési eszközeik egy részét, nem jutottak befektetési forrásokhoz, technológiájukat nem tudták megújítani, legjobb menedzsereik és munkásaik átmentek a magángazdaságba. A politikailag is megosztott agrármenedzsment nem volt képes eredményes lobbizásra, szemben a nagyvállalati vezetőkkel. Magyarországon is az agrárprivatizáció megelőzte a többi gazdasági szektor privatizációját. Ez önmagában még nem okozott volna megoldhatatlan gondokat, ha nem társul az agrártermelés visszaszorítására irányuló mezőgazdasági politikával. A mezőgazdasági szövetkezetekre a kormányzat, mint megszüntetendő szocialista intézményekre tekintett. A szövetkezeteknek nemcsak a kárpótlás

céljaira kellett átadniuk földjeik közel felét, hanem teljes vagyonukat privatizálták. A kárpótoltak többsége nem jutott a magángazdálkodáshoz elég vagyonhoz. A szövetkezeti felső és középvezetők, a képzettebb szakmunkások megkezdték a magángazdaságba való „menekülést”. A mezőgazdasági támogatások és a protekcionista exportkedvezmények nivellálása és részleges megszüntetése A posztszocialista gazdaságpolitika mindenhol monetarista. Nincs olyan posztszocialista kormány, amelynek lenne iparpolitikája és stratégiai elképzelése arról, hogy a gazdaság mely ágazatai kapjanak támogatást, illetve időleges védelmet. A magyar gazdaságpolitikai vezetés csökkentette a mezőgazdaságnak korábban adott támogatásokat. Leállították a mezőgazdasági exporttámogatások nagy részét, miközben az agrártermelés költségei emelkedtek. A magyar vagy a lengyel agrárpolitika a szabad versenyt helyezte előnybe. A magyar

mezőgazdaságot hátrányosan érintette a hitelválság. A magyar állam a kárpótlás védelme miatt befagyasztotta a földpiacot. A bankok nem folyósítottak több hitelt, a szövetkezetek nem tudtak új befektetéseket tervezni. A hitel és a készpénz hiánya miatt nem tudtak megfelelő vetőmagot vásárolni. Az előbbi intézkedések a gyengébb szövetkezetek csődjéhez vezettek, míg az erős gazdaságok fennmaradtak és szövetkezetként működtek még 1994 elején is. 1992 tele után tömegesen hagyták el a szövetkezeteket, mások kft-be vitték át a szövetkezeti vagyon megmaradt részeit. A mezőgazdasági tulajdonviszonyok változásai A privatizáció stratégiái és technikái Az állami gazdaságok Az állami gazdaságok privatizációjára vonatkozó tervek 1994-ig csak részben valósultak meg. Megindult egy átrendeződési folyamat, de ez inkább a gazdaságok kisebb egységekre való 16 szétbomlását és nem a privatizálásukat hozta magával, a

foglalkoztatottak létszámának csökkenésével járt együtt. A mezőgazdasági szövetkezetek A dekollektivizáció 1993-ban gyorsult fel. Míg a szövetkezetek száma megszaporodott, az általuk művelt föld nagysága csökkent és elveszítették a foglalkoztatottjaik jelentős hányadát. A szövetkezetek összetett privatizációját 1992 közepén kezdték el, s kétféle technikával – kárpótlási jegyek és a nevesítéssel megkapott üzletrészarány – bonyolították: 1. Kárpótlási jegyek: Ennek értékét a kollektivizáció során elvesztett földek aranykorona értéke alapján állapították meg. Egy aranykorona értékét 1000 Ft-ban határozták meg A volt tulajdonosok nem az ingatlant kapták vissza, hanem kárpótlási jegyet. 2 millió család volt jogosult a kárpótlásra. A kárpótlási jegyet aukciókon, licitálással lehet földre váltani Senki sem kapta vissza az eredeti földjét, kárpótlási jegyével csak a kijelölt földekre

licitálhatott. Az árveréseken azok vehettek részt, akik a kárpótlási jegyükhöz az illető település határában levő föld kollektivizáció előtti birtoklása alapján jutottak, illetve helyi lakosok és a szövetkezet alkalmazottjai. A licitálások 1994-ben tovább folytatódtak Minél kevesebb a föld, annál inkább nő a licitek tétje is. A kárpótlási jegyeket készpénzért is eladhatók. 2. Szövetkezeti használatban maradt föld, ingó és ingatlan vagyon nevesítése és az üzletrész arányok megállapítása: A vagyon nevesítését, az üzletrész arányát a szövetkezetek közgyűlései határozták meg. Országosan a szövetkezetek aktív tagjai a vagyon 40%-nak megfelelő vagyonjegyet kaptak, 40% jutott a nyugdíjasoknak és 20% külső tulajdonosoknak. 1992 év végéig lehetett bejelenteni a kilépést és a vagyonjegy érétkének megfelelő vagyontárgy kivitelének a szándékát. 1993 végéig a szövetkezeti vagyon 10%-t privatizálták ilyen

módon. Az új tulajdonviszonyok, a mezőgazdasági termelés intézményi változásai 1993 elején új törvénnyel szabályozták a szövetkezeti átalakulást, gyors folyamatok indultak el. A szövetkezeti foglalkoztatottság minimálisra zsugorodott Megkezdődött az üzemnagyság és üzemszerkezet lassú átalakulása. A föld privatizációja Egy új kft-be „mentik át” a szövetkezet vagyonát, míg az adósság és a csőd veszélye a szövetkezeté marad. A legnagyobb intézményi változás a kft-k elszaporodása A kft-knek központi szerepe van az agrárprivatizációban. A kft-ket az 1988 előtti szövetkezetek középvezetői hozták létre. A felső vezetők 1/3-a nyugdíjba ment, mások a magángazdaságban keresik a helyüket. Az ipari melléküzemágakat a szövetkezeti vezetők privatizálták 1989-ben és 1990-ben. 1989-et követően a szövetkezeti középvezetők is megkezdték a kft-kbe menekülést, amire több okuk is volt:  A szövetkezetek nem

korlátozott felelősségű cégek, ezért a gazdasági kockázat a szövetkezetekben magasabb, mint a kft-kben. A kft-alapítások oka a tőke kimentése a szövetkezetekből, úgy, hogy az adósság a közös gazdaságokban maradjon. A kezdeti kft-k kicsi vállalkozások a szövetkezeti vezetők és családtagjaik birtokában, akik megvásárolták a szövetkezetek felszerelését (traktorokat, termelési eszközöket olcsón tudták megvásárolni). A szövetkezetek tulajdonában volt sertések vagy szarvasmarhák alacsony áron kerültek 1-1 kft. tulajdonában 17  A szövetkezeti középvezetők azért is előnyben részesítették a kft-t, mert ott nem kellett a szövetkezeti tagokat kötelezően alkalmazniuk. A szövetkezetekkel ellentétben a kft-k vezetőit nem választják, a beosztottak pedig nem befolyásolhatják a vezetés döntéseit, mint a szövetkezetek közgyűlései.  A magyar kormányzat 1990 és 1994 között ideológiai alapon a családi gazdálkodás

mellett kötelezte el magát. A tulajdoni formában működő kft-k könnyebben juthattak az állami fejlesztési forrásokhoz, mint a szövetkezetek. A kft-k tulajdonában nincs föld, olyan specializált munkát végeznek, amelyekhez vagy nem szükséges saját tulajdonú föld vagy kevés földterület is elég. A mezőgazdasági kft élelmiszerfeldolgozással, mezőgazdasági erőgépekkel végzett munkákkal, zöldségtermeléssel, szarvasmarha- és sertéstartással és hasonló tevékenységekkel foglalkozik. A szövetkezetek összeomlása után jelentek meg azok a kft-k, amelyek gabona- és takarmánytermelésre vállalkoznak. A mezőgazdasági kft a formális jog szerint magánvállalkozás, de gyakran a szövetkezetek továbbélésében is érdekelt. A kft-ket négyen-öten hozták létre, nem is feltétlenül nagy kezdő vagyonnal. A termelés eszközeit a szövetkezetekből vették bérbe A kft-ket általában nem egy vállalkozó, hanem egyének csoportja alapította. A

szövetkezeti vezetés csak úgy vehette a szövetkezeti vagyon profitképesebb részét magánkézbe, ha ahhoz koalíció partnert keresett. Egy szövetkezeti szarvasmarhatelep vezetője pl. a szövetkezet istállóit és szolgáltatásait nem vehette bérbe anélkül, hogy megnyerje szövetségeséül a szövetkezet vezetőjét. Szükség volt a főkönyvlőre, aki a szövetkezet részéről minél alacsonyabb bérleti, esetleg eladási árat állapított meg. Végül szükség volt még valakire, aki képes volt a szövetkezeti közgyűléssel megszavaztatni a kft számára előnyös szerződést. Négyük befolyása és kulturális, anyagi tőkéje elég volt ahhoz, hogy sikeres privatizálási akció induljon. A legitimitás kedvéért a tehenészet dolgozói közül is bevettek néhányat a kft tulajdonosai közé. A privatizáláshoz szükséges koalíció és legitimáció egyik következménye, hogy a kftkben a sikeres működéshez elég szakértelem halmozódott fel. Az

’50-es évek szövetkezeteiben és a helyi közigazgatásban a szegényparaszt származásúak voltak többségben. A második szövetkezesítési hullám során a középparasztok is a szövetkezetekbe léptek. A ’60-as évek elejének szövetkezeti vezetői között sok volt a középparaszt származású. A ’70-es évek újabb változást hozott Az agrárdiplomások új nemzedékei, akiknek a 2/3-a közép- vagy gazdagparaszt családból származott, leváltották a végzettséggel nem rendelkező korábbi vezetőket. Nemcsak az agrárdiplomásokra, hanem a jó munkásokra és technikusokra is szükség van. Társadalmi következmények A társadalmi újratermelődés struktúrájának átalakulása 1993 néhány hónapjában az agrárnépesség 40%-os csökkenése zajlott le. Ez a folyamat a vagyon újraelosztásának jele a rurális településeken. Akik kiszorultak az agrárszektorból, nemcsak állásukat, hanem vagyonukat is elvesztették. A volt agrárnépesség harmada

a vidéki szegénység társadalmi bázisa lesz. A foglalkoztatottság csökkenése a szövetkezetekben és az agrárszektorban azért járt együtt a vagyon feletti rendelkezés elvesztésével, mert 1992 végéig lehetett kivinni a nevesített vagyont, illetve üzletrészt. Továbbá a szövetkezeti tagok alkalmazásának kötelezettségét csak 1993-től szüntették meg és mire nyilvánvalóvá vált, hogy a szövetkezetek egy része nem működik tovább, illetve hogy az életben maradt szövetkezetek vezetése nem alkalmazza a tagok jelentős részét, a szövetkezetekben hagyott vagyon már ismét nem volt kivehető. A háztáji sincs többé, mert törvényileg megszüntették 18 Az 1992-es és 1993-as évet az angol „földbekerítés” időszakához hasonlíthatjuk. A szövetkezeti tagság kb. fele vesztette el azonos évben a föld feletti rendelkezés lehetőségét és mezőgazdasági munkahelyét. A magas foglalkoztatottság alacsony produktivitással társult, s

addig volt fenntartható, amíg az állami redisztribúció megfelelő forrásokat biztosított az agrárszektornak és a szövetkezeteknek. 1993-mal ez a redisztribúciós rendszer eltűnt A központi redisztribúciós forrásokat kivonták a gazdaságból. A lokális redisztribúció: az önkormányzati hatalom felértékelődése A redisztribúció változása az önkormányzatok szerepét növelte meg a rurális települések életében és fejlesztésében. Magyarországon az önkormányzatok szerepet kaptak a települések fejlesztésében. 1990-ben az önkormányzatok funkcióját a gondoskodó önkormányzatoktól a vállalkozói önkormányzat irányába kívánták elmozdítani. A vállalkozói önkormányzat irányába történő elmozdulás a poszt-szocializmus idejének változásai közé tartozik. A gazdasági redisztribúció csökkenésével megnőttek az önkormányzatok szociális feladatai és költségvetése. Az államszocializmusban a kisebb és közepes

nagyságú falvakban a mezőgazdasági termelő szövetkezetek voltak a legerősebb szervezetek. A posztszocializmus első éveiben infrastrukturális fejlesztés történt, amely az önkormányzatokat juttatta meghatározó szerephez a gazdaságban. A fejlesztési forrásait pályázati rendszerrel osztották szét, amelyben az önkormányzatok vehettek részt. A helyi hatalom a szövetkezetektől az önkormányzatokhoz kerül. A munkanélküliség kezelésében, a segélyek szétosztásában, az ellenőrzésében vagy az új munkahelyek teremtésében a helyi közigazgatásnak meghatározó feladatai vannak. A lokális társadalmakban a gazdaság állapota és a munkanélküliség emelkedése miatt nőnek a társadalmi különbségek. Túlélési esélyek. A vállalkozások Sokan, akiket a munkanélküliség fenyegetett, elég idősek voltak ahhoz, hogy nyugdíjba menjenek. Családjaik támogatják őket, gyermekeik vállalkozásaiban, a mezőgazdasági kistermelésben aktívan

dolgozhatnak. A kárpótlási jegyek is időleges segítséget adhattak és a nevesítést követően a szövetkezetekből kivitt vagyontárgyak, gépek értékesítése. A legfiatalabb munkaképes korosztályokból vágnak bele a legtöbben a vállalkozásokba. Új diszkontüzletek, szerelőműhelyek nyílnak a nagy vidéki házak utcai szobáiban, garázsaiban. A fekete gazdaság, különösen a közvetítő kereskedelem esélyt ad az elnyomorodás fékezésére. A vidéki társadalom a posztszocializmus idején polarizálódott A mezőgazdasági családi termelés marginális maradt. A mezőgazdasági magántermelés 3-szor nagyobb területet használ, mint korábban. A magántermelők körében koncentrálódás megy végbe. Kevesebb az új strukturális elem a teljes mezőgazdasági termelésben is. A legfontosabb változás a kft-k megjelenése 19