History | High school » 8. osztályos történelem tételek

A déli szlávok A bolgárok, és a horvátok Az indoeurópai szlávok őshazája a Kárpátoktól északra, az Oderától a Dnyeperig húzódó erdős vidékeken terült el. A törzsi szervezetben élő szlávokat a szomszédos germán népek elvándorlása mozdította ki: beköltöztek az elnéptelenedett területekre. Ez a mozgás a 6. században bontakozott ki, s elsősorban nyugati és déli irányú volt. A mai szláv népek ekkor még nem alakultak ki, nagyszámú törzs vett részt a vándorlásban. Nagy változást jelentett még a szlávság történetében az avarok betelepülése a Kárpátmedencébe (568): Bizánc meggyengítésével és a Balkán felprédálásával elősegítették a dél felé vándorlást. E mozgások eredményeként a szláv törzsek fejlődése szétvált, s három csoportjuk alakult ki: a nyugati, keleti, és déli. Az első szláv államalakulat a Balkánon jött létre a 7.század végén (681). Az itt élő törzseket a nomád bolgár törzsek

meghódították, s ezzel összefogták őket. A török eredetű bolgárok létszáma azonban csekély volt a szlávokéhoz képest, ezért rövidesen teljesen beolvadtak a szláv népességbe. 1 Mihály (9 sz) népével felvette a kereszténységet (865). Uralkodása alatt jött létre a görögkeleti kereszténységen belül a szláv nyelvű egyház, Cirill és Metód tanító- és szervezőmunkája révén. A szertartások nyelvévé a görög helyett a szlávot tették, s létrehozták a cirill ábécét. A későbbiekben több nép is a kereszténység e változatát vették fel. A bolgár állam a fénykorát Simeon uralkodása alatt élték, amikor szinte az egész Balkán- félsziget az országához tartozott. Felvette a cári (császári) címet. A bolgár cár a magyarokkal ellenséges nomádokat felhasználva vereséget mért őseinkre. Az Adria és a Száva közötti hegyes, erdős vidéken telepedtek le a 7-században a horvátok. Először az avarok alattvalói voltak,

ebből a korból származik a báni méltóságnév (Baján avar vezér nevéből). A horvátok frank hatásra a nyugati kereszténységhez csatlakozott, s ezzel bekerültek a nyugati kultúrkör vonzásába. A 10 században a pápaságra támaszkodva hozta létre saját államát. Dominatus Az utolsó Antoninus halála után polgárháború tört ki. A határ menti légiók is beleszóltak a küzdelembe, s volt olyan időszak, mikor a birodalomnak egyszerre négy ura volt. Végül Septimius Severus (Kr. u 193-211) került ki győztesen a vetélkedésből. A hadsereg megerősítése az adók növelésével vált lehetővé. Fia, Caracalla (Kr u 211-217) követte, aki folytatta apja politikáját. 212-ben a római polgárjogot kiterjesztette minden szabad alattvalóra. A Severusok után nehéz időszak következett. A birodalmat Aurélianus császár fellépése mentette meg. Nagy létszámú hadseregével visszaverte a külső támadásokat. Feladta Daciát, s így a limes újra a

Dunánál húzódott. A kiürített tartomány lakosságát áttelepítette Moesiába. Aurélianus császár fellépése bebizonyította, hogy a birodalmat az erős hadsereg tudja összetartani. Ezért növelni kellett az állam jövedelmeit. Ám ez hagyományos úton már nem volt lehetséges: erősebb, közvetlenebb császári hatalomra volt szükség. A nyílt egyeduralmat Diocletianus császár (Kr. u 284305) építette ki Rendszerét dominatusnak nevezzük (dominus=úr). Felismerte, hogy a birodalom irányítása és ellenőrzése egy központból nem lehetséges, ezért társcsászárt választott, s mindkettejüknek helyettest. A négyes uralom (tetrarchia) révén a központi hatalom jelen volt mindenütt, szemmel tarthatta az egymáshoz egyre lazábban kapcsolódó tartományokat. A provinciák területét csökkentette, Itáliát is provinciákra osztotta, így 101 azonos elvek alapján kormányzott közigazgatási egység jött létre. A hadsereg létszámát növelte,

elhelyezkedését megváltoztatta: a limesnél csak kisebb erőket hagyott, s a birodalom belsejében ütőképes seregeket vont össze. Minden római polgárra érvényes fejadót és földadót vetett ki, a lakosságot igyekezett helyhez kötni. Ezek az intézkedések átmenetileg orvosolták a bajokat, de a gazdaság hanyatlását felgyorsították. A dominatus kora A római birodalomban a 3. századra a harcok teljes vidékeket döntöttek romba. A városok hanyatlásával csökkentek az adóbevételek. Az adók emelése miatt a gazdaságból hiányzott a fejlődéshez szükséges pénz. Aurélianus császár fellépése bebizonyította, hogy a birodalmat már csak erős hadsereg tudja összetartani. Ennek érdekében növelni kellett az állam jövedelmeit. Ám ez hagyományos módon már nem ment, erősebb, közvetlenebb császári hatalomra volt szükség. A nyílt egyeduralmat Diocletianus (i.sz 284-305) császár vezette be. Rendszerét az uralkodó új címéről

dominatusnak nevezzük. A dominatus a dominus szóból ered, aminek a jelentése úr. Felismerte, hogy a birodalom irányítása, s ellenőrzése egy központból már nem lehetséges, ezért társcsászárt választott, s mindkettőjüknek helyettest. A négyes uralom (tetrachia) révén a központi hatalom jelen volt mindenütt, szemmel tarthatta az egymáshoz egyre lazábban kapcsolódó tartományokat. Az átszervezéshez pénzre volt szüksége, melyet adóemeléssel oldott meg. Minden római polgárra érvényes fejadót vetett ki. A lakosságot helyhez igyekezett kötni, hogy biztosítsa az állandó adójövedelmet. Ezek az intézkedések átmenetileg megoldották ugyan a bajt, de csak felgyorsította a hanyatlást. A frank birodalom felbomlása A frank állam Nagy Károly halála után jelentősen meggyengült. A nagy király fia, Jámbor Lajos (814-840) már nem tudta olyan erős kézzel összefogni a birodalmat, amit a széthúzó erők amúgy is feszítettek. 843-ban

Lajos egymással versengő fiai Verdunban (verduni szerződés) felosztották a birodalmat. Kopasz Károly (843-877) kapta a nyugati részeket, a későbbi Franciaországot, Német Lajos (843-876) a Rajnától keletre eső vidéket, a majdani Németországot, míg Lothar (843-855) a császári címet, Itáliát, Burgundiát, s a nevét róla kapó Lotharingiát. Nagy Károly hatalmas birodalma azonban nem csupán három nagy egységre bomlott. A részek sem maradtak egységesek; grófságok, tartományok egyre lazább halmazává váltak. Ebben a helyzetben érte támadások sorozata a nyugati keresztény világot: a normannok, arabok és magyarok betörései. E harcias portyázókkal szemben Európa népei mintha átmenetileg megfeledkeztek volna a védekezésről. Sokszor kis létszámú csapatok egész városokat mészároltak le és fosztottak ki korszakban. A keleti frank állam a szétesés határán állt, amikor kihaltak a Karolingok (911), s a Szász dinasztia szerezte meg a

trónt. 1. (Madarász) Henrik megállította a magyarokat Merseburgnál (993), s fia, 1. (Nagy) Ottó (936-973) már döntő csapást mért eleinkre Ausburgnál (995). 1 Ottó meghódoltatta az Elba és az Odera vidékén élő szlávokat. 962-ben, Rómában császárrá koronáztatta magát. Megalakult a Német-római Birodalom, mely hosszú időre Európa legerősebb hatalmává vált. A frank gazdaság szerkezete A hódítások 800 után leálltak, aminek elsősorban társadalmi okai voltak. A szabad harcosok közül egyre többen a nagyobb birtokosok függőségébe kerültek, így meggyengült Károly katonai ereje. A nagyobb problémát már nem a terjeszkedés, hanem a meglévő területek összefogása és irányítása jelentette. Ez az önellátó gazdálkodás szintjén nem kis feladatnak számított. Az uralkodó kezdetben folyamatosan járta birodalmát, felélte udvarával a királyi birtokok készleteit, igazságot szolgáltatott, s egyben érzékeltette hatalmát

alattvalói körében. Uralkodásának második felében Károly számos palotája közül Aachent részesítette előnybe, kiépítve birodalma fővárosává. Az írásbeli teendők ellátására, az oklevelek kiadására létrehozta a kancelláriát. Ezért szüksége volt írástudókra, támogatta a kultúrát, összegyűjtötte kora kiemelkedő műveltségű férfiait. A tudósok közül kitűnt Alkuin, aki jelentős szerepet játszott a gyorsan és könnyen olvasható új betűtípus, a Karolingminuscula kialakításában. A hatalmas birodalmat nem lehetett közvetlenül Aachenből irányítani, ezért Károly országát grófságokra osztotta. Ezen tartományok élén a gróf (comes) állt, aki a bevételek harmada fejében a király nevében irányította a rábízott országrészt. A grófok visszaéléseit esküjükön kívül a királyi rendeletek betartását ellenőrző királyi küldöttek voltak hivatva megakadályozni. Az ügyek intézése már Károly életében is

akadozott, utódai alatt pedig egyre inkább gyengült a központ befolyása. Halálakor Nagy Károly fiaira erős államot hagyott. A jogilag egységes jobbágyság értelmezése A vezető réteg, a földek tulajdonosainak csoportja századok alatt formálódott. E folyamattal párhuzamosan jött létre a földet megművelők rétege, a jobbágyság, három társadalmi csoport, a korábbi rabszolgák, a colonusok és a szabad germán parasztok összeolvadásának eredményeként. A jobbágy ugyan csak birtokosa (használója) volt földjének, a teleknek, ám azt szabadon örökíthette, sőt többnyire el is adhatta (Azaz a szokásjog szerint a jobbágytelkeket nem lehetett a földesúr saját kezelése alá vonni.) Ezért földje nagyságának arányában szolgáltatásokkal tartozott a föld tulajdonosának. Ez lehetett munka, azaz robot (a földesúr saját kezelésében maradt földbirtokrészeknek, az allódiumoknak a megművelése, szállítás, építkezés), termény (az

évi termés egy része) és később, a pénzgazdálkodás kibontakozásakor pénz. A jobbágy helyzete a rabszolgáéhoz képest kedvező, de a jobbágyrendszer kialakulásával a colonus lehetőségei is javultak, a birtokjogból fakadóan (örökítés). A szolgáltatások kényszerű vállalása a germán fegyveres szabadok számára lesüllyedés volt korábbi helyzetükhöz képest. Az ő betörésük a jobbágy állapotba hosszú folyamat eredményeként valósulhatott meg. A szabad parasztokat, akik egyben harcosok is voltak, több tényező szorította a függőségbe. Katonai szolgálattal tartoztak királyuknak, ami egyre terhesebbé vált számukra, miután a hadjáratokban maguknak kellett ellátásukról és fegyverzetükről gondoskodniuk. Nehezítette helyzetüket a hadművészet átalakulása. A kengyel elterjedésével egyre általánosabbá vált a nehézfegyverzetű lovasság, ami a költségek ugrásszerű emelkedéséhez vezetett. Ennek terheit az egyszerű

szabadok nem tudták vállalni, inkább a szabadságukról mondtak le, és földjeikkel együtt egy-egy földbirtokos szolgálatába szegődtek. A fenti okok mellett a nagyúr „oltalma alá” kényszeríthették még a szabadokat az állandó belső harcok, hatalmaskodások. A keleti szlávok Az indoeurópai szlávok őshazája a Kárpátoktól északra, az Oderától a Dnyeperig húzódó erdős vidékeken terült el. A törzsi szervezetben élő szlávokat a szomszédos germán népek elvándorlása mozdította ki: beköltöztek az elnéptelenedett területekre. Ez a mozgás a 6. században bontakozott ki, s elsősorban nyugati és déli irányú volt. A mai szláv népek ekkor még nem alakultak ki, nagyszámú törzs vett részt a vándorlásban. Nagy változást jelentett még a szlávság történetében az avarok betelepülése a Kárpátmedencébe (568): Bizánc meggyengítésével és a Balkán felprédálásával elősegítették a dél felé vándorlást. E mozgások

eredményeként a szláv törzsek fejlődése szétvált, s három csoportjuk alakult ki: a nyugati, keleti, és déli. A Dnyeper és a Volga forrásvidékének erdős, mocsaras táján élő szláv törzsek különböző fejlettségi szinten álltak. Északon és délen, ahol idegen népekkel érintkeztek, előrehaladt a törzsi szervezet bomlása, míg délen a belső, elmaradott területeken korszakunkban is az ősi, vérségi kötelékek a meghatározóak, és a halászat, vadászat biztosította a megélhetést. Fontos szerepet játszottak a Kelet-Európán át, a folyók mentén húzódó kereskedelmi útvonalak, melyeken a kora középkorban a normannok (itt varégok) bonyolítottak forgalmat. A varég kereskedők telepeket hoztak létre saját védelmük érdekében. A térséget a novgorodi normann Rurikcsalád egyesítette Oleg (879-912) megszerezte Kijevet, s birodalma központjává tette. Vlagyimir (980-1015) fejedelem népével a keleti egyházhoz csatlakozott, így a

kijevi államban (Rusz) a szláv nyelvű liturgia terjedt el. Kereszténység Az egyistenhívő zsidóság körében régóta várták a Megváltót, a Messiást. Felfokozott messiásváró légkörben született meg a világ talán legnagyobb hatású vallása, a kereszténység. Igehirdetők léptek fel, mint Keresztelő Szent János, aki a Megváltó közeli eljöveteléről tanított, bűnbánatra intette a népet. A sokaság hallgatott rá, ezért a hatalom számára veszélyessé vált, s az egyik Rómától függő palesztin terület, Galilea uralkodója, Heródes Antipász kivégeztette. János még csak jövendölte a Megváltót, a názáreti Jézus már a megváltást hirdette. A Jézus Krisztus életére vonatkozó adatokat halála után jegyezték le, s gyűjtötték össze az evangéliumokban. (evangélium=örömhír), melyek közül négyet Márk, Máté, Lukács és János evangéliumát az egyház később hitelesnek ismert el, s bevett az Újszövetségbe. Jézus

tanítványaival, az apostolokkal járta Júdea városait. Hirdette, hogy immár nem számít más, csak a hit Istenben és az emberek egymás iránti szeretete. Ostorozta a vagyonszerzést, a kapzsiságot, a gyűlöletet, az erőszakot, hirdette a szeretetet, a megbocsátást, az üdvösség reményét. Mint Keresztelő Szent János, ő is útjában állt mind a helyi hatalomnak, mind a rómaiaknak. Júdea helytartója, Pontius Pilatus (Kr.u 26-36) a zsidó főpapok kérésére keresztre feszítette. Halálával tanításai nem haltak meg, hívei őt tekintették a Megváltónak. A föltámadásba vetett hit értelmet adott az istenfélő életnek, tanai követésének. Tanítványaiból Péter vezetésével Jeruzsálemben kis közösség alakult ki. Az új vallás elterjedése Pál apostol nevéhez is fűződik. Pál működésének köszönhetően az új vallás megbékült kora valóságával, az állammal, a társadalmi különbségekkel. A vagyonközösség gyakorlatát

felváltotta a szegények gyámolításának gondolata, megnyílt az út a vagyonos rétegek számára is. A megváltás nemcsak társadalmi rétegek, de népek között sem ismert különbségeket. A Kr. u II század kedvezett a kereszténység megerősödésének. A gyülekezetek tagjai vagyonuk egy részét a közösség rendelkezésére bocsátották. Az irányítást, a közösség vagyonának felhasználását a felügyelők (episzkoposz-püspök) végezték, akik lassan állandó tisztségviselői lettek közösségüknek. Minden város gyülekezetének élén püspök állt, segítőtársaikkal, a presbiterekből (idősebbek) alakult ki a papság (klérus). A keresztény egyház belső felépítése, a hierarchia (szent uralom) a magasabb tisztségűek feltétlen tiszteletén alapult. A provinciák püspökei összejöveteleket, zsinatokat tartottak, ahol a hit kérdéséről a szent iratok értelmezéséről tanácskoztak. A terület legnagyobb városának (metropolisz)

püspöke vált a tartomány vezetőjévé. A II. század lassú gyülekezetépítése után a III század nagy válsága alatt gyorsan terjedt a kereszténység, egyre jelentősebb tényezővé vált. A kettős fejedelemség problémája A magyaroknál kialakult kettős fejedelemség valószínűleg kazár mintára jött létre, hiszen Levédiában a Kazár Birodalommal kerültünk szoros kapcsolatba. Azonban 904-ben a bajorok Kurszánt és kíséretét tőrbe csalták egy lakomán és megölték. Ezzel a magyaroknál megszűnt a kettős fejedelemség rendszere, Árpád a törzsszövetség egyedüli vezetője lett. 907-ben a bajorok nagy erőkkel támadták a Duna vonalán, de Pozsony közelében teljes vereséget szenvedtek. A győzelemmel a magyarság biztosította hazáját, megteremtve a lehetőséget nemzetünk megmaradására. A magyar államalapítás A magyar törzsszövetség letelepedett, megkeresztelkedett és közigazgatási rendbe szerveződött Géza és István

által. A letelepedés törzsenként történik (erre bizonyítékok a helynevek). Kialakul a társadalom rétegződése. Első: az előkelők Ide tartoznak a fejedelmek, törzsfők, nemzetségfők. Második: a közrendűek, azaz szabad harcosok. A harmadik: a szolganép Egy sajátos réteg is kialakult: a fegyveres kíséret, akiket jobbágyoknak hívtak; harcos réteg a X. században De a magyarság nomanizálódáshoz szokott, ezért a törzsszövetség bomlásnak indult. Erre lett megoldás a kalandozás, Nyugat-Európa felé, illetve a bizánci zsákmányszerző hadjáratok. Ezek a kalandozások azonban 970-ben lezárultak. Árpád utódai a nomád öröklési rend értelmében követték egymást, vagyis mindig a nemzetség legidősebb férfi tagja örökölte a hatalmat (szeniorátus). Így került a fejedelmi székbe 972-ben Árpád dédunokája, Géza. Az ő nevéhez fűződik a törzsfők-nemzetségfők hatalmának megtörése. A céltudatos fejedelem házasságával is

hatalma megszilárdítását segítette elő. Az erdélyi törzsfő lányát, Saroltot vette feleségül, megszerezve ez által az ország keleti részének támogatását. Felmérve országa változó külpolitikai helyzetét, nem kísérletezett újabb kalandozó hadjáratokkal, sőt igyekezett kivédeni a várható nyugati támadásokat. 973-ban elküldte követeit a Német-római Birodalom császárához, Nagy Ottóhoz Quedlinburgba. Az engedmények meghozták a kívánt eredményt: Géza belső erőfeszítéseit nem zavarták külső támadások. A fejedelem megkeresztelkedett. Ő továbbra is pogány módra élt, ám fiát, Vajkot, a későbbi Szent Istvánt már keresztény hitben neveltette. Az új külpolitikai irányt jelezte Vajk házassága a bajor hercegnővel, Gizellával. A hercegnő révén az Árpádok rokonságba kerültek a császári Szász dinasztiával. Géza 997-es halálakor már az Árpádok kezében volt az ország nagy része, de Árpád nemzetségén

belül, Géza fiával szemben hatalmi igényekkel lépett föl Koppány. Apja éppúgy Árpád dédunokája volt, mint Géza. Valószínűleg római szertartás szerint keresztelkedett meg, de pogány módon élt, s több felesége is volt. Mivel idősebb volt Istvánnál, az ősi öröklési rend (szeniorátus) alapján Géza halála után igényt tartott a fejedelmi hatalomra. Ennek azzal is nyomatékot adott, hogy –ugyancsak ősi szokást felelevenítve (leviratus)- feleségül kérte Géza özvegyét, Saroltot. István utóddá jelölésével Géza a NyugatEurópában elterjedt öröklési rendet, a promogenitúrát érvényesítette, amely szerint a hatalmat az elhunyt uralkodó elsőszülött fia örökli. Hogy Koppány harca István ellen esélytelen legyen, arról még Géza gondoskodott: a forgalomból kieső somogyi területeken jelölte ki szállásterületét, s körbevette azt fejedelmi erősségekkel. Koppány legyőzésével István kezébe került a fejedelmi hatalom.

A helyzet megért arra, hogy a fejedelem a nagyobb tekintélyt biztosító királyi címért folyamodjon. Az ország erejét mutatja, hogy a címet II. Szilveszter pápa megadta. 1000 és 1001 fordulóján Istvánt megkoronázták Esztergomban. 1003-ban az erdélyi Gyulát fosztotta meg országától. Az utolsó erőpróba a Temesköz urának, Ajtonynak a legyőzése volt. Ezután István az egész Kárpát-medence urává vált. Tevékenysége most már az új államszervezet kiépítésére irányulhatott. A magyar honfoglalás vitás kérdései A Kárpát-medence helyzete a honfoglalás előtt: Két provincia szerveződik. Kr e 9-től Pannónia provincia az V század közepéig, majd Dacia provincia, melyet Aurélianus császár ad fel. A hun birodalom központja a Tisza környéke, Szeged térsége. A Kárpát-medencét több irányból is támadások érték, így a germánok, az avar uralom keletről, Pannóniánál a frankok, délen a déli szlávok, északon a morvák.

A magyar honfoglalás Attila 453-ban bekövetkezett halála után a hun birodalom szétesett. Körülbelül egy évszázadra a Kárpát-medence a germán népek hazájává vált. A Baján kagán vezetésével érkező avarok megszállták az egész Kárpát-medencét. Ezt a félelmetes török lovas nomád népet, mely a kengyelt hozta Európába, Belső-Ázsiából dobta a népvándorlás erre a vidékre. Kalandozásaik nyomán szinte kipusztult a lakosság a Balkánról, ami lehetővé tette, hogy oda nagy tömegű szláv népesség költözzön. Az avar kagánok hatalma a 630-as évektől hanyatlani kezdett, 680 táján, a bolgár-török birodalom felbomlásakor újabb nomádok érkeztek Avariába, ami ismét megnövelte erejüket. A következő, viszonylag békés időszaknak a megerősödő Karoling-birodalom vetett véget. Nagy Károly 800 körül több hadjáratban szétverte az avar törzsszövetséget. Az avar régészeti leletek kutatása során született meg a kettős

honfoglalás elmélete. Kidolgozója és legkövetkezetesebb képviselője László Gyula. E szerint az avarok Kárpátmedencébe érkező második hullámát nem török, hanem magyar népesség alkotta, s ezek megélték Árpád magyarjainak honfoglalását (895-900). Az avar uralom összeomlásával egyre nagyobb számban érkeztek szlávok a Kárpát-medencébe. A szlávok elismerték a frank fennhatóságot. Harcban álltak a morvákkal 862-től Etelközből mindkét fél magyarokat hívott segítségül. Szvatopluk 894-es halálát követően a morvák állama szétesett. 895-ben a magyar főerők hadjáratot vezettek, amikor nagy erejű támadás érte őket keletről. A besenyők teljes erejükkel s egész népükkel zúdultak eleinkre. Őseink pontos útvonalát nem ismerjük, de az valószínű, hogy a Kárpátok északkeleti hágóin (pl.: Vereckei-hágó) és az erdélyi hágókon át vonultak be. A következő évekről nem szólnak a források, de nyilvánvalóan az

új szállásterületen való berendezkedés kötötte le erejüket, amit az is igazol, hogy több évig nem indítottak hadjáratot nyugat felé. Pedig ott a morva-frank ellentét alkalmat szolgáltathatott volna a támadásra. 898-ban változott a helyzet. A keleti frank uralkodó itáliai ellenfele, Berengár visszaszorítására magyar hadakat vett igénybe. Csapataink a Száva vonalán át vonultak ÉszakItáliába, ahol pusztítottak, városokat raboltak ki 900-ban a morvákra rontottak, kiverve őket a medencéből. Majd a bajorokra támadtak, elfoglalva Pannóniát. A X. század elejére az egész Kárpát-medence a magyarok kezébe került, s lakosságának nagyobb részét ezután a közel félmilliós magyarság tette ki. 907-ben a bajorok Pozsony közelében teljes vereséget szenvedtek. A győzelemmel a magyarság biztosította hazáját, megteremtve a lehetőséget nemzetünk megmaradására. A magyar törzsszervezet kialakulása, jellege A magyar törzsszövetséggel

kapcsolatban két elmélet létezik. Az első szerint hét törzs létezett ezek: Nyék, Megyer, Kürtgyarmat, Tarján, Jenő, Kér, Keszi. A második szerint viszont tíz: Nyék, Megyer, Kürt, Gyarmat, Tarján, Jenő, Kér, Tárkány, Varsány, Székely. Akárhány törzs volt, az biztos, hogy ezek a nevek voltak, ezt bizonyítják a különböző helynevek: Dunakeszi, Békásmegyer stb. Érdekesség még az is, hogy a tizenegy törzsnévből csupán kettő finnugor eredetű (Nyék, Megyer), a többi török származású. A törzsszövetség idegen kifejezése az onogur szó. Erre vezethető vissza a különféle nyelvekben Magyarország elnevezése. (Ungarn-német, Hongroisefrancia, Hungary-angol) Jelentős változáson ment keresztül a magyar törzsi szervezet a IX. században (vérszerződés) A különböző források megegyeznek abban, hogy a magyar törzsek Etelközben szorosabbá tették szövetségüket, miáltal a magyar törzsszövetség ereje jelentősen

megnövekedett. A magyarok kalandozásai A nomád magyarság már korábbi szálláshelyeiről is indított portyákat szomszédai ellen. Ilyen hadjáratok, kalandozások már a honfoglalás előkészítésében szerepet játszottak. A Kárpát-medence megszerzése és biztosítása után 907-ben folyamatosan, szinte évente indultak kalandozó seregek, nemegyszer egy időben több. Forrásaink elsősorban a Nyugat felé vezetett utakról számolnak be, de támadták Bizáncot, s feltehető, hogy az északra élő szlávokat is végigdúlták. A leggyakrabban megjárt vidékek Észak-Itália, Bajorország, Szászország voltak, de gyors mozgású lovas csapataikkal őseink eljutottak Dél-Itáliába, Franciaországba, sőt átkeltek a Pireneusokon. A hadjáratok elsődleges célja a zsákmányszerzés volt. A Frank Birodalom széthullása után a széttagolt Nyugat-Európa hatalmasságai belső harcokkal voltak elfoglalva, s így képtelenek voltak eredményesen ellenállni a

normannoknak, araboknak, magyaroknak. A sikerekben része volt a magyarok nomád harcmodorának, amely a nyugati vezérek számára szokatlan volt. A több évezreden át tartó seregjárások összefogásra serkentették a Nyugat népeit. I Madarász Henrik szász uralkodó kilencévi adófizetéssel békét vásárolt a magyaroktól, s a nyugalmat erőgyűjtésre használta fel. 933-ban megtagadta az adót, seregével kiállt a magyarok ellen Merseburg közelében, s vereséget mért rájuk. 955ben I Ottó mért döntő csapást eleinkre Augsburgnál, ami a kalandozások végét jelentette. A magyarság őshazája és származása A magyarság sok más néphez hasonlóan többgyökerű. Máig nagy viták folynak arról, hogy finnugor vagy török származásúak vagyunk-e. A tudományban a finnugorszármazás az uralkodó. A finnugor nyelvcsalád a szamojéd nyelvekkel együtt alakult ki, s közösen alkotják az uráli nyelvcsaládot. Őshazájuk az Urál hegység és az Ob

folyó vidékének erdős, mocsaras területeire tehető. A következő évezred jelentős fejlődést eredményezett a finnugor népesség életében. Valószínűleg dél felől jövő hatásokra elterjedt a csiszolt kőeszközök használata. A fellendülés megnövelte létszámukat. Nyugat felé húzódtak, átkeltek az Urálon, benyomultak a Volga és a Káma vidékére, és fokozatosan haladtak nyugat felé. Ez a nagyarányú vándorlás a nyugatra kerülő finnek és a helyben maradó ugorok nyelvi szétválásához vezetett. Az ugorokat déli szomszédaik, az iráni népek felől újabb fejlesztő hatások érték. A Kr e 2 évezred folyamán megismerkedtek a fémek alkalmazásával, majd készítésével. Először a réz, utána a bronz használata terjedt el. Nagy ugrást jelentett a termelés, a földművelés és az állattenyésztés kialakulása. Életmódjuk megváltozásában az éghajlat változása is szerepet játszott. A felmelegedés erdős tájaikat ligetes

vidékké, erdős sztyeppé alakította. Ebben az időszakban játszódott leaz eurázsiai füves puszták szárazabbá válásával párhuzamosan- az erdőövezettől délre a nomád állattartás kialakulás. A Nyugat-Szibériától délre nomanizálodó iráni népek szoros kapcsolatba kerültek az ugorok déli csoportjával, akik lassan megismerték, átvették kultúrájukat. Ez a nagy változás a Kr. e 1000 és a Kr e 500 közötti időre tehető, s az ugor közösség szétválásához vezetett. Az ugorok egy része északra húzódott, utódaik, a kihalás szélén álló vogulok és osztjákok ma is ezen a vidéken élnek. A déli, nomáddá vált ugorságból ekkor kezdődött meg a magyarság kialakulása. Kr e 500 körül az iráni és török népek forgatagában megkezdte vándorlását a Kárpát-medence irányába. A török környezet anyagi műveltségét átvették, de finnugor nyelvüket nagyrészt megőrizték. Milyen súlyt adunk a török népeknek a

magyarság kialakulásában? Az a népesség, melyet 1000 év elteltével, Kr. u. 500 körül Baskíriában fogunk ismét viszontlátni, egy törökös kultúrájú nomád nép, mely addig is, s a későbbiekben is török és iráni eredetű népcsoportokat olvasztott magába. A magyarság vándorlása Az ókor végi népvándorlás nagy hullámát a hunok volgai megjelenése idézte elő, 370 körül. A hunok nemsokára már a Kárpát-medencében voltak. A hunokat az avarok követték, akik 568-ban értek a Duna-Tisza vidékére. Az avarok után más török népek uralták a sztyeppét. A kelet-európai pusztán rövid időre bolgár-török birodalom jött létre, melyet 670 táján a szintén török kazárok vertek szét. Nincsenek biztos forrásaink arra nézve, mikor vándoroltak át őseink Nyugat-Szibériából a Volga és az Urál folyó közötti vidékre, melyet a ma ott élő tatár népről Baskíriának neveznek. Feltehetően a Kr. e 500 és a Kr u 500 közötti

nomád népmozgások egyike sodorta át eleinket új szállásterületükre. Nem sokat tudunk erről az évezredről, de kétségtelen, hogy elsősorban török népek között élhettünk. Így a finnugor nyelvű magyarság anyagi kultúrájában, külső megjelenésében, törzsi szervezetében e népekhez vált hasonlóvá. Török jövevényszavaink az állattartás, a növénytermesztés és a törzsi szervezet fejlődéséről tesznek tanúságot: ökör, búza, sarló, szőlő, törvény, bűn Írásos emlékünk is van a magyarság baskíriai tartózkodásáról. Baskíriát forrásaink Nagy Magyarországnak (Magna Hungaria) nevezték, ami nem a terület nagyságára utalt, hanem azt jelentetett, hogy Régi Magyarország. A XIII században még élt az emléke a leszakadt, keleten maradt testvéreknek. IV Béla király szerzeteseket küldött felkutatásukra, hogy megtérítse, s a tatárok ellen országába hívja őket. A szerzetesek második vállalkozása sikerrel járt, s

egyikük, Julianus az Etil (Volga) folyó mellett megtalálta az elszakadt testvéreket. Julianus hazatért, második útja alkalmával azonban sajnos már nem sikerült eljutnia hozzájuk, mert a tatárok feldúlták országukat. Feltehetőleg később beolvadtak a baskírok közé. Eleink a feltételezések szerint a VIII. századra elhagyták Baskíriát, átkeltek a Volgán Új hazájuk, Levédia a Volga és a Don között terülhetett el. Nomád őseink új szálláshelyükön a Kazár Birodalommal kerültek szoros kapcsolatba, valószínűleg elismerték a kazár kagánt uruknak. A kazárok jelentős hatással voltak a magyarságra A magyaroknál kialakult a kettős fejedelemség, mely nyilvánvalóan kazár mintára jött létre. A névleges hatalommal rendelkező kagánnak őseinknél a kende (Álmos, Árpád fia), a tényleges uralkodónak gyula (Kurszán, Álmos kijelölt utódja). Őseink a IX. század első felében nyugatabbra húzódtak, lazítva a kazár befolyáson.

Ekkor csatlakoztak hozzájuk a kabarok, akikből a nyolcadik törzset szervezték. A magyarok új hazája, Etelköz a Duna és a Dnyeper közti sztyeppén terült el. A magyarság Etelközből kiindulva zsákmányszerző hadjáratokat vezetett. Részben a szlávok ellen, részben mivel nyugat felé portyáztak, megjelenve a Kárpát-medencében. A nagy hódító háborúk a római korban Az etruszk királyok elűzése után és a köztársaság megalakulása utáni idők folyamatos harcokban teltek el. Védekezni kellett az etruszkokkal szemben. Az évszázados harcból Róma győztesen került ki, s megerősítette hatalmát Latium felett, majd ellentámadásba ment át az etruszkok ellen, s Kr. e 396-ban elfoglalta Veiit Szamnisz háborúk: Az előretörő Róma -megszilárdítva hatalmát Latiumban (Kr. e 340-338)- dél felé terjeszkedett Itt Campania birtoklásáért a szamniszokkal került szembe. Hosszú évtizedekig folyt a küzdelem (Kr. e 343-290), váltakozó

eredménnyel. Az elfoglalt területek földjeinek egyharmadát a római állam kisajátított. Java a patríciusok kezébe került az ager publicus részeként. A plebejusok településeket (colonia) hoztak létre. Tarentumi háború (Kr. e 282-272): Róma, beavatkozva az itáliai görög városok ellentéteibe, megvetette lábát ezen a vidéken. Mivel Tarentumnak nem volt saját hadserege, zsoldosokkal harcolt. A kemény ellenféllel azonos nagyságú erőt akart szembeállítani, így az ifjú és becsvágyó epeiroszi királyt, Pürrhoszt fogadta szolgálatába, aki erős hadsereggel (amelyben harci elefántok is voltak) átkelt az Adrián. Pürrhosz több győzelmet aratott, de a rómaiak egységeiket a parasztság soraiból újra és újra feltölthették. Róma elfoglalta Tarentumot, s ezután a többi dél-itáliai görög város is fennhatósága alá került. Itt is alkalmazta az „Oszd meg és uralkodj!” módszerét. Első pun háború (Kr. e 264-241): Miután Róma

Itália urává vált, Karthágó legfőbb vetélytársává lépett elő. További hódításai Szicília irányába már a kereskedőbirodalom érdekeit sértették. A harcok váltakozó eredménnyel folytak Karthágót gyengítették a vezető rétegen belüli ellentétek. Ha a szárazföldön, Szicíliában csaptak össze, Róma erőfölénye érvényesült. A Tirrén-tengeren azonban a kereskedőváros flottája volt fölényben, bár a dél-itáliai görög városok hajóhada támogatta Rómát, a jól bevált szövetségi rendszer keretében. Végül a rómaiak egy technikai újítás, a csapóhíd segítségével a tengeren is győztek. Szicíliát másként kezelték, mint az addig megszerzett itáliai területeket. Provinciát (tartományt) szerveztek belőle. Második pun háború (Kr. e 218-201): Karthágó ereje nem tört meg. Kiváló képességű hadvezér került a pun seregek élére, Hannibál, aki Róma esküdt ellensége volt. Hannibál váratlanul akart

Itáliára törni, ezért a hosszabb szárazföldi utat választotta. Elindult hatalmas seregével, harci elefántjaival Hispániából. Hadseregének jelentős része odaveszett, de a Rómával ellenséges gallokból feltölthette csapatait. A megzavart rómaiak nem tudták erejüket egyesíteni, így Hannibál seregeiket külön-külön verte tönkre. Cannae-nál teljesen bekerített és megsemmisített egy római hadsereget (Kr. e 216) A szívósan ellenálló Róma egy Hannibálhoz hasonlóan tehetséged hadvezért is kiállított: Cornelius Scipiót. Scipio csapataival átkelt Afrikába. A seregei nélkül maradt Hannibált Kr. e 202-ben Zamánál legyőzte Karthágó végleg elvesztette nagyhatalmi állását. Róma a Földközi-tenger nyugati medencéjének urává vált. Harmadik pun háború (Kr. e 149-146): Az utolsó pun háborúnak már nem volt igazi tétje Róma számára. Azért támadták meg a meggyengült pun várost, mert az engedély nélküli háborút kezdett a

szomszédos Numídia fejedelme ellen. Hiába védekezett hősiesen az utolsó emberig, Karthágót földig rombolták. Püdnai csata (Kr. e 168): A püdnai csatában Makedónia döntő vereséget szenvedett, s egy újabb lázadás után Macedónia néven provinciává szervezték Kr. e 148-ban A nyugat-európai hűbériség Már a Római Birodalom fennállásának utolsó századában megfigyelhettük a piac beszűkölését. A Nyugat önellátó nagybirtokok halmazára szét. Ezeket uradalmaknak nevezzük, s a gazdasági funkcióik mellett igazgatási, bíráskodási szerepük is volt. Míg Európa déli részén továbbra is a régi szántási technika maradt az uralkodó, addig északon, a frankok földjén új eszközök és módszerek alakultak ki. Kezdetben itt az erdőirtással nyert területeket felszántották, s a föld kimerüléséig művelték (ez kb. 10-30 év alatt következett be. Ez a talajváltó rendszer kevés ember eltartását biztosította. A népnövekedés

és a jobb életfeltételek utáni vágy rákényszerítette a földet művelőket bizonyos, már az ókorban is ismert technikák és a nomádoktól átvett újítások alkalmazására. A fejlesztésben élen jártak a kolostorok. Az első állomás a kétnyomásos gazdálkodás elterjedése volt. A termőföld felét bevetették, a másik felét pihentették, ugarnak hagyták, ahol az állatállomány legelhetett, s trágyájával megújította annak termőerejét. A háromnyomásos gazdálkodás esetén az ugar már csak a termőföld egyharmadát jelentette. Ebben az eljárásban a termőterületet három részre osztották: egy rész ugar, egy rész tavaszi gabona, és egy rész őszi gabona. Az egységek évente cserélődtek Döntő változást hozott az új, csoroszlyás, kormánylemezes, nehéz fordítóeke. Alkalmazásával a szántás mélyen feltörte a földet és meg is fordította, kicserélve az alsó pihent és a felső kimerült szintet. A nehézeke csak a fogatolás

új módjával, a szügyhámmal együtt terjedhetett el. A IX-X. századtól kezdve terményfelesleg jelent meg, ám a helyi kereskedelem elsorvadt. A távolsági kereskedelem e korban is jelentős maradt, különösen a Földközi-tenger arab és bizánci területeivel, ahol a gazdasági hanyatlás ekkor nem volt olyan látványos, mint Nyugat-Európában. A hatalom alapja a földbirtok volt, az új előkelők a római nagybirtokosokból és a germán törzsfőkből alakultak ki. A kormányzás biztosítása érdekében az újdonsült királyok kénytelenek voltak a frissen megszerzett birtokok jelentős részét híveik között felosztani. A fegyveres szolgálathoz kötött földet hűbérbirtoknak, feudumnak, míg tulajdonosát hűbéresnek nevezték. A hűbériség azonban csak Nyugat-Európára jellemző. A király által adományozott nagy földterületekből azok urai szintén kénytelenek voltak szolgálat fejében földeket átadni, s ezek tulajdonosai megint csak

hasonlóan tettek. Ez a folyamat addig tartott, míg eljutott azokig, akik a birtok jövedelméből csak saját fegyverzetük (nehézpáncélzat) beszerzését és lovuk eltartását tudták biztosítani. Az uralkodó réteg ilyetén rendeződését hűbéri láncnak nevezzük. A nyugati szlávok A morvák, a csehek, és a lengyelek Az indoeurópai szlávok őshazája a Kárpátoktól északra, az Oderától a Dnyeperig húzódó erdős vidékeken terült el. A törzsi szervezetben élő szlávokat a szomszédos germán népek elvándorlása mozdította ki: beköltöztek az elnéptelenedett területekre. Ez a mozgás a 6. században bontakozott ki, s elsősorban nyugati és déli irányú volt. A mai szláv népek ekkor még nem alakultak ki, nagyszámú törzs vett részt a vándorlásban. Nagy változást jelentett még a szlávság történetében az avarok betelepülése a Kárpátmedencébe (568): Bizánc meggyengítésével és a Balkán felprédálásával elősegítették a

dél felé vándorlást. E mozgások eredményeként a szláv törzsek fejlődése szétvált, s három csoportjuk alakult ki: a nyugati, keleti, és déli. Elsőként a morvák hoztak létre tartós államot a Frank Birodalom határterületén, a Morva folyó völgyében, a 9.században, Mojmir vezetésével. A frank befolyás ellensúlyozására bizánci térítőket hívtak be. Cirill és Metód tevékenysége nyomán önálló szláv nyelvű állam jött létre, külön a morvák nyelvéhez igazodó írással (glagolita). Fénykorukat Szvatopluk (870-894) fejedelem alatt élték, aki országával együtt a római egyházhoz csatlakozott. Hatalmát kiterjesztette a környező szláv területekre: a Cseh-medencére, és a Kárpát-medence északi részére. Szvatopluk halála után fiai közt harc indult a hatalomért, s a magyarok és a frankok együttes támadása elsöpörte államukat. A morvák bukása után a Cseh-medence szláv törzseit a Přemysl vezértől származó

fejedelmek egyesítették. 1 Boleszláv (935964) fölvétette a népével a nyugati kereszténységet, s támogatta az egyházat, mely hatalmának támaszává vált. Egyházi és államszervezetük azonban nem tudott függetlenedni a német egyháztól, püspökségük (Prága) csak a század második felében jött létre (973), de az is a mainzi érsekség felügyelete alá tartozott. A Visztula menti szláv törzseket a normann Piast vezér nemzetiségéből kikerülő Mieszko (969-992) fejedelem fogta össze, s ő is csatlakozott a Római egyházhoz. 1 (vitéz) Boleszláv 1000-ben Gnieznóban önálló érsekséget hozott létre. 1025-ben királyá koronáztatta magát, s a térségben Magyarország mellett Lengyelország is az önálló fejlődés útjára lépett. Patríciusok és plebejusok Az egyes rétegek nem egyenlő mértékben részesedtek a terhekből és a jogokból. Ugyanakkor a plebejusok szerepe a harcokban egyre nőtt. Így eredményesen indíthattak harcot

követeléseik teljesítéséért. Legfőbb követelésük a római polgárjog elnyerése volt. Részesedhessenek az ager publicusból (állami föld). A plebejusok új város alapításával fenyegetőztek. A senatusnak meg kellett hátrálnia, és egy külön plebejus tisztséget, a néptribunusi hivatalt hozták létre Kr. e 494-ben. Az évente választott néptribunus (kezdetben kettő, majd tíz) a plebejusok érdekeinek képviselői voltak, és különleges jogokkal rendelkeztek: személyük sérthetetlen volt, és megvétózhatták (érvényteleníthették) a plebejusokat sértő törvényeket és intézkedéseket. A következő időszakban már a törvények írásba foglalása volt a cél, hogy azok a patríciusokra és plebejusokra egyaránt érvényesek legyenek. Létrehoztak egy patríciusokból és plebejusokból álló bizottságot, mely előbb tíz, majd tizenkét táblán foglalta össze a törvényeket. A XII táblás törvények nem tettek különbséget patrícius

és plebejus között. Kivéve a házasságkötést, melyet néhány év múlva, Kr. e 445-ben engedélyeztek patrícius és plebejus között Az emberek közötti vagyoni különbség számított a büntetések kiosztásánál. Szigorúan védték a magántulajdont A római társadalom alapegységeként a törvényben már a család szerepelt: a törvények az apának szinte korlátlan jogokat biztosított. Vagyoni alapon osztották a város lakóit öt csoportba. Ez a felosztás lett az alapja a népgyűlésnek, ahol az első vagyoni osztály több csoporttal képviseltette magát, mint a következő négy. Az első csoport adta a legjelentősebb erőt képviselő lovasságot és nehézgyalogságot. Fontos állomása volt a plebejusok előretörésének a patríciusok földbérletét korlátozó törvény. A Licinius és Sextius néptribunusok által Kr. e 367-ben hozott törvény 500 jugerumban kívánta korlátozni egy személy részesedését az ager publicusból. Megnyíltak

a legfontosabb hivatalok a plebejusok előtt. Kr e 326-ban eltörölték a plebejusokat sújtó adósrabszolgaságot. Kr e 287-től a népgyűlés határozatai senatusi megerősítés nélkül kötelezőek voltak az egész római népre. A jogi egyenlőséggel lehetővé vált a patríciusok és a vagyonos plebejusok összeolvadása, és ezzel kezdetét vette az új vezető réteg, a nemesség (nobilitas) kialakulása. Athén Periklész korában A periklészi demokrácia előzménye a démosz (Themisztoklész) és az arisztokrácia (Kimón) küzdelme, amelynek fő kérdése Athén viszonya Spártával és a peloponnészoszi szövetséggel. A felek kölcsönösen egymást vádolják a győztes háborúk zsákmányából való túl nagy részesedéssel, végül cserépszavazással száműzik Themisztoklészt, aki a perzsákhoz megy, ott birtokot kap, de mikor megtudja, hogy a perzsák Athén ellen akarnak támadni, és ehhez őt akarják fölhasználni, öngyilkos lesz.

Száműzését követően az arisztokrácia erősödik meg, városfejlesztések folynak, Athén újjáépül, folytatódik az Akropolisz építése, Athént összekapcsolják Pireusszal, és egy kulturális fellendülés is megfigyelhető. Az arisztokrácia szorosabbra fűzi Athén kapcsolatát Spártával, ezért amikor Spártában kitör a helóta-felkelés és az athéni arisztokraták segítséget küldenek a leveréséhez, a démosz száműzi Kimónt. A periklészi demokrácia a peiszisztratoszi intézkedéseken alapszik. Az esküdtbíróságok igazságszolgáltatással, a népgyűlés törvényhozással, választással és végrehajtással, az ötszázak tanácsa a népgyűlés javaslatainak megvitatásával foglalkozik. Az areioszpagosz hatáskörébe tartozik az igazságszolgáltatás gyilkossági és köztörvényes ügyekben, de i.e 462-től már nem ellenőrizheti a tisztviselők munkáját. A tisztségek egy évre szólnak, kivéve az esküdtszéket, ahol egy napra, másik

kivétel a tíz sztratégosz (hadvezér), akik tisztségüket több évig is viselhetik. Periklész gyászbeszédében úgy értékelte demokráciáját, hogy az alkotmánya teljesen egyedülálló, a társadalomnak mindenki egyenjogú tagja, ahol kizárólag a személyes adottságok és a szorgalom számít, a társadalmi rang nem fontos. Az államról úgy vélekedik, hogy Görögország nevelőiskolája, szabad életmódot biztosít lakosságának, ami méltó arra, hogy alattvalóin uralkodjon az állam keretein belül. Szerinte a polgárok teljesen szabadok, mert minden közügyről tudnak, és bele is szólhatnak, az emberek kedvesek, derűsek és nem gyanakvóak. Mivel ez egy gyászbeszéd, nem ostorozza saját rendszerének hibáit illetve hiányosságait. A periklészi demokrácia teljes jogú polgárai teljes demokráciát kapnak, még a művelődését is támogatja az állam, beleszólhat a közügyekbe tehát az irányításba. Ezzel szemben a metoikoszok, a nők és a

rabszolgák semmilyen polgárjoggal nem rendelkeznek, továbbá az athéni demokrácia csak polisz-szinten tartható fenn, mert a népgyűlés elvesztené funkcióját. Hozzá kell tenni még, hogy az athéni demokrácia gazdasági alapját a déloszi- szövetség poliszainak kizsákmányolása adja. A rabszolgák helyzete foglalkoztatottságuktól függ, a művelteknek és a nagy szaktudással rendelkezőknek a legjobb a sorsuk, míg a bányákban dolgozókat annyira kizsákmányolják, hogy az államnak végül intézkedéseket kellett hoznia a bányabérlők ellen. Az athéni demokrácia nem csak az eszményállamhoz hasonlítható, hanem az akkori és az azt követő politikai rendszerekhez is, ekkor viszont kitűnik, hogy messzemenően a legjobb berendezkedés az ókorban, még a római köztársaság sem éri el szintjét, ezért is eszményíti az utókor annyira a periklészi demokráciát. A principátus kora A második triumvirátusból Octavianus került ki győztesen.

Mivel i. e 31-ben Actiumnál legyőzte Lepidust Octavianus nem akart Caesar sorsára jutni, ezért próbálta leplezni az egyeduralmát, s a köztársaság megmentőjeként tetszelegni. Látszólag lemondott hatalmáról, és csak megtiszteltetésből fogadott el címeket: mint Augustus ~ istentől gyarapodott férfiú (később névként használja), vagy mint princeps ~ első polgár tisztségét. A hatalmát továbbra is a kezében tartva, az irányítása alatt álló hadseregre támaszkodván. Nem akart nyíltan erőszakot alkalmazni, hogy fenntartsa a köztársaság látszatát. Így a kulcsfontosságú tisztségeket összpontosította a kezében, s ezeken át érvényesítette az akaratát. Consulként a végrehajtó hatalom vezetője, néptribunusként sérthetetlen volt, s vétójoggal rendelkezett. Mint censor, a híveit ültette a senatusba, és pontifex maximusként pedig a kultikus életet irányította. Államilag támogatta a korai köztársaság hagyományait, a régi

erkölcsöket, szokásokat, és azt, ami rendszerének köztársasági mázát erősítette. Ugyanakkor már megjelentek a csak tőle függő hivatalok és a később nagy szerephez jutó testőrgárda (praetorianusok), amely arra volt hivatott, hogy ellensúlyozza sikeres hadvezéreinek esetleges politikai ambícióit. Augustus tisztségei: - 21-szer kiáltották ki imperátorrá (császárrá) - 13-szor volt consul - 37-szer nyerte el a tribunusi hatalmat (élete végéig) - 10 évig egy háromtagú bizottság tagja - a senatus feje volt Fiú örököse nem született, így örökbefogadott egy kisfiút. A principatus kora A köztársaságot nem lehetett visszaállítani Caesar halála után, s az újabb polgárháborúban Octavianus szerezte meg a hatalmat. Köztársasági formákkal és külsőségekkel leplezett diktatúráját principatusnak nevezzük. Octavianus egyeduralmát igyekezett leplezni, és a köztársaság megmentőjének szerepében tetszelgett. Ezért

látszólag lemondott hatalmáról, csak megtiszteltetésből fogadott el címeket: pl. Augustus, melyet személynévként használt később, vagy princeps, melyből rendszere, a principatus nyerte nevét. A hatalmat persze továbbra is a kezében tartotta, az irányítása alatt álló hadseregre támaszkodva. Nem akart nyíltan erőszakot alkalmazni, hogy fenntarthassa a köztársaság látszatát. Így a kulcsfontosságú köztársasági tisztségeket összpontosította kezében, s ezeken keresztül érvényesítette akaratát. Consulként a végrehajtó hatalom vezetője, néptribunusként sérthetetlen volt, s vétójoggal rendelkezett. Mint censor híveit ültette a senatusba, pontifex maximusként pedig a kultikus életet irányíthatta. Hogy elkendőzze uralmának jellegét, nemcsak meghagyta a régi tisztségeket, de államilag támogatta a korai köztársaság hagyományait, a régi erkölcsöket és szokásokat, ami rendszerének köztársasági mázát erősítette.

Ugyanakkor már megjelentek a csak Augustustól függő hivatalok és a később oly nagy szerephez jutó testőrgárda (praetorianusok), amely arra volt hivatott, hogy ellensúlyozza sikeres hadvezéreinek esetleges politikai ambícióit. A hosszú ideig uralkodó Augustus belső nyugalmat teremtett. Külpolitikájában is békére, győzelmes békére törekedett a birodalom szomszédaival. Keleten lemondott a hódításokról, s az Eufrátesz mentén tartós határt hozott létre. Északon előretört, meghódítva Pannóniát (Kr. e 9), Moesiat, s a határt a Duna vonalára helyezte. Ezek a természetes határok jól védhetők voltak, és oltalmazták a birodalmat egész fennállása alatt. A római birodalom kettészakadása és bukása Az államhatalom kezdetben nem szállt szembe az új vallással, a kereszténységgel, ahogy türelmes volt a többi kultusszal szemben is addig, amíg azok nem sértették az állam érdekeit. A keresztények azonban csak saját istenüket

tisztelhették, ezért heves ellenállásba ütközött a Krisztus-hívők körében a császárkultusz. Az első nagy állami szintű keresztényüldözésre a katonacsászárok idejében került sor.(eltekintve Nérótól) Decius császár Kr. u 250-ben betiltotta a kereszténységet A legnagyobb véráldozatot Diocletianus intézkedései követelték a császár uralkodásának utolsó éveiben. Az erőszak értelmetlen volt, hiszen a kereszténység már betagozódott a római társadalomba. Constantinus császár (Kr. u 306-337) Milánóban kiadott rendeletével (Kr. u 313) biztosította a keresztények- és elvileg a többi kultusz követőinek- szabad vallásgyakorlatát. A keresztények mindinkább a birodalom egyik legfőbb összekötő kapcsává vált. A létrejövő keresztény vallás tanítói és csoportjai között a szertartásrend és a hitelvek (dogmák) terén sokszor támadtak éles viták. Így osztotta őket két ellentétes pártra a Szentháromság

értelmezése. A császárnak a birodalom kormányozhatósága érdekében egységre volt szüksége. Mivel mindkét fél makacsul ragaszkodott álláspontjához, összehívták az első egyetemes zsinatot, ahová a kereszténység minden közösségéből összegyűltek a püspökök. A kis-ázsiai Niceában (Kr u 325), több száz püspök részvételével megtartott tanácskozáson érvényesült a császár akarata: mindenkire kötelező elveket fogadtak el. A zsinat rendelkezéseit megtagadókat eretnekeknek nyilvánították. Kr u 391-ben az egységes Római birodalom utolsó császára, Theodosius (Kr. u 379-395) államvallássá tette a kereszténységet, és minden más vallást üldözendőnek nyilvánított. A rabszolgamunkát felváltó colonusrendszer már általánossá vált, s folytatódott a városok hanyatlása. A hatalmas birodalom egyes részei egyre kevésbé kapcsolódtak egymáshoz. A válság azonban nem egyformán érintett minden vidéket. Míg a

válságjelenségek a birodalom nyugati felében egyre erőteljesebbé váltak, addig a keleti területeken jóval lassabban bontakoztak ki. Az amúgy is fejlettebb, városiasodottabb Kelet mögött a Nyugat egyre inkább elmaradt. Constantinus ezt a folyamatot érzékelve, a jobb ellenőrzés biztosítása érdekében nagyobb egységekre osztotta a birodalmat. A gazdasági súlyponteltolódást a hatalom is követte: a császár Róma helyett új fővárost építtetett magának a Kelet egyik kapujában, a Boszporusz partján, a régi görög gyarmatváros Büzantion helyén, melyet saját magáról Constantinopolisnak nevezett el. A növekvő létszámú hadsereg, a hivatalnok réteg és az új város építkezései rengeteg pénzt fölemésztettek. A császár a romló gazdasági helyzetben nem tehetett mást, mint elődei: emelte az adókat. A növekvő adóterhek behajtása érdekében Constantinus már helyhez és foglalkozáshoz kötötte a colonusokat és a kézműveseket. A

rabszolgák száma egyre csökkent, ugyanakkor a szabadok számára a colonussá válás a függőség erősödését jelentette. Helyzetük közelített a házas rabszolgákéhoz: új, helyhez kötött és terményszolgáltatásra kényszerített, alávetett réteg volt kialakulóban. A társadalom élén is átrendeződés mutatkozott. A korábban városokban élő nagybirtokosok vidéki birtokaikon rendezkedtek be, egyre kevésbé támaszkodtak a városokban igénybe vehető szolgáltatásokra. A hanyatló kereskedelem miatt igyekeztek mindent birtokaikon megtermelni, a meggyengülő állam pedig rákényszerítette őket, hogy önmaguk védelméről is gondoskodjanak. A bizonytalanná váló helyzetben a nem colonus szabad kisbirtokosok a nagybirtokosok védelme alá helyezkedtek, így ők is függőségbe kerültek. (patrocinium) A dominatus rendszerében a császári hatalom átmenetileg biztosítani tudta a birodalom működését, ám most minden addiginál nagyobb

támadás zúdult Rómára. A Kru II és III század folyamán a germánok fokozatosan keleti irányba húzódtak, és be-betörve a birodalomba, de akkor Róma még vissza tudta verni a támadásokat. Kr. u 375 táján a Volga vidékén jelentős események következtek be. A kelet felé vonuló keleti gótok (germán nép) szembetalálták magukat az előretörő hunokkal, akiktől vereséget szenvedtek. A nyugat felé menekülő gótok indították el a népvándorlás áradatát. Theodosius császár kiegyezett a gótokkal, és elismerte őket szövetségesnek. Ez azt jelentette, hogy letelepedhettek a birodalom területén, államot képezve az államban. A kényszerű módszer a nagy támadás küszöbén a birodalom szétesését segítette elő. S ez azt jelezte, hogy a központi hatalom már nem tud ellenállni a nomádok növekvő nyomásának. Növelte a veszélyt, hogy a nomád népek szervezettebbé váltak. A hatékonyabb védekezés érdekében 395-ben Theodosius

szentesítette a keleti és nyugati tartományok szétválását, felosztva két fia között a birodalmat. A két új állam külön-külön, sőt sokszor egymás rovására próbálta átvészelni a népvándorlás viharait. A gótok betelepülésével germán népek sora indult meg, elsősorban a nyugati birodalom területére. A keleti részek nem estek a népvándorlás fő irányába. A betelepülés első szakasza vért, pusztítást hozott. Ahol a „jövevények” letelepedtek, a földek egy részére rátették a kezüket. Az itt élő házas rabszolgák és colonusok a korábbinál kedvezőbb feltételekkel, de továbbra is megmaradtak alávetett helyzetükben. A városok nagyrészt elnéptelenedtek, pusztulásnak indultak. A birodalom névleg még létezett, de területei már új germán királyságok uralták, és a császári hatalom csak Itáliára terjedt ki. Róma sem kerülte el a csapásokat A Hispánia felé vonuló gótok Kr. u 410-ben Alarich királyuk

vezetésével feldúlták a várost. A még menthetőt az erőskezű hadvezér, Aetius megkísérelte megoltalmazni. Igyekezett jó viszonyt teremteni a germán királyságokkal, elismerve őket szövetségesnek. Szükség volt erre, mert a népvándorlást elindító hunok, akik az V. század eleje óta már a Dunáig tolták ki birodalmuk határát, hódításra kész királyuk, Attila vezetésével támadásra készültek. Attila először Konstantinápolyt kényszeríttette adófizetésre, majd nyugatra fordult. Róma és főleg újdonsült szövetségesei, akiket ugyanúgy veszélyeztetett a hunok támadása, ellenálltak. Kr u 451-ben a Galliába betörő Attila hatalmas seregével szemben Catalaunumnál hasonló erejű római-germán haderő sorakozott fel. A rendkívül véres csata döntetlenül végződött. Attila visszavonult, de a következő évben Itália támadt rá. Egy év múlva Attila meghalt, és fiai között testvérháború robbant ki a hatalomért, ami

birodalma széteséséhez vezetett. A hunok maradékai kelet felé húzódtak vissza a korábban leigázott, s most fellázadt népek elől. A császári hatalom névlegesen még fennmaradt, de Kr. u 476-ban ennek is vége szakadt. Odoaker germán vezér letette trónjáról az utolsó nyugatrómai császárt, Romulus Augustulust. A lassan görög nyelvűvé váló Keletrómai Császárság még közel egy évezreden át fennmaradt, de ez már a középkor története. A római birodalom megújítási kísérletei Justinianus (527-565) Míg Nyugat-Európa visszaesett gazdasági és kulturális tekintetben egyaránt, addig a Kelet-római Birodalom megőrizte ókori fejlettségi szintjét. Ezért a világ gazdasági, művészeti és tudományos központja korszakunkban, a VI-X. században, ismét ez a térség lett. A Közel-Keleten e századokban is fennmaradt a pénzgazdálkodás: a földművesek termékeiket a virágzó városokban adták el. A hatalom vásárlóerőt biztosított

a városi kézművesek számára. Az említett okok miatt a birodalom ereje elégségesnek látszott a keleti császárok álmának, a régi Rómának a feltámasztására. A nagy tervet Justinianus (527-565) próbálta megvalósítani, az utolsó keleti uralkodó, aki még latinul kormányozta országát. A tehetséges, nagy munkabírású császár nevéhez fűződik a római jog gyűjteményes összefoglalásának elkészíttetése, mellyel nagy szolgálatot tett az utókornak. Zsoldosvezérei először a vandáloktól szerezték vissza Észak-Afrikát (535), majd húszévi szívós harc árán a keleti gótoktól Itáliát (553), s rövidesen már Hispánia partvidéke is kezükben volt. A régi birodalom feltámadni látszott halottaiból. Az ismét megszerzett területek azonban csak nyelték a pénzt, s nem hoztak semmit a kincstárnak: a birodalom anyagilag kimerült. A sors kegyes volt Justinianushoz, aki nem élte meg tervei meghiúsulását. Az csak halála után

következett be. Nagy Károly (768-814) A frankok megnövekedett erejét hódításokra használta fel. Uralkodásának első felében hadjáratok tucatjaival NyugatEurópa nagy részére kiterjesztette hatalmát. Fő törekvése a Rajnától keletre élő germán népek, a szászok, bajorok meghódítása volt. A még törzsi keretek között élő, a Rajna és az Elba közötti vidéket benépesítő szászok fejtették ki a legelkeseredettebb ellenállást. A katolikus egyház térítő munkájával Károlyt támogatta, ezért a szász felkelők sokszor a kolostorokat is megtámadták. A szászokhoz képest könnyebbnek bizonyult a Duna vidékén élő bajorok meghódoltatása. Nagy Károly a pápát támogatva a longobárdok országát is megsemmisítette. A betörő arabok ellen harcolva átkelt a Pireneusokon, s meghódította a félsziget észak részét. A Kárpát-medencét lakó avarokat több hadjáratban legyőzte, így azok birodalma szétesett. Szállásterületük

nyugati részét, az egykori Pannónia területét országához csatolta 807 körül, így birodalma hovatovább megközelítette az egykori Nyugatrómai Birodalom kiterjedését. I. Ottó (936-973) A keleti frank állam a szétesés határán állt, amikor 911-ben kihaltak a Karolingok. Ekkor azonban egy új és energikus uralkodó család, s Szász dinasztia szerezte meg a trónt. I Madarász Henrik megállította a magyarokat Merseburgnál 933ban, s fia I. Ottó már döntő csapást mért eleinkre Augsburgnál 955-ben. Nagy Ottó meghódította az Elba és az Odera vidékén élő szlávokat. Ez a hódítás összefonódott a kereszténység terjesztésével. A frank hagyományokat követve, s nem függetlenül a világot egybefogó Római Birodalom eszméjétől, Észak-Itáliát is birodalmához csatolta. 962-ben, Rómában császárrá koronáztatta magát. Megalakult a Német-római Birodalom, mely hosszú időre Európa legerősebb hatalmává vált. Halála évében a

Quedlinburgban tartott birodalomi gyűlésen hódoltak Ottó előtt az új keleti államok követői, s itt jutott egyezségre a korábbi nagy ellenféllel, a magyarokkal is. Utódai alatt a birodalom erejét elsősorban az észak-itáliai események kötötték le, így a keleti szomszédok lehetőséget kaptak önálló államaik létrehozására. A római köztársaság államszervezete A köztársaságot a római polgárok (a római nép- Populus Romanus) által választott tisztségviselők (magistratusok) irányították. Kettőzték a hivatalnokokat, hogy a tisztségviselők egymást ellenőrizhessék, és a tisztségek többségét csak 1 évig tölthették be. A hivatalnokok nem kaptak fizetést, így csak a vagyonosabb polgárok jelentkezhettek a tisztségekre. Az állam élén a két consul állt. A békében övék volt a főhatalom, a háborúkban a hadsereget vezették. Az ügyeket a senatussal egyetértésben intézték. A consulok helyettesei a praetorok voltak.

Ennek létszáma a kezdetekben 100, majd 300 fő volt Végveszély esetén dictatort választottak, de később nem bírálhatták a tetteit. Ilyen kivételes hatalmú személyt is csak ritkán, akkor is csak fél évre választottak. Róma sorozatos háborúkat folytatott szomszédaival, melyek földet és zsákmányt jelentettek a város számára, és minden lakójának hasznot hoztak. Ellenben egyes rétegek nem egyenlően részesedtek a terhekből és jogokból. Ugyanakkor a plebejusok szerepe a harcokban egyre nőtt. Így a plebejusokhoz tartozó vagyonos kereskedők, iparosok, parasztok eredményesen indíthattak harcot a követelésük teljesítéséért. A legfőbb követelésük a római polgárjog volt. A plebejusok, kihasználva azt, hogy szükség volt rájuk, a város elhagyásával és új város alapításával fenyegetőztek. A senatusnak meg kellet hátrálnia, és egy külön plebejus tisztséget, a néptribunusi hivatalt hoztak létre i.e 494-ben A néptribunusok

(kezdetben kettő, majd tíz) i.e 451-ben megalkották a 12 táblás törvényeket. A törvények nem tettek különbséget patrícius és plebejus között, hanem az emberek közötti vagyoni különbség számított a büntetések kiszabásánál. Ennek megfelelően új módon, vagyoni alapon osztották az embereket öt csoportba. Ez a felosztás lett az alapja a törvényekről érdemben tárgyaló népgyűlésnek (comitia centuriata), ahol a legelső (vagyoni) osztály több csoporttal képviseltethette magát, mint a többi négy. A Licinius és Sextius néptribunusok által i.e 367-ben törvény 500 jugerumban (kb. 230 hold) kívánta korlátozni egy személy részesedését az ager publicusból. I. e 326-ban eltörölték a plebejusokat súlytó adósrabszolgaságot. I e 287-től a népgyűlés határozatai senatusi jóváhagyás nélkül érvényesek az egész római népre. A jogi egyenlőséggel lehetővé vált a két csoport összeolvadása, és egy új vezető réteg a

nemesség (nobilitas) kialakulása. A római társadalom a nagy hódító háborúk után A nagy birodalom létrejötte hatalmat és busás jövedelmet hozott Róma vezető rétegeinek. A provinciák jövedelmeit elsősorban a kereskedőréteg használta fel. A tartományokban szedett adókat, vámokat, bányák üzemeltetését bérbe adta a senatus ezeknek a pénzembereknek. A bérlő előre, egy összegben fizettek az államnak, s a provinciák lakóin a bérleti díj többszörösét hajtották be. Akik szállítással, adóbérlettel foglalkoztak, Róma törvényei értelmében kénytelenek voltak lemondani a politikai pályáról, nem vállalhattak hivatalt. Így elkülönült egy réteg, amely a politikai életben közvetlenül nem vett részt, a lovagrend. Róma politikai vezető rétege a nagybirtokos arisztokrácia volt. Ők adták a főhivatalnokokat, a senatus tagjait Innen ered csoportjuk neve: senatori rend. A meghódított területeken saját és az ager publicusból

kihasított földekből nagybirtokokat, latifundiumokat alakítottak ki, melyeket, mint magántulajdonukat kezelték. Ezekben a gazdasági egységekben piacra termeltek, s a jövedelem növelése érdekében sok újítást vezettek be. A győztes hadjáratok után tízezrével hozták Itáliába a rabszolgákat, így áruk csökkent, s az olcsó munkaerő alkalmazása megfelelő irányítás mellett kifizetődővé vált. Nőtt a rabszolgamunka aránya. A provinciák is bekapcsolódtak Róma élelmiszerellátásába. A nagybirtokok rátérhettek a belterjes gazdálkodásra: a gabona helyett a szőlő, az olajbogyó, a gyümölcsök és a zöldségfélék termesztésére. A nagybirtokok fejlődése kedvezőtlenül érintette a kisbirtokos parasztságot. A parasztok nem tudták megfizetni, s kisbirtokaikon nem is lett volna megfizetni, s a kisbirtokaikon nem is lett volna kifizetődő a rabszolgamunka. Megmaradtak a külterjes gabonatermesztésnél, melynek jövedelmezősége csökkent.

A gazdasági verseny sok parasztcsalád tönkremeneteléhez vezetett. Földjeiket kénytelenek voltak eladni. Ezeket felvásárolták a nagybirtokosok, s a latifundiumokhoz csatolták. A legszélesebb társadalmi csoport, a parasztság lecsúszásával új réteg keletkezett. A plebs A földjüket vesztettek ugyanis a városokba, elsősorban Rómába vándoroltak, hogy ott szerezzenek megélhetést. Az állam ezt a növekvő tömeget igyekezett eltartani és lefoglalni. Rendszeressé vált az ingyengabona osztása a római polgárok számára, s idejük lekötésére cirkuszi játékokat szerveztek. A polgárok jelentős részét kitevő plebs a műhelyekben dolgozott, vagy a nagyváros adta alkalmi munkákból élt. Egy részük ingyen élő tömeggé vált, mely napi engedményekkel minden politikai cél érdekében megnyerhető volt, akár szavazatát is áruba bocsáthatta. A szlávok Az indoeurópai szlávok őshazája a Kárpátoktól északra, az Oderától a Dnyeperig

húzódó erdős vidéken terült el. A törzsi szervezetben élő szlávokat a szomszédos germán népek elvándorlása mozdította ki; beköltöztek az elnéptelenedett területekre. Ez a mozgás a VI században bontakozott ki S elsősorban nyugati és déli irányú volt. A mai szláv népek ekkor még nem alakultak ki, nagyszámú törzs vett részt a vándorlásban. Nagy változást jelentett a szlávság történetében az avarok betelepülése a Kárpát-medencébe (568): Bizánc meggyengítésével és a Balkán felprédálásával elősegítették a dél felé vándorlást. E mozgások eredményeként a szláv törzsek fejlődése szétvált, s három csoportjuk alakult ki: nyugati, keleti és déli. Nyugati szlávok: morvák, csehek, lengyelek: Elsőként a morvák hoztak létre tartós államot a Frank birodalom határterületén, a Morva folyó völgyében, a IX. században, Mojmir vezetésével. A frank befolyás ellensúlyozására bizánci térítőket hívtak be.

Cirill és Metód tevékenysége nyomán önálló szláv egyház jött létre, külön a morvák nyelvéhez igazodó írással (glagolita). Fénykorukat Szvatopluk (870-894) fejedelem uralkodása alatt élték, aki jó viszonyra törekedett a nyugattal, elüldözte a keleti térítőket, s országával együtt a római katolikus egyházhoz csatlakozott. Hatalmát kiterjesztette a környező szláv területekre: a Csehmedencére és a Kárpát-medence északnyugati részére. Szvatopluk halálát követően fiai között harc indult a hatalomért, s a magyarok és frankok együttes támadása elsöpörte államukat. A morvák bukását követően a Cseh-medence szláv törzseit a Premysl vezértől származó fejedelmek egyesítették. Boleszláv (935-964) fölvétette a nyugati kereszténységet, s támogatta az egyházat, mely hatalmának támaszává vált. Egyházi és államszervezetük azonban nem tudott függetlenedni a német egyháztól, püspökségük (Prága) csak a század

második felében jött létre (973), de az is a mainzi érsekség felügyelete alá tartozott. A Visztula menti szláv törzseket a normann Piast vezér nemzetségéből kikerülő Mieszko (969-992) fejedelem fogta össze, kíséretére támaszkodva. A csehekhez hasonlóan szembekerült a németekkel. A lengyelek váltakozó eredménnyel harcoltak ugyan, de megvédték függetlenségüket. 996-ban beengedte a német hittérítőket, s csatlakozott a római egyházhoz. Mieszko fia, I. (Vitéz) Boleszláv (992-1025) a németekkel szemben sikereket ért el, s 1000-ben Gnieznóban önálló lengyel érsekséget hozott létre. Ennek köszönhetően a lengyel egyház közvetlenül a pápa felügyelete alá került, s függetlenedett a Német-római Birodalomtól. Boleszláv 1025ben királlyá koronáztatta magát, ami a lengyel állam növekvő erejét mutatta. A térségben Magyarország mellett Lengyelország is az önálló fejlődés útjára lépett. Déli szlávok: bolgárok,

horvátok: Az első szláv államalakulat a Balkánon jött létre a VII. század végén (681). Az itt élő törzseket a nomád bolgár törzsek meghódították, s ezzel összefogták őket. A török eredetű bolgárok létszáma azonban csekély volt a szlávokéhoz képest, ezért rövidesen teljesen beolvadtak a szláv népességbe. Mihály (IX. század) népével felvétette a kereszténységet (865). Uralkodása alatt jött létre a görögkeleti kereszténységen belül a szláv nyelvű egyház, Cirill és Metód tanító- és szervezőmunkája révén. A szertartások nyelvévé a görög helyett a szlávot tették, s létrehozták a cirill ábécét. A későbbiek folyamán több rokon nép is a kereszténység e változatát vette fel. A bolgár állam fénykorát Simeon (893-927) uralkodása alatt élte, amikor szinte az egész Balkán-félsziget országához tartozott. Felvette a cári (császári) címet, s már Bizánc elfoglalásával kísérletezett, de nem járt

sikerrel. Bizánc a Fekete-tengertől északra élő magyarokkal szövetkezett Simeon megtörésére. A bolgár cár a magyarokkal ellenséges nomádokat felhasználva vereséget mért őseinkre. Ez a kudarc szerepet játszott abban, hogy a magyarok a Kárpát-medencébe költöztek. Az Adria és a Száva közötti hegyes, erdős vidéken telepedtek le a VII. században a horvátok Először az avarok alattvalói voltak, ebből a korból származik a báni méltóságnév (Baján avar vezér nevéből). A horvátok frank hatásra a nyugati kereszténységhez csatlakoztak, és ezzel bekerültek a nyugati kultúrkör vonzásába. A X században a pápaságra támaszkodva hozták létre államukat. Keleti szlávok: A Dnyeper és a Volga forrásvidékének erdős, mocsaras táján élő szláv törzsek különböző fejlettségi szinten álltak. Északon és délen, ahol idegen népekkel érintkeztek, előrehaladt a törzsi szervezet bomlása, míg a belső, elmaradott területeken

korszakunkban is az ősi, vérségi kötelékek a meghatározóak, és a halászat, vadászat biztosította a megélhetést. Fontos szerepet játszottak a Kelet-Európán át, a folyók (Dnyeper, Don, Volga) mentén húzódó kereskedelmi útvonalak, melyek a kora középkorban a normannok (itt varégok) bonyolították le a forgalmat. A varég kereskedők, s egyben katonák és kalózok telepeket hoztak létre tevékenységük védelmére. Ezek a városok (Novgorod, Kijev) képezték a keleti szláv államok magvait. A térséget a novgorodi normann Rurik-család egyesítette. Oleg (879-912) megszerezte Kijevet, s birodalma központjává tette. Utódai fokozatosan leigázták a még független törzseket Országuk a Kazár Birodalom, a Volga vidékét uraló bolgárok mellett Kelet-Európa jelentős hatalmává emelkedett. Az államhatalom megszilárdításában nagy szerepet játszott a kereszténység felvétele. Vlagyimir (980-1015) fejedelem, aki bizánci hercegnőt kapott

feleségül, népével együtt a keleti egyházhoz csatlakozott, így a kijevi államban (Rusz) a szláv nyelvű liturgia terjedt el. Távol-keleti társadalmak és államok India és Kína: mind a kettő folyam menti kultúra, Európától legtávolabb levő kultúrák. Belső berendezkedésük zárt, a társadalmak szervezete évekig nem változott. Létezik a falusi földközösség (a földek egyharmadával rendelkezik, közösen adózik.) Tehát nincs egyéni tulajdon. INDIA Társadalom A hódítók és a meghódítottak együttélése sajátos társadalmat hozott létre. A társadalomban betöltött szerep alapján a lakosság négy fő csoportra, varnára oszlott: brahmanákra (papok, értelmiség), a ksatriákra (katonai előkelők és uralkodók), vaisjákra (tulajdonnal rendelkező közrendűek) és az előző három csoportot szolgáló súdrákra. Elkülönült egy ötödik csoport is, akiket vallási alapon érinthetetleneknek (páriáknak) bélyegeztek, tehát még

szolgák sem lehettek. Ők a szétszóródott őslakosság, a megbocsáthatatlan vallási bűnöket elkövetők és a tisztátalannak tartott foglalkozásokat űzők (pl.: az élet kioltását okozó mesterségek, mint mészáros, bőrkészítő stb.) közül kerültek ki Néhány évszázad alatt ez a rendszer merevvé vált: a varnákba beleszülettek az emberek, és életük során azokból nem kerülhettek ki. India természetes állapota a széttagoltság volt, mert nem lehetett egyben tartani különböző földrajzi adottságú területeit, amelyeken számtalan nép élt. Ám a kisebb államok egy-egy tehetséges uralkodója átmenetileg India nagy részére kiterjesztette fennhatóságát. A Maurja Birodalom a Kr. e III században élte virágkorát, s Asóka király idejében India jelentős részét egyesítette. Központja a Gangesz völgyében volt. (fővárosa Pátaliputra). Legnagyobb kiterjedését II Csandragupta (Kr. u 380-410) uralkodása alatt érte el Állama A

nagy félsziget meglehetősen zárt volt, környezetével elsősorban nyugat felé tudott kapcsolatokat kiépíteni, észak és kelet felé a hegységek a közlekedést, és ezzel együtt a kultúrák cseréjét megnehezítették. Városi kultúra bontakozott ki a Kr. e 3 évezred elején, mely virágkorát a 3. és a 2 évezred fordulóján élte. Létrehozói India sötétbőrű őslakói a dravidák voltak A fejlett Indus-völgyi kultúra virágzásának a Kr. e XVIII. században vége szakadt Kr e 1500 táján az Iráni-medence irányából harcias árja törzsek törtek előre. Keveredésük a dravida őslakossággal hosszú időszak alatt történt meg. Az ókori India fő vallása a brahmanizmus. Ez a világot változtathatatlannak ítélte, amiben minden lény az örök törvényeket nem hághatja át. Elismerte a kasztrendszer jogosságát, s azt is a mozdíthatatlan világrend részeként értelmezte. A változtatás lehetősége csak a halál után volt adott, mivel hitük

szerint a lélek más formában újjászületik. Az újjászületés formája a földi élet minőségétől függött. A lélekvándorlás tana szinte minden indiai vallási irányzatra jellemző volt. A brahmanizmus ellen igehirdetők léptek fel, akik közül a legjelentősebb Buddha volt a Kr. e VI században. Nem támogatta a kasztrendszert, de nem is hirdetett harcot ellene. Tanításának lényege a vágyakról való lemondás volt. Kína Társadalom és az állam Kína Indiánál is zártabb világ. Két nagy folyója a Huang-ho (Sárga-folyó) és a Jangce (Kék-folyó). A Kr e 3. évezred közepén alakultak ki az első államon a Huangho mentén A Huang-ho menti királyságokban már ismerték a fehér porcelán készítését és a selyemhernyó tenyésztésének kezdete is erre az időszakra esik. Ez azért fontos, mert a porcelán és a selyem Kína fontos kiviteli cikkei maradtak egész történelme során. A Kr. e III században a külső támadások és belső

harcok miatt szétesett államot a Csin uralkodók szervezték újjá. Csin Si Huang-ti (Kr e 221-210), az első császár megerősítette a központi hatalmat, szigorú törvényeket hozott, s így belső rendet teremtett. Hatalmas vállalkozásba kezdett: végig az északi határ mentén falat emeltetett, melyet őrtornyokkal, bástyákkal is megerősítettek, és ami a hunok betöréseit fogta fel. A Csin-dinasztia bukásához felkelések vezettek. A lázadók vezére, egyben az új uralkodóház első tagja a Han folyónál aratta döntő győzelmét, melyről a korszak nevét nyerte. A Han császárok megerősítették a központi hatalmat, s uralkodásuk alatt Kína virágkorát élte. A birodalom megnövekedett erejét hódításokra használták fel A sok szellemet és az ősök lelkét megidéző kínai hitvilágot a Csou-korszakban foglalták rendszerbe. Eszerint a földi és égi világ megfelel egymásnak. A mennyei birodalom ura, a császár maga is isten volt. A világ az

örök törvény, a Tao szerint mozgott. A Kr. e VI században két elvont vallási rendszer alakult ki. Konfucius a hagyományok tiszteletére, a közösség és az állam szolgálatára tanított. A másik irányzat Laoce nevéhez fűződik, aki a boldognak vélt ősi múlt felé fordult, elvetve minden változtatást. A tulliuszi alkotmány A származás helyett fokozatosan a vagyon kezdett rendező elvvé válni Rómában. Ennek megfelelően új módon, vagyoni alapon osztották a város lakóit öt csoportba. Ez a felosztás lett az alapja a törvényekről érdemben tárgyaló népgyűlésnek, ahol az első vagyoni osztály több csoporttal képviseltette magát, mint a következő négy, s mivel csoportonként szavaztak, a legvagyonosabbak kezükben tarthatták az ügyek eldöntését. A hadsereg felépítése is a népesség vagyoni alapon való csoportosításához igazodott. Az első vagyoni osztály adta a legjelentősebb erőt képviselő lovasságot és

nehézgyalogságot. A vagyon alapján történő felosztást a római hagyomány tévesen a jóval korábban élt Servius Tullius királynak tulajdonította, innen származik a neve: tulliusi alkotmány. A politikai életben való részvétel átalakítása újabb tisztséget hívott létre Kr. e 443-ban: a censorok időről időre hajtották végre a vagyonbecslést, s így az öt csoportba való besorolást. Ők jelölték a senatus tagjait a nemzetségfők közül és a hivatalukat letett főhivatalnokokból. A patríciusok az elvesztett előnyök némi kárpótlásaként megszerezték ezt a tisztséget. A censori tisztséget kezdetben két patrícius tölthette be, öt év időtartamra. A vikingek A vikingek a germán törzsek közé tartozat, s rokonságban álltak az angolszászokkal, valamint az Észak- és a Balkántenger környékén, illetve a német területeken élő népekkel. A történészek szerint a VIII. század körül a túlnépesedés jelei mutatkoztak a

skandináv népeknél, s ez lehetett az oka annak, hogy a tenger felé indulva új területeket kerestek maguknak. Bármi is volt az ok, tény, hogy sikerrel jártak és messzire jutottak, s olyan országokat is elértek, amelyekben európai ember még nem járt előttük, s utánuk is csak sok évszázaddal később akadtak követőik. Annak ellenére, hogy mindnyájan germán népek voltak, a vikingek önálló csoportokat hoztak létre Skandinávia különböző vidékein. Letelepedéseik így tengeri rabló hadjárataik irányát is meghatározta. Bár a vikingekre a legtöbb mai ember úgy gondol, mint a védtelen városok és kolostorok barbár fosztogatóira, tudni kell róluk azt is, hogy igazi mesteremberek voltak. Hajóik soha nem élték volna túl a hosszú tengeri utakat, ha nem építették volna azokat ennyire tökéletesen. A római időkben a skandináv népek kapcsolatban álltak a kultúráltabb Dél-Európával. Kereskedő útjaik révén jól ismerték a római

termékeket is. 1000 körül alakult ki sajátos stílusuk a kézműves munkákban és a díszítőművészetben. Hasonlóan az akkori európai emberekhez, a vikingek többsége sem tudott írni és olvasni, mégsem lehet őket analfabétáknak nevezni őket. Híres mondáik, a sagák az ősi szájhagyomány részei voltak. Kezdetben a viking társadalom szerkezete meglehetősen képlékeny és széttagolt volt, később azonban a feudális társadalmi szerkezet irányába fejlődött, amely egész Európát jellemezte akkoriban. A társadalom élén a király vagy néhány hatalmas főnemes állt. Utánuk következtek az arisztokraták, a törzsfőnökök. Ezek jómódú fegyveresek voltak, akik erőszakkal hatalmas földterületeket szereztek. Később, amikor a társadalom szerkezete már megszilárdult, ezek az emberek a királytól is kaptak földeket. Társadalmuk következő rétegét a szabad parasztok alkották. Ha azonban ezek valaha rabszolgák voltak vagy

rabszolgacsaládból származtak, nem voltak teljesen szabadok. A társadalmi ranglétra legalján álltak a rabszolgák, akik bármilyen más árufajtához hasonlóan adásvétel tárgyai voltak. A közhiedelemmel ellentétben a legtöbb skandináv sohasem járt a tengeren. A földeken dolgoztak, földműveléssel és állattartással foglalkoztak. A vikingek többsége különálló tanya-gazdaságokban élt. A gazdaságban marhát, lovat, juhot és kecskét tartottak. Ezek az állatok hússal és tejjel látták el őket, de hasznukat vették a szállításnál és a ruházkodásban is. A halászat jelentette az élelmezés másik fontos forrását. A fő gabonanemű az árpa és a zab volt. A vikingek több istenben hittek. Életük különböző mozzanatait egy-egy istenség szabályozta. Oden volt a főisten: bölcs, mindentudó, de ő a háború istene is. Thor, akit a kalapács jelével szimbolizáltak, a parasztok védelmezője volt. Azok a vikingek, akik Britanniában,

Írországban és Normandiában telepedtek le, igen rövid idő múltán fölvették a kereszténységet. Az arabok és az iszlám Az Arábiát lakó arabok zöme ló- és tevetenyésztő nomád beduin volt. Az arabok egy része kereskedéssel foglalkozott, ők bonyolították le a Jemen és Palesztina közötti forgalmat, és bekapcsolódtak a nagy közel-keleti közvetítő kereskedelembe. Jelentős települések alakultak ki a karavánutak mentén. Ilyen város volt Mekka, a későbbi világvallás, az iszlám (jelentése: teljes meghódolás istennek) bölcsője. A városban élő Mohamed (kb. 570-632) tevehajcsárból lett kereskedő. Megismerkedett a zsidó és keresztény vallással, melyekből sokat merített, mielőtt látomásai nyomán 610 táján új tanokkal lépett fel. Így rövidesen összeütközésbe került a Mekkát vezető gazdag kereskedőkkel, s híveivel együtt menekülni kényszerült. A Mekkából való kivonulás éve (622), a hidzsa vált a mohamedán

időszámítás kezdetévé. Az iszlám jelentős mértékben épített a zsidó és a keresztény hagyományokra. Jelentős hatást gyakorolt tanaira a pogány arab hitvilág. Az iszlám gondolatvilága szent könyvében, a Koránban (hirdetés, zsolozsmázás), került feljegyzésre. A korán alapján a hívő moszlimnak a következő öt alapvető parancsot kell betartania: 1. Allahban, az egyetlen istenben, s prófétában, Mohamedben való hit. 2. Mekka, a szent város irányába végzett napi ötszöri ima 3. Kötelező alamizsnaosztás a szegényeknek 4. A Ramadan havi böjt betartása, mikor napkeltétől napnyugtáig tilos enni és inni. 5. Minden igazhitű életben legalább egyszer zarándokoljon el a szent városba, Mekkába. Nagy fontosságú az iszlám történelemben a dzsihád, a szent háború. A dzsihád szerint a moszlimok feladata hitük terjesztése minden eszközzel, akár erőszakkal is. Az iszlám lényege tehát egyszerű előírásokban foglalható össze,

mely megfogalmazza a szigorú monoteizmust (egyistenhitet). Az iszlám egyesítette a korábban egymással harcoló arab törzseket, s rövid időn belül óriási területeket foglalt el. Mohamed halálát követően a kalifák pár évtized alatt elsöpörték a perzsa államot, s Bizáncot is tönkreverték. 732-ben Poitiers-nál Martell Károly frankjai, 740-ben Kis-Ázsiában a bizánciak mértek vereséget az arabokra. A kalifák despotikus uralkodókká váltak, a szolgálati birtokok rendszere biztosította a központi hatalom erejét. Virágzó korszak kezdődött, az egységes hatalmi ellenőrzés alatt lévő óriási területeken fellendült a kereskedelem, fejlett volt a kézműipara. A 10 sz-ban Európa felé újabb hullámban támadtak az arabok, ezúttal elsősorban a tengeren. A megerősödő Európa azonban hamarosan visszaverte őket. Arisztokrácia és démosz A gyarmatosításba bekapcsolódó görög poliszokba (polisz=városállam) az arisztokrácia

fokozatosan vesztett gazdasági erejéből, míg az iparosok, kereskedők s a parasztok egy része egyre gazdagodott, erősödött. A földművelések másik része továbbra is nehéz helyzetben volt, s teljes tönkremenetele esetén az adósrabszolgaságba süllyedhetett. Mindkét csoportnak, ha más okokból is, ellenfele az arisztokrácia volt, s így a démosz módosabb elemei élére álltak a vezető réteg háttérbe szorításáért folyó harcnak. A démosz politikai jogaiért indított küzdelem tehát elsősorban a vagyonosabb rétegek között zajlott, s többféleképpen játszódott le az egyes poliszokban, de a fő vonások azonosak voltak. A királyság fokozatosan átadta a helyét az arisztokratikus köztársaságnak, ahol minden politikai hatalmat az arisztokrata tisztségviselők gyakoroltak. A legfontosabb hivatal az arkhóni méltóság volt. Először egy, majd három, s végül kilenc arkhón intézte az ügyeket. A hivatali idő tekintetében is hasonló

változás zajlott le: kezdetben életük végéig, majd tíz évre, legvégül évente választották őket. Szolón reformjai A továbbra is fennálló belső viszályok levezetése Szolón nevéhez fűződik, aki Kr. e 594-ben volt arkhón, ám törvényhozói munkája hosszabb időszakot ölelt fel, s a Kr. e 570-es évekre tehető. Szolón eltörölte az adósrabszolgaságot, és elengedte az adósságokat. A politikai jogokat kiterjesztette a legszegényebb polgárokra is, szót adva nekik a népgyűlésen (ekklészia) és az esküdtbíróságokon (héliaia), így biztosítva e rétegek számára is némi beleszólást a polisz életébe. A lakosságot vagyoni helyzet alapján osztotta csoportokba, s ez határozta meg politikai jogaikat és az általuk betölthető hivatalokat. Az első csoportba sorolta azokat, akiknek szilárd termékből (gabona) és cseppfolyósból (olaj és bor) összesen 500 mérőjük terem, s ezeket 500-mérősöknek (pentakosziomedimnosz) nevezte.

Másodiknak azokat jelölte, akik lovat tudtak tartani, vagy legalább 300 mérőt termelnek. Ezeket lovasoknak (hippeisz) nevezték. Ökörfogatosoknak (zeugitész) nevezték azokat, akik kétféle termékből összesen 200 mérőz termeltek. A többi polgárt napszámosnak (thész) nevezte el, és semmilyen tisztséget nem bízott rájuk. A besorolásnál a vagyon gyarapodására is ügyelt, s ezzel a démosz jómódú rétegét előnyös helyzetbe hozta. Ezekkel az intézkedésekkel megteremtette a demokrácia (népuralom) alapját, vagyis azt a rendszert, melyben az államhatalom (törvényhozás, kormányzás, bíráskodás) nem a fejedelem vagy egy kiváltságos réteg, hanem a nép kezében van. A türannisz Szolón visszavonulása után az arisztokraták úgy érezték, elvesztették korábbi kedvező helyzetüket, míg a démosz vezetői kevesellték jogaikat, kifogásolták azt, hogy a vezető tisztségeket még mindig az arisztokraták töltik be. A gazdasági fejlődés

hatására az arisztokrácia gazdasági súlya tovább csökkent, de a politikai hatalma jelentős maradt. A démosz esetében a fordítottja igaz: növekvő gazdasági erő, és ehhez képest még mindig csekély politikai befolyás. Ez a helyzet lehetőséget adott arra, hogy egyes politikusok felrúgva a törvényeket, egyeduralmat vezessenek be. Ezt a rendszert zsarnokságnak (türannisz), vezetőjét zsarnoknak (türannosz) nevezték a görögök. Athén türannosza Peiszisztratosz lett (Kr e. 560-527) A türannoszok hatalmuk biztosítása érdekében a démoszt támogatták az arisztokráciával szemben. A gazdaság fejlődése oly mértékben erősítette meg a démoszt, hogy számára szükségtelen, sőt akadályozó tényezővé váltak a türannoszok. Athénban Peiszisztratosz halála után fiainak, Hippiasznak és Hipparkhosznak már növekvő belső elégedetlenséggel kellett számolniuk. Hipparkhoszt egy felvonuláson megölték, de testvére sem tudta a hatalmat sokáig

megtartani. Mikor a belső bajokat külső nehézségek is tetézték, Kr. e 510-ben elűzték Athénből, s Perzsiába menekült. Hogy a nép körében milyen ellenszenvessé váltak a türannoszok hatalma, jól mutatja, hogy a zsarnokölőknek szobrot emeltek. Kleisztenész reformja A türannisz megszűnése után a démosz hangadói olyan intézményrendszer kialakítását szorgalmazták, amely minden szabad athéni polgárnak esélyt adott arra, hogy a hatalomból részesedjen. Kleiszthenész kezébe adták a változtatás jogát az athéniak. Az új berendezkedés alapja a területi felosztás volt. Attikát három részre osztotta: egy városira (Athén), egy tengerpartira, s a belső területekre (mezőgazdaság). A legfőbb hatalom a népgyűlés kezébe került, amelynek munkájában minden athéni polgár részt vehetett. Az ekklészia (népgyűlés) hozta a törvényeket, kezében volt a háború és a béke kérdése, és általában minden fontos kérdésben a

döntő szót e szervezet mondta ki. Kleiszthenész meghagyta a fontos államhatalmi szervezetként korábban is létező bulét (tanács), de összetételét és létszámát megváltoztatta. Minden szabad polgár bekerülhetett ide. A létszáma 500 főre emelkedett Feladata a tisztségviselők ellenőrzésére szűkült. A katonai vezető (sztratégoszok) az athéni állam tényleges vezetői voltak. Kleiszthenész fontosnak tartotta, hogy eleve lehetetlenné tegye a zsarnokság újjáéledését. Ezt a cserépszavazás (osztrakiszmosz) bevezetésével kívánta elérni. Ha valakit a polgárok veszélyesnek ítéltek, tartottak attól, hogy zsarnokságra tör, cserépszavazást tartottak. A gyanúsítottak nevét cserépdarabokra írták, s aki a legtöbb szavazatot kapta, azt 10 évre száműzték a városból, de vagyonát nem vették el. A szavazás akkor volt érvényes, ha legalább hatezren részt vettek benne. Az arisztokrácia és a démosz küzdelme Athénban: Szolón

reformjai Drakón után, a továbbra is fennálló belső ellentétek levezetése Szolón nevéhez fűződik, aki i.e 594-ben volt arkhón, ám törvényhozói munkája hosszabb időszakot ölelt fel, s a i.e 570-es évekre tehető. Valószínűleg a zűrzavaros állapotok miatt bízták meg új törvények megalkotásával. Szolón teljesítette a szegénység legfontosabb kérését: eltörölte az adósrabszolgaságot, és elengedte az adósságokat. Ez sok paraszt számára tette lehetővé a földje megtartását, aminek katonai jelentősége is volt, hiszen Athénban csak szabad, és vagyonnal rendelkező polgár katonáskodtatott. A politikai jogokat kiterjesztette a legszegényebb polgárokra is, szót adva nekik a népgyűlésen és az esküdtbíróságokban, így biztosítva ezen rétegek számára is némi beleszólást a polisz életébe. A lakosságot a vagyoni helyzet alapján osztotta sorba, s ez határozta meg a politikai jogokat és az általuk betölthető

hivatalokat. A besorolásnál a vagyongyarapodásra is ügyelt, s ezzel a démosz jómódú rétegét előnyös helyzetbe hozta. Ezen rétegek szerepe nőtt a katonáskodás területén és a hivatali életben is. Ezekkel az intézkedésekkel Szolón megteremtette a demokrácia (népuralom) alapját, vagyis azt a rendszert, amelyben az államhatalom nem a fejedelem vagy egy kiváltságos réteg, hanem a nép kezében van. Ezek után Szolón visszavonult. Az arisztokrácia és a démosz küzdelme Athénban: a türannisz Szolón visszavonulása után úgy érezték, elveszítették korábbi kedvező helyzetüket, míg a démosz vezetői kevesellték jogaikat, kifogásolták azt, hogy a vezető tisztségeket még mindig az arisztokraták töltötték be. A gazdasági fejlődés hatására az arisztokrácia gazdasági súlya tovább csökkent, de politikai hatalma jelentős maradt. A démosz esetében viszont a fordított helyzet volt az igaz: nőtt a gazdasági erő, de ehhez képest

a politikai befolyás még mindig csekély volt. Ez a helyzet lehetőséget adott arra, hogy egyes politikusok –felrúgván a törvényeket- egyeduralmat vezessenek be. Ezt a rendszert zsarnokságnak (türannisznak), vezetőjét zsarnoknak (türannosznak) nevezték a görögök. Athén türannosza Peiszisztratosz (i.e 560-527) lett A türannoszok hatalmuk biztosítása érdekében a démoszt támogatták az arisztokráciával szemben. A gazdaság fejlődése oly mértékben erősítette a démoszt, hogy számára szükségtelen, sőt akadályozó tényezővé váltak a türannoszok. Athénban Peiszisztratosz halála után fiainak, Hippiasznak és Hippiarkhosznak már növekvő belső elégedetlenséggel kellett számolniuk. Hippiarkhoszt egyik felvonulásán meggyilkolták, de testvére sem tudta sokáig kézben tartani a hatalmat. Amikor a belső bajokat külső nehézségek is tetőzték, i.e 510-ben elűzték Athénből, s Perzsiába menekült. Hogy a nép szemében milyen

ellenszenvessé vált a türannoszok hatalma, jól mutatja, hogy a ,,zsarnokölőknek” szobrot is emeltek! Az arisztokrácia és a démosz küzdelme Athénban: Kleiszthenész reformjai A türannisz megszűnése után a démosz hangadói olyan intézményrendszer kialakítását szorgalmazták, amely minden szabad athéni polgárnak esélyt adott arra, hogy a hatalomból részesedjen. Ehhez a tisztségviselők megválasztásának elvein is változtatni kellett. Ismét egy tekintélyes férfiú, Kleiszthenész kezébe adták a változás jogát az athéniak. Kleiszthenész már a türannoszok elűzésében s az azt követő párharcokban is kitűnt. Az új berendezkedés alapja a területi felosztás volt. Ez vált a korább származási, majd vagyoni alapon történő besorolás helyett a politikai, katonai, közigazgatási rendszer alapjává. Nyilvánvalóan a demokrácia irányába tett lépés volt, mivel megszüntette a szabad polgárok közötti különbséget, s

szétszakította a vérségi kötelékeket, melyre az arisztokrácia befolyása épül. A legfőbb hatalom a népgyűlés kezébe került, amelyeknek munkájában minden athéni polgár részt vehetett. Az ekklészia (népgyűlés) hozta a törvényeket, kezében volt a háború és a béke kérdése, és általában minden fontos kérdésben a szót e szervezet mondta ki. A népgyűlés sűrűn ülésezett, de nem folyamatosan Ezért Kleiszthenész is meghagyta a fontos államhatalmi szervezetként korábban is létező bulét (tanács), de összetételét és létszámát megváltoztatta. Minden szabad polgár bekerülhetett ide Mivel a phülé sorshúzással 50-50 tagot küldött a buléba, ennek létszáma így 500főre emelkedett (ötszázak tanácsa). Jelentős lépés volt még a hadsereg átszervezése, aminek alapja szintén a területi felosztás lett. A katonai vezetők (sztratégoszok) az athéni állam tényleges vezetői voltak Kleiszthenész fontosnak tartotta, hogy

eleve lehetetlenné tegye a zsarnokság újjáéledését. Ezt a cserépszavazás bevezetésével próbálta elérni Ha valaki a polgárok veszélyesnek ítéltek, s attól tartottak hogy zsarnokságra tör, cserépszavazást tartottak. A gyanúsítottak nevét cserépdarabokra írták, s aki a legtöbb szavazatot kapta 10 évre száműzték a városból, de vagyonát nem vették el. A szavazás csak akkor volt érvényes ha legalább hatezren vettek részt rajta. Egyiptom Egyiptom a Nílus alsó folyása mentén terül el. Négy nagy korszakra oszthatjuk, ezek: az archaikuskor (Kr. e 30002700); óbirodalom (kb Kr e 2700-2200); középbirodalom (kb. Kr e 2060-1780) és az újbirodalom (kb Kr e 15501000) Egyiptom már az őskorban is lakott volt. A neolitikumban a Nílus mentén földműves falvak jöttek létre, melyekben elterjedt az öntözéses földművelés. Ezek a közösségek folyamatosan harcoltak egymással a termőföldért. Két állam alakult ki: Alsóés

Felső-Egyiptom Kr. e 2900 körül Felső-Egyiptom uralkodója (a feltételezések szerint Ménész), meghódította Alsó-Egyiptomot, s egységes országot teremtett a Nílus mentén. Ebben a korszakban bontakoztak ki az egyiptomi művészet, a vallás és írás vonásai, melyek kisebb változásokkal Egyiptom egész ókori történetében meghatározóak maradtak, mint a legősibb egyiptomi írás, a hieroglifa (szent véset). Az egyesült országban az uralkodók, a fáraók hatalma korlátlanná vált. Az uralkodó a papságra és a hivatalnokokra támaszkodott, s a termelőmunkát a közrendű szabadok végezték. Az uralkodók rendkívüli hatalma tette lehetővé az Óbirodalom első századaiban a piramisoknak a megszületését. Ezek a hatalmas építmények a fáraók síremlékei voltak, melyek jelképezték a fáraó korlátlan hatalmát, és hitük szerint a túlvilágon is hirdették a fáraó tekintélyét. A halál utáni élet rendkívül jelentős szerepet játszott

az ókori egyiptomiak vallásim képzeteiben. Egyiptomi sajátosság, hogy ebben fontos szerepet szántak az emberi testnek. Ezért igyekeztek azt megóvni az enyészettől a halál után is. Kialakították a mumifikálás technikáját. Az Óbirodalmat követő átmeneti szétesés után a helyi napisten, Amon papságára támaszkodva újra megerősödött a központi hatalom. De nem az Óbirodalom éledt újjá, jelentős változások történtek. A fáraók hatalma elméletileg korlátlan maradt, ám a papi és a hivatalnoki réteget nem tudták teljes egészében visszaszorítani. Megnőtt a jelentősége a tartományok kormányzóinak, s a vezető réteg már nemcsak szolgálati, de saját birtokkal is rendelkezett. A Kr. e XVIII század végén a központi hatalom lehanyatlott, s ebben az állapotban Egyiptomot külső támadás is érte Palesztina felől. A vasfegyverekkel felszerelt hükszoszok lerohanták a Nílus vidékét. Kb egy évszázad múltán az egyiptomiak

Thébából kiindulva létrehozták az Újbirodalmat. A hükszosz hódítás időszaka rést ütött Egyiptom bezártságán. A legfontosabb előrelépés a földművelés területén következett be, rátértek az ekés földművelésre. Új állatfajták honosodtak meg, például a juh, a teve és a ló. A megnövekedett erejű Egyiptom hódításokba kezdett, s a harcokban a harci szekerekkel felszerelkező vezető rétegé lett a fő szerep. A katonáknál is jobban előretört a thébai Amon-papság. Olyannyira, hogy már a fáraók hatalmát is veszélyeztette. IV Amenhotep fáraó tett kísérletet a visszaszorításukra, Amon kultusza helyett bevezette Amon napisten kizárólagos tiszteletét. Még nevét is Ehnatonra változtatta A bátor kísérlet az uralkodó halála után megbukott. Az Újbirodalom az egyiptomi nagyhatalom kora. A kor legnagyobb egyiptomi uralkodója II. Ramszesz uralkodása alatt érte el a birodalom a legnagyobb kiterjedését. Az Amon-papság hatalmát

azonban nem sikerült megtörni. Kr. e XIII század végétől a tengeri népek (pl: filiszteusok) rázúdultak a gazdag országra. Ezután Egyiptom többé nem volt nagyhatalom. Az egyptomi állam története A Nílus áradásai termőföldeket eredményeztek. Egyiptom a Nílus alsó folyása mentén terül el. A vizet a folyó biztosította, és ez alapján lettek az évszakok is meghatározva: áradás, sarjadás, forróság. Egyiptom korszakolása: az archaikus (ősi) kor (3000-2700) az óbirodalom (2700-2200) a középbirodalom (2060-1780) az újbirodalom (1550-1000) Egyiptom már az őskorban lakott vidék volt. A neolitikumban a Nílus mentén földműves falvak jöttek létre, és elterjedt az öntözéses földművelés. Két állam alakult ki: Alsó-, és Felső-Egyiptom Ezek a közösségek állandóan harcoltak egymással a termőföldért. I. e 2900 körül Felső-Egyiptom uralkodója (a feltételezések szerint Ménész) egységes országot teremtett a Nílus mentén.

Ebben az időszakban bontakozott ki az egyiptomi művészet jellemző vonásai: a művészet, a vallás, és az írás alapjai. Az egyesült országban az uralkodók uralma, és a fáraók hatalma korlátlanná vált. Az uralkodók a papságra és a hivatalnokokra támaszkodtak A szerszámok egy része rézből készült, de még a kőeszközöknek is jelentős szerepe maradt. Az uralkodók hatalma tette lehetővé az Óbirodalom első századaiban a piramisok megszületését. A halál utáni élet rendkívül jelentős szerepet játszott a vallási képzeteikben. Kialakították a mumifikálás technikáját A 8. század végén a központi hatalom hanyatlott, és Palesztina felöl a hükszoszok lerohanták a Nílus vidékét. Egy jó évszázad múltán az őslakók a saját fegyvereiket fordították szembe a támadókkal, és az egyiptomiak Thébából kiindulva létrehozták az Újbirodalmat. Ekkor új állat fajták jelentek meg: a juh, a teve, és a ló. Az iparban a vas

megjelenése volt fontos A megnövekedett erejű Egyiptom hódításokba kezdett. A rabszolgákat azonban nem a termelésben alkalmazták. Előretört a thébai Amon-papság, és 4 Amenhotep fáraó Amon kultusza helyett bevezettette Aton napisten kizárólagos tiszteletét. A kísérlet az uralkodó halála után elbukott Az Újbirodalom az egyiptomi nagyhatalom kora. Az Amonpapság hatalmát azonban nem sikerült megtörni I. e a 9 Század végétől az úgynevezett tengeri népek ( pl: a filiszteusok) vándorlásuk során rázúdultak a gazdag országokra. Ezután Egyiptom többé nem nagyhatalom. Később idegen hódítók martalékává vált. Az új birodalmakban már csak tartományt jelentett a nagy múltú ország. Fönícia A Földközi-tenger és a Libanon-hegység között elterülő partvidéken kedvező feltételei voltak a földművelésnek. Nem kellett öntözni, a gabona mellett jól jövedelmező növényeket; szőlőt, olajfát, fügét termesztettek. A

Libanon-hegység értékes fákat adott: cédrust és libanoni tölgyet. E két jó minőségű fa a hajóépítés és az építkezések nélkülözhetetlen anyaga volt. A városok ügyes kézművesei hajókat, szöveteket, üvegárut és fémeszközöket állítottak elő. Fönícia a kereskedelmi útvonalak találkozási pontján feküdt. A terület lakóinak fontos volt a tenger A part menti városok lakói kihasználták a kedvező lehetőségeket, és hajóikkal bejárták a távoli vizeket. Elvitték hazájuk termékeit, és közvetítették távoli városok, vidékek termékeit, a tenger fuvarosaivá váltak. Sorra alapították kereskedelmi telepeiket (Karthágó) Fönícia városállamok sorából állt (Ugarit, Büblosz, Szidon, Türosz). Nem alakult ki egységes állam A kereskedővárosokban a királyok hatalmát gazdag kalmárok korlátozták. A föníciai kereskedővárosok legmaradandóbb alkotása a hangjelölő írás volt. Kr e 1100 táján dolgozták ki Bübloszban

a 22, vonalas jelből álló írást, amely a magánhangzókat nem jelöli. Ez az ábécé az alapja a héber és az arab írásnak Fönícia és világtörténelmi szerepe Fönícia a kereskedelmi útvonalak találkozási pontján feküdt. Itt találkozott: Kis-Ázsia, Palesztina, s hajókkal elérték Egyiptomot, és a távoli területeket. Mivel a Földközitenger és a Libanoni-hegység között terült el, így remek feltételt biztosított a földművelésre. Csapadéktól bővelkedve nem kellett öntözni, s gabona mellett értékes növények: szőlő, olajfa, füge, valamint cédrus, és Libanoni-tölgy termesztésére volt alkalmas. Ezek alapozták a hajóépítést, és fémeszközök készítését. A szárazföldnél csak a tenger volt fontosabb kincsük. Így főleg a part mentén lakók részesültek előnyben. Sorra alakultak a part mentén a kereskedővárosok (lásd: Karthágó). Mivel városállamokból állt, nem alakult ki egységes állam. A királyok

hatalmát gazdag kalmárok korlátozták A vidék nagyobb birodalmak fennhatósága alatt állt, s az ilyen országok kereskedelmébe segített. Kultúrájuk legmaradandóbb alkotása az ékírás, ami Ugaitból került elő. Kb ie 1100 körül dolgozhatták ki azt a 22 vonalas jelből álló írást, ami magánhangzókat nem jelölt. Majd a görögök még ehez magánhangzókat tettek hozzá, vagyis fejlesztették a ,,hajósnép” kultúráját, így létrehozván a mai latin ábécénket. Julius Caesar Kr. e 100 július 12-én született Politikus, hadvezér, író Patríciusszármazású, de Marius révén rokoni kapcsolatok a néppárthoz fűzték. A néppárti elveket hirdette, azokat használta fel táborának szélesítésére. Számos ünnepi játékot, gladiátori viadalt rendezett, amivel megnyerte a tömeg rokonszenvét, viszont eladósodott. Anyagi helyzetét a Rómában szokásos módon rendezte: megszerezte Hispánia egyik helytartóságát, ahol a lakosság

kárára vagyont gyűjtött. Caesar kihasználta a senatus és két vetélytársa, Pompeius és Crassus ellentétét, kibékítette a két hadvezért, és szövetséget kötött velük Kr. e 60-ban a senatus ellen. Ezt a szövetséget később triumvirátusnak (három férfiú szövetségének) nevezték. A szövetség értelmében Caesar Kr. e 59-ben consul lett és teljesítette Pompeius követelését, földet adott veteránjainak. Majd a három triumvir felosztotta maga között a hatalmat. Crassus Syriába, Caesar Galliába, Pompeius Hispániába ment helytartóként erőt gyűjteni. Az egyensúly akkor borult fel, amikor Crassus váratlanul elesett a parthusokkal szemben vívott csatákban. Crassus halálával megszűnt a triumvirátus. Caesar hatalmas területeket hódított meg, létrehozva Gallia provinciát. Kr.e 49-ben döntő elhatározásra jutott Fegyveres erővel átlépte az Itália tartományi határát jelentő Rubicont (A kocka el van vetve!-Alea iacta est!). Ez a

polgárháború kezdetét jelentette, mivel a római törvények szerint Itália földjére csak hadserege elbocsátása után léphetett volna. Kr e 48-ban a görögországi Pharszalosznál került sor a döntő ütközetre. Itt Caesar létszámra kisebb, de gyakorlottabb és jobban vezetett serege győzött. Pompeius Egyiptomba menekült, de ott meggyilkolták, mert nem akartak összetűzést Róma új urával, Julius Caesarral. Caesar először elfoglalta Egyiptomot, ahol meghagyta trónján Kleopátrát. Az ifjú királyné szépsége rabul ejtette, és később gyermekük is született. Leghíresebb csatáját a pontusi erők ellen vívta Zelánál, Kr. e 47-ben Ázsiából küldte híres hadijelentését Rómába: Jöttem, láttam, győztem!-Veni, vidi, vici! A keletről hazatérő Caesar Rómában örökös dictatorrá választatta magát. Az így nyert teljhatalmat felhasználva reformokat hajtott végre. Jelentős földosztásra került sor, letelepítette veteránjait,

ily módon csökkentve a plebs számát. Értékálló aranypénzt veretett. Sok provinciabelinek polgárjogot adott. Csökkenteni akarta a senatus tekintélyét: a testület létszámát 900 főre emelte. Korrigálta a naptárt, rátértek a szökőéves napévre. A köztársasági hagyományok erősen éltek az emberekben, és Caesar erre nem volt tekintettel. Kr. e 44 március 15-én a senatusban Brutus és Cassius vezetésével megölték. Julius Caesar egyeduralma Spartacus leverése után Crassus és Pompeius emelkedett ki. Ők ketten szövetséget kötöttek a hatalomra vágyó Caesarral, így megalakult az első triumvirátus. (~ hármak politikai szövetsége) Caesar régi előkelő patríciusi családból származott, ennek ellenére Marius révén a rokoni kapcsolatok a néppárthoz fűzték. A három triumvir felosztotta a hatalmat egymás között: Crassus Syriát, Caesar Galliát, Pompeius Hispániát kapta meg. Az egyensúly akkor borult fel, amikor Crassus elesett a

parthusokkal vívott harcokban, és halálával megszűnt a triumvirátus. Pompeius a senatus oldalára állt Caesarral szemben. Caesar hatalmas területeket hódított meg, létrehozva Gallia provinciát (i.e 58-51), s a harcok alatt összekovácsolva hű hadseregét. Amikor 49-ben a senatus hazarendelte, fegyveres erőszakkal lépte át Itália tartományi határát jelentő Rubicont, ez jelentette a polgárháború kezdetét. 48-ban Pharszalosznál Caesar serege legyőzte Pompeiust. A hazatérő Caesar Rómában örökös dictatorrá választatta magát, és reformokat hajtott végre. Jelentős földosztásra került sor, letelepítette veteránjait, és értékálló aranypénzt veretett. A senatust 900 főre emelte, és beültette saját híveit. Korrigálta a Juliánusnaptárt A köztársasági hagyományok erősen éltek az emberekben, de erre Caesar nem volt tekintettel. Ez köztársaságpárti összeesküvéshez vezetett, melyben hozzá közel álló személyek, mint Brutus is

részt vett. Így 44 március idusán (15-én) a senatusban Brutus és Cassius vezetésével megölték. Makedónia Az Olümposz és Thrákia közötti vidéken éltek a görögök távoli rokonai, a makedónok. A földművelő és állattenyésztő törzsek szoros gazdasági és kulturális kapcsolatban álltak a görögökkel, s lassan átvették műveltségüket. Királyságukat egy Thébában nevelkedett ifjú, a későbbi II. Phillipposz (Kr e 357336) erősítette meg reformjaival Megszilárdította a pénzügyeket, s a thrákiai aranybányákra támaszkodva ő veretett Európában először aranypénzt. Létrehozta thébai mintára a kor legütőképesebb hadseregét, amely a híres makedón falanxban állt fel. A lovasság, amelyeknek szerepe újra növekvőben volt, az arisztokráciából, a gyalogság a szabad parasztokból szerveződött. A görögség nem volt egységes Philipposszal szemben. Kialakult egy makedónbarát párt Iszokratész vezetésével, ami a

görögség válságának megoldását a Perzsa Birodalom meghódításában látta. Ezt a nagy vállalkozást csak a görögök egyesült erejével lehetett volna végrehajtani, s ennek a megteremtését várták e párt képviselői Philipposztól. Azt hitték az egység és a hódítás majd megszünteti a belső harcokat, s a zsákmány jólétet teremt. A belső feszültséget okozó szegények letelepedését is tették volna lehetővé. E csoporttal szemben lépett fel az athéni Démoszthenosz, aki féltette a poliszok függetlenségét, s az általuk biztosított demokráciát. Olyan világot akart megvédeni, amely igazából már nem létezett. A makedónok ellen szövetkezett néhány poliszt Kr. e 338-ban Khaironeiénál Philipposz hadserege tönkreverte, s ezzel egész Görögország a fennhatósága alá került. Philliposzt a makedón trónon fia, Alexandrosz követte (Kr. e. 336-323) Az ifjú kitűnő nevelést kapott, a görög elveknek megfelelően testi és szellemi

fejlődésére egyaránt ügyeltek. A tehetséges növendéket kora legkiválóbb szellemű férfiúja tanította: Arisztotelész. Már atyja uralkodása alatt részt vett a birodalom irányításában és a hadjáratokon. A görög poliszok irányába nagyon keménynek mutatkozott, hogy elvegye kedvüket az ellenszegüléstől: a fellázadt Thébát leromboltatta, s életben maradt lakóit- a makedón barátok kivételével- rabszolgának adatta el. Birodalma megerősítése után látott hozzá a görögök és atyja nagy tervének a megvalósításához, a perzsák meghódításához. Kr e 34-ben kelt át 30-40 000 fős görögmakedón seregével a Hellészpontoszon Az első összecsapásra a Márvány-tenger partvidékén, a Granikosz-folyónál került sor, ahol még csak a kis-ázsiai perzsa erőkkel kerültek szembe. A görög-makedón sereg győzedelmeskedett. A következő évben (Kr e 333) ütközött meg először a makedón király a perzsa főerőkkel, melyeket III.

Dareiosz vezetett. Az isszoszi ütközetben megcsillantak Alexandrosz hadvezéri képességei. A csata, melyben Alexandrosz az ellenséget olyan terepen kényszerítette harcra, amely annak kedvezőtlen volt, teljes makedón győzelemmel végződött. Nem üldözte Dareioszt a birodalom belseje felé, hanem először a peremterületeket szakította le. Ezeken a területeken felszabadítóként fogadták, vagy legalábbis közömbösek voltak az uralomváltás iránt az alávetett népek. Isszosz után délnek fordult, elfoglalta Föníciát és Palesztinát. Ahol kellett, szigort, ahol lehetett engedékenységet gyakorolt. Alexandrosz a fontos közlekedési pontokon településeket alapított. Ezen városok közül mind gazdasági, mind kulturális szempontból a későbbiek során az egyiptomi Alexandria emelkedett ki. Miután biztosította serege hátát a tenger felől, keletnek fordult. Az egykori asszír főváros, Ninive romjainak közelében Gaugamélánál ütközött meg az

újjászervezett perzsa főerőkkel. A nagy számbeli fölényben lévő, harci elefántokat is bevető perzsákon aratott győzelem eldöntötte a hadjárat sorsát: összeomlott III. Dareiosz birodalma A perzsa király ugyan elmenekült, de az egyik szatrapa meggyilkolta. Nyitva állt az út Perzsia felé. Elfoglalták és kirabolták a fővárosát, Perszepoliszt. A hadjárat elérte célját, de Alexandrosz tovább akart nyomulni kelet felé. Feleségül vette Dareiosz lányát, felvette a perzsa királyi címet. India irányába folytatta a hadjáratot, s itt is győztes csatát vívott, de kénytelen volt visszafordulni kimerült serege miatt. Nagy Sándor hatalmas birodalmat hozott létre, a Dunától az Indusig. Az óriási államalakulatot csak a hadsereg tartotta össze. Alexandrosz meghódította a Keletet, de a Kelet is meghódította őt: keleti despotává vált. Átvette a perzsa közigazgatási rendszert, csak a vezető réteget cserélte ki görög-makedón vagy

hozzá hű keleti előkelőkre. Igyekezett új, egységes uralkodóréteget kialakítani. Támogatta a görög-perzsa házasságokat. Szúszában a saját esküvője alkalmából állítólag 10 000 görög harcost házasított össze perzsa leányokkal; ez volt a híres szúszai menyegző. A görög és a keleti műveltség ötvöződéséből (hellenizmus) a következő évszázadokban jelentős fejlődés bontakozott ki. A hatalmas területet azonban aligha lehetett volna egyben tartani. Alexandrosz korai halála (Kr e 323) is megakadályozta a birodalom kiépítésében, újabb hódításokban. Makedónia története Az Olümposz és Thrákia közötti vidékeken éltek a görögök távoli rokonai, a makedónok. Királyságukat 2 Philipposz (i. e 357-336) erősítette meg reformjaival Létrehozta a kor legütősebbképesebb hadseregét, amely a hírem makedón falaxban állt fel. A lovasság az arisztokráciából, a gyalogosság a parasztokból épült fel. Egy

makedónbarát párt Iszokratész vezetésével, a görögség válságának megoldását a Perzsa Birodalom meghódításában látta. Velük szemben lépett fel Démoszthenész, aki félretette a poliszok függetlenségét, s az általuk biztosított demokráciát. Démoszthész olyan világot akart megvédeni, ami igazából nem is létezett. a makedónok ellen szövetkezett néhány poliszt i. e 338-ban Khaironeiánál Philipposz hadserege tönkreverte, s ezzel egész Görögország a fennhatósága alá került. Philipposzt a trónon fia, Alexandrosz (Sándor) követte (336-323). Birodalma megerősítése után hozzálátott atyja, és a görögök tervének végrehajtásához, a perzsák meghódításához. Nagy Sándor minden fontos csomópontnál települést alapított. Miután biztosította a serege hátát a tenger felöl, keletnek indult. Az egykori asszír főváros, Ninive romjainak közelében, Gaugamélánál ütközött meg az újjászervezett perzsa főerőkkel, és

győzelmet arat. Összeomlott 3. Dareiosz birodalma Alexandrosz feleségül vette Dareiosz lányát, és felvette a perzsa királyi címet. Innen Indiába folytatta az útját, de serege kimerült és visszafordult. Az óriási államalakulatot a hadsereg tartotta össze. Sándor despotává vált. Átvette a perzsa közigazgatási rendszert, csak a vezető rétegeket cserélte ki a hozzá hű előkelőkre. A görög, és a keleti műveltség ötvözéséből megszületett a hellénizmus, ami a következő évszázadokban fontos szerephez jut. Alexandrosz korai halála i. e 323-ban következett be, ami váratlanul érte a birodalmat. A birodalom vezetését a hadvezérek akarták megszerezni, majd három részre osztják. Hosszú és véres küzdelmek kezdődtek, és új államok jöttek létre. Fontos hódítási évszámok: - i. e 333, az isszoszi csatában legyőzi Dareiosz vezette perzsákat - i. e 332, Sándor meghódítja Egyiptomot és megalapítja Alexandroszt - i. e 331,

gaugamélai győzelem, Sándor perzsa király lesz - i. e 327 betör Indiába Mezopotámia Sarrukín (Kr. e 2300 körül) Sumer elfoglalásával egyesítette Mezopotámia nagy részét. Igyekezett birodalma egészét biztosítani, a széthúzó erőket visszaszorítani: a meghódított városok élére hivatalnokait állította, leromboltatta a városfalakat, központi hadsereget szervezett. Sarrukín utódai alatt azonban olyan hirtelen esett szét az akkádok hatalma, mint amilyen gyorsan létrejött: a nomád gutik támadásai szétzilálták, majd romba döntötték. A nomád gutik feldúlták a falvakat, városokat, pusztították a népet. A hanyatlásnak lázadás lett a vége A gutikat szétverték és elüldözték. Agade romba dőlése ugyanakkor lehetőséget biztosított a sumerok számára függetlenségük visszaállítására. Két város: Ur és Lagas emelkedett ki. E korszak egyben a sumer kultúra másodvirágzása. Sumer egységét Ur enszijei teremtették meg,

rátéve kezüket Akkádra is. Megerősítették a központi hatalmat Ur tündöklése Agadéhoz hasonlóan ért véget. (Kr e 2000 körül) Nem tudtak ellenállni a nomád amarru törzseknek. A birodalom részeire esett szét, Urt elpusztították. Meggyorsult a sumer nép feloldódása a jövevények és Mezopotámia népei között. A sumer nép és nyelv lassan eltűnt Az amarruk támadását követően Mezopotámiában több város emelkedett ki. A Kr e XVIII századra a legfontosabb központtá Babilon vált. Itt állt az ókor egyik csodája, a hatalmas, hétemeletes toronytemplom, Bibliai bábeli tornya. A város uralkodói újra egy kézben egyesítették egész Mezopotámiát, a Közel-Kelet legerősebb államává tették. Kiemelkedő uralkodójuk a Kr. e 1700-as években élt Hammurapi volt. Nevéhez fűződik a kor legjelentősebb törvénygyűjteménye. Ebben a tulajdon megjelenése is tükröződik. Az asszírok több mezopotámiai nép összeolvadásából származtak.

Ebben a folyamatban jelentős szerepet játszottak az akkádok. Assur városa az akkád hatalom felbomlása után (kb. Kr e 2000 körül) lett önálló Lakói elsősorban az ólom és a gyapjú kereskedelmével foglalkoztak, s a XIV. századig a mindenkori mezopotámiai nagyhatalom függésében éltek. Jelentős szerepet játszott a kereskedőváros katonai hatalommá válásában a kényszer. Az ólom kivitelének végcélja főként Kis-Ázsia volt. Mikor felfedezték a kis-ázsiai ólomlelőhelyeket, az asszír kereskedők elestek legfontosabb jövedelmüktől. Így az állam a hódítások felé fordult jövedelmei megtartása és növelése érdekében. Az állandó hadjáratok a társadalom szerkezetét katonai jellegűvé tették. Az állam élén a nagy hatalmú király állt Az asszír parasztság lovas és gyalogos katonaként hadjáratokban vett részt. Ütőképességük a vasfegyverekkel fölszerelt katonatömegeknek köszönhették. Ahogy az asszír parasztok

harcosokká váltak, ügy kellett helyettük munkaerőről gondoskodni. Ezért a zsákmányszerző háborúk egyik céljává az emberek elhurcolása vált. A kegyetlen uralom ellen sorozatos felkelések törtek ki, s ezek a Kr. e VII század végén a médek támadásával együtt a birodalom összeroppanásához vezettek. Az asszír birodalom helyén létrejött az Újbabiloni Birodalom. A győztesek felosztották Asszíriát. A médek ÉszakMezopotámiát kapták, míg Babilónia Közép- és DélMezopotámiát foglalta el Mezopotámia történelme a sumérektől a perzsákig Mezopotámia a Tigris és az Eufrátesz közti földön terül el. A sumérok Mezopotámia déli részén éltek. Ez a vidék folyók szabdalta mocsaras síkság volt, s a csapadék mennyisége is kevés. A sumérok ide i. e 4 évezred közepén vándoroltak be Nem tudjuk pontosan, honnan jöttek, de lehetséges, hogy a tenger felöl vándoroltak, de valószínűbb, hogy a Zargosz-hegységből érkeztek

későbbi hazájukba. A sumérok az itt talált neolitikus földművelést az öntözés alkalmazásával gyors fejlődésnek indították. Mezopotámiában központokat hoztak létre ( pl.: Úr, Uruk, Lagas, Suripak). Ezek i e 3 századra városállamokká fejlődtek Megszületett egy új igazgatási forma, az állam. A sumérok földjeit a folyamatos öntözés tönkretette. Így a gazdaság súlypontja lassan észak felé tolódott létrehozták Agade városát. A sumérok és Mezopotámia későbbi népei kiemelkedő alkotása az ékírás, ami az irányításhoz nélkülözhetetlen volt. Sarrukín ( i. e 2300 körül) Sumér elfoglalásával egyesítette Mezopotámia nagy részét. Sarrukín utódai alatt azonban oly hirtelen esett szét az akkádok uralma, mint amilyen gyorsan létrejött: a nomád gutik támadásai szétzihálták, majd romba döntötték. Ezek után a sumérok megprobálták visszanyerni a függetlenségüket. Két város emelkedett ki: Úr és Lagas. Ez a

sumér kultúra újravirágzása Megerősítették a központi hatalmat. De nem tudtak ellenállni a beszivárgó, portyázó, majd támadó nomád amaru törzseknek. A birodalom részeire esett szét, Urt elpusztították. Meggyorsult a sumér nép és nyelv, és végül eltűnt Az amarruk támadása után több város emelkedett fel. Az i e 8 századra a legfontosabb központtá Babilon vált. A város uralkodói újra egy kézben tartották Mezopotámiát A legkiemelkedőbb uralkodó a 1700-as években Hamurapi volt (nevéhez fűződik a kor legjelentősebb törvénygyűjteménye. Ebben a tulajdon védelme a legfontosabb). Asszíria a Tigris középső folyása mentén feküdt. Két jelentős városa Assur és Ninive volt. Ez a vidék nem Mezopotámia alföldi része, hanem dombok, hegyek szabdalta a felszínt. A csapadék mennyisége is nagyobb volt, mint délen, így öntözés nélküli földművelést és legeltető állattartást lehetett folytatni. A kegyetlen asszír

uralom ellen sorozatos felkelések törtek ki, s ezek az i. e 7 század végén egy Irán felöl érkező nép, a médek támadásával együtt a birodalom összeroppanásához vezetett. Ezek után a felkelés élére egy arámi törzs vezetője állt. A győztesek felsztották Asszíriát. A médek É-Mezopotámiát, míg Babilónia Közép-, és Dél-Mezopotámiát és a Földközi-tenger felé eső vidéket kebelezte be. Időszámításunk előtt 559-ben a megerősödő perzsák Kürosz vezetésével fordítottak a helyzeten, s ezután a méd lovasság volt segédhaddá. Kürosz meghódította a méd birodalmat, majd Mezopotámiát ( Babilont i. e 538-ban), Föníciát, és Palesztinát A perzsák szakítottak az asszírok pusztán erőszakra épülő rendszerével. Nem irtották ki, és nem deportálták a meghódított országok vezető rétegeit, hanem meghagyták tisztségükben, és a közreműködésükkel tartották fenn az uralmat. A birodalmat szatrapiákra osztották A

perzsák vallását dualizmusnak nevezzük. Mezopotámia egy olyan terület, amin már sok nép élt, s a népek meghagyták szokásaikat, vallásaikat, rendszereiket. Nagy hódító háborúk a római korban Itália meghódítása: A kezdetek: Az évszázados küzdelmekből Róma győztesen került ki, s megerősítette a hatalmát a Latium felett, majd ellentámadásba ment át az etruszkok ellen, s tízéves elfoglalta Veiit (i.e 396) E harcok gazdag mondavilágát adták a római mondavilágnak. Közép-Itália meghódítása: ~A szamnisz háborúk Az előretörő Róma- megszilárdítva hatalmát Laitumban (i.e340-338)- dél felé terjeszkedett Itt Campania birtoklásáért a harcias szamniszokkal került szembe. Hosszú évtizedekig folyt a küzdelem (i.e 343-tól 290-ig), váltakozó eredményekkel Az elfoglalt területek egyharmadát a római állam kisajátította. Java a patríciusok kezébe került az ager publicus részeként, de a parasztok is kaptak telkeket az új

szerzeményekből. A földekből részesülő plebejusok településeket hoztak létre (colonia), ezzel biztosítván a római fennhatóságot a már elfoglalt, meghódított területeken. Dél-Itália meghódítása: ~A Tarentumi háború (i.e 282-272) Róma beavatkozva az itáliai görög városok ellentétjébe megvetette lábát ezen a vidéken. A legerősebb görög gyarmatváros: Tarentum háborút indított az egoista Róma ellen. Tarentumnak nem volt saját hadserege, az ifjú és becsvágyó epeirosz királyt: Pürroszt fogadta szolgálatába, aki átkelt seregével az Adrián. Pürrosz győzelmet aratott, de Róma mivel otthon volt, feltölthette újból és újból az egységeit. Így Róma elfoglalta Tarentumot és a többi dél-itáliai várost. Természetesen itt is alkalmazta az, ,, Oszd meg és uralkodj!” rendszert. A pun háborúk: Első pun háború: Miután Róma Itália ura lett, Karthágó vetélytársává vált. További hódításai Szicília irányába

már a kereskedőbirodalom érdekeit sértették. A harcok e tájon robbantak ki. A harcok váltakozó eredményűek voltak, de Róma fölénye a kezdetektől fogva érvényesült a szárazföldön. Végül a rómaiak egy technikai újítás, a csapóhíd segítségével a tengeren is győztek. Karthágó békére kényszerült. Szicíliát másként kezelték, mint az eddig megszerzett területeket. Provinciát (tartományt) szerveztek belőle, ami évi adót fizetett a római államnak, s hivatalnokait nem maga választotta, hanem Róma nevezte ki. Ezek a vezetők (helytartók) egy évre, az éppen leköszönő római főhivatalnokok közül választották ki. Második pun háború: Karthágó ereje azonban még nem tört meg, virágzó kereskedelme pótolta a veszteséget. Az értékes fémlelőhelyek közelében megalapították Carthago Novát. Kiváló képességű hadvezérkerült a pun seregek élére, Hannibál, aki váratlanul akart Itáliára törni, ezért a hosszabb

szárazföldi utat választotta, s a Rómával ellenséges csapatokból feltölthette csapatait. A megzavart rómaiak nem tudták erejüket egyesíteni, így Hannibál külön-külön verte tönkre seregeiket. A szövetségesek kitartottak Róma mellett. Scipio csapatával átkelt Afrikába. A seregei nélkül maradt Hannibált ie 202-ben Zamánál Spicpio legyőzte. Karthágó végleg elvesztette hatalmi állását. Harmadik pun háború: Az utolsó háborúnak már nem volt nagy jelentősége Róma számára. Végül Karthágót a földdel tették egyenlővé. Makedónia meghódítása: A püdnai csatában i. e 168-ban Makedónai döntő vereséget szenvedett, és 148-ban provinciává szervezték. Nagy Károly birodalma Előzmények: Martell (Kalapács) Károly (714-741) megszilárdította a központi hatalmat, és megállította az arab előrenyomulást (732). Fia, Kis Pippin 751-ben Róma püspökének támogatásával magához ragadta a koronát. Az utolsó

Meroving-uralkodót megnyírták, és kolostorba zárták. Ezzel a frank állam új virágzása vette kezdetét. Nagy Károly, és államszervezete: Kis Pippin fia, Nagy Károly a frankok megnövekedett erejét hódításokra használta fel. Uralkodásának első felében hadjáratok tucatjaival Nyugat-Európa nagy részére kiterjesztette hatalmát. Fő törekvése a Rajnától keletre élő germán népek, a szászok, bajorok meghódítása volt. A még törzsi keretek között élő, a Rajna és az Elba közötti vidéket benépesítő szászok fejtették ki a legelkeseredettebb ellenállást. (A harcok 772-től 804-ig elhúzódtak.) A szászokhoz képest könnyebbnek bizonyult a Duna vidékén lakó bajorok meghódoltatása (778). Nagy Károly a pápát támogatva a longobárdok országát is megsemmisítette (773-’74). (Nevüket máig őrzi Lombardia.) A betörő arabok ellen harcolva átkelt a Pireneusokon, s meghódította a félsziget északi részét (778-795).

Szállásterületük nyugati részét, az egykori Pannónia területét országához csatolta (807 körül), így birodalma hovatovább megközelítette az egykori Nyugatrómai Birodalom kiterjedését. Hatalma vetekedett Bizáncéval. Hogy ismét helyreállt Európa nyugati területeinek politikai egysége, azt az is jelképezte, hogy a pápa 800-ban, Rómában császárrá koronázta Nagy Károlyt, amit később Bizánc is elismert. A római birodalom eszméje még nem halt meg. A hódítások u880 után leálltak, aminek elsősorban társadalmi okai voltak. A harcosok közül egyre többen kerültek, így meggyengült Károly katonai ereje. A nagyobb problémát már nem a terjeszkedés, hanem a meglevő területek összefogása és irányítása jelentette. Ez az önellátó gazdálkodás szintjén nem kis feladatnak számított. Az uralkodó kezdetben folyamatosan járta a birodalmát, felélte udvarával a királyi birtokok készleteit, igazságot szolgáltatott, s egyben

érzékeltette hatalmát alattvalói körében. Uralkodásának második felében Károly számos palotája közül Aachent részesítette előnyben, kiépítve birodalma fővárosává. Az oklevelek kiadására létrehozta a kancelláriát, támogatta a kultúrát. A tudósok közül kitűnt Alkuin, aki jelentős szerepet játszott a gyorsan és könnyen olvasható új betűtípus, a Karoling-minuscula kialakításában. Károly az országát grófságokra osztotta, a grófok visszaélését a királyi küldöttek voltak hivatva megakadályozni. Az ügyek intézése már Károly életében is akadozott, utódai alatt pedig egyre inkább gyengült a központ befolyása. Az adott viszonyok közt azonban más megoldás nem létezett. Ezért is volt nagy hatással Károly állama a későbbi kialakuló kora középkori államok felépítésére. Palesztina Korábbi lakói Kánaánnak nevezték. Ez az elnevezés a rómaiaktól származik (a filiszteusok népnevéből). Az eső

lehetővé tette az öntözés nélküli földművelést. A hegyekben legeltető állattartás, a völgyekben földművelést folytattak. Egyiptom hanyatlását követően a Kr. e XII században vándoroltak be ide a zsidó (héber) törzsek. A Palesztinában szövetségre lépő 12 héber törzs két csoport egybeolvadásából keletkezett. Ez a két csoport az ábrahámi (9 törzs tartozott ide) és a mózesi (3 törzs tartozott ide). A később összeállított szent könyv, az Ótestementum, Palesztina történetének legfontosabb forrása. Ábrahám és Mózes történetét egységbe fogva megőrizte a két hagyomány réteget, a keletit és a nyugatit. A keletről a Kr. e XV-XIV században érkezők Ábrahámhoz, az Egyiptom felől Kr. e XIII század táján érkezőket Mózeshez kötötte. Ábrahám Mezopotámiából az Úr parancsára Kánaánig vándorolt. Fia, Izsák, az ő fia, Jákob s az ő 12 fia a 12 zsidó törzset jelképezte. Mózes kivezette népét Egyiptomból az

Úr parancsára, aki a sivatagban táplálta a zsidókat. Mózes Kánaán határáig vezette népét, ahová ő már nem léphetett be. A betelepülő törzsek több évszázados küzdelemben legyőzték a lakosságot, s kemény harcokat folytattak a filiszteusokkal. A folytonos háborúskodás összekovácsolta a hébereket, és e harcokból nőtte ki magát a héber állam. Először az északi vidékek törzseit összefogva, Saul központosította a hatalmat. (Kr e XI században) Az ország teljes egyesítésére Dávid uralkodása idején került sor a Kr. e X század elején. Fővárossá Jeruzsálemet tette, bevezette az írásbeliséget. Utódjára, Salamonra erős államot hagyott Az új uralkodó tette despotikussá a királyi hatalmat. Halála után az ország két részre szakadt, az északi Izraelre, és a déli Júdeára. A romló életkörülmények és a vezető réteg eltávolodása Jahve kultuszától elégedetlenséghez vezetett. Látnokok, jósok léptek fel,

ostorozták a nép kifosztását és az elfordulást Jahvétől. Ezek a próféták maguk köré gyűjtötték a népet, s megjövendölték Isten büntetését. II Sarrukín asszír uralkodó elfoglalta Izrael fővárosát; Kr. e 722-ben megszűnt az északi ország. Az asszír Birodalom helyén létrejött Újbabiloni Birodalom igázta le őket. Nabukodonozor legyőzte Júdeát, feldúlta Jeruzsálemet a szentéllyel együtt Kr. e 587-ben Az egység érdekében csak Jahvét ismerték el a zsidók egyetlen istenének. Jahve a zsidók felett uralkodó egyetlen istenségből a mindenség teremtőjévé és a földkerekség egyetlen istenévé vált. A zsidó hit egyistenhívő (monoteista) vallássá vált. Kisebb változtatásoktól eltekintve ebben az időszakban nyerte el végleges formáját az Ótestamentum. Palesztina és világtörténelmi szerepe Palesztinát korábbi lakói Kánaánnak nevezték. Ez az elnevezés a rómaiaktól származik (a filiszteusok népnevéből). A

hegyekben legeltető állattartás, a völgyekben földművelés folyt. Az eső lehetővé tette az öntözés nélküli földművelést. Egyiptom hanyatlását követően vándoroltak be az i.e9 században a zsidó/héber törzsek. A Palesztinában szövetségre lépő 12 törzs két csoport egybeolvadásával keletkezett. Eme állam legfontosabb szerepe az Ótestamentum-mal egybeköthető. A két hagyomány: Az ide érkezők a i.e15-14 században Ábrahámhoz, az Egyiptom felöl az i.e 13.században jövőket Mózeshez kötötte ez a hely. Ábrahám: Mezopotámiából az Úr parancsára Kánaánig Vándorolt. Fia Izsák, az ő fia Jákob, s az ő 12 fia a 12 zsidó törzset jelképezi. Mózes: Kivezette népét Egyiptomból az Úr parancsára, aki a sivatagban táplálta a zsidókat. Mózes a Kánaán határáig vezette népét, de ő oda már nem léphetett be. A beépülő/betelepedő törzsek legyőzték a Kánaáni lakosságot, s kemény harcokat folytattak az indoeuropai

filiszteusokkal. A háborúk összekovácsolták a hébereket, így létrejött a héber állam. Cselekedetek az államért: - Az északi törzseket összefoglalva Saul (i.e 11 században) központosította a hatalmat. - Dávid a ,,délieket” is bevonva egyesítette a birodalmat. Fővárossá emelte Jeruzsálemet, s a szomszédos településeket is ellenőriztette. - Bevezette az írásbeliséget jelentős írnokokat foglalkoztatott. - Személyét idegen testőrök vigyázták. - A főpapi hatalmat a királyi hatalom alá rendelte. Az északi törzsek lázadoztak, de Dávid erős államot hagyatott Salamonra, aki despotikussá tette a birodalmat. Halála után a birodalom két részre szakadt: Észak-Izraelre, és déli-Júdeára. A kettészakadásra a súlyos adó- és közmunka-kötelezettségek miatt került sor. Júdeában Dávid utódainak kezében maradt a trón A romló életkörülmények és a vezető réteg eltávolodása Jahre kultuszától elégedetlenséghez

vezetett. Látnokok, jósok léptek fel, ostorozták a nép kifosztását és az elfordulást. Ezek a próféták maguk köré gyűjtötték a népet, s megjövendölték Isten büntetését. Külső veszély: 2. Sarrukín, asszír uralkodó elfoglalta Izrael fővárosát i.e 772-ben, így megszűnt az északi állam Júdea adók ellenében átvészelte a támadásokat. Jeruzsálem urai változtattak: az egység érdekében kiegyeztek a próféták mozgalmával. Szakítottak az idegen kultuszokkal, és csak Jahrét ismerték el a zsidók egyetlen istenükként. Az asszír birodalom helyén létrejött Újbabiloni-birodalom igázta le őket. Nabukodonozor legyőzte Júdeát, feldúlta Jeruzsálemet a szentéllyel együtt i.e 587-ben Ebben az időben változás volt a vallások terén: Jahre még ,,följebbkerült”. A földkerekség egyetlen istenévé vált. A zsidó hit egyistenhitűvé formálódott. Ekkor lett végleges az Ótestamentum A patríciusok és a plebejusok harca

Rómában A mondák szerint Rómának hét királya volt. Rómában a vezető réteget a földbirtokos patríciusok alkották. A patrícius szó jó apától való származást jelentett. Földjeiket származás alapján, mint a Rómát alkotó 300 nemzetiség leszármazottai kapták az állami földekből (ager publicus). Közülük került ki a királyok tanácsadó testülete, a senatus, s ők adták a bronzfegyverekkel felszerelt római haderőt. Az elszegényedett nemzetségtagokból jött létre egy sajátos réteg a cliensek. A támogatásért szolgálták a patríciusokat A nemzetséghez nem tartozók és a bevándorlók voltak a tömeg, más néven a plebejusok. Nem rendelkeztek polgárjoggal, nem voltak római nép (Populus Romanus) része, s így politikai jogokkal sem bírtak. Nem részesülhettek az ager publicusból, de kisebb parcellát kaphattak. Ők alkották a parasztágot, a kevés kézművest és kereskedők. Róma sorozatos háborúkat folytatott szomszédaival,

melyek földet és zsákmányt jelentettek a város számára, és minden lakónak hasznot hoztak. A plebejusok szerepe a harcokban nőtt, hisz’ ők voltak a nehézgyalogság. Így eredményesen indíthattak harcot követeléseik teljesítéséért. Legfőbb követelésük a római polgárjog volt. A plebejusok kihasználva azt, hogy szükség volt rájuk a város elhagyásával fenyegetőztek. A senatusnak meg kellett hátrálniuk, és egy külön plebejus tisztséget, néptribunusi hivatalt hoztak létre i. e 494-ben. Az évente választott néptribunosok a plebejusok képviselői voltak. Személyük sérthetetlen, s megvétózhatták (érvényteleníthették) a plebejusokat sértő törvényeket, és intézkedéseket. A néptribunusok i. e 451-ben megalkották a 12 táblás törvényeket, ami nem tett különbséget patrícius és plebejus között. (Bár a házasságkötést közöttük csak néhány év múlva –445-ben- engedélyezték). A város lakóit vagyoni alapon négy

csoportba osztották. A csoportok: - 500 mérősök - lovasok~300 mérősök - ökörfogatosok~200 mérősök - napszámosok A censorok időről időre elvégezték a vagyonbecslést, így át lehetett kerülni egyik csoportból a másikba. Megnyíltak a legfontosabb hivatalok a plebejusok előtt, utolsóként a papi tisztségek (i. e 300) I. e 326-ban végleg eltörölték az adósrabszolgaságot I. e 287-től a népgyűlés határozatai senatusi megerősítés nélkül kötelezőek az egész római népre. A területi alapon szerveződő népgyűléseken (comitia tributa) már a patríciusok és a plebejusok is egyaránt képviselhették magukat. A jogi egyenlőséggel lehetővé vált a patríciusok és a vagyonos plebejusok összeolvadása, s ezzel kezdetét vette az új vezető réteg, a nemesség (nobilitas) kialakulása. Periklészi demokrácia A Kr. e V század közepe a demokrácia virágkora Athénben, s ennek vezető politikusa Kleiszthenész unokaöccse, Periklész

volt. 15 éven át évről évre megválasztották első sztratégosznak, s így az athéni állam tényleges vezetője volt. A jogok szélesebb biztosításának útja ekkor már nem az akadályok elhárítása volt, hanem az állami életben való gyakorlati részvétel biztosítása. A szegényebbek megélhetését veszélyeztette a politikában való részvétel, ami igen sok időt vont el a termelőmunkától. Ezért a kiesett jövedelmek pótlására bevezették e rétegek számára a napidíjat. Periklész az ötszázak tanácsában és az esküdtbíróságokon végzett munkáért, majd később a színházi előadásokon való megjelenésért is napidíjat fizettetett az athéni állammal. Ugyanakkor pontosan meghatározták, hogy ki tekinthető athéni polgárnak, elzárva ezzel az utat a polgárjog bővítésétől. Az athéni államnak nem okozott jelentősebb megterhelést a napidíjak rendszere. Alapvetően Athén jóléte a gazdaság virágzásán nyugodott. Athén

lakosságának közel a fele a virágkorban is polgárjoggal rendelkezők és családtagjaik közül került ki. A jogi egyenlőség létrejött a polgárok között, a vagyoni különbségek azonban nőni kezdtek. A különbségeket némiképp enyhítették Periklész intézkedései: a vagyonosokra többletkiadásokat rótt, a szegényeket pedig napidíjakkal támogatta. Ez a viszonylagos vagyoni egyensúly és a politikai jogok egyenlősége tette lehetővé, hogy az athéni demokrácia egy-két nemzedék idejére ténylegeden biztosítsa az athéni polgárok egyenlőségét. A megnövekedett állami jövedelmekből hatalmas építkezéseket valósítottak meg. A perzsa háborúk során elpusztított Athént a korábbinál nagyobb és díszesebb épületekkel ékesítették fel. Perzsia története A perzsák az Iráni-medence nyugati részén éltek. A médekhez hasonlóan elsősorban állattenyésztő, lovas népként lépnek elénk a történelemben. A Kr. e VII században

felemelkedő médek fennhatóságuk alá vonták a perzsa törzseket, és segédhadként alkalmazták a rokon nyelvű és kultúrájú népet. A megerősödő perzsák Kürosz vezetésével Kr. e 559-ben fordítottak a helyzeten. Kürosz meghódította a méd birodalmat, majd Mezopotámiát (Babilont Kr. e 538-ban), Föníciát, Palesztinát Babilonból hazabocsátotta a Nabukodonozor által elhurcolt zsidókat, s engedélyezte számukra szentélyük újjáépítését. A birodalomtól északra elterülő pusztákon élő lovas szkítákkal folytatott küzdelmekben vesztette életét. A Küroszt követő II Kambüszész folytatta a hódításokat, Kr. e 525-ben birodalmához csatolta Egyiptomot. Itt szerzett sebe elüszkösödött, s rövidesen meghalt. A rövid trónharcokból egy perzsa előkelő, I. Dareiosz került ki győztesen. Növelte a birodalom területét mind Európa, mind India felé. A perzsák szakítottak az asszírok épült rendszerével Nem irtották ki, s nem

deportálták a meghódított országok vezető rétegét, hanem a meghódolókat meghagyva tisztségükben, a közreműködésükkel tartották fenn az uralmukat. A meghódított népek szabadon imádhatták isteneiket. A birodalom évszázados fennállása igazolta módszerüket. A hatalmas birodalmat Egyiptomtól Indiáig tartományokra, szatrapiákra osztották. Mindegyik szatrapia élén egy-egy kormányzó állt, aki a hadügyek kivételével az összes állami feladat irányítását ellátta. A hadsereg tartományonként önálló vezetés alatt állt. A polgári és a katonai vezető ellenőrizhette egymást, s így meggátolhatták a tartományok elszakadási törekvéseit. Ez a rendszer sok későbbi birodalom számára szolgált mintaként. A birodalom egységét szolgálta a főbb utak kiépítése, s az erre támaszkodó postai szolgálat. A perzsák hitvilága szerint a világban jó és rossz, a világosság és a sötétség küzd egymással. A perzsa uralkodók a

világosság nevében kormányoztak. A perzsához hasonló vallási irányzatokat, ahol a világ ilyen élesen két ellentétes részre oszlik vallási dualizmusnak (vallási kettősségnek) nevezzük. Perzsia története A perzsák az Iráni-medence nyugati részén, Médiától keletre, a Zargosz hegyláncia között éltek. A hegyek között a csapadék erdőket és füves pusztákat öntözött a medence közepe felé azonban az éghajlat egy re szárazabb volt, s itt már sivatagok terültek el. Ahol az éghalat engedte a perzsák a nyájaikat, méneseiket legeltették. A médekhez hasonlóan elsősorban állattenyésztő, lovas népként tartották számon őket. Az i. e 7 században a felemelkedő médek fennhatóságuk alá vonták a perzsa törzseket, és segédhaddá tették őket. A megerősödő perzsák i. e 599-ben fordítottak a helyzeten és a médek lettek a segédhad. A rövid trónharcokból egy perzsa előkelő, 1. Dareiosz emelkedett ki. Ő is növelte a

birodalom területét mind Európa, és mind India felé. Szakítottak az asszírok pusztán erőszakra épülő rendszerével. Nem irtották ki , s nem is deportálták a meghódított országok vezető rétegeit, hanem meghagyva tisztségükben, a közreműködésükkel tartották kézben az uralmat. A hatalmas birodalmat sztrapiákra osztották. A birodalom egységét szolgálta a főbb utak kiépítése, és az erre épülő postai hálózat. A perzsák hitvilága eltérő a többi népé. Szerintük a világban a jó és rossz, a világosság és sötétség, Ahuramazda és Ahriman küzd egymással. Az uralkodók a világosság nevében kormányoztak A vallási rendszer megalkotását Zarathasztrának tulajdonították. A perzsákhoz hasonló vallási irányzatokat vallási dualizmusnak nevezzük. A 6. század végére a szkíták támadásának veszélye került előtérbe. Az 5 század elején Hellász sikertelen meghódítása után a görögök visszaszorítják őket. 331,

Maratoni futás Gaugamélánál Nagy Sándor győzi le őket. Reformkísérletek Rómában Marius A Gracchusok kísérletei nem oldották meg a gondokat. Különösen nem a hadsereg válságát. A római légiókat ugyanis a census alapján toborozták, tagjaik önmagukat fegyverezték fel. A tulajdonukat vesztett parasztok alsóbb vagyoni osztályba estek, s mivel nem volt földjük, nem voltak kötelesek katonáskodni. Egyre csökkent a hadra foghatók száma A pun háborúk után közvetlenül még nem jelentkeztek a gondok. A bajok Afrikában váltak nyilvánvalóvá, Numídiában, Róma csatlós államában trónviszályok törtek ki, és a római haderő beavatkozott. De az egyik numídiai trónkövetelő, Jugurtha megvesztegette a légiók vezetőit, s így a rómaiak kudarcot kudarcra halmoztak, a sereg lezüllött. A néppárti Mariust (Kr. e 157-87) bízták meg a csapatok vezetésével A tehetséges hadvezér rendet teremtett, s Kr. e 105-ben legyőzte Jugurthát, és

Rómába vitette. Marius sikereit reformjainak köszönhette. Megváltoztatta a hadkészítés rendszerét. Míg korábban a saját magukat felszerelő, vagyonnal rendelkező római polgárok adták a légiókat, s reform következtében vagyontalan római polgárokból álló zsoldos hadsereg jött létre. A leszerelés után veteránként földet kaptak a coloniákon. Ezenfelül bevezette a rendszeres kiképzést, egységesítette a fegyverzetet, mozgékonyabbá tette a légiókat. Hogy reformjait végrehajthassa, Mariust többször egymás után megválasztották consullá. Ez a jelenség, jól mutatja, hogy az évenként váltakozó köztársasági hivatalnokok nem birkózhattak meg a birodalommá vált Róma gondjaival. Az új típusú haderő jól vizsgázott az Észak-Itáliára törő germán törzsekkel szemben. Veszélyt is jelentett a zsoldos hadsereg, főleg, ha vezére önállóan akart politizálni, veszélyeztetve a köztársasági berendezkedést. A megoldatlan

kérdések rendezésére a továbbiakban is történtek próbálkozások. Több földosztással kísérletező államférfi jutott a Gracchusok nyomasztó sorsára. Ha áldozatok árán is, sikerült végérvényesen rendezni az itáliai szövetségesek helyzetét. Itália népei, városai ugyanis hosszú ideje komoly áldozatokat hoztak Rómáért, s teljes polgárjogot kértek cserébe. Livius Drusus néptribunus vetette fel ismét a kérdést, Kr. e 91-ben A politikust meggyilkolták, de a szövetségesek ezúttal nem nyugodtak bele ebbe a megoldásba. Kitört a szövetséges háború (Kr e 91-89) Róma kezdetben nem engedett, de mikor a helyzet válságosra fordult, a „Divide et impera!” politikáját alkalmazva végül megadta a római polgárjogot a szövetségeseknek, így kialakult az egységes Itália. Sulla Keleten újabb harcok robbantak ki. IV Mithridatész pontusi király (Kr. e 121-63) veszélyeztette Róma érdekeit a térségben. Kis-Ázsiában egy nap alatt

80 000 rómait gyilkoltak le. Sereget küldtek ellene, melynek élére a senatori párt Sullát (Kr. e 138-78) állította Aligha hagyta el azonban Rómát, a néppártiak leváltatták, és a fontos tisztségre Mariust emelték. Sulla azonban nem mondott le hadseregéről, s zsoldosaival Róma ellen vonult. Először történt meg, de nem utoljára, hogy római légiók vonultak Róma ellen. A várost megszállta, s vérfürdőt rendezett a néppártiak között. A néppárti vezetők, így Marius is elmenekültek. Sulla, mielőtt újra kelet felé indult volna, megnyirbálta a néppárti befolyású tisztségek, így a néptribunusok jogait is. Sulla Kis-Ázsiában legyőzte VI. Mithridatészt Közben a Rómába visszatért Marius a senatori párt tagjait gyilkoltatta. Erre Sulla békét kötött a pontusi uralkodóval, Kr. e 83-ban hazatért, s keményen lecsapott ellenfeleire. Korlátlan időre választatta magát diktátorrá, újra korlátozta a néptribunusi hatalmat. Sulla a

senatust is a maga kedvére alakította: a testület létszámát felemelte 300-ról 600-ra, s saját híveivel töltötte meg. Munkáját a köztársaság és a senatori rend védelmében fejtette ki, s mikor úgy látta, célját elérte, lemondott a hatalomról (Kr. e 79), majd ezt követően nemsokára meghalt. Műve azonban félresiklott: a köztársaságot diktatórikus, törvénytelen eszközökkel nem lehetett megvédeni. Spartacus Az ókor legjelentősebb rabszolgafelkelése nem véletlenül Sulla diktatúrája után zajlott, Kr. e 73 és 71 között A mozgalmat kezdetben nem vették komolyan, s így óriási méretűvé duzzadt. Vezérük, Spartacus észak felé tört. Mikor azonban elérte a Pó völgyét, és újból legyőzte a római csapatokat, váratlanul visszafordult. Szicíliát vette célba, azonban nem tudott átkelni a Messanai-szoroson. Míg itt vesztegelt, Róma összeszedhette erejét. A consuli seregek veresége után a senatus teljhatalommal ruházta fel

Sulla egyik alvezérét: Crassust. Ő árokkal próbálta meg elszigetelni az átkelést megkísérlő lázadókat Dél-Itáliában. Spartacus csapatai ezt a vonalat még áttörték. Crassus mellett azonban közeledtek Sulla másik vezérének, Pompeiusnak a csapatai is. Spartacus csatát vállalt A küzdelemben ő és a csapata nagy része elesett. Egy rabszolgafelkelés nem is végződhetett volna másképpen a rabszolgatartás virágkorában, a kialakuló világhatalom, Róma fennhatósága alatt. A felkelést leverő hadvezérek, Crassus és Pompeius befolyása erősödött, ami a köztársaság helyzetét tovább gyöngítette. A római birodalom bukása A római birodalom eltérő szinten fejlődött. A válságjelenség a birodalom nyugati részében jelentkezett, míg keleten jóval lassabban bontakozott ki. Az amúgy is fejlettebb, városiasodott Kelet mögött a Nyugat egyre inkább elmaradt. Constantinus érzékelve ezt, Róma helyett új fővárost építtetett

Keleten, amit magáról Constantinopolisnak nevezte el. A császár a romló gazdasági helyzetben nem tehetett mást, mint elődei: emelte az adókat. A növekvő adótervek behajtása végett Constantinus helyhez és foglalkozáshoz kötötte a colonusokat, s a kézműveseket. A rabszolgák száma csökkent. A korábban városokban élő nagybirtokosok vidéki birtokaikon rendezkedtek be, a nem colonusos szabad kisbirtokosok a nagybirtokosok védelme alá helyezkedtek, így ők is függésbe kerültek (patrocinium). A másik nagy veszély, ami végül szintén a bukáshoz vezetett a népvándorlás volt. I e 375 táján a kelet felé vonuló gótok szembetalálták magukat a törtető hunokkal, akiktől vereséget szenvedtek. A nyugat felé menekülő gótok indították el a népvándorlás áradatát. Theodosius császár megegyezett a gótokkal, és elismerte őket szövetségesként. Letelepedhettek a birodalom területén, államot képezvén az államban. Növelte a veszélyt,

hogy a nomád népek szervezettebbé váltak, gyakran alkottak törzsszövetségeket. 395-ben Theodosius szentesítette a keleti és nyugati tartomány szétválását, felosztva két fia közt a birodalmat. A két új állam külön-külön, sőt sokszor egymás rovására próbálta átvészelni a népvándorlás viharait. A gótok betelepülésével a germán népek is megindultak, elsősorban nyugatra. A keleti rész nem esett a népvándorlás fő irányába. A betelepülés első szakasza vért pusztítást hozott, de az emberek lassan megtanultak egymás mellett élni. A városok elnéptelenedtek, pusztulásnak indultak. A birodalom névleg még létezett, de területeit már új germán királyságok uralták. Aëtius (i.sz 390-454) még tett pár sikertelen próbálkozást I sz 451-ben Catalaunumnál megverték Attilát,aki visszavonult. Végül 467-ben Odoaker germán vezér letette trónjáról az utolsó nyugatrómai császárt Romolus Augustulust.Így megszűnt a római

birodalom Spárta Társadalom Spártát a dórok hozták létre, meghódítva az akhájokat. Az akhájokat később is alávetett helyzetben tartották. A spártai polgárok egyenlő nagyságú földbirtokkal rendelkeztek. A földeket és a hozzájuk tartozó alávetett akhájokat (helóták=foglyok), akik a földeket művelték nem lehetett eladni. A vaspénz bevezetésével igyekezték megakadályozni a vagyoni különbségek kialakulását. A hódító dórok saját létszámuknál tízszer több akhájt tartottak szolgaságban. A spártai polgár fő feladata a katonáskodás volt, hiszen csak így tudták fenntartani a leigázottak fölött a hatalmat, és csak így tudtak újabb földeket szerezni. A kétkezi munkának nem volt nagy becsülete. Spártában is léteztek olyan szabadok, akik nem rendelkeztek politikai jogokkal. Körüllakóknak (perioikoszoknak) nevezték őket, mivel Spárta peremterületein éltek. Maguk is dórok, és létszámuk háromszorosa volt a

polgárokénak. Lehettek földjeik, de fő tevékenységük ipari jellegű volt. Ők látták el Spártát kézműipari termékekkel. Nem vehettek részt a politikai életben, nem katonáskodtak, kivéve, ha nagy veszély fenyegetett. Olyankor könnyűgyalogosként a spártai haderő segédhadaiként harcoltak. A spártai társadalom legalsóbb rétegét a helóták jelentették, akik a földművelést végezték. Ugyanúgy, mint a föld, az állam tulajdonát képezték, eladni nem lehetett őket. Nem rendelkeztek semmiféle politikai joggal, bármely spártai megölhette, megszégyeníthette őket. Maguk gazdálkodtak, és termésüknek csak a felét kellett beszolgáltatniuk birtoklóiknak, a fennmaradó részt szabadon használhatták fel. Nem rabszolgák, hanem meghódított őslakók voltak. A helóták létszáma tízszeresen felülmúlta a spártai polgárok számát. Nem volt szükség a rabszolgák munkaerejére, mivel rendelkezésükre állt a szabad polgároknak járó

parcellákkal együtt a munkaerő, a helóták. Államszervezet A népgyűlés (apella) munkájában minden 30. életévét betöltött spártai polgár részt vehetett, a testület szerepköre azonban korlátozott volt. A tényleges hatalom két szervezet kezében volt. Az egyik a Vének Tanácsa (geruszia) volt, mely a két királyból és a 28 vénből állt. Háborúban hadvezérek, békében a vallási szertartások irányítói voltak. A véneket a 60. évüket elért polgárok közül választották, akik életük végéig a tanács tagjai maradtak. A Vének Tanácsa tehetett javaslatot a népgyűlésnek, hogy miről tárgyaljon. Az apella és a geruszia mellett még választottak öt felügyelőt (ephoroszt), akik az állam életének tényleges irányítói voltak. E tisztséget, a harmincadik életévüket elért polgárok tölthették be, egy évre. Feladatuk volt a bíráskodás, a rendőri felügyelet, a tisztviselők ellenőrzése, a külpolitika stb. A tekintély

alapján választották ki vezetőiket. Az ilyen jellegű államot arisztokratikusnak nevezzük. Kr e 550 körül Spárta egy városszövetséget is létrehozott (peloponnészoszi szövetség), amely elsősorban a dór városállam Peloponnészoszi-félsziget fölötti hatalmi súlyát biztosította, de védte az arisztokratikus berendezkedést az egész görög földön. A spártai nevelés fő célja az állam jellegéből fakadóan fiúk esetében a jó katona, lányok esetében a jó katonát szülő anya volt. A kevésbé életképes csecsemőket kitették a Taügetoszra, és pusztulásra ítélték. Már hétéves kortól elszakították a fiúkat családjuktól, és közösségekben, katonai fegyelem alatt nevelték őket, a nehéz életkörülmények elviselésére. A spártai férfiak egészen hatvanéves korukig katonakötelesek voltak. Csatát alig vesztettek, és ha ez meg is történt, a katonák inkább ottvesztek, mint meghátráltak volna. Így számtalanszor adták a

hazáért való önfeláldozás szép példáit. Spárta Spártát a dórok hozták létre, meghódítva az Eurótász völgyében élő akhájokat, akiket később is alávetett helyzetben tartották. (Helyzetük sokban hasonlít a már Keleten megismert közrendűszabadokéhoz) A spártai polgárok egyenlő nagyságú földbirtokkal rendelkeztek. Igyekeztek megakadályozni a vagyoni különbségeket A hódító dórok saját létszámuknál tízszer több akhájt tartották szolgaságban, s ezek féken tartása érdekében meg kellett őrizniük a belső egységüket. A spártai polgár fő feladata a katonáskodás volt, hisz’ csak így tudták fenntartani a legyőzöttek felett a hatalmat. (Így a kétkezi munkának nem volt nagy becsülete) Spártában léteztek olyan szabadok, mint Athénban a metoikoszok, akik nem rendelkeztek politikai jogokkal. A Körüllakók (~perioikoszok) Spárta peremterületein éltek. Lehettek földjeik, de nem vehettek részt a politikai

életben. Ők látták el Spártát kézműipari termékekkel. A spártai társadalom ,,alja” a helóták voltak, akik földművelést végeztek. A spártai polgárok számára kiosztott egyenlő földterületekhez tartoztak, s ugyanúgy, mint a föld, az állam tulajdonát képezték, eladni nem lehetett őket. A népgyűlés (~apella) minden 30. életévét betöltött spártai polgár részt vehetett, a testület szerepköre korlátozott. Háborúban hadvezérek, békében a vallási szertartások irányítói voltak. A tekintély, az életkor alapján választották ki a vezetőiket. A spártai nevelés fő célja (az állam jellegéből fakadóan) az, hogy a fiúkból jó katona, a lányokból jó katonát szülő anya váljon. Így számtalanszor adták a hazáért való önfeláldozás szép példáit. A távol-keleti társadalmak és államok India-Kína India: India hatalmas, kontinensnyi méretű térség a Szulejmán-hegység, a Himalája, az Arakán-hegység, és az

Indiai-óceán között. A terület azonban földrajzilag sem egységes. Van itt sivatag, hegy stb mivel a csapadék az év egy rövid időszakában hullik, fontos szerepet játszott a öntözés az Indus és a Gangesz völgyében. Az Indus völgyében a városi kultúra bontakozott ki, melyeket az indiai őslakók a dravidák hoztak létre. Gazdaságuk alapja az öntözéses földművelés volt, eszközeik elsősorban bronzból készültek. A kőből és téglából épített városok közül Mohendzsodáro és Harappá emelkedett ki. Az utcáik derékszögben metszették egymást, a házakba vizet vezettek, a szennyvizet csatornákon vezették el. I. e 1500 táján az Iráni-medence irányából harcias árja törzsek törtek előre. Keveredésük a dravida őslakossággal hosszú idő alatt történt meg. A társadalomban betöltött szerep alapján négy fő csoport alakult ki: - abrahmanák (papok, értelmiségek), - a ksatriják (katonai előkelők és uralkodók), - a vaisják

(tulajdonnal rendelkező közrendűek), - a súdák (szolgálók). Elkülönült egy ötödik csoport is, akiket vallási alapon páriáknak (érinthetetleneknek) neveztek. A rendszer eredetileg az árják társadalmi rendszerét jellemezte, amelybe a meghódítottak is betagozódtak. Néhány évszázad alatt (kb ie első századra) a rendszer merevvé vált. Az ókori Indiában alakult ki a brahmanizmus. De ellene igehirdetők léptek fel, a legjelentősebb Buddha volt a 6. sz-ban ( buddhizmus), aki a ,,nirvánában” hitt. Kína: Ázsia keleti felén, hatalmas hegységek által körülzárt alföld. Kína még Indiánál is zártabb világ. Az i.e 3 évezred közepén alakultak ki az első államok a Huang-ho (Sárga-folyó) mentén. Itt már ismerték a fehér porcelán készítését, és a selyemhernyó tenyésztésének kezdete is erre az időre tehető. A porcelán és a selyem fontos kiviteli cikkek maradtak Kína egész történelme során. A karavánok végső célja

elsősorban India és Mezopotámia volt. Már nagyon korán kialakult a kínai népírás, ami a szóírásnál nem jutott tovább. A 3. században a külső és belső harcok miatt szétesett államot a Csin uralkodók tették újra naggyá. Csin Si Huang-ti (ie 221-210) az északi határ mentén falat emeltetett. A Han császárok megerősítették a központi hatalmat, s uralkodásuk első felében élte Kína a világkorát. A birodalom megnövekedetterejét hódításokra használták. A mennyei birodalom ura, a császár maga is isten volt. A 6.században két elvont vallási rendszer alakult ki: Kung-fu-ce (Kunfuciusz) a hagyományok tiszteletére, a közösség és az állam szolgálatára tanított. A másik irányzat Laoce nevéhez fűződik, gondolatrendszerét könyve: a Taotö king után taoizmusnak nevezik