Religion | Studies, essays, thesises » Dr. Lukács László - Fundamentális teológia, egyháztan

Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola DR. LUKÁCS LÁSZLÓ FUNDAMENTÁLIS TEOLÓGIA EGYHÁZTAN 2008-2009. II félév 1. Bevezetés 1. Fundamentális és dogmatikus ekkléziológia A patrisztikában nincs külön ekkléziológia, de még a középkorban sem. Csak az újkori kontroverziákban merül fel a kérdés: melyik Krisztus igazi egyháza? Azóta öszegyűjtötték és rendszerezték az egyházról szóló kijelentéseket. (Korábban, a 13 századtól már folyt a vita a konciliarizmussal kapcsolatban: miben áll a pápa, illetve a zsinatok teljhatalma? Az első rendszeres ekkléziológiák a 15. században jöttek létre) 1 Az igazi föllendülés azonban a reformáció idején következett be. Ennek következtében az egyházról szóló traktátus az apologetika részévé lett, a klasszikus hármas felosztásban a demonstratio catholica részeként. Három alapvető témája: a katolikus egyház Krisztus igaz egyháza; ezt bizonyítja krisztusi alapítása. Mint

ilyen hitelesen őrzi és továbbítja a kinyilatkoztatást, ez az alapja az egyház tévedhetetlen tanítótekintélyének. Újabban azonban az ekkléziológia a dogmatika részévé vált, hiszen az egyház misztériumát hittel fogadjuk be. (Hasonlít a helyzet a fundamentális és a dogmatikus krisztológia egységéhez.) 2. Az egyháztan helye a fundamentális teológiában: a hit lehetőségi feltétele A fundamentális teológia azért foglalkozik az egyházzal, mert az hozzátartozik a hit lehetőségi feltételeihez, mivel konstitutív eleme a hitnek mint hitközösség és a Krisztusban hívők közössége. Ezt jól kifejezi a keresztelés szertartása, ahol ezt kérdezik a keresztelendőtől: „Mit kívánsz az egyháztól?”, s erre azt válaszolják: „hitet”. A hit tehát nem egyéni teljesítmény, hanem ajándék, amelyet Isten és a Szentlélek az egyházon keresztül ad nekünk.2 A hitnek ezt a struktúráját bizonyítja Róm 10,13-15 is: a hit – a

filozófiától eltérően – hallásból ered, s egy hívő közösség tagjává tesz. (Ez persze nem jelenti azt, hogy a hit kizárja a gondolkodást!) Hiszen a hit nem az elgondolhatónak az elgondolása, amely gondolkodásunk végeredményeként elérhető.3 A gondolkodás feladata: a hallottakat átgondolni, s ennek keretében végiggondolni a hit lehetőségeit és feltételeit. A hitben tehát a szó előbbre van a gondolatnál – ebben különbözik struktúrája a filozófiától. Különbözik azonban abban is, hogy a hit esetében a közösség előbbre való az egyénnél. Az igehirdetésben hallott szó egy hívő közösségbe vezeti be az azt befogadót Az így létrejött közösség tehát a hívők gyülekezete, creatura verbi, ekklészia, ecclesia: az Igét befogadók közössége. Az egyház az a tér , amelyben ki-ki megélheti a hitét Luther: „Ha meg akarod találni Krisztust, az ergyházat kell megtalálnod. Az egyház az anya, amelyik minden keresztényt

megfogan és hordoz.” Az apologetikus megközelítés a hit előzményeit, feltételeit tisztázza, a dogmatikus megközelítés viszont az egyházat a hit tárgyának is tekinti, mégpedig mint a Szentlélek művét. Az apostoli hitvallástól kezdve világosan megkülönböztetik a Szentháromságba vetett hitet attól az aktustól, amellyel az egyházat elfogadjuk: „credo sanctam ecclesiam”.4 Tertullianus „a Három /személy/ testének” nevezi az egyházat. 1 Neuner, Peter: Ekklesiologie, in: Beinert, Wolfgang: Glaubenszugänge, Bd. 2 Paderborn, 1995 403 Fries, Heinrich: Fundamentaltheologie, Graz, 1985. 321 3 Ratzinger, Joseph: Bevezetés a kereszténységbe, Budapest, 2007. 31-68; 76-87 4 De Lubac számos szép patrisztikus idézetet hoz ennek szemléltetésére, pl.: „Credimus ergo in Deum Credimus et sanctam ejus Ecclesiam esse. Non autem credimus in Ecclesiam sicut Deum, quia Ecclesia non est Deus” Vö De Lubac, Henri: Mysterium Ecclesiae, Leipzig, 1979. 181 2

Fundamentális egyháztan 2008-2009. II félév 1 Az egyház ugyanakkor a hit alanya is: az üdvösség útján zarándokló nép, a keresztény hívő közösség hitét hordozza.5 Mindnyájan személyesen valljuk meg hitünket, ez azonban a hívő közösségébe, az egyház hitébe kapcsol be, ahogy a zsinati határozatok formulája jelzi: „ez a katolikus egyház hite”. Szent Tamás szerint: „confessio fidei traditur in symbolo, quasi ex persona totius Ecclesiae.” Ez a hit azonban nem saját erőfeszítéséből fakad, hanem mint Isten választott népe, a feltámadt Krisztus teste őrzi a Szentlélekben született új teremtés valóságát. Ebből fakad küldetése a világhoz Az egyház a fundamentálisban a kinyilatkoztatáshoz és Krisztushoz kapcsolódik. Isten szavának, a kegyelem, a kiengesztelődés, az üdvösség szavának konkretizálódása. E Szó alatt áll, mint Isten népe, Krisztus teste, a Lélek temploma, az eszkatologikus üdvösség közössége.6

Mindez szükségessé teszi az egyháztant, de a klasszikus apologetika megközelítésétől eltérő módon. A hagyományos demonstratio catholica módszere és kiterjedése mára elégtelennek bizonyul. A kontroverziák iskolás teológiájában a katolikus egyház fenntartotta exkluzív igényét az igazságra. A II Vatikáni zsinat után az ökumenikus nyitással a kérdés („Melyik az egyetlen igaz egyház a keresztény egyházak közül?”) módosult, hiszen ma többes számban beszélünk egyházakról és egyházi közösségekről. A zsinat, de a Dominus Jesus nyilatkozat is elismeri, hogy más egyházakban és egyházi közösségekben is van igazság, s a katolikus egyházban is elhomályosult egyes részeiben.7 Ma elégtelennek bizonyult a külsődleges, csak történeti bizonyítás, amely szerint a katolikus egyház, és csak az: azonos Jézus egyházával, mert őrzi az apostoli folytonosságot. Ma tartalmi, dogmatikai szempontok is fontosak. Ezért is indokolt az

egyháztan tárgyalása mind fundamentális, mind dogmatikai szempontból. A kettő kiegészíti egymást, ha a fundamentális nem a kontroverziára és a védekezésre koncentrál, hanem a dialógust sürgeti. 3. A De vera ecclesia traktátus kialakulásának története Kezdettől fogva fennáll a kérdés, hogy mik az igaz egyház kritériumai, és ki tartozik az Isten egyházához, melyek az egyháztagság feltételei (vö. pogánykeresztények) Az egység, szentség, apostoliság és katolicitás már az egyházatyák korában az igaz egyház lényegi jeleiként jelennek meg. Apologetikus célzatú egyháztanok először a huszitákkal és a konciliarizmus vitáiban keletkeznek a 15. században Savonarola a jelen kiválóságából keres igazolást (via empirica). A reformáció nyomán alakul ki a konfesszionális apologetika Ekkor fejlesztik ki a via notarum tanát. A via historica és a via notarum a 19 században kiegészül a via empirica-val. A témakörök: az egyház

jézusi alapítása, apostoli folytonossága, hierarchikus struktúrája tévedhetetlen tekintéllyel, amely a kinyilatkoztatás közvetítésének orgánumává avatja. A mi témaköreink: A láthatatlan Isten jele a látható világban? – Az egyház mint a kinyilatkoztatás hiteles közvetítője – Az egyház jézusi alapítása – Isten országa és az egyház – Az apostoli kor egyháza – Az egyház a történelem sodrában – Az egyház modelljei – Az apostoli successio – Az egyház hierarchikus struktúrája – A péteri szolgálat – Az egyház tévedhetetlensége – „Melyik az igazi egyház?” – Az egyház a mai kritikák kereszttüzében. 5 Neuner i.m 404 – Wiedenhofer, Sigfried: Das katholische Kirchenverständnis, Graz, 1992 51 Kern, Walter – Pottmeyer, Hermann J. – Seckler, Max: Handbuch der Fundamentaltheologie, Bd 3 Traktat Kirche (HFK), Freiburg, 1986. 11skk 7 HFK 11. 6 Fundamentális egyháztan 2008-2009. II félév 2 4. A láthatatlan

Isten és látható egyháza 4.1 A láthatatlan (túlvilági) Isten és a látható (evilági) lét ellentéte Istenről szólva természetesnek vesszük abszolút láthatatlanságát, rejtettségét.8 De akkor hogyan válik „láthatóvá” Krisztusban, az egyházban, a szentségekben? A reménnyel kapcsolatban Pál is a nem-látást emeli ki (Róm 8,24sk; vö. Róm 1,20; 1Tim 6,16; 1,17) „Istent sohasem látta senki” (Jn 1,18). Az Ószövetség korai hagyományában ennek tudata még természetes: aki látta Jahvét, az meghal. Mózes láthatta az Urat (Szám 12,8), de amikor dicsőségét akarta látni, csak a hátát láthatta (Kiv 33,18-23). Másutt viszont áldás: „fordítsa feléd arcát az Úr” (Szám 6,24-26). A két tapasztalat feszültségben van: Jahve megsemmisítő és áldást adó jelenléte. Jahve jelenlétét tetteiből tapasztalják meg, utólag, ahogy Mózes is csak az elvonuló Úr hátát láthatta. A vizuális Jahve metaforák azonban nem szüntetik

meg Izraelnek azt a meggyőződését, hogy Jahve láthatatlan, végtelen messzeségben a világtól. A metafizikai istentan szerint is Jahve tökéletességéhez tartozik, hogy nincs benne változás, hogy téren és időn felül van. Platon különbséget tesz a látható-tökéletlen és a tökéletes-isteni között, amely tökéletesen túlvilági. A platoni gondolkodás ezért szembefordul a mítoszokkal: kritikájuk különböztet a látható tökéletlen és a tökéletes isteni között, ami egészen túlvilági: ez a világ nem érheti el az odaátit, az odaáti nem fordulhat elő ideát. Ez a neoplatonista idealizmus dilemma elé állította a korakeresztény teológiát: hogyan nyilatkoztathatja ki magát Isten a látható világban? A látható világ képes-e egyáltalán a végtelen-tökéletes Isteni befogadására (capax infiniti)? A platoni elgondolás ellentétes a zsidóság tapasztalatával: hogyan nyúlhat bele Isten egy nép történetébe? A platoni örökség a

tökéletlen, látható világ és a tökéletes, de éppen ezért tökéletesen láthatatlan Istenség teljes szétválasztásához vezetett: égnek és földnek nincs köze egymáshoz. Isten világtalan, a világ pedig istentelen. Hegel, majd Nietzsche ezért beszélnek „Isten haláláról” A láthatatlan Isten jelentéktelen, élettelen. Nietzsche az életigenlés evangelistája akart lenni. Szerinte az érzékelhető világban található annak értelme, nem a túlvilágban. Igent mond a földre, nemet az égre Alapelvük: az a valóságos, ami megmutatkozik. Az érzékeinkre, vágyainkra, igényeinkre való hatás adja a megmutatott valaminek valóságjellegét. Ez minél felfokozottabb, annál „istenibb” valóságjelleget ölt. Pl egy látványos autószalon, az üvegalak mögé rejtett fétissel Ezek a látható istenek, amelyek bűvös vonzással hatnak a nézőre, könnyen elnyomják a láthatatlan Istent, aki iránt az egyház alig tudja felkelteni az érdeklődést.

Van-e az egyházaknak esélyük arra, hogy Istent mint figyelemkeltő eseményt mutassák be? 4.2 Az egyház törekvése a láttatásra Azt várjuk az egyháztól, hogy láthatóvá tegyen valamit abból, amiről feltételezi, hogy nem tehető láthatóvá ezen a világon. Nietzsche gúnyos szavával az egyházak „Isten kriptái és síremlékei”. Sokan a médiát okolják a mai helyzetért, az egyház alig hatásos reklámtevékenységéért. Valaha az egyház maga volt az általa hirdetett üzenet hitelreméltóságának motívuma: „hegyen épült város”, „világ világossága”. A 20 század elején élt egy ilyen egyházi öntudat.9 Mára elmúlt az az idő, amikor az egyház hatalommal teli megjelenésében Isten „látható oldalát” vélhették volna fölfedezni. 8 Werbick, Jürgen: Kirche, Freiburg, 1994. 17-43 Adam, Karl: A katolicizmus lényege, Budapest, 1934. c könyvében (8o) idézi a híres angol történészt, Macaulyt, aki szerint nincs még egy olyan

földi hatalom, amely ilyen csodálatosan fennmaradt volna kétezer évig. 9 Fundamentális egyháztan 2008-2009. II félév 3 Mindig is kérdés volt, hogy az a mód, ahogyan az egyház önmagát bemutatja, mennyiben „láttatja” Isten kinyilatkoztatását, Krisztus életében, halálában és feltámadásában megnyilvánult megváltó kegyelmét. Talán éppen az az egyház kísértése, hogy nem éri be a Láthatatlannal, annak sajátos láttatási módjaival, „sötét fényével”, hanem túlságosan földi eszközökkel akarja láttatni. Ma is fennáll a kérdés: Mi az, ami ezen a világon Isten dicsőségéből látható, megragadható? Mi az, ami belőle egyáltalán látható? Istent nem lehet körülhordozni kultikus figuraként, fétisként. Már az Ószövetségben annyiban látható, hogy megmenti népét, hogy jó soruk van Isten közösségében. De aztán elfordulnak tőle, más istenekhez. Isten nem enged kizárólagosságából, nem hajlandó más,

látható istenekkel versenyre kelni: ítéletében mutatja meg istenségét. Ugyanakkor azonban irgalmas is, saját nevéért ismét felragyogtatja dicsőségét. De csak az látható, ami Istenből indul ki: az áldás és az átok. Aki kiteszi magát Istennek, az válságba, döntés elé kerül: vagy megtér, vállalva a „kis halált”, feladva eddigi életvezetését, vagy az ítélet alatt meghal. Istenből a ruah száll ki. Isten azokban válik láthatóvá, akik a Szentlélek gyújtotta szenvedéllyel szállnak síkra az ő ügyéért, képviselik és „elviselik” őt, mint a próféták (pl. Jer 15,16-18). Az Ebed Jahve e prófétaság paradigmája: ami látszik belőle, az kudarc és összeomlás (Iz 53,7.9) Küldetése éppen ez a Lélektől megragadottság, amely a halálba taszítja – viszont ezáltal menti meg azokat, akik elfordultak az Úrtól. Annak a véleménynek, hogy Istent és az ő dicsőségét itt és most nem lehet látni, Jézus határozottan

ellenemond egészen a Lélektől megragadott, őt láttató életével: „Ha Isten Lelkével démonokat űzök ki, akkor eljött hozzátok az Isten országa” (Mt 12,28). Isten uralma nem e világról való, de megtapasztalhatóvá, láthatóvá lehet: a hegyi beszéd erre bíztat. El kell azonban fogadni, hogy ezek a látható jelek olyan kicsinyek, mint a „mustármag”, és ellentétesek a világ elvárásaival hatalomról és dicsőségről. Hit és látás összetartoznak. Jézust lehetett látni, mint Istentől jött, Lélekkel eltelt Messiást. De csak a hitben lehet megpillantani, honnan jött és hová megy Jézus az Atya ikonja (Kol 1,15), dicsőségének kisugárzása és lényegének képmása (Zsid 1,3), az ő útja Isten nyoma ezen a világon. A feltámadása után jövő hívő nemzedékek pedig csak annyit látnak Istenből, amennyi most látható: az Igében és a szentségekben jelenlévőt, az előttük járó testvéreket, a Krisztus Lelkével eltelt

szeretetközösségeket. Az apologetika alapkérdése kezdettől fogva: nem mindenki látja azt, ami ilyen módon Istenből meglátható. Még a csodatévő Jézus látványa sem nyitja meg mindenki szemét a hitre: „A gonosz és hűtlen nemzedék jelet kíván, de nem kap más jelet, mint Jónás prófétáét” (Mt 12,39). Maga a Küldött, életútja, küldetése a jel Aki látni akar, azt a Meglátott alapvetően megváltoztatja: képes lesz a látottat befogadni, és Isten Lelkéből újjászületett emberré válni. De csak azok fognak látni, akik készek járni Jézus útján, hívő testvéreik közösségében, egymást erősítve hitükben. De vajon jól „látnak-e” a hívők és a hitet keresők? Milyen utat kell ehhez végigjárniuk, feltétlenül bízva abban, hogy velük az Isten? És vajon az egyház mint hívő közösség képes-e láttatni a láthatatlan Istent, a Feltámadott jelenlétét? 4.3 Az egyház mint Isten láthatóságának médiuma Az egyház

alapvető dilemmája a láthatóság. Platoni alapon az egyház „lényegét” a láthatatlanba helyezték. „Absconditus est ecclesia, latent sancti” Luther szerint10 Isten Lelkétől megragadottan „szent” nem a látható külsejében, hanem a láthatatlan bensőjében, 10 Idézi Werbick: i.m 34 Fundamentális egyháztan 2008-2009. II félév 4 abban, ami a hozzátartozók szívében lejátszódik. Pedig a hívő láthat, mert Isten Lelke teszi látóvá a hívők közösségében: megpillantja bennük azt a szenvedélyt, amely élteti őket. Amikor a misében megvalljuk, hogy hisszük az egyházat, akkor éppen ezt az érintettséget mondjuk ki. Ami az egyházból látható, az annyira összetett, gyöngeségekkel teli, hogy elzárhatja szemünk elől, hogy mégis a Szentlélek dolgozik benne. Pedig éppen a Lélek által fölnyitott szemünkkel láthatjuk meg, hogy az egyház mindenek ellenére: a Szentlélek teremtménye és kifejezési módja. A hit: nem elhagyni a

valóságosan létező egyházat, közösséget, annak küldetését, azt, hogy a Szentlelket kell láthatóvá tennie. Hogyan lehet láthatóvá a Szentlélek? Semmiképpen sem a figyelmet fölkeltő „vizuális imperializmus” eszközeivel, celebekkel, médiasztárokkal, ragyogó intézményekkel. A Lélekalkotása-egyház nem rajongó közönséget vonzó látványosság, az isteni lélek-szenvedély igazsága nem kellemes igazság, hanem üdvösséges, de éppen ezért mélységesen zavaró követelés. Az egyház csak ezt az üdvösséghozó kihívást tudja láthatóvá tenni, az Isten Lelkének szenvedélyétől megbélyegzett médiumként, Urához hasonlóan, aki passióként élte meg ezt a Lélekkel eltelt odaadottságot. Krisztus az Isten Lelkének szenvedélyes igazságát annak kinyilatkoztatójaként élte meg. Benne vált nyilvánvalóvá, hogy Isten szenvedélyesen akarja az ember üdvösségét Amint Jézus áldozatául esik az ember gonosz halálos szenvedélyének,

a Lélek menti meg a legmélyebb lealacsonyodásból. Ő volt az Isten Lelkének legtökéletesebb médiuma, láthatósága és igazsága. Isten Lelke az Ő Lelke, Krisztusé, s a Felmagasztalt Krisztus a Lélek: lényegük egybekapcsolódik. Ez a Lélek-szenvedély csak úgy válik láthatóvá az egyházban, ha megnyílik reá, és elszánja magát arra, hogy Krisztus útját járja. Az egyház nem Isten önkinyilatkoztatása, viszont kifejeződése annak, hogy szenvedélyesen akarja üdvösségünket. De könnyen szerepet téveszthet, elárulhatja mesterét, ha erőszakkal, fanatikusan akarja képviselni az igazságot, vagy ha „Lélek-szenvedélye” mástól gyullad fel (tanulságos Dosztojevszkij Karamazov testvérek c. regényében a Nagy Inkvizítor alakja! Az egyházba visszatérő Jézus feltámaszt egy kislányt, ezért inkvizíció elé állítják, és halálra ítélik: ne zavarja a földön jól berendezkedett egyház köreit.) Az egyháztól elválaszthatatlan a

kettősség a látható és a láthatatlan egyház között Mindig a bűnösök egyháza marad, nem tudja maradéktalanul felmutatni Isten Lelkének Krisztusban felragyogó láthatóságát. Annyit tehet, hogy újra és újra kísérletet tesz arra, hogy olyan kezdeményezéseket, intézményeket hozzon létre, amelyeket átjárhat az isteni Lélek-szenvedélye, de amelyek mindig ki vannak téve annak a veszélynek, hogy lélektelen, sőt lélekölő alakot öltenek. Az egyház külső arca csak ritkán lesz ragyogóvá. Inkább hasonlít az Ebed Jahve alakjához. Az árulások és a bűnök mindig újra eltorzítják arcát, és akadályozzák Krisztus fényének felragyogását. Ebben az egyház tagjai mindnyájan tettesek és áldozatok is És együtt osztozunk a felelősségben, hogy Isten láthatóvá legyen a Krisztust követő hívők útján. Az egyház benne él a történelemben, feladata és felelőssége az, hogy minél tisztábban ragyogtassa fel konkrét történeti

megvalósulásában, az adott korban és kultúrában Krisztus világosságát. Feladata, hogy folytassa Krisztus küldetését mint a Krisztus Lélekszenvedélyével áthatott emberi hívő közösség, és hiteles tanúságot tegyen róla11 11 Az egész fejezethez lásd: S. Wiedenhofer: Ekkléziológia, in: Schneider: A dogmatika kézikönyve, Budapest, 1997. II kötet 49-56 (SCHN) Fundamentális egyháztan 2008-2009. II félév 5 2. Az egyház eredete 1. Hermeneutikai megjegyzések12 Az ellenreformációs apologetikák egyetlen történeti-dogmatikus kijelentésbe foglalták az egyház bibliai igazolását: „Az egyházat maga az igaz és történelmi Krisztus egyenesen és közvetlenül alapította.”13 Jézus tehát már földi életében s aztán feltámadása után tudatosan és formális-jogilag létrehozta az egyházat mint látható, szilárd intézményt adott struktúrával: a primátust Péterre alapozva, az egyházi hierarchiát, a szentségeket és az

igehirdetést. Az újabb egzegézis ezt a képet jelentősen árnyalja, hiszen az evangéliumok már a húsvét utáni egyházi helyzetben keletkeztek. Jézus tevékenységének középpontjában az Isten országának eszkatologikus hirdetése állt, amellyel egész Izraelt meghívta; cselekedeteivel pedig megmutatta Isten üdvözítő irgalmasságát, formális egyházalapításról azonban nem beszélhetünk. Mindkét megközelítés számos egyoldalúságot mutat. A dogmatika oldaláról a hit egyházias voltát és a Szentírás kánoniságát (=az egyházias hitet az Írás apostoli tanúságtételének kell megalapoznia) össze kell kapcsolni. Abból kell tehát kiindulni, hogy az az egyház, amely a Szentírást mint alaptörvényét adja tovább, alapvető folytonosságban áll bibliai eredetével (egyház nélkül nincs Szentírás). Az egyház tehát nem saját termékét adja át, hanem egy reá bízott értékről tesz tanúságot; az Írás tehát hitének normája. – Az

egzegézis oldaláról a hit történelmi jellegét és a történeti megismerés sokféle előfeltételét kell összekötni. Megközelítése történelmi hipotéziseket állíthat fel, ezeket azonban a szisztematikus teológia szempontjaival is meg kell világítani A II. Vatikáni zsinat óta árnyaltabban használják az alapítás kifejezést, a LG is inkább az egyház eredetéről, kezdeteiről beszél. Előzetes körülírásként elmondható: Az egyház ténylegesen Izrael népéből vált ki; a keresztény gyülekezetek, amelyek középpontjában az Eucharisztia ünneplése állt, húsvét, illetve pünkösd után jöttek létre. Az új hívő közösség először ezekben az istentiszteleti közösségekben intézményesül. Ez a fejlődés viszont nem képzelhető el a húsvét előtti Jézus története nélkül. Az egész Izrael összegyűjtésére irányuló törekvése, és az eljött Isten országa közösségalkotó jelei alkotják a teológiai és

történelmi-szociológiai alapját az egyház húsvét utáni intézményesülésének. Pál találóan foglalja össze egyetlen képben Jézus és az egyház kapcsolatát: ő az az alap, amelyre az egyház ráépült (1Kor 3,10sk).14 A fundamentális teológia a történet-kritikai módszert felhasználva keresi a feleletet arra, hogy ez hogyan ment végbe. 2. Az Újszövetség újdonsága Nemritkán felmerül az a nézet, hogy az Ószövetség csak a harag Istenét mutatja be, a félelem korszakát, az Újszövetség viszont a szeretet Istenét. Ez azonban téves: a szeretet parancsa már a Tórában is középponti helyet foglal el: az istenszereteté (Mtörv 6,4sk) és az emberek szeretetéé.15 Pál is figyelmeztet az üdvös félelemre (Fil 2,12), Jézus is beszél Isten ítéletéről A félelem – szeretet ellentét nem a legfontosabb a két szövetség között. Nem állítható szembe 12 Wiedenhofer: i.m 55skk X. Piusz pápa antimodernista esküjében: DH 3540 14 Söding,

Thomas: Jesus und die Kirche, Freiburg, 2007. 49 15 Lohfink, Gerhard: Braucht Gott die Kirche? Freiburg, 1998. 153skk 13 Fundamentális egyháztan 2008-2009. II félév 6 a külsőleges vallásosság és a bensőséges hit sem, továbbá az sem, hogy az Ószövetség csak a kollektívummal törődött, az Újszövetség viszont az egyénre koncentrált. Az Ószövetség radikálisan nyitott a jövőre: Isten végül minden nehézség ellenére véghezviszi üdvözítő akaratát (Mal 3,23-24). Erre utal a zsidó Biblia könyveinek elrendezése is. A sor végén nem a „kispróféták” állnak, hanem a Krónikák könyve, Kürosz király rendeletével (2Krón 36,23): visszatérés és bevonulás az ígéret földjére. Így végződik a Tóra is: Mózes meghal, a nép vár arra, hogy belépjen az ígéret földjére (Mtörv 34). A zsinagógákban ezután nem Józsue könyvét olvasták a bevonulás történetével, hanem elölről kezdték a Tórát a Teremtés könyvével: a

nép ott áll az ígéret földje előtt. A küszöböt Keresztelő János lépi át: a pusztából jön, ő viszi át a népet a Jordánon. Ekkor lép fel Jézus, az igazi Ebed Jahve (Iz 42,1), aki megszemélyesíti az Izraelnek szánt feladatot, hogy minden népnek hirdesse Isten üdvözítő szándékát. S amikor Jézus – nem úgy, mint Izrael – ellenáll a kísértésnek, a sivatag paradicsommá változik: angyalok jönnek és szolgálnak neki (Mt 4,11). Jézus nem hívja ki az embereket a pusztába, hanem lakhelyükön keresi fel őket, és hirdeti Isten országának eljöttét (Mk 1,15; utal Iz 52,7-re). Isten uralma radikális történelmi fordulattal betör a világba. Isten királyvolta abban nyilvánul meg, hogy a fogságban szétszórt Izraelt összegyűjti, és hazavezeti földjére (Iz 52,8). Jézus ennek az örömhírnek a hirdetője 3. Jézus igehirdetése és az Isten országa A szinoptikus evangéliumok tanúsága szerint Jézus igehirdetésének középpontjában

az Isten országa áll (a bazileia szó száznál többször fordul elő). Máig fennáll a kérdés, milyen kapcsolatban áll az egyház a Jézus által hirdetett Isten országával.16 3.1 „Közel az Isten országa” Mk és Mt is tanúsítja, hogy Jézus megtérésre hív, arra hivatkozva, hogy eljött az Isten országa (Mk 1,14sk; Mt 4,17).17 Isten országa nem földrajzi egység, hanem olyan állapot, létmód, amelyben Isten uralmát, istenségét, mindent meghatározó valóságát elismerik. A fogalom ismert már az Ószövetségben: Jahve jelenidejű uralma azon alapszik, hogy Ő a világ teremtője. Ebben bízva tekintenek a jövőbe, amikor Jahve helyreállítja uralmát (Iz 25,6-8) Ennek garanciája, hogy a múltban és a jelenben is segítette népét. Jahvéban megmentőjüket látják, aki békét hoz a földre (Iz 40skk). A fogság után Jahve királysága ismét nemzeti, restaurativ vonásokat ölt. Az apokaliptika ezt univerzális és kozmikus távlatokba nyitja:

Jahve az ég felhőin jön el, hatalommal és dicsőséggel, meghozva az üdvösség új idejét, az Emberfia által (Dán 7,13-14). – A rabbi iskolák Isten rejtett uralmáról beszélnek, amely a hitre és a törvény megtartására épít. Az esszénusoknál a kiválasztottak országa, a világosság fiaié Jézus fő bejelentése, hogy az Isten országa közel van. De nem emberi alkotásként, hanem Isten műveként – az ember csak megnyílhat rá, befogadhatja, legföljebb kérheti. Jézus örömhírt hirdet (Lk 4,16-22), szemben a Keresztelővel (Mt 3,7-12). Isten meghív mindenkit szeretetközösségébe, az ember üdvösségébe. Jelen van az ítélet motívuma is, de ez csak azokat éri, akik a meghívást elutasítják. Jézus igehirdetése ellentmond a nemzeti, a hatalmipolitikai birodalmi elképzeléseknek, minden ilyen elvárást elutasít Nem politikai 16 A LG 5 szerint a kettő egyenes kapcsolatban áll: „Az Úr Jézus azzal indította el útjára egyházát, hogy

hirdette a jó hírt, azt, hogy elérkezett az írásokban ősidők óta megígért Isten országa.” 17 Fries, Heinrich: Fundamentaltheologie, Graz, 1985. 347skk Fundamentális egyháztan 2008-2009. II félév 7 dimenzióban gondolkodik, mégis a nyilvánosságot szólítja meg, mégpedig egyetemes távlatokban: „Sokan jönnek napkeletről és napnyugatról, és letelepednek Ábrahám, Izsák és Jákob mellé a mennyek országában” (Mt 8,11). Mk 1,15 kijelentése Iz 52,7-12-re megy vissza: az örömhír az, hogy Isten a király. A mondat nemcsak azt jelenti, hogy Isten öröktől fogva király, hanem azt is, hogy „királlyá lesz”. Kultuszban eddig is ünnepelték, de most, a fogságból szabadulva, a történelemben megnyilvánul: Isten a népével együtt visszatér Sionra. Isten uralma tehát nemcsak a messzi odatúlban mutatkozik meg, hanem történelmi konkrétságban, itt a földön. Megkezdődik az istennép végidőbeli összegyűjtése, újjáalkotása. Ennek

megnyilvánulása a tanítványok meghívása, akik követik hívását. A tanítványság és az istenuralom összekapcsolódik: „Ne félj, te kisded nyáj! Úgy tetszett atyátoknak, hogy nektek adja az országot” (Lk 12,32). Kialakulóban van Jézus új családja, új osztályrésze az ígéret földjén, ahol százannyit kapnak azért, amit elhagytak (Mk 10,29sk).18 Az Új tehát nem puszta eszmeként, tanításként jön el, hanem egy konkrét személyben jelenik meg, Jézusban. Közismert Órigenész mondása, hogy Jézus a megszemélyesült Isten országa. Ehhez azonban népre is szükség van, amelyben mindez társadalmi formákban is megvalósul. A tanítványok hozzátartoznak az Isten országához Márk, Máté és János rögtön az Isten országának meghirdetése után a tanítványok meghívását beszéli el. Pedig az lenne a természetes, hogy először tanít Jézus és csodákat tesz, és ennek nyomán csatlakoznak hozzá követők. Csak Lukács formálja így

át az ősibb evangéliumi elbeszéléseket A Tizenkettő „létrehozása” a végidőkbeli Izrael növekedési központja lesz, feladatuk az egész istennép összegyűjtése. A tanítványokban elkezdődik Izrael végidőkbeli újjáteremtése, s ebben válik láthatóvá Isten uralma. Az Örömhír hirdetése megtérést sürget. Ennek mozzanatai: 1 Elismerni Isten istenségét, mindent meghatározó valóságát, meghallani és befogadni az üdvösség üzenetét. – 2. Sürgeti a hitet, az Evangélium elfogadását, a készséget, életüket ennek alapjára helyezni – 3. Felhív az ő követésére, Jézus létmódjának átvételére, a másokért való létre Ennek konkrét előzménye az Ószövetség kettős parancsa. „Isten uralma Isten szeretetének hatalma, amely az emberiességben nyilvánul meg.”19 3.2 A „ma” az Isten országában Mk 1,15 bejelentése szerint „betelt az idő”, a próféták jövendölései „már” beteljesedtek (vö. 2Kor 6,2 is). De

„még csak” „közel van”, várja Izrael pozitív válaszát, megtérését Jézus fellépésében teljesülnek a próféták jövendölései, s vele az egész Írás. De mivel másként, máskorra várták, elutasítják: az Isten által felkínált „ma” kétségbevonódik, a „már”-ból „még nem” lesz. A történelemben később is előfordul, hogy Isten „most”-ra szóló felhívását kitolják a jövőbe, és így ártalmatlanítják. Jézus számára Isten „most”-ja: életének alapja Izrael történelemteológiáján végigvonul a várakozás a jövőre. Ez fölerősödik az apokaliptikában, a végidők közelre várásában, főleg a megpróbáltatások idején. Ahogy a Kaddis-imában már Jézus korában imádkozták: „Uralkodjék királyi hatalma a ti életetekben és napjaitokban, Izrael egész házának életében.”20 Jézus biztosan tudja, hogy a megígért és annyira várt jövő itt van, betört az Isten uralma. Pl „Boldog a szem, mely

látja, amit ti láttok Mondom nektek, sok próféta és király szerette volna látni, amit ti láttok, de nem látta, és hallani, amit ti hallotok, de nem hallotta” 18 Lohfink: i.m 164sk Schillebeeckx, Edward: Jesus, Freiburg, 1974. 124-136 20 Lohfink: i.m 172 19 Fundamentális egyháztan 2008-2009. II félév 8 (Lk 10,23). „Ha én Isten ujjával űzök ördögöt, akkor elérkezett hozzátok az Isten országa” (Lk 11,20). Jézus jelenidejű eszkatológiája Istennel való kapcsolatára épül: Számára Isten annyira hatalmas, hogy mindent betölt: teljes egységben él atyja akaratával. Isten országa nem csak félig jött el, részlegesen: ő Isten végleges jelenléte a világban. Jézus több kijelentéséből az látszik, mintha azt várná, hogy az ország hamarosan eljön hatalomban és dicsőségben (Mk 9,1; Lk 9,27; Mt 16,28; Mk 13,30). Az ellentmondás feloldására sok kísérlet történt. Pl: Jézus nem ad konkrét időpontot – A prófétai

beszédmódot használja stílusként, a közeli idő a felhívást nyomatékozza. A sokféle egzegetikai magyarázat sem oldja fel azt a tényt, hogy Jézus korának apokaliptikus beszédmódjában fogalmazott. Az azonban nyilvánvaló, hogy igehirdetésének nem ez állt a középpontjában, különben mozgalma szétfoszlott volna a paruzia elmaradásával. A véglegesen Újnak betörése megtörtént Jézus feltámadásával. A „közelre-várás” a biztosan beteljesedő jövőre vonatkozik, és „állandó várásra” szólít, s ez az embereket döntés elé állítja. Ami még nem teljesült, az az emberek vonakodásán múlik. Az ember nem akar igazán közel lenni Istenhez, illetve kitolná a jövőbe (vö. meghívás a lakomára)21 4. Isten országa és az egyház A kettő kapcsolatáról különféle nézetek élnek. Egyesek szerint ha Izrael befogadta volna Jézus örömhírét, akkor rögtön bekövetkezett volna Isten uralma. Mivel azonban ez nem történt meg, hanem

elutasították Jézust, halálában és feltámadásában új népet gyűjt maga köré: az egyházat. Mások szerint a zsidók elutasítása miatt fordultak a pogányokhoz, s az egyház főleg belőlük lett. Az Ország nem jött el olyan hamar, ahogy várták, eljöttét a végső időkre transzponálják, a köztes idő az egyházé. – Egyértelmű azonban, hogy Jézus egész Izrael megtérését sürgeti, és az egyház mint hívő közösség, nem Izrael mellett jön létre, hanem azonos az igaz Izraellel: ez maga a régi Izrael – de végidőkbeli beteljesedésében. Az egyház nem azonos az Isten országával, hanem annak jele: az Országot hirdető Jézusra utalt, és a Feltámadottra, akiben a közelvárás eseménye bekövetkezett. Az egyház nem is azonos a földi Isten országával: az Országról szóló ígéretek és kötelességek, az igazságosság és a szeretet hatalma, és az arra való meghívás nem korlátozódik az egyházra. Az Ország mindenütt

jelenvalóvá lesz, ahol az igazságosság, a kiengesztelődés és a béke létrejön. Az Isten országa elsődlegesen nem a mi fáradozásunkból épül, hanem ajándékként kapjuk, amellyel együtt kell működni. Az Isten országa az a cél, amely felé az egyház reménykedve tart: az egyház és a világ jövője. Elkezdődött, de még nem teljesedett be, az egyház az Ország szolgálatában áll, vándorló Isten népeként. E tekintetben mindig szembenáll az egyházzal, annak mozgató és iránymutató dinamikája, de kritikája is. Ebből következik, hogy az útonlevést nem lehet feledtetni a beteljesedés reményével. Az egyház mindig megtérésre, megújulásra szorul („ecclesia semper reformanda”), mégpedig úgy, hogy mindig újra a Jézusban eljött Isten országából indul ki, az eredethez visszatérve, és a jövő beteljesedésre pillantva. A megújulásnak tehát az eredethez hűnek, célra orientáltnak és szituációhoz kötöttnek kell lennie, ahogy a

II. Vatikáni zsinat leírta (LG 48 és 8) Az Isten országa arra hívja az egyházat, hogy másokért éljen, proegzisztenciálisan. Az egyház azoknak a közössége, akik az Ország eljöttéért imádkoznak, beteljesedésére várnak, és feléje törekednek. Az útonjáróknak ez a közössége tudja saját átmenetiségét, de a beteljesedés reménye élteti. 21 Fries: i.m 360 Fundamentális egyháztan 2008-2009. II félév 9 5. Az üdvösség túláradása Csak az ember ellenállásán múlt, hogy az Isten országa még nem jött el. Isten mindent odaadott, egészen megnyílt az ember számára, s végül Jézusban felülmúlhatatlanul és váratlanul teljessé tette az Országot. Márk egyetlen napba, „a Messiás napjába” sűríti ezt (1,32-39), mégpedig egy szabbatba: a teremtés beteljesedett. János is a messiási teljességet említi Jézus működésének kezdetén, a kánai mennyegzővel (Jn 2,1-12): „így nyilvánította ki dicsőségét”. János

felhasználja Izaiás beszédmódját: „látta” az Úr dicsőségét Az evangéliumok többször utalnak Isten ajándékának a túláradó nagyságára, főleg Jézus hasonlataiban: a mag százszoros termést hoz, a mustármag fává nő, a megtalált kincs, a tízezer talentum elengedése, a napszámosok jutalma, a csodálatos halfogás, kenyérszaporítás. Iz 25,6-8. Isten végidőbeli uralmát jövendöli meg, beiktatását ünnepi lakoma követi, amelyre minden nép meghívást kap. A prófétáknak ez még csak jövő, Jézus viszont azt hirdeti és bizonyítja, hogy a jövő jelenné vált: megkezdődött Isten ünnepi lakomája népével, Izraellel, s erre minden nép meghívást kap. A hegyi beszédet követő csodálatos kenyérszaporítás bizonyítja, hogy Jézus nem választja ketté az evilági szükségleteket és a túlvilági jámbor igehirdetést, Isten uralmát és az élet többi részét: minden Isten uralma alá tartozik. Fontos az egyház karitatív

munkája, a nyomor enyhítése, de Isten uralma a végtelen teljességet, az emberi vágyakat felülmúló bőséget kínálja fel. Csoportokban ültetik le az embereket, mint a vándorlás idején, majd ahogy az első keresztény közösségek összegyűlnek az eucharisztikus lakomára. Az evangéliumokban mindvégig megmutatkozik Isten mindennél nagyobb szeretete, amely felülmúl minden emberi ellenállást, s amely minden emberit felülmúló boldogsággal ajándékoz meg: „Jó, tömött, megrázott és túlcsorduló mértékkel mérnek öletekbe” (Lk 6,38). „Azért jöttem, hogy életük legyen, bőségben” (Jn 10,10). Isten határtalanul szeret Pál erre a túlcsorduló isteni szeretetre, amely Jézus Krisztusban nyilvánult meg, építi egész teológiáját. 6. Jézus tevékenységének szakramentális alapstruktúrája22 Istennek ez a túláradó, határtalan jósága azonban nem elvont tulajdonság, hanem valósággá lett Jézus fellépésében, az Isten országa

eljöttében. Jézus nemcsak prédikál, hanem szavával új valóságot hoz létre, igehirdetése hatékony, cselekvés, amelyben inkarnálódik, testet ölt Isten irgalmas szeretete. Követésére hív embereket, közülük tizenkettőt kiválaszt, új családot hoz létre, gyógyít: tettei – jelek, amelyek anyagi világunkban, testhez kötött életünkben mutatják fel Isten uralmát. A megtestesülés folytatódik, a világot egyre jobban átjárja Isten Lelke, ahogy erről 1Jn 1,1 is tanúskodik. Jelcselekvéseit Jézus mindig értelmező szavakkal kíséri: jel és szó egységet alkot egymással. Mindez az istennép helyreállítását szolgálja, jelzi, hogy a prófétai ígéretek beteljesülése megkezdődött. A végidőkben Isten meggyógyítja és vezeti népét (Iz 57,18), meggyógyítja sebeit (30,26). Jézus jelcselekvései eszkatologikus jelek, a végidőt jelzik. A teológia szóhasználata szerint a szentségek: hatékony jelek, az új teremtést jelzik és

hozzák létre: „Mindaz, aki Krisztusban van, új teremtmény. A régi tovatűnt, lám valami új valósult meg” (2Kor 5,17). Persze az egyház szentségei a feltámadásból és a Szentlélek eljöveteléből születnek, a földi Jézus tevékenységéről azonban már elmondható, hogy „szentségi alapstruktúrájuk” van: már halála előtt létrehozza az új valóságot Izraelben. Előkészíti a talajt ahhoz, ami majd egyházként jön létre Izraelben: létrehozza a végidőbeli 22 Lohfink, Gerhard: i.m 189-204 Fundamentális egyháztan 2008-2009. II félév 10 istennépét. Életében és tevékenységében Isten működése nyilvánul meg: ősképe azoknak, akik egészen átengedik magukat Isten uralmának. Nem áll helyt az az ellenvetés, hogy Jézus semmilyen körülhatárolt struktúrát nem adott követőinek. Zsidó volt, ahogy tanítványai is, annak a népnek tagja, amely a Tóra szerint élt. Izrael társadalmi rendjét azonban Jézus új, eszkatologikus

távlatokba állítja, ami társadalmi változásokkal is jár, sőt „új családot” alapít (Mk 3,20–35). Jézus kettős ellenállásba ütközik: a hatalom és saját hozzátartozói részéről. „Isten akaratát teljesíteni”: most már nemcsak a Tórát megtartani, hanem Jézust követni. A Mk 3,31–35-ben leírt jelenet vége, amint a tömegre mutat, nemcsak retorikus túlzás, hanem jel-cselekvés: új valóságot hoz létre. Márk alapvetően fontosnak mondja Jézus igehirdetése számára az új család létrehozását, az istennép összegyűjtését. Ez az új valóság Izraelben – a végidőkbeli kezdet Istentől ajándékozott csodája – nem a természetesen adott struktúrákból nő ki: nem örökség, nem tehetség, nem a vérségi család. Új teremtés, új ruhában (Mk 2,21sk) Leglátványosabb a tömegből a Tizenkettő kiválasztása (Mk 3,13-19), és „létrehozása” (epoiészen = megalkotta, beiktatta őket), tehát intézményesítette. Hasonló

listát csak a Heteknél találunk (ApCsel 6,5) Az Ószövetségben a hivatalviselőket, pl. papokat, bírákat „iktattak be”, tehát nyilvánoshivatalos cselekményt jelöl Megkezdődik az Izaiás által megígért újjáteremtése Izraelnek Nincs utalás Izrael 12 törzsére, de a korabeli zsidókeresztényeknek ez nyilvánvaló lehetett. Ekkor már nem létezett mindegyik törzs – a teljes Izraelt állítja helyre. Jézus azért hozta létre a Tizenkettőt, hogy „vele tartsanak”. Maradandó jelet alkot tehát, mindig látható modelljét az istennép összegyűjtésének, megújításának. Ugyanarra a feladatra küldi őket, mint amit ő végez. Szétküldi őket, majd visszatérnek hozzá (Mk 6,7–33) Közben Márk tudatosan nem beszél Jézus tevékenységéről az apostolok távollétében, hanem beiktatja a Keresztelő lefejezésének történetét. Teológiai üzenete: Jézus nem cselekszik a tanítványok nélkül. Csak velük együtt válik tevékenysége

jelértékűvé Hatalmát egészen rájuk ruházza Amit Jézus tesz, az közvetlenül nem az egyházra irányul, hanem a végidőbeli Izraelre. Egyházról először akkor beszélhetünk, amikor húsvét után kiderül, hogy Izrael nagyrésze nem tért hitre. A húsvét utáni ekklészia viszont már a végidőbeli Izrael – bár tökéletlenül, mert hiányzik belőle a Zsinagóga. Mégis elmondható, hogy Jézus egész működésével az egyház alapjait rakta le. Nem az egyházat alapította meg Jézus a Tizenkettő létrehozásával, hanem a végidőbeli istennépet, amely viszont az egyház alapja. Az egyház tehát magának Jézusnak tevékenységére vezethető vissza. 7. A sokféle meghívás: apostol – tanítvány – nép A Tizenkettő a kiindulópontja és növekedési centruma a végidőbeli Izrelnek. A tanítványok alkotják Jézus új családját, amely köré Izraelnek össze kell gyűlnie. De mi a viszony az istennép és a tanítványok között? Egész Izraelnek

tanítvánnyá kell lennie? A tanítványság a modellje a végidőkbeli üdvösségközösségnek? ApCsel többször az egész közösséget tanítványnak nevezi (pl. 6,1), eszerint: a keresztény = a közösség tagja, a tanítványok = a közösség. Az ApCsel szóhasználata szerint a tanítványközösség azonos az egyházzal Később azonban már differenciálnak. Már az evangéliumok szerint csak az lehet tanítvánnyá, akit Jézus kiválaszt, márpedig nem mindenkit hív meg követésére. Felszólítása: „Térjetek meg, és higgyetek az evangéliumban!” Nem akarja az egész népet tanítvánnyá tenni. A tanítványi létet nem állítja feltételként az Isten országához való csatlakozásban. A Tizenkettőn kívül az Újszövetség még név szerint felsorol tanítványokat. Lukács 70 másik tanítványt említ, de ez valószínűleg Fundamentális egyháztan 2008-2009. II félév 11 szimbolikus szám. Jézus nem minden barátját hívja meg tanítványnak

A tanítványok körén kívül még számos barátja, ismerőse van, akiknek a házába betérhet stb. Három különféle csoport figyelhető meg: a tizenkettő (apostol) – a tanítványok nagyobb köre – a Jézus igehirdetését befogadó nép. Ezt a tagolást Lukács emeli ki a legvilágosabban (6,12-20) Elsősorban tanítványaihoz szól Jézus, de aztán az egész néphez. A tanítványokra pillantva beszél Jézus, a végén azonban „a nép füléhez” szól. A tagolás jól jelzi, hogy a tanítványok is az össz-Izrael részét alkotják, bár kiemelt szerepük van. Nem mindenki tartozhat a Tizenkettőhöz, csak akit Jézus meghív. A tanítványok „követik Jézust”, „vele vannak”, részesednek életében, sorsában. Általuk ad jelet Jézus, hogy Isten a 12 törzsből álló nép végidőbeli megújítását akarja. Ugyanakkor viszont küldetést kapnak Izraelhez: ez a szolgálat aztán folytatódik az egyházban (apostol = küldött). A „Tizenkettő” és

az apostol nem azonnal kapcsolódik össze. Mk (3,14) csak a Tizenkettőt említi, Mt (10,1skk.) és Lk (6,13) viszont összekapcsolja a kettőt Pál nem korlátozza a Tizenkettőre az apostol elnevezést. Magát is Jézus Krisztus apostolának nevezi, de Timóteust, Szilvánuszt, időnként Barnabást is. A küldött az ószövetségi hagyomány szerint a küldő személyét képviseli, ezért kap meghatározott hatalmat és jogokat. A Jézus által küldöttek az Istentől eredő küldést folytatják, hiszen maga Jézus is Isten „apostola” (Zsid 3,1). Egyértelmű tehát, hogy Jézus eredeti célja az, hogy képviselői, közvetítői, küldöttei őt később is jelenvalóvá tegyék, a jövőben is folytassák küldetését. Az egyház általuk folytatja a hit szolgálatát, Jézus követését. A Jézus által létrehozott alapvető struktúra nem válik idejét múlttá, idővel fölöslegessé. Ez a struktúra megfelel az Ige és a közösség primátusának, s állandónak

kell lennie. Az apostoliság az egyház lényeges ismertetőjegye Ennek konkrét megjelenési formája persze változhat az idővel. De újszövetségi eredete normatív, amely a későbbi korok számára is követendő példa és megszívlelendő kritika. Tanítvány sem lehet mindenki, ez is Jézus meghívásán fordul. Az ördögöktől megszabadított ember kéri, hogy „vele mehessen”, de Jézus nem engedi meg neki (Mk 5,18– 20). A tanítványok elsődleges feladata, hogy „Jézussal legyenek” Ez azonban nem jelenti, hogy az embert peremre szorítja, neki is megvan a maga feladata, ahogy mindenkinek, akit Jézus meghívott. Vitatott kérdés, hogy a tanítványok életformája radikálisabb-e, mint a többieké, hiszen a hegyi beszéd is radikális életformaváltást követel. Mindenkitől az „egész” odaadását kívánja, mint a szegény özvegytől vagy a gazdag ifjútól (Mk 10,21; Mt 19,21). Máté szerint „ha tökéletes akarsz lenni”; ennek héber

megfelelője azonban (tamim) egészet, osztatlant jelent. Jézus tehát azt várja, hogy egészen és osztatlanul Istennek éljünk Ezt azonban mindenki a saját adottságainak, meghívásának, karizmájának megfelelően éli meg. A Messiás nem magánszemély, hanem közösség tartozik hozzá: a messiási nép. Hasonlóképpen az Emberfia alakjához is hozzátartozik egy népközösség (Dán 7,13-19. 27) „Korporatív személy”: a kiválasztottak vezetője. S végül a szenvedő istenszolgája is a „sokakért” szenved. Mindhárom titulushoz hozzákötődik tehát a kiválasztottak, a sokak közössége. A bíróként eljövő Emberfia, akivel Jézus azonosítja magát, összegyűjti választottait, azokat, akik megvallották őt életük tanúságával. A végidőkbeli összegyűjtés azt tárja fel, ami már jelen van: azok közösségét, akik az Emberfiához tartoznak. Jézus nyilvános működésében tehát már megjelenik a hozzá tartozók közössége, az ekklészia

mint az általa meghívottak közössége.23 A szinoptikusok szerint a Tizenkettő küldetése csak Izraelhez szól. Ez azonban csak a kezdetre vonatkozik. Húsvét után elindulnak szerte a világban, amelynek politikai központja akkoriban Róma volt. 23 Fries: i.m 375skk Fundamentális egyháztan 2008-2009. II félév 12 8. Az egyház építménye Simon Péter meghívásáról és sajátos szerepéről külön fejezetben lesz majd szó. Ide tartozik viszont az egyház építéséről mondott jézusi szó megfontolása (Mt 16,17-19). Magát a szöveget hitelesnek tartják: a kéfás szó csak az arámban jelent egyszerre sziklát és sziklaembert. Már a görögben sántít (petra – petrosz) Mégis a szövegnek igen eltérő értelmezései vannak. Luther szerint a sziklaalap maga Jézus, Ágoston szerint Péter hite és hitvallása. Fries azt a magyarázatot fogadja el, miszerint Máté teológiai szempontok szerint szerkeszti evangéliumát, s ezért egy logiont a Jézushoz

tartozó közösségről hozzácsatol Péter hitvallásához.24 Általánosan elfogadott vélemény, hogy Péter hitvallása a húsvét utáni hitet tükrözi. Ehhez csatlakozik Jézus mondata, amely Péter főségét legitimálja. Tény, hogy maga az ekklészia szó csak kétszer fordul elő az evangéliumokban, de a vele kifejezett valóság más képekben gyakran: pásztor és nyáj, szőlőskert, épület alapkővel, szőlőtő szőlővesszőkkel. Jézus „egyházam”-ról beszél: ez a közösség nem különül el a régi istennépen belül, hanem a régit folytatja, s annak helyébe lép. A ház, város, templom kép gyakran használt Az Ószövetségben Jahve a szikla, amelyre a nép a hitét alapozza, szegletkő, amelyet az építők elvetettek. Az Újszövetség ezt a képet kiterjeszti: Jézus a kő, amelyet az építők elvetettek, s így szegletkővé lett (Mk 12,10; Mt 21,42; Lk 20,17); a kő üdvösségünkké lett (ApCsel 4,11; Róm 9,33). „A lerakott alapon

kívül, amely Jézus Krisztus, mást senki sem rakhat” (1Kor, 3,10). Máté szerint Jézus ebből a funkcióból ad részt Péternek: vegyen részt az ő sziklafeladatában, jelenítse azt meg, képviselje, közvetítse. Nem működhet önállóan, az örök sziklaalap Krisztus, őt kell képviselnie. Tehát nem alapkőletétel történik itt, hanem az egyház építése a meglévő sziklaalapra. Tehát nem az egyházat kell Péter felől meghatározni, hanem Pétert az egyház felől. Ami a mai értelmezéseket illeti: a péteri szolgálat kérdése napjaink ökumenikus párbeszédének egyik fontos témája, erről külön kell beszélnünk. 9. A lakoma szabályai az Isten Országában A tanítványok a menyegzős lakoma vendégei („Csak nem böjtölhet a násznép, míg vele a vőlegény?” Mk 2,19). Jézus a messiási idők eljöttét hirdeti meg, Isten már megkezdte menyegzős lakomáját népével. A gyülekezési középpont maga Jézus, és Jézusban Isten, aki most

egészen jelenvalóvá lett. Így válik szakrális ponttá az az étkezőasztal, ahol Jézus együtt eszik övéivel, új családjával. A Tizenkettő Izrael legkülönbözőbb csoportjaiból érkezik, mégis egy asztalhoz ülteti őket. Nem saját kiválóságuk a fontos, hanem a küldetésük, sőt a létük maga. Azért választja ki őket Jézus, „hogy vele tartsanak és hogy igehirdetésre küldje őket” (Mk 3,14). Lk és Mt már „a tizenkettő apostolról” beszél Az apostoli hivatal (missio apostolica) tehát nem Jézus találmánya, hanem Jézus akaratán alapszik. Ez azonban mégis másodlagos a „vita apostolica” mellett: Mk mindig újra hangsúlyozza: a küldetésük másodlagos, ideiglenes, a Jézussal együttlét viszont állandó: sorsközösséget vállalnak vele. 24 Fries: i.m 386 Fundamentális egyháztan 2008-2009. II félév 13 Jézus folyamatosan tanítja övéit. Megmutatja neki, hogy a Messiás útja: teljesen átadja magát Isten végidőbeli

művének, s ez a halálában válik teljessé. A hatalomban eljövő Messiás képét Mk – és Jézus – következetesen korrigálja, kiegészíti a szenvedéssel. Ez jól megmutatkozik a Péterrel folytatott párbeszédben. Péter a Messiásról beszél, Jézus az Emberfiáról (Mk 8,31). A kifejezés Dán 7,1-8-ra utal, ahol a négy élőlényt legyőzi az égből alászállott Emberfia. Az általa hozott új társadalom konkretizálódik az ezt létrehozó Jézus személyében. A nép ellenállása miatt azonban ez csak Jézus halála által jön létre Mk háromszor jövendöli meg Jézus szenvedését. A szakasz felépítése mindig azonos: a szenvedés megjövendölése – a tanítványok vitatkozása – a tanítványok tanítása. Jézus közelgő halála tudatában is bizonyos azonban abban, hogy az Isten országa eljön, sőt éppen halála által fog bekövetkezni. „Nem iszom többé a szőlőtő terméséből addig a napig, amíg az újat nem iszom az Isten

országában” (Mk 14,25). A beteljesedett Isten országában ünnepelt lakoma elsődleges meghívottja Izrael, az utolsó vacsorán a Tizenkettő képviseli reálszimbolikusan az eszkatologikus Izraelt. Erre utal az is, hogy halálát „sokakért” ajánlja fel (hüper pollón), engesztelő halálként, Iz 53,11 fényében. Ez elsődlegesen Izraelnek szól, az utolsó pillanatig őket akarja meghívni, s csak rajtuk keresztül a többieket. Amikor azonban Izrael elutasítja Jézust, ezzel a bazileiát utasítja el. Isten azonban nem hagyja veszni üdvözítő tervét Ebben a helyzetben Jézus engesztelő halálával nyitja meg a megváltás terét: halálával bizonyítja az elutasításnál erősebb szeretetét. A bazileia igazi valósága véglegesen éppen Jézus engesztelő halálában mutatkozik meg, ezáltal válik visszavonhatatlan ajándékká az üdvösség. Amikor Izraelt nem sikerül hitre térítenie, akkor szenvedő Istenszolgaként magára veszi a „sokak”

vétkét, s ezzel véglegesen Izrael felé fordul. Odaadása új létformát hoz létre, új szövetséget, amelybe bevonja övéit ezen a lakomán. Így válik az Úrvacsora ünneplése az Úr halálának hirdetésévé, amíg el nem jön Az egyház megemlékezik Jézus haláláról, a benne létrejött új szövetségről, és átveszi Jézus érzületét, magatartását: a másokért való létet. Ebben az új országban nem az uralkodás, hanem a szolgálat áll előtérben. Ez eredeti jelentése szerint asztali felszolgálás, ami megalázó helyzetet jelentett. „Hogyan lehet boldog az az ember, akinek valakit szolgálnia kell”, kérdezi egy szofista Platon egyik dialógusában. 25 Jézus tehát tudatosan az asztalközösség felől alakítja új közösségét. Ez sűrűsödik fel az utolsó vacsorán. Nem a természetes családjával üli meg a peszach ünnepét, hanem új családjával: a Tizenkettővel. Itt válik nyilvánvalóvá, hogyan gondolja el közösségüket:

együtt-étkezés, együtt-élés, egymásra nyitottan: „Nem hívlak már benneteket szolgáknak Barátaimnak mondalak benneteket” (Jn 15,15). Jellemző, hogy Lk (22,24-27) tudatosan az utolsó vacsorán adja Jézus szájába a Mk 10,42-45-ben idézett szavait, Jn pedig ide helyezi a lábmosás történetét. Az „Isten országa asztali szabályai” rajzolódnak itt ki (Az utolsó vacsora leírásait a szentségtanban az Eucharisztiáról szól fejezet elemzi részletesen.) 25 Idézi G. Lohfink: im 227 Fundamentális egyháztan 2008-2009. II félév 14 10. Összegzés A húsvét utáni események már nem a földi Jézus életéhez tartoznak. Az eddigiekből azonban meglepően koherens kép bontakozik ki.26 10.1 Jézus tevékenysége tudatosan a zsidóságra irányul Pogányok csak kivételesen jelennek meg vele kapcsolatban. 10.2 Ennek határozott üdvösségtörténeti célzata van: a cél Izrael végidőbeli összegyűjtése A Tizenkettő létrehozása ezt világosan

jelzi: nem a maradékot gyűjti össze, s nem elkülönült csoportot alkot. 10.3 Ez a partikularitás nem zárja ki az egyetemes távlatot: Izrael üdvössége teszi lehetővé a népekét: „reprezentatív univerzalizmus” ez. 10.4 Jézus határozottan összekapcsolja az Isten országa hirdetését Izrael összegyűjtésével A bazileiának népre van szüksége, amelyben létrejön. 10.5 Izrael összegyűjtése Jézus szemében Isten eszkatologikus műve, amint Lk 10,2 és 11,2 mutatja. 10.6 Izrael összegyűjtésében a régi és az új dialektikája jelentkezik Egyrészt helyre akarja állítani Izraelt, másrészt viszont meg akarja teremteni az igazi Izraelt mint eszkatologikus üdvösségközösséget. Az „Isten új népe” kifejezés azonban nem jelenti a régi Izrael feloszlatását. 10.7 A nép döntés elé kerül Jézus fellépésével A tanítványközösség azonban az össz-Izrael része, előrevetíti az egész végidőbeli istennépet. 10.8 Jézus a halál színe

előtt is az egész Izraelhez fordul Az utolsó vacsorán közelgő halálát engesztelésként értelmezi az egész Izraelért: halála által nyílik új lehetőség a bazileia elfogadására. 10.9 Az őskeresztény teológia az Evangélium és Izrael konfrontációját a húsvét utáni események fényében értelmezi: Izrael továbbra is ellenáll. Itt két álláspont alakul ki: Máté, Lukács és a Jel ezt negatívan értelmezi, Pál viszont pozitívan, s bizonyára ez áll közelebb Jézusnak az utolsó vacsorán is megmutatkozó gondolkodásához. Az egyház húsvét után is csak egy része Izraelnek, amely – joggal – az igazi, végidőbeli Izraelnek tartotta magát. A zsidók nagy részének hitetlensége rájuk kényszeríti az elválást, jogi és szervezeti értelemben, ez a fejlődés azonban már későbbi. Jézus akarata az eszkatologikus istennépre irányult A húsvét után létrejövő egyház még nem a Jézus által szándékolt egész, új Izrael, viszont

szervesen beletartozik abba. 10.10 Az „egyházalapítás” kifejezés nem felel meg sem Jézus gondolkodásának, sem az újszövetségi teológiának. Az „egyházamat” kifejezés másodlagosnak bizonyul az „Isten ekklésziája” szóhoz képest. A jeruzsálemi közösségben Péter nem sziklaalap, hanem a három oszlop egyike (Gal 2,9). 26 HFK 88. Fundamentális egyháztan 2008-2009. II félév 15 3. Az apostoli kor egyháza27 1. A közösség és annak élete28 Bár Jézus nem épített ki határozott szervezettel ellátott közösséget, húsvét után ez a fejlődés gyorsan megindult. Számos forrás bizonyítja, hogy a közösségtudat mennyire gyorsan és határozottan kialakult. A keresztség a közösségbe való formális belépést jelenti Aki megtért Krisztushoz, az ezáltal csatlakozott az egyházhoz. A hívők testvéri egyetértésben és szeretetben éltek, zárt közösséget alkottak (ApCsel 2,42), és ezáltal kiemelkedtek korábbi hitsorsosaik

közül: Jeruzsálemben a nazarénusok szektájának (ApCsel 24,5), Antiochiában krisztusiaknak (ApCsel 11,26), nevezték őket. (A közösség elnevezése izraeli örökségként: koinonia, qahal, ekklészia). Önmagukat szenteknek (1Kor 16,25; 2Kor 9,1; Ef 2,19; 4,12), kiválasztott szenteknek (1Kor 1,2; Róm 8,33; Kol 3,12; Tit 1,1) nevezték. Elhatárolták magukat a „kívülállóktól” (1Tessz 4,12; vö. ApCsel 5,13), a méltatlanokat pedig kizárták a közösségből (1Kor 5,1skk). A keresztények nemcsak egyes közösségekben tartoztak össze egymással, hanem minden határon túl egybetartozónak érezték az összes közösséget, akik „bárhol segítségül hívják a mi Urunk Jézus Krisztus nevét” (1Kor 1,2-3), akik „meghívottak Urunk Jézus Krisztus közösségébe (1Kor 1,9; 1Jn 1,3). Pál gondját viselte a kolosszei, a laodiceai közösségnek, azoknak is, akiket „személyesen nem ismert” (Kol 2,1). A római gyülekezetet Krisztus minden közössége

üdvözli Pálon keresztül (Róm 16,16). A keresztények szolidaritástudatát különösen mutatja, hogy Pál gyűjtést rendez a római egyházközségnek (2Kor 8,9sk): „Ha egy tag szenved, vele szenved a többi is” (1Kor 12,26). Az első közösségek életében erős izraeli hatás érvényesül. Ilyen: 1.1 Az imádság A korai keresztény imákban, himnuszokban tovább élnek az ószövetségi imák, pl. Magnificat, Benedictus, Miatyánk 1.2 A kenyértörés Először folytatják a lakoma-közösséget Jézussal, amely lassan áldozati lakomává, a Feltámadottal együtt étkezéssé alakul: „az Úr halálát hirdetitek, amíg el nem jön” (1Kor 11,23-26). Ahogy a zsidók emlékeztek az Úr nagy tetteire, úgy a keresztények is, főleg Isten legnagyobb tettére: Krisztus feltámasztására. Az Eucharisztiát szívesen kötik a Feltámadt Krisztus megjelenéseihez. A vasárnap (Didaché 14,1: „az Úr napja”) hajnali időpont is ehhez köthető: eleinte a sabbat

végén mentek el a kenyértörésre egymás házába. 1.3 Az apostolok tanítása Ez eleinte egészen az Ószövetségre épült. Rögzítik Jézus tanításának a törvénytől, illetve annak farizeusi értelmezésétől eltérő pontjait, majd kibővítik az apostoli tanítással, a Feltámadt Jézus szellemében kialakított nézetekkel. Például a házasságról szól az Úr, de Pál is (1Kor 7,10.12) Ezeknek akkora volt a tekintélye, hogy írott formájukat az Ótestamentum 27 Brown, Raymond E. – Osiek, Carolyn – Perkins, Pheme: A korai egyház In: Biblikus tanulmányok Jeromos bibliakommentár III. Budapest, 2003 28 Lang: Der Auftrag der Kirche (Fundamentaltheologie Bd. II), München, 1957 106sk Fundamentális egyháztan 2008-2009. II félév 16 tekintélyével bíró gyűjteménynek tekintették, amely az újszövetségi kánonban nyeri el végleges formáját (hasonlóan ahhoz a folyamathoz, ahogy a judaizmus létrehozta a misnát). 1.4 Vagyonközösség A javak

önkéntes megosztása a krisztusi testvérszeretet gyakorlati következménye volt, eszkatologikus irányultsággal, ahogy ez a jeruzsálemi közösségben bizonyíthatóan létezett. Ez nagyon megerősítette a közösségi összetartozást, és sajátos keresztény etika kifejlődéséhez vezet. A vezetőnek kiemelt felelőssége a közös javak igazságos kezelése (1Pét 5,2; 1Tim 3,4-5) 2. Eltérések a közösségen belül A sokféleség főleg a zsidó, illetve a görög eredetű megtérők különbségéből adódott. Az ApCsel 6,1-6-ban leírt jelenet a megtért zsidók között megkülönbözteti a hébereket és a helléneket. Az első vita talán azon törhetett ki, hogy folytatni kell-e a templomi istentiszteletet: a hellének szerint nem, a héberek és a Tizenkettő szerint igen (ApCsel 7,4850). A héberek elzárták a közös javakat a hellén özvegyek elől A vitát a tanítványok gyülekezete dönti el, elfogadják a sokféleséget: a kulturális stb.

különbségeknél fontosabb a Krisztusba vetett hit. A sokféleség hat a missziós munkára is. Az ApCsel 5,34-40: a főtanács eleinte üldözte a Tizenkettőt, aztán eltűrte őket. Egy általános keresztényüldözés lehetett a 40-es évek elején (ApCsel 12,1-5). Az István féle üldözés viszont inkább a templom ellen beszélő hellének ellen irányult 36 táján (ApCsel 7,54-8,1). Az üldöztetés miatt menekülő hellének így eljutnak Szamáriába és Antióchiába. A nem-zsidók felvétele a közösségekben nézeteltéréshez vezet, ami hatalmas vitát vált ki. A misszióval kapcsolatban négy különböző álláspont alakul ki: a/ Ragaszkodás a Tórához: a megtérőnek előbb zsidóvá kell lennie (ApCsel 11,2; 15,5). b/ Egyes zsidó szokásokat meg kell tartani a megtérő pogányoknak is (ApCsel 15,20-23.19) c/ Pál a pogány megtérőkre nem alkalmazná a Tórát (Gal 2,14-21), a zsidókra viszont igen. d/ Teljes szakítás Izrel intézményeivel,

szembefordulás a zsidósággal. Ezt a felfogást tükrözi a Zsidó-levél: az újszövetség elavulttá tette a régit (8,13); és János (8,44; Jel 3,9). E négy felfogás 65 előtt megtalálható volt a Krisztus-hívő zsidók között is, nem vezetett azonban szakításhoz a héberek és hellének között. Arról nincs biztos tudomásunk, hogy más térségeket hogyan ért el a keresztény misszió, de az bizonyosnak látszik, hogy Jézust másutt is hirdették, nemcsak azokon a helyeken, amelyekről az Újszövetség könyvei tudósítanak. 3. A közösségi struktúrák kialakulása Egyes nézetek szerint az első időkben egy tisztán karizmatikus szeretetközösség jött létre.29 Eszerint az agapé kizárt minden struktúrát mint Krisztus felfogásától idegent. Mindnyájan egyenlőek, mindenük közös, a Lélek spontaneitása hatja át őket. Ebből az újszövetségi ekklésziából alakult ki aztán az intézményes egyház, amely tehát elárulta az eredetit.

Valójában azonban már az első közösségek strukturáltak, meghatározott hivatalokkal. Jézus tényleg nem hozott létre jogilag körülhatárolt szervezetet (bár ide sorolhatnánk a Tizenkettő – 29 Neuner: i.m 466sk Fundamentális egyháztan 2008-2009. II félév 17 a tanítványok – és a nép hármas szervezetét), mégsem állítható, hogy eszménye egy egalitárius Jézus-mozgalom, minden struktúra nélküli testvér-közösség lett volna. Legföljebb annyit mondhatunk, hogy nem a fennálló intézmények megdöntését tartotta fontosnak. A különböző vezetési struktúrák szerves folytonosságban bontakoznak ki az apostoli időkben. Itt is megfigyelhető a zsidó és a hellén kultúrkörben alakuló közösségek eltérő vezetési stílusa. 3.1 A jeruzsálemi közösség Az apostolok a vezetői és a szóvivői, tekintélyük Krisztustól és a pünkösdi Lélektől származik. Jézushoz hasonlóan tesznek csodákat. Létrehozzák a diakonátus

intézményét Az imával és kézrátétellel történő hatalomátadás szokását a zsidóságból veszik át. A harmadik csoport a presbiterek. Ezt a funkciót a zsinagógából veszik át, amelyben egy kollégium vezeti az istentiszteletet és magyarázza a Tórát A jeruzsálemi közösség ezt a zsinagógai vezetési formát veszi át, de aztán másutt is megjelenik. Tehát már az első nemzedékben megtalálható az apostol – hetek – presbiterek hármas tagolása, bár konkrét munkamegosztásról még nem tudunk. 3.2 A páli közösségek Karizmatikus közösségek, pogányokból. Pál a Lélek embere, misszionárius, aki várja a közeli világvéget, nemigen törődik tehát a tartós jogrend kiépítésével. De őt is foglalkoztatja a szervezet és a hivatal. Önmagának korlátlan tekintélyt igényel: az apostolság teljhatalmat jelent. De kinevez elöljárókat (1Tessz 5,12sk) a közösség vezetésére (Fil 1,1) A karizmatikus közösség mintapéldája Korintus.

A szabad karizmák között azonban feltűnik a vezetésé (kübernészisz: 1Kor 12,28; 1Kor 16,15sk), amely tartós funkcióra utal. Beszélhetünk tehát „hivatali karizmáról”. Tehát nincs minden rábízva a Lélek spontaneitására, alapvető rend áll fenn itt is, bár eltérő a jeruzsálemitől. 3.3 Az eredet kiformálódása 3.31 Pszeudepigráfok Miután elmarad a várt világvége, fokozatosan kiépülnek a közösségi struktúrák. Az apostolok, az első nemzedék kihalásával alapkérdéssé válik, hogyan lehet hűen megőrizni az eredetet a változások közepette. Így keletkeznek a pszeudonímiák és pszeudepigráfiák. Pál tanítványai az ő nevében írnak leveleket, az ő tekintélyére hivatkozva, az ő tanítását követve. Ezek a levelek az apostoli hagyományt folytatják: Pál személye hivatallá nő. Az efezusi levél szerzője a háttérben marad, elbújik Pál személye mögött De a levélben már megjelenik a hivatal és a nemhivatali

struktúrák szembenállása. A hivatal fő célja az igehirdetés, a vezetés, a közösségépítés. Az első nemzedékben az apostolokra és a prófétákra épült egyház, aztán helyükbe lépnek evangélisták, pásztorok, tanítók. A fontos az eredethez való hűség, de a hivatalba beiktatás, az ordo még nem merül fel. Az első időkben már keverednek a zsidó és pogány-keresztény közösségek vezetési struktúrái, de mindig többesszámban: a vezetés kollegiális. De az egész közösség érzi magát felelősnek az egészért. Mindenkinek az a feladata, hogy az apostolok és a próféták alapjára építsen tovább, és megőrizze a közösség egységét. Hierarchikus alá- és fölérendelés még csak csírájában jelentkezik, de kezdete egy további fejlődésnek. A vita ma csak azon van, hogy a további fejlődés az egyetlen lehetséges és legitim forma volt-e. Ennek eldöntésén fordul az, hogy másféle vezetési struktúrák mai egyházi

közösségekben jogosultak-e. 3.32 Az első szervezeti formák Timóteus és Titusz apostoli feladatokat vesznek át, kivéve a szemtanúságot, amely az első generáció kiváltsága volt. Feltehetően regionális vezetési feladatuk van („Városról városra egyházi elöljárókat rendelj” Tit 1,5), nem csupán egyetlen közösség élén állnak. Ők döntenek Fundamentális egyháztan 2008-2009. II félév 18 vitás kérdésekben, adnak utasításokat az egyes állapotban levőknek, elsősorban pedig az igaz tanítást hirdetik. A hármas vezetési egység véglegesül, az episzkoposz már csak egyes számban fordul elő, a presbiter és a diakónus többes számban (monarchikus episzkopátus). A hivatalba beiktatás kézrátétellel és imádsággal történik, tehát a teljhatalom átadásával, nem csupán a karizmatikus adottságok felmutatásával. A kézrátétellel bizonyítják, hogy az igaz tanítást képviseli és adja tovább. Az egyes hivatalok közötti

munkamegosztás még cseppfolyós A fejlődés folyamatos, de ez nem mondható elhajlásnak. A hivatal és a struktúra a bibliai üzenet alapján szervesen fejlődik tovább. Az apostoli atyák írásai még világosabban szólnak a különböző hivatalokról a fejlődő egyházi szervezetben. A Didakhé felszólítja a keresztényeket, hogy „nevezzenek ki maguknak püspököket és diakónusokat”, mert a vándorpróféták és tanítók sok zavart okoznak.30 A Kelemen-levél31 Jézus küldetéséből eredezteti a püspökök és a diakónusok hivatalát. Antiochiai Ignác leveleiben már egyértelmű a püspök vezető szerepe és az egész hármas tagolódású szolgálat, a püspöknek alárendelt presbiterekkel és diakónusokkal. Iraeneus már közli Róma püspökeinek listáját.32 A pap kifejezést a 2 században kezdik a püspökre használni, mert ő elnökli az Eucharisztiát. A pasztorális levelek szerint a karizmák egyre inkább a tanításra koncentrálnak. Ezt a

drága örökséget a közösség vezetőjének kell őriznie (1Tim 6,20; 2Tim 1,12.14) E tanítás lényege: Jézus Krisztus megjelenése és győzelme a halálon (2Tim 1,9-10). E tanítói funkcióra a vezetőnek alkalmasnak kell lennie (didaktikósz, 1Tim 3,2). Mivel asszonyok nem taníthatnak nyilvánosan (1Tim 2,12), ezért vezetők se lehetnek.33 – A tanításhoz rendelt hivatali karizmát bizonyára a különböző tévtanok tették szükségessé, például már most angyalként élnek (2Tim 2,18), ne házasodjanak (1Tim 4,3). A vezető feladata volt az ilyen nézetek megszüntetése, a tévedők meggyőzése (2Tim 2,14-3,9). Ehhez egy másik mozzanat, az üldözések közepette: az igaz tanítás az élet odaadását kívánhatja (ilyen Pálnak tulajdonított végrendelet a 2Tim, erről tanúskodnak Ignác levelei). Érdekes különbség figyelhető meg a pasztorális levelek és Ignác levelei között. A pasztorális levelek szerint az episzkoposz a presbiterkollégium

egyik tagja, primus inter pares. Ignácnál viszont jóval nagyobb az episzkoposz tekintélye.34 Feltehetően két ok játszhatott szerepet a monepiszkopátus kialakulásában. Egyrészt a külső veszélyeztetettség, amely erős vezetőt kíván a közösség összefogására. Másrészt bizonyos vetélkedés, főleg a karizmatikus, talán inkább a jánosi közösségekben. A keresztényeket csak a szeretetparancs köti, minden más norma és tekintély mellékes: egyforma szőlővesszők a szőlőtőn. Csak egy tekintélyt fogadnak el, egy apostolét, és egy küldöttet, magát Jézust, akinek három karizmatikus képviselője van: a szeretett tanítvány, akit az Evangélium szerzőjeként tartanak számon, a Paraklétosz, aki a próféciákat adományozza, és Péter, aki a közösséget összetartja. Ebben a monokarizmatikus közegben szükségessé válik egy erős vezető. János és Péter konkurrenciahelyzetbe kerülnek A versengést mutatja 3Jn 9: Diotrefész első akarna

lenni Hasonló motívumok megjelennek Ignác leveleiben is. A monepiszkopátus kialakulása tehát karizmatikus kezdetekre vezethető vissza. A személyi karizma alakul át hivatali karizmává, az eredeti karizmát intézményesítik. Egyebek közt a karizmának ez a tárgyiasulása különbözteti meg az egyházat a szektától. 30 Didakhé 15,1-2; 11,1-2. In: Vanyó: Apostoli atyák Ókeresztény írók 3 Budapest, 1980 100 1Kel 42; 44,1. In: Vanyó: Apostoli atyák Ókeresztény írók 3 Budapest, 1980 130, 131 32 Adv. Haer 333 33 Theissen, Gerd: Erleben und Verhalten der ersten Christen, Gütersloh, 2007. 390skk 34 Pl. IgnMagn 6,1 In: Vanyó: Apostoli atyák Ókeresztény írók 3 Budapest, 1980 172 31 Fundamentális egyháztan 2008-2009. II félév 19 Összefoglalva elmondható, hogy a kánoni írásokban különböző egyházképeket, egyházrendeket, ekkléziológiákat találunk egymás mellett, nem lenne igazolható tehát közülük egynek az abszolutizálása.

Struktúrák és hivatalok az egyházban Jeruzsálem  ősgyülekezet  arám nyelvűek  görög nyelvűek „a Tizenkettő” apostolok, vének (presbiterek) „a hetek” Pál pogánykeresztény gyülekezetek Deuteropáli, pasztorális levelek Az Újszövetség után, pl. Ignác apostolok, sokféle karizma, eltérő elnevezések felügyelők (episzkopoi), vének, diakónusok, tanítók, próféták monepiszkoposz, presbüter, diakonosz 4. Az „apostolok utáni” kor (65 után) Az első század végére a már létrejött egyházközségek gondozása egyre nagyobb feladatot jelent. A missziós (halász) funkcióról a hangsúly a lelkipásztori (pásztor) funkcióra tevődik át (1Pét 5,1-4; Jn 21,15-17; ApCsel 20,28-30). Megváltozik a közösségek összetétele is, egyre inkább a pogány-keresztények kerülnek túlsúlyba. Az első évtizedekben az összes ismert vezető zsidó volt, a századfordulótól viszont az ismert vezetők már nem azok. A központ

Jeruzsálem helyett Róma lesz, amely „elöljár a szeretetben”. ApCsel 15,23 szerint 49-ben Jeruzsálem szól Antiochia, Szíria és Kilikia keresztényeihez, az 1. század végén viszont már Róma Kisázsia és Korintus keresztényeihez (1Pét 1,1; 1Kel). Az ötvenes évek végén Pál még remélhette, hogy egész Izrael megtér, az öreg Pál viszont erről már lemond: az üdvösséget a pogányoknak küldték (ApCsel 28,25-28), és szembeszállnak a „Sátán zsinagógájával” (Jel 2,9; 3,9). Jeruzsálem pusztulása (70) után a zsidóság is jelentős változásokon megy keresztül. A szanhedrin Jamniába teszi át székhelyét. Egyre határozottabban igyekeznek leszámolni a szektákkal (a qumráni közösség ekkorra már elpusztult), úgy is, hogy átokkal sújtják őket. A Jézus istenségét hirdető jánosi közösség lehetett az egyik első kiátkozott közösség, hiszen hitük ütközött Izrael credójával („Az Úr, a mi Istenünk, egyetlen”: Mtörv

6,4). János válasza: nem ők tették Jézust Isten fiává, hanem öröktől az. Erre a Jézust megvalló jánosi keresztényeket kidobták a zsinagógából (Jn 9, 22.28-34) A kereszténység így egyre inkább önálló vallásként jelenik meg, maguknak tulajdonítják Izrael örökségét (1Pét 2,9-10), Izrael áldozatainak helyébe az Eucharisztia lép, s végleg megszilárdulnak a vezetési funkciók. Az Izraellel és az Ószövetséggel való teljes szakítást hirdető Markiont viszont eretnekként ítéli el az egyház. Vannak viszont továbbra is olyan keresztény csoportok, amelyek továbbra is hűek maradnak a judaizmus intézményeihez. Máté evangéliuma szerint Jézus azt mondja, hogy „egy i betű vagy egy vesszőcske sem marad el a törvényből” (5,18). A keresztény farizeusi felfogás tehát még erős lehetett A judaizmus intézményeihez továbbra is hű keresztények szerint Jézus a Mózes által megjövendölt próféta, egyetlen különbség az ő

örök Messiás volta. Pált ellenségüknek tekintik, Jakabot viszont barátjuknak.35 35 Erről a 2. századi forrásokat idéző 4 századi Pszeudo-Klementinák tudósítanak Fundamentális egyháztan 2008-2009. II félév 20 5. Egyház és szekta 5.1 Négyféle vallási csoport Az újabb szociológia a vallási csoportoknak különböző fajtáit különbözteti meg. Az egyházak hierarchikusan rendezettek, kiegyenlített kapcsolatban állnak környezetükkel, objektív szentségre törekednek, amelyet hivatásos lelkészek közvetítenek. Elvben univerzális szervezetek. A szektákban viszont vagy egalitárius vagy szélsőségesen autoritatív struktúrák léteznek, szembenállnak a környezetükkel, és a személyes életszentséget hangsúlyozzák. Többnyire egyházakból szakadnak le, az azokkal elégedetlen csoportokként. Később még két fajtát megkülönböztettek: a felekezetek nem támasztanak igényt az egyetemességre, hanem más vallási csoportokhoz

viszonyítva definiálják magukat. A szektával szemben nem támasztanak merev követelményeket, a világgal való kapcsolatuk is nyitottabb. Nemegyszer szektákból keletkeznek, mint a baptisták és a metodisták. Végül kultuszcsoportnak a vallási piacon fellépő olyan csoportosulásokat nevezik, mint az ezotéria, a teozófia vagy az Európában megjelent buddhista csoportok többsége. A négy csoport között nincsenek éles határok36 Az egyházak és a szekták exklúzív tekintélyre tartanak igényt. A szekták a világot dualista módon látják, önmagukat szenteknek, a többieket rossznak tartják. Eltérő viszont a pluralizmusról alkotott felfogásuk: az egyházban több életforma megfér, a szektában erős az uniformizáló tendencia. Az egyházak a belső pluralizmust külső exkluzivitással kötik össze, a szekták befelé intoleránsak, kifelé elzárkózóak. Az egyház: corpus permixtum, különböző nézetek, életformák elférnek benne, bizonyos

határokon belül. Az ősegyház egyetemes öntudattal lépett fel, egy új emberiség kezdete akart lenni. Mégis eleinte szekta volt, a zsidóságból kiszakadt kisebbségi csoport, amely szembenállt a pogány világgal, és befelé erős egységet kívánt. Joggal merülhet fel a kérdés, hogy vajon az egyház szektából nőtt-e ki, vagypedig az őskereszténységnek kezdettől egyházi struktúrái voltak. 5.2 Egyházi struktúrák az őskereszténységben A vallás látható oldalát a rítusok alkotják, az egység szempontjából tehát a legfontosabbak: sok szempontból látványosabbak, mint a tanbeli eltérések. A keresztség lesz a döntő iniciációs szertartás, a körülmetélést relativizálják. Ez nyitja meg a kaput minden népnek A belső egységet pedig az Eucharisztia biztosítja és jeleníti meg: az Úrvacsorán mindenki egyenlő. Pál olyan rituális előírásokat vezet be, amelyeknek egyházi karakterük van: az egyetemes egyházat jelenítik meg

szociális különbségekre való tekintet nélkül. Az apostoli zsinat itt döntő határmezsgye. Ha ragaszkodnak a körülmetéléshez, akkor egy zsidóságon belüli megújulási mozgalom marad a kereszténység. Az antiochiaiak viszont egy kultuszmozgalmat képviselnek: új vallást terjesztenek el. Ez társadalmi eltolódásokkal is jár: agrárjellegűből városiasodik, az alacsony néprétegektől elterjed a magasabb társadalmi rétegekekben is. Az apostoli zsinat határozatán aztán a zsidózók és Pál is túllép. A zsidózók Pál ellen fordulnak, Pál pedig egyenesen megtiltja a körülmetélést. Később mégis létrejön az egység A kisázsiai közösségek a jánosi kronológia szerint ünneplik a húsvétot, a római közösség a szinoptikus szerint. Szmirnai Polikárp és Anicetus pápa (kb 155-ben) Rómában egyességre jutnak, és eldöntik, hogy mindkét kronológia egyenrangú. Mindegyik közösség kövesse a saját hagyományát. A húsvéti vita mutatja,

hogy a józan pluralizmust megtűrték: nem váltak szektává. Ennek ellenére léteztek szektás csoportok az őskereszténységben. 36 Theissen: i.m 395skk Fundamentális egyháztan 2008-2009. II félév 21 5.3 Szektás csoportok az őskereszténységben Az apostoli zsinat után a zsidókeresztények között is két áramlat figyelhető meg. A mérsékeltek továbbra is végezték a körülmetélést, de nem zárták ki a pogánykeresztényeket sem. Justinus azonban ismert merevebb zsidókeresztényeket is, akik elutasították az egyházi közösséget a pogánykeresztényekkel.37 Ez a jelenség szektaképződésre utal A mérsékeltek az egyházon belüli szektát alkotnak, a radikálisok viszont kizárják magukat az egyház közösségéből. Őket az ebionitákkal együtt már Iraeneus eretneknek bélyegzi Ők maguk ezt nyilván éppen fordítva látták. Máig vitatott a jános-keresztények helyzete. Elkülönülő csoportot alkottak a Szeretett Tanítvány

örököseiként, elismerték azonban, hogy léteznek a kereszténységnek más legitim formái is. A jó pásztornak más juhai is vannak, de aztán egy akol lesz és egy pásztor Jézus imádkozik a közösség egységéért, de nem zárkózik el szektásan a világtól. Sőt: a világ erről ismerje meg, hogy Jézus küldte őket. Megvan tehát a belső tolerancia (az Atya házában sok hely van: 14,2), és törekszenek arra, hogy a környezetükben elismerésre találjanak. Ezek tehát a fentiek alapján az egyháziasság jelei, nem a szektásságé. Az egyházon belüli helyüket nehezebb meghatározni. A 3Jn szerint Diotrefész közössége ekklészia, Gaiusszal együtt az igazság útján jár, de fontos kérdésekben eltérően gondolkodik. A levél írója reméli, hogy elkerülhető a szakadás Diotrefésszel Diotrefész és a presbüter kapcsolata hasonló Péter és János viszonyához Jn 21-ben. Péter kapja meg a hivatalt, bár gyakran méltatlanul viselkedik. János

viszont mindig hűségesen követi: ő ismeri fel Jézust (21,7), írta az evangéliumot (21,24). Műveltebb a többieknél, talán közelebb is áll Jézushoz, de ennek ellenére megőrzi az egységet. Az egyházon belüli csoportosulás ez, amely ugyan kritikusan nézi Pétert, mégis elismeri legitimitását. Más a helyzet a gnosztikusokkal. A démiurgoszok feltételezésével elválnak az egyháztól. Eszerint az átlagkeresztény csak ezekhez imádkozik, ők viszont az igaz Istenhez Hamarosan meg is születik a döntés: nem tartoznak a kereszténységhez. Pedig ekkor még nincs is centralizált hatalom! Az őskeresztény egyház tehát az egyháziasság jegyeit mutatja, nem szekta! Eltűr egy bizonyos sokszínűséget magán belül, rugalmas a kapcsolata a külvilággal. Az újszövetségi kánon is pluralizmusra utal: a páli levelek hellénista kultúrából származnak, az evangéliumok zsidó megújulási körökből, de nyitottan a nemzsidókra, a jánosi iratok pedig egy

gnózisközeli egyházon belüli felekezetből. Theissen szép képpel érzékelteti ezt a sokféleséget: „az őskereszténység szemiotikus katedrális, amelyet sokféle csoport épített, s így sokféle csoport helyet kaphat benne. Ugyanakkor kapui nyitottak a külvilágra, amelyeken sokféle ember beléphet a templomba”. 37 Párbeszéd a zsidó Trifónnal 47. In: Vanyó: Apostoli atyák Ókeresztény írók 8 Budapest, 1984 190 Fundamentális egyháztan 2008-2009. II félév 22 4. Az egyház apostolisága 1. Demonstratio catholica Az apologetikában a demonstratio catholica abból indult ki, hogy Krisztus egyetlen egyházat alapított, tehát csak egyes számban lehet egyházról beszélni. „Az én egyházam”, mondta Jézus (Mt 16,17-19). De erre utalnak a biblikus képek is: nyáj, építmény, templom, jegyes, test. A fogsági levelekben Pál ismételten sürgeti az egységet, harcol mindenféle szakadás ellen. Evvel szemben történelmi tény, hogy az egyetlen

egyházban szakadások keletkeztek, egymás kölcsönös kizárásával, kiközösítésével. Így aztán többes számban is használták az egyház szót, hozzátéve, hogy ez törvénytelen, megszüntetendő. Több egyház is magának követelte a jogot, hogy ő van birtokon belül, ő hordozza az igaz hagyományt, ő Krisztus igaz egyháza, amelytől az újítók elszakadtak, nincs tehát joguk magukat Krisztus egyházának nevezni. Az újítók viszont amazoknak vetették szemére, hogy elárulták örökségüket, elvesztették eredeti azonosságukat, elutasították a megújulást, tehát az újítóké az igaz egyház. Mindkét fél véleménye azonos volt: törvényes módon csak egyetlen egyház létezhet. A középkori Imperium Christianumban ez politikai kérdéssé is vált. A kereszténnyé lett birodalom egységét, amely a hit egységén is nyugodott, mindenáron fenn akarták tartani, még az Imperium és Sacerdotium, a császár és a pápa ellentétei között is.

Az egyház egységének fenntartása mind az államnak, mind az egyháznak érdekében állt. Az eretnekségek megfékezése, megszüntetése állami szempontból is fontossá lett. Mindez nem akadályozhatta meg a keleti és a nyugati egyház kettészakadását 1054ben. Kiközösítették egymást, mindegyik önmagát tartotta az egyetlen, igazi, ortodox egyháznak, de az egyház nevet nem tagadták meg egymástól. Megmaradt a hit, a szentségek és a hierarchikus struktúra egysége (kivéve a pápa iurisdictiós hatalmának elismerését). Ennek ellenére gyakorlatilag mégis mélyült a szakadék, ellenségeskedést, ellentétet szított. Az egyesülést célzó zsinatok a középkorban nem vezettek eredményre. Létrejött tehát az egyházak többes száma: keleti és nyugati. Szerencsétlenségnek, bűnnek tartották, de lehetségesnek ismerték el. A reformációval a helyzet alapvetően megváltozik. A reformátorok eredetileg nem akartak szakadást, hanem a meglévő régi

egyházat akarták megújítani, visszavezetni normatív eredetére, a Szentírásra. A vége mégis az lett, hogy a kereszténység különböző felekezetekre szakadt szét. Itt már hitbeli eltérések is adódtak: mélyebbre hatolt a szakadás, mint a keleti A katolikusok elvetették az újítók egyházrontását, s az eredettel folytonosságra hivatkoztak, a hitújítók szerint a katolikus egyház elszakadt eredetétől, s a felismerhetetlenségig torzult. Több egyház keletkezett, bűnösen, Jézus akarata ellenére. Ugyanakkor mindegyik egyház magának követelte, hogy ő az igazi. 2. Az egyház ismertetőjegyei Ekkor a kérdés: melyik az igazi egyház? Erre válaszol a notae ecclesiae tana. A reformátorok szerint ott van jelen Krisztus igaz egyháza, ahol az Evangéliumot tisztán prédikálják, s a szentségeket az Evangélium szerint szolgáltatják ki. A prédikátori tisztséget (a szó és a szentségek szolgálatában) isteni eredetűnek tartották (Luther:

Conf.Aug), amelyhez szabályos hivatás (rite vocatus) kell. Kálvin és az anglikánok is adtak hasonló meghatározást Fundamentális egyháztan 2008-2009. II félév 23 Az egyháznak az apostoli hitvallásban kimondott jellemzőit (proprietates) egyben notae-nak mondták. Nem minden jellemző – ismertetőjegy, de minden ismertetőjegy jellemző tulajdonság. Az ismertetőjegynek könnyen felismerhetőnek kell lennie, minden ember számára hozzáférhetőnek, egyedül az igaz egyházban meglévő, tartós vonásnak. Eleinte nem tettek különbséget a proprietas, a nota és a signum között. A 17 századi racionalizmusban a három szétválik: a dogmatika a proprietates-szal foglalkozik, a signa az apologetikus értelemben vett csodákat jelenti, a notae viszont azok a tulajdonságok, amelyek alkalmasak arra, hogy apologetikus bizonyítással megkülönböztető jegyül használják. Ezeknek könnyen felismerhetőeknek, az egyszerű emberek számára is

hozzáférhetőeknek, egyedül az igaz egyházban meglévőknek s az igaz egyháztól elválaszthatatlanoknak kell lenniük. Ezért is csökkentik a számukat (eredetileg 4 és 100 között mozgott) Gondolatmenetük: Főtétel: Krisztus e négy jellemző tulajdonsággal felruházottnak akarta egyházát (quaestio iuris), úgy, hogy ezekről felismerhető is legyen. A hitnek és a megismerésnek egyaránt tárgyai. Ezt a Biblia alapján lehet igazolni Altétel: Ez a négy tulajdonság kizárólagosan csak a katolikus egyházban található meg (quaestio facti). Ezt tapasztalatilag kell megállapítani és igazolni, ami nem könnyű Hogy megkönnyítsék a bizonyítást, beérték avval, hogy nemcsak bemutatták: e tulajdonságok megvannak a katolikus egyházban, hanem negativen azt is, hogy a többi egyházban nincsenek meg, vagy nem olyan kifejezetten, mint a katolikusban. Tehát: a katolikus egyház Krisztus egyetlen igaz egyháza. (DH 3013-14) A nehézségek miatt a bizonyítást

leegyszerűsítették, az ún. via primatus-ra, a nota romanitatis-ra. Az igazi egyház ott van, ahol a pápa, ahol az egyház római katolikus A római katolikus egyház birtokolja a négy ismertetőjegyet kauzative, a többiek csak participative. Ez így logikailag kényszerítő, de teológiailag igen kérdéses. Vagyis: csak a katolikus egyház Krisztus egyetlen egyháza. A többiek nem formálhatnak erre igényt Az újabb teológia már nemigen használja apologetikus bizonyításnak ezt a gondolatmenetet. Helyette más bizonyítékokat említenek Yves Congar a via empirica-t választva nem bizonyítani akar, hanem felmutatni az egyház szentségét, amely minden gyöngesége ellenére fennáll. Az egyház: hagiofánia, egy másik világ léte nyilvánul meg benne. – Karl Rahner ökumenikus nyitottságról beszél Három formális elvet említ, és ezek alapján bizonyítja a katolikus egyházat. 1 Folyamatosság az eredetig 2 A kereszténység alaplényegének megőrzése. 3

Objektív tekintély Ezután bizonyítja ezek jelenlétét a katolikus egyházban, majd megmutatja, hogy itt megtalálhatóak a sola gratia, sola fide, sola scriptura elvei is. Mivel az apostoliság, szűkebben a successio apostolica értelmezésében merülnek föl igazi eltérések az ökumenikus párbeszédben, a fundamentális egyháztanban csak evvel a kérdéssel foglalkozunk. A másik három ismertetőjegyet (egy, szent, katolikus) a dogmatikus ekkléziológia tárgyalja. 3. Az apostoliság fogalma Az újszövetségi írásokban az apostol szót többféleképpen használták. Itt most A Tizenkettőt és Szent Pált értjük rajta. Az egyház apostolisága három mozzanatot ölel fel:38 38 Előd István: Vallás és egyház, Budapest, 1981. 263 Vö: Lang: im 169 Fundamentális egyháztan 2008-2009. II félév 24  Az eredet apostolisága azt mutatja meg, hogy az egyházat Krisztus elgondolása nyomán az apostolok kezdték megszervezni, s a mai egyház igazoltan

jogutódja ennek az apostoli egyháznak.  A tanítás apostolisága arra mutat rá, hogy a mai egyház hű maradt az apostolok tanításához, küldetéséhez, az egyháznak általuk bevezetett életfunkcióihoz.  Az apostoli utódlás (successio apostolica) azt igazolja, hogy a püspökök a kézrátétel által kapott szentelés révén egységet alkotnak a püspöki kollégiummal, amely egyetlen, az apostolokig visszanyúló egységet alkot.39 4. Az apostoli hivatal és az egyház apostoli küldetése Az apostol (a profán életben: küldött, képviselő, megbízott, helyettes) keresztény intézményét elsősorban a keresztény alaptapasztalatban kell keresnünk: részesei lettek Isten végidőbeli kinyilatkoztatásának Krisztusban, ennek váltak tanúivá és küldötteivé. A fogalomra először Pál reflektál részletesen. Az apostolság Krisztustól erre felhatalmazott, az Ő nevében végzett szolgálat. Feladata az evangélium hirdetése, amely Krisztus

feltámadásán alapszik, s visszautal Jézus életére és művére Célja az egyháznak, az eszkatologikus Isten népének összegyűjtése, amely erre az egyszeri történelmi tanúbizonyságra épül Elsődleges feladatuknak már a 2. századtól azt tartják, hogy Krisztus végérvényes tanításának folytonosságát biztosítsák. Az apostolok és utódaik a fölöttük álló kinyilatkoztatott, egyetlen és nyilvános igazság tanúi, amely Isten egész népéhez tartozik. Ez a küldetés egyszeri és megismételhetetlen. Az egyház végérvényesen és mértékadóan e normatív eredetre van utalva. Az egyház csak akkor egyház, ha ezt az apostoli tanúságtételt folytatja, ha az apostoli szolgálatot az igehirdetésben, az istentiszteletben és a közösségben folytatja. Az apostoliság e három Krisztustól kapott alapküldetés (martüria, leiturgia, diakonia) folytatását kívánja, amelyet a kinyilatkoztatás első tanúi közvetítenek. Ez a kapcsolódás az

eredethez folytonos feladat is az egyház számára. 40 Feladatuk, Krisztus teljességét megjeleníteni, és ahhoz elvezetni. Ez a kötődés az eredethez azonban ígéretet is hordoz. Isten Lelke működött az egyház születésénél, a hívők tehát bízhatnak benne, hogy gondoskodik az eredethez való hűséges kötődésről, amely identitását garantálja. Ez a kettős apostoliság (mint kötelezettség és mint ígéret) az egész egyháznak szól minden alaptevékenységében. A Credóban az egyház apostoliságát valljuk meg, nem a püspökökét. Az egyházat már a kezdeti időktől az apostolok folytatásának tekintették. „Az apostolok először Judeában tettek tanúságot a Jézus Krisztusba vetett hitükről, és alapítottak gyülekezeteket. Aztán sokfelé elmentek szerte a földkerekségen, és ugyanazt a hittanítást hirdették a pogányoknak. Így alapítottak gyülekezeteket minden városban, amelyekből aztán később más közösségek nőttek ki. ()

Éppen ezért ezeket is apostolinak tekinthetjük, hiszen apostoli gyülekezetekből származnak. Mindegyiket az eredete alapján kell osztályozni Így aztán számos és sokféle egyház létezik, s mégis ezek mind csak egyetlen egyház, az az apostoli, eredeti, amelyből mindnyájan származnak, ugyanannak a hittanításnak egyetlen hagyományában.”41 39 Beinert, Wolfgang: A katolikus dogmatika lexikona, Budapest, 2004. 50 SCHN: i.m 136skk 41 Tertullianust idézi: Yves Congar: Die Wesensgemeinschaften der Kirche, in: Mysterium Salutis, Bd. IV/1 Einsiedeln, 1972. 540 40 Fundamentális egyháztan 2008-2009. II félév 25 Az „apostoli” jelző először a hitvallásokban jelenik meg. De még a középkorban is azt jelzi, hogy az egyház az apostolok tanításán alapszik, tehát „vera Ecclesia”. 5. Az apostoliság mint az egyházat legitimáló tényező A történelmi egyház legitimitását a folyamatos hagyomány biztosítja. Istennek Jézus Krisztusban adott

végső kinyilatkoztatását kapcsolatba kellett hozni az első, hiteles tanúkkal, akiknek különös és Isten által garantált szerepük volt a kinyilatkoztatás befogadásában és továbbadásában. Az apostoliság az eredet tanúival és tanúságával való kapcsolatot jelenti 5.1 A hagyomány folyamatossága és az apostoliság A hagyomány folyamatossága és az egyház folyamatossága már az apostolok utáni első nemzedékben kérdésessé válik.42 Az apostoli közösségek Pálhoz kötik egyházi azonosságukat (Ef 2,20; 3,1-7). Lukács is az apostolokban látja a hagyomány garanciáit, akik az egyházat alapították, ők az egyházi hivatalviselők prototípusai. A 3 századtól – főleg a gnózis elleni harcokban – már átfogóbb képet adnak az apostoliságról. Iraeneus szerint a történelmi hagyomány folytonosságát az apostolok közvetítik Krisztus és az egyház között: az egyház annyiban hirdeti Krisztus evangéliumát, amennyiben követi az

apostolok tanúságtételét. „Azért kell az egyházban a papoknak engedelmeskedni, mert az apostolok utódai. Az episzkopátus utódlásával övék az igazság biztos karizmája.”43 Iraeneus kiemeli az apostoliság pneumatologikus dimenzióját is: e feladatának teljesítésében az egyházat ugyanaz a Lélek segíti, amelyik az apostolokat. Gondoskodik arról, hogy a mindenkori egyház megőrizze a Lélekben kapott azonosságát, lényegét. Tertullianus világosan megfogalmazza az apostoliság jelentőségét: „Azt a tanítást követjük, amelyet az egyház az apostoloktól, az apostolok Krisztustól, Krisztus pedig Istentől kapott”.44 Római Kelemen is Krisztusra vezeti vissza az apostoli eredetet.45 5.2 Hagyomány és püspöki utódlás Hogy azonban a gnosztikusok bizonytalan pszeudoapostoli hagyományával az egyházban őrzött, beazonosítható apostoli hagyományt szembeállíthassák, a püspök hivatali tekintélyére hivatkoznak. A püspöki hivatal utódlása

a hivatali hatalom történetileg igazolható átadásának láncolatával történik, amely az egyházat és az abban őrzött hagyományt történetileg hozzáköti az apostoli eredethez.46 A „successio” és a „traditio” szorosan összekapcsolódik egymással. A hagyomány nem csupán egy tan anonim továbbadása, hanem személyhez kötött, az élő szóhoz kapcsolódó hitben valósul. Az utódlás pedig nem csupán a hivatal átadás-átvétele, hanem az Ige szolgálatára, a tanúságtételre való teljes igénybevétel. A gnosztikusok bizonytalan eredetű, igazolhatatlan apostoli nézetekre hivatkoztak. Velük állította szembe az egyház az apostoli eredetű közösségek és azok püspökeinek látható folytonosságát. Az utódlás összekapcsolódik a hagyománnyal: az apostoli igehirdetéshez és hagyományhoz való hűséges ragaszkodást jelenti. Egyetlen hiteles hagyomány létezik, és ez az apostolok tekintélyére nyúlik vissza47 42 Wiedenhofer: i.m 287

Idézi Congar: i.m 541 44 Idézi: Lang: i.m 170 45 Kel 42,1; 44,1. In: Vanyó: im 3/130, 131 46 Adv. Haer III 3,1-4 47 Ratzinger, Joseph – Rahner, Karl: Episkopat und Primat, Freiburg, 1961. 49sk 43 Fundamentális egyháztan 2008-2009. II félév 26 „Az igazi gnózis az apostolok tanítása és az egyház ősi tanításának épülete az egész világ számára. Krisztus testét a püspökök utódlásában lehet felismerni, akiknek az apostolok az egész egyházat átadták. Az Írásokat itt őrizték meg hiteles hagyományban, semmit sem tettek hozzá, semmit sem vettek el belőle. Itt hamisítatlanul olvassák őket, törvényhűen, gondosan, veszélytelenül, jámboran.”48 Az apostoli hagyomány és az apostoli utódlás egymást kölcsönösen meghatározzák. „Az utódlás a hagyomány formája, a hagyomány az utódlás tartalma.”49 Ratzinger hozzáteszi, hogy a hagyomány nem korlátozható csupán a leírt szóra, hanem a szóbeli igehirdetésre is vonatkozik,

sőt az első időkben elsődlegesen arra (vö. Róm 10, 14) „Meghallott” szó, nem pedig „olvasott”. Az igehirdetés pedig feltételezi a konkrét küldetést, az élő szó az élő utódlást. Ez erősebb bizonyíték még a zsidóságból átvett szertartásnál is: kegyelmet közvetítő kézrátétellel adták tovább a hivatalt egymásnak. Az egyház tehát nem az Írást, hanem az utódlás elvét állítja szembe a gnosztikusokkal. Hogy az apostoli tekintélyt adták át a felszenteléssel az új püspöknek, arra szép bizonyíték a Traditio Apostolica konszekráló imája.50 5.3 Kapcsolat az apostoli székekkel A fölszentelés által tehát a püspökök megkapták az igazság karizmáját, amely az apostoli hagyomány őrzését és aktualizálását szolgálja. Az apostoliság tehát részben kötelezettség, részben ígéret. Az apostoli successio gondolatát először Iraeneus fogalmazza meg. Ez elsősorban az „apostoli székek”-re vonatkozik A többi

püspökök azáltal legitimálják magukat, hogy valamelyik „apostoli székkel” (tehát apostol által alapított gyülekezettel) közösségben vannak. Ilyen „eredetlisták”, amelyek valamelyik apostolig vezették vissza egyegy püspök „családfáját”, maradtak fenn az első századokból51 Papias is a püspöki eredetlistákkal hitelesíti a hagyomány őrzését, sőt ezzel csatlakozik a zsidó rabbi-iskolák áthagyományozó tanításához. Hegeszipposz Rómába vezető útja során mindegyik püspöki egyházban a hagyomány azonosságát vizsgálja, s ezt hozzáköti a püspök-utódlás megszakítatlan láncolatához, amely valamely apostoli székig nyúlik vissza. Ugyanakkor viszont világos különbséget tesznek az apostolok és azok utódai, a püspökök között. Az apostolok egyedülálló funkciója átadhatatlan, véglegesen ők az egyház „alapkövei”. A püspökök tehát már az apostolok által Krisztus küldetésében megalapított egyház

vezetését folytatják: rájuk van bízva az apostoli hagyomány őrzése, s ezáltal Krisztust, a Főt képviselik testében, az egyházban. 5.4 Az „apostoliság” eszméjének további alakulása Az „apostoli” jelző ilyen háttérrel jelenik meg a legkorábbi hitvallásokban a 4. századtól kezdve mint az egyház egyik alapvető tulajdonsága a négy közül. 52 A Credóban az egyház apostoliságát valljuk, nem a püspökökét. Az egész egyháznak folytatnia kell az apostoli szolgálat jelszerű életét. Hogy ez mégsem jelent meg hangsúlyosabban, annak talán az is oka, hogy az apostoli hitvallásban ez a jelző hiányzik. Csak a 12 századtól kezdenek újra hivatkozni az apostoliságra. A legtöbb reformmozgalom az apostoli életforma (főleg a szegénység és az otthontalanság) követése révén törekedett a megújulásra. Az egyház csak 48 Idézi Congar: i.m 541 Ratzinger: i.m 49 50 Hippolütosz: Trad. Ap In: Vanyó: im 51 Bouyer, Louis: Die Kirche,

Leipzig, 1984. 289 52 Például DH 42, 44, 150. 49 Fundamentális egyháztan 2008-2009. II félév 27 akkor hivatkozhat az apostolokra, ha tudomásul veszi saját apostoli és missziós küldetését (AA 2; LG 35). A 16. századtól aztán a katolikus apologéták egyre határozottabban hivatkoznak a katolikus egyház apostoliságára a püspöki successio formájában, amely pedig a római successióhoz kapcsolódik. A reformáció viszont az apostoliságot csak az igaz tanítás folyamatosságaként értelmezte. Az ökumenikus párbeszédben sokat közeledtek az álláspontok az apostoliság értelmezésében, számos véleménykülönbség azonban ma is fennáll. 6. Az apostoliság intézményei Az egyház apostoliságának egészén belül vannak olyan sajátos intézmények, amelyek vonatkozási pontként szolgálva felmutatják azt: a Szentírás, a hagyomány és a püspöki hivatal. Ez sajátos módon megjeleníti az Urat, és ezáltal sajátos tekintélye van Isten

népében E három szilárd pont egymástól el nem választható egységet alkot. Az egyház apostoliságához kapcsolódik az egyház hierarchikus karaktere: az üdvösségre vezető kegyelem és a kormányzó hatalom felülről származik: Istentől Jézus Krisztus által, aki ezt az apostolokon keresztül adja át egyházának. Az apostoliság tehát magán Krisztuson alapul, aki azonosította magát apostolaival: „Aki titeket hallgat, engem hallgat” (Lk 10,16), „Ahogy engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket” (Jn 20,21). 7. Az apostoli successio 7.1 A püspökök apostoli successiója Az apostoli successio azért lényeges eleme az egyház apostoliságának, mert általa a hagyomány és az utódlás szentségi struktúrája intézményesülve jelenik meg. A hagyomány itt a személyi kiválasztottságban, meghatalmazásban és tanúságtételben nyilvánul meg. Az utódlás (a fölszentelés és a kézrátétel által) révén kapja meg az új püspök az

Ige és a szentségek szolgálatának, a közösség vezetésének feladatát. Az újszövetségi írásokban erre már világos utalásokat találunk, bár kifejezett tanítás még nem alakul ki. Római Kelemen levele azonban már tanúsítja: csak az gyakorolhat egyházi hivatalt, aki azt az apostoloktól vezeti le,53 Irenaeus ismételten hivatkozik rá a gnosztikusokkal szemben. „Több pápai irat és zsinati dokumentum a püspököket az apostolok utódaiként, a pápát pedig Péter utódaként említi. (Az apostoli székek közül már a 2 századtól kiemelkedő helyet foglal el Róma) Bár a püspöki hivatal kialakulásának, majd változásainak pontos menetét nem ismerjük, annyi bizonyosan elmondható, hogy az 1. és a 2 század meggyőződése egyértelmű: Krisztus jelen marad egyházában annak fejeként egy olyan különleges hivatalon keresztül, amely történelmi folytonosságban van a földi életével, halálával és feltámadásával is. Az 1 században ezt a

feladatot a Krisztus által küldött apostolok látják el, a 2. századtól a püspökök, akiket az apostolok küldötteinek tekintenek, s az ő feladatuk az apostoli küldetés folytatása. Ha ezt a funkciót tagadjuk, akkor magának az egyháznak apostoliságát vonjuk kétségbe. 54 Hogy a püspökök „az apostolok utódai”, azt a legkorábbi tanúságtételek igazolják. Iraeneus szerint: „eos qui ab apostolis instituti sunt episcopi et successores eorum usque ad nos”. A püspökök sorát az apostolok által kinevezett püspökig vezeti vissza már Polikárp Tertullianus szavával az apostolok „evolvant ordinem episcoporum suorum, ita per 53 54 Beinert: i.m 50 Kel 1,1; 47,6; 40-44 Főleg 40,1-3; 42,1-4 Bouyer: i.m 293 Fundamentális egyháztan 2008-2009. II félév 28 successiones ab initio occurrentem, ut primus ille episcopus aliquem ex apostolis, vel apostolicis viris, qui tamen apostolis perseveraverint, habuerit auctorem et antecessorem.”55 7.2 Az

apostolság és a püspökség különbözősége 7.21 Három különbség A/ Az apostolok funkciója kettős: Elsődlegesen, szemtanúi voltak Jézus működésének, feltámadásának, meghatalmazást kaptak arra, hogy az Evangélium hirdetésével egyházat alapítsanak. A szemtanúság egyszeri, időben behatárolt feladat, szorosan kötődik a kinyilatkoztatáshoz és a sugalmazáshoz. Ez egyszeri és megismételhetetlen feladat volt – E tekintetben a püspökök (már az első nemzedék sem!) nem utódai az apostoloknak. Másrészt viszont tanítói és pásztorai az általuk alapított egyházaknak. Ezt a feladatot a püspök is folytatják, bár csak részben: a püspökök az első hivatalviselők, akiket valamelyik apostol hatalmazott fel, hogy az általuk alapított egyházat vezessék. A legrégibb püspöklisták ezért nem az alapító apostolt jelölik meg első püspöküknek. A püspöki utódlás tehát nem az apostolság egyedülálló funkciója, ti. az egyház

alapítása, hanem hivatali tekintély, amely a megalapított egyházra vonatkozik. B/ De hivataluk sem azonos az apostolokéval. A püspökök nem kapták meg a kinyilatkoztatás karizmáját, amely az apostoloknak lehetővé tette, hogy normatív hagyományt hozzanak létre. A püspökök alá vannak vetve a hagyománynak C/ Végül az egyes püspök nem valamelyik apostolnak az utóda – kivéve a római püspököt és még néhányat (Jeruzsálem, Alexandria) –, hanem az apostoli kollégium folytatása a püspöki kollégium. Ezen az alapon mondható mindegyik püspök az apostolok utódának 7.22 Ami közös Mindkét kollégium arra küldetett, hogy a Krisztusban megtestesült kinyilatkoztatást, az Evangéliumot hirdesse és megjelenítse. Az apostolokat azonban maga Jézus választotta ki, küldötte és tette az egyház alapjává (1Kor 3,10). A püspökök ebben csak közvetve részesültek. Az apostolok életében az ő helyetteseik, képviselőik56 Az apostolok halála

után a püspökök veszik át az apostoli szolgálatot, s közvetítik az Úr jelenlétét. Beszédes szimbólum, hogy a püspökszentelésnél már a 4. századtól szokás, hogy az evangéliumos könyvet a fejére teszik.57 7.3 Az apostoli successio Congar kijelenti, hogy az apostoli successio nem feltétlenül jelenti a püspöki szék megszakítatlan öröklődését. Az ortodox egyház nem is igen foglalkozik a történelmi folytonossággal, ehelyett az egyház kollegiális ontológiájára építenek („sobornost”). Az a fontos, hogy egy részegyház egységben van a püspöki kollégiummal, az egyház egészével (a Catholicával!) és az apostoli egyházzal. Erre utal az is, hogy három püspök vesz részt a püspökszentelésen, amely konszekrációval és kézrátétellel történik. Az utódlás a legitim konszekrációhoz kötött. A konszekráció Isten aktuális belenyúlását eszközli a Szentlélek lehívása által. Máig nyitott kérdés az ökumenikus

párbeszédben, hogy ez csupán láthatatlanul, spirituálisan történik, vagypedig Krisztus szakramentális és történelmi teste révén, szentségi úton. Katolikus felfogás szerint az egyház szakramentalitásából következik, hogy jelszerűen láthatóvá kell lennie annak, hogy kik képviselik és közvetítik a krisztusi küldetést. 55 Mindkettőt idézi Congar: i.m 544 Erre érdekes példákat említ az ApCsel 14,23; 20,17.18 Vö: Congar: im 551 lábjegyzet 57 Ehhez az alfejezethez lásd még: Előd István: Vallás és egyház, Budapest, 1981. 282skk 56 Fundamentális egyháztan 2008-2009. II félév 29 Az apostoli successio a felszentelés mellett egy közösség vezetésére való felhatalmazást is jelent, tehát az apostoli hagyományt őrző igehirdetést (erre utal a „cathedra” szó!) és a szentségi kultuszt. Ezért is kell a szentelendőnek hitvallást tennie A hagyomány hamisítatlan továbbadását a successio biztosítja. 8. Ökumenikus

szempontok 8.1 Eltérő értelmezések Az apostoli successiót és ahhoz kapcsolódóan az egyházi rend (ordo) szentségi jellegét másként értelmezi a katolikus egyház és a reformáció egyházai. A KEK szerint az egység kötelékei: „az apostoloktól átvett egyetlen hit megvallása – az istentisztelet, főleg a szentségek közös ünneplése – az apostoli utódlás az egyházi rend szentsége által, ami fenntartja Isten családjának testvéri egyetértését.”58 A két első kritériumban nincs eltérés a különböző felekezetek között. A harmadikat azonban eltérően értelmezik „A reformátorok felfogása szerint az egyház apostolisága nem az egyházi hivatalviselők apostoli szukcesszióján alapszik, hanem azon, hogy az egyház megmarad az apostoli igehirdetésben és tanításban.”59 A II. Vatikáni zsinat egyértelműen kimondja, hogy „az apostoli kollégium a püspökök kollégiumában, Péter hivatala pedig a pápa hivatalában

folytatódik”, s hogy az apostoli successio „isteni alapításra” vezethető vissza.60 „Az egyes püspökök a felszentelés révén válnak az egyetlen püspöki kollégiumnak tagjává, és ezáltal kapják meg a teljhatalmat a püspöki tevékenységhez.” A katolikus egyház az ortodox egyházakat „testvér egyházként” ismeri el apostoli jogfolytonosságuk következtében, s ezáltal elismeri papságuk és Eucharisztiájuk szentségi jellegét. A reformációból született egyházi közösségekben azonban – az apostoli jogfolytonosság hiánya miatt – nem ismeri el az egyházi rend szentségét.61 Az ökumenikus párbeszéd során az eltérő álláspontok közeledtek ugyan egymáshoz, számos szempontot tisztáztak, konszenzus azonban még nem jött létre. Jürgen Werbick elismeri, hogy a jogbiztonság szempontjából fontos a successio apostolica mint a püspöki ordo megszakítatlan láncolata. Hozzáteszi azonban, hogy ekkléziológiai szempontból ez a

teljhatalom csak akkor gyakorolható üdvösséges módon, ha a Krisztus-követéssel kapcsolatban szemléljük, s az ekkléziológia nem áll meg a successio apostolica strukturális értelmezésénél, kizárólag evvel legitimálva a püspökök teljhatalmát. Azt ajánlja, hogy az ekkléziológia vegye tekintetbe a „követés hermeneutikáját”, amely tekintetbe veszi a történelmi Jézustól való távolságot és a hiteles Krisztus-követést a mindenkor adott körülmények között.62 Wolfhart Pannenberg is leírja, hogy a reformáció egyházainak álláspontja eltér a katolikus és ortodox állásponttól, amely szerint náluk az egyházi hivatal nem fejezi ki elégséges módon az egyház egységét. Ennek következtében az ordo szentsége is „defectust” szenved, hiányos vagy érvénytelen.63 58 A katolikus egyház katekizmusa. (KEK) Budapest, 1994 815 Beinert: i.m 50 60 LG 20. 61 KEK 1399-1400. 62 Werbick: i.m 87skk 63 Az UR 22. megfogalmazásában: „hitünk

szerint nem őrizték meg sértetlenül – főleg az egyházirend szentségének híján (propter sacramenti ordinis defectum) – az eucharisztia misztériumának teljes gazdagságát.” 59 Fundamentális egyháztan 2008-2009. II félév 30 Luther elutasította az ordináció szentségi jellegét. Avval érvelt, hogy az Újszövetségben nincs utalás a szentségi hatalom átadására.64 Pannenberg szerint azonban Luther csak azért utasította el az ordinációt, mert akkoriban az a kehely és a paténa átadásával történt.65 Az egyházi hivatalnak kézrátétellel és imádsággal történő átadása ellen Luther nem érvelhetett volna a Bibliára hivatkozva (vö. pl 1Tim 4,14) Később csak a kegyelem szentségi átadását tagadta, a vezetői és prédikátori tisztségbe való beiktatást elismerte. Luther felfogását többen bírálták, Melanchton 1530-ban határozottan kijelentette, hogy a kézrátétellel történő szentelés: szentség, mégpedig Isten

akaratából.66 XII. Piusz pápa 1947-ben – liturgiatörténeti kutatások nyomán – kijelentette, hogy a szentelés anyaga a kézrátétel, a kehely és a paténa átadása nem vezethető vissza Krisztus akaratára.67 Ezzel egy formális akadály elhárult, legalábbis az ordináció szertartásában Katolikus felfogás szerint az ordo szentség, az ordináció biztosan közli a kegyelmet. Pannenberg szerint Luther csak azt utasította el, hogy a papszentelés a személyre vonatkozó megszentelő kegyelmet, a megigazulás kegyelmét közli, hiszen ez a keresztségben (és a bérmálásban) történik. A szentelésben a fölszentelt a közösség, az egység szolgálatára kap meghívást. Luther elutasítja a character indelebilis tanát is, tehát a hivatalából elbocsátott pap nem pap többé. A LG szerint a szentelés arra hatalmazza fel a hivatalviselőt, hogy a Tanító, Pásztor és Főpap személyében járjon el, a kapott kegyelem tehát alapvetően a hivatali

funkcióhoz kötött, nem pedig a személyt ékesíti belülről.68 Az ordinációt pedig megismételhetetlennek tartják a reformáció egyházai is. Vita támadt Luther és Melanchton között abban is, hogy ki jogosult az ordinációra, illetve, hogy vannak-e fokozatok (püspök – pap). Luther szerint a püspök szentelési joga csak emberi eredetű, nem pedig isteni jogon alapul. A Trentói zsinat ezzel szemben kijelenti, hogy a papszentelés a püspökök kizárólagos joga, és senki sem juthat egyházi hivatalhoz csupán a közösség általi választás útján.69 A nem-püspöki ordináció bevezetésével a reformáció egyházai szakítottak a püspöki successióval, a II. Vatikáni zsinat ezért mondja hiányosnak a szentelést. A reformáció egyházaiban különböző felfogások érvényesülnek, a successiót egyesek fontosnak tartják, mások nem. A successió jelentősége az, hogy a történelemben élő egyházhoz, az apostoli eredethez köti hozzá a mindenkori

jelenben működő egyházi vezetőket. Ugyanennyire fontos azonban, hogy kifejeződjék az egyház egészéhez, a „Catholica”-hoz való tartozásuk, az egyház egysége is. „Ez a kötelék a garanciája annak, hogy egy püspök valóban Istentől kiválasztott és fölszentelt.”70 Pannenberg megjegyzi, hogy ezt az egységet elvben Luther is fontosnak tartotta, de mivel az adott körülmények között nem állt rendelkezésre elegendő számú püspök, csak a szükséghelyzetre való tekintettel fogadta el a más módon történő beiktatást a hivatalba. Élnek tehát a presbiteri ordinációval is, amelyet bár kivételesnek, de azonos értékűnek tartanak a püspöki successióval. 8.2 Az ökumenikus párbeszéd mai állása 64 Pannenberg idézi Luthert: „Hoc sacramentum Ecclesia Christi ignorat, inventumque est ab Ecclesia Papae: non enim solum nullam habet promissionem gratiae ullibi positam, sed ne verbo quidem eius meminit novum testamentum.” 65 DH 1326: az

egyházi rend szentségének anyaga „a borral telt kehely és a kenyeret tartó paténa átnyújtása”. 66 Pannenberg, Wolfhart: Systematische Theologie, Bd. 3 Göttingen, 1993 430skk 67 DH 3858-3859. 68 Bár Szent Tamás gratia gratum faciens-nek mondja az ordinációt is! Vö.: Pannenberg 434 69 DH 1768, 1777, 1769. 70 Congar: i.m 556 Fundamentális egyháztan 2008-2009. II félév 31 Az újabb vitákban az apostoli successióban elsősorban az apostolok tanításának és hitének hűséges követését helyezik előtérbe, a hivatali utódlást ehhez képest második helyre teszik mint a hithez való hűség és az egyház egészével való összetartozás külső jelét. 71 A szentelésben jelszerűen kifejezésre jut, hogy a szentelendő püspök Krisztus egész egyházát képviseli, és Krisztus által az apostoloknak adott küldetést folytatja. A római katolikus és evangélikus-lutheránus közös bizottság nyilatkozata szerint: „Ami a hivatalviselők

successióját illeti, katolikusok és lutheránusok egyaránt abból indulnak ki, hogy az Evangéliumról való tanúskodás az Evangélium tanúihoz kötött. Ez a tanúságtétel az egyház egészére van rábízva. Ezért tehát az egész egyház mint ecclesia apostolica az apostoli successióban van benne. A hivatali utódlás értelmében vett successiót az összegyháznak az apostoli hitben való successiója keretében kell felfogni. A katolikus egyház a hivatalviselőknek e successióját a püspöki hivatalban látja megvalósulni. A katolikus tanítás szerint egyedül a püspöki hivatalban adott a felszentelt hivatal teljessége. Az apostoli utódlás a püspöki hivatalban mégis elsősorban nem a felszentelők és a szentelendők megszakítatlan láncolatában valósul meg, hanem az egyházban élő elöljárói tisztség successiójában, amely az apostoli hit folyamatosságában található, és amely fölött a püspök őrködik, hogy megőrizze a communiót a

katolikus és apostoli egyházzal. Így jön létre azok kollégiuma, akik az egyház communióját összetartják A püspöki kollégium az apostolok fundamentumára építve folytatja az apostolok kollégiumának feladatát. Az apostoli successióban álló püspökség a Szentírás kánonjához és az apostoli hithagyományhoz kötött, és arról kell élő tanúságot tennie. Emellett azonban előfordulhat, hogy valamely püspök kiesik az apostoli hit folyamatosságából. Ekkor a katolikus hagyomány szerint eo ipso elveszti a jogot hivatala gyakorlásához. A püspökök összessége azonban a katolikus meggyőződés szerint tartósan megtartatik az Evangélium igazságában. A katolikus tanítás a püspöki hivatal apostoli successióját ebben az értelemben tekinti úgy, mint az egyház apostoliságának jelét és szolgálatát.”72 Pannenberg örömmel állapítja meg, hogy az egyházi hivatal értelmezésében jelentősen közeledtek az álláspontok. A reformáció

egyházai nevében azt várná a katolikus egyháztól, hogy ismerje el az ő egyházi hivataluk legitimitását, arra való tekintettel, hogy a reformátorok annak idején szükséghelyzetben cselekedtek. Hozzáteszi azonban, hogy a reformáció egyházaitól is elvárható, hogy ezt lássák be, és az egyházi hivatalt ne akarják a hívők általános papságából levezetni, mintha ők adhatnának megbízást a hivatal betöltésére. Az ordinációt nem válthatják fel adminisztratív „meghatalmazások” az egyház vezetésére. Minden felszentelt magától Jézus Krisztustól kapja a küldetést az egyház egységének szolgálatára az Evangélium hirdetése által. 8.3 Egy megoldási kísérlet 71 Így látja Congar: i.m 557; Schlink, Edmund: Ökumenische Dogmatik, Göttingen, 1983 614; Pannenberg: im 439. 72 Gemeinsame römisch-katholische evangelische-lutherische Kommission: Das Geistliche Amt in der Kirche, Paderborn-Frankfurt, 1982. 43 Fundamentális egyháztan

2008-2009. II félév 32 A probléma igazi gyökerét leginkább Walter Kasper fejtegetései tárják fel. 73 Ő is rámutat arra, hogy az utóbbi évtizedekben jelentősen közeledtek az álláspontok. A Limadokumentum is megállapítja, hogy ma már a reformáció egyházai is készek arra, hogy „a püspöki successiót az egyház folytonosságának és egységének jeleként – bár nem garanciájaként – tekintsék. Készek arra, hogy a püspöki successiót mint az egész egyház apostoliságának jelét elfogadják.”74 Az eltérő vélemények valódi oka azonban az, hogy különböző egyházstruktúrák állnak egymással szemben. 8.31 A biblikus háttér egyértelműen feltárt, az áttérést az apostoli időkből az utána következő korba is jól ismerjük. Krisztus missziós parancsa túlmutat az első tanúk életén, intézményes jellege van. Az apostolok halála után tehát folytatódnia kell a küldetésnek, mégpedig „nem feltétlenül a

hivatalviselőkről hivatalviselőkre átadott lineáris láncolat formájában, hanem úgy, hogy új tagokat kooptálnak és inkorporálnak az apostoli kollégiumba és annak az időkön átívelő küldetésébe.”75 Az apostoli utódlást azonban sohase csupán intézményes aktusnak tekintik, hanem egzisztenciálisan mint az apostolok tanításának és életének folytatását. Így lesz Pál az egyházi hivatal prototípusa. Az apostoli successiónak jelszerű és tanúságtevő értelme van. Emlékeztet Krisztusnak az apostolok által áthagyományozott evangéliumára (signum rememorativum); az egykor kapott evangéliumot itt és most érvényre kell juttatni (signum demonstrativum), és előre kell mutatnia a végső Istenországára (signum prognosticum). Az apostoli successiót tehát biblikusan csak a krisztológia, a pneumatológia, az ekkléziológia és az eszkatológia összefüggésének egészében lehet értelmezni. 8.32 Az ősegyházban az apostoli successio

egészen az apostoli traditio szolgálatában áll Az új püspöknek hitvallást kell tennie. A successio és a traditio azonban szorosan összefügg a communióval is. A successióba belépés nem nyit külön csatornát az apostolokhoz, hanem belépést jelent a püspökök közösségébe, az egész ordo episcoporum communiójába. E hármas egység azonban nem tekinthető automatizmusnak. A successio csupán jelzi, de nem garantálja az igaz hagyományt. Az egyes püspökök akár meg is tagadhatják az traditiót, és ezáltal kieshetnek a communióból. Ez esetben nem kötelezhetnek engedelmességre Az ősegyház és a középkori egyház is több példát ismer püspökök, sőt pápák letételéről, elítéléséről, olyan helyzetekről, amikor nem a püspökök őrizték meg az igaz hitet, hanem a laikusok. Másfelől viszont az igazi hagyományt őrző Lélek megjelenhetett az intézményes kereteken kívül is (LG 8, 15).Tamás szerint: „Isten nem kötötte annyira a

szentségekhez a kegyelmét, hogy a szentségek nélkül is el ne érhesse a szentségek hatását.” Normális esetben azonban a traditio, a successio és a communio alapvetően egymásra utaltak. 8.33 A középkorban és a reformáció idején a traditio és a successio elvált egymástól A döntő változás a második eucharisztikus vita (11. sz) után következett be: eltávolodtak az ősegyház szakramentális egyházfogalmától. Az egyházat immár csak jogi apparátusnak tekintették. A hivatali hatalmat már nem szakramentális repraesentatiónak tekintették, hanem a hivatalviselőnek átadott saját hatalomnak. Már nem tartották szükségesnek, hogy egy konkrét egyház élére kapjon felhatalmazást (így alakultak ki az ún. abszolút ordinációk), s ezáltal azt sem, hogy csatlakozzék az egyház communiójához. A püspöki ordót csupán jurisdikciós többletnek tekintették, egyházi méltóságnak. A jurisdikció és a szentelés elválik egymástól,

előfordul, hogy nem fölszentelt püspökök állnak egyházmegyék élén. A successio – traditio – communio hármasának szoros összetartozása kivész a köztudatból. 73 Kasper, Walter: Die apostolische Sukzession als ökumenisches Problem. In: Pannenberg, Wolfhart: Lehrverurteilungen – kirchentrennend? III. Freiburg, Göttingen, 1990 329 skk 74 Taufe, Eucharistie und Amt, Konvergenzerklärungen der Kommission für Glauben und Kirchenverfassung des Ökumenischen Rates der Kirchen, Frankfurt, Paderborn, 1983. (Amt Nr38) 75 Kasper: i.m 333 Fundamentális egyháztan 2008-2009. II félév 33 A reformátorok egyházkritikája ezek ellen a visszásságok ellen (is) lépett fel. A püspökségnek az apostoli successióval való kapcsolatát nem tagadták, feltéve, hogy a püspökök a reformáció értelmében vett megigazulástan szerint prédikálnak, és a fölszenteltek a reformációra áttért gyülekezetet élére kerülnek. Mivel azonban nem akadt püspök, aki

áttért a reformációra, szükségmegoldásként elfogadták azt is, hogy a gyülekezetek maguk válasszanak vezetőt. Ehhez járult az a meggyőződés is, hogy az apostoliság az egyház egészét illeti meg, tehát a közösség joga elöljárókat állítani. Az eredeti evangélium és az egyház korabeli valósága közti ellentétre hivatkozva a reformátorok azt hangsúlyozták, hogy az Evangéliumot fölébe kell rendelni az aktuális egyháznak. Vagyis az igazi successio magában az Evangéliumban található, nincs kötve konkrét hivatalokhoz és személyekhez. Luther szerint „ez az igazi definíciója az egyháznak, nem amelyik az apostolokra vezethető vissza, hanem amelyik vallja, hogy Krisztus az Isten fia.” „Ubi est verbum, ibi est Ecclesia”76 Ezáltal aztán a successio – mind püspöki, mind presbiteri successio formájában – emberi jogúvá lett. A traditio és a successio, illetve az Evangélium és a konkrét egyház így már nem csupán egyes

esetekben, hanem elvi alapon is különvált egymástól. Ez az újabb ökumenikus párbeszédben is így jelenik meg: az apostoli successio a püspökséghez kívánatos és ajánlatos ugyan, de egyáltalán nem nélkülözhetetlen. 8.34 A két eltérő egyházkép Itt mutatkozik meg, hogy a kérdést az egyház szakramentális összképében kell vizsgálni: az egyház látható elemei szakramentális-jelszerű módon összetartoznak lelki, csak a hitben felfogható lényegével. A reformátorok az egyház e rejtettségével ugyan nem valami platóni elvont valóságra gondoltak, a szektáktól elzárkóztak, és az Igét meg a szentségeket, de a hivatalt is az egyház látható elemeinek tartották. Ez azonban számukra nem jelentette azt, hogy az egyszer s mindenkorra nekünk ajándékozott üdvösség az egyházon keresztül közvetítődik. A kétféle nézet tehát elsősorban nem az utódlási láncolat megszakadásában ütközött össze, hanem az egyház újféle

értelmezésében, az egyháznak a Krisztus örömhírét hirdető Evangéliumhoz való viszonyában. Schleiermacher találó megjegyzése: a protestantizmus szerint az egyesek viszonyát az egyházhoz a Krisztushoz való viszonyuk határozza meg, a katolicizmus szerint viszont a Krisztushoz való viszonyuk az egyházhoz való viszonyuktól függ. A Trentói zsinat idejére sajnos már a katolikus teológiában is elhalványult a traditio és a successio belső összetartozásának tudata. A zsinat kimondta az Evangélium és az egyház belső kapcsolatát („az Evangélium tisztasága őriztessék meg az egyházban”), másrészt az egyházi szentírásmagyarázat kötelező erejét.77 Kimondta azt is, hogy a püspök áll az egyházi rend élén, s fontosnak mondta a püspök apostoli successióját.78 Ez a kijelentés az ősegyház egyházképén alapszik, amely a püspök vezette egyházat tartja szem előtt mint az Evangélium jelét és eszközét. E kettőnek benső

szakramentális egysége azonban már nem volt nyilvánvaló Ez is okozta azt, hogy egyre inkább jogi kategóriákra szűkítették az egyház üdvösségközvetítő szerepét A zsinat az ige és a szentségek törvénytelen szolgáinak nevezte azokat, akiket nem egyházi és kánoni hatalom szentelt és hatalmazott fel.79 A successio kérdése így csupán a hivatal legitimációjává lett, de nem az egyház szakramentalitását látták benne. 8.35 Közeledések és eltérések a II Vatikáni zsinat óta A zsinat felújította az egyház szakramentális szemléletét (LG 1, 9, 48, 59 stb.) Eszerint az egyház olyan komplex egész, amely egyfelől emberi, látható, intézményes elemekből áll, másrészt csak a hitben felfogható lelki és isteni elemből (LG 8). Ez a felfogás lassan megjelenik az evangélikus teológiában is A zsinat ennek megfelelően nemcsak a püspökszentelés szakramentális jellegét emelte ki (LG 21), hanem erősen hangsúlyozta a successio, traditio

és communio benső összefüggését is (LG 20). A 76 Kasper: i.m 430 jegyzet DH 1501, 1507. 78 DH 1768. 79 DH 1777, 1769. 77 Fundamentális egyháztan 2008-2009. II félév 34 LG még talán inkább az apostoli successio lineáris jellegét emeli ki, a Dei verbum viszont a Szentlélek tevékenységét a hívő egyházban (DV 8sk, AG 3-5). A Krisztus és az egyház közti folyamatosságot a Szentlélek közvetíti (DC 10), ő kíséri és irányítja az apostoli tevékenységet. A zsinat tágasabb felfogása két ponton is érezhető: 1. Kimondja, hogy a püspököknek kiemelt funkciója van az egyház vezetésében a papokkal és a diakónusokkal együtt (LG 20), nem mondja ki azonban, hogy ez közvetlen isteni rendelésre vezethető vissza, hanem csak azt állítja, hogy ezt a szolgálatot „ősidőktől fogva” (ab antiquo) e hármas módon gyakorolják (LG 28/1). Ez a nyitottabb fogalmazás számol a történelem során bekövetkezett változásokkal 2 A zsinat tudatosan

kerüli annak kijelentését, hogy csak a püspökök vehetnek fel új tagokat a püspöki kollégiumba. Csak annyit állít, hogy „a püspökökre tartozik, hogy az egyházirend feladásával új kiválasztottakat vegyenek fel a püspöki testületbe” (LG 21/2). Kasper szerint ez legalábbis nyitva hagyja annak lehetőségét, hogy az egyházban nem feltétlenül csak egyetlen formája létezik az apostoli successiónak. A reformáció egyházaival kapcsolatban az UR 22/3. „defectus ordinist” említ, ez azonban nem azt jelenti, hogy teljesen hiányzik az egyházi hivatal, hanem hogy teljessége hiányos. Kasper szerint ez a hiány azonban nem egyszerűen az utódlási láncolat hiánya, hanem az egyháznak, illetve az egyház és az Evangélium kapcsolatának eltérő értelmezéséből adódik. A zsinat kimondta ugyan, hogy az egyház nem helyezheti magát az Írás fölé, hanem azt kell szolgálnia. Hozzátette azonban, hogy a kinyilatkoztatást nem egyedül az Írásból

meríti, és hangsúlyozta a hagyomány, az Írás és a Tanítóhivatal egységét (DV 9, 10). A katolikusok és a protestánsok között itt továbbra is nézetkülönbség áll fenn az Írás kritikai funkcióját, főleg pedig az egyházi döntések tévedhetetlenségét illetően. Az igazi eltérés tehát az Evangélium és az egyház kapcsolatában mutatkozik. Az a kérdés, hogy a konkrét egyház lehet-e és mennyiben lehet Krisztus evangéliumának helye, jele és eszköze. 8.36 A cél: kiengesztelődött sokféleség Az eddigiekből három következtetés adódik: 1 Nincs minden-vagy-semmi álláspont. A hivatalok kölcsönös elismerésének különböző fokozatai lehetnek. Részleges elismerés történt akkor, amikor a reformátorok az apostoli successiótól való eltérést a szükséghelyzettel magyarázták. 2 A hivatalok elismerését a Lélek – egyház – Ige – szentségek – hivatal összefüggésében kell keresni. 3 Ebből adódik, hogy a kölcsönös

elismerés olyan folyamat, amely az egyre teljesebb közösségben jöhet létre, úgy, hogy közelednek az álláspontok az egyház, az Ige és a szentségek értelmezésében. A püspöki successióban megvalósuló apostoliság csak a katolikus egyházban van meg, tehát abban subsistál az ecclesia apostolica. Ha a többi egyházak ezt elfogadják, akkor katolicitásuk válik teljesebbé (UR 4). Az apostoliság és katolicitás teljessége azonban csak az eszkatonban válik egészen nyilvánvalóvá. A katolikus álláspont azt jelzi, hogy az apostoliságban élő egyház fogható történelmi valóság is. Az evangélikus elutasítás viszont arra emlékeztet, hogy a puszta utódlás mit sem ér akkor, ha nem jár vele az egész egyház Krisztus-követése az apostolok hitében és szellemében. A katolikus hagyomány az egyháznak és tanításának konkrét kötelező voltát emeli ki, a reformátori hagyomány viszont az Írás, illetve az élő Evangélium kritikus és

megújító funkcióját. E két szempontot eddig nem sikerült összhangba hozni Megoldást jelenthet az ortodox egyházak teológiája, amely sokkal jobban kiemeli a püspöki struktúra pneumatologikus jellegét. A Lélek újítja meg folytonosan az intézményt Ez elvileg megadja annak lehetőségét, hogy ahol a hivatalok pusztán jogi szempontok szerint érvénytelenek, lelkileg azonban hitelesek és termékenyek, ott ilyen lelki megítélés alá essenek. Az intézményt tehát a Szentlélek funkciójaként, az ekkléziológiát a pneumatológia funkciójaként kellene felfogni. De mindehhez az szükséges, hogy magának az egyháznak lényege, szakramentális alapstruktúrája és üdvösségközvetítő jelentősége tisztázódjék. Fundamentális egyháztan 2008-2009. II félév 35 5. A péteri szolgálat és a pápaság A katolikus felfogás szerint Róma püspöke folytatja Péter szolgálatát az egyház sziklaalapjaként. Ő felelős azért, hogy a helyi egyházak

egyetemes egyházat alkossanak, hogy a hit igazságát az egyházban megőrizzék. Az egyház fájdalmas terhe, hogy éppen a pápaság lett az ökumenikus párbeszéd legfőbb akadálya, ahogy ezt már VI. Pál pápa megfogalmazta80 Az ökumenikus párbeszéd alakulását később foglaljuk össze.81 1. Bibliai alapok Azt minden bibliatudós elismeri, hogy Péter kiemelt helyet foglal el az Evangéliumokban.82 Az Evangéliumokban 114-szer, az ApCsel-ben 57-szer történik róla említés.83 1.1 Az evangéliumok és az Apostolok Cselekedetei 1.11 Márk evangéliuma feltehetően jelentős részben Péter prédikációira épül Simon áll a tanítványok 12-es listája élén, új nevével (3,13-19). Ő válaszol Jézus kérdésére a tanítványok nevében (Mk 8,29). A feltámadás után az angyal a tanítványok között név szerint is említi Pétert az asszonyoknak (15,7). Említi azonban Péter gyöngeségeit is 1.12 Máténál is ő az elsőként meghívott tanítvány,

hangsúlyos Péter hitvallása a Tizenkettő szóvivőjeként. Többször tesz föl kérdéseket Jézusnak, mintegy közvetítve a tanítványok kérdéseit (a templomadó: 17,24-26). Fontos a főhatalom átadása (16,16-20) és a vízenjárás (14,24-33). Jézus vizenjárásáról Márk is ír, Péteréről csak Máté 1.13 Lukács is közli a közös helyeket, de kihagy néhány Péterre terhelő adatot (pl Péter tiltakozása Jézus szenvedése ellen, enyhébben fogalmazza Péter tagadását is). Saját anyaga: Péter látogatása az üres sírnál (24,12) és egy őskeresztény hitvallás (24,34). Fontos még a csodálatos halfogáskor a Simonnak tett ígéret (5,1-11) és a tanítványok megerősítésére adott megbízás az utolsó vacsorán (22,31-32). 1.14 János evangéliuma közöl több párhuzamos helyet, Lukácstól a halfogást (21,1-14) és Péter látogatását az üres sírnál (20,3-10). Saját anyaga: Péter tiltakozása a lábmosásnál (13,111) és a megbízás a

főpásztori szolgálatra (21,15-23) 1.15 Apostolok Cselekedetei Péter a jeruzsálemi tanítványok vezetője, pünkösdkor ő beszél, a templomban is tanít, őrzi a közösség rendjét. A Tizenkettő tagjaként a közösség vezetője Hozzá kapcsolja Lukács a pogány missziót is. Az apostoli zsinat után eltűnik 1.2 Pál és Péter levelei Pál mindig Kéfásként emlegeti, arám nevén. Jeruzsálembe azért megy, hogy Kéfást megismerje (Gal 1,18). 1Kor 9,5 Kéfás térítő tevékenységét említi Részletesen ír az apostoli zsinatról, külön Péterről (Gal 2,7-8) és az antiochiai nézeteltérésről. Pál szemrehányása azonban nem vonja kétségbe Péter tekintélyét. – Protestáns oldalról arra a különbségre 80 Idézi: Werbick: i.m 377 Gazdag anyagot ad hozzá a Péteri szolgálat a harmadik évezred küszöbén című ökumenikus konferencia: Péteri szolgálat a harmadik évezred küszöbén. A PPKE Hittudományi Kar és a Sapientia Szerzetesi

Hittudományi Főiskola Dogmatika Tanszékei által 2007. november 15-16-án tartott tudományos konferencia anyaga, Sapientia füzetek 12., Budapest, 2008 (A továbbiakban ld: konferencia) 82 Az alábbiakban Kocsis Imre előadását követjük a fent idézett konferenciáról. 83 Lang, Albert: i.m 79 81 Fundamentális egyháztan 2008-2009. II félév 36 világítanak rá, ami az apostoli tiszt és tekintély jeruzsálemi és páli felfogása között jelentkezik,84 s azt emelik ki, hogy az apostoli szolgálatról, tekintélyről és hagyományozódásról többféle nézet élhetett az ősegyházban. Pál közvetlenül az Úrra hivatkozik, nem a hagyományra, mint az Eucharisztia esetében is. Tehát „nem egy-egy személy volt a fontos, hanem a nyílt konciliáris szellem”.85 Két levelet tulajdonítanak Péternek, szerzőségük azonban vitatott. 1.3 Három klasszikus szöveg 1.31 Mt 16,17-20 A szöveg történetiségét vitatják A fő kérdés, ki a szikla A katolikus

értelmezés szerint Krisztus az építőmester, Péter a szikla, a pokoltól védő zárókő és a kulcsokkal rendelkező gondnok. Szűcs Ferenc itt is vitatja, hogy a felhatalmazás egyedül Péterre irányulna, és utal a protestáns képre Péterről, amely őt minden tanítvány típusának tekinti.86 Utal arra is, hogy a katolikusok péteri olvasata mellett a protestánsok egy páli olvasatot alakítottak ki. 1.32 Lk 22,31-32 Jézus imádkozik Péterért, hogy majd megerősíthesse testvéreit 1.33 Jn 21,15-17 A három kérdés összefügg Péter háromszori tagadásával Jézus megbocsát, és megerősíti Péter pásztor szerepét. 1.4 Péter feladata az egyházban is kiemelt:  Tanítói felhatalmazás, a testvérek megerősítése  Egyházfegyelmi felhatalmazás: oldás és kötés.  Vezetői felhatalmazás, pásztori szolgálat 1.5 A péteri hivatal utódlása 1.51 Az Újszövetség tanúsága A vitatott kérdés, hogy ez a megbízás a töretlen történeti és

személyi folytonosság módján valósul-e meg, vagy a successio fidei alapján. Mivel az egyház nem statikus épület, hanem élő organizmus, közösség, e közösség vezetése, összetartása tartós, az egyházban továbbélő sziklafunkciót feltételez. Mt 16,17-t a keletkező egyházi közösség nyilvánvalóan már a saját helyzetére is értelmezte, tehát Péter halála után is érvényesnek tekintette. János evangéliumából is világos, hogy Krisztus küldetése folytatódik az egyházban. Ennek egyenes folytatásaként alakul ki a szó, a küldetés és a szolgálat egysége az apostoli successióban, és válik a katolikus egyház önértelmezésének alapjává.87 Pál felfogása szerint az elsődleges az ige szolgálata, ehhez azonban hamarosan társul az eucharisztikus asztal szolgálata. A hivatalnak az általános papságot kell szolgálnia, a rendet, de a Lélek szabadságát is. Ratzinger három pontban foglalja össze az egyházi hivatal ősegyházi

értelmezését. 1 Az ige nem állhat önmagában, a hivatalhoz kötött, a teljhatalomhoz és a küldetéshez. 2 A hivatal és az egység szorosan összefügg: az apostoli kapcsolatokon kívül nem létezhet egyház, az egység az apostoli teljhatalomhoz kötött. 3 A különböző hivatalok között kiemelkedik Pál szerepe a pogánymisszióban, Jeruzsálemé a zsidókeresztényeknek, összekötő kapocsként pedig a Krisztusra visszavezethető különleges megbízás Péternek. 84 Szűcs Ferenc: Református olvasat. In: konferencia 39 Szűcs Ferenc: i.m, in: konferencia 43 86 Szűcs Ferenc: i.m, in: konferencia 45 87 Ratzinger, Joseph: Das neue Volk Gottes, Düsseldorf, 1970. 112 85 Fundamentális egyháztan 2008-2009. II félév 37 Az bizonyos, hogy az első időktől kezdve az apostoli székekre vezették vissza az eredetüket az új püspökségek. Ebből következhet, hogy a péteri hivatalt Péter római székéhez kötötték. Kérdés azonban, mikor járhatott Péter

Rómában, mennyire tekinthető történetileg hitelesnek az ottléte?88 Jeruzsálemen kívül az első közösséget Barnabás hozza létre Pállal Antióchiában. Péter Jeruzsálemben marad, bár az ottani közösség vezetője Jakab. Az apostoli zsinaton azonban ő érvel a pogánymisszió mellett. Utána nincs több említés Péterről az ApCsel-ben (12,17 szerint „más helyre távozott”). a Péter-levelek „Babilonból”, tehát Rómából küldenek üdvözletet. 1.52 Az őskeresztény írók A Kelemen-levél89 beszél Péter és Pál vértanúságáról A római közösség küldöttséget is meneszt Korintusba az egység helyreállítására. Antochiai Ignác a rómaiakhoz írt levélben szintén említi kettejük vértanúságát.90 Euszebiosz említi Korintusi Dénes levelét 170-ből: Péterék Itáliában térítettek, majd ott szenvedtek vértanúságot. Iraeneus a római egyházat mint a legnagyobb és legősibb és legismertebb egyházat említi, amelyet a híres

Péter és Pál apostol alapított és szervezett meg. 91 Ettől az időtől kezdve a hagyomány már megszakítatlanul él. Mindezt megerősítik az újabb archeológiai kutatások is Összegezve: kétségtelen, hogy a kifejlett katolikus hivatali struktúra minden eleme nem vezethető vissza a Szentírásra, az alapstruktúra azonban egyértelmű: a tanúk szorosan kötődnek a szóhoz, és megfordítva, a szó kötődik a tanúságtételhez. Az igehirdetés szava nem létezhet önállóan! A katolikus és a reformált egyházkép itt eltér egymástól: az előbbi a kettő egymáshoz kapcsoltságát vallja, az utóbbi az egyházat a hivatal nélkül definiálja. Ratzinger szerint a reformáció egyházai a szót abszolutizálták, a katolikusok viszont az egyházi hivatalt. A kettőnek újra egymásra kell találnia.92 Ratzinger azt is hozzáteszi, hogy a szentség – szó – hivatal hármasból a harmadik nem egyenrangú az első kettővel. Az első kettő alapozza meg az

egységet, a harmadik tanúskodik róla. A katolikusok vallják, hogy a kommunió-közösség a római püspök vezetésével áll fenn, aki az „első tanú” feladatát ellátja, s ez mint ilyen látható és egyetlen, bár világos határok között. De azt is ki kell mondaniuk, hogy a szó tényleges jelenlétével valamilyen formában „egyház” van jelen a katolikus egyház határain kívül is, s hogy a Szentlélek tevékenysége nem fedhető le a látható egyházzal. Congar szerint „értelmetlen és ostoba dolog volna a Szentlélek tevékenységét egyszerűen az egyházi apparátus munkájával azonosítani”. 2. A péteri szolgálattól a pápai hivatalig 2.1 A primátusok megjelenése93 A fennmaradt dokumentumok alapján közel négyezer levél íródott Rómából. Ezek közül 27 zsinatnak, 121 Konstantinápolyba, 38 Alexandriába, 24 Antióchiába, 11 Jeruzsálembe és 46 más püspököknek – tehát elsősorban patriarkátusoknak. A fentebb említett apostoli

iratokon túl jellegzetes a húsvét-vita: Viktor római püspök (189-199) megpróbálta kiközösíteni azokat, akik a húsvétot Niszán hó 14-én, nem pedig az azt követő vasárnapon ülték meg. Végül elállt eredeti szándékától I István pápa 256-ban 88 Auer: i.m 199skk Kel 5,2-7. In: Vanyó: im 3/108 90 Róm 4,3. In: Vanyó: im 3/181 91 Adv. Haer III 3,2 92 Ratzinger: i.m 119 93 Baán István: Róma püspökének primátusa az első évezredben. In: konferencia 50sk – Ratzinger: im 120 89 Fundamentális egyháztan 2008-2009. II félév 38 elítélte az eretnekek újrakeresztelését.94 Szamoszatai Pál antiochiai (!) püspököt 268-ban egy zsinaton elítélik. A szinódus résztvevői új püspököt választanak, s határozatukat megírják Alexandriába és Rómába: „Arra kényszerültünk, hogy helyében mást válasszunk a katolikus egyház püspökévé, Domnust, aki rendelkezik mindazon tulajdonságokkal, amelyekre egy püspöknek szüksége van. Ezt

azért közöljük Veletek, hogy írjatok neki, és fogadjátok el communió-levelét.” I Félix pápa (269-274) ezt a határozatot megerősíti A fenti esetből látható, hogy a szinódusok fő célja, a hagyomány és az egység őrzése rendkívüli, válságos helyzetekben. A communió-levelek (koinónia grammata) szokása bevett gyakorlat volt. Az új püspököt így fogadták el legitim communió-partnernek, az ordo episcoporum helyi képviselőjének. Jellemző viszont, hogy Domnus esetében nem érik be a szinódus, tehát a szomszédos püspökök határozatával, hanem kérik Róma és Alexandria jóváhagyását. Tehát Nikaia előtt fél évszázaddal már e három püspöki széket a primátus hordozójának tekintik. Az eset bonyolódik: amikor Pál vonakodik átadni az egyházi épületeket, a püspökök a pogány Aurelianus császárhoz fordulnak, aki elrendeli, hogy olyannak kell átadni az épületeket, akit Itália és Róma püspökei legitimnek ismernek el. A

püspökök egyetemes felelőssége tehát részben a szinódusokon nyilvánul meg, részben viszont úgy, hogy meghatározott „főegyházak” köré rendeződnek, amelyek a kollegialitást szolgálják. Még az apostoli széknek számító Antiochia is csak úgy állhat fenn, ha kapcsolatban marad Rómával és Alexandriával. „A prekonstantini korszakban a római egyház egy ’keresztény világháló’ nagyon fontos, de nem egyetlen csomópontja.” 95 Ebben a rendszerben azonban nemcsak a szinodális elv érvényesül, hanem a primátusi is, a három primátussal, amelyből az első Róma. Ez a tájékozódási pont az egész egyház számára a communio és a traditio kérdésében. Rómának azonban nincsenek adminisztratív jogaifeladatai Ezek az egyes primátusokra tartoznak és a regionális szinódusokra, amelyeket a 4 századtól felváltanak az egyetemes zsinatok. A „primatus” szó (próteia) először a Római Szék funkciójával kapcsolatban fordul elő a

Nikaiai zsinat 6. kánonjában, ahol azonban többes számban áll: nemcsak Rómára, hanem Alexandriára és Antiochiára is vonatkozik.96 A 4 században tehát még nem vetődik fel élesen a primátus kérdése. Helyette a kollegiális-szinodális „világháló” él Nikaia tehát három „primátusról” beszél, „ősi szokásra” hivatkozva. Az egyház alapeleme ebben a korban a helyi közösség, amely nem önkényes baráti csoport, hanem az egy közös hitet vallók és egy Eucharisztiában részesülők közössége a püspök vezetése alatt, aki a többi helyi egyházzal való közösséget és így a közös hitet biztosítja. Így érthető Antiochiai Ignác és Cyprianus erős püspök-teológiája. A helyi közösségek viszont nem pusztán összeadódnak, hanem egyetlen, oszthatatlan egyházat alkotnak, Isten egyetlen egyházát, Isten új népét. A helyi episzkoposzoknak tehát ugyanakkor egyetemes feladatot is el kell látniuk. 2.2 A római primátus kezdete

Eleinte tehát három (apostoli eredetű) püspöki szék tartott jogot a primatus címre. Antiochia és Róma hivatkozhatott a péteri hagyományra, Alexandria talán Márkra mint Péter tanítványára. Az a nézet azonban még nem jelenik meg, hogy a római püspök Péter apostol utóda, a Péternek kijáró kiváltságokkal. Ez a gondolat csak a 3 század elején bukkan fel, és fokozatosan fejlődik ki a 4. században Ágoston például még nem ismeri, I Ince pápa 217-ben hivatkozik rá97, a Decretum Gelasianum pedig már egyértelműen kimondja.98 94 DH 110. Baán: i.m in: konferencia, 59 96 Ratzinger: i.m 121skk 97 DH 217, 218. 95 Fundamentális egyháztan 2008-2009. II félév 39 Kialakulásához három tényező járulhatott hozzá. 1 A 4-5 században általánosan elfogadottá válik az, hogy Róma nem esett áldozatul eretnekségeknek, hanem tisztán őrzi a hagyományt, a hitet, tehát a hagyomány hiteles őrének tekinthető. 2 Róma Péter és Pál apostol

széke, tehát különösen közvetlen a kapcsolata az apostoli hagyománnyal. Kiemelt értelemben apostoli szék. De a kiváltság nem a püspök személyéhez kötött, hanem a római hitközséghez. 3 Sok jel mutat arra, hogy az egyház „székhelyének” áthelyezése Jeruzsálemből Rómába véglegesíti, hogy a zsidók egyháza a pogányok egyházává alakul: ecclesia ex gentibus. Róma a világ (orbis) fővárosa, ahogy Jeruzsálem a zsidóké volt A zsidómisszió, annak kudarca után pogány-misszióvá alakul Erre utalhat az ApCsel szerkezete is: a zsidók meghívásával kezdődik, és Rómában ér véget, ahol az igehirdetés „akadálytalan” volt. Persze az egyház kapcsolódása Rómához minden szempontból egészen más, mint Jeruzsálemhez, amely Izrael összefoglaló szimbóluma, a „szent város”. Róma a világot, „Babilont” foglalja össze, nem szent város (az új Jeruzsálem Krisztus). Idegenként élnek benne a közösségek, „otthontalanul”.

Az egyház végleg lemond a közvetlenül bekövetkező Isten Országáról, és immár vándorló és várakozó istennépként él. Jeruzsálemet nem is tartják patriarkátusnak, Cesarea sufraganeusa marad – s ezt még Nikaia sem változtatja meg. A Jeruzsálem – Róma érvet azonban felváltja a Péterre és Pálra hivatkozás, majd kialakul a Péter-utódlás teológiája, amely végleg megalapozza a prima sedes rangot. 2.3 Nikaia után A római püspöknek pátriárkaként Itália egyházai fölött van adminisztratív feladata, de nem az egész egyház fölött, bár mindenütt az egység tájékozódási pontja. Alexandria és Antiochia regionális primátusok, Róma püspöke viszont nemcsak regionális, hanem összegyházi primátussal is rendelkezik. Ez a kettősség aztán további konfliktusokhoz vezet A további fejlődés három irányú. 1 A Péter-utódlás elve kikristályosodik; Róma elsőbbsége nemcsak a sedes-é, hanem a püspöké: hivatali. – 2 A

patriarkális szerkezet jogi formákat ölt, és adminisztratív egységekre osztja az egyházat. – 3 Az episzkopátus eddig a primátusok kölcsönös kapcsolata révén őrizte az egységet és a hitet, és regionális szinódusokon fejeződött ki. A császárok, akik magukat egyetemes püspöknek tartják, hívják össze először az ökumenikus episzkopátust, és cselekszenek összegyházi szinten. Ekkor alakul ki az episzkopátus és a primátus. Az eredeti három primátus, amelyet később patriarkátusnak neveznek, azonos jogon adminisztratív feladatokat lát el, egyházi, nem pedig pápai jogon. A vita Róma és Konstantinápoly között éleződik ki. Kelet szerint az új birodalmi centrum: Konstantinápoly, az új Róma, amelynek át kell vennie a régi Róma jogait az egyházban is. A régi Róma ezt nem fogadja el, hivatkozva a három patriarkátusra és a Péter-teológiára. A Nikaiai zsinat után számos zsinatot tartanak, ezek többsége regionális. Ha a

regionális recepción túlmutat a vita, egyetemes zsinatot hívnak össze. Az atyák tisztelettel kezelik a római egyház hitbeli állásfoglalását, fogadják a pápai legátusokat, de felülvizsgálják, hogy a döntés harmonizál-e a hitszabállyal. Végül kimondják, hogy a zsinat az egész egyház életére fontos, tehát egyetemes zsinat volt.99 A pápa (Leó) szerepe kiemelkedő a Kalkhédóni zsinaton. A III Konstantinápolyi zsinat után levéllel fordulnak II Leó pápához,100 kérve jóváhagyását a monoteléták (és Honorius pápa!) elítéléséhez. 98 DH 351. Vö. Decr Gel DH 352 100 DH 563. 99 Fundamentális egyháztan 2008-2009. II félév 40 2.4 A középkori fejlődés A konstantini fordulat után az 5. századra alakul ki Róma világi hatalomra törekvése Ehhez hozzájárul a római birodalom kettészakadása 395-ben, az „új Róma” létrejötte, és a versengés a két patriarkátus között, másrészt a megújuló vandál támadások. Nagy

Szent Gergely (590604) új korszakot nyit az egyház életében Fontos feladatának tartja az egyház függetlenségének megőrzését a világi hatalmakkal szemben, megindítja az angolszász missziót, s nyomán elindulnak a többi missziók. A római és a konstantinápolyi pátriárka között a konfliktusok egyre erősebbek. A pápa új szövetségest talál a frankokban: Pippin és II István pápa (752-757) szövetségében, majd III. Leó 800-ban császárrá koronázza Nagy Károlyt. Így alakul ki az új, keresztény világbirodalom, az újabb missziókkal, az antik kultúra és a germán szellem ötvöződésével. A további események az egyháztörténelemből ismertek 3. A pápaság az ökumenikus vitákban 3.1 Az ökumené jelen állása A lutheránus-katolikus „Málta-jelentés”101 szerint lutheránus részről elismerik, hogy egyetlen helyi egyház se szigetelődhet el. Fontos tehát az egyházak egységének szolgálata, és lutheránus oldalról fájlalják egy

ilyen egység-szolgálat hiányát. Nem zárják ki tehát a pápai hivatalt mint az egyházak egységének látható jelét, amennyiben új teológiai értelmezéssel és a primátus átstrukturálásával az Evangéliumnak alárendelik. Az 1975-ben kiadott német Evangélikus Katekizmus kijelenti, hogy a pápaság rómaikatolikus modellje mint az összegyház feje és az egyházi állam monarchája reformátori felfogás szerint nem felel meg az Újszövetségnek. Értelmesnek látná viszont, ha lenne az egész kereszténységnek egy képviselője és szóvivője. Wolfhart Pannenberg is helyesnek tartaná az összkereszténység képviseletét egy legfőbb hivatalban az egység kifejezésére.102 Reformátori szemmel viszont ezt csak emberi jogúnak tartaná, mivel nem vezethető vissza Jézus kifejezett rendelésére. A pápa jurisdikciós primátusát több teológus fokozatosan felépítendőnek tartaná: Más jogok illetnék meg a nyugati-katolikus egyház pátriárkáját,

mások a római püspököt, és mások a pápát. A jelenlegi jogrendben szerintük ezek a kompetenciák összemosódnak. A szétválasztást indokolhatja, hogy a történelem során a római püspök személyében három különböző cím és feladat ért össze: a pápa elsősorban Róma (= a római egyházmegye, a római „helyi egyház”) püspöke; a nyugati egyház pátriárkája (az első századokban Antiochia, Alexandria és Róma egyenrangú patriarkátusok voltak, közülük fokozatosan kiemelkedett Róma elsősége, adminisztratív ügyekben azonban mindegyik pátriárka a saját joghatóságán belül intézkedett); Péter utódaként az egyetemes egyház feje, a pápai primátus jogkörével. Abban növekszik az egyetértés, hogy a különböző egyházak közötti nagyobb communio érdekében a péteri szolgálatot hozzá lehet és kell rendelni Krisztus követéséhez. A nem-katolikus egyházi közösségek azonban továbbra is elfogadhatatlannak tartják a pápa

korlátlan jurisdikciós hatalmát, amely az egyes egyházaktól független központi hatalmat biztosít a pápának. Az ökumenikus párbeszédben felvetődött a pápa lépcsőzetes jurisdikciós illetékessége. Az USA katolikus teológusai vizsgálnák, milyen korlátozások volnának elfogadhatóak a péteri funkcióban. Lehető volna például a „nyugati katolikus egyház pátriárkáját” megillető jogokat nem kiterjeszteni a többi egyházakra. Az ökumenében nagy 101 102 1967-1971-ig tartott. Jelentéséből idéz: Werbick: im 377 Idézi Werbick: i.m 378 Fundamentális egyháztan 2008-2009. II félév 41 jelentőségű volna, ha a pápai primátus, a nyugati-latin pátriárka és a római püspök funkcióit jobban szétválasztanák. Joseph Ratzinger 1970-ben így foglalta össze a jövő lehetőségeit: „a/ Az egyetlen Ecclesia egységében helyet kell kapnia az egyházak többes számának: csak a hit oszthatatlan, a primátus egységteremtő funkciója ennek

alá van rendelve. Minden másban különbséget lehet tenni, létezhetnek tehát önálló vezetői funkciók, ahogyan azok a régi egyház ’primátusaiban’ és ’patriarkátusaiban’ megvalósultak: az egyház egysége nem jelent uniformizált egyházat. b/ Az a centralisztikus kép, amelyet a katolikus egyház a zsinatig képviselt, nem következik egyszerűen a péteri hivatalból, hanem abból adódik, hogy a római püspök patriarkátusi feladatai egyre jobban növekedtek. Az egységes egyházjog, egységes liturgia, a püspöki székek egységes betöltése a római központból – mindezek nem kötődnek szükségszerűen a primátushoz, hanem abból adódik, hogy a két hivatalt túlságosan szorosan összekapcsolták. Ennek megfelelően a jövő feladatának tekinthetjük, hogy Péter utódjának sajátos hivatalát és a patriarkális hivatalt ismét világosabban szétválasszuk, és, ahol szükséges, új patriarkátusokat hozzunk létre.” Ratzinger azt is

lehetségesnek tartja, hogy a harmadik világ helyi egyházaiban is jöjjenek létre önálló patriarkátusok. A keleti egyházak esetében a primátus és a patriarkátus világosabb megkülönböztetését minden további nélkül lehetségesnek tartja, de hasonlót elképzelhetőnek mond a reformáció egyházaival kapcsolatban is, úgy, hogy mindez nem érintené az I. Vatikáni zsinat által definiált pápai primátust és tévedhetetlenséget.103 3.2 A pápa jurisdikciós primátusa az I Vatikáni zsinat után A zsinat a helyi egyházak szabadságjogait védelmezte a kultúrharcban a jurisdikciós primátus kimondásával.104 Eszerint a pápa a megfellebbezhetetlen legfőbb tekintély, teljhatalma „rendes püspöki kormányzóhatalom” az összes hívők fölött, bárhol hozhat tehát közvetlenül is rendelkezéseket. De „nem a pápák hatalomvágya vezetett a primátus és a pápai tévedhetetlenség dogmájához, hanem az egyház egységének és önállóságának,

egységes hitének igencsak valós fenyegetettsége”.105 A zsinat ezzel védekezett az ellen a törekvés ellen, hogy a zsinatot a pápa fölé rendelt végső döntőbírónak mondják ki; másrészt védekezett az állami kormányok ellen, amelyek az ő hatalmuknak jobban kiszolgáltatott püspökökre gyakorolt nyomással bele akartak szólni az egyház kormányzásába. A helyzet súlyosságát mutatja, hogy a német birodalmi kancellár, Bismarck 1872-ben tiltakozott az ellen, hogy a pápa az egyház szuverén és abszolút monarchája. A német püspökök 1975-ben közös nyilatkozatban utasítják vissza ezt az állítást. „Kijelentették, hogy a dogma által a pápa nem lett az egyház abszolút szuverén uralkodója, sem a püspökök saját felelősség nélküli pápai hivatalnokokká.”106 A zsinat azonban hangsúlyozza, hogy a pápa püspöki hatalma nem szorítja ki a helyi ordináriusét, csak kivételesen, válsághelyzetekben gyakorolhatja, ha a helyi megoldás

nem lehetséges. A primátus tehát nem fenyegeti a püspökök rendes és közvetlen jurisdikcióját107 A zsinat nem szólt a püspökök kollegiális felelősségéről, bár az eredeti tervezetben ez is szerepelt. A két hatalom viszonyát pontosabban csak a II Vatikáni zsinat tisztázza „A római püspök, Szent Péter utóda, és a püspökök, az apostolok utódai egyetlen apostoli kollégiumot 103 Ratzinger, Joseph: Das neue Volk Gottes, Düsseldorf, 1970. 142 DH 3060-3064., főleg 3064 105 Pottmeyer in: konferencia 99. 106 DH 3112-3116. IX Piusz pápa apostoli levélben mond érte köszönetet: DH 3117 107 DH 3061. 104 Fundamentális egyháztan 2008-2009. II félév 42 alkotnak.”108 A zsinat óta ez konkréten is kifejezésre jut például a püspöki szinódus intézményében, de erre utal XVI. Benedek pápa címere is: a tiara helyére a mitrát tette, a pápai címerbe pedig betette a palliumot, amelyet a pápák a metropolitáknak szoktak adni. További

feladatnak látszik azonban, hogy az egyház primaciális struktúrája kiegészüljön a szinodális struktúrával. Ez jobban megfelelne a globalizált világban élő egyetemes egyház igényeinek, J.B Metz szavával a „policentrikus” kereszténységnek 3.3 A pápai tévedhetetlenség az I Vatikáni zsinat után 3.31 A dogma A dogma kiterjeszti a primátusi igényt a pápai tanítóhivatal területére is 109 A zsinati vitákban elhangzik: ez nem személyes tévedhetetlenség; csak meghatározott aktusokra vonatkozik: amikor A/ Péter utódaként mint az egyház legfőbb pásztora és tanítója – B/ hitet és erkölcsöt érintő kérdésekben – C/ ünnepélyes tanbeli döntést hoz. Ez nem az egyháztól elválasztott tévedhetetlenség, hanem csak az egyház hitét fejezheti ki; nem feltétlen és abszolút tévedhetetlenség, hanem feltételekhez kötött: mint az egyház legfőbb tanítója – hit és erkölcs dolgában – a kinyilatkoztatás alapján – az egész

egyházat kötelezően.110 Joseph Ratzinger ezt így értelmezi: „Ahol hiányzik akár az összegyház egységes állásfoglalása, akár a források világos tanúságtétele, ott nem lehetséges kötelező döntés meghozatala. Ha ez bekövetkeznék, akkor föl kellene vetni a legitimitás kérdését.”111 Pozitív megfogalmazásban: „Minden ex cathedra döntés Istennek a Szentírásban rögzített szavához és az egyház hithagyományához kötött.”112 3.32 Az egyház tévedésmentessége Az egyház bízik Jézus ígéretében, hogy egyházával marad a világ végezetéig, s hogy a Szentlélek elvezeti a „teljes igazságra” (Jn 16,13), tehát sikerül megmaradnia az igazságban: hűséges marad a Szentíráshoz, az apostolok tanításához és a hagyományhoz; hitelesen őrzi a szentségeket, amelyek által a Feltámadott jelenlétét tapasztalja meg a hitben; az egyházi apostoli hivatal pedig helyesen vezeti Isten népét. Ez az indefektibilitás arra vonatkozik,

hogy az egyház ment marad minden súlyos tévedéstől, amely ellentétben volna az Evangéliummal. „A csalatkozhatatlanságnak a hitre és az erkölcsre vonatkozó tételek meghatározásában az isteni Megváltó akarata szerint meg kell lennie az ő egyházában” (LG 25/3). „A sohasem fogyatkozó igazságnak és hitnek a kegyelme” 113 az egyházban azonban nem jelenti azt, hogy egyes hívők nem alkothatnak téves nézeteket. Azt viszont kimondja, hogy a hívők összessége nem tévedhet, ha hit és erkölcs dolgában közös meggyőződést vallanak. „A hívők összessége a Szentlélek kegyelmét kapta, és így nem tévedhet meg hitében” (LG 12/1). Az egyház hitbeli tévedhetetlensége azt garantálja, hogy a hitigazságok tartalmában nem történhet eltévelyedés. A dogmák nyelvi megformálásában azonban lehetséges fejlődés A dogma sincs kivéve az emberi beszéd kétértelműsége alól. Az általa kimondott igazságot 108 LG 22-23. DH 3069-3074.,

főleg 3074 Vö: Pottmeyer im 103skk 110 DH 3069 ezért körül is határolja a tévedhetetlenséget, bár végül bekerül a kijelentés: a pápai döntések ex sese, non autem ex consensu ecclesiae megreformálhatatlanok. Valójában csak azt akarták kizárni, hogy az ex cathedra döntéshez a püspökök vagy az egyház formális beleegyezése szükséges. 111 Ratzinger, Joseph: Das neue Volk Gottes, Düsseldorf, 1970. 144 112 Pottmeyer in: konferencia 109. 113 DH 3071. 109 Fundamentális egyháztan 2008-2009. II félév 43 „törékeny cserépedényben” (2Kor 4,7) hordozza.114 Ezért is van szükség arra, hogy legyen egy olyan beazonosítható biztos pont (a pápa a püspöki kollégiummal egységben, vagy szükséghelyzetben egyedül), amely vitás kérdésekben világos eligazítást tud adni. 115 Ha ez a fórum hiányoznék, akkor a hívőnek végső soron saját döntésére kellene hagyatkoznia az igazságra igényt tartó eltérő nézetek között. 3.33 A

tanítóhivatal tévedhetetlensége A tévedhetetlenség garanciáját az egyház egésze kapta. A tanítóhivatal az eszköze annak, hogy az Evangélium igazsága megőrződik A hit hirdetésének és a hitigazságok őrzésének feladata a két vatikáni zsinat tanítása szerint az egyház legfőbb tanítói tekintélyére van rábízva. A püspökök két módon gyakorolják egyetemes tanítói hivatalukat.116 A „rendes” tanítóhivataluk feladata: az egyház hitét szerte a világon egyformán tanítani. Ez persze többféleképpen megnyilvánulhat, pl. a liturgiában, a katekézisben stb A „rendkívüli” vagy ünnepélyes tanítóhivatal akkor lép működésbe, amikor a püspökök egyetemes zsinatra összegyűlve hoznak hitbeli döntéseket. A pápa rendes tanítóhivatalához tartozik a hit mindennapos hirdetése szóban és írásban. Rendkívüli tanítóhivatalát akkor gyakorolja, amikor ex cathedra kijelentést tesz: ez infallibilis döntés az I. Vatikáni zsinat

dogmája értelmében A zsinaton V Gasser püspök relációjában kifejtette, hogy a pápa csak az egyházzal egységben, a püspöki kollégium fejeként hozhat ilyen döntést. Erre utaltak a német püspökök Bismarcknak adott válaszukban.117 A II Vatikáni zsinat megerősítette, hogy „a tanítóhivatal nincs fölötte az Írás szavának, hanem szolgál neki (DV 10). A II. Vatikáni zsinaton a LG-hoz utólag hozzáfűzött Nota explicativa praevia nyomatékozza, hogy a pápa mint az egész egyház feje jogosult egyszemélyben is autoritatív döntéseket hozni. Karl Rahner, Avery Dulles és mások hozzáteszik, hogy az ilyen egyedüli döntéseknél is mint az apostoli kollégium feje jár el.118 Dulles megjegyzi, hogy az egyház tanítói tevékenysége nem szorítkozik csupán a pápa és a püspökök körére. A CIC 339 kánona szerint például a püspökökön kívül mások is meghívhatók egyetemes zsinatokra. A CD első helyen említi a püspök tanító

tisztségét (1214), később azonban szól a plébánosok tanítói tevékenységéről is (30) Ez természetesen nem jelenti azt, hogy új egyházi tanítást fogalmazhatnának meg, a maguk módján azonban ők is meghatalmazott tanúi az apostoli hitnek. Ez vonatkozik mindazokra is, akik missio canonicaval rendelkeznek a hit továbbadására Különösen fontos szerep juthat a teológusoknak, akik szakértelmükkel, tudományos kutatásaikkal segíthetik a pápa és a püspökök tanítóhivatali tevékenységét. Mellettük pedig fontos szerepet játszhatnak olyan prófétai ihletésű személyek, misztikusok, szentek, akik nem püspökök, nem is teológusok, mégis olyan belátásokra jutnak el, amelyek a hitletétemény körét is érintik, akár hitigazságokkal, akár a keresztény életvezetéssel kapcsolatban. Természetesen a hívő közösségre és a magisztériumra tartozik annak megítélése, hogy ezek a kegyelmi adományok hitelesek-e. Mellettük pedig minden 114

Kasper, Walter: Artikel Dogma/Dogmenentwicklung, in P. Eicher: Neues Handbuch theologischer Grundbegriffe. München, 1991 303 115 LG 25 ezt világosan megfogalmazza, bár ennek gyakorlati alkalmazásában ismételten vetődtek föl vitás kérdések, például a teológiai kutatás kompetenciáját illetően. Werbick Tamásra hivatkozik, aki különbséget tett a kétféle „tanító-hivatal” között: magisterium cathedrae pastoralis és magisterium cathedrae magistralis. Vö: im 391sk. 116 DH 3011; LG 25. 117 DH 3116. 118 Dulles, Avery: Lehramt und Unfehlbarkeit, in: Kern, Walter – Pottmeyer, Hermann J. – Seckler, Max: Handbuch der Fundamentaltheologie, Bd. 4 Freiburg, 1986 160 Fundamentális egyháztan 2008-2009. II félév 44 hívőben is megvan a „hitérzék”, s őket is megilleti a tanítói feladat, például szülőként vagy katekétaként.119 3.34 A tanítóhivatal feladatai (LG 25) A/ A hitletétemény hirdetése, kifejtése Negatív megfogalmazásban: új

„kinyilatkoztatásokat” nem lehet előterjeszteni: „nem kell várnunk semmiféle új nyilvános kinyilatkoztatást” (DV 4). Pozitíve: csak a depositum fidei-ből lehet meríteni, a nyilvános kinyilatkoztatás befejeződött.120 Isten önközlése azonban folytatódik a történelemben, mindenütt, ahol az Evangéliumot hirdetik: „Az apostoloktól származó hagyomány a Szentlélek segítségével kibontakozik az egyházban, egyre teljesebb lesz az áthagyományozott tények és igék értelmi megragadása, akár a hívők elmélkedése és tanulmányozása folytán, amikor szívükben el-elgondolkodnak rajtuk; akár a lelki dolgok bensőséges és élményszerű megértése folytán; akár azok igehirdetése alapján, akik a püspöki utódlással együtt megkapták az igazság biztos megtalálásának karizmáját” (DV 8). Az Evangélium hatékony hirdetéséhez azonban nem elég a Szentírás és a hagyomány szószerinti ismételgetése: az Evangélium üzenetét

minden kor nyelvére és gondolkodásmódjára le kell fordítani. („Nincs időtlen isteni nyelv”)121 B/ A hit védelmezése a tévedésekkel szemben. Ez részben bírói feladatként nyilvánult meg, az eretnekségek megbélyegzése, „anatémája” útján. A tanítóhivatalnak azonban ilyenkor a téves értelmezésekkel szemben részletesebben, pontosabban ki kell fejtenie az egyház tanítását. Az ősegyházban általában csak arra törekedtek, hogy a hitet az eretnek nézetekkel szemben védelmezzék. Új dogmatikus kijelentésekre csak az utóbbi századokban került sor C/ Az Evangélium alkalmazása az erkölcsi életre:122 meghatározni azt, hogy milyen erkölcsi életvezetés következik a hitből. Az általános irányelveken túl ez jelenthet gyakorlati útmutatásokat is konkrét helyzetekben. Az elmúlt száz évben például így fejlődött ki az egyház szociális tanítása, főleg számos pápai enciklika nyomán. 3.35 A tanítóhivatali megnyilatkozások

fajtái, kötelező érvénye Ez nagymértékben függ a tan szerzőjétől (egyetemes zsinat, pápa, római kongregáció, regionális zsinat, püspöki konferencia, helyi püspök), az adott dokumentum jellegétől (zsinati határozat, pápai bulla, enciklika, beszéd, nyilatkozat) és a megnyilatkozás tartalmától (hitigazság, természetes ésszel megismerhető igazság, a hit következményei). A teológia így különböző megjelöléseket alkalmaz:  de fide, de fide ecclesiastica (e kettő hiteles és tévedhetetlenül előterjesztett teológiai igazság, hitigazság);  fidei proximum, fides ecclesiastica (dogmával határos, „majdnem hittétel”, de a tévedhetetlen egyházi előterjesztés kérdéses);  sententia certa (a teológusok által biztosnak tartott következtetés, teológiai igazság, de a tanító egyház még nem terjesztette elő hivatalosan); sententia communis, sententia communior, sententia pia (a teológusok kisebb-nagyobb része által vallott

teológiai nézet).123 A II. Vatikáni zsinat nem hozott ugyan ünnepélyes definíciókat, mégis részben megismételt korábbi kijelentéseket, részben megfogalmazott új tanítást. A négy konstitúció közül kettő „dogmatikai”: LG és DV. A pápai enciklikák, a Hittani Kongregáció döntései, a püspöki konferenciák körlevelei stb. mind a maguk szintjén és illetékességi körében tesznek kijelentéseket. 119 Dulles: i.m 162 DH 3020, 3421. 121 Dulles: i.m 165 122 DH 3074; 3831. 123 Schütz Antal: Dogmatika, Budapest, 1927, Első kötet 213. – Ott, Ludwig: Grundriss der Dogmatik, Freiburg, 1981 11 120 Fundamentális egyháztan 2008-2009. II félév 45 6. Az egyház mint a kinyilatkoztatás hordozója és közvetítője 1. A kinyilatkoztatás teológiája Hitünk középpontjában Istennek Krisztusban beteljesült kinyilatkoztatása, az Evangélium áll. Az egyház: a hit közössége és hívő közösség, amelynek végérvényes vonatkozási alapja az

Evangélium. Ennek őrzésére és hirdetésére, a szentségekben és az istentiszteletben való megélésére kapott küldetést Jézus Krisztustól. Létföltétele az eredethez való hűség, az Evangélium hiteles őrzése és átadása minden korokban. A kinyilatkoztatás mindkét vatikáni zsinatnak kiemelt témája volt.124 1.1 Az I Vatikáni zsinat kijelentései 1.11 Kétféle kinyilatkoztatás Az I Vatikáni zsinat az első zsinat, amely kifejezetten foglalkozik a kinyilatkoztatással. A Dei Filius konstitúcióban először Istenről, mindenek teremtőjéről és céljáról szól, kijelentve, hogy „a teremtett dolgokból az emberi ész természetes világosságával biztosan megismerhető” („természetes kinyilatkoztatás”: DH 3004). Emellett azonban adott természetfölötti kinyilatkoztatást, hogy az ember elé kitűzött természetfölötti célt felismerje, és isteni javakban részesüljön.125 Eszerint a természetes kinyilatkoztatás a teremtéssel adott,

hiszen abból – az analogia entis alapján – a világfeletti Isten léte és lényege megismerhető. A zsinat megvallja Isten transzcendenciáját, lényegi különbözőségét a világtól, szabad teremtői hatalmát, s a természetes és természetfölötti rend lényegi és ismeretelméleti különbözőségét.126 A természetfölötti kinyilatkoztatás Istennek az a megnyilatkozása, amely objektíve nem adott a teremtésben, szubjektíve pedig megismeréséhez kevés az emberi értelem. Ez a kinyilatkoztatás szóban és tettekben, a történelem eseményeiben történt: Istennek a teremtés fölött, attól elkülönülő tette. Az tette szükségessé, hogy Isten természetfölötti célra rendelte az embert: arra, hogy „részesüljön az isteni javakban”. Ezért fölébe emeli az értelem ellenőrzésének. Isten („qui nec falli nec fallere potest”) tekintélye szavatolja igazságát 127 Ezt a tekintélyt a külső „jelek” igazolják (credibilitas). A

kinyilatkoztatás tartalmát nem különböző igazságokban jelöli meg, hanem „önmagát és akaratának (üdvösségünket célzó) döntését” nyilvánítja ki; hangsúlyozza tehát Isten önkinyilatkoztatását, de ehhez hozzátartozik döntéseinek hírüladása is. Mindez beszéddel történik, sokféleképpen a próféták által, majd az idők teljességében a Fiú által. A zsinat először a racionalizmus és a naturalizmus ellen védekezik, majd később a modernizmust ítéli el: Isten kinyilatkoztatása és üdvössége természetfölötti és ingyenes. A zsinati dokumentum tanító része szűkösebb és kidolgozatlanabb, mint az elítélő tételek. Nem ad átfogó tanítást a kinyilatkoztatásról, hanem a tévtanokat emeli ki. Nagyrészt a középkori szemléletre támaszkodik, és a kinyilatkoztatást főleg mint ismeretközlést emeli ki.128 A szövegből nem egyértelmű, hogy a kinyilatkoztatás pontosan miben áll: Isten önközlése-e vagy csupán az

általa feltárt igazságok („divinitus revelata”: DH 3011). Mégis inkább tanítás jellege van, kognitív: információk az isteni titkokról. A kinyilatkoztatott igazságok olyan tanok, „amelyek az emberi értelem számára nem hozzáférhetőek”. Az 124 Fries: i.m 305skk DH 3005. 126 DH 3001-3005; 3021-3025. 127 DH 3008-3026-3029. 128 DH 3004-3008; 3026-3029. 125 Fundamentális egyháztan 2008-2009. II félév 46 apostolok halálával ez a tan lezárul, tartalma véglegesül. A Szentírásban és a Szenthagyományban átadódik az egyháznak, amely köteles hűségesen őrizni és továbbadni azt Egyenlőségjelet tesznek tehát a kinyilatkoztatás és az „áthagyományozott hitletétemény” vagy „kinyilatkoztatott hittartalom” közé. Mindez megerősíti a kinyilatkoztatás instrukcióelméleti értelmezését: leszűkül Isten üdvözítő tevékenységének kognitív oldalára. A kinyilatkoztatás eseménye főleg tanítás, igazságok rendszere

(depositum), ezek természetfölöttiségét, zárt véglegességét, változatlanságát hangsúlyozzák. Ebben fontos a kinyilatkoztatás igazságjellegének hangsúlyozása, de háttérbe szorul a tény, hogy ez valójában Isten önközlésének része. A kinyilatkoztatás olyan eszköz, amely által „tanítást kaphatunk” (DH 3027), amelynek ismereteket köszönhetünk (DH 3005; 3015): tehát információátadás, hittanítás (DH 3020), kinyilatkoztatott tan (DH 3042). A zsinat kinyilatkoztatás-tanának jelentősége abban rejlik, hogy hangsúlyozza a kinyilatkoztatás igazságközvetítő (kognitív) jellegét. () Azt az árat fizeti viszont a racionalizmussal való teljes szembenállásáért, hogy Isten személyes önfeltárása háttérbe szorul – bár nyomatékosan megemlítik–, és az a látszat keletkezik, mintha a kinyilatkoztatás története egyszerűen csak különféle igazságok közlésére irányulna. Minden korábbinál hangsúlyosabban az igazság

horizontjában szemléli a kinyilatkoztatást: olyan igazság, amely a hívőnek lehetővé teszi a részesedést az isteni javakból.129 A természetes és a természetfölötti rend azonban nem különül el egymástól, az ember önmagán felülemelkedő, transzcendáló, a kinyilatkoztatás befogadására képes teremtménynek van megalkotva: „a természetfölöttire meghívott természet”. A teremtés a megváltásban, az új teremtésben válik teljessé. Mivel pedig az ősbűn következtében természete megromlott, az embernek meg kell térnie ahhoz, hogy a hitre eljusson. 1.12 A hit a kinyilatkoztatás eseményéhez tartozik mint az embernek arra adott válasza „A kinyilatkoztató Istennek elménk és akaratunk föltétlen hívő hódolatával tartozunk”130. Az ember csak „az Ige meghallójaként” válhat egészen emberré, hitbeli engedelmességben. A katolikus egyház e hitet „természetfeletti erénynek tartja”: „igaznak tartani mindazt, amit Isten

kinyilatkoztatott”. E felfogás szerint a hit elsősorban a hitigazságok elfogadásában nyilvánul meg. A hitnek tehát megfelelően kettős értelme van: engedelmeskedés a kinyilatkoztató Istennek (fides qua), másfelől viszont: igaznak tartani az Istentől kinyilatkoztatott igazságokat (fides quae). A hit: igaznak tartani, amit Isten kinyilatkoztatott131 1.2 A két zsinat között 1.21 Új szempontok a kinyilatkoztatás teológiájában 1 A kinyilatkoztatás kognitív szemléletét a kommunikatív értelmezése váltja fel: a kinyilatkoztatás Isten önközlése. – 2 A kinyilatkoztatás történeti jellegű. – 3 A kinyilatkoztatás központjában az Evangélium, az üdvösség jó híre áll. Ez azonban nem tételek rendszere, hanem maga Krisztus, az ő élete és műve. Mindezt az Ószövetség készítette elő, és az apostolok tették teljessé Krisztus feltámadása után. Az üdvösségtörténetben végbement kinyilatkoztatás Krisztusban vált teljessé. Az

egyház hite Krisztus személyéhez és az embert általa megszólító Istenhez kötődik. – 4 A kinyilatkoztatás szorosan összefügg az üdvösséggel A kinyilatkoztatásnak üdvözítő ereje van. Azt az Istent mutatja meg számunkra, aki fiában üdvözít bennünket Az Evangélium az üdvösség üzenete, amelyet az egyház közvetít. Egész egzisztenciánkkal 129 DH 3005. DH 3008. 131 DH 3008. 130 Fundamentális egyháztan 2008-2009. II félév 47 fogadjuk be. – 5 Az üdvösség misztériuma: szeretetközösség Istennel A kinyilatkoztatás interperszonális. Maga az élő és személyes Isten szólítja meg az embert, abszolút szabad és végtelen szeretetében. A hit ezért a kinyilatkoztatáshoz tartozik A kinyilatkoztatás Isten első és szabad lépése az ember felé, a hit az ember első, szabad lépése Isten felé. 1.22 A dogmafejlődés A kinyilatkoztatáshoz vezetett vissza a dogmafejlődés kérdése is Főleg De Lubac mutatott rá határozottan arra,

hogy a kinyilatkoztatás nem egy sor állításnak az összessége. Mindezek Krisztus misztériumában kapcsolódnak össze Isten ajándékká teszi önmagát a Fiában. Így valósítja meg őseredeti tervét, hogy az embert örök életre hívja Krisztus által. Krisztus működésének nyilvánosságra hozatala, a megváltás kinyilatkoztatása, az üdvösség ajándékának feltárása szerves része a megváltásnak. Jézus Krisztusban a kinyilatkoztatott valóság és a kinyilatkoztatás eseménye, az ajándék és annak kinyilatkoztatása összekapcsolódik. Krisztus egyszerre misztérium és a misztérium kinyilatkoztatása. Ezt a teljes valóságot megfelelő absztrakcióval szétbonthatjuk különálló igazságokra, tételekre, de csak avval a feltétellel, hogy mindig az Egésszel összefüggésben látjuk. A misztériumot Krisztus az emberek tudomására hozza: ez az Evangélium, az üdvösség üzenete. A lét rendjében a misztérium az elsődleges, a megismerés

rendjében az apostoli tanúságtétel. Világosan meg kell különböztetnünk az apostolok helyzetét az egyházétól, hiszen ők egyedülálló és kiváltságos állapotban voltak, mint Jézus Krisztus közvetlen tanúi. Krisztus kinyilatkoztatását az apostolok tanúságétele közvetíti és egészíti ki. Viszont ők sem fejtettek ki mindent egészen világosan, sok mindent csak csíraszerűen adtak elő, vagy pedig életük gyakorlatában, hitükben vallottak meg. A dogmafejlődés erről a pontról indul el Ehhez azonban nemcsak éles ész, egyre világosabb intellektuális feldolgozás szükséges, hanem a Szentlélek megvilágosító kegyelme is. 1.3 A II Vatikáni zsinat tanítása A zsinat a Dei Verbum című dogmatikus konstitúcióban szól a kinyilatkoztatásról. 1.31 A kinyilatkoztatás nem verbális, tárgyias közlés, nem pusztán isteni tanítás számunkra hozzáférhetetlen dolgokról, hanem Isten valóságos, személyes önközlése. Nemcsak az emberi

megismerésnek válik hozzáférhetővé, hanem üdvözítő valóságában jelenvalóvá lesz, részesíti magában az embert. A kinyilatkoztatás nem fogalmi-intellektuális szóbeli megnyilatkozás, hanem személyes-megváltó valóságos feltárulkozás, olyan esemény, amelynek révén az ember az isteni természet részesévé lesz. „Egy jelenlét eljövetele az emberek közé” (De Lubac). Mivel ez az életegység az ember üdvössége, a kinyilatkoztatás feltárja Isten örök elhatározását az ember üdvösségéről. „Az az örök élet, hogy ismerjenek téged, az egyedül igaz Istent, és akit küldtél, Jézus Krisztust” (Jn 17,3). Ez a kinyilatkoztatás a történelemben megy végbe, fokozatosan. Az Isten által végbevitt tettek és szavak tudatos és tervezett eseménysorozatot alkotnak, „oikonomiát”, amely Jézus Krisztusban teljesedik be, aki az egész kinyilatkoztatás közvetítője és teljessége. A kinyilatkoztatás ökonómiája a teremtés

kezdetétől működik (DV 3). A kinyilatkoztatás tehát tettek és szavak által (gestis verbisque) teljesedik be. Nem pusztán tények, hanem célzatos, jelentés tartalmazó események – olyan műveletek, amelyek művekben tárgyiasulnak: történelmi tettek, amelyeket személyes hatóerő hozott létre. Való igaz, hogy az ún természeti kinyilatkoztatás javarészt csak tettek által ment végbe, a természetfölötti kinyilatkoztatás pedig szavak által – is. A zsinat használja az „üdvtörténet” kifejezést. Ezt a kifejezést korunkig a katolikus teológusok alig használták, a protestánsok körében pedig mintegy száz éve terjedt el. (Az Fundamentális egyháztan 2008-2009. II félév 48 egyházatyák az üdvösség ökonómiájáról beszéltek.) A kinyilatkoztatás a történelmen belül ment végbe, nem valami mitikus időben, hanem Isten maga szólt közbe általa az emberi történelemben, konkrét helyen és időben. Az üdvösséget hozó esemény

Jézus Krisztus konkrét történelmi alakjában lépett be a történelmünkbe. Rahner szerint az emberi történelem koextenziv az üdvösségtörténettel – persze a konkrét történelmi kinyilatkoztatás nem mosható bele egy amorf evolucionizmusba. Az üdvösség nekünk mindig a történelemben jelent meg, de az üdvösség túlcsordul a történelmen, hogy bevezessen bennünket az isteni élet közepébe. Meg kell tehát haladnunk a történelmet, hogy az elnyerje végső értelmét. E kinyilatkoztatás abszolút csúcspontja Jézus Krisztus (DV 4). De vele nem ér véget, tovább hat az egyház tanításában, életében és kultuszában, s az idők végén bekövetkező dicsőséges megnyilvánulása felé tart. Krisztus a közvetítő és a kinyilatkoztatás teljessége, maga a teljesség. Ő egyszerre az üzenet hordozója és az üzenet tartalma, a kinyilatkoztató és a kinyilatkoztatott. A kinyilatkoztató, akinek hinni kell, és a kinyilatkoztatott személyes

igazság, akiben hinni kell. De benne az Atya jelenik meg, ő az Atya megnyilvánulása (Irenaeus), az Atya arca (Alexandriai Kelemen). Az Atya egyedül benne találja meg azt a kölcsönös ismeretet, amely szeretetének tökéletes elismerése: a Fiú és az Atya egységében magát a szeretetkapcsolatot kapjuk meg: a Szentlelket. A kinyilatkoztatás teocentrikus és trinitárius: Isten nemcsak szabad kezdeményezője és hordozója ennek az eseménynek, hanem tartalma és célja is. Nem valamit nyilvánít ki, hanem önmagát. Nem „isteni javakban” részesedünk, hanem „utunk nyílik az Atyához” Az örök Szentháromság szeretetdialógusába kapcsolódunk bele: közösségre lépünk az Atyával, a Fiúban, a Szentlélek által. Ez az élő kapcsolat az Atyával, amely Krisztust alkotja, mindenekelőtt az imádságban fejeződik ki: az imádásban, hálaadásban, könyörgésben. Ez Krisztus lelkének természetes mozgása, folytonos öröme. 1.32 A hit e személyes

találkozás aktusa: az ember által befogadott, megválaszolt kinyilatkoztatás. Az ember engedelmesen befogadja a magát feltáró Istent, s egyetért nem csupán a kinyilatkoztatott igazságokkal, hanem a kinyilatkoztatás egészével. (A fejezet mindig csak egyes számban használja a szót.) A kinyilatkoztatás az a természetfölötti kapcsolat, amelynek létesítését maga Isten kezdeményezte az emberrel: olyan párbeszéd ez, ahol Isten Igéje először a megtestesülés, majd az Evangélium által fejezi ki magát. Az Evangélium Örömhír, de nem csupán híradás, hanem egy kapcsolat kezdete, amely az ember egyetlen teljes boldogságát kínálja fel evilágon s az üdvösséget a túlvilágon. Az angyali üdvözlet jól példázza, hogy ez az örömhír hogyan teremt életet és közösséget. Igazi találkozás csak hitben jön létre. Szavával Isten a barátság párbeszédére hívja az embert. A hit az ember első szabad lépése Isten felé, válasz Isten

hívására Ha az ember megnyílik az őt megszólító Istennek, osztozik gondolataiban, akkor a találkozás életközösséggé mélyül. A kinyilatkoztatás és a hit tehát lényegénél fogva személyközi Mivel azonban Isten szaván keresztül nyilatkozik meg, a hit: egyetértés azzal, amit Isten mond. Az így kezdődő párbeszéd végső beteljesülése a végső színről-színre látás. De már itt a földön Isten titokzatos jelenléte, élő kapcsolat két személy, Isten és ember között. A hit ezért az egész személyt átfogó cselekedet, a szeretetben válik tevékennyé. A hitbeli találkozás jellemzői: 1. Mindig Isten a kezdeményező Ő indítja meg a válaszunkat is. Ő teremti meg bennünk az ontológiai alapot a hitre, anélkül, hogy szabadságunkat elvenné Akaratunk szabad marad, elfogadja vagy elutasítja-e ezt az új szabadságot – 2. A választás totális: ha Krisztus Isten, a megszemélyesült igazság, akkor szava mindennek az alapja. Az

embernek döntenie kell Isten vagy az ember mellett: halálosan komolyan vállalja-e Istent. Saját egojának gyökereit elengedve új gyökeret ver-e Krisztusban (Ef 3,17) Ehhez pedig kevés a puszta intellektuális elmélkedés Isten szaváról: a kinyilatkoztatás a Fundamentális egyháztan 2008-2009. II félév 49 szeretet szava, s az erre válaszoló hitnek az ember szívét át kell alakítania gyermekivé. – 3 A találkozás a teljes kommunióig mélyül. Életegység a szeretetben Istennel, ahogyan a Fiú életegységben él az Atyával. „Közösségben vagyunk Istennel” (1Jn 1,3; 6), Istenben vagyunk (1Jn 2,5; 5,20), „Istenben lakunk” (1Jn 2,6; 24; 3,24; 4,13.1516) A hit tehát az Istennel kötött barátság nyitánya. A kinyilatkoztatás és a hit a szeretet műve A kinyilatkoztatás szorosan egybetartozik az üdvösséggel. Az üdvösség: szeretetközösség a Szentháromságos Istennel, s a kinyilatkoztatás ezt hozza létre: a communicatio teremti meg a

communiót. Isten szeretetében teremtette meg az embert, s az ember Isten szeretetétől válik szeretetreméltóvá (nem megfordítva, mint az emberi szeretetben, ahol a másik sajátos értéke lobbantja fel a szeretetet iránta). Szóba áll az emberrel, „tekintetre méltatja”, s megkezdődik az isteni kommunikáció az emberrel, áthidalva minden nehézséget: a transzcendenciáét, az ember bűnéét, az időét, amellyel el kell vállalni a fokozatosságot, a töredékességét, a félreértések lehetőségét. A konstitúció későbbi fejezetei nem viszik tovább egészen következetesen ezt a szemléletet. De az áttörés megtörtént: a kinyilatkoztatás Isten reális önközlése, az ember nem isteni információk befogadója, hanem egész lényével az isteni életközösségre meghívott partner. 2. Az egyház alapfeladatai 2.1 Az egyház hármas küldetése Az egyháznak Krisztustól kapott küldetése az, hogy az apostolok tanúságtételére építve folytassa a

Megváltó üdvösségszerző tevékenységét: hirdesse minden korban Isten meghívását, és fogadja be az Ő hívó szavát; Krisztus Lelkének erejében legyen az Istennel való szeretetközösség helye, hirdetője és hathatós eszköze („szentsége”). Ezt a feladatát Isten népeként mint a hívő közösségben megjelenő szubjektum, kollektív személyiség tudja teljesíteni. „Mindnyájan egyek vagyunk Krisztus Jézusban” (Gal 3,28) Az egyháznak cselekvő személyként való értelmezése az egyházatyáktól kezdve gyakran megjelenik, s a zsinat utáni ekkléziológiában kulcsfogalommá lett. Mint kollektív személyiség teljesíti hármas alapfeladatát: martüria, leiturgia, diakonia. A hívők közössége együtt hallgatja és értelmezi, tanúsítja és hirdeti Isten szavát, együtt imádkozva vesz rész Isten üdvözítő misztériumának istentiszteleti ünneplésében, éli meg a testvériséget a közösségben. A hívek „állhatatosan kitartottak az

apostolok tanításában és közösségében, a kenyértörésben és az imádságban” (ApCsel 2,42). A reformáció ideje óta a katolikus teológiában is használatos az egyház funkcióit Krisztus hármas küldetése szerint felosztani: prófétai, papi és pásztori/királyi funkció. A történelem folyamán e feladatokat persze sokféle formában és intézményben végezték az egyházban, más-másféle feladatok kaptak nagyobb hangsúlyt. Az igehirdetés és tanúságtétel nemcsak a vallási oktatásban jelent meg, hanem az istentiszteleteken, a hiteles keresztény életben, az irgalmas szeretet cselekedeteiben, a művészi ábrázolásokban. Az istentisztelet sem korlátozódott sajátos liturgikus cselekvésekre. Az igehirdetés, sőt maga a keresztény élet is liturgiává válhat. A szentségek is túlnyúlnak a hetes számon Krisztus jelszerű jelenléte sokféle formában megjelenik, a felszentelt hivataltól kezdve a szegények szolgálatáig. A diakónia sem

korlátozódik a karitatív tevékenységre, hanem átfogja az emberek mindenféle szolgálatát. Az egyház hármas küldetése krisztusi eredetéhez kötődik. Azért kap megbízást az igehirdetésre, mert maga is Isten szavának teremtménye. Azért kap megbízást az istentiszteletre, mert az eucharisztikus adományokban részvétel által maga is mindig újra Fundamentális egyháztan 2008-2009. II félév 50 újjászületik. Azért kap megbízást a diakóniára és a testvéri közösségre, mert maga is Jézusnak és követőinek szolgálatából él, és a szentháromságos communióból kapja erejét. „Krisztus mindig jelen van egyházában. () Jelen van a szentmisében, a pap személyében () Jelen van igéje által, minthogy Ő maga szól hozzánk, amikor az egyházban a Szentírást olvassák. Végül jelen van, amikor könyörög és zsoltárt zeng az egyház” (SC 7). 2.2 Az Ige szolgálatában (igehirdetés és tanúságtétel: martüria) Az egyház

elsődleges küldetéséhez tartozik, hogy Jézus küldetését folytatva hirdesse Isten nagy tetteit, amelyek Jézus Krisztusban értek tetőpontjukra; hűségesen megőrizze és hirdesse az Evangéliumot, Istennek Krisztusban megtestesült szavát. Krisztus az, aki létrehozza a hívő közösséget: megnyitja szívüket és szemüket a Szó meghallására és befogadására, és képesíti őket az arról való tanúságtételre. Erre a feladatra az egyház egésze meghívást kapott A Szentírás és az egyház viszonyában azonban „kiemelkedő helyet foglal el a tanítóhivatal mint Isten írott igéjének magyarázója és hirdetője” (UR 21). Az eredethez való hűség megőrzését szolgálja a Szentírás, amely normája és kritériuma az igehirdetés minden formájának. „Az egyház küldetése Isten igéjének hirdetése az egész világnak. () Az egyház kérügmatikus közösség, amely az igehirdetésen át fenntartja Isten csodálatos tetteit a történelemben,

különösen a Jézus Krisztusban megnyilvánult hatalmas művét. A közösség mindenütt létrejön, ahol a Lélek lüktet, ahol az Igét hirdetik, és hittel befogadják. Az egyház esemény, az Istennel való találkozás pontja.”132 Az igehirdetés azonban nem mechanikus ismételgetése az apostoli tanításnak, hanem aktív folyamat, amelyben Jézus örömhíre és az ember vágya az üdvösségre találkozik. Az üdvösséget nem csupán távoli ígéretként mutatja be, hanem jelenvalóként közvetíti.133 A kinyilatkoztatást hittel fogadjuk be. Isten szava úgy érkezik meg a történelembe, hogy a hívő közösség befogadja azt, és tanúságot tesz róla. Az egyház lényegéhez tartozik, hogy az evangéliumi igazságot magáévá teszi, és vele közösségre lép: így válik élővé. A „hinni” és az „igazságot tenni” (Jn 3,21; 1,6) azonos fogalmak. Az Evangéliumba vetett hit azt jelenti, hogy elfogadjuk: Isten az életünket Krisztusban az

istengyermekség életévé alakítja át. Az Evangéliumról az apostoli tanúk és közösségek hite tesz tanúságot, ők közvetítik és rögzítik azt Krisztus Lelkének erejében.134 Az evangéliumi igazság közvetítése természetszerűen folytatódik az egyház istentiszteletében, az Ige szolgálata szakramentális jellegű.135 2.3 A kiengesztelődés szolgálatában (istentisztelet, szentségek, imádság: leiturgia) Az Igének, Krisztusnak jelenvalóvá tétele a szentségek által történik. Az egyház küldetése, hogy az istentiszteletben hirdesse a kiengesztelés szavát, az imában ezért könyörögjön és hálát adjon, a keresztségben megpecsételje a hívők belépését az egyházba mint a kiengesztelődés helyére, az Eucharisztiában emlékezőn megünnepelje az Úr halálát és feltámadását, és mindig aktualizálja a kiengesztelődést a bűnbocsánat szentségében. Az istentiszteleti emlékezés által az üdvösségtörténet eseményei

„megelevenednek”, jelenvalóvá válnak, a közösség pedig az egész világ nevében befogadja őket, és hálát ad értük. Mindezekben a funkciókban az egész közösség részt vesz, a fölszentelt hivatalviselők vezetésével. Ez csak úgy lehetséges, hogy az egyház már előzőleg megtapasztalta az isteni kiengesztelődést. „Isten szeretett Fiának 132 McBrien, Richard Peter: Church: The Continuing Quest, New York, 1970. 11 Neuner: i.m 447 134 E feladathoz vö.: Dulles, Avery: Az egyház modelljei, Budapest, 2003 87skk 135 Bouyer: i.m 296skk 133 Fundamentális egyháztan 2008-2009. II félév 51 önátadása vezetett el az Istennel való kiengesztelődéshez, az teremtette meg a kiengesztelt közösséget,”136 amely az istentisztelet révén az Isten-dicséret új színhelyévé lesz. Az igehirdetés és a liturgia, sőt az egyház egész „szent” élete egyetlen tanúságtétel az igazságról. „A hit válasza a Misztérium szavára: az eucharisztikus

imádság” 137 Ahogy az emmauszi tanítványokról olvassuk: „felismerték őt a kenyértörésben”. Az újszövetségi írásokból megismerhető legrégibb forma a kérügma, amely az apostolok és az első, apostoli nemzedék tanúságtételét, tapasztalatát tükrözi. Ez a kérügma összefoglalja az üdvösségtörténetet Krisztusig. A Feltámadottból és Lelkéből élő egyház pedig ezt folytatja tovább az Eucharisztia és a szentségek ünneplésében. Az egyház élete a szakramentális istentiszteleti életben, főleg az Eucharisztiában válik igazán elevenné: ott él az egyház, ahol a szentségeket ünneplik, s ahol a szentségeket ünneplik, ott jelen van az egyház. A kinyilatkoztatás magában foglalja az egyházat Krisztushoz tarto zásában, mint annak utolsó elemét, amely nélkül a kinyilatkoztatás nem lezárható. „Az Evangélium teremtő igéjét a Krisztus szava és Lelke által alapított, egybegyűjtött és evangéliumával átitatott

egyház képes hirdetni és tanúsítani Isten megbízásából és ígérete alapján.”138 2.4 A szeretetszolgálat és a testvéri közösség: diakónia Az egyháznak kiemelt feladata egyrészt a szegények és ínségben szenvedők szolgálata, másrészt a testvéri szeretetben élő közösségek létrehozása. Krisztus szolgáló szeretete nyitotta meg az utat az együttlét és egymásért-lét új formái felé. Az első időkben ez a testvérszeretet volt a keresztények legfőbb ismertetőjegye (ApCsel 2,47). A szolgáló egyház modellje főleg a II. Vatikáni zsinaton és azt követően került előtérbe (vö.: Gaudium et spes konstitúció)139 Gyakran utalnak Jézus proegzisztenciális, másokért adott létére, szolgáló szeretetére, s arra, hogy ezt a létformát írta elő tanítványainak is. Elterjedt Bonhoeffer kijelentése is: „Az egyház csak akkor egyház, ha másokért van”140 Az egyház legmélyebb lényege valósul meg a diakóniai szolgálatban. S

ez nem merülhet ki a különböző karitatív feladatokban, hanem társadalmi, szociális, olykor politikai cselekvést is sürget, fellépést a szegények, az igazságtalanul elnyomottak, a nincstelenek szolgálatában.141 Ezek a feladatok persze többnyire meghaladják az egyes közösségek kompetenciáját, és országos vagy nemzetközi összefogást, szervezeteket igényelnek. 3. Az igazság megőrzése és hirdetése az egyházban 3.1 Az egyház: az Igazság háza „Ha késném is, tudd, hogyan kell viselkedned Isten házában, mely az élő Isten egyháza s az igazság oszlopa és biztos alapja” (1Tim 3,15). A szöveg az apostolok utáni helyzetet festi le, amelyben az egyház az igazság épületének szerkezeti tartóelemeként jelenik meg: annak oszlopa és alapja. Az egyház az apostoli időktől kezdve mindmáig ebben a meggyőződésben 136 Wiedenhofer: in: Schneider: i.m II 115 Bouyer: i.m 305 138 Wiedenhofer: in: Schneider i.m II 114 139 Vö.: Dulles: im 105skk

140 Bonhoeffer, Dietrich: Börtönlevelek: fogságban írt levelek és feljegyzések. Budapest, 1999 203 141 Ez az alapja a „politikai teológiának” és a „felszabadítási teológiának”. 137 Fundamentális egyháztan 2008-2009. II félév 52 él: létének alapja az igazság.142 Az „igazság” azonban nem csupán a létező dolgoknak a kutató értelem előtt feltáruló léte, annak felismerése. „A létező dolgok és a lét mögött kell lennie egy végtelen, tökéletes, mindent megalapozó igazságnak. Keresztény szóhasználattal az igazság végső alapja Isten. Isten az Igazság”143 A keresztény kinyilatkoztatás arra tanít, hogy Isten az élet teljessége (Kol 1,19; 2,9; Ef 1,23; 1Jn 1,20). Nem fönséges, statikus nyugalom, hanem végtelen, eleven dinamika, akihez mindig, még a mennyei boldogságban is, mindig úton vagyunk. Nemcsak a lét alapja, akitől minden származik, hanem a lét végső célja is, aki felé törekszünk, s aki hozzánk

közeledésében is mindig távoli. Istent és az ő igazságát ezért sohasem lehet egészen megragadni, birtokolni. Igazsága a kegyelmesen hozzánk hajló Isten kinyilatkoztatása Az Újszövetségben és János számára az igazság és a kinyilatkoztatás azonos, a kinyilatkoztatás pedig nem választható el a kinyilatkoztatótól, Krisztustól, aki az isteni igazság epifániája. Az igazságnak ezért megváltó és üdvözítő szerepe van. Az „Evangélium igazsága” (Gal 2,5 l4) Krisztusban osztályrészünkké lett: „Jézusban van az igazság” (Ef 4,21). Krisztus azonban nemcsak az egykor eljött Megváltó, hanem az eljövendő is, aki mindent megújít, „Isten hasonlóságára tiszta igazságban és szentségben” megalkotja az új embert (Ef 4,24), s „új eget és új földet” teremt (Jel 21,1.5) Az igazság keresztény értelme tehát: a Krisztusban testet öltött, Isten által garantált új, megváltó valóság (=üdvösség), amellyel a kegyelemben

megajándékozott s amelyet reményben hordozunk, de amely az eszkatonban válik teljessé. Ebből következik, hogy az egyház az igazság birtokában van ugyan, mégis mindig újra meg kell találnia: folytonosan keresnie kell a neki adott, őt üdvözítő igazságot, hiszen abban találja meg az üdvösséget. A pasztorális levelek ismételt figyelmeztetése ez: Isten „azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön, és eljusson az igazság ismeretére. Ebből adódik az apostol küldetése: hogy tanú és hírnök legyen. ” (1Tim 2,4-7!) Ez a küldetés azonban hatalmas feladatot rótt már az apostolokat követő első nemzedékre. Tisztázniuk kellett, mit is mondott valójában az élő Isten? Jézus közvetlen tanítványai, a Feltámadott jelenéseinek tanúi már nem élnek. Mi biztosítja ebben a helyzetben az igazság jelenlétét, hitelességét? A kérdés azóta is eleven az egyház történetében. Mi két alapkérdésre keressük a választ: Milyen módon

biztosítja az igazság jelenlétét az egyház? Hogyan őrzi és közvetíti ezt az igazságot? 3.2 Az igazság jelenléte az egyházban Az első kérdésre adandó válaszhoz definiálni kell: mi az az igazság, amelynek háza az egyház? Mi az egyház, amelyben ez az igazság jelen van? Hogyan jut el az ember az igazsághoz? Összegezve: kinyilatkoztatás, egyház, hit kapcsolata. Az élő Isten igazsága nemcsak a létezők létében ragyog fel, hanem a maga teljességében a kinyilatkoztatásában, amelyet szavával és tetteivel tár fel az ember történelmében. Ez személyes történés, találkozás az élő Isten kezdeményezésére az emberrel Ez a találkozás felülmúlhatatlanul valósult meg Jézus Krisztusban, aki Isten szava (Jn 1,1-14). Ő tehát az igazság alapvető tartalma, s a benne kimondott igazság az, hogy Isten szereti az embert. Annyira szereti a világot, hogy a Fiú-Logoszt elküldte a világba, hogy azt megmentse: Jézus Isten „igen”-je minden

„nem” ellenére (2 Kor 1,19sk). Az igazságnak Isten által kezdeményezett eseménye tehát egészen személyes és egzisztenciális: üdvösséghozó. Az ember számára tehát létkérdés, hogy ezt felismeri-e, és 142 A továbbiak Beinert, Wolfgang gondolatmenetét követik: Vom Finden und Verkünden der Wahrheit in der Kirche, Freiburg, 1993. 10-53 143 Beinert: i.m 12 Fundamentális egyháztan 2008-2009. II félév 53 életét hozzáigazítja-e. Teológia ezt az igenlő választ hitnek nevezi A hit az egész embert lénye legmélyéig átjáró igenlése Isten igazságának: az egyén személyesen és közvetlenül megtapasztalja, megismeri, megérti és befogadja Isten szavát. Ez a személyes tapasztalat azonban önmagában még lehet csalóka is. Isten konkrét szava, amely Krisztus konkrét szavában jelent meg, nem közvetlenül jut el minden egyes emberhez, hanem mások tapasztalatának tanúságán keresztül. A hitbeli tapasztalatoknak ez a sora az első

tanúkra, az apostolokra vezethető vissza, s onnan közvetítődik a századokon át az egyház közösségében minden korokhoz. Az igazság tehát a történelemben egy közösség hitében jut el hozzánk Én csak azért tudok hinni, mert létezik a hit Mi-je, a hívő közösség. A folyamat azonban fordítva is működik: minden hívő tapasztalat gazdagítja a hívő közösséget is. 3.3 Az egyház mint a hit igazságának tanúja Az egyház tehát szükségszerűen bekapcsolódik az igazság folyamatába, amely a magát kinyilatkoztató Isten és a hívő ember között végbemegy. Legfontosabb feladata ez a közvetítés Isten szava és a hívő ember között. Tehát híd szerepet tölt be, s így válik az igazság alapjává. Az első tanúknak, az apostoloknak az Isten szaváról adott tanúságtételét juttatja el minden korok emberéhez. Az egyház ezért communio fidelium, amelynek feladata a tanúságtétel és az áthagyományozás, a hagyomány továbbadása minden

embernek. (Ezért egyrészt, eredete felől nézve apostoli, másrészt, célját és küldetését tekintve katolikus.) Tekintélye nem saját jogán alapul, hanem Isten szaván. Az egyház mint communio: tagolt, nem minden tagjának azonos a funkciója. Fontos tisztázni, milyen forrásokból meríti az igazságot, amelyet képvisel. A hit számára meghatározó forrásokat („loci theologici”) különféleképpen csoportosítják. Az egyházban diakron módon, az időkön átívelően a legfontosabb tanú a Szentírás és a hagyomány. Szinkron módon, azonos időben: az egyházi tanítóhivatal, a teológia és a hívők hitérzéke. A hagyomány nem a Szentírástól független forrása a hívő ismeretnek, hiszen maga az Írás is a hagyomány folyamatában keletkezett. 3.4 A loci theologici 3.41 A Szentírás Az egyházban jelenlévő igazság maga az élő Isten, aki végső teljességében Krisztusban jelent meg számunkra. Ennek az epifániának fogható eredeti tanúja

a Szentírás A Biblia egésze nem maga Isten szava, hanem annak legfontosabb, a Szentlélek által sugalmazott lecsapódása. A Szentírás tehát a hit legfőbb normája, amely a legközelebb áll a kinyilatkoztatáshoz. „Az egyház mindenkor tisztelte a Szentírást, mint magát az Úr testét is, hiszen főleg a szent liturgiában szüntelenül veszi és nyújtja a híveknek az élet kenyerét mind Isten igéjének, mind Krisztus testének asztaláról. () A Szentírásnak kell tehát táplálnia és irányítania az egész egyházi igehirdetést, mint magát a keresztény vallást is” (DV 21). A Biblia keletkezésétől kezdve az egyház könyve (vö. kánonképződés), amelynek elsődleges szerepe van az igazság közvetítésében. Nem maga Isten igazsága, hanem ennek az igazságnak közvetítése az emberi kommunikáció formái között. (Ahogyan Krisztus sem csupán maga a Logosz, hanem a megtestesült Ige.) Krisztus kinyilatkoztatásának tanúja az apostoli nemzedék

tükrén keresztül: norma normans non normata a keresztények hite és élete számára. Az egyház tehát végérvényesen a Szentíráshoz kötött, az tartja meg az igazság útján Mivel azonban a szöveg a történelembe ágyazódik bele, ezért szükség van más értelmező tekintélyekre is. 3.42 A hagyomány Mivel a kinyilatkoztatás szóban jelenik meg, a hagyomány is a nyelvhez kötött. A hagyomány az egyház hívő életmegnyilvánulása a mindig változó időben „Az apostoloktól származó hagyomány a Szentlélek segítségével kibontakozik az egyházban, s Fundamentális egyháztan 2008-2009. II félév 54 egyre teljesebb lesz az áthagyományozott tények és igék értelmi megragadása” (DV 7-8). A kinyilatkoztatás tanúságának továbbadása a történelemben normatív e tanúság megismerésében és megértésében. A mindenkori hívő közösség egyre mélyebben behatol a hitbe, az adott kor megértési horizontjának megfelelően. A hagyomány

egyfelől kritikát gyakorol az egyházban, másfelől viszont maga is megfelelő kritikára szorul, hogy a tévedésektől megőrződjék. 3.43 A tanítóhivatal A LG 35 szerint minden megkeresztelt, a hívők összessége hitelesen hirdeti a hitet, egyeseknek azonban kiemelkedő tanító feladata van, így a teológusoknak, a hitoktatóknak, a szülőknek. Egészen különös azonban a pápa és a püspökök feladata és felelőssége, ők a tévedésmentesség tekintélyével adják tovább a hitet. (Ez a tévedhetetlenség azonban maga is a hit tárgya.) A püspökök „a hit hírnökei, akik hirdetik a hitet, amelyet el kell fogadni. Amidőn a püspökök a római pápával közösségben tanítanak, mindenkinek úgy kell tisztelnie őket, mint az isteni és katolikus igazság tanúit” (LG 25/1). A pápa és a püspökök tehát az egyház autentikus tanítói: feladatuk a hitigazságok őrzése, a keresztény életre (erkölcsökre) vonatkozó tartalmuk kifejtése, a

közösség hitbeli megnyilvánulásainak figyelemmel követése, a hittartalom megőrzése a tévedésektől. Azonban ők csak őrzői, de nem megalapítói a keresztény hitnek és életnek: magyarázzák és hirdetik az egyház hitét. Tanítóhivataluk nem szakítható ki az egyházközösség egészéből 3.44 A tudományos teológia Isten személyesen fordul oda az emberhez Az ember hívő válasza azonban feltételezi a hitbeli tudást. A hit lényegéhez tartozik hozzá, hogy a hívő törekszik hitének egyre jobb megértésére. A teológia feladata: „a hit fényénél kutatja a Krisztus misztériumában rejlő valamennyi igazságot” (DV 24). Fontos szerepe van az Evangélium inkulturációjában is (AG 22), továbbá a világgal való párbeszédben (GS 62/2). 3.45 A hívők hitérzéke A hívő közösség egészének és minden egyes tagjának fontos szerepe van a kinyilatkoztatás befogadásában. „A hívők összessége a Szentlélek kenetét kapta, és így nem

tévedhet meg hitében” (LG 12). Fontos szerepük van az Evangélium befogadásában, életre váltásában és továbbadásában. Az említett források egymással szoros kölcsönhatásban érvényesülnek. A hagyomány kifejti a Szentírást, a tanítóhivatal pontosítja, a teológia aktualizálja, a hívők pedig egyre jobban feltárják életadó erejét. Fundamentális egyháztan 2008-2009. II félév 55 Felhasznált irodalom A katolikus egyház katekizmusa. Budapest, 1994 Adam, Karl: A katolicizmus lényege, Budapest, 1934. Beinert, Wolfgang: A katolikus dogmatika lexikona, Budapest, 2004. Beinert, Wolfgang: Vom Finden und Verkünden der Wahrheit in der Kirche, Freiburg, 1993. Bonhoeffer, Dietrich: Börtönlevelek: fogságban írt levelek és feljegyzések. Budapest, 1999 Bouyer, Louis: Die Kirche, Leipzig, 1984. Brown, Raymond E. – Osiek, Carolyn – Perkins, Pheme: A korai egyház In: Biblikus tanulmányok. Jeromos bibliakommentár III Budapest, 2003 Congar, Yves:

Die Wesensgemeinschaften der Kirche, in: Mysterium Salutis, Bd. IV/1 Einsiedeln, 1972. De Lubac, Henri: Mysterium Ecclesiae, Leipzig, 1979. Dulles, Avery: Az egyház modelljei, Budapest, 2003. Dulles, Avery: Lehramt und Unfehlbarkeit, in: Kern, Walter – Pottmeyer, Hermann J. – Seckler, Max: Handbuch der Fundamentaltheologie, Bd. 4 Freiburg, 1986 Előd István: Vallás és egyház, Budapest, 1981. Fries, Heinrich: Fundamentaltheologie, Graz, 1985. Gemeinsame römisch-katholische evangelische-lutherische Kommission: Das Geistliche Amt in der Kirche, Paderborn-Frankfurt, 1982. Kasper, Walter: Artikel Dogma/Dogmenentwicklung, in P. Eicher: Neues Handbuch theologischer Grundbegriffe. München, 1991 Kern, Walter – Pottmeyer, Hermann J. – Seckler, Max: Handbuch der Fundamentaltheologie, Bd. 3 Traktat Kirche (HFK), Freiburg, 1986 Lang, Albert: Der Auftrag der Kirche (Fundamentaltheologie Bd. II), München, 1957 Lohfink, Gerhard: Braucht Gott die Kirche? Freiburg, 1998. McBrien, Richard

Peter: Church: The Continuing Quest, New York, 1970. Neuner, Peter: Ekklesiologie, in: Beinert, Wolfgang: Glaubenszugänge, Bd. 2 Paderborn, 1995. Ott, Ludwig: Grundriss der Dogmatik, Freiburg, 1981. Pannenberg, Wolfhart: Lehrverurteilungen – kirchentrennend? III. Freiburg, Göttingen, 1990 Pannenberg, Wolfhart: Systematische Theologie, Bd. 3 Göttingen, 1993 Péteri szolgálat a harmadik évezred küszöbén. A PPKE Hittudományi Kar és a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola Dogmatika Tanszékei által 2007. november 15-16-án tartott tudományos konferencia anyaga, Sapientia füzetek 12., Budapest, 2008 Ratzinger, Joseph – Rahner, Karl: Episkopat und Primat, Freiburg, 1961. Ratzinger, Joseph: Bevezetés a kereszténységbe, Budapest, 2007. Ratzinger, Joseph: Das neue Volk Gottes, Düsseldorf, 1970. Schillebeeckx, Edward: Jesus, Freiburg, 1974. Schlink, Edmund: Ökumenische Dogmatik, Göttingen, 1983. Schütz Antal: Dogmatika, Budapest, 1927. Söding, Thomas: Jesus und

die Kirche, Freiburg, 2007. Taufe, Eucharistie und Amt, Konvergenzerklärungen der Kommission für Glauben und Kirchenverfassung des Ökumenischen Rates der Kirchen, Frankfurt, Paderborn, 1983. (Amt Nr.38) Theissen, Gerd: Erleben und Verhalten der ersten Christen, Gütersloh, 2007. Werbick, Jürgen: Kirche, Freiburg, 1994. Wiedenhofer, Sigfried: Das katholische Kirchenverständnis, Graz, 1992. Wiedenhofer, Sigfried: Ekkléziológia, in: Schneider: A dogmatika kézikönyve, Budapest, 1997. II kötet Fundamentális egyháztan 2008-2009. II félév 56 Tartalomjegyzék 1. Bevezetés 1 1. Fundamentális és dogmatikus ekkléziológia 1 2. Az egyháztan helye a fundamentális teológiában: a hit lehetőségi feltétele 1 3. A De vera ecclesia traktátus kialakulásának története 2 4. A láthatatlan Isten és látható egyháza 3 2. Az egyház eredete 6 1. Hermeneutikai megjegyzések 6 2. Az Újszövetség újdonsága 6 3. Jézus igehirdetése és az Isten országa 7 4. Isten

országa és az egyház 9 5. Az üdvösség túláradása 10 6. Jézus tevékenységének szakramentális alapstruktúrája 10 7. A sokféle meghívás: apostol – tanítvány – nép 11 8. Az egyház építménye 13 9. A lakoma szabályai az Isten Országában 13 10. Összegzés 15 3. Az apostoli kor egyháza 16 1. A közösség és annak élete 16 2. Eltérések a közösségen belül 17 3. A közösségi struktúrák kialakulása 17 4. Az „apostolok utáni” kor (65 után) 20 5. Egyház és szekta 21 4. Az egyház apostolisága 23 1. Demonstratio catholica 23 2. Az egyház ismertetőjegyei 23 3. Az apostoliság fogalma 24 4. Az apostoli hivatal és az egyház apostoli küldetése 25 5. Az apostoliság mint az egyházat legitimáló tényező 26 6. Az apostoliság intézményei 28 7. Az apostoli successio 28 8. Ökumenikus szempontok 30 5. A péteri szolgálat és a pápaság 36 1. Bibliai alapok 36 2. A péteri szolgálattól a pápai hivatalig 38 3. A

pápaság az ökumenikus vitákban 41 6. Az egyház mint a kinyilatkoztatás hordozója és közvetítője 46 1. A kinyilatkoztatás teológiája 46 2. Az egyház alapfeladatai 50 3. Az igazság megőrzése és hirdetése az egyházban 52 Felhasznált irodalom . 56 Fundamentális egyháztan 2008-2009. II félév 57