Literature | High school » József Attila szerelmi költészete

József Attila szerelmi költészete A Vágó Márta-szerelem József Attila 1927 őszén került közelebbi ismeretségbe nemzedéktársaival, ekkor lett barátja Illyés Gyula is. 1928 elején mutatták be őt Vágó Mártának, a kiváló közgazdász Vágó József lányának, s nagy szerelem szövődött közöttük. Márta révén szorosabb kapcsolatba került a polgári radikális, illetve liberális körökkel: Vámbéry Rusztemmel és másokkal. Egyáltalán nem túlzás e szerelem egyik motivációját a költő szellemi nevelődésében látni. Márta, aki az előző évben a heidelbergi egyetemen Karl Jasperst, az egzisztencialista filozófia egyik vezéralakját hallgatta, igen nagy hatással volt József Attilára: ő hívta fel a költő figyelmét a szociológia jelentőségére és Bergson intuicionista filozófiájára is. A Márta-szerelemnek s az abban lappangó szociális feszültségeknek egyik dokumentuma az 1928 nyarán írt Klárisok című vers, e költői

korszakának talán legtökéletesebb alkotása. Már házasságukat tervezgették (a költőt be is ajánlotta Vágó József a barátai által alapított Magyar Külkereskedelmi Intézet Rt-hez francia levelezőnek), amikor szeptember elején Márta hosszabb időre Londonba utazott, részben hogy kitanulja a szociális gondozói szakmát, részben mert a lány szülei ily módon akarták próbára tenni a fiatalok szándékának komolyságát. 1929 végéig tartott intenzív levelezésük; szerelmüket végül nem a távolság győzte le, hanem hogy Márta belátta: József Attila alkalmatlan a folyamatos hivatali munkára, képtelen megfelelő körülményeket biztosítani a családi élet számára. A költő úgy próbálta kompenzálni szerelmi kudarcát, hogy a köztük lévő társadalmi különbséggel magyarázta: „Egy jómódú leányt szerettem, / osztálya elragadta tőlem” - írta Végül című verse átdolgozott változatában (1930). Az 1929 februárjában

megjelent verseskötetét, a Nincsen apám se anyámat Vágó Józsefnek ajánlotta. Klárisok (1928) József Attila húszas évek végi költészetének talán legtökéletesebb alkotása, a poésie pure elveit érvényesítő törekvéseinek mintapéldánya: „tiszta költészet, ironikussá torzítva”. Témáját tekintve szerelmes vers, disszonáns hangokkal. A Vágó Márta-szerelem megannyi ellentéte összpontosul benne: „nemcsak a szerelem, a megkívánás állandó feszítése, nemcsak a be nem teljesült szexuális vágy kínzása, hanem társadalmi és társasági feszültség: származás, neveltetés, környezet, viselkedés, életforma és modor, ideálok és szokások, politikai és kulturális elképzelések bonyolult szövedéke” (Szabolcsi Miklós). A vers közvetlen élményhátteréről Vágó Márta írt a könyvében : „Mi ez a nyakadban? - kérdezte hirtelen. Nagyanyámtól örökölt korall nyaklánc volt rajtam, homokszínű vászonruhához hordtam.

Másnap írta meg, azt hiszem, a Klárisokat.” Sokan elemezték a verset, itt csupán az egyik lehetséges értelmezését adjuk. A Klárisok egyfelől látványleírás: a vele szemben álló kedvesnek előbb a nyakán, majd mellén, derekán, végül „szoknyás lábán” fut végig a tekintet. Másfelől a látványok egymásra vágásával érzékelteti a kettejük közti távolságot, kapcsolatuk reménytelenségét - anélkül, hogy egyetlen reflexiót is fűzne valamelyik látványelemhez. A költő ékszerrel („Klárisok a nyakadon”), dekoratív ruhadarabokkal („aranyöv derekadon”) feldíszítve ábrázolja kedvesét. A klárisokat két lépésben átminősíti: bizarrá, majd rúttá változtatja („békafejek a tavon” - „Bárányganéj a havon”), hogy a maga szintjére fokozza le a kedvest, ily módon közelítse magához. A groteszk udvarlás oka csak utóbb, a második versszak végén válik érthetővé: az ő nyakában ugyanis nem klárisok

vannak, hanem kenderkötél. A durva ellentét az én szegénységét hangsúlyozza, a kenderkötél pedig - emellett még - végzetes elveszettségét is. (1928-as Villon-fordításában József Attila az akasztásra utaló két sorban az eredetiben szereplő „öl” és „rőf” szavakat kenderkötéllel adja vissza: „Most hát egy kenderkötéltől fejem / megtudja majd, hogy mit nyom fenekem.”) A harmadik szakaszban a megkívánás, a negyedikben az elmúlás a meghatározó gesztus; a feszítő ellentétnek immár nem a társadalmi távolság, hanem az idő múlása a legfőbb kiváltója. Egyetlen szó megváltoztatása (ingása - kongása) elegendő annak érzékeltetéséhez, hogy miképp fordul visszájára a reményt sugárzó kép: a csábtánc után szinte azonnal megszólal a lélekharang. A „néma lombok hullásá”-t Szabolcsi Miklós Verlaine Őszi chansonjának zárlatával állítja párhuzamba. Tverdota György pedig a költő különleges nyelvészeti

érdeklődésének tulajdonítja, hogy a Klárisok kizárólag névszókból és négy névelőből áll, ige egy sincs benne: eszerint a nyelvtörténész Klemm Antal kutatásait követve a finnugor alapnyelv archaikus mondatrendjét próbálta rekonstruálni, melyben csak névszói állítmány volt. A „Klárisok a nyakadon” formula azt a nyelvállapotot őrzi, amikor a határozó (az időközben kikopott létigével) állítmányként funkcionált (további példák: „Borban az igazság”, „Kezökben a lant”). József Attiláról szólva nem elég azt mondani, hogy ellentmondásokban bővelkedő életútja volt, mert az volt szinte nemzedéke valamennyi jelentősebb tagjának is - ezt mérte rájuk a sors: a nagy világégést követő kiútkeresés összes kényszerességével és bizonytalanságával. A korán árvaságra jutó József Attila azonban mintha a többieknél is sebezhetőbb és kiszolgáltatottabb lett volna. A fő esztétikai művében

„világhiány”-nak nevezett állapot számára személyes élmény volt és maradt. Hiába próbált közösséghez tartozni vagy a szerelemben megkapaszkodni. „Légy, ami lennél: férfi” - írta, teljesíthetetlen feladatként élve meg a felnőtté válást. Attól, hogy Horger Antal nyelvész professzor a szegedi egyetemről eltanácsolta, máshol - egy másik egyetemen - nemcsak folytathatta, de be is fejezhette volna tanulmányait. Ő azonban ragaszkodott a kiűzetés parancsához: kiválasztottsága zálogának tekintette. József Attila mindennapos táplálékunk lett; a hatvanas évek óta éppúgy „a” költő szinonimája számunkra, mint valamikor Petőfi volt. Nyughatatlan, megállapodásra képtelen szelleme, politikai fordulatokban gazdag életútja, kétségbeesésbe torkolló szeretetvágya s a maga tökéletes csődjének könyörtelen megvallása és a végső konzekvencia vállalása még prózai korunkban is erőteljesen hat a képzeletre - ennyi

esendőség mindenkit lefegyverez. Szerelmi lírája Kései költészetének másik fő témája a szerelem. Gyermekké tettél című versében (1936) szerelmet vall analitikusnőjének, Gyömrői Editnek. A pszichológusnő a beteg költő legfőbb bizalmasa, támasza, egyetlen reménysége lett, akitől teljes odaadást, szerelmet várt. Minthogy ezt nem kapta meg, kegyetlen, gyilkos indulatoktól fűtött versekben adott hangot kétségbeejtő kínlódásának, szerelmi kiszolgáltatottságának. A Nagyon fáj kötet címadó költeménye (1936) Ady átkozódásainak hőfokán számol le az imádott asszonnyal, aki nemcsak emberként, hanem szakemberként is megértette az ő szavait, mégis ellökte magától. 1937. február 20-án ismerkedett meg utolsó szerelmével, Kozmutza Flórával A beteljesületlen szerelem történetét híven rögzíti Flóra - a későbbi Illyés Gyuláné - József Attila utolsó hónapjairól írt könyve (1987). Alighanem közel jár az

igazsághoz, amikor a hirtelen és rendkívül heves szerelmi fellobbanást (amely egyébként, mint az Óda esete mutatja, nem volt idegen a költőtől) így magyarázza: „Menedéket keresett. Az elképzelt minta lehetett meg benne, annyi csalódás, keserűség, »árvaság« után még fokozottabban, s erre a kész helyre tett be most, azonnal engem.” Ez az élmény váratlanul olyan versek sorával ajándékozta meg irodalmunkat, amelyek - a költő állapota miatt aggódó barátok nagy megelégedésére - boldog, derűs, olykor ujjongó hangvételükkel élesen kiütköztek a komor, reménytelen kései líra hátteréből. Óda (1933) A Vágó Márta-szerelem és a Flórához írt szerelmi ciklus között eltelt csaknem tíz esztendőben ez az egyetlen szerelmes verse a költőnek; mintha a Mont Blanc csúcsa emelkedne ki a sivatag közepéből. 1933 júniusában József Attila részt vett az Írók Gazdasági Egyesülete (IGE) által Lillafüreden megrendezett íróhéten,

amely három nap után félbeszakadt az IGE elnökének, Pakots Józsefnek váratlan halála miatt. Itt ismerkedett meg Marton Márta művészettörténésszel, a válófélben levő csinos asszonnyal. Egy-két találkozás, beszélgetés, a szerelmi kapcsolat távoli reménye is elegendő volt ahhoz, hogy a költőben mélyen élő szerelmi vágy elementáris erővel törjön fel. Mint több ekkor írt verse, az Óda is helyzetképpel indul, megteremtve az eszmélkedés, az emlékezés szituációját. Az első rész látásmódja az impresszionista festőkéhez hasonló: langyos „könnyű szellő” mozgatja a fényben villogó leveleket, távolabb patak vize csillog, a feltámadó szél meglebbenti az úton haladó nő szoknyáját. A természet csendjénél is nagyobb a belső csend, amelyben az emlékek rajzanak. A tájban megjelenő nőalak is az emlékezésből merül fel. (József Attilára nagy hatással volt a századforduló jeles francia gondolkodójának, Henri

Bergsonnak emlékezés-elmélete, mely szerint minden pillanatunkban benne van - tudtunkkal vagy anélkül - egész múltunk, sőt őseink egész múltja; az emlékezés pedig nem visszatérés a múltba, hanem a múlt minduntalan betolakodása a jelenbe. A múlt a lélek, a jelen a test: az emlékezés a lélek hatása a testre) A szemlélődő első rész után a dikció hirtelen felgyorsul: a második rész szenvedélyes vallomással kezdődik: „Óh, mennyire szeretlek téged”. A vallomásban kegyetlen disszonanciák, tragikus megriadások is érvényre jutnak, hangot kap a végre már szóra bírt magány visszatérésétől való rettegés. A hatalmas ellentétek („földön és égbolton”), az ellentétes irányú mozgások, az oximoronok, az értelmileg látszólag egymást kizáró ellentétek összekapcsolása („a távol közelében”, „édes mostoha”) mind azt szolgálják, hogy kettejük találkozása a lírai én számára egyetemes jelentőségű,

sorsfordító lehetőség. A harmadik rész visszafogottabb, s mégis, állhatatos nyugalmával, a varázsmondókákra emlékeztető rendíthetetlenségével tesz hitet a megnyilatkozó szerelméről. A tudat és az ösztönök tevékenysége is egymásba olvad („Elmémbe, mint a fémbe a savak, / ösztöneimmel belemartalak”). Egyes értelmezők a platóni anamnészisz gondolatához hasonlót látnak érvényesülni az Ódában: az összes érzéki adat mintha a tapasztalaton túli, eszményivé távolított nőalak („lényed ott minden lényeget kitölt”) ősképére utalna vissza. Igaz, a világot átfogó figyelem végül megállapodik egyetlen apró emberi részleten („a vizes poháron kezed”). A negyedik rész a lírai én önmagára vonatkozó kérdéseivel kezdődik, de az eredeti kérdést (hogy „miféle anyag” ő) paradox módon úgy válaszolja meg, hogy a kedves „miféle anyag”. A negyedik rész hatalmas biológiai víziót vázol fel: egyetlen női

test szervrendszerében az egész univerzum harmóniáját mutatja be. Elsőként Ignotus Pál figyelt fel rá, hogy „a bonctani hódolatnak ugyanaz a keveréke csap ki belőle, mint a Thomas Mann Varázshegyének gyönyörű lapjaiból, amikor a fiatal Castorp gondolatban bejárja az orosz asszony izületeit, rostjait, sejtjeit.” A szeretett nő fiziológiai lényének leírása irodalmunkban eddig költőietlennek számított. József Attila ezt az alantasnak ítélt témát is a költészet magasába emeli, felmagasztosítja: a „méhednek áldott gyümölcse” formula egy Szűz Máriához szóló imádságból való. Az anyag vegetatív burjánzását emberi értelemmel telíti; az asszonyi test rejtelmeibe alászállva eljut a természeti-anyagi világ folytonosságának, az „öntudatlan örökkévalóság” misztériumának átéléséhez. Az elragadtatott hangvételű, hatalmas látomás után a lírai én ismét visszatér a múlékony emberi lét világába. Úgy

érzi, a szavak szánalmasan keveset mondanak, hiszen csak a létet ragadják meg, a tapasztalati világot célozzák, holott a lényeg, a törvény túl van azon (ismét kísért a platóni szembeállítás). Újra fellobban a szenvedély, az önkívülettel határos, kétségbeesetten könyörgő-követelő indulatkitörés a vers érzelmi csúcspontja. (A „lágy bölcső, erős sír, eleven ágy” hármas metaforája a szerelemben való megsemmisülés és újjászületés misztériumát idézi fel.) A zárójelbe tett szakaszban a hajnal - ahogy József Attila más verseiben - a gyötrelmes éjszaka utáni feloldódást jelöli. Az, hogy most „bántó fényesség” a lírai én számára, a viszonzatlan szerelemtől való félelmének, elveszettségének nagyságát mutatja. A roppant feszültségek a Mellékdal tiszta egyszerűségében oldódnak fel: a költemény zárlata a lét bonyolult szövevénye után a mindennapok világába vezet. Ám ilyen előzmények után

merőben más jelentést, hasonlíthatatlanul nagyobb jelentőséget kapnak a legelemibb szükségletek. A legtöbb szerelmes verse Flórához szól, akit a költő 1937 februárjában ismert meg. Flóra pszichológus volt, Párizsból hazatérve írókkal, tudósokkal és másokkal képletekből álló tesztek alapján képesség- és hajlamvizsgálatokat végzett. Így került kapcsolatba egy társaságban József Attilával is. A súlyosan beteg költő a teljes összeomlás előtt belé kapaszkodott, azzal bíztatta magát, hogy Flóra is szereti. A boldog szerelem eksztázisa töltötte el, de ez a mámoros állapot nem tartott sokáig, a boldogságot minduntalan átjárta, veszélyeztette a kétely, a szorongás és a félelem. A versek alaphangja mindvégig a vágy az áhítat, sohasem a beteljesülés. A Flóra versek esztétikai alapja kisebb, kevésbé jellemzi őket az az alkotói eljárás, amely József Attila kései költészetének sajátossága. József Attila

szemében, aki hitt a nevek mágikus erejében, már Flóra neve is elég volt ahhoz, hogy beleszeressen a lányba: „Szól örökös neved árja, törékeny báju verőfény, / és beleborzongok, látván, hogy nélküled éltem.” (Hexaméterek, 1937) Flóra nem akarta felfedni kilétét, s a költő engedett neki. A kíváncsi ismerősök azt hihették, hogy álnévről van szó, melyet ő választott múzsájának. A bújócska tökéletesen egybevágott névvarázs-felfogásával is: az újonnan megismert szép fiatal lányt mitológiai névadójával azonosította, kettejüket pedig az újjáéledő természettel, illetve a tulajdonnévben rejlő köznévvel (‘fleur’ franciául: virág). „Ez nagyon szép név, gyönyörű tradíciói vannak” - emlékezik Vágó Márta a költő szavaira. József Attila ekkor már nem volt olyan egészségi állapotban, hogy képes lett volna kitartó udvarlásra. A februárban-márciusban írt Flóra-versekről joggal állapítja

meg Beney Zsuzsa, hogy „legfőbb témájuk a halál elfogadása”. „Mert jó meghalni Tán örülnék, / ha nem szeretnél így.” - olvashatjuk a Flórának című versben (1937) Az idealizált kedves nem több, mint hívószó az alig remélt utolsó menedék jelölésére: „Csak most értem meg az apámat, / aki a csalárd tengeren / nekivágott Amerikának. / Csak most, hogy uj világba tartok / Flórám az én Amerikám.” (Csak most, 1937)