History | Studies, essays, thesises » A magyar vallás

Hunor és Magyar – a csodaszarvas űzése A magyarok és a hunok közös eredetmondájában Nimród, a Perzsia földjén élő és uralkodó (az eredetmondánkat mindenáron az ószövetséghez kötni kívánó kegyes középkori legendáink szerint Bábel hatalmas tornyát is építtető) fejedelem, aki nagy vadász hírében állt, két fiat nemzett, Hunort és Magort. A fivérek éppen együtt vadásztak, amikor egy csodálatos szarvas jelent meg előttük, agancsa közt a ragyogó Nappal. Űzni kezdték hát az állatot, éjjel és nappal, árkon-bokron át, de utol nem érték. Bár elejteni nem tudták, a Csodaszarvas elvezette őket új hazájukba, ahol gyönyörű tündérfeleségeket is szereztek maguknak – a népük sorsát tehát beteljesítette e fejedelmi vad. A Csodaszarvas mint a Nap égi futása A szarvas népünk ősi totemállata; bizonyos források szerint Nimród asszonya, Enéh neve maga is szarvasünőt jelent. Az eredetmonda tér- és időbeli utalásai

mellett mélyebb emlékeket is őriz. Mint többen rámutatnak (vö Magyar Adorján, Geönczeöl Gyula), a csodaszarvasmonda egy napmonda maradványa; e napmonda elemei Atillához, illetve Emeséhez kötődő regéinkben is jelen vannak. Régi regösénekek teszik világossá számunkra, hogy a Csodaszarvas maga a Nap; a soha utol nem érhető Csodaszarvas futása nemcsak népünk történelmét, sorsának alakulását, de a Nap útját is jelenti, amelyet az égen megtesz. Ne becsüljük alá e szimbolizmust: a Napnak ránk gyakorolt élettani hatását még ma sem tárták fel teljesen, de Nap nélkül biztosan nem lenne földi élet; a 28 napos női ciklusnak, az apálydagálynak a Hold fázisaival való összefüggése láthatatlan, máig sem teljesen megfejtett rejtelmes kapcsokat sejtet az égitestekkel. Regöseink az ősi tudást rejtve, regölve továbbadva, az alábbi énekkel járták a Nap születésekor, a téli napfordulókor a falvakat: „Amott keletkezik / egy

halastóállás Azon legelészik / Csodafiúszarvas” () „Homlokomon vagyon fölkelő fényes Nap / Oldalamon vagyon árdeli fényes Hold / Jobb vesémen vannak az égi csillagok” () „Csodafiúszarvasnak ezer ága boga / Ezer ága-bogán ezer fénylő gyertya / Gyújtatlan gyulladjék, ótatlan aludjék / Haj, regü rejtem, regü rejtem”. A Nap útja, a csodaszarvas égi futása képviseli az időt, de egyúttal az örök körforgást, az örök visszatérést, az időtlenséget is – és ez a kettősség a pogány vallások, köztük a magyar vallás lényege. Ez a szimbólum az emberi életutat is magába foglalja A reggeli felkelő Nap, a téli napfordulókor a Nap „születése” – az emberi élet kezdete; a tavaszi napéjegyenlőség, amikor a Nap a sötétség fölé kerekedik – az ifjúkor; a Nap delelőn, a nyári napforduló – az élet teljessége; az alkonyat, őszi napéjegyenlőség, a sötétségbe alábukó Nap – az árnyékvilágba költözés. A

Nap útja, égi futása tehát felöleli, szimbolizálja az emberi életet is a kezdettől a végig. Az ősi pogány vallások a természetes rendet, az élet ciklusait, magát az ÉLETet képezték, képezik le jelképvilágukban; bennük az életnek önmagában, a hajnaltól alkonyatig tartó teljességében vett értéke van – ahol a nappalnak, az életnek természetes ellenpárja a sötétség, a másvilág. Így az élet és az elmúlás egyetlen természetes egység A születéselmúlás természetes rendjét nem rendelik alá zavaros földöntúli céloknak („üdvözülés”), a földi lét nem „siralomvölgy”, nem az önsanyargatás helye, a test nem porhüvely, az élet nem a túlvilági létet szolgáló kényszeredett kóborlás – az életnek ugyanis önmagában vett értéke van, továbbá az élet egészséges, vidám, felfelé ívelő is, akárcsak a Nap útja. Ugyanakkor őseink e szemléletmódja megadja az egészséges hozzáállást a természethez, az

elemekhez, környezetünkhöz: semmilyen istenség nem rendelte ugyanis az ember alá a világot, hogy leigázhassa azt – az ember szerves része a világnak. Szerves része, mint a növények, az állatok, a kövek, a víz, a levegő, a Nap, a Hold, a csillagok. Ez valamennyi pogány vallás lényegi eleme. Plótinosz írja a keresztényekről (a pogány vallások közötti kapcsolatról később): „miféle emberek azok, akik hajlandók fivérüknek nevezni a leghitványabb embereket, de nem hajlandók ezt a nevet adni a Napnak és az ég csillagainak?” Része vagyunk a mindenségnek – így élhetjük át az életet anélkül, hogy felélnénk A Nap égi útja mutatja ugyanakkor az örök körforgást, az örök visszatérést is. Szemben az ábrahámi vallásokkal, a pogány vallások és így a magyar vallás szerint sincs lineáris, eleve elrendelt útja az emberiségnek, nincsen egyetlen rendeltetése, „sorsa”. Az élet-halál örök körforgása, a régiek elmúlása,

az újak születése ugyanolyan természetes, önmagába visszatérő REND, mint a Nap születésétől alábukásáig (Álom hava, vagyis december 21-től ugyaneddig a napig) tartó íve. Éppen ezért a Nap P rovás-szimbóluma, amely egy ősi, az idők kezdetéig visszanyúló titokzatos Drovásjelből származik, a magyar vallás, a régmúlt minden bölcsessége, egyúttal az élet központi szimbóluma. E szimbólum megértése egyáltalán nem jelent azonban bálványimádást, amellyel pogány eleinket az „új hit” szemforgató képviselői gyakran vádolták. Őseink ugyanis nem a Napot, a Holdat, a természeti erőket magukat imádták, hanem éppen azokat a minőségeket tisztelték, amelyeknek ezek a jelképei. Az a keresztény középkorban is még évszázadokig makacsul élő szokás, miszerint a felkelő Napot felemelt karral vagy szívre tett kézzel üdvözölték, nem a Napnak, mint természeti jelenségnek az istenítése volt. Anonymus rögzíti, hogy

Honszerző Árpádék Tarcal hegyén kövér lóval áldoztak – de nem a hegynek, amint azt László törvényeiből megtudjuk. Az ő idejében még pogány szokás szerint kutak mellett áldoztak, és fákhoz, forrásokhoz, kövekhez ajándékot vittek, de nem ezeknek. A felvilág és az élet tisztelete a természet tiszteletében, az élet igenlésében nyilvánul meg, amelynek legtisztább jelképe az égi fény, maga a Nap. Szemben a keresztény templomokkal, amelyek roskadoznak a faragott szobroktól, bálványoktól, a magyar vallás pogánya a természet és az élet legtisztább jelképeinek felhívásával az ősi REND felé fordul, e jelképeken keresztül az ősi RENDet tiszteli anélkül, hogy a szimbólumokat magukat istenítené – és e szimbólumok koronája, éke a Nap. A Nap égi útjában, a szarvas futásában az élet minden titka benne van, élet és elmúlás, virágzás és hervadás, felemelkedés és alábukás. Ez az ősi titok adódott tovább rejtve,

lopva évszázadokon keresztül székelykapukra, kopjafákra faragott, tulipános ládákra festett, szűrre, subára hímzett rejtett, növényi indás napszimbólumokban akkor is, amikor a régi REND, a tradíció emlékeit tűzzel-vassal irtották és üldözték. A szarvas futása, a Nap égi útja az egyének életét is szimbolizálja: utat mutat. A Nap tiszteletére pogány módon fellobbantott tűz egyszerűsége, tisztasága hozza el az egyén életébe azt a fényt, amelyre szüksége van. A Nap megtestesülése: a szent tűz [az aranyos tükör] A sebes futású csodaszarvast, a megfoghatatlan, utolérhetetlen, fényes Napot, amely tehát az élet melegének és az örök körforgásnak is a jelképe, foglalata, eleink nem bálványokként, faragott szobrokként, hanem tűzoltárok formájában testesítették meg. Számtalan népi hiedelem őrizte meg a tűzbe, illetve tűz felé köpés, a tűz körül bizonyos cselekvések tilalmát. A tűzoltárokon soha nem hunyt ki a

tűz; mutatva a Nap örök fényének, az életnek lobogását (Kosztolányi pogány vallomása: „Szép életem, lobogj, lobogj tovább, cél nélkül, éjen és homályon át”). A szent tűz tisztelete a pogány vallások legtisztább, legszakrálisabb, legigazabb vallása mind a mai napig (Grandpierre K. Endre) A családi tűzhely maga központi elem volt, és mint László Gyula kimutatja a jurtában is a családi tűzhelyhez képest az ősi REND szerint kaptak helyet a család egyes tagjai, a rokonok és vendégek. A tűzhely körül foglaltak helyet a családi és nemzetségi jelképek, melyeket a később csúfos véget ért Gellért püspök szkíta bálványoknak nevezett. A magyar vallás hagyományaiban a legkisebb fiú a családi tűz őrzője. A gyermek pogány nevét is a gyermeknek a házi tűzhely fölé tartásakor mondták ki, a fejedelmi családtól az utolsó nagycsaládig. Az ősök maguk is mind a családi tűz vörös lángjában élnek tovább Sankt

Gallenben a toronyból alázuhant magyar vitéz holttestét is máglyán égetik el. Említést érdemel még, hogy a házasságtörést eleink háztűzrontásnak mondták – a szimbolika nem kíván magyarázatot, meg sem említve a szép háztűznéző kifejezésünket. A mindennapokban a Nap égi fényét féméből, az aranyból készült (aranyos tükör) képviselte a családok, egyének életében. Rítusaink is a Nap megidézésének ejtik ősi módon szerét. Ibn Ruszta történetíró mondja: „a magyarok a tüzet imádták”. Ősi hitünk szerint a sötétség hatalmainak ideje az éjszaka elűzésük legjobb fegyvere a Nap tükre és a tűz, amelyben az ősök tanyáznak ezért nem szabad a tűznek kialudnia! A napfordulók alkalmával a Nap lángját szimbolizáló hatalmas tüzek fellobbantásával ismét hódolunk az ősi szokásnak, a hagyománynak, a RENDnek, a Nap és a saját élet ragyogását, lobogását kapcsolva össze, őseinket szólítva. A Nap és

őseink lángját ismét fellobbantjuk szertartásainkon, megteremtve az igazi kapcsolatot az égiekkel, őseinkkel; a tűz az áldozati máglyán az ősök megidézésére lángol fel. Az eleinknél kultikus szerepű fehér törzsű nyírfaágak áldozataink alkalmával szent füstöt visznek az égnek, az életfa ágain kúszva-csavarodva fölfelé, áldomásaink alkalmával a bor folyik el a földnek, kúszva-tekeredve a mélybe. Erdélyország nagy hegyei ormán az aranykorban, amelyről a székely népi emlékezet oly sok tündérmesét őriz, minden bizonnyal lobogtak még az ősi tüzek; a tűzáldozatok helyei a szent hegyek, ormok voltak. A Nap felemelkedése Az Atilla-regék tagadhatatlanul minden ízükben magukon viselik a Napmítosz jegyeit, ugyanígy Emese álma is, akire a Turul – őt teherbe ejtvén – álmot bocsátott. „Egyszersmind úgy tetszett neki, hogy méhéből forrás fakad, és ágyékából dicső királyok származnak, ámde nem a saját földjükön

sokasodnak el.” A Turul a felemelkedés, a felszálló élet, a nemzés, a felkelő Nap szimbóluma. Emese a felemelkedő, nemző Napot, a turult az életfa ágával és az élet vizével kínálja. Emese álmához (méhéből folyó ered) Kürosz perzsa király születésének mondája hasonló – valamint Atilla említendő még, akinek neve (Etil) folyót jelent. A Turul mint a magyarság jelképes madara a felemelkedés megjövendölése. Ugyanígy az ősi magyar hagyomány, a pajzsra emelés is: a pajzson való felemelkedés a Napmítosz jelképe. A Napkorong-pajzson való felemelkedés a Napot megtestesítő hőssel (Árpáddal) jelképezi azt, ahogy a Nap felszáll égi trónusára. A honfoglalást megelőző forrásaink szerint maga a társadalmi rend is a Nap szimbolikus tiszteletén alapult: a szakrális fejedelemség rendszere maga a Nap földi királysága volt. A kende, kündü szakrális fejedelem nevét egyesek szintén a török Kün=Nap szóból eredeztetik, míg a

gyula nevet a jyla, jula=fáklya szóból. Ibn Ruszta arab utazó írja, hogy a kende előtt egy naphoz hasonló tárgyat, arany napkorongot visznek, a gyula (második király) előtt pedig fáklyát. Amikor a gyula a kende elé járul mezítláb, fáklyát tart kezében, s midőn üdvözli, a fáklyát meggyújtja, és a kendétől jobb kézre foglal helyet. A kende tehát a Nap fia, a gyula jelvénye pedig a meggyújtott fáklya. A turáni átok A Nap felemelkedése nemcsak az ősi RENDet követő egyén, de egész népünk felemelkedésének is szimbóluma volt; amíg követtük égi futását, amíg a Csodaszarvast nem vétettük szemünk elől, addig a magyarság sikerek letéteményese volt. Amint elfordultunk a régi igazságoktól, és kénytelen-kelletlen behódoltunk az idegen istennek (ismeretes, hogy milyen nehezen, véresen tudták csak elnyomni az ősi pogány hitet, a magyar vallást, mennyi magyar vértanúja volt e kényszerítésnek – 1046, 1055!), az Emese

méhéből fakadt folyó elapadt; a kor utolsó táltosai, akiknek aztán életét vették, még átkot mondtak népünkre az ősi hit elhagyása miatt. Ez az átok addig tart, amíg a magyarok idegen vallást követnek Megszakadt a kapcsolat a szakrálissal, a Nap alábukott. Az erős, ősi népet, amely minden cselekedetével a Csodaszarvas égi futását követte, idegen erők le nem volt győzhették, így hát inkább kelepcébe csalták az új hittel: „Nem bírván az oroszlánnal, Annak vermet ása, Takarónak a veremre, Mint egyéb gazságra, jó lesz Krisztus szent vallása.” (Arany János) Bálványos várának erdélyi népmondája is a szakrálissal megszakadó kapcsolat emlékét őrzi. Bálványos bevehetetlen várát a monda szerint tündérek építették, és az erőszakosan térítő kereszténység elől menekülő pogányok, Apor vitéz és magyarjai menedékéül adták. A tündérek megvédték a pogány magyarokat a keresztények dühétől, mert Apor fiai

is tartották a pogány hitet. A legkisebb fiú azonban egyszer félrecsatangolt, és beleszeretett egy keresztény leányba, akit elrabolt, gyermeket nemzett neki, és bár ő maga megtartotta magyar vallását, hagyta, hogy gyermekét keresztvíz alá tartsák. Erre megharagudtak a tündérek, megindult a föld, ledőlt a vár tornya Jézushoz imádkoztak a keresztények, de a vár porba dőlt, egyetlen fala maradt csak fenn az emlékezetnek. Ismeretes a turáni átok mellett egy másik, a Vérszerződés szabályainak megsértése miatti átok is. A keresztény István király – mint arról a gesták megemlékeznek – idegenekkel kormányzott saját vérei ellenében, és a hatalmat is az ősi öröklési REND félredobásával, a primogenitúra alapján ragadta magához. Ezzel, vagyis a Vérszerződés megsértésével a Vérszerződés ötödik pontja lépett életbe, miszerint „minden időkre átkozott és száműzött legyen Álmos vagy az esküt tevő utóda, aki ezt az

esküt megszegné”. Magyarországnak bealkonyult Jellemző, hogy a középkori keresztény források tanúsága szerint a honszerző, népét felvirágoztató, az ősi RENDet hűen őrző, a regnáló uralkodóháznak is nevet adó pogány Árpád (!) neve bűnös, kiejthetetlen név volt, akiről e sötét kor krónikásai csak körülírással voltak hajlandók megemlékezni: „volt ekkor egy Géza nevő fejedelem, a negyedik attól számítva, ki a magyaroknak Pannóniába jövetele idején első vezérük volt” (ti. Árpádtól! – Árpád-kori legendák és intelmek 24.) A hagyomány, az ősi REND árulója, Géza fejedelem az ún. nagyobbik István-legenda szerint „keményebben és kegyetlenül bánt övéivel, de felette könyörületes és bőkezű volt az idegenekkel és kiváltképpen a keresztényekkel”. István, aki az ősi öröklési rendet is félredobta, már idegenekkel (olyanokkal, akik saját hazájukban nyilván fölöslegesnek bizonyultak) kormányzott

az övéi elnyomása érdekében, mint ahogy az ún. Intelmekben, e tragikusan destruktív (és ráadásul apokrif) irományban is az idegeneket magasztalja. Végül utódjául is egy alkalmatlan, ám annál keresztényibb velencei sihedert, Orseolo Pétert tette meg, aki Nemeskürty szerint „erélyesen és céltudatosan látott munkához”, valójában azonban soha nem látott elnyomás vette kezdetét, amely végül odáig vezetett, hogy Péter idegen hűbérnek ajánlotta fel az országot. Ettől kezdve az ország többé nem a miénk; az Aba Sámuel körül körvonalazódó népi ellenállást idegen zsoldosokkal törték le, csakúgy, mint előtte (Koppány, az erdélyi Gyula, Vazul) és utána (a két pogánylázadás becsapott, lekaszabolt tömegei, a Bocskai szabadságharc, a kurucok, az 1848-49-es kísérlet, 1956) minden kísérletet. Nemeskürty és a hasonszőrűek ezen ujjonganak, ennek örvendenek, holott ez valójában népünk nagy tragédiája és maga a turáni

átok beteljesülése. A még a keresztény krónikák által is sántaként, púposként vagy éppen szélütésesként leírt, korcs keresztény királyok hosszú sora aztán logikusan torkollott a Habsburgok uralmába, az ország szétszakadásába, a teljes hanyatlásba, oda, ahol most tartunk Az alábukott Nap Ahogy a Nap bujkál az éjszakában a láthatár alatt, fényét csak a Hold tolmácsolja az éjben, úgy bújt meg a Kárpát-medence eldugott pontjain az ősi hagyomány egy-egy eleme. A tradicionális pogány jelképiség, díszítő elemek, a rovásírás, az egykori szent helyek (Csíksomlyó), a régi szertartások (a tavaszi termékenység-ünnep mint húsvéti népszokások, a nyári Nap-ünnep mint Szent Iván éj) és hiedelmek (a néphit szerint a hét boldogasszony közül csak Nagyboldogasszony egyik lánya lett az idegenből importált Szűz Mária!) mind lopva, titkon, megbújva vagy épp az ”új hit” köntösében éltek, adódtak tovább

szájról-szájra, apáról fiúra, anyáról leányra. Az ősi hitet, a természetes RENDet vértanúink tömege védelmezte élete árán. Ismeretes, hogy a keresztény történetírás által méltatlanul csak pogánylázadásoknak nevezett népi forradalmakat erőszakkal, idegenből hívott zsoldosokkal verték le az idegenszívű, keresztény királyok. A magyarságot sújtó újabb és újabb sorscsapások alatt a régi folyóból patak lett, és ma már csak halvány érként csörgedezik tovább. A szarvast elvesztettük szem elől Nemcsak a közösség beteg, hanem az egyének is azok. Mivel boldogulásukat nem ezen a világon keresik és az igazi értékek felismerésére képtelenné váltak, maguk is a kor önazonosság-válságának lettek az áldozatai. Immár a nép, az állam, a család és az egyén sem tud megbirkózni a kor kihívásaival. A pogány REND elhagyásával népünket és annak minden fiát, leányát lefegyverezték, a kereszténység deszakralizált

változatai (a modern „ideológiák”) pedig, ha lehet, még tovább fokozták a bajt. Az útjukat vesztett egyének és népek, mint az eloldódott kéve, játékszerei mindenféle szélnek. Az ősi RENDet őrző, a Csodaszarvas futását értő és vigyázó párducos Árpád dicső honszerzése és honmegtartása (pozsonyi csata!) után szűk egy évszázaddal elkezdődik a régi dicsőség elherdálása. Ma már alig érthető az a kevély, vidám magyar világ, amelyet elveszítettünk. Vörösmarty daktiluszaiban így kiált fel: „Régi dicsőségünk, hol késel az éji homályban? Századok ültenek el, s te alattok mélyen enyésző Fénnyel jársz egyedül. Rajtad sűrű fellegek, és a Bús feledékenység koszorútlan alakja lebegnek. Hol vagyon, aki merész ajakát hadi dalnak eresztvén, A riadó vak mélységet fölverje szavával, S késő századok után méltán láttassa vezérlő Párducos Árpádot s hadrontó népe hatalmát?” Minden egyes magyar

ugyanúgy útját vesztette, mint az ország maga, és mint a többi európai nép, amelyektől ugyanúgy elvették természetes, ősi hitüket, isteneiket és a RENDet. Többé már nem a szép, az eszes, az erős az eszmény, többé nem érték a vér, többé nem cél a tökéletesedés. Érték- és kedélyvesztés ez, amely folyamatot a magukat világmegváltóként hirdető „nagy” eszmék, új szekták, „vallások” sem tudtak megfordítani. Hogyan is tudtak volna, hiszen maguk is ugyanannak a nagy anyavallásnak, anyaeszmének a köpönyegéből bújtak elő! Hajnal Ahogyan a Nap újra és újra felemelkedik az égig érő fa ágain, úgy jön el újra a sorsszerű felemelkedés a Nap és az ősök útjára visszataláló egyénnek éppúgy, mint az egész népnek. Az új felemelkedés ugyanúgy kétségtelen, örök törvény, mint a Nap szüntelen újjászületése az éjszakák után az ég bíbor vajúdásából; ahogy derűre ború, úgy borúra derű. 1046-ban

Vata, a hitüket védő, lázadó pogányok vezére lóáldozatot mutatott be őseink szellemének engesztelésül népünk hűtlenségéért. Mindez üzenetértékű számunkra is Az áldozat füstje abban a tudatban szállt az égnek, hogy a régi REND a hűtlenség ellenére bármikor visszaállítható, ha mi, az örökösök ezt így akarjuk. A régi REND és a felső világ karnyújtásnyira van tőlünk. A régi hit búvópatakként van velünk, csak rajtunk múlik, mikor tör elő újra a sziklák közül, csak rajtunk múlik, mikor emeljük tekintetünket ismét a Nap felé. Arany János kérdezi versében: „Él-e a Magyarok Istene? Él-e vajon? Él-e még? Él-e még az isten, magyarok istene Vagy haragra gerjedt népének ellene, És elhagyta végkép, Hogy rabló, zsivány had, bérbeszedett csorda Égesse, pusztítsa, öldökölje sorba Régi kedves népét?” Mi tudjuk: él, hiszen ő maga az ÉLET, a Nap, amely újra felemelkedik bíbor vajúdásban a

látóhatáron. A Nap rendje – az életfa Az égig érő fa (életfa vagy világfa) az ősi hitet rejtve, kódoltan továbbörökítő népművészetünk leggyakoribb jelképe. Nemegyszer az életfa motívuma az évente kiújuló szarvasagancsból indul ki, ami a folyamatos elmúlás és megújulás egységét fejezi ki. Őseink látták, hogy a növények megszületése, növekedése és halála az ember életrendjével és a Nap égi útjával azonos módon történik. Míg az ember élete a halálával véget ér (azonban utódaiban tovább él), a növényzet, ahogyan a Nap is, tavasszal újraéled. A magyar hiedelemvilág csudálatos fája, égig érő vagy tetejetlen fája mint az élet fája összeköti az alsó (az árnyék-), a középső (a földi-) és a felső (túl-)világot. Az égig érő fa mítosza megmaradt egy csodálatos népmesénkbe zárva: a sárkány elrabolja a lányt és az égig érő fa tetejére viszi. Sokan indulnak el a kiszabadítására, de

kísérletük kudarcba fullad. Végül egy kis kanásznak sikerül feljutnia a világfa csúcsára úgy, hogy baltájával lépcsőt vág a fa törzsébe és a rétegekből álló lombkoronán világról-világra halad. A hőst az ott lakó Szél, a Hold és a Nap anyja segíti útján. A régi titkot őrző mesében az ég rétegződése és az egyes rétegekben lakók pontos munkamegosztása érhető tetten (organikus szemlélet), az élet fája tele van tápláló gyümölccsel, viszont egyúttal akadályokkal is, ezért nem könnyű megmászni. A fennmaradt mese maga is csodálatosan mutatja az ősi hit tanítását: az életfa vagy világfa maga az élet, amelynek megmászása kötelesség és szükségszerűség. Az élet nem siralomvölgy, nem csak a túlvilági lét (üdvözülés) kényszerű előszobája, állomása, mint azt az életellenes vallások tanítják. Az élet tele van gyönyörrel, boldogsággal (gyümölcsök) és nehézségekkel, szenvedéssel is, mint azt a

régi tanítást őrző mese is rögzíti. Összeköti azonban a szükségszerű, hősies munka, küzdelem, a felemelkedés, az életfa megjárásának akarása az életfa szintjeit ugyanúgy, ahogyan a Nap megjárja az éjszakát, a sötétet és a nappalt is. Ez a magyar vallás tanítása is: nem elfordulás, megfutamodás az élettől, hanem a tudatos, kiteljesítő megélése annak; az életfa megmászása, út az állattól az emberfölötti felé, nem a bűnbánó ádámi meghunyászkodás, hanem a gyümölcs leszüretelése és erejének felhasználása. A D(tprus) rovásjel, a magyar vallás fontos szimbóluma, képi tartalmát tekintve az égig érő fa rajza, ami a fára emlékeztető jelforma alapján önmagában is szembeötlő. A honfoglalás kori és a néprajzi anyagban igen sok fajelkép található, amelyek gondolati összetettsége és grafikai kiérleltsége maga is mutatja annak kiemelt ősvallási jelentőségét. A rovásírás, régiesen „szkíta írás”

jelei jellemzően ősvallási jelképekből alakultak ki; a P(pan-Nap) rovás-szimbólumának a D(tprus) jelből való származása maga is megvilágítja az ősi kapcsot az életfa (életfa megmászása) és a Nap (illetve a Nap útja) között annak ellenére, hogy a Nap rovásjelének mássalhangzós összetevői (vagyis ligatúra-jellege) is jól felismerhetők. Az égig érő fa ősi jelének 3 (földalatti, földi, égi) szintje van, és hét ága, ugyanúgy, ahogy a népmeséink beszélik: a jel ugyanazt mondja el nekünk hideg mozdulatlansággal, amit a régi mesék szóval. Az alul keskeny, felfelé vastagodó életfa köti tehát össze az alsó- középső- és felsővilágot. Mindhárom világ ugyanazon REND, ugyanazon szervezőelv alapján épül fel. Nézzük meg ezeket a világszinteket a magyar vallás organikus felismerései tükrében! Az életfa középső szintje – a vérségi, örök körforgás RENDje A tradíciót őrző magyar vallás szerint az organikus

földi REND a vérségi alapon szerveződő nagycsalád, a nagycsaládok törzsekben, a törzsek pedig a szakrális fejedelem alatt érnek össze, ahogyan az elágazó, indás életfa ágai is (alul) a törzsben, illetve (felül) a Napban, az égi ősben futnak össze. A való (középső) világ nagycsaládi, vérségi szervezete tökéletesen tükröződött a jurtán belüli ülésrendben: minden családtagnak megvolt a szigorú, de természetes helye úgy, ahogy a társadalomban is. Ez azonban, szemben a később jövő önkényes, keresztény-feudális (szinte fordított alkalmassági!) hierarchiával, természetes, a készségek és erő szerinti szerveződés volt. Tükröződött ez a közös nagycsaládi földtulajdonban is; nem egymással szemben, nem egymás kárára létezett ugyanis a hierarchia, szemben a keresztényekével. A nagycsaládi kötelék a vér erején alapult A törzseket aztán vérszerződés kötötte össze, amely a leghatalmasabb varázslás; Árpád

vezér a vérszerződés eredményeként vezette győzelemre népét. A vér összekötésének varázslatát az alábukó Nap korszakában is csodálatos módon őrizte meg a néphagyomány, így például sok helyen a szerelmi varázslásokban élt tovább (ha ugyanis a szerelmesek valamelyikének sikerül vérét valamilyen módon a másikkal megitatni vagy a másikra rákenni, akkor semmi sem választhatja el őket többé). A vér köt tehát össze, ez az alapja a családfők vezette családoknak (szeniorátus), ugyanígy a családokat összefogó nagycsaládoknak, a nemzetségeknek, végül pedig a törzseknek – éppen ezért e tökéletes, organikus, természetes RENDet senkinek sem jutott volna eszébe kétségbe vonni! A képességek szerinti tradicionális tagozódás a legfelsőbb szintig megvolt: a fejedelem csak 40 évig uralkodhatott, utána feláldozták (a hagyomány szerint Álmost is), az emberi elme kopása, az izmok renyhülése, a Nap alábukásához hasonlóan

természetes, elfogadott állapot. A pogány REND egy zárt, természetes lét, magától értetődő és soha nem önkényes – szemben a profetikus, látomásos vallások sokszor természetellenes tanaival. E tökéletesen zárt pogány rendszert egyébként, mint László Gyula is felismeri, a kereszténység sem tudta teljesen elrontani. Középkori forrásaink tanúsága szerint 1197-ben például még egészen bizonyosan az egy közös őstől való leszármazás alapján szerveződnek községekké a magyar települések! A végtelenbe fonódó indák, az örök körforgás aztán az újak születésében teljesedik be, akikben a holtak lelke újjászülethet. Ezt az ősi, pogány RENDet a hagyomány és a modern tudományok is teljes mértékben igazolták. A családi lélekújulás, mint az örök körforgás (az egymásba fonódó növényi indák, az égi útját újra és újra megjáró Nap), a modern genetika által bizonyított – az öregek, akik még ismerték a

megholtakat, mennyire ráismernek az unoka, dédunoka termetében, arcában, eszejárásában, természetében a régen voltakra! Régi pogány hagyomány szerint a gyermekben felmenője születik újjá; az ősi pogány névadási szokás alapján az elhalt nagyszülő nevét kapja a gyermek – mindezt tökéletesen visszaigazolja a leszármazás modern genetikai tana! Az emberi öröklés az életfa végtelen indáinak szimbólumán keresztül érthető meg; a megszülető gyermek ugyanis nem lehet „akárki” (ez máig a szociológia nagy tévedése), hanem – mint a genetikusok tudják – a humángenetika alaptörvénye (a fenotípus a genotípus és a környezet kölcsönhatása eredményeként alakul ki) szerint az őseiktől örökölt tulajdonságaik keretei között teljesedhetnek ki. Az, hogy ezt őseink felismerték, hasonlóan minden más természetközeli pogányhoz, egyszerűen annak a következménye, hogy ők a természetes létszemléletet, RENDet természetes

sejtésként és ősi örökségként követték, amelyet a modern tudományok most kezdenek csak feltárni előttünk! Az ősi REND tehát a közösségben megélt rend: a nagycsaládok, a társadalom közösségében, háborúban a tömények zárt kötelékében – a hagyomány szerint még a csillagösvényen sem kóbor lovasok poroszkálnak, hanem Csaba serege közeleg Az ősi REND vérségi kötelékének tudatossága mellett végezetül álljon itt Tanuzaba vértanúságának meséje. A történet szerint a keresztény István hadakat küldött Tanuzaba ellen, hogy a pogány hitet őrző nagyúrral végezzenek. Tanuzaba azonban ősi erővel bírt, így a keresztény zsoldosok sorra kudarcot vallanak, végül István a földműves magyar népnek parancsolja meg, hogy ásóval, kapával vegyék körbe az ősi hitet őrző Tanuzabát és feleségét, és kezdjék rájuk a földet hányni. A keresztényektől eltérően, akiknek ez semmit nem jelent, Tanuzaba a saját véreire nem

emel kezet, inkább hagyja, hogy a föld lassan betemesse. Így válik feleségestül a pogányság sok ezer vértanújának egyikévé az abádi révnél, ahol – mint a juhászok évszázadokig mesélték – az éj csöndjében, a halom tetején fekve, hallani lehet Tanuzaba és neje sóhajtását, fegyverei csörrenését, akik csak arra várnak, hogy véreik ismét eljöjjenek, és ahogy betemették, úgy kapával, ásóval kiszabadítsák őket. Eljön még annak az ideje! Az alsó- és felsővilág RENDje A túlvilág ugyanúgy szerveződik, mint az életfa középső szintje, a földi világ. Mutatja ezt honfoglalóink temetőinek rendszere: ezek gondosan megtartották a társadalmi RENDet, a társadalomban elfoglalt helyeket. Ez a REND ugyanakkor mindig a Napút igenlése is: sírjaink a Nap tiszteletére kelet-nyugati tájolásúak, szemben például az avarok észak-déli irányú sírjaival. A földi (középső) világ mellett az életfa felső szintjei, a túlvilág, a

felvilág is ugyanúgy, vérségi, nemzetségi, nagycsaládi alapon szerveződik. Az ég hét rétegében az égi lények vannak, szintről szintre egyre kevesebben, végül az égig érő fa csúcsán az egész nép isteni őse foglal helyet. Ahogy Árpád dédunokája, Lél a szász királyt annak halálra sújtásával a másvilágon szolgájává tette, azt mutatja, hogy az életfa alsó, földalatti szintje, az árnyékvilág ugyanúgy természetes hierarchikus tagozódású, mint ez a világ. Hitünknek megfelelően a család a másvilágon ugyanabban a szerkezetben él tovább, mint ezen a világon. Az árnyékvilág viszont bizonyos értelemben a való világ fordítottja – ezért tették a honfoglalók a halottak mellé fordítva a tárgyaikat a sírba. A természetes, megváltoztathatatlan REND (a Napút, a Csodaszarvas égi futása) és az életfa tudatos megmászásának kapcsolata kézenfekvő. Hiába siettetjük a magot, hogy nőjön, az akkor nő meg, amikorra a Nap

melege megérleli – a megváltoztathatatlan REND szerint. Viszont, ha nem vetünk, boronálunk, nem lesz semmi a magból! Ezért a tudatos akarásnak és a megváltoztathatatlan RENDnek együtt, egy irányba kell haladnia – a Nap útján. Becsukhatjuk a szemünket, elfordulhatunk az ősi RENDtől, a Naptól, bármilyen zagyva keleti vallást, kancsal idegen apostol „hitét” vagy akár semmit sem követve, az örök igazságok azonban nem változnak meg ettől. Csak azt érjük el, hogy a magunkból nem lesz semmi Az életfa szintjeinek átlépése, áldozat a Napnak Az életfa szintjei között tud közlekedni a táltos, aki a családfők és a nagycsaládok vezetőinek áldozatait és áldomásait egészíti ki képességeivel. Maga az áldozás a pogány aranykorban, amikor még az ősi REND uralta népünk mindennapjait, az agancsa közt a Napot tartó Csodaszarvast pedig nem veszítettük szem elől, több szinten történt. A fejedelem az egész népének jólétét

képviselte az égi hatalmak felé, az életfa tetején honoló Napnak ajánlva áldozatait. Saját vérségi közösségükért a családfők, a nagycsaládok fejei áldoztak; ahova pedig a családfő hatalma nem ért el, ott a világszintek között közlekedni képes táltos és a bűbájos segített, akik az életfa alsó rétegeinek szellemeihez érnek el. Ezek mellett természetesen az egyének (pl. az első falat tűzbe dobása, első korty ital kiöntése a földre) és a közösségek (pl. az asszonyok áldozatai Boldogasszonynak) is áldoztak az égieknek Nincs már többé fejedelmünk, nincs, aki a vérségi közösség védelmezéséből fakadó feladatokat végezze, táltosainkat pedig kíméletlenül irtották és üldözték, így a Nap alábukásának sötét korszakában a nép széles köreiben maradt csak meg és élt tovább a szertartás. A sötét erőket űző vas sarló, az egyes termékenységvarázslások (babszemmel, almamaggal), a ráolvasás (a baj

kimondásával az ember hatalmába keríti azt, majd szintén a szavak erejével gúzsba köti), a visszafelé olvasás (szita-szita péntek, szerelem csütörtök, dob(bab)szerda), a jövő földre borulással való kifürkészése (Ipolyi gyűjtése: „kimentem én a kis kertbe / még sem láttam, akit kéne / arccal borultam a földre”), mind-mind a nép széles köreiben megmaradt és makacsul továbbélő elemei az ősi szakralitással való kapcsolatfelvételnek és kapcsolattartásnak. A nép fiai és lányai mind ugyanúgy, őseik láncolatának felhívásával fordulhatnak a Nap felé – így is tettek a mieink a természetes REND, Árpád rendjének erőszakos szétdúlása után. Mivel mi, a magyar valláshoz visszatérők is eme ősi REND nélküli korban lobbantjuk fel ismét tüzeinket az ősök, a Nap tiszteletére, mi is az egyéni és a népi, kollektív rítus eszközével szólítjuk az égieket Ahogy a hagyomány szerint Csaba királyfi visszatér, vagy ahogy

Tanuzaba, a pogány nagyúr egyszer kilép a földből, ha népünk újra a Nap felé emeli tekintetét, úgy lesznek újra táltosaink, áldoznak újra a családfők, és lesz, aki, mint egykor a fejedelem, ismét a Naphoz forduljon. Visszaáll a REND Az örökké lobogó tűz üzenete az egyénnek – a hajnal akarása A Nap, az élet felemelkedésének akarása, az élet és életerő akarása, az életfa tudatos megmászása, a kiteljesedés ősi, hatalmas ösztöne a magyar vallás üzenete mindazoknak, akiknek szemük van a látására. Az élet kiteljesítése az örök REND, a megváltoztathatatlan felemelkedés-alábukás ritmusának tudatában, a kirobbanó erő, az alkotás, gyarapodás tevőleges akarása az élet felszálló ágában – ez a magyar vallás tanítása. Ami népünket eddig életben tartotta a rá nehezülő sorscsapások súlya alatt, az nem az idegen vallás vigasztalása volt, hanem a Nap erejét megtestesítő tüzes akarat, amelyet népünk a

vérében hordoz. Ezt a lángot kell őriznünk, kialudni nem hagyhatjuk, mert a gyönge lángot könnyen elfújja a szél, de az erősen lobogó tüzet felszítja. Ilyennek kell lennünk, nem szabad, hogy kedvünket szegjék és kitartásunkat megtörjék a minket érő csapások. Mindig tettre késznek kell maradnunk, hiszen „feszes az íj, sebes a nyíl, harckalandon zsákmány a díj” (Arany). Ezt a magatartást hordozzuk magunkban, és kötelességünk őseink emléke előtt azzal tisztelegnünk, hogy méltó utódai maradunk Emese ősanyánknak. Számos példával szolgál fényes történelmünk, olyan példákkal, amelyek kiváltképp a mi lelkünkhöz szólnak: Árpád Vezérünk, kürtös Lél, Botond vitéz, Bulcsú harka, Búvár Kund és sokan mások. Ők azok, akik üstökösszerű, hősi életükkel igazolták az ősi RENDet A mi feladatunk őrizni lánglelkük emlékét! „Fű kizöldül ó sírhanton, bajnok ébred hősi lanton” (Arany) A Nap sorszerű,

ismétlődő, ki nem kerülhető és meg nem másítható égi útjának dinamizmusa, valamint az életfa szintjein változatlanul megtestesülő ősi REND statikussága, amely a fent bemutatott módon egymás részei, együttesen fejtik fel a magyar vallás hatalmas, emberemlékezet előtti pogány bölcsességét, amelynek vezérmotívumai az alábbiak: I. Ez a vallás nem dogmatikus Nekünk nem kell lázbetegként ősi tekercseket keresni a föld mélyén, bennünk és körülöttünk van ugyanis minden, ami a tiszta, örök, egészséges gondolkodást, létszemléletet és lelki hozzáállást biztosítja. Ezek az elemek, amelyek bennünk szunnyadnak, bármikor előhívhatók. Ezért ennek a vallásnak nincsenek „szinoptikusok” által lekörmölt, beteges, „csalhatatlan” tanai, nem is üldözi eretnekként mindazokat, akik nem követik a Nap útját (a pogány türelmesség, szemben az ábrahámita vallások engesztelhetetlen dühével, nem is engedné ezt). Mivel azonban

„tanításunk” nem kitalált, életellenes szabályok katyvasza, hanem maga az ÉLET és a természetes REND örök bölcsessége, nincs is szükségünk türelmetlenségre és önkényes, dohos tanokra. A dogma, a könyv azoknak fontos, akik a cellájukba besütő fényt akarják eltakarni velük – akik a Nap csalhatatlan sugarát követik, azok félredobják a csalfa, molyrágta sötét lapokat! II. A földi élet és a „túlvilág” markáns szembeállításában nem hiszünk, ahogy eleink sem hittek benne. Az élet és a halál, az árnyékvilág egy egészet képez, mint a fény és a sötétség Ősi pogány módon nem hisszük, hogy az „égi” törvények szemben állnak az evilágiakkal, a természet törvényeivel. Elutasítjuk a teremtő és teremtett lét önkényes szétválasztását Mi az organikus, univerzális szemléletet választjuk. Mit jelent ez? · az egyéni lelki út, a befelé fordulás helyett a közösségi átélést, a kinyílást, az

elzárkózó egyén helyett az integráló (de nem az egyénre telepedő!) közösség választását; · az élet megrágalmazása, megvetése helyett az élet megbecsülését, növekedését, az életfa tudatos megmászását; · a „földi” jövő iránti közömbösség, a belenyugvás, az eleve elrendelés helyett a jövő iránti felelősségérzet, a tökéletesedés, a gyarapodás, erősebbé válás tudatos útját; · a lemondás helyett az egészséges birtoklás, a szemérmesség és az apácaruha helyett az egészséges szexualitás, az önemésztés helyett a gyarapodás útját; · a sötétség helyett a fény, a betegség helyett az egészség, az éhezés helyett a jóllakottság, a gyengeség helyett az erő, a butaság helyett az értelem útját; · a múlt megtagadása helyett a folytonosság, a folytatólagosság; · az ÁRNYÉKVILÁG, a sötétség, a katakombák földalatti világa helyett az ÉLET, a fény, a máglyán fellobbanó tűz, a Napba

nézés választását. III. Az életellenes vallásokkal szemben (ahogy Nietzsche találóan nevezi őket) a magyar vallás a pogány vallások nagy családja részeként életigenlő. Nem az életről való lemondásra szólít fel valamilyen homályos üdvözülés csalfa ígéretével, hanem az élet teljességének megélésére! Az életfa többi szintje, a felső és alsó világ a jelen világgal azonos rendezőelvek alapján épül fel, azt egészíti ki, a felső és alsó világot a mi őseink – véreink – népesítik be, akik, mint őseink, tökéletes másaink, lényegében mi magunk vagyunk. Az élet egészséges, boldog, teljes megélése a magyar vallás üzenete, a (sz)ép testben (sz)ép lélek, szemben a látomásos ábrahámita vallásoknak az isten előtt minden lélek, a nem sikerült, satnya, gonosz, balga is adott és egyenlő hamis tanával. A lélek növekedik, teljesedik, javulhat és romolhat – és nekünk fel kell ismernünk a régi RENDet, fel kell

vennünk a régi tradíciót ahhoz, hogy a legkiválóbb lelket neveljük acélozott testünkben; hogy az életfa méltó hajtásává legyünk mi magunk is; tekintetünket a Nap felé kell fordítani ahhoz, hogy a mag szárba szökkenjen, és termést hozzon. Meg kell értenünk a Nap égi futását – ez pedig az ÉLET Az ÉLET, az erő, a felemelkedés, a Nap vallásaként az egyénnek az alábbi öt sarkalatos értéktörvényt nyújtjuk át: 1. Létünk része a végtelennek, mi magunk is a Nap emberi léptékkel végtelen vándorlásának, az életfa végtelenbe nyúló, egymásba fonódó indáinak (az ősök és leszármazók láncának) részei vagyunk. Életünk teljességéért, egészéért, lényegéért felelősséggel tartozunk önmagunknak, családunknak, nemzetünknek, az emberiségnek, a Napnak, a mindenségnek. Feladatunk, felelősségünk ebből fakadóan hármas: vérünket örökíteni kell („a kaszással, ki holnap elragad / csak úgy dacolhatsz, ha gyermeked

marad”), mi magunknak a lehető legtöbbet meg kell ismernünk saját sorsunkból és a világ titkaiból, mert így tökéletesítjük elménket, lelkünket, így jutunk feljebb az élet fáján, ugyanakkor környezetünket, a természetet nem pazarolhatjuk el, nem tehetjük tönkre, nem perzselhetjük fel önös érdekből. 2. Minden célkitűzésünket, álmunkat meg kell és meg lehet valósítanunk – ez a mi Naputunk A kihívások sohasem torpanthatnak meg; minden problémát meg kell oldanunk, és erre képesek is vagyunk. Értelmünk, karunk ereje, érzéseink, ösztöneink mind azt a célt szolgálják, hogy a nehézségeket, amelyekkel szemben találjuk magunkat életünk fájának megmászása során, le tudjuk küzdeni. A küzdelmet akarni kell, aki gyenge ennek akarására, az nem érdemli meg az életet! Minden hiányosság, amely bennünk és környezetünkben fennáll, életünknek, a Nap útjának kiteljesedését akadályozza. E belső és külső hiányosságokat

akarnunk kell felszámolni! Akarnunk kell az előbbre jutást; mind a tudásunk gyarapodását, mind testünk acélozását, a saját és az utánunk jövők egészségének megóvását. 3. Az élet fájának gyümölcseit, amelyeket annak megmászása közben, a Nap felé haladva lelünk, jogosultak vagyunk leszakítani. Ez nem bűn, nem tévelygés, része az életnek Jogunk van a boldog, napfényes élet kivívására, kialakítására. Aki maga fordítja el ajkát az édes gyümölcstől, amely útját könnyítené, és amely az ÉLET teljességéhez ugyanúgy hozzátartozik, mint a tövisek az égig érő fán, az meg is érdemli – lelke rajta. Az élet fájának gyümölcseivel azonban nem bánhatunk pazarlóan, ez felelősségünkből adódik. Ezért védenünk kell környezetünket, a velünk közös természetet, létünk alapjait! 4. Életünk, szellemiségünk természeti és közösségi gyökerű – kerete őseinktől, feltétele a Naptól ered. Ezért érdekünk

és kötelességünk az életünk kiteljesítése, jobbá, nemesebbé tétele. Részt kell vennünk természetes alapokon álló, a kíváncsiság, az eszmények hajtotta, a régi RENDet, a régi értékeket védő és új értékeket alkotó közösségek létrehozásában és továbbvitelében – kötelességünk az összetartás és a közösségért való tett. A legnagyobbaknak, legkiválóbbaknak nyitva álló egyéni út, a hősök útja mellett a társadalomba illeszkedő, közösségi lét útja is Napút, csakúgy, ahogyan eleink is az egyéni virtus, a bátor, hősi tett üstökösszerű útjának választása mellett otthon a nagycsalád közösségében, idegenben a harcoló tömény kötelékében teljesíthették ki életüket. 5. A Nap útját a természetes, kézenfekvő, ősi REND megismerésével és megértésével, de minden dogmától mentesen tudjuk megélni. El kell utasítani mindent, ami életellenes, ami a tökéletesedést, a „felfelét” gátolja; és

azt kell akarni, ami az élet természetes RENDjét, a tradíció továbbadását, az életfa növekedését, a „felfelé” haladást segíti elő. Mint az ÉLET vallása, ahol az életfa egymásba fonódó indái az egymást követő nemzedékek, és ahol a Napot szimbolizáló tűzben az őseink élnek tovább a magyar vallás az örökölt adottságainknak megfelelő és azt kiteljesítő életútra szólít fel. Ez a felfele törő vidám küzdés (felemelkedés), önmagunk tökéletesítése és a Nap sorsának megfelelő bölcs beletörődés, (alászállás), önmagunk örökítése kettőssége – ahogyan a Nap felfele tart, de nem is ragyoghat ránk egész nap. A felfelé szállást is akarni kell azonban, a teljesedésről, tökéletesedésről, a déli zenit felé haladásról soha nem mondhatunk le – ez a lehető legnagyobb és valóságos bűn, melyet az ÉLET, a Nap és a régi REND ellen az egyén egyáltalán elkövethet! IV. Az egyéni kiteljesedés, az

ősöktől örökölt képességek legmegfelelőbb felhasználása és kiteljesítése, ezért a társadalomban elfoglalt méltó helynek része a szexualitás teljessége, az igazi férfiasság, az igazi nőiség vállalása is. Az erős, igazi férfi eszes, talpraesett, az övéit, családját, véreit védelmezni, értük áldozatot hozni mindig kész. Esze, a mellét feszítő tettereje mindig alkotásra, harcra sarkallja; érti, hogy az élet harc, amelyet megvívni kötelesség, elfutni előle szégyen. Tekintetét a Napra szegezi, éles arcvonalait nem töri fájdalom. Az ősi magyar vallás emlékeiként tucatszám lehetnek még az ősi emlékezet szerint régi sziklákba vágott kardok, amelyek az égtől kapott, ősöktől örökölt és az égnek, az ősöknek szentelt férfierő oltárai voltak. A férfi erejének és ezen erő Napnak, az ÉLETnek szentelésének szimbóluma a kard, amely súlyával, élével méltóságot parancsol, teremt és védelmez. A férfiasság

jelképe a kard; a véres kard körülhordozásának szertartásában még a keresztény középkorban is továbbélt a régi pogány hagyomány – mutatva, hogy nagy vészben (ha az országot vész fenyegette) nem a sápadt, látomásos idegen istenekhez, hanem a pogány hagyományokhoz és jelképvilághoz nyúltak eleink. Atillának, Isten ostorának, kora legnagyobbjának kiválasztottságát szintén a kard, de ezek legnagyobbika: régi regölések ígéretének isteni kardja és annak csodálatos megtalálása mutatta. A korszak, amelyben élünk, a dekadencia és az általános értékvesztés időszaka. Amíg nem késő, addig kell kifakasztanunk magyar törzsökünk új hajtásait, hogy a pusztulás közepette legyen, aki szembenéz a létünket veszélyeztető erőkkel, és magáévá teszi azokat az értékeket, amelyek biztosítják őseink vérének továbbvitelét. Ennek kulcsa a bátor, valóban férfias férfiember mellett a kemény, ám nőies fehérnép! A

tettrekész férfiak mellé erős, ha kell csendesen tűrő, méltóságteljes asszonyok kellenek, akik nem esnek kétségbe, ha férjük a nép szolgálatában tölti napjait, és nem hagyják őt magára a viharok közepette sem. Erős férfiak mellé még erősebb asszonyok kellenek, akik feszesek, mint az íj, és mindig készek az áldozathozatalra azért, hogy a férfi, legyen az férj vagy fiúgyermek, véghezvihesse a sorsa és népe által neki elrendelt feladatot! Olyan nőkre van szükségünk, akik ma jelképesen magukba tudják fogadni a Turul magját, mint ahogy Emese ősanyánk tette. Erősnek kell lennie testüknek, hogy erős magzatot hordhassanak szívük alatt. Rendíthetetlennek kell lennie szívüknek, hogy sorscsapások közepette se csüggedjenek, inkább az élet újrakezdésére törekedjenek. A mi pogány leányaink bátran vállalhatják fedetlen testük és fényes lelkük szépségét, ezzel nemes versengésre ösztönözve a mi versenyben soha meg nem

fáradó fiainkat, hisz ez a legkiválóbbak általi gyermeknemzés nem az ő személyes dicsfényüket ragyogtatná, hanem népünk és fajtánk emelkedését szolgálná. Az edzett testű szépség mellett a nő az életet örökítő anya is, akinek tisztelete s védelme a férfi megmásíthatatlan kötelessége. Azokat az anyákat, akik az anyaság mellett az életben való előrejutást is kötelességüknek érzik, nem gáncsolni, hanem segíteni kell; az anyaság a legnagyobb érték, de nem jelenthet kényszerpályát azoknak a nőknek, akik az anyaság mellett mást is el kívánnak érni. A férfi és nő kettőssége az égben ugyanúgy tükröződik; a férfi a Nap, a Hold a nő. A Nap égi útjában megtestesülő isten mellett, akinek a fejedelem áldozott, az ősi istenanyának, Boldogasszonynak pótolhatatlan helye, szerepe van. Boldogasszonynak az asszonynép áldozik; hozzá eleink boldog emlékezetű idejében közvetlenül fordulhatott a szegény szülőasszony vagy

a vajúdó fejedelemasszony egyaránt. Népi emlékezetünk sokáig őrizte e pogány női áldozás egy esetét a Boldogasszony pohara képében; a betegágyas anya felépülésének ünnepét ülték az asszonyok ezen áldozattal. Január volt Boldogasszony hava; december 28. körül pedig gyógyító Boldogasszony ünnepe (szent fájának, a nyírnek funkciójában való továbbörökítése volt később ez ezen a napon tartott nyírfavesszőzés). A szíve alatt gyermeket hordó menyecske a népi szólás szerint „Boldogasszony ágyában fekszik”. Boldogasszony, az aranykor tündérasszonya, a Boldogság Szerelmes Istennője; a nő, akit pedig Boldogasszony kiválasztott a szülés csodás feladatára, az élet továbbvitelére, virágba borult almafához vagy barackfához hasonló. Mekkora ellentét ez a keresztények boldogtalan, szerelmetlen (szeplőtelen) istennőjével, Máriájával, az ősbűnt okozó nő keresztényi alávetettségével szemben, amely életellenes,

mesterségesen felkorbácsolt nőellenesség, vak keresztény gyűlölet végül a nők boszorkányokként való megégetéséhez vezetett. Aki a Boldogasszony-kultuszt eltorzító, arra rátelepedő csíksomlyói zarándoklatban, és a „magyarok királynője Mária” gondolatban a régi magyar és az idegen keresztény tanok szintézisét látja, téved; nyilván az vezeti félre, hogy a szemforgató új hittérítők hazánkban (Gellért), látva az erős Boldogasszony-kultuszt, egyes elemei továbbélését eltűrve, mintegy „beleadoptálták” abba Máriát. Nincs ennél nagyobb feszülő ellentét! A szerelem gyümölcsének leszakítása, a virágba borult almafa (pogányság, magyar vallás) és a gyümölcs szakításának tilalma (kereszténység) ellentéte sehol másutt nem olyan kézzelfogható talán, mint a magyar Boldogasszony és a közel-keleti Mária különbségében. Nyissuk fel szemünket! V. A lángban továbbélő ősök kultuszának vallásaként a magyar

vallás a kontinuitás, a folyamatosság, az életfa egymásba fonódó indái természetes RENDjének letéteményese, így az ősök és a vérségi kötelékek feltétlen tiszteletére hív fel. Mivel az ősök végtelen láncolata a család, a nagycsalád, a törzs, végül a nemzet szövedékét adja, így ezek az értékek feltétlen tiszteletet és ragaszkodást követelnek. A magyar vallás és képviselője, az Árpád Rendjének Jogalapja Tradicionális Egyház éppen ezért a tradíció őrzője. Párducos Árpád, aki honszerzőnk, a régi REND őrzője és népe boldogságának letéteményese volt, az ősöket becsülő magyar vallás megkülönböztetett, feltétlen tiszteletét érdemli. A hősök, ősök csarnoka azonban végtelen; minden egyén minden őse része az életfa láthatatlan szintjének, lelkük mind ott lobog a tűzben. VI. A folytatólagosságot eleinkkel, Árpád népével a vérünk teremti meg: ez a közös leszármazás a JOGALAP, mely összeköt,

és nem elválaszt. A Nap útjának üzenetéhez, a régi bölcsességhez vezető híd maga e jogalap. Nem támadó, nem kirekesztő, nem irányul senki ellen. A vér, mint az ősi REND közös rendezőelve teremti meg azt a jogalapot, hogy a felső világot ismét megszólítsuk; ugyan a Nap ezer éve alábukott már, az ezer év azonban nem jelent felejtést, végleges megszakadást – a jogalapunk, az őseink vételen lánca feljogosít minket arra, hogy mint ahogy Vata fél évszázad után, úgy mi akár ezer év után is őseinkhez, őseink szakrális RENDjéhez, a Naphoz forduljunk! A magyar vallás – természetesen – etnocentrikus vallás: ahogy például a „törökök istenéről”, úgy a magyarok istenéről is megemlékeznek a források. Él még a magyarok istene! Mi magyar módon, a MI őseinken keresztül hívjuk fel a hatalmas, misztikus, történelem előtti pogány hagyományt Az ősi pogány hagyomány emberemlékezet előtti időktől hömpölygő folyama

nekünk nem bűnös tévelygés, abban ismét megmerítjük ivókürtjeinket; Árpád neve – szemben a középkori keresztény, népüket gyalázó krónikákkal – nekünk nem szitokszó, mi büszkén vesszük ajakinkra azt; felvállaljuk a hagyományt, az ősi RENDet őrző utolsó nagy formátumú, szakrális vezért! Etnocentrikus vallásunk azonban a nagy közös indoeurópai pogány értékrendszer része. Az európai népeknek, mint többek közt Alain de Benoist is kimutatta (Hogyan lehetünk pogányok?, Europa Authentica, 2008), egymáshoz igen közeli, közös rendezőelveik voltak, amelyek lényegében nem voltak mások, mint az általunk is képviselt fenti értékek. A magyar vallás, az Árpád Rendjének Jogalapja Tradicionális Egyház éppen azért tradicionális, mert ezeket a közös, időtálló pogány értékeket, a pogány közös nevezőt, a tradíciót osztja a többi etnikai alapon szerveződő vallással. A hagyományaink, közös mondáink azonban

hozzánk szólnak, minket szólítanak meg, bennünket kötnek össze ugyanúgy, ahogy a görög mondák, a római, kelta, germán, balti, szláv stb. mondák is a sajátjaiknak szólnak akkor is, ha ugyanazok az értékek testesülnek meg bennük – ezért fordulunk mi is a saját népünkhöz. Saját politeizmusuk feltámasztásával ezt ismerte fel például az Ethnikoi Hellénesz Görögországban, de a germán, kelta, római panteon kialudt tüzeit felélesztő csoportok is, amelyek a közös pogány értékek, a nagy közös nevező mentén a sajátjaik felé fordulnak anélkül, hogy elhatárolódnának, kirekesztenének vagy erőszakkal térítenének. Az életigenlő és gazdag pogány értékek, örökség feltámasztása az örökösök feladata, akik maguk az érintett népek, anélkül, hogy ez a konfrontálódó önzés táptalaja lenne. Az emberemlékezet előtti időkből származó pogány vallások, szemben egy sor modern (a néhány ezer évestől a pár

évtizedesig korú) vallással, sohasem voltak türelmetlenek: sohasem akartak meggyőzni, megtéríteni, nem üldöztek másokat a hitük miatt. A rómaiak, amikor meghódítottak egy új várost, annak szentélyét nem lerombolták, hanem kultuszát tovább ápolták, vagy istenszobrát a legnagyobb tisztességben Rómába vitték, ahol a saját panteonjuk részévé tették. A mi őseink, Árpád magyarjai ugyanígy nem üldöztek, nem térítettek; a pogányok sohasem konfrontálódtak a hitük miatt, egészen addig, amíg őket békén hagyták a sajátjukban. A pogányságtól az intolerancia teljesen idegen, mi magunk sem határolódunk tehát el senkitől, amikor a sajátjainkhoz fordulunk. Az Árpád Egyház maga nem kirekesztő, nem ellenséges más vallásokkal. A többi nép (ideértve a szomszédos népeket, a germánokat, szlávokat is) pogány vallásaira pedig éppenséggel mint testvérvallásokra tekint annak ellenére, hogy e pogány vallások a sajátjaikhoz

szólnak, ugyanúgy, ahogy mi is ezt tesszük. Ugyanakkor az egyes pogány vallások a közös értékek, a közös nevező ellenére – éppen azért, mert az egyes népek története érlelte és e népek saját, kollektív emlékezete konzerválta őket – számos sajátosságot, az egyes néplélekre jellemző, saját történelmünkből eredő különbségeket is hordoznak. Ezeknek a sajátosságoknak a letéteményesei nyilvánvalóan maguk e népek; épen ezért a végtelenül gazdag magyar mondavilág kétség kívül minket szólít, a mi vérünkben lüktet. A történelmi helyek és idők ráadásul sajátos kapcsolódási pontokat, szférákat is teremtenek a pogány vallások között. Európa népeit is erőszakkal fosztották meg ősi, pogány hitüktől, mintegy fél évezreddel korábban, mint bennünket a miénktől. Theodosius császár bezáratta a pogány szentélyeket a Római Birodalomban, 343-tól halálbüntetés várt az ősi hitet gyakorlókra, 399-ben a

vidéki pogány templomok lerombolása következett. A „szeretet vallása” nevében százezer számra mészárolták a régi hitek követőit. Caesareai Eusebius keresztény egyházatya maga is megörökíti, hogy a régi paganus papokat megkínozták. A pogány germánokat kivégezték, az ősi hitükhöz ragaszkodó szászokat lefejezték. A kelta menhíreket ledöntötték, a druidákkal is egytől egyig végeztek. A szent ligeteket, tölgyeseket kivágták, a makacsul továbbélő pogány ünnepekre keresztény megfelelőt telepítettek (téli napforduló, Sol Invictus, yule – karácsony; tavaszi napforduló, ostara – húsvét stb.) A IV-V századtól Európában hosszú időre elhallgattak a múzsák, a görög, római bölcsek műveit elégették. A roppant egyszerű kereszténység számára az antik világ minden szellemi terméke mint „bölcselkedés és felfuvalkodott hazugság” (Pál apostol) kegyetlen kiirtásra ítéltetett. A sötétségbe borult,

mélységesen beteg IX. századi Európa síri csendjét vidám, szilaj magyarok kurjantása és nyílzápora rázta fel. A pompás lovakon, aranyozott brokátokban érkező, délceg magyarok meglepetést, megdöbbenést keltettek a koszos, beteg testű és lelkű keresztény európaiakban, de a megdöbbenés kölcsönös volt, hiszen a piszok, a keresztre szegezett sovány ember kultusza, a zömök falú épületek látványa a tág terekhez, az önkényesen kasztos társadalmak léte az előkelő származás és a képességek szerinti tagozódáshoz szokott elődeinket is megdöbbenthette. A kalandozásoknak nevezett vidám magyar hadjáratok végigsöpörtek Európán (egészen az Ibériai-félszigetig hatoltunk!); őseink nyílzápora elsötétítette ugyan az eget Európa felett, oda azonban már évszázadok óta nem sütött be a nap. A Sankt Gallen-i kaland tökéletesen bemutatja vidám eleinket, akik csapra ütötték a boroshordókat, a keresztények által a bencés

kolostorban hagyott együgyű apáton szórakoztak, felmásztak a templom oromzatára A vidám magyarok európai megjelenése elégtétel volt a leigázott európai népek régi isteneinek, hogy újra mosolyogjanak. Epilógus Mint Árpád népe, a Nap által híven őrzött ősi RENDhez térünk vissza, e rend jogalapja pedig az a közös tradíció, amely mindannyiunkat összeköt. E hagyományt azonban, amely nem dogmáktól és előírásoktól terhes, tudatosan vállaljuk fel, tudatosan választjuk