Sociology | Social politics » A foglalkoztatáspolitika lokális szereplői

A foglalkoztatáspolitika lokális szereplői 1 1. Az önkormányzatok feladatvállalása a lokális munkaerő-piaci programok szervezésében 1.1 A lokális munkaerő-piaci politikák térhódítása Az elsődleges munkaerőpiac válsága és a szociális ellátórendszer terheinek növekedése miatt az Európai Unióban a nyolcvanas évek közepe óta a munkanélküliséget kezelő eszköz- és intézményrendszer átalakulóban van. A közösségi foglalkoztatáspolitikának új és új elemi jelennek meg, s a foglalkoztatással kapcsolatban új elméletek születnek. Az új törekvések középpontjában a munkanélküliek passzív ellátása helyett a bővülő és egyre változatosabb formát öltő aktív eszközök alkalmazásának szándéka lépett. E folyamatok eredményeként a 80as évek végétől, 90-es évek elejétől egyre jelentősebb szerepet kapott a támogatott munkahelyeket összefogó másodlagos munkaerőpiac és a lokális munkaerő-piaci politika. Az

eszköztár átalakítására főként azért került sor, mert maga a munkanélküliség is átalakulóban volt: a strukturális munkanélküliséget egyre nagyobb arányban váltotta fel az abszolút munkanélküliség, amikor már nem csupán arról volt szó, hogy a munkaerő iránti kereslet nem egyezett meg a kínálat összetételével, hanem mert lényegesen több álláskereső jelent meg, mint ahány felkínálható állás volt. Mindezek következtében gyorsuló ütemben bővült a munkanélkülieken belül a tartósan munka nélkül lévők aránya. Kialakult a munkanélkülieknek az "ún "kemény magja", amelyen a hagyományos munkaerő-piaci eszközökkel nem lehetett segíteni, s a gazdásági fellendülés foglalkoztatás bővítő hatása pedig hiába váratott magára. A tagországok foglalkoztatás-politikusai éppen ezért erősebben célcsoportra orientáló, a speciális élethelyzetet is figyelembe vevő programrendszer kialakítására

törekedtek. A foglalkoztatási válsághelyzet kezelésére szolgáló központi források az idő előrehaladtával egyre szűkebbé váltak, s mind gyakrabban fogalmazódott meg az igény, mozgósítsuk a helyi erőforrásokat is, vonjuk be a lokális szereplőket, az önkormányzatokat a problémák kezelésébe! A lokális munkaerő-piaci politikák koordinátori szerepét az esetek többségében az önkormányzatok töltik be. Itt próbálják meg összekötni a munkaerő-piaci aktivitást a gazdaságpolitikai stratégiával, és a szociálpolitikai megfontolásokkal. Az önkormányzatok szerepe a lokális munkaerő-piaci politikában nem önként vállalt, hanem a körülmények által kikényszerített szerep volt a magyarországi önkormányzatok esetében is. A nagyarányú tartós munkanélküliség kialakulása nem sok választási lehetőséget biztosított: vagy jelentős összegekkel finanszírozták a munkanélküliséget szociális segélyek, támogatások

formájában, vagy minél szélesebb körben munkát szerveztek, hogy a segély helyett munkabért fizethessenek. 1.2 Az aktív munkaerő-piaci eszközök térnyerése Az Európai Közösség országai a foglalkoztatáspolitika és a munkanélküliség kezelésének kérdésében igen különböző álláspontot képviselnek, s eltérő eszköz és 2 intézményrendszert alakítottak ki. A tagállamok közös vonása, hogy összekapcsolják a jövedelempótló támogatásokat a képzési és foglalkoztatási programokba való bevonással, szigorítják a munkanélküli ellátásba való részesedés jogosultságának kritériumait, csökkentik az ellátás időtartamát, jövedelempótlásának mértékét, szigorítják a munkára való rendelkezésre állás definícióját, s keményebben szankcionálják a felajánlott lehetőségek elutasítását. A kitűzött célt, a foglalkoztatás bővítését, a munkanélküliség csökkentését azonban más és más

„eszközcsomaggal”, a fenti eszközök különböző kombinációjával valósítják meg az egyes tagországok. A lehetőségek teljes spektrumának felsorolására nincs mód, de az önkormányzatok szerepvállalásának vizsgálatakor a számtalan lényeges elem közül /jogszabályi háttér, gazdasági helyzet, kormánypolitikák stb. / feltétlenül érintenünk kell legalább három tényezőt. a. / a támogatott foglalkoztatásba vonás mértékét, módját, mert szervezésében, koordinálásában, finanszírozásában az önkormányzatoknak jelentős szerepe lehet a lokális munkapiacok térnyerését követően, b./ a motiváló és szankcionáló eszközök alkalmazásának arányait, mert a szankciók alkalmazásának egyik lehetséges színtere a szociális ellátórendszer, amely lokális térben az önkormányzat irányítása alatt áll /az érdemesség, rászorultság itt dől el / c. / a foglalkoztatáspolitikai kiadások arányát a mindenkori GDP %-ban, mert

ez határozza meg a mozgásteret az egyes programok számára. A fenti tényezők alapján alapvetően az Unió országaiknak legalább két nagy csoportját különböztethetjük meg. Az első típusban azok a jóléti államok tartoznak, ahol az állami gondoskodás mértéke magas, a munkanélküliség csökkentésére fordított kiadások aránya a GDP 3%-a fölött van /Svédországban pl. meghaladja a 6 %-ot /, az aktív eszközök közül a képzés, a támogatott foglalkoztatási formák a dominánsak, s a szankciók helyett a személyre szóló gondoskodás, az egyéni kitörési stratégiák támogatása áll a programok középpontjában /Svédország, Belgium, Finnország, Németország /. A másik típusba a közismert fogalommal élve az angolszász modellt követő országokat sorolhatjuk, ahol a munkanélküliekre és a foglalkoztatási programokra elkülönített és felhasznált források mértéke nem éri el a 3 %-ot / Görögországban pl. még az 1 %-ot sem /. A

támogatott foglalkoztatási programok helyett a piaci szereplők támogatása áll azzal a szándékkal, hogy a piac élénkítésével teremtik meg a hiányzó munkahelyeket. Itt az önkormányzatok szerepvállalása a foglalkoztatási problémák kezelésében, a programok szervezésében nem meghatározó, s az alkalmazott eszközökön belül a gazdasági kényszerek foglalnak el domináns szerepet. A szankciók jogszabályi keretének kialakítása, érvényre juttatása nem elsősorban önkormányzati feladat, hanem az adójogszabályok, a társadalombiztosítási rendszerek és szociális ellátórendszert szabályozó alaprendeletek és törvények jelölik ki a munkanélküliek számára a mozgástereket és a kényszerpályákat. A két típus alapfilozófiája meghatározza a fent bemutatott működési módokat, s kijelöli az önkormányzati feladatvállalás helyét, szerepét is a lokális munkaerő-piaci programokban. Az első típusban a támogatási rendszerek abból

indulnak ki, hogy a munkanélküliek a gazdasági átalakulás/recesszió következtében veszítették el munkájukat, s ezért vagy passzív ellátási formában, vagy aktív eszközben kell, hogy részesüljenek. Ezeknek a támogatásoknak az elbírálásában, folyósításában, az alternatívák közvetítésében és a támogatott foglalkoztatási programok megszervezésében az önkormányzatoknak jelentős szerepe van. A második típus esetében a munkanélküliség hátterében elsősorban 3 egyéni okokat, munkavállalási szándék vagy képesség hiányát vélik felfedezni, s éppen ezért a támogatási rendszerek igen szűkre szabottak, a passzív ellátás ideje rövid /maximum 6 hónap / s a támogatások jövedelempótló hatása akár 10-20 %-os értékre is csökkenhet /pl. Görögországban / Itt az önkormányzatoknak viszonylag kisebb szerep jut, hiszen a munkanélküliek nem sokáig maradhatnak meg a szociális ellátórendszer keretein belül, az

alkalmazott aktív eszközök pedig főként a piac szereplőire koncentrálnak kevéssé érintik az önkormányzatokat – azt hangsúlyozva, hogy a piac bővülése jelenti a megoldást hosszútávon a foglalkoztatási válságból való kilábalásra. Természetesen tiszta típusok csak ritkán adódnak, a modellek azonban arra szolgálnak, hogy egyik vagy másik ország esetében az alapvető feladatokat és a munkanélküli és szociális ellátásban résztvevő szereplők főbb tevékenységi területeit kijelöljük. A 90-es évek második felének új jelenségeként elmondható, hogy komoly elmozdulás történt az Európai Unió országaiban a jóléti modell felől az angolszász modell felé. A szigorodó feltételek között a két típus arculata azonban megmaradt és ma is megmutatkozik abban, hogy kínál-e átmeneti megoldásokat, aktív munkaerő-piaci eszközöket, támogatott programokban való részvételi lehetőséget az országos, vagy lokális

foglalkoztatáspolitika, vagy csupán a mozgástér beszűkítésével terel minden áron /pl. alacsonyabb bér, rosszabb munkaerő-piaci pozíció, rugalmas, s ezért kevesebb biztonságot nyújtó foglalkoztatási forma / az elsődleges munkaerőpiac felé, mint ahogyan azt a második típus esetében tapasztaljuk. A folyamat végállomása ismert: ha valaki akár heti egy óra kereső tevékenységet is folytat, statisztikailag nem tekinthető munkanélkülinek ! Érdemes lenne a fenti két típus által kijelölt mezőben vizsgálni Magyarország helyzetét. Mivel hosszabb lélegzetű elemzésre a terjedelmi korlátok miatt nincs módunk, csupán annyit érdemes megjegyezni, hogy az elmúlt 10 év alatt a hazai munkaerő-piaci és foglalkoztatáspolitikai törekvések erőteljes elmozdulást mutatnak a skandináv modell felől az angolszász modell felé. 1.3 Az önkormányzatok feladatvállalása a megváltozott körülmények között: Az önkormányzatok cselekvési terét

részben kötelező, főként a szociális törvényekben rögzített feladatok (többnyire passzív ellátások, segélyek folyósítása), részben önként vállalt feladatok töltik ki. A legtöbb európai országban a munkanélküliek aktív eszközökbe vonása nem tartozik az önkormányzatok kötelezően ellátandó feladatai közé. Az országok többségében a regionális, vagy lokális illetőségű munkaerő-piaci intézményrendszer feladata a munkanélküliek nyilvántartása, az aktív eszközök kezdeményezése, finanszírozása. Csak a kilencvenes évek közepére- a tartós munkanélkülieknek a szociális ellátásba való tömeges átkerülésének hatására- jutnak el az együttműködésnek arra a szintjére a partnerek, hogy nem ezt a duális rendszert akarják működtetni, hanem a két erőforrás egyesítésével közös anyagi és intézményi bázisra támaszkodva veszik fel a harcot a munkanélküliség ellen (Lásd Hollandia példáját, ahol a

munkaerő-piaci intézményrendszer és az önkormányzat közös ügyfélszolgálati irodát működtet, s az ügykezelést is együtt végzi! ) Az önkormányzatok célcsoportja tehát a legtöbb esetben nem általában a munkanélküliek köréből kerül ki, hanem azokat a munkanélkülieket jelenti, akik a munkaerő-piaci ellátásokból a szociális ellátórendszerbe kerültek át. E személyek jövedelmének a létminimum mértékéig való pótlása az önkormányzatok kötelező feladata, melyet legtöbb esetben a szociális törvény határoz meg. A jövedelempótlással kapcsolatban kell szólnunk a támogatásoknak egy speciális köréről, az alacsony jövedelmeket kiegészítő jóléti támogatásokról. Annak érdekében, 4 hogy a munkanélküli egy meghatározott feladatot még akkor is elvállaljon, ha annak fizetsége nem a legvonzóbb számára, jövedelemkiegészítő programokat működtetnek: az alacsony bért a társadalmilag elfogadott szintre

kiegészítik. Az önkormányzatok megítélése szerint ez még mindig kedvezőbb megoldás, mert a munkavállaló társadalmi kapcsolatai bővülnek, a korábban munkanélküli foglalkoztatott részt vesz az új érték termelésében, s önfenntartásának költségeit egy bizonyos mértékig mégis csak munkajövedelemmel fedezi, az önkormányzatnak csupán jövedelem kiegészítő támogatást kell adnia, amely lényegesen kevesebb, mintha a munkanélküliek teljes mértékű jövedelempótlása az önkormányzatokra hárulna. Így működik pl Írországban a családi jövedelmek kiegészítése, az Egyesült Királyságban a „családi hitel” rendszere, s Belgiumban a garantált jövedelempótlék. Vizsgáljuk meg közelebbről az Egyesült Királyság modelljét! A családi hitel intézményét 1988-ban vezeték be annak érdekében, hogy a teljes passzivitás helyett a munkanélküliek az alacsonyabban fizetett munkákat is elvállalják, s ezzel részben

tehermentesítsék a szociális kiadásokat, s egyfajta erősödő motivációt jelentsenek a munkavégzésre. Az adómentes támogatás mértéke 48 GBP volt akkor, ha a munkanélküli legalább 16 órát dolgozott hetente, s legalább egy gyermeke volt és kevesebb, mint 8 000 GBP vagyonnal rendelkezet. A nyolcvanas években erősödő gazdasági folyamatok következtében a támogatásra szorulók köre egész Európában egyre bővült. Tartósan és tömeges mértékben kellett aktív kereső korúaknak alapjövedelmet biztosítani a szociális ellátórendszer keretein belül. Ez óriási anyagi terhet rótt az önkormányzatokra, mely kikényszerítette a szociális törvények reformját. A szociális törvényeknek a 90-es évek elején az Európai Unió csaknem valamennyi országában végbemenő reformja az önkormányzatok passzív szerepét /segély folyósítása / aktív szerepre írta át, s bevezette a törvénykezés kereteibe a „Segély helyett munka”

filozófiát, mellyel keretet teremtett az önkormányzatok számára különféle szolgáltatások és aktív munkaerő-piaci eszközök alkalmazására a segélyezés mellett, illetve a segélyezés helyett. 1.4 Milyen aktív eszközök alkalmazására került sor az önkormányzatok keretein belül? - egyéni és csoportos tanácsadás, - egyéni cselekvési tervek kidolgozása, - kötelező képzésbe vonás főleg a fiatalok részére, akikért a legtöbb esetben az önkormányzat a felelős, - reintegráló programok kezdeményezése, finanszírozása különösen a tartósan munka nélkül lévő, vagy a sérült munkavállalói kör számára, - közérdekű munkák szervezése, pótlólagos munkahelyek megteremtése a saját intézményrendszerben, - komplex programok kidolgozása, melyben több szereplővel, különböző forrásokkal, s legalább középtávra szólóan tervezik meg a lokális munkaerőpiac működését, s fejlesztésének lehetőségeit, 1.5 Kik látják

el ezeket a feladatokat : Az önkormányzatok a legtöbb esetben nem tartják sem szakmailag felkészültnek, sem szervezetében alkalmasnak saját apparátusukat arra, hogy a munkanélkülieknek nyújtandó aktív eszközöket szervezzék, a programokat működtessék. Ezeket a szolgáltatásokat és programokat úgy ítélik meg, hogy nem tartoznak szorosan az önkormányzatok alapfunkcióját képező hatósági feladatokhoz. A feladatot a legtöbb esetben a tervezés, a koordináció, az esetleges társfinanszírozás és a szakmai ellenőrzés 5 szintjén vállalják fel. A programok megvalósítását főleg külső partnerek – többnyire nonprofit szervezetek- végzik A non-profit szervezetekkel való együttműködésnek - itt a foglalkoztatás világában, a munkaerő-piaci programok szervezése során éppúgy, mint a szociális ellátórendszer más területein- legalább három szintjét különböztethetjük meg. Az együttműködés legmagasabb szintjét kétség

kívül az önkormányzatok és non-profit szervezetek között megkötött ellátási szerződések jelentik. Ezek a szerződések középtávra szólnak (3-5 év) és konkrétan megjelölik azokat a feladatokat, célcsoportokat és elvárt eredménymutatókat, amelyeket az önkormányzat a finanszírozásért cserébe a non-profit szervezettől vár. A legtöbb esetben ellátási szerződés megkötésére akkor kerül sor, ha az önkormányzat a szociális törvény által kötelezően előírt, vagy a helyi rendeletek kereteiben felvállalt feladatot ad át a non-profit szervezeteknek. (pályatanácsadás, alternatív ifjúságiképzési programok, börtönből szabadultak foglalkoztatási projektjei, stb) Ez a forma biztosítani tudja a szolgáltatás megfelelő színvonalú ellátását, s a működés stabilitását. Az együttműködés második szintje az együttműködési megállapodások köre. Itt nem egy egész tevékenységi terület, annak minden részfeladatával

kerül át egy ellátási szerződés keretein belül a non-profit szervezetekhez, hanem egy terület ellátásába részt vesz, együttműködőként bekapcsolódik a non-profit szervezet, de illetékessége, felelőssége korlátozott. Ezek a megállapodások általában egy évre szólnak A harmadik szint egy kisebb konkrét feladat, projekt megvalósításában való együttműködés : pl. a fiatal, nem regisztrált munkanélküliek számára akciók szervezése, mert ők a hivatalos intézményrendszer számára elérhetetlenek, tájékoztató kiadványok készítése, egy-egy rövidebb tanfolyam, motivációs tréning szervezése speciális célcsoportok számára. Ezen a szinten a megbízás rövid időtartamú, s csak a feladat ellátásáig szól. Míg az együttműködés első formája egy folyamatot feltételez, ez utóbbi inkább a projektszerű működést vállalja. A szervezés terén fontos szempont az is, hogy a legtöbb országban nem minden önkormányzat végez

minden feladatot, hanem települési szövetségeket hoznak létre, amely kisrégió szinten tervezi az aktív eszközök működtetését, a feladatok megosztását, a források megszerzését és addícióját, s a foglalkoztatás szervezését. A kistelepülések önkormányzatainál ugyanis sem gazdasági- sem humánerőforrás szempontjából nem tekintik megalapozottnak a foglalkoztatáspolitikai feladatok felvállalását. 1.6 A programok finanszírozása: Az erőforrások hatékony felhasználása érdekében a foglalkoztatási programok szervezésekor mind általánosabbá válik a különböző forrásokból származó támogatások összevonása, a forrásaddíció. Az Európai Szociális Alap – mint a foglalkoztatási programok legfőbb közösségi támogatója- forrásaira való pályázat készítésekor a forrásaddíció nem csak sikert ígérő előny, hanem kötelező elem. A megvalósítandó programokba – még akkor is, ha az nem önkormányzati, hanem civil

kezdeményezésre szerveződik – az önkormányzatoknak kötelező egy minimális résszel a finanszírozásban is részt venni. Kedvező esetben ez a részfinanszírozási arány 5 % körül mozog, s a források többi részét kormányzati, regionális és európai pénzalapokból, illetve a pályázó saját forrásaiból kell összeállítani. Az önkormányzatoknak a területükön működő non-profit szervezetek által készített pályázatokban társfinanszírozóként való részvétele azt is jelzi, hogy az elvi támogatás mellett a területileg illetékes önkormányzat a program megvalósításában anyagi kockázatot is vállal, s gyakorolja a szakmai koordinációt – tud róla, szükségesnek tartja és egyetért a programmal- és a szakmai felügyeletet is. 6 Az Európai Unióban a 2000-2006 közötti tervezési ciklusban az Európai Szociális Alap csak abban az esetben nyújt kiegészítő támogatásokat szociális és foglalkoztatási programok

megvalósításához, ha azok a programok előzetesen szerepeltek a Nemzeti Foglalkoztatási Akciótervben. Ez az önkormányzatokra is komoly feladatot ró A források sikeres elérése érdekében egy legalább középtávra szóló települési, regionális foglalkoztatáspolitikai tervet kell készíteniük. Az ott megfogalmazottaknak összhangban kell lennie az adott tervezési szakaszra az EU által kiadott legfőbb prioritásokkal. Ezek nélkül a tervek nélkül sem a forrásokra való pályázat, sem a projektek területi koordinációja nem megvalósítható. Ez bizonyos mértékig ismét előrevetíti a regionális koordináció szükségességét, s a legalább kistérségi szinten tervezett foglalkoztatáspolitikai programok alakítását hazánkban is, amennyiben az európai alapok forrásait is fel kívánjuk használni a foglalkoztatási gondok enyhítésére. A nemzetközi modellek és forrás felhasználási módok ismerete annál is inkább szükséges, mert az

Unióhoz való csatlakozást követően a fent említett finanszírozási szabályok ránk is érvényesek lesznek. Éppen ezért elgondolkodtató egy 1998-ban zárult OTKA * kutatás eredménye, mely közel 150 kelet-magyarországi települési önkormányzatot érintett, s témája az önkormányzatok lokális munkaerő-piaci programokban való feladatvállalása volt. A megkérdezett önkormányzatok közül csak 19 %-nak volt középtávú elképzelés a település foglalkoztatási programjait illetően. A települések többségében fel sem merült, hogy ilyet is lehetne készíteni. 67 önkormányzat szerint a munkanélküliekkel való foglalkozás nem is önkormányzati feladat, így nincs miért programot készíteni. A programkészítést azért is hiábavalónak tekintik, mert nem rendelkeznek önálló forrással, valamint személyi feltételekkel a tervezéshez. A forrás szempontjából maximálisan függő helyzetben érzik magukat, s a gyakori változások miatt –

jogszabályi, finanszírozási, szervezeti – fölöslegesnek tartják a középtávon való gondolkodást a foglalkoztatási kérdésekben. A megkérdezet önkormányzatok egyharmada azzal érvelt, hogy mivel törvény nem írja elő, nincs hatásköre ilyesféle tervek készítésére, középtávon való gondolkodásra. Az önkormányzatok kétharmada csupán a passzív ellátás folyósítását tekinti feladatának, mert ezt törvény szabályozza. Az aktív munkaerő-piaci programok szervezését még a kedvező hozzáállás esetén is számos tényező nehezíti. Az önkormányzatok által támogatott munkanélküliek/segélyezettek jelentős százaléka nincs munkaképes állapotban. A képessé tevéshez pedig sem program, sem forrás nincs A támogatott foglalkoztatási programok –mondják a megkérdezett önkormányzati vezetőkkorlátozott lehetőségeket kínálnak, sok munkanélküli csoport nem fér be ezekbe a programokba, s a programok minden esetben éves

pályázati keretekhez vannak kötve, kiszámíthatatlanok, s a középtávú tervezést nem teszik lehetővé. Az elsődleges munkaerőpiacról kiszorulók tömegesen és tartósan veszik igénybe a támogatásokat, s ekkora létszámot, ilyen hosszú időtartamra nincs lehetőség bevonni a támogatott programokba. A programokba bekerülők számára nincs tétje a minőségi munkavégzésnek, mert nem a teljesítménytől, hanem a program futamidejétől függ az alkalmazás időtartama, s a legtöbb esetben gyorsan cserélődik a futó programokon belül is a munkaerő, hogy mindenki esélyt kaphasson a további ellátást biztosító jogszerző idő (200 nap) megszerzésére. A támogatott programban dolgozók egy része ennek megfelelően „kényszermunkaként” s nem lehetőségként éli meg az itt töltött időt. A versenyszférában az alacsony iskolai végzettségű, vagy rossz munkaerő-piaci pozícióval rendelkező személyek számára kínált munkabér nem motivál a

munkavállalásra, így a munkába helyezést jelentősen megnehezíti a „szegénységi csapda” mélysége. A megkérdezett önkormányzatok többsége úgy érzi, hogy magára maradt a munkanélküliség problémájának kezelésében, s különösen a kisebb méretű települések 7 vezetői nyilatkoztak úgy, hogy erőn felül kell teljesíteniük még ahhoz is, hogy a törvényben előírt kötelezettségeiket ellássák, önként vállalt feladathoz sem idejük, sem forrásuk. Az intézményi, jogszabályi és gazdasági környezet pedig nem segíti a munkanélküliek kemény magjának a motiválását, munkába állítását. Az önkormányzatoknak csak egy kisebb része képviseli azt a véleményt , amelyet az Európai Unió országaiban általánosan elfogadottnak tekinthetünk: a. az önkormányzatok illetékessége a település munkanélkülijeinek foglalkoztatásában már egyértelműen nem tovább hárítható feladat b. az önkormányzatoknál a

munkanélküliek sokkal inkább "megfoghatók", képességük, szándékuk szerint vonhatók be az egyes lokális munkaerő-piaci programokba, mint a központi államhatalom, ill. annak szakapparátusa a gyakran nem is ugyanazon a településen székelő munkaügyi szervezet számára. c. a lokális munkaerő-piaci politika a helyi politikai gyakorlat elidegeníthetetlen része. Miután a munkanélküliek számossága miatt csaknem valamennyi politikai mezőre /oktatás településgazdálkodás, szociálpolitika / döntő hatással van, nem lehet nem foglalkozni vele. d. a közhasznú foglalkoztatás új tevékenységi területeinek , szervezeti kereteinek kialakítása elengedhetetlen, hiszen a tartós munkanélküliségre nemcsak átmenetileg számíthatunk, kezelésre hosszabb távon kell berendezkednünk e. a munka finanszírozása a munkanélküliséggel szemben nemcsak morális hanem gazdasági kényszer is Ma még sok önkormányzati vezető gondolja úgy, hogy az

ország gazdaságának kell "talpra állnia", termelnie, s akkor új munkahelyek is születnek anélkül, hogy különösebben serénykednünk kellene. Ez természetesen így van, de ez az igazságnak csak az egyik oldala ! Ha az önkormányzat elég gazdag, kivárhatja az „aranykor” beköszöntét. Gazdagnak kell lennie, hiszen szociális ellátásként addig is -- törvényben rögzített kötelezettsége miatt-- biztosítania kell lakó polgárai számára a fizikai lét újratermeléséhez szükséges javakat. Finanszírozni kell a munkanélküliséget Ezt a stratégiát választva azonban az „aranykor” beköszönte nem biztos, hogy leveszi vállairól a terhet. Ha egy generáció, egy társadalmi réteg arra szocializálódik, hogy a munkanélküliséget és nem az elvégzett munkát javadalmazzák, az „aranykor” beköszöntével kialakuló munkalehetőségek betöltésekor sem képzettsége, sem munkavállalási gyakorlata, sem munkavégző készsége nem

lesz. Munkalehetőség pedig csak ott "szerveződik", ahol szabad és a feladat ellátására alkalmas munkaerő van. Az elveszett generáció számára nincs „aranykor” Gyakran megfogalmazzák önkormányzati vezetők azt is, hogy ha erőn felül vállalunk részt a közös gondok megoldásában, a politika hajlamos lesz lehetőségeink túlbecsülésére. Itt azonban nem erről van szó Nem erőn felül kell teljesíteni, hanem másként. A meglévő helyi kereteket egyesítve, a külső forrásokat igénybe véve, a munkanélküliség helyett a munkát kell finanszírozni, ahogyan erre az Európai Unió tagállamai az aktív munkaerő-piaci programok mind erőteljesebb vállalásával törekednek. A helyi önkormányzatok szerepe az EU foglalkoztatás – és szociálpolitikájának érvényesítésében I.n: Szerk : Csefkó Ferenc : EU-integráció- Önkormányzatok II Magyar Önkormányzati Szövetségek Társulása, Budapest, 2001. 129-142 old 8 2. „Esély

vagy utópia ?” A lokális munkaerő-piaci politika lehetőségei* Az utóbbi években mind a hazai, mind a nemzetközi fórumokon egyre gyakrabban emlegetjük a lokális cselekvők szerepét, jelentőségét a gazdasági, társadalmi problémák megoldásának keresésekor. Úgy tűnik az egységes, mindenre érvényes, állam által szabályozott megoldások kora véget ért. A sokat vitatott, mégis egyre inkább érvényesülő deregulációs politikák világában, mikor az állam folyamatosan veszít szabályozó, működési kereteket kijelölő szerepéből, új cselekvési terek válnak hangsúlyossá, emelkedik a lokalitás szerepe, jelentősége. A lokális cselekvési tér kiemelkedése, a korábbinál jóval hangsúlyosabb helyzetbe kerülése azonban kétélű dolog. Egyfelől lehetőséget ad a korábbi, végrehajtó, globális megoldásokat követő szerepből egy kreatív, cselekvő szerepbe való váltásra, másfelől viszont a lokális cselekvés lehetőségeinek,

súlyának, felelősségének túlértékeléséhez is vezethet. Nincs ez másként a foglalkoztatáspolitika, a munkaerőpiac világában sem. A foglalkoztatási válsághelyzet kialakulása, a 10 % körül stabilizálódó munkanélküliség jelenléte az Európai Közösség országaiban, melynek közel fele a tartós munkanélküliekből kerül ki, mind konkrétabban veti fel a kérdést : az új problémák megoldhatók –e még a régi eszközökkel ? A jóléti állam tudja-e kezelni a meglévő foglalkoztatási problémákat a főleg strukturális – és nem abszolút- munkanélküliség idején kifejlesztett eszközökkel? (1) A lokális megoldások felé való fordulás, a cselekvési tér szélesítése a helyi szereplők irányába azonban nem jelenti azt, hogy a felelősség és a feladatok teljes mértékben átháríthatók a lokális szintre. Az utóbbi időben a nemzetközi szakirodalomban is mind gyakrabban hívják fel a figyelmet arra, hogy a globális problémák

megjelenésekor túl nagy feladat, súly hárul a helyi cselekvőkre anélkül, hogy erre azok felkészülhettek volna, s eszközökkel rendelkeznének a feladat ellátásához. (2) E hipotézis vizsgálatára tettünk kísérletet jelen tanulmányunk keretein belül egy rövid történeti áttekintés és egy empirikus kutatás eredményeire támaszkodva. 2.1 Globális kihívások A legtöbb nyugati ipari országban a háború után az első recesszió (1974/1975) áremelést, a második (1980/81) munkanélküliséget vont maga után. Csak néhány különleges helyzetben lévő országnak - Svájc, Luxemburg - sikerült mindkettőt – munkanélküliség, árak – relatíve azonos szinten tartania. Svédországban és Norvégiában a munkanélküliség elleni küzdelem eredményeit az inflációval kellett megfizetni. Hollandia és Németország a pénz értékének megtartása érdekében a magasabb munkanélküliségi arány mellett döntött. Anglia és Olaszország egyiket sem

tudta megállítani. (3) Az OECD-országok jelenleg a GDP körülbelül 2%-át költik munkaerő-piaci programokra és a foglalkoztatottak 3%-át finanszírozzák ebből a költségkeretből. Az Európai Közösség tagállamai 1995- 1999 között 141 millió ECU-t különítettek el arra a célra, hogy minél hatékonyabban támogassák a munkahelyteremtő kezdeményezéseket. E törekvésekre elengedhetetlenül szükség van, hiszen a világ mamutvállalatainál tovább folynak a leépítések amelyek a 80-as évek végén , 90-es évek elején elkezdődtek A Siemens 1990-1993 között 28 ezer embertől vált meg, a Daimler -Benz 27 ezer alkalmazottal foglalkoztatott kevesebbet, a Philips 55 ezer főt bocsátott el, az IBM több mint 50 ezer főtől vált meg, hogy csak a legjelentősebb leépítéseket említsük. (4) A nyugatnémet iparban például a fenti folyamatok eredményeként 1991 és 1994 közötti három esztendőben több, mint egymillió munkahely szűnt meg. És

nemzetközi összehasonlításban Németország még egész jól áll! (5) „ az elkövetkező esztendőkben az Európai Unióban további tizenötmillió munkásnak és 9 alkalmazottnak kell majd teljes munkaidős állásért reszketnie, azaz közel még egyszer annyi embernek, mint ahányan 1996 nyarán már munkanélküliként szerepeltek a statisztikákban.„(6) A stagnáló méretű, vagy egyre szűkülő munkaerőpiacon egyre nagyobb azoknak a száma, akik már több mint egy éve nem dolgoznak, tartósan munkanélküliek. A szakértők mind borúlátóbban figyelik a munkaerőpiac változásait. Azokban az országokban, ahol kézzelfogható jelei vannak a gazdasági növekedésnek /USA, NagyBritannia /, még mindig elsősorban a szezonális foglalkoztatás és a rövidített munkaidő széleskörű alkalmazásával, atipikus foglalkoztatási formák bevezetésével csökkentették a munkanélküliek arányát, a tényleges „munkavagyon” azonban nem bővült.

Megállapítják, hogy a GDP évente regisztrált növekedése a legtöbb országban nem jár együtt a foglalkoztatás tényleges bővülésével, s hogy mind az Európai Közösségre, mind a kelet-európai országokra vonatkoztatva ez azt jelenti: "munkahelyek nélküli" gazdasági kibontakozásról van szó. (7) 2.2 lokális válaszok a munkaerő-piaci politikában Az elsődleges munkaerőpiac válsága miatt az utóbbi időben a munkanélküliséget kezelő eszközrendszer is átalakul. Megjelent és egyre jelentősebb szerepet kapott a támogatott munkahelyeket összefogó másodlagos munkaerőpiac és a lokális munkaerő-piaci politika. (8) A 70-es évek elejéig a munkaerő-piaci politika gerincét a munkaközvetítés, valamint a munka és pályatanácsadás jelentette. Ismert volt továbbá pl - különösen Olasazországbanaz átköltözési és mobilitási támogatás, valamint - főleg Németországban és Ausztriában - a szezonális támogatás a

"szénszünet" ideje alatt. Az eszköztár alapvetően a regionális, szezonális és frikcionális munkanélküliség enyhítését szolgálta a központi munkaügyi szervezet által elérhető módon. A munkanélküliség kezelésére alkalmazott eszköztár fedezete a legtöbb országban a munkanélküli biztosítás volt. A 70-es évek elejétől csaknem mindenütt elindultak a szakmai át- és továbbképző tanfolyamok, ill. rehabilitációs programok és néhány országban az állam által koordinált foglalkoztatási programok sora kezdődött, alapvetően szociálpolitikai problémák megoldása érdekében. Ezek a programok, amelyeket először az OECD definiált "aktív munkaerő-piaci programoknak " a strukturális változásokat voltak hivatottak segíteni, alátámasztani. A német és az osztrák modellt kivéve, ahol a programok fedezetét a munkanélküli biztosítás jelentette ezt az egyre bővülő feladatkört az állami költségvetésből

finanszírozták. A munkaerő-piaci eszközök tárházában tehát az 1974/75. évi recessziós folyamat kezdete új formákat keltett életre. Az eszköztár bővítésére főként azért került sor, mert gyorsuló ütemben bővült a munkanélkülieken belül a tartósan munka nélkül lévők aránya. A munkanélküliség átalakulóban volt: a strukturális munkanélküliséget mind nagyobb arányban váltotta fel az abszolút m munkanélküliség. A probléma kezelésére ekkor kialakult eszköztárat négy nagy típusba lehet sorolni: a. rövidtávú programok, melyeknek célja a válságciklusok áthidalása, a gazdasági recesszió túlélése, b. az aktív munkaerő-piaci politika tradicionális eszköztára: tanácsadás, közvetítés, esetleg képzések c. speciális rétegprogramok : középpontban az ifjúság és a tartósan munka nélkül lévők foglalkoztatása, képzése d. a munkaerő-kínálat csökkentése - előnyugdíj, szigorúbb bevándorló politika Az

eszköztár bővítésére többek között azért került sor, mert időközben kialakult a munkanélkülieknek az "ún. "kemény magja", akiken a hagyományos munkaerő-piaci eszközökkel nem lehetett segíteni. Éppen ezért igyekeztek a foglalkoztatás-politikusok egy 10 erősebben célcsoportra orientáló, a speciális élethelyzetet is figyelembe vevő programrendszert kialakítani. Különös hangsúlyt kaptak ez időben azok a koncepciók és megoldási kísérletek, amelyek a lokális munkaerőpiac szintjén zajlottak. A lokális munkaerő-piaci programok előtérbe kerülésének oka alapvetően abban rejlett, hogy az elsősorban strukturális munkanélküliség esetére kialakított munkaerő-piaci eszközök az abszolút munkanélküliség kezelésére nem voltak alkalmasak, s a gazdásági fellendülés foglalkoztatás bővítő hatása is hiába váratott magára. A foglalkoztatási válsághelyzet kezelésére szolgáló központi források az idő

előrehaladtával egyre szűkebbé váltak, s mind gyakrabban fogalmazódott meg az igény, mozgósítsuk a helyi erőforrásokat is, vonjuk be a lokális szereplőket a problémák kezelésébe ! A lokális munkaerő-piaci politikák koordinátori szerepét az esetek többségében az önkormányzatok töltötték be. Itt próbálták meg összekötni a munkaerő-piaci aktivitást a gazdaságpolitikai stratégiával, és a szociálpolitikai megfontolásokkal. Az önkormányzatok szerepe a lokális munkaerő-piaci politikában gyakran nem önként vállalt, hanem a körülmények által kényszerített szerep volt. A nagyarányú tartós munkanélküliség esetében nem sok választási lehetőség kínálkozott: vagy jelentős összegekkel finanszírozták a munkanélküliséget szociális segélyek, támogatások formájában, vagy minél szélesebb körben munkát szerveztek, hogy a segély helyett munkabért fizethessenek. A lokális munkaerőpiacok kialakulását, s annak

koordinálásában az önkormányzatok szerepvállalását máig sok vita kíséri a nemzetközi szakirodalomban. A viták főként a következő főbb kérdések körül zajlanak: - hogyan tudják az önkormányzatok a munkanélküliek magas számát, s azon belül is a tartósan munkanélküliek magas arányát és a csaknem üres önkormányzati kasszát egymás mellé igazítani, - hogyan tudnak az ellátásból kikerült munkanélküliek számára tömeges mértékben alapjövedelmet biztosítani, - honnan kerül ki a szakemberháttér a programok szervezéséhez, - ki vállalja fel, s szervezetileg, s hogyan épüljön be egy tradicionális hivatali szervezetbe a lokális munkaerő-piaci politika, kik legyenek az „aktorok”, - ki és hogyan vállalja fel a globális kérdésekre /gazdasági recesszió, csökkenő foglalkoztatottság, a tartós munkanélküliség általánossá válása / a lokális válaszokat. Általános jelenséggé vált, hogy a központi kormányzat egyre

gyakrabban a nélkül terhelte az önkormányzatokra a feladatot, hogy a szükséges eszközöket rendelkezésre bocsátotta volna, a cselekvési szükséglet nem vonta mindig automatikusan magával a cselekvési készséget és a stratégiai kezelés képességét. Gyakran született a kihívásra válaszként a rövidtávú krízismenedzselés /"tűzoltás" hosszú távú stratégiai programok helyett. (9) A lokális kezdeményezések nem mindig találnak egyértelműen kedvező fogadtatásra a munkaerő-piaci politika szakértőinek körében sem. A legerősebb kritikák még azt is megfogalmazták, hogy : " az önkormányzatok a maguk munkaerő-piaci és szociálpolitikai kezdeményezéseikkel nem mások, csupán egy rafinált kapitalizmus létrehozásához szükséges hasznos idióták." (10) A szakértők többsége azonban úgy véli, az önkormányzatok szerepvállalása a foglalkoztatási problémák kezelésében már nem kerülhető el. Ugyanakkor

határozottan kijelentik : az önkormányzat egyedül képtelen a munkanélküliség felszámolására (11) 11 Az önkormányzatok cselekvési kényszere a 80-as évek vége óta nyilvánvaló és elkerülhetetlen a hosszabb - rövidebb távra szóló helyi stratégiák megfogalmazása. Az önkormányzati szerepvállalás a lokális munkaerő-piaci programok megvalósításában, a helyi foglalkoztatáspolitika szervezésében csak akkor jelent esélyt, s nem puszta utópiát , ha az érintettek hajlandók a munkanélküliség hosszú távú következményeivel szembenézni, s közös cselekvési tervet kidolgozni. (12) 2.3 Az önkormányzatok foglalkoztatáspolitikai szerepvállalása Annak érdekében, hogy a közös cselekvési terv kidolgozására vonatkozóan közelebbi képet kapjunk, s a problémák hazai kezelési módját megismerjük, 1995 -1999 között egy empirikus kutatást végeztünk az OTKA támogatásával.(13) A kutatás alapvető célja annak vizsgálata volt,

hogy az önkormányzatok milyen szerepet töltenek be a hazai foglalkoztatáspolitika alakításában, a foglalkoztatási problémák kezelésében, a tartósan munka nélkül lévők körében végzet feladatok szervezésében. A vizsgálat egyik lényeges kérdése volt, hogy az önkormányzati vezetők milyen mértékben tekintik saját feladatnak a foglalkoztatási programok szervezését, van–e középtávú elképzelésük, esetleg programjuk a mind nagyobb létszámúvá váló munkanélküliség enyhítésére, s az egyre nagyobb anyagi terhet jelentő passzív ellátási formák kiváltására. A kutatás során arra is választ vártunk, hogy milyen eszközökkel és programokkal dolgoznak az egyes önkormányzatok a munkanélküliség megelőzésekor, kezelésekor. A kutatási téma aktualitását jelentős mértékben alátámasztotta a jogszabályoknak az utóbbi években bekövetkezett változása, amelynek értelmében az önkormányzatoknak a munkanélküliek

körében végzett és a foglalkoztatáspolitika terén ellátott állami feladatokból egyre jelentősebb részt kell átvállalniuk. (14) A kutatás öt éve során elvégeztük a témában rendelkezésre álló dokumentumok gyűjtését, elemzését. Az önkormányzatok foglalkoztatáspolitikai szerepvállalásáról a térség településeinek vezetőivel számos beszélgetést folytattunk, interjút készítetünk. Az egyéni interjúkon túl work - shopokat, vitákat szerveztünk, ahol lehetőség volt az egyes foglalkoztatási modellek bemutatására is. Az interjúk és beszélgetések során igyekeztünk megismerni azoknak az önkormányzatoknak a tevékenységét, ahol a hagyományos formákon túl új foglalkoztatási programok kerültek kidolgozásra. De törekedtünk a másik oldal megismerésére is. Vizsgáltunk néhány olyan települést is, ahol a munkanélküli ellátás kötelezettsége veszélyezteti a település szociális költségvetését. A vizsgálatba

került két megye (Hajdú-Bihar és Szabolcs-Szatmár-Bereg) valamennyi önkormányzatát egy-egy önkitöltős kérdőívvel kerestük meg, s a kiküldött 310 kérdőív közel felét – 147 db.- vissza is kaptuk (15) Az interjúk és a kérdőívek során elsősorban arra voltunk kíváncsiak, hogy a települési vezetői, akik az esélyt jelentő foglalkoztatáspolitikai stratégiák előkészítésében és megvalósításában kulcsszerepet játszanak, hogyan látják saját településüket, mi az amit ők fontosnak ill. kevésbé fontosnak tartanak Nem az volt tehát a célunk, hogy a kérdőívben megkérdezett és az interjú során nyilatkozó személy véleménye és a valóság közötti távolságot mérjük, hanem hogy a megkérdezettnek a problémáról alkotott képét körüljárjuk. Korábbi tapasztalásaink és kutatásaink arra utaltak ugyanis, hogy nagyon sok esetben nem a munkanélküliek száma, a település mérete, talán még nem is az anyagiak

határozták meg döntően, hogy történik-e egy településen valami a munkanélküliek érdekében, hanem az a hozzáállás, vélekedés, amelyet a település vezetői a rétegre vonatkozóan kialakítanak, ahogyan aktívan vagy passzívan a probléma kezelésekor állást foglalnak, 12 ahogyan saját feladatuknak tekintik a foglalkoztatáspolitikát és cselekvő részesei akarnak lenni a problémák megoldásában, vagy a kialakult helyzet szenvedő alanyainak tekintik magukat, akiknek csupán az a feladatuk, hogy túléljék a nehéz időket. (16) Elsőként tehát azt vizsgáltuk, hogy az önkormányzati vezetők mennyire tekintik saját feladatnak a munkaerő-piaci intézményrendszer gondoskodásából kikerült munkanélküliekkel való foglalkozást? Megkérdeztük, hogy a településen dolgoztak-e ki programot az ott élő munkanélküliek segítésére, a munkaerő-piaci problémák kezelésére. A mintába került települések 62,6 %-ban nem készültek ilyen

programok, 17 %-ban most van folyamatban a programkészítés, 19 %-ban készült program, s két település esetében nem válaszoltak a feltett kérdésre /1,4 %/. Az elkészült, illetve most készülő programokat főként a polgármesteri hivatal munkatársai készítették/készítik, s csak a legritkább esetében került sor külső szakértők bevonására. Jelentős még a testületek szerepe is, ahol a munkához a testület szabja meg az irányelveket, esetenként ez határozza meg a cselekvési programokat is. Az elkészült programok meglehetősen általánosak, a munkalehetőség teremtését tűzik ki maguk elé, s a legtöbb esetben a kommunális feladatok ellátása köré szerveződnek. Esetenként további elemeket is tartalmaznak, mint a mezőgazdasági termelés speciális támogatása, vagy a turizmus fejlesztése a foglalkoztatás bővítése érdekében. Az elkészült programok alapvető céljaként a következő elvárás fogalmazódik meg a legtöbb

alkalommal. „ A jogszerző idő megszerzésének biztosítása . „/215/ „ A foglalkoztatással a községi munkanélküliek részére az ellátási jogosultság megszerzése . „ /283/ „ Aktív korú segélyezettek újbóli visszakerülése a rendszerbe . „ /101/ Ezeket a célokat nem tekinthetjük igazi stratégiai céloknak, sokkal inkább olyan tűzoltó munkáról van szó, amely nem engedi, hogy a munkanélküliség „futótűzként” tovább terjedjen, s finanszírozhatatlan feladatként nehezedjen az önkormányzat vállára. Csak néhány esetben fogalmazódnak meg ennél messzebbre tekintő célok: „ Munkahelyteremtő beruházáshoz ipari park kialakítása” /50/ „Közhasznú társaság létrehozása, mely a településen több embernek munkát biztosítana. / 288 / „ Munkahelyteremtő beruházás támogatása / adókedvezmény épület biztosítása /. „/226/ Miután az önkormányzatok döntő többsége nem készített programot, cselekvési tervet a

munkaerő-piaci problémák kezelésére, érdemes részletesebben vizsgálni, miért nem vállalkoztak erre a feladatra. A megkérdezetek 57 %-a nem válaszolt a kérdésre Egy részük – mint később az interjúkból kiderült- azért nem, mert fel sem merült bennük, hogy esetleg ilyet is kellene készíteni. A nem válaszolók többségének indokait azonban nem ismerjük A 67 választ adó önkormányzatból 33 a forráshiányra hivatkozott. „Mert az önkormányzat anyagi lehetőségei szűkösek, és nem tud csak a Munkaügyi Központ által szervezett programokban részt venni. „/214/ „Hatáskör és anyagi pénzeszközök hiánya miatt (nem készült program- Cs. J ) „ /165/ „A közhasznú foglalkoztatásból veszi ki csak a részét az önkormányzat. A többre nincs anyagi fedezet . „ /14/ 13 „A forráshiányos költségvetés mellett, jó ha az önkormányzat a kötelező feladatait és szolgáltatásait tudja biztosítani”/46/ Az önkormányzatok

másik csoportja a szakmai háttér hiányára, létszámgondokra hivatkozott, amikor rákérdeztünk, miért nem készült foglalkoztatási program. „ Nincs rá lehetőség, hogy főmunkaidőben foglalkozzon vele valaki . „ /92/ A legtöbben azonban úgy vélik, a program azért nem készült el, mert a munkanélküliekkel való foglalkozás és a kivezető utak megkeresése, ill. finanszírozása nem önkormányzati, hanem központi feladat. „Központi megoldást várnak a problémára. „ /222/ „Kis település lévén az önkormányzatoknak önálló foglalkoztatásra nincs lehetőség, csak pályázat útján . Ez pedig csak eseti lehet Központi segítséget várnak „/229/ „Bármilyen irányelvet dolgoznak is ki, azt helyben csak kezelni tudjuk, ezek megoldásához központi, kormányzati döntés kell. „ /5/ „Nincs pénzügyi háttere, nem is igazán jó cél, hogy az önkormányzat oldja meg a foglalkoztatást. „ /249/ „Nem volt kötelezve rá az

önkormányzat. „ /11/ „Az Önkormányzati Törvény nem tartalmaz ilyen feladat előírását. „ /22/ Az önkormányzat által ellátandó feladatok körét a megkérdezettek a következőképpen rangsorolták. Mint a mellékelt grafikon is mutatja, annak ellenére, hogy az önkormányzatok foglalkoztatási programokat nem készítenek, legfontosabb feladatként a támogatott munkakörök szervezését emelték ki /73,5 %/. Ennek a látszólagos ellentmondásnak a feloldásaként a nyilatkozók elmondták, hogy támogatott munkakörökre forrást csak a munkaerő-piaci intézményrendszer és az állami keretek biztosíthatnak, s mivel ezek esetlegesek, így a program készítését is fölöslegesnek tartják. Bár a támogatott foglalkoztatási programok szervezésének kötelezettségét az Önkormányzati Törvény nem írja elő – annál inkább a segélyezés kötelezettségét – mégis elsősorban ezt tekinti a legtöbb önkormányzat alapvető feladatának. Ez is

némiképp ellentmondásban áll azzal a kijelentéssel, amelyet több önkormányzat is ismételten hangsúlyoz: azért nem készítenek foglalkoztatási programot, mert az nem áll az önkormányzat által elvégzendő kötelező feladatok között. Az önkormányzat csak második legfontosabb feladatként említi a munkanélküliek körében végzendő tevékenységek sorában a segélyezést /57,8 %/, pedig ezt törvény írja elő ! 1. sz ábra Az önkormányzat feladatai a munkanélküliek számára szervezendő ellátások és szolgáltatások keretein belül 60 50 40 30 Count 20 10 0 sz l tá fe et gl sé ük b yé m le eg de ve jö rá ap s, al é ez ly r gé og se pr lis iá un ec tm sp ot at og m s tá rá tá el s íté et sz la vá sf lá ál zv kö s nc ni 14 A támogatott munkakörök kiemelt szerepben való említése mellett számos érvet sorolnak : „. helyi szinten állapítható meg leginkább, hogy milyen munkalehetőség biztosítható „/10/

„ Az önkormányzat vezetése látja azt, hogy a közhasznúak milyen célok megvalósítása érdekében tudnak hasznosan részt venni . „ /130/ A támogatott munkakörök szervezése azonban –mondják-, éppúgy, mint a segélyezés nem valósítható meg helyi forrásokból. Vagy állami, költségvetési, vagy a munkaerőpiac intézményrendszerének forrásai igénybevételével tudják csak ellátni ezeket a feladatokat. „ A segélyezés- az egyik legfontosabb alapfeladat, mondják a megkérdezettek (Cs.J)-, mert a költségvetésben is az állam ezt támogatja és az ügyfeleket talán az önkormányzatnál ismerik a legjobban , mert ide járnak problémáikkal, gondjaikkal. „/112/ „ Mi ismerjük az emberek , a lakosság mentalitását, munkához való hozzáállását „/174/ „ településen élő lakossággal a közvetlen kapcsolatot az önkormányzat tartja fenn. Leginkább ismeri az emberek helyzetét. „/235/ „ Mivel jelenleg a szociálisan rászorulók

részére kötelezően biztosítandó ellátások léteznek.”/50/ „ Hangsúlyozom ! A munkanélküliség kezelése nem lehet önkormányzati feladat. Az önkormányzatnak csak a katasztrófasegélyt kellene biztosítani. „ /51/ 1.sz táblázat Kinek a feladata a következő szolgáltatások szervezése, biztosítása ? A válaszadók szerint kihez tartoznak a következő feladatok ? /A válaszadók hány %a említi?/ Az önkormányzat feladata % 8,2 A munkaügyi központ feladata % 95,2 Az állam feladata % 19,7 85,0 12,2 73,5 38,8 17,7 22,4 66,7 34,7 57,8 15,0 51,0 18,4 9,5 79,8 8,2 Munkaközvetítés szervezése Állásfeltárás Támogatott munkakörök szervezése Speciális programok szervezése Munkanélküliek segélyezése Alapjövedelem biztosítása munkanélküliek számára a Az önkormányzatok a kérdőívben felsorolt tevékenységek közül a leghatározottabban az alapjövedelem biztosítása ellen tiltakoznak /42,9%/ Megítélésük

szerint ez olyan kötelezettség, amelynek ellátására az önkormányzat nem képes. 15 „ Az önkormányzatnak nem feladata a családok fenntartása .”/190/ „Az államnak kell gondoskodni arról, hogy munkahelyek legyenek. ”/ 199/ „Az önkormányzatok szűkös anyagi helyzete ezt nem teszi lehetővé.”/308/ A kérdőív egyik kérdésével arra kerestük a választ, hogy összességében az önkormányzatok milyennek ítélik meg saját mozgásterüket a munkanélküliség csökkentése érdekében kifejtett tevékenység ellátásakor. Nem elsősorban arra vártunk, hogy kedvező képet rajzolnak majd a megkérdezettek / A válaszok 4,1 %-a volt pozitív ill. semleges / Az előzetes tapasztalatok alapján várható volt, hogy számos korlátról számolnak majd be. Sokkal érdekesebb volt a kutatás során , hogy milyen korlátok láthatók a rendszerben lévők számára, s azokat milyen súllyal említik. „ A kötelező alapfeladatok is gondot jelentenek. Sem

anyagi, sem személyi feltételek nem állnak rendelkezésre."/195/ „Lehetősége, hatásköre minimális. Nem tartozik az alapfeladatok közé a munkahelyteremtés, a közvetítés.„/280/ „ A források minimálisak. Az önkormányzat gazdasági helyzetétől függ A legtöbb esetben kényszerhelyzet van. A település filozófiájától függ , hogy ezt a feladatot pluszban felvállalják-e. „/8/ „ Az önkormányzatok korlátok közé vannak szorítva, hiszen önerőből nem képesek csökkenteni a munkanélküliséget. Ki vannak szolgáltatva, s azoktól függenek (állam, munkaügyi szervezet), akik a pénzt adják. „/48/ „ Nincs szakember, nincs anyagi forrás. Csak a postás szerepét tudjuk felvállalni Véleményünk szerint azért tartják fenn a munkaügyi központot, hogy ezeket a dolgokat megoldja. „ /178/ Az önkormányzatokkal szemben az állam feladata lenne a megkérdezettek szerint a munkanélküliek alapjövedelmének biztosítása / 78,8 %/, a

segélyezés / 51,0 % /, illetve speciális foglalkoztatási programok szervezése. A munkaerő-piaci intézményrendszer elsődleges feladata pedig a megkérdezettek szerint a munkaközvetítés szervezése /95,2 %/, az állásfeltárás / /85,0 %/ és a speciális programok szervezése /66,7%/. A támogatott munkakörök szervezését a válaszadók közel 2/3-a nem tekinti a munkaerő-piaci intézményrendszer feladatának. 2.4 Az önkormányzatok által biztosított passzív ellátások Az önkormányzatok által a munkanélküliek körében egységesen ellátandó feladatok körét elsősorban a Szociális Törvény határozza meg. 1993 óta kötelező a településeken a munkanélküli járadékból kikerült személyek számára a jövedelempótló támogatás biztosítása. Az önkormányzatok felelőssége ennél a támogatási formánál sokkal súlyosabb, mint a korábbi szociális támogatások esetében, több szempontból is. Egyfelől itt nem az életminőséget javító

szociális támogatási formáról van szó, egy meglévő jövedelemforrás kipótlásáról – annak ellenére, hogy a támogatás elnevezése bizonyos mértékig ezt sugallja hanem jövedelem nélküli személyek, ill. családok egzisztenciájának hosszú távon való garantálásáról, ha úgy tetszik : alapjövedelem biztosításáról. Másfelől ezt a támogatási formát a törvény összegszerűen is szabályozza, nem tartozik tehát az önkormányzatok szabad döntési körébe, hogy ad, vagy nem ad és / az alsó határt illetően / milyen összegben ad támogatást. Ha a kérelmező a törvény által, előírt jogosultsági feltételeknek megfelel, az önkormányzat köteles a jövedelempótló támogatást biztosítani, függetlenül a mindenkori anyagi helyzetétől. Ez a támogatás nem kis megterhelést jelent az önkormányzat teljes költségvetésére, s azon belül a szociális költségvetésre. 16 2. sz táblázat A mintába került önkormányzatok

megoszlása a szociális költségvetés és a munkanélküliekkel kapcsolatos kiadások arányában /A település vezetőinek megítélése szerint!/ A települések milyen A települések milyen arányban tartoznak ide ? arányban tartoznak ide? A kiadások mértéke Szociális kiadások % aránya a település teljes költségvetésén belül? % 1-10 11-20 21-30 31-99 Nincs válsz Összesen 15,0 42,2 28,6 9,5 4,8 100,0 Munkanélküliekkel kapcsolatos kiadások aránya a szociális költségvetésen belül ? % 10,9 12,2 15,0 55,1 6,8 100,0 Mint a fenti tábla is mutatja a települések 15 %-a a teljes költségvetésből kevesebb , mint 10 %-ot költ szociális célokra. Ezeken a településeken a szociális kiadások között a munkanélküliekkel kapcsolatos kiadások aránya is igen szerény 10 % körüli értéket mutat. A települések többsége 10 és 20 % közötti arányt biztosít szociális célokra, de még itt is szerény a szociális költségvetésen belül a

munkanélküliekkel kapcsolatos kiadások aránya. Lényeges változás azokon a településen következik be , ahol a teljes költségvetés több, mint 20 %-át fizetik szociális célokra. Itt a szociális költségvetésnek közel felét költik a munkanélküliekkel kapcsolatos kiadásokra. Minél magasabb a támogatásban részesülők száma, annál nagyobb arányban kényszerül az önkormányzat a szociális költségvetését ennek a feladatnak az ellátása mellé rendelni. A legsúlyosabb helyzetben a 100 és 300 fő közötti jövedelempótló támogatásban részesülő személyt fizető önkormányzatok vannak. Itt a vizsgált önkormányzatok 42,3 %-a szociális költségvetésének 30-50 % közötti részét fizeti ki a munkanélküli ellátásra A kötelezettségek mértékét illetően a települések vezetői a jövőre vonatkozóan sem derűlátóak. Különösen azok az önkormányzatok jósolják terheik növekedését a közeljövőben , ahol már most is komoly

anyagi gondokkal küzdenek. A jövedelempótló támogatás mellett 1998. januárjától az önkormányzatoknak kötelezően fizetnie kell az aktív korúak rendszeres szociális segélyét is. Miután a vizsgálat utolsó évében csupán a rendszer beindítására, s az első tapasztalatok összegzésére kerülhetett sor, elsősorban arra a kerestük a választ, hogy ítélik meg a település vezetői ennek a támogatási formának a mértékét, dinamikáját a közeljövőben. A vizsgált önkormányzatok 66,7 %-ban a település vezetői úgy gondolják, hogy a segélyben részesülők száma nőni fog. 4,8 %-ban csökkenést várnak, 19,7 %-ban stagnálást irányoztak elő, s a megkérdezettek 7,5 %-a nyilatkozott úgy, hogy még nem tudja, ezek a mutatók a közeljövőben milyen irányt vesznek. Mivel indokolják a település vezetői ezt a pesszimistának /realistának? / mondható jövőképet ? A vélemények többsége azt a nézetet hangoztatja, hogy a tartósan munka

nélkül lévő személyek a jelenlegi bérviszonyok mellett nem motiváltak a munkavállalásra. „ A jövedelempótló és a minimálbér közötti különbség kevés, nem ösztönzi a munkanélkülit, hogy munkát keressen „ /12/ 17 „Ha a jövedelem nem nő az inflációhoz képest legalább 5 %-kal, akkor a növekvő igényekkel szemben nem lehet csökkenteni a segélyezési arányt.” /15/ „ jobb a biztos havi rendszerességgel folyósított segély, mint a napi 12 óra távollét után fizetett nettó 20-25 ezer forint munkabér . „ /58/ A második problémakör, amely a kérdőívekben a segélyezettek növekvő arányának okát igyekszik magyarázni, arra utal, hogy nincs elegendő, a képzettséghez és a meglévő készségekhez igazodó munkaalkalom a környéken. „ . térségünkben nem alakulnak munkahelyek, az önkormányzat a legnagyobb foglalkoztató „/234/ „. mivel több munkáltató létszámleépítést hajt végre, új munkahelyek nem

létesülnek „/301/ A legtöbb vélemény a támogatott foglalkoztatási lehetőség korlátozott voltával magyarázza a kedvezőtlen segélyezési mutatók alakulását. Megítélésük szerint nem elegendő a keret, amelyet egy-egy település számára biztosítanak, mert a szűkített létszámmal nem tudják megvalósítani a tartósan munka nélkül lévő, jövedelempótló támogatásban lévő személyek „átforgatását”, vagyis a lehetőség biztosítását a 180 napnyi munka megszerzéséhez. „ . szűkül az anyagi lehetőség a közhasznú foglalkoztatásra, kiesnek a rendszerből a jogszerző idő hiánya miatt.„ /215/ „. az önkormányzat közhasznú foglalkozatási létszámkerete csökken „/148/ „. a közhasznú és a közmunkák szervezése kevesebb munkanélküli foglalkoztatását teszi lehetővé településünkön 1999-ben, mint a korábbi években. „ /125/ A véleményeknek csak egy kisebb hányada utal arra, hogy a településen a

munkanélküliek ún. kemény magját alkotó munkaerő a rá jellemző készségek, képességek, életmód miatt a jelenlegi versenyfeltételek mellett nem indulhat eséllyel a munkaerőpiacon. „ . A versenyszférában előrehaladott koruk, rossz egészségi állapotuk miatt nem tudnak elhelyezkedni. „ /3/ A segélyezetti kör szűkülésének ilyen alacsony arányban való előrejelzése a legváratlanabb tényezőkre vezethető vissza. Van aki a közmunkák bővülését várja, sokak szerint mindhiába, hiszen az évről évre rendelkezésre álló összeg egyre kevesebb. Mások a régiók sokat ígérgetett fejlesztésében bíznak. A legmeglepőbb változat azonban valamennyi tényező között, amikor a segélyezett maga kéri a segély megszüntetését. No nem azért, mert elhelyezkedett, vagy helyzete jelentős mértékben jobbra fordult volna ! A háttérben az az intézkedés mozgatja ezt a kérést, hogy az önkormányzat él a jog adta lehetőséggel és a

támogatást jelzálogként „ráterheli” a támogatott ingatlanára. A segélyezettek visszavonják tehát igényüket , amikor megtudják, az ingatlanuk adóssággal terhelt lesz. Félnek, hogy ha a terhelés mértéke eléri az alig valamit érő házuk értékét, az önkormányzat kilakoltatja őket. 2.5 Az önkormányzatok által szervezett aktív programok Az önkormányzatok aktív foglalkoztatáspolitikai programjai között vezető szerepet töltenek be a közhasznú és a közmunka programok. Jóllehet a megkérdezettek az interjúk során folyamatosan arra hivatkoztak, hogy a közhasznú foglalkoztatásnak egyre szűkül a köre, az alkalmazott létszámok átlaga mégis némi növekedésre utal. A közmunka programok 18 esetében 1997 és 1998 között némi eltérés mutatkozik a tekintetben, hogy főként mely településnagyság esik a pályázatok során a kedvezményezetti körbe. A közhasznú foglakoztatást az önkormányzatok széles körben ismerik és

alkalmazzák. A legtöbb esetben az eszköz elfogadottságát az magyarázza, hogy a versenyszférában, a legális munkaerőpiacon még mindig sokkal kevesebb a felkínált álláshelyek száma ebben a keleti régióban, mint a munkát keresők száma. Az önkormányzatok a jövedelmi viszonyok javítása és a saját kiadások csökkentése érdekében szívesen veszik igénybe a közhasznú foglalkoztatási programot, melynek döntő többségét a munkaerő-piaci intézményrendszer finanszírozza. A jövedelem és a munkaviszony biztosításán túl jelentős az a szempont is, hogy a települések többségén csak a közhasznú munkavégzés segítségével tudják az elsődleges munkaerőpiacról kiszorult személyek számára a munkanélküli járadékhoz, majd az azt követő maximum két év időtartamra kiterjedő jövedelempótló támogatáshoz szükséges jogszerző időt, a 180 napos munkaviszonyt megszerezni. A települések közfeladatainak elvégzéséhez való

hozzájárulás, valamint az önkormányzat költségvetésének csökkentésére kínált lehetőség a közhasznú foglalkoztatás előnyeinek közös gyökerére vezet vissza: a szűkös önkormányzati költségvetés mozgásterének bővítésére. A közhasznú foglalkoztatás előnyeinek felsorolása azonban nem vég nélküli. Számos olyan konkrét problémát is említenek a megkérdezetek, amely korlátozza az eszköz alkalmazhatóságát, vagy hatékonyságát. Az első ilyen korlát, hogy a nyilatkozók megítélése szerint a közhasznú foglalkoztatást számos területen nem lehet megszervezni. A legtöbben úgy vélik, hogy szakképzettséget igénylő munkát már nem lehet a közhasznúakra bízni. Ez a kijelentés azért is figyelemre méltó, mert a munkanélküliek között jelentős százalékban szakképzett munkaerő is van. Hogy ennek ellenére miért nem tudnak szakmunkát végezni? Arról a megszólalók a következő érveket sorolják: „. a fizetést

kevésnek tartják, és ennyi pénzért megfelelő munkát sem hajlandók végezni „ /112/ „. nincs megfelelő motiváció a munkára „ /88/ „ 12 800 Ft-ot kap, ha csak jövedelempótló támogatást kap. 18-20 ezer forintot, ha egy hónapig bejár dolgozni. Szükséges rossznak tartják A kettő közötti különbség nagyon alacsony. „ /29/ Nemcsak a szakmunkásokra, hanem a magasabb iskolai végzettségűek alkalmazására sem tartják alkalmasnak a legtöbb helyen a közhasznú foglalkoztatást. „. magasabb iskolai végzettségűek közhasznú munkába állítása nem lehetséges „ /252/ Hogy miért nem? „. mert számukra nem tudnak megfelelő közhasznú munkát szervezni „ /6/ „. mert a kvalifikáltabb munkakörben alacsony az adható bér összege „/ /28/ „. nincs megfelelő szakképesítésük, ha meg van , akkor el sem vállalják, inkább kifizetik az SZTK-t maguk után"„. /88/ „. magasabb iskolai végzettséget igénylő munkakörben

nincs megfelelő végzettségű munkanélküli . „ /106/ A magasabban kvalifikáltak közhasznú foglalkoztatási keretben való alkalmazásának két oldalról is mutatkoznak tehát a korlátai. Egyfelől az önkormányzat felől, ahol nincs megfelelő munka, ill. a segédmunkák fölötti szinten már nem is merik a közhasznúakra bízni 19 az elvégzendő feladatokat. Az okok között valószínű, hogy egyaránt szerepet játszik a korábbi kedvezőtlen tapasztalat a munka minőségével kapcsolatban, s a félelem, hogy a magasabb szaktudást, szakmai tapasztalatot igénylő munkakörökben is cserélődik évente a munkaerő, s nem tudják a folytonos betanítás mellett a munka magasabb színvonalát biztosítani. Ugyanennek a problémának a másik oldala az is, hogy ha csak egy évig maradhat a munkaerő, még a magasabban kvalifikáltak sem lesznek motiválva a hatékony és minőségi munkavégzésre, mert a jó teljesítménynek nincs igazán tétje. A munkavállaló

oldaláról hasonló problémák merülnek fel. Nincs a képzettség, a szaktudás a közhasznú keretben megfizetve, nincs tétje a minőségi munkavégzésnek, mert a legjobb és legrosszabb dolgozók is ugyanannyit keresnek és épp annyi ideig maradhatnak. S végül a fentiek következtében kialakuló alacsony presztízse miatt sem vállalják el a közhasznú tevékenységet. Inkább kényszermunkának, mint lehetőségnek tekintik, amely leköti az idejüket, de nem hoz a megélhetéshez szükséges jövedelmet, s a végzett munkának még a társadalmi elismerése is nagyon alacsony. A közhasznú munka marad tehát a „szükséges rossz” megítélés kategóriájában , amellyel a fentieken túl még számos probléma van . „. ezt a munkát elvállalók jelentős része nehezen kezelhető, nehezen fegyelmezhető „ /136/ „. szakképzetlenek, sokat betegeskednek, a munkához való hozzáállásuk nagyon rossz, vagy nem is akarnak dolgozni.”/124/ „ Igyekeztek úgy

dolgozni, ahogy nekik a legjobban megfelelt. Ezzel az alkalmazotti kinevezésben lévők kedvét is elveszik a munkától. „ /113/ „ A határozott időre szóló munkaszerződés egyfajta nemtörődömséget, feszültséget ad. Csak az a fontos az emberek többségének, hogy a határozott idő elteljen. A munka minősége számukra nem fontos szempont. „ /58/ „ A munkanélküliek zöme nem is kíván munkahelyet találni. A közhasznú munkát csak azért vállalják, hogy a továbbfolyósításhoz a 180 napot megszerezzék. „ /195/ Néhány vélemény még ennél is tovább megy. Megítélésük szerint nem a munkanélkülinek fontos, hogy közhasznú munkába kerüljön a munkavállaló, hanem az önkormányzatnak. Az önkormányzat kényszeríti bele ezekbe a feladatokba az embereket, így nem csoda, ha a programban lévők maguk is „kényszermunkaként” élik meg a feladatot, s ahol tudnak kibújnak alóla. Erre utal a problémák között a megnyilatkozásoknak az a

sora, amely szóvá teszi: a közhasznú munkások állandó felügyeletet igényelnek, s ahol tudnak a munkavégzés során ott lazítanak. „. a munkanélküli számára nincs igazán motiváló tényező, mert rendszeres szociális segélyre akkor is jogosult, ha nem dolgozik. „ /214/ A tökéletes csapdahelyzet! Az önkormányzat nem várhat el minőségi munkavégzést, mert rosszul fizet, mert csak rövid ideig foglalkozat, s mert csupa alacsony presztízsű látszat munkát végeztet. A rosszul dolgozókat viszont kirúgni nem lehet, mert akkor nem teljesíti a 180 napot, s ha nem kerül vissza a jövedelempótló támogatásba, a rendszeres szociális segély finanszírozása háromszor annyiba kerül, mint a jövedelempótló támogatás fizetése. A munkavállaló pedig nem dolgozik, mert a munkájának a legtöbb esetben nincs értelme, csak olyan munkát bíznak rá, amely fontosságáról nincs meggyőződve, s mert tudja, bármilyen rossz is a teljesítménye, 180

napig fizetik, mert ha kirúgás esetén legális jövedelem nélkül marad, s az ellátási kötelezettség akkor is az önkormányzatot terheli. Természetesen kivételek mindig vannak! A mi vizsgálatunk is igazolja, hogy egyre több helyen sikerül a közhasznú munkát ebből a bűvös körből kiemelni, s számos új tevékenység jelenik meg a hagyományos kommunális feladatok mellett. Ezek a tevékenységek azonban az alkalmazásuk gyakoriságát tekintve messze elmaradnak a hagyományos kommunális feladatok ellátása mögött. 20 A közhasznú foglalkoztatás- mint a fentiekből is kitűnik a legáltalánosabban elterjedt eszköze lett az önkormányzatoknak. A korábban említett problémákon túl, melyeket a lokális munkaerő-piaci programok nagy kérdőjeleiként említettünk a közhasznú foglalkoztatás további jelentős dilemmákat hozott a felszínre. Mire jó ez az eszköz, meddig lehet alkalmazni, mit oldhat meg egy támogatott munkakör, és melyek azok a

területek, ahol e forma alkalmazása kifejezetten ártalmas a munkaerő-piaci folyamatok alakulására? A kérdések egy részének közelebbről való szemügyre vétele azért is indokolt, mert a hazai lokális munkaerő-piaci programok központi szereplője, már-már varázspálca sajátosságokkal rendelkező eszköze a közhasznú munka, mellyel minden probléma megoldhatónak tűnik. Lássuk tehát a csapdákat! a) A közhasznú foglalkoztatás munkanélküliséget teremt Az államháztartás reformja, a közigazgatási, költségvetési intézmények mára már állandósult takarékossági programja mind nagyobb mértékben szorítja az önkormányzatokat arra, hogy az intézmények, apparátusok költségvetését szűkebbre vonja, a foglalkoztatottak létszámát korlátozza. Különösen a nagy és középvárosok élnek azzal az eszközzel a takarékossági program megvalósítása során, amelyet az állami nagyvállalatok privatizációjakor figyelhettünk meg. A

"központ" által elvárt, vagy előírt létszámcsökkentést úgy valósítják meg, hogy a szolgáltatásokat privatizálják. Természetesen nézhetjük ezt a másik oldalról is és mondhatjuk, hogy a tulajdonváltás szükségszerű következménye volt az ésszerű létszámgazdálkodás -- egyszerűbben szólva az elbocsátások. Bármelyik oldalról is közelítünk a kérdéshez, tényként állapíthatjuk meg, hogy a legtöbb nagy és középvárosban a szemétszállítás, a városgazdálkodás, a tömegközlekedés magán kézbe került. A takarékosság ezeken a területeken kettős szempontból is "sikeresnek" mondható: egyfelől, miután nem a saját részleg életben tartásáról van szó, hanem külső cégnek szóló megbízásokról, mindig a maradványelv szerint tervezik a költségvetésben az ide tartozó feladatok elvégzéséhez szükséges összeget. Másfelől, mivel a megbízások összege lényegesen szerényebb, mint ami a korábban

ott foglalkoztatott létszám megtartásához szükséges, az elbocsátások törvényszerűek. Szólnunk kell azonban ennek a speciális helyzetnek a veszélyeiről. Arról, hogy az önkormányzatok ha ezen feladatok ellátását saját forrásból nem tudják biztosítani, külső források felé fordulnak. Ilyen külső forrásként jön számításba a közhasznú foglalkoztatás munkaügyi szervezeten keresztül, vagy közvetlenül a munkaerő-piaci alapból való finanszírozása. Ha egy önkormányzat azzal a tudattal építi le az általa, vagy az ő tulajdonában lévő vállalat által foglalkoztatott főállású utcaseprőket, hogy majd közhasznúakat állít be helyette, mert ott a munkaerő 70 %-kal olcsóbb, s kötelezettségeit így is tudja teljesíteni, akkor ott nem pótlólagos munkahelyteremtésről van szó, hanem az első munkaerőpiac státusainak közhasznú foglalkoztatás által való veszélyeztetéséről ! A közhasznú foglalkoztatást szabályozó

Foglalkoztatási Törvény természetesen nem engedi azon foglalkoztatóknál a közhasznú státusok szervezését, ahol leépítések voltak. A gond a gyakorlatban az, hogy a szolgáltató vállalatok privatizációjánál mindig átszervezésekről, és nem leépítésekről beszélünk. A leépítéseket már nem az az önkormányzat hajtja végre, amelyik a közhasznú foglalkoztatás támogatására vonatkozó pályázatát benyújtja. Így termel -- az alapfeladatok ellátásába "beforgatható" külső források reményében -munkanélkülieket a közhasznú foglalkoztatás! 21 Hasonló kérdőjelekkel találkozunk nemcsak a kommunális feladatok ellátása terén, hanem a másodlagos munkaerőpiac csaknem valamennyi munkaköre esetében. Miután az elsődleges és a másodlagos munkaerőpiac határai nem válnak el élesen, különösen a közhasznú foglalkoztatás által kiemelten érintett és támogatott területeken - szociális, egészségügyi,

kulturális tevékenység, kommunális feladatok-- nehéz megállapítani, hogy a közhasznú foglalkoztatás valóban pótlólagos munkahelyeket teremtett-e, vagy pusztán az alapfeladatok ellátására drágának talált munkaerő "helyettesítéséről" van szó közhasznú státusú munkatárssal. b. A közhasznú foglalkoztatás, mint a munkanélküliek „körforgójának" legfontosabb eszköze A munkanélküliség időtartamára vonatkozó hivatalos statisztikai adatok bizonyos szempontból megtévesztők, mert a legtöbb esetben csak a folyamatos munkanélküliséget követik. A rendszerek kényszerei miatt azonban még az Európai Közösség országaiban is a munkanélküliek fele esetében Magyarországon pedig több, mint 2/3-a esetében a munkanélküliség nem folyamatos, hanem megszakításokkal tarkított. E jelenségre, lényegének a kifejezésére egy új fogalmat alkottunk: a munkanélküliség itt "körben forgó rendszerű". Nem arról van

szó tehát, hogy a munkanélküliség még mielőtt tartóssá válna megszakad, s a munkát kereső „reintegrálódik”, visszailleszkedik, el tud helyezkedni az elsődleges munkaerőpiacon. Ennél az új jelenségnél az esetek többségében a munkanélkülinek nincs esélye a munkanélküli státusból való tartós, esetleg végleges kiemelkedésre. Itt csupán körben forog az ellátórendszerek és a védett, támogatott munkák világában, miközben elveszíti munkavégző képességét, motiváltságát, s azt a lehetőséget, hogy valaha is kikerüljön ebből az ördögi körből. Természetesen ez sem nevezhető egyedülálló jelenségnek, hiszen a magyarországinál nagyobb hagyományokkal rendelkező munkanélküli biztosítási és ellátó rendszerek ismerik ezt a jelenséget. Évek óta folyik a hiábavalónak tűnő küzdelem ott is, hogy a szociális ellátórendszerben mind szélesebbé váló tartósan munka nélkül lévők körét visszaintegrálják a

látványosan szűkülő legális munkaerőpiacra. Nyugat-Európában is a kezdeti kísérleteket követően - melyben speciális programok szervezése kezdődött a munkanélküliek leginkább aktív, motivált rétegei számára-, különös metamorfózisnak lehettünk tanúi. (17) A 80-as évek végéig, mivel a tartósan munka nélkül lévők köre egyfelől nem volt olyan széles, másfelől pedig a jóléti rendszerek hosszabb idejű szociális alapellátást tudtak biztosítani azoknak a személyeknek, akik nem tudtak visszailleszkedni a munkaerőpiacra, harmad felől a takarékossági intézkedések még nem voltak mindennaposak, a munkanélkülieknek szervezett programok egészen sajátos feltételekkel indultak . A programba való bekerülést hosszú tájékoztató, kipróbálási idő, s nem utolsó sorban versenyhelyzet előzte meg. Ezzel kívánták motiválni a tartós munkanélkülit a munkaerőpiacra való visszakerülésre. Mindemellett természetesen a

jövedelemkülönbség a segélyek és munkajövedelem között sem volt elhanyagolható. A programok sikerének záloga tehát a résztvevők motiváltsága volt. A szakirodalom már a nyolcvanas évek végén, kilencvenes évek elején el is nevezte a jelenséget anomáliái miatt " creaming the pour"-nak, vagyis a szegények lefölözésének. (18) A kritikus hangvétel arra a holtsúly hatásra utal, amely nem egy hasonló módon szervezett program sajátja volt. A versenyhelyzet miatt nem azok kerültek be a támogatott programokba, akik valóban rászorulók voltak, vagy támogatott program nélkül egyébként a versenyszférában nem állták volna meg a helyüket, hanem azok, akik már egyébként is jó adottságokkal rendelkeztek, s egy-egy ilyen státuszért folytatott versenyből győztesen kerültek ki. 22 A programot szervezők magatartása bizonyos mértékig érthető volt, hiszen az akkor szerveződő programok alapvető sajátossága a tranzit jelleg.

A feladat a program futamideje alatt alapvetően az volt, hogy a résztvevőket a támogatott státuszból a nyílt munkaerő-piaci viszonyok közé átvigye /tranzitálja/. Ezt csak akkor vállalhatta fel sikerrel, ha nem volt túl nagy a távolság a munkaerőpiac elvárása s a programban résztvevők készségei között. Ha a távolság nagy, akkor a program is nagyon kockázatos kimenetelű, vagy iszonyú energiával megvalósuló volt. Ebben az időszakban / 80-as évek közepe-vége, 90-es évek eleje / számos tanulmányt lehet olvasni a támogatott foglalkoztatások szervezéséről, azok sikerének feltételeiről. A tanulmányok között nem egy kritikusan szól azokról a kelet-európai, s nem utolsó sorban kelet-német kísérletekről, ahol a programok logikája fordított rendben látszik működni. Itt nem azok kerülnek be a támogatott programokba, akik szeretnének, hanem akik nem igazán akarnak. Nem jutalom, hanem "korbács" jelleggel szerveződnek ezek

a programok és azt hivatottak szolgálni, hogy szűrjék a regisztrált munkanélkülieket a munkavállalási hajlandóság szerinti megoszlást illetően. A kritikusok gyakran említik, hogy milyen alacsony ezeknek a programoknak a hatékonysága, s hogy a benne lévők munkára motiváltsága nem nő, s az esély, hogy az elsődleges munkaerőpiacra visszakerüljenek kifejezetten csökken. Az egész foglalkoztatásnak ezzel a logikával szervezve kényszermunka jellege van . A kilencvenes évek elejére a jóléti államok is mind súlyosabb finanszírozási problémákkal küzdöttek, s az európai munkanélküliségi ráták - a pozitív várakozások ellenére - sem akartak kisebbek lenni. Sorra születtek a szociális törvényekben azok a pontok, amelyek szorgalmazták, hogy a passzív ellátásban részesülő szociális segélyezetteket mind nagyobb mértékben vonják be a munkába. Úgy tűnik, mintha a források szűkülésével egy kicsit a kelet-európai logika kezdett

volna érvényesülni a foglalkoztatási programok szervezésekor. A "szűrés" jelleg mind erőteljesebb lett, s a rendszerek egyre szigorúbbakká váltak. A programok szervezésének a hátterében azt is látnunk kell, hogy ki finanszírozza az egyes ellátási formákat. A támogatott foglalkoztatásba vonást követően a munkanélküliek jogosultságot szereznek a munkaerő-piaci ellátórendszer finanszírozására. Innen kikerülve egy meghatározott idő után az önkormányzatoké lett az ellátási felelősség. Nem csoda tehát, hogy az önkormányzatok messzemenően motiváltak az aktív munkaerő-piaci programok szervezésében, s nem csupán az elsődleges munkaerőpiacra, de a munkaerő-piaci ellátórendszerbe való visszajuttatásában is az ügyfeleknek. Így alakul ki a "körben forgás" jelensége, amikor a munkanélküli helyzetét tartósan megoldani ugyan nem lehet, de rövid ciklusokban mozgatják körbe a rendszeren. Kialakul a

"körben forgók" sajátos szubkultúrája, amely természetesen nem minden egyes egyénre jellemző, mégis mindinkább dominánssá válik. A korábbi állami paternalizmus helyett az önkormányzati gondoskodás kötelezettsége lép a szubkultúra elvárása szerint, vagyis különösebben nem kell tenni semmit az elsődleges munkaerőpiacon való elhelyezkedés érdekében, hiszen az önkormányzat sokkal inkább érdekelt abban, hogy velük történjen valami. Majd megoldja a helyzetet, ha nem akar, vagy nem tud széles rétegek számára tartósan passzív jogon alapjövedelmet biztosítani. A "körben forgás" ill. "körbeforgatás" hatása nem mindig pozitív Kifárasztja és bürokratává teszi a rendszert és környezetét, másfelől sok esetben olyanok is „kicentrifugálódnak” a rendszerből, akik számára nemhogy az első, de a szűk és főként egy sémát érvényesítő másodlagos munkaerőpiac sem tud alternatívát kínálni. A

statisztikai mutatókat gyakran szebbé teszi, de az élethelyzeteket nem oldja meg . 23 A kérdés sokszor nehezen megfogalmazható, s gyakran még nehezebben adható rá válasz. Meddig munkanélküli egy munkanélküli, s mikor lehet már csak a szociális ellátórendszerre számítani ? Ki dönti el, hogy ki az aki még munkával kell, hogy keresse a kenyerét ? Kinek van joga eldönteni, hogy a munkavállalási hajlandóssággal van nagyobb baj s nem a munkavégző képességgel ? Hol kezdődik a méltányosság? Ki a felelős a körben forgó munkanélküliekért? Miből kell finanszírozni az ő mindennapi létüket? Ha az ellátás szintje alacsony, milyen mértékig legyünk toleránsak a fekete munkavégzéssel? Ha a fekete munkával szembeni intézményes tolerancia megvalósul / lásd járadék és egyéb ellátás mellett törvényesen engedélyezett munkavégzés /, mivel motiválható a rendszerből való kilépésre a "potyautas" munkanélküli? Az

ellátó rendszerek „türelmetlensége” egyre gyorsabb mozgásra kényszeríti a benne sodródót. 12 hónap helyett 9 hónap a munkanélküli járadék maximális ideje, a 180 napos munkavégzési kötelezettséget – amely a szociális ellátás feltétele volt- a 30 napos munkavégzési kötelezettség váltja fel. A tapasztalatok azt mutatták, hogy a 180 nap munkában töltött idő sem volt elég a tartós munkanélküli munkaerő-piaci reintegrációjához . Mire lesz elég 30 munkanap ? S végül, de nem utolsó sorban a legfontosabb dilemma, amely már-már eldőlni látszik: az önkormányzatnak milyen részt kell vállalni ebből a feladatból? A felsorolt csapdahelyzetek természetesen nemcsak a Magyarországon általánossá vált közhasznú foglalkoztatás jellemzői. A lokális munkaerő-piaci programok támogatott munkakörei esetében csaknem minden országban megfigyelhetünk hasonló jelenségeket. E helyzeteket elkerülendő, s a foglalkoztatási programok

hatékonyságát emelendő válik mind általánosabbá a nyugat-európai országok foglalkoztatási programjai esetében a hosszútávú programok kidolgozása, a következetes költség-haszon elemzés és a programok több szektort is érintő /nemcsak a szociálpolitikára és az önkormányzatok kötelezettségeire koncentráló / tervező, megvalósító és monitoring rendszer. A közhasznú foglalkoztatás a lokális munkaerő-piaci politikában tehát csak akkor tölti be a szerepét, ha egy az alkalmazható formák közül, s nem pedig az egyedüli eszköz. Önmagában a jelenlegi feltételek között nem eléggé hatékonyan kezeli a tartós munkanélküliséget. Rövidtávú „sikerei” hosszútávon súlyosbíthatják a lokális munkaerőpiac eredménytelenségét. 2.6 Egyedül nem megy A munkanélküliség tapasztalt arányait a nyilatkozó önkormányzati vezetők közel 2/3-a súlyos problémának érzi, a település működése szempontjából nagy nehézségnek

tekinti. Az interjúk során első helyen kifejezetten az önkormányzat vállára nehezedő anyagi terhek kerültek elő. Nem egy esetben az is megfogalmazásra került, hogy az önkormányzatok képtelenek tartósan ilyen széles rétegnek alapjövedelmet biztosítani, s a törvényi előírásoknak eleget téve lassan csődbe megy az önkormányzat. Másfelől a társadalmi együttélés során keletkezett konfliktusokat hangsúlyozták: nő az ún. megélhetési bűnözés, az alkoholizmus, a családi konfliktusok és válások száma, s nem utolsó sorban az idősebb – 50 fölötti generációban – az öngyilkosságok száma. Harmadsorban a vezetők egy része azt is problémaként fogalmazta meg, hogy úgy érzik, egyedül maradtak ezzel a problémával, mert sem a gazdaság, sem a munkaerő-piaci intézményrendszer, de sok esetben még a politikai vezetés oldaláról sem kapnak támogatást, erősítést a munkanélküliek körében végzett feladat ellátásakor. A

mintába bekerült önkormányzatok felében úgy érzik, az utóbbi három évben a munkanélküliség növekedett. Be kell rendezkedni erre a feladatra- mondják-, s meg kell tanulni a munkanélküliségnek a jelenlegi szintjével együtt élni. A legtöbben az állam szerepét hangsúlyozzák: teremtsen új munkahelyeket, indítson fejlesztéseket, melyekbe a 24 munkanélkülieket is bevonják, s csökkentse az adókat. Többször és több formában is megfogalmazzák: az alapjövedelem biztosítása nem az önkormányzat feladata A megkérdezettek 2/3-a szerint csak egy kisebbség reménykedhet abban, hogy a jelenlegi feltételek mellett valaha is el tudja hagyni a munkanélküliek rétegét. A megkérdezettek 10,9 %-a viszont határozottan állítja, hogy még a kisebbség számára sincs esély. Az okok között elsősorban a tartósan munka nélkül lévők munkavégző képességének elvesztését említik. A munkanélküliek többsége túl régen van már kirekesztve a

munka világából. A reintegráció, a készségfejlesztés hosszú és költséges feladat. Ezt az önkormányzatok nem tudják felvállalni. A legtöbb országban a személyre szóló szolgáltatásokat civil szervezetek biztosítják A vizsgált önkormányzatok 89,1 %-ban a település vezetői nem ismernek olyan civil szervezetet, amelyek ezt a feladatot részben, vagy egészben felvállalhatnák. A lokális térben tehát az együttműködő partnerek széles köre hiányzik, akikkel a feladatot meg lehetne osztani. Az új szereplők mellett új források is szükségesek. A munkavégző készség-képesség visszanyerése nemcsak az önkormányzatnak, esetleg a munkaerőpiaci-intézményrendszernek, hanem pl. az egészségbiztosítási rendszernek is érdeke kellene, hogy legyen A munkanélküliek munkavégző képességének rehabilitásában betöltött szerepét, felelősségét az egészségbiztosítási pénztár a legutóbbi időkig messzemenően hárítja. S végül, de

talán nem kevésbé lényeges szempontként ki kell emelni, hogy a munkanélküliség ideje alatt az alacsonyan iskolázott, rossz munkaerő-piaci pozícióval rendelkező rétegek számára a versenyszférában elérhető bérek nem ösztönöznek a munkavállalásra. Sokkal inkább azt a magatartást erősítik, hogy a jövedelempótló támogatás/ szociális segélyek idejét/keretét célszerű kimeríteni, s mellette még lehet keresni akár még egyszer annyit, vagy többet az árnyékgazdaságban. Míg a támogatások összege ilyen közel esik a minimálbér nettó összegéhez, s a munkával elérhető jövedelem ilyen távol áll a hivatalosan számított létminimumtól, nem valószínű, hogy ennek a rétegnek a munkára motiválását hatékonyan el tudná érni az önkormányzat. Célszerű lenne tehát annak vizsgálata is, hogy ezt a demotiváló tényezőt mi oldaná a leghatékonyabban! Ez a probléma lokális szinten nem kezelhető. A sikeres motivációt a

jövedelmi feltételek mellett még a munkaerőpiac – főként Kelet-Magyarországon tapasztalható - szűkülő mozgástere is akadályozza. Nemcsak, hogy a jól fizető munkahelyek hiányoznak, hanem a munkahelyek egyáltalán ! Az alacsonyan képzett, idősebb, esetenként egészségkárosodással is küzdő, depressziós térségben, kis településen élő, jövedelempótló támogatásban részesülő személyek számára az önkormányzati támogatás, a szociális segély nem átmenetinek tekintett segítség, hanem állandósuló életforma alapja. A "szegénységi csapda" leginkább itt működik A támogatásban részesülők körének fokozatos bővülését látva célszerű lenne arra is figyelmet fordítani, hogy a gyorsuló ütemű - 30 munkanap -„körben forgó rendszernek” milyen későbbi következményei vannak , s hogy ez a legitimált/legalizált esélytelenség milyen mértékben vezet – esetleg generációkon keresztül- a tartósan

"segélyezet életformára" szocializálódáshoz. Esély 2000 / 3 45 –66. old Jegyzetek 25 1. „ Strukturális munkanélküliségről akkor beszélünk, amikor az állást keresők munkahely iránti keresletének és a felkínált állásoknak a szerkezete eltér egymástól. Ilyen esetben nem az az oka a munkanélküliség létrejöttének, hogy kevesebb az állás, mint ahányan munkát keresnek, hanem az , hogy a kereslet és a kínálat struktúrája nem illik össze. abszolút munkanélküliség a munkaadók abszolút mennyiségét tekintve kevesebb állást kínálnak fel, mint ahányan munkát kívánnak vállalni, így az állást keresők egy része munkanélkülivé válik. „ Bánfalvy Csaba : A munkanélküliség Magvető Kiadó, Budapest, 1989 . 6 – 7 Oldal 2. Bullmann,U: Kommunale Strategien gegen massenarbeitslosigkeit, Opladen, 1991 G. Freidinger-MSchulze-Böing: Handbuch der kommunalen Arbeitsmarktpolitik Metropolis Verlag, Margburg 1995.

Häu3ermann,H: Lokale Politik und Zentralstaat Ist auf kommunaler Ebene eine „alternative Politik” möglich ? I.n: Heinelt,H/ Wollman, H : Brennpunkt Stadt Berlin, 1991 Huebner, M/ Kraft,A/ Ulrich,G: Das Spektrum kommunaler Arbeitsmarktpolitik Sigma, Berlin, 1992. Maier, H.E:/Wollmann,H: Lokale Beschäftigungspolitik , Stuttgart, 1986 3. Schmid, G: Flexibile Koordination : Instrumentarium erfolgreicher Beschäftigungspolitik aus internationaler Perspektive I.n: Mitteilungen aus der Arbeitsmarkt und Berufsforschung 1992 /25 232.old 4. Tartós hullám – Munkanélküliség a fejlett világban Heti Világgazdaság 1993 július 31. 25-26 old 5. Hans-Peter Martin/ Harald Schumann : A globalizáció csapdája Perfekt Kiadó Budapest, 1998. 143old 6. ua 144 145 old 7. Barnard,B: A gazdasági kibontakozás nem elég a munkanélküliség felszámolásához Európai Dialógus 1995 /3 2. old 8. Elsődleges munkaerőpiacként a szakmai körökben azt a szférát emlegetik, amely a

versenyszféra és a közalkalmazotti, köztisztviselői szféra támogatás nélkül létrehozott státusait foglalja magában. Másodlagos munkaerőpiacként azt a szférát említik, ahol a státusok létrehozása, fenntartása állami, önkormányzati, esetleg közösségi hozzájárulással valósítható meg. Ilyen pl a közhasznú foglalkoztatás, a bértámogatási programok, vagy a szociális vállalkozások világa, melyben munkanélküliek foglalkoztatása támogatott státusok keretein belül valósul meg. 9. Lásd a Huebner, 1992: Bullmann ,1991: Maier, 1986 tanulmányait a 2. sz jegyzeteknél ! 10. Häu3ermann,H: Lokale Politik und Zentralstaat Ist auf kommunaler Ebene eine „alternative Politik” möglich ? I.n: Heinelt,H/ Wollman, H : Brennpunkt Stadt Berlin, 1991 11. Németországban pl az egyik fémipari szakszervezet kezdeményezésére 1995-ben egy a „ „Szövetség a Munkáért” elnevezésű szervezetet hoztak létre, melynek célja, hogy mindazokat a

partnereket együttműködésre szólítsa fel – munkaadó-, munkavállaló szervezeteket, szakszervezeteket, önkormányzatokat- amelyek a foglalkoztatás bővítése érdekében akciókat kezdeményezhetnek és valósíthatnak meg. A Szövetség igen jelentős szerepet tulajdonít az önkormányzatoknak ebben az együttes munkában. Bündnis für Arbeit in der Kommune – Chance oder Utopie ? – Gesprächskreis Arbeit und Soziales Nr. 73 26 Forschungsinstitut der Friedrich –Ebert-Astiftung Abt. Arbeits- und Sozialforschung Bonn, 1997. 41 old 12. Kötter,H: Statement zur Gesprächsrunde: Was können wir tun, um Beschäftigung zu erhalten und zu fördern? Bündnis für Arbeit in der Kommune – Chance oder Utopie ? – Gesprächskreis Arbeit und Soziales Nr. 73 Forschungsinstitut der Friedrich –Ebert-Astiftung Abt. Arbeits- und Sozialforschung Bonn, 1997. 65old 13. Az OTKA 17924 számú kutatási programja támogatta az adatgyűjtést 14. Az 1991 évi IV törvény 1999

decemberében történt módosítása kifejezetten arra irányult, hogy az önkormányzatok aktivitását a foglalkoztatási programok szervezésében, s a lokális munkaerő-piaci politika alakításában növelje. 15. A megyeszékhelyeket tudatosan hagytuk ki a kérdőíves megkeresésből Itt interjúkat készítettünk, illetve Debrecen esetében egy igen részletes vizsgálatot is végeztünk azon személyek körében, akik már kikerültek a munkanélküli járadékból, s jövedelempótló támogatásban részesültek. 16. Az eredmények feldolgozása során az elemzés középpontjába az önkormányzatok vezetői által kitöltött 147 kérdőívet állítottuk, amely – miután csaknem minden második önkormányzat szerepel a mintában – mindenképpen hitelesnek tekinthető képet ad az önkormányzatok foglalkoztatáspolitikai szerepvállalásáról a településvezetők szemszögéből. Az interjú részleteket követő szögletes zárójelben szereplő számok a

kérdőív sorszámát jelentik, amelyekből az idézetet vettük. 17. Michael Heidinger: Konzentriert, konzentriert und kommunalisiert –Die dezentralisierung moderner Arbeitsmarktpolitik Bündnis für Arbeit in der Kommune – Chance oder Utopie ? – Gesprächskreis Arbeit und Soziales Nr. 73 Forschungsinstitut der Friedrich –Ebert-Astiftung Abt. Arbeits- und Sozialforschung Bonn, 1997. 23-31 old 18. Schulze-Böing, M : Evaluation der kommunalen Arbeitsmarktpolitik- zur absehbaren Karrierre eines Themas I.n: Wirkungen kommunaler Beschäftigungsprogramme Hrsg.: Schulze-Böing, M/ Johrendt, N Birkhäuser, Berlin 1994 11-31. old Schmid, G. : Flexibile Koordination: Instrumentarium erfolgreicher Baschäftigungspolitik aus internationaler Perspektive I.n : Mitteilungen aus der Arbeitsmarkt und Berufsforschung 1992/25 232-252 old. 27 3. Foglalkoztatási célú non-profit szervezetek A civil szervezetek szerepe, jelentősége mind nagyobb hangsúlyt kap az utóbbi időben. A civil

szervezetekkel kötött ellátási szerződések száma folyamatosan nő, a civilek által vállalt feladatok szélesebb körűek lettek, s a civil szférában foglalkoztatott személyek száma eléri az 50 000 főt. ( Igaz Skóciában, egy kb feleakkora országban, mint Magyarország a 100 000 főt is meghaladja !) A Magyarországon működő civil szervezetek közül már 4 500 tevékenykedik a szociálisan hátrányos helyzetű, támogatásra szoruló társadalmi csoportok érdekében. E viszonylag kedvező helyzet azonban a szociális szféra nem minden területét jellemzi. Vannak olyan civil szervezetek, amelyek nem csupán a társadalom árnyékában, hanem a civil szektor árnyékában tevékenykednek: a foglalkoztatási célú non profit szervezetek. E néhány szervezet helyzetének a bemutatására, problémáik megnevezésére azért is kívánunk sort keríteni, mert a célcsoport, amelyet felvállaltak, szakértők és laikusok megítélése szerint is a szociális

szféra egyik legégetőbb területe: a munkanélküliség. Ennek ellenére állítjuk, hogy a foglalkoztatási célú non-profit szervezetek a civil szektor „mostohagyerekei” . Működésük jogi és anyagi keretei, az együttműködés kiterjedtsége az önkormányzati szférával, a tevékenység elismertsége meglehetősen korlátozott, az ott dolgozók néha a klienssel együtt stigmatizálódnak. Milyen tényekre alapozzuk fenti megállapításainkat? A civil szektor szervezeteinek a száma eléri a 40 000-et . A szociális területen dolgozó civil szervezetek száma 4 500 körül van. A kifejezetten a munkanélküliek segítését és a foglalkoztatási célokat is alapfeladatként vállaló civil szervezetek száma alig éri el a 200-at. Akkor, amikor a legfontosabb célkitűzés napjainkban a teljes foglalkoztatás, hogyan lehet az, hogy a kifejezetten e célkitűzés érdekében munkálkodó civil szervezetek száma ilyen véges? A munkanélküliek körében

tevékenykedő civil szervezetek presztízse is messze a végzett feladat súlya mögött marad. Mi az oka, hogy egy ilyen kiemelt területen minden nehézség ellenére tevékenykedő csapat megítélése a várakozástól messze elmarad? Valószínű, hogy ez a megítélés a szervezetek által célcsoportként választott társadalmi rétegek megítélésétől is függ. Napjainkban ugyanis a munkanélküliek megítélése meglehetősen negatív. A hivatalos nyilatkozatok szerint ugyanis aki akar ma Magyarországon dolgozni, az talál is munkát. Csak azok nem dolgoznak, aki szándékosan kerülik az elhelyezkedési lehetőségeket, s a szociális háló előnyeit keresik. „Önkéntes munkanélküliek.” Ez a megítélés különösen akkor szembetűnő, ha tudjuk, hogy a 6,1 millió munkavállaló korban lévő népesség számára jobb esetben is csupán 3,8 millió státus áll rendelkezésre. Igaz, hogy a fennmaradó 2,3 millió főből sokan tanulnak, mások gyermekekkel

kapcsolatos ellátást vesznek igénybe, s akad jócskán egy széles réteg is, mely munkaképtelen, de még ez esetben is nagy a távolság a szándék és lehetőség között. A fenti megítélés következtében a munkanélkülieket segítő civil szervezetek néha olyan segítőnek minősülnek, mint az a „ kis gyerek, aki olyan vak bácsit akar átvezetni az úton , aki nem is akar átmenni”. Ez a környezet nem tesz jót a munkanélkülieket segítő civil szervezetek presztízsének, hiszen azt a kérdést már senki nem vizsgálja, hogy - a példánál maradva – a vak bácsi miért is nem akar átmenni az úton?! Továbbá ki szerint nem akar átmenni: a külső megítélők szerint, a kis gyerek szerint, vagy a kialakult negatív közvélemény szerint: „ezek általában nem akarnak átmenni! „ - mondják, s ebből kiindulva nem is nyújtják a karjukat. A civil szervezetek számára az elismertség egyik fokmérője, ha tevékenységüket az önkormányzat úgy

minősíti, hogy a számára kötelezően előírt feladatok elvégzését bízza rá. 28 Ebben természetesen nem csupán a bizalom, hanem a feladatvállaláshoz és ellátáshoz társuló stabil finanszírozás is benne rejlik. A munka világában azonban nincsenek olyan kötelezően ellátandó feladatok, melyeket az önkormányzat ellátási szerződés keretein belül civil partnerek számára átadna. Csak ott, azon a területen születnek tehát önkormányzatok és civil szervezetek között ellátási szerződések, ahol az önkormányzatoknak törvények, vagy helyi rendeletek által kötelezően előírt ellátandó feladataik vannak. A foglalkoztatási célú civil szervezetekkel tehát nem azért mert, nem jól dolgoznak, hanem mert a feladat nem kötelező, nem kötnek ellátási szerződést. Tevékenységük elismerésére, esetleg kiszámítható finanszírozására így nem kerülhet sor. Ennek függvényében nem meglepő, hogy a fent említet 50 000 főből,

akiknek a munkaadója civil szervezet csak elenyésző töredék dolgozik a foglalkoztatási célú civil szervezeteknél, mert nincs forrás a státusok működtetésére. A feladatok nagy része így önkéntes munkában kerül/het megvalósításra. (Lux, 2001 184old) Az önkormányzatok, ha a munkanélküliségből adódó feladat a körmükre nő, inkább létrehozzák a maguk civil szervezeteit, a foglalkoztatási közhasznú társaságokat /kht /. A khtk, mint kizárólagos önkormányzati tulajdonban lévő gazdasági társaságok sem szervezeti, sem anyagi függetlenséggel nem rendelkeznek, így „civilségük” eléggé megkérdőjelezhetők. A nyugat-európai társadalmakban az ilyen jellegű szervezeteket quázi-nonprofit szervezeteknek, „qua-ngo”-knak nevezik, ezzel is jelezve, hogy itt csupán valami olyasféle szervezetről van szó, ami másnak akar látszani, mint ami. A „qua-ngo”- k két legyet ütnek egy csapásra: hozzáférnek a civil szervezetek

számára meghirdetett forrásokhoz, így pótlólagos önkormányzati forrást teremthetnek, ugyanakkor nem valódi civil szervezetként, kontroll, vagy kritikai funkciót nem tölthetnek be, tehát a „hatalom meghosszabbított kezeiként” működhetnek. Mindezzel együtt a foglalkoztatási célú civil szervezetek számára olyan konkurenciát jelentenek, amelyet a versenyszférában „tisztességtelen verseny”-nek neveznének. A munkanélküliek segítésére egyébként is működik egy állami szervezet a munkaügyi központok és kirendeltségek hálózata. A munkaügyi szervezet az 1991-ben elfogadott és azóta számos alkalommal módosított Foglalkoztatási törvény eszközrendszerét működteti. Ezzel kapcsolatban két megjegyzésre van szükség. Egyfelől a munkaügyi szervezetet alapvetően hatósági feladatok ellátására hozták létre. A kilencvenes évek második felére azonban a munkanélküliek kezelése hatósági eszközökkel már nem volt

megvalósítható. A személyre szóló szolgáltatások és az egyéni esetkezelés szakmailag, a szolgáltatásnak a hatósági logikával társítása etikailag tűnt megoldhatatlannak a munkaerő-piaci intézményrendszerben, s többek között ez vezetett máig húzódó, időről időre felerősödő válságához. Valószínű, ez magyarázza a kutató tapasztalatát is, melyre a foglalkoztatási célú civil szervezetek körében végzett vizsgálata során tett szert. „ Nem csekély féltékenység, bizalmatlanság tapasztalható a civil szervezetek tevékenységével szemben. Erre utalnak az olyan észrevételek, mint „ konkurenciának tartanak bennünket” „ (Lux, 2001.185 old) A civil szervezetek két szempontból jelenthetnének újat a munkanélküliek problémáit kezelők világában: egyfelől rugalmas munkaformával rendelkeznek a bürokratikus struktúrákkal szemben, s ennek megfelelően gyorsan tudnak reagálni az új szükségletekre , kihívásokra. A

gyorsan változó munka világában miért is feltételeznénk, hogy éppen a munkanélkülieket körülvevő környezeti feltételek állandóak, s ehhez az állandó feltételhez kellene a munkanélkülieket igazítani, erre felkészíteni? ! Másfelől a munkaerőpiac hagyományos eszközeivel szemben képesek lennének új eszközök, munkaformák bevezetésére, működtetésére. A munkanélküliek világa, belső szerkezete ugyanis a kilencvenes évek végére gyökeresen átalakult. Egyre szűkebbre zárul a kör egy „kemény mag” körül, melynek munkavégző képessége, vagy egyéb feltételei, adottságai nem teszik lehetővé a 29 munkaerőpiacra való azonnali belépést. Fontos lenne tehát a hosszabb integrációs szakasz elfogadása, a képessé tevés szükségességének elismerése, s az „önkéntes munkanélküli” fogalmának újragondolása. Erre a hagyományos támogatási és munkaformák nem adnak lehetőséget. Nem tudnak ugyanis kis csoportokban,

egyéni szükségletekben, s 12 hónapnál hosszabbra húzódó programokban gondolkodni, működni. Egyszerűbb tehát azt mondani: nem akarnak magukon segíteni, mint elismerni, a jelenlegi eszközrendszerrel és feltételekkel nem tudunk segíteni. Egyszerűbb a külvilág számára azt mondani: a vak bácsi nem akar átmenni az úton, mint beismerni, mi sem ismerjük az utat, vagy fáraszt bennünket, esetleg elriaszt az autók közötti kockázatos manőverezés. Pedig érdemes lenne egy gondolat erejéig elidőzni amellett, hogyan tevődött át a munkanélküliekről való gondoskodás feladata az egyik színtérről a másikra. A kilencvenes évek elején teljes felelősséggel és a szükség szerinti létszám – és anyagi kerettel kezeli a problémát a munkaerő-piaci intézményrendszer. Az 1993 évi Szociális törvényt követően a feladat az önkormányzatoknál landol. Igaz létszámot a munkanélküliek kezeléséhez nem kapnak, s a korábbi forrásoknak csak a

fele áll már rendelkezésre. Nem csoda, hogy kezdetben a normatív ellátáson és a passzív segélyeken a hangsúly. Az aktív eszközök „kamrájának kulcsa” változatlanul a munkaerő-piaci intézményrendszer övén volt, s az önkormányzatoknak sorba kellett állni akkor, ha ebből részesedni akartak. A kilencvenes évek közepétől kiderül, a passzív ellátás költséges és nem vezet eredményre. A regisztrált munkanélküliek 90 %-a „körbenforgó” lett, aki a segélyezett létet cserélte egy-egy rövid idejű támogatott foglalkoztatással vég nélkül. Ekkor merül fel a gondolat: legyen a feladat a civileké. Igaz ekkor már sem létszámot, sem közvetlen anyagi forrást nem biztosítottak a lassan fél évtizede munka nélkül lévő személyeket felvállaló, s számukra aktív programokat szervező civil szervezetek számára. Legyen önkéntes, szerezzen forrást, s mutasson fel rövid távú eredményt azokkal, akikkel a jobban felszerelt/

ellátott szervezeteknek nem sikerült boldogulnia. A feladat tehát igen egyszerű! Az Európai Unióhoz közeledve egyre több olyan pozitív példa válik láthatóvá, melynek során civil szervezeteknek sikerül a munkaerőpiacon többszörösen hátrányos helyzetű személyek, csoportok integrációja. Az Unióhoz közeledve lassan megjelennek a PHARE és ESZA források nálunk is, melyek lehetővé teszik a klasszikus keretekből kilépő mintaprogramok megvalósítását. Forrásosztóink gyakran sóhajtanak fel, hogy bárcsak nekünk is lennének ilyen foglalkoztatási célú civil szervezeteink, amelyek „garanciával rendelkeznek”, s hasonló szép eredményeket mutatnának fel, a támogatásokat eredményesen működtetnék a célcsoport érdekében. Erről a helyzetről automatikusan a munkanélküliek vállalkozóvá válásának támogatása jut az eszünkbe, amely előírja néhány milliós vagyon meglétét a munkanélküli számára a támogatás

odaítélésének feltételeként. Vagy egy másik EU-s anekdota, hogy a nemzetközi példáknál maradjunk! A szicíliai vendégmunkások panaszkodnak Németországban, hogy mindig csak alkalmi munkákra szerződtetik őket, így télre kénytelenek hazamenni Szicíliába. A német munkaadók pedig arról panaszkodnak, hogy nem tudják a szicíliaiakat egész évben foglalkoztatni, mert télen fáznak és hazamennek Szicíliába. Olyan ördögi körök ezek, melyek önfenntartóak, s megtörésükhöz ki kell lépni ezekből. Hasonló a helyzet a foglalkoztatási célú civil szervezetekkel is. Forráshiány miatt nem tudnak stabil intézményt szervezni a programok működtetésére, de míg ilyennel nem rendelkeznek, addig nem minősülnek megbízható partnernek egy komoly forrásosztó számára. A mondás tehát – némi módosítással - itt is egyre időszerűbb : „ csak azt ne kérdezd, miből csináltam az első projektemet.! „ Debrecen, 2004 Irodalom: 30 Lux Judit

: A munkanélkülieket segítő non-profit szervezetek kapcsolatainak vizsgálata I.n: Foglalkoztatást elősegítő munkaügyi kutatások , Zám Mária- Lux Judit: A munkanélkülieket segítő nonprofit szervezetek kapcsolatai OFA Bp. 2001 181-190 old Dr. Zám Mária : A munkanélkülieket segítő non-profit szervezetek kapcsolatainak vizsgálata, fejlesztésük lehetőségei I.n: Foglalkoztatást elősegítő munkaügyi kutatások , Zám Mária- Lux Judit: A munkanélkülieket segítő nonprofit szervezetek kapcsolatai OFA Bp. 2001 181-190 old 190-198 Old 31 4. Civilek, vagy önkormányzat ? Dilemmák a jóléti szereplők feladatvállalásával kapcsolatban A tanulmányban megkíséreljük megfogalmazni a civil szervezetek és az önkormányzat együttműködési formáinak nehézségeit a jóléti ellátások szervezésekor. Megpróbáljuk felvázolni, milyen problémákkal kell szembenézni azoknak, akik egy jóléti plurális modell felé indulnak el a szolgáltatások

szervezésekor. Az elemzés során, bár együttműködésről szólunk, a "civil oldalt" állítottuk középpontba. Az "egyensúly kedvéért" azonban el kell mondanunk, azt is, hogy nincsenek könnyű helyzetben az önkormányzatok sem . Az egyre növekvő feladatok mellett egyre szűkülő források állnak rendelkezésre. Néha már úgy tűnik, hogy a jogszabályalkotók túlzottan derűlátók az önkormányzatok teljesítőképességére vonatkozóan. Az önkormányzatok feladatkörébe utalt tennivalók láttán az utóbbi időben egyre gyakrabban gondolunk erre. Nem csoda, ha mindezek után az együttműködésre jelentkező civil szervezetekben az önkormányzatok csak újabb feladatot látnak. Nincsenek tapasztalatok az együttműködésre vonatkozóan. Az induló szervezeteknek nincsenek garanciáik (az önkormányzatok jó része szerint civil szervezetek sincsenek). Az önkormányzat ellátási felelősségét, annak színvonalát, s mindezért a

garanciavállalás kötelezettségét viszont törvény írja elő. Az önkormányzat számára gyakran úgy tűnik, egyszerűbb lenne egy saját intézménnyel elvégeztetni a feladatok nagy részét, mint számtalan, egymástól sok szempontból eltérő civil szervezettel állandó koordinációban teljesíteni az ellátási kötelezettségben foglaltakat. Az együttműködés legjobb formáinak megtalálása, szintjeinek kialakítása egyik fél számára sem egyszerű feladat. Az érdekek egyeztetése, a párbeszédek sora, a lépésről lépésre építkezés azonban elvezet a kívánt eredményhez. A nehézségek feltérképezése az első lépés a közös úton. 4.1 A "maradványelv logika" érvényesülése A civil szervezetek egy részének megítélése szerint a döntéshozó politika még ma is a "maradvány elv" szerint képzeli el a szervezetek működését. A "maradvány elv " logika többes értelemben is érvényesülni látszik.

Egyfelől jelentheti azt, hogy a legtöbb gondoskodást igénylő, legnehezebb helyzetbe került, s tartós krízishelyzetekben lévő csoportok ellátása maradjon a civilekre. Másfelől –halljuk gyakran meggyőződéssel képviselten- nem is a hivatal feladata a személyre szóló gondoskodás. Harmad felől a lassú, lépésről lépésre haladó folyamatok hihetetlenül költségesek, s ezt a köztisztviselői tarifákkal finanszírozni képtelenség, így valami pénz ugyan kerül erre a tevékenységre is az állami, önkormányzati kasszából, de önkéntesek nélkül ez a terület nem vállalható fel. A civil szervezetek gyakran tiltakoznak tevékenységük ilyen módon való megítélése ellen. Különösen az egyházi, karitatív szervezetek vetették fel többször, hogy miért olyan későn kapcsolódhattak be a prevenciós feladatok ellátásába, miért csak azon a területen lehetett tevékenységet kifejteni, ahol már talán későn jött a segítség, s a

folyamatok nem, vagy nehezen visszafordíthatóak voltak. Pl szenvedélybetegek gyógyításának állami intézményrendszere -a szükségletekhez képest- igen szűk keretek között mozog. A civil szervezetek tevékenysége ezen a területen elengedhetetlenül fontos. A maradványelvű finanszírozás viszont nem biztosít e szervezetek számára ugyanolyan folyamatos finanszírozási hátteret, mint az állami, önkormányzati intézmények számára. Jóllehet ez 32 kifejezetten az a terület, ahol nem várható gyors eredmény. Hogyan biztosítható így az egyenletes, jó színvonalú teljesítmény? 4.2 A "menekülés előre" stratégia buktatói Ugyancsak a szerepek tisztázatlansága témakörhöz tartozik, hogy szabad-e, tud-e a jelenlegi feltételek között civil szervezet egy szolgáltatás folyamatos működtetésére vállalkozni. A finanszírozási források döntő többsége feladatfinanszírozású A projektszemlélet mindig valami újat, határozott

idejűt - lehetőleg maximum egy-két éves belátható időtartamút-, modellértékűt vár el a cselekvőktől. Kisprojekteket. A projektfinanszírozás viszont veszélyezteti a folyamatosságot. Ki fizeti a szolgáltatás infrastruktúráját /könyvelő, villanyszámla, takarítónő, képzések stb. /, ha mindenki csak a programokat akarja finanszírozni? Honnan kerül ki az önrész? Hogyan kezelhető/biztosítható a folyamatos projektfinanszírozású szervezetek esetében a forgótőke? Hogyan kezelhető az utólagos finanszírozású projekt? 4.3 Az intézményesülés kérdőjelei Esetleg a civil szervezetek ne intézményesüljenek? Maradjon minden az önkéntesen szerveződők lakásán, akkor nem kell plusz rezsit fizetni, s csinálja mindenki szabadidejében, akkor még bérgondok sem merülnek fel? Csak akkor mi lesz a szolgáltatás színvonalával, kiszámíthatóságával? A gyakorlat viszont azt mutatja, hogy a civil szervezetekre háruló/hárított feladatok

mértéke miatt nem elkerülhető a szervezetek intézményesülése. Nem lehet asztalfiából előkapott eszközökkel és háziasszonytudással kezelni azokat a feladatokat, amelyeket az állami/ önkormányzati szféra szívesen a civilekre hárítana. Akkor pedig az intézményesülés elkerülhetetlen, s ennek ára van, kettős értelemben is. Finanszírozni kell az intézmény infrastruktúráját, s ugyanakkor az intézményesüléssel kialakuló szervezeti hierarchia a tevékenységek stabilabb koreográfiáját, de csökkenő rugalmasságát jelenti. 4.4 Korszakváltás a "civil életben" A problémák többsége abból a különös, átmeneti helyzetből fakad, amelyet a civil szervezetek az utóbbi években élnek át. Az önkéntes, karitatív, szabadidős társaságok mind több szakmai hozzáértéssel, profizmussal vállalnak át állami/önkormányzati feladatokat. E feladatok átvállalásával a közösségek azonban túlnőnek a "laikusok szabadidős

egyesületei" kereteken, a baráti társaságokon. A tevékenységeket szakmaként, s a szakmai teljesítményt megillető díjazásért cserébe kívánják végezni. Ez már nem napi 1-2 órát, nem szívességből végzett munkát, baráti segítségnyújtást jelent. Az önkéntesség -a szakmai színvonal szorítása, a szükségletek növekedése és az állami feladatok átvállalása következtében - mindinkább munkaadóval szembeni kötelességgé változik, a segítő jó szándéka a szolgáltató kötelességtudatává, felelősségévé alakul át. Ennek viszont már mind kevesebb köze van a szabadidőhöz, a "tenni a közösségért valami hasznosat" lelki szükséglethez. A civil közösség munkahellyé változik. A változást az állami/önkormányzati szféra egyfelől sietteti, hiszen a szociális/foglalkoztatási területen megjelenő szükségletek mind kevésbé elégíthetők ki a meglévő intézményrendszerekkel, szolgáltatásokkal,

másfelől a speciális feladatok ellátására új szakemberek beállítására az apparátusok keretein belül nincs mód. Ugyanakkor viszont lassítani is igyekszik ezt a folyamatot azáltal, hogy a civil szervezetek által átvállalt állami feladatokhoz nem rendeli - vagy csak nagyon ritka esetben: lásd normatív finanszírozást élvező ellátási formák - hozzá az anyagi feltételeket. A forráshiányra hivatkozva különös struccpolitika gyakorlására kényszerül: lehet ezt esetleg források nélkül is, megoldható ez 33 még mindig az önkéntesek mozgósításával, nem is igazán szakemberek, így nem is kell olyan szinten megfizetni a tevékenységet, mintha hivatalnokok, szakemberek lennének, bízzunk a közösségekben rejlő erőben, mozgósítsuk a külső forrásokat, vonjuk be a tevékenységek finanszírozásába a sponzorokat. Ez a csiki-csuki helyzet, hogy egyfelől jó lenne, ha egyenletesen magas szakmai színvonalat képviselő profi szervezetek

lennének, másfelől mindez nem kerülne pénzbe, vagy annyi pénzbe, mintha kormányzati/önkormányzati szervezésben valósulna meg, vezet a civil szervezetek mai tarthatatlan állapotához. Nem csoda, hogy mind hangosabban követelik a non-profit törvény elfogadását, s nagy várakozással tekintenek a törvény utáni korszakra, amikor legálisan is szakmai szervezetekként, s nem jószándékú önkéntesekként működhetnek. De a non-profit törvény elfogadása sem jelent mentességet a civil szervezetek számára arra, hogy helyi szinten, az önkormányzatok döntéshozóival vívott csatákban a fenti kérdések tisztázására ne kerüljön sor. A törvények mindig csak kereteket biztosítanak A keretek kitöltése viszont nagyon sokféle, sokszintű lehet. S ez mindenkor az érdekérvényesítő képesség függvénye is. 4.5 Állami feladatátvállalás - részfinanszírozással? A folyamatok alakulását látva a civil szervezetek mind gyakrabban megfogalmazzák:

tevékenységük során állami alapfeladatokat látnak el. Emiatt talán még nehezebben fogadható el a fenti csiki-csuki logika, csili-csali finanszírozás. Az állam ugyanis nem vonulhat ki az alapellátás finanszírozásából a szociális/foglalkoztatási területen sem. Az alapfeladatokat törvény rögzíti, s ehhez a szükséges eszközöket is köteles mellé illeszteni. A mai gyakorlat viszont azt mutatja, hogy: - A civil szervezetek a forrásokért mindig pályáznak. Mintha nem állami feladatokat vállalnának át, hanem jutalomjátékot kapnának, hiszen "nyernek" forrásokat. Már a fogalomhasználat is megengedő és nem szerződésen nyugvó , normatív rendszerű. Nem elfogadott ajánlattételekről, finanszírozott tevékenységekről, hanem "nyereményekről" van szó. - A pályázatok során a megjelölt összegből mindig kicsit lefaragnak a pályáztatók, hiszen "mindig magasabb összeget írnak úgyis a pályázók"- mondják. A

pályáztatók a legtöbb esetben nem a komplex programot, hanem annak részelemeit finanszírozzák. Ez legalább három következménnyel jár: a pályázó kényszerhelyzetben van és akkor is elkezdi a program megvalósítását, a szolgáltatás működtetését, ha világosan látja, hogy pontosan azokat az elemeket vették ki a programjából, amitől az egész sikeres, amitől gördülékeny és a várt eredményt hozza. A kalács sütéséből csak azt a kevés kis élesztőt spóroltatják ki vele Másfelől a pályázó kettős morálját erősíti: többfelé ugyanazt a programot elszámolni, a csili -csali logika szerint működni, hiszen becsületesen úgysem lehet. Harmad felől a szervezetek kénytelenek féleredményeket részprogramokban produkálni, párhuzamosan erején, teljesítőképességén felüli programszámmal birkózni, hiszen az erejéhez , kapacitásához mért programszámmal nem képesek önmaguk számára a fennmaradást, a tisztes megélhetést

biztosítani. A három következmény sok esetben egyszerre figyelhető meg a szervezeteknél, ami rontja a szakmai munka hitelét, s a civil szervezetek vonzerejét. - És végül, de jelentőségét tekintve semmiképpen nem utolsóként a civil szervezetek tevékenysége az utóbbi időben a projektfinanszírozás elve szerint valósult meg. Mint említettük, ennek lényege az újszerűség, a modellértékűség, az egyediség. A "rohanás előre" filozófiája persze tekinthető egyfelől nagyon szerencsésnek, hiszen ez nagymértékben hozzájárul a civil szervezetek rugalmasságának fenntartásához, megújuló képességének megőrzéséhez. Gond azonban, hogy mi történik a kikísérletezett és a program végén jónak 34 minősülő modellprojektekkel. Ha valami jó, bevált, kísérletek igazolták, hogy hatékony, azt nem lehet másodszor is újnak bemutatni és még egyszer modellkísérletként eladni. Ki hajlandó finanszírozni a bevált projektek

transzferjét ? Ki vállalja fel, hogy ez a szolgáltatás remek, bár már nem új - tavaly még az volt, idén már nem - és a folyamatos működés forrását ki rendeli hozzá ? Az 1992-ben alakult Országos Foglalkoztatási Közalapítvány égisze alatt kikísérletezett foglalkoztatási modellprojektekből egyetlen egynek sem sikerült a „rendszer elemévé” válnia, a „fősodorba kerülnie”, pedig számos elismerten sikeres programot működtetett. A szociális/foglalkoztatási szféra döntő része nem alapozhatja szolgáltatásait fizetőképes ügyfelek keresletére. A feladatok finanszírozása csak kormányzati/önkormányzati forrásokkal társítva képzelhető el. 4.6 Miért is jó a civil ? Ha a civil szervezet által végzett tevékenység intézményesül, mitől lesz jobb, olcsóbb, mint az állami/önkormányzati szervezetek által végzett tevékenység? Ezt a kérdést gyakran megfogalmazzák a döntéshozó politikusok a helyi politikai viták során.

Az elvárás ugyanis részükről a civil szervezetek által működtetett tevékenységek és szolgáltatások iránt röviden három pontba sűríthető: legyen olcsóbb, mint az állami, nyújtson jobbat /színvonalasabbat, újszerűbbet, hatékonyabbat/, s biztosítson intézményes garanciákat. Civil szervezetben tevékenykedők számára talán fölösleges indokolni, hogy mi ennek a munkaformának a vonzereje, most mégis néhány mondatban megtesszük ezt az indoklást, hiszen a csokorba kötött érvek talán a viták során is meggyőzőbbek. - A civil szervezetek többsége "emberléptékű". Ez több értelemben is elmondható Egyfelől a területen, az emberek közelében végzi feladatait, nem egy centralizált központi irodaházban. A szervezetek többsége "kínálati politikát" folytat s nem csupán a keresletet várja, amely majdcsak jön egyszer. Feltárja a problémákat, felfedezi az ügyfeleket, személyre szóló és rugalmas stratégiákat

képes kidolgozni. Nem kötik a mamut szervezetek bürokratikus előírásai /30 napos ügyintézés, bonyolult eljárási rend stb./ Méreteit tekintve is kisebb, mint a nagy létszámú hivatalok elidegenedett futószalagrendszere. - Nem hatósági feladatokat lát el, hanem szolgáltat. Nagyobb a bizalom a segítő és segített között -nincs "lebukásveszély"- , több idő jut egy-egy eset megoldására, lehetőség az atipikus formák alkalmazására. - Nem ellátási kötelezettségének tesz eleget, hanem valós szükségleteket elégít ki. Nagyobb lehetőség a specializációra, speciális célcsoportok problémáira való felkészülésre. - Olcsóbb olyan értelemben, hogy nem sémákat alkalmaz, nem megy bele az ügyfelek által kezdeményezett játszmákba, hanem a leghatékonyabb megoldás kiválasztására törekszik , ami hosszútávon mindenképpen kifizetődőbb. - S végül komoly szervezeti és szakmai garanciákat biztosít, hiszen az ellenőrzés a

több forrásból való finanszírozás miatt állandóan és több oldalról van jelen, ami mindenképpen motivál a jó színvonalú munkavégzésre. 4.7 A szakemberek problémája A szakemberek jelenléte a non-profit szervezetekben szintén sok kérdőjelet vet fel. A non-profit szervezetek működtetése nagyon komplex elvárásokat fogalmaz meg a szervezetekben tevékenykedő szakemberek felé. A szervezetek egyfelől első körben laikus segítőkből alakultak, ahol rendelkezésre állt a szükséges szabadidő és motiváltság a társadalmilag hasznos tevékenységekre. Másfelől a civil szervezetben méretből fakadóan nincs akkora apparátus, hogy minden egyes tevékenységi területre speciálisan képzett 35 szakember alkalmazására nyíljon lehetőség /pl. külön bérszámfejtő, titkárnő, adminisztrátor, addiktológus, családterapeuta, szociális munkás, drogtanácsadó, pszichiáter stb./, még az intézményesülést követő első időszakban sem.

Harmad felől a munka során megszerzett, vagy az eleve hozott szakmai ismeretekhez nagyon gyakran kell, hogy társuljon pénzügyi, gazdálkodási, marketing, menedzsment ismeret, hiszen a szervezet versenyhelyzetben, piaci viszonyok között kell, hogy működjön. Így nagyon gyakran adódik az a helyzet - főként a finanszírozási bizonytalanságok miatt-, hogy ha egy szakember nagyon jó a non-profit szférában, azt a piaci, vagy állami szféra a nagyobb stabilitás és magasabb presztízs miatt "elszippantja". Ha valaki tehát annyira jó szakember, hogy pontosan megfelelne a feladatnak, annak nem felelnek meg a non-profit szervezetek által kínált munkafeltételek. Ebből fakad az a különös stigma és szójáték is nálunk, hogy ha "non-profitot" mondunk, akkor sokan törvényszerűen "non-profi" tartalmat is belehallanak a fogalomba. "Non-profi", vagyis laikus, hozzá nem értő. Az utóbbi években azonban némileg változott a

non-profit szervezetek szakemberállománya. Mind nagyobb arányban jelennek meg képzett, szakmai és menedzsment ismeretekkel felvértezett munkatársak, akik már nem szabadidős tevékenységnek tekintik a non-profit szervezetekben végzett feladatokat, hanem munkának, munkahelynek. Talán hozzájárult ehhez az is, hogy a szociális szakmák területén a képzés az utóbbi években mind több szakembert bocsátott ki, valószínű, hogy ilyen irányba hat a humán értelmiség mind nehezebbé váló elhelyezkedése az állami szektorban, de nem szabad elhallgatnunk azt sem, hogy a civil szervezetek nagyon sok teret biztosítanak a kreativitás számára, ami sok szakember számára elsődleges érték a munkavállaláskor. 4.8 Függőség és/vagy autonómia? Ha az ide vonatkozó kérdést sarkítottan tennénk fel - mondhatnánk provokálóan - a következőképpen fogalmazhatnánk. A civil szervezet az önkormányzat meghosszabbított jobb keze? Ha a civil szervezet az

önkormányzat forrásaiból tartja fenn magát, milyen mértékig őrizheti meg függetlenségét? Mi az, amit a támogatásért cserébe az önkormányzat elvár? A civil szervezetek alakulásakor a függetlenség, önkéntesség értéke hihetetlenül nagy volt. Talán az összes hiány és nehézség ezzel volt áthidalható A szervezetek profivá válásával, az anyagi finanszírozás mind égetőbbé válásával egyre gyakrabban fogalmazódott meg a kérdés: kitől fogadjunk el forrásokat, s mit kíván cserébe a támogató. Az autonómiából mit kell feladnunk a támogatásért? Mit kell elvégezni, dokumentálni, jelenteni a támogató Bizottságnak? Hogyan garantálható a függetlenség? A konfliktusok leggyakoribb területe a kliensekre vonatkozó információ. A Szociális Törvény szerint a szociális ellátást átvállaló szervezeteknek adatszolgáltatási kötelezettsége van. Másfelől viszont a segítő szervezetek munkatársait köti a szakmai etika Egyre

nagyobb nyomásként nehezedik rájuk a létüket biztosító finanszírozóval való érdekütközés: ha nem szolgáltat adatot a kliensre vonatkozóan, a segélyezésre kifizetett kiadások miatt nem lesz pénz a szervezetek támogatására. Ha adatot szolgáltat, előbb utóbb nem veszik igénybe a segítő szolgáltatást, vagy nem lesz hatékony a munkája, mert megszűnik a segítő és segített közötti bizalom. Ezek a csapdahelyzetek mindennaposak Különösen a nem szakmabeli politikai döntéshozók fogalmazzák meg egyre hangosabb elvárásként: ha fizetünk, szolgáltassanak! Akár információt is! A tartósan munka nélkül lévő személyek számára történő szolgáltatás biztosítását 2006. szeptember 1-től a munkaerő-piaci intézményrendszer helyett a szociális szolgálatok végzik. A törvény ugyanakkor nem rendelkezik világosan 36 kinek, milyen információt köteles adni az önkormányzat által finanszírozott, non-profit szervezetben dolgozó

családsegítő a fekete munkát végző kliensről. Még sok idő választja el a szociális szakmát attól az ideális állapottól, amit pl. az orvosok élveznek az orvosi titoktartásra vonatkozó szabályozással. Hogy visszavonhatatlan szabályokban rögzített legyen a segítés joga az "árulás kötelezettsége" nélkül! A konfliktushelyzet oldására és a függőségi helyzet partnerségre váltására törekedve azonban már több olyan szokás/modell is kialakult, amely a hétköznapok során konkrét eredménnyel jár. Debrecen, 2006. 37