Psychology | Studies, essays, thesises » Gáspár Mihály - A személyiség vonáselmélete

A személyiség vonáselmélete Gáspár Mihály 2010 A személyiség vonáselmélete Az emberrel foglalkozó tudományágak képviselőit mindig foglalkoztatta az a kérdés, hogy mitől vagyunk olyanok, amilyenek. A háttérben, a filozófiai értelemben vett determináció kérdése áll Természetesen a kérdésre adott válaszok a kultúrtörténet során rendkívül változatosak voltak, sőt a variációk száma napjainkban is növekszik. A tudományos elméleteket ugyanakkor az alapkérdés szempontjából három fő csoportra oszthatjuk. Egyrészt sokféle formában jelentek meg azok az elméletek, amelyek a személyiség biológiai, genetikai programjában látják a döntő determinációt. Ilyen értelemben a Hippokratész – Galenosz féle tipológia is ebbe a csoportba sorolható, hiszen az ember jellegzetességeit a négyféle testnedv valamelyikének dominanciájából vezeti le. Ezek a testnedvek ugyanakkor a görög filozófia felfogása szerint a négy őselem

sajátos arányaiból adódnak. A testi, biológiai, illetve napjainkban a genetikai determináció elméletei mindig is jelen voltak, nemcsak a közgondolkodásban, hanem a tudományos irányzatokban is. Ezeknek az elméleteknek a szélsőséges változatai nem sok teret adnak a személyiség környezet által történő módosításának, tehát az alakíthatóságának. A másik, ezzel ellentétes elméletcsoport tiszta formájában az angol szenzualizmus képviselőinél jelent meg, de bizonyos értelemben Arisztotelész felfogása is ide sorolható. Arisztotelész is az érzéki tapasztalásban látja a tudás forrását. Szerinte a valóság történései az egyénben olyan lenyomatot képzenek, mint a pecsétgyűrű a forró viaszban. A belső képünk a világról tehát a valóság “formája”, annak anyagi tartalma nélkül. A lényeg tehát, hogy a “forma” kívülről, az anyagi valóságból, a környezetből származtatható. Locke “tabula rasa” elmélete már

sokkal egyértelműbbé tette a tapasztalatok elsődlegességét. Watson a behaviorizmus atyja pedig, állítólag egyszer azt mondta, hogy “adjatok egy gyereket, és én azt csinálok belőle, amit akartok”. Watson eredeti fogalmazását, melyben némileg árnyaltabban fejezi ki fő gondolatát, Pléh (1992) pontosan idézi: 15 A személyiség vonáselmélete Gáspár Mihály 2010 “ Adjatok nekem egy tucat egészséges, ép gyermeket és az általam megjelölt környezetet felnevelésükre, s garantálom, hogy bármelyiket véletlenszerűen kiválasztva, olyan szakembert nevelek belőle, amilyet csak akarok – orvost, ügyvédet, művészt kereskedőt, főnököt s akár koldust vagy tolvajt is, függetlenül elődei tehetségétől, hajlamaitól, képességeitől, foglalkozásától és fajától.” (In Watson, J B: Behaviorism 1924, 104 old, idézi Pléh Cs. 1992 151 old) A behaviorista megközelítésnek ez a túlzó állítása természetesen a gyakorlatban nem

igazolódott, de jól mutatja, hogy a felfogás a környezeti feltételek sajátosságaiban látja a személyiségfejlődés döntő determinációját. Mindkét elméletcsoport egyaránt “kitermelt” olyan szörnyűségeket, melyeket nehéz a tudomány rangjára emelni. A biológiai determináció alapján értelmezhető volt a náci fajelmélet, melynek gyökerei talán még napjainkban is életképesek. A másik oldalon a sztálini szocializmus érdeke az volt, hogy az emberi alakíthatóságot minél inkább korlát nélkülinek lássa. Ennek megfelelően a pedológiát, ami azt hirdette, hogy az iskolának kell igazodni a gyermekhez, adminisztratív úton betiltotta. Lényegében a század közepén a Szovjetunióban az életét kockáztatta az, aki a pszichológiával vagy a genetikával valóban tudományos alázattal kívánt foglalkozni.A XX század két tragikus történelmi példája alapján nehéz ellenállni a csábításnak, hogy feltételezzük, hogy valamely

tudományos irányzat erősödése mögött társadalmi, gazdasági, olykor tisztán politikai erők húzódnak meg. Ezért az öröklés - környezet probléma ritkán marad szaktudományos kérdés. Az ideológiai kisugárzás a harmadik, úgynevezett kibékítő elméletek csoportjára is jellemző. Ezek az elméletek hol százalékos arányok meghatározásával, hol egyéb logikai kölcsönhatások értelmezésével próbáljál az egyensúlyt megteremteni. A két vagy többtényezős elméletekben a problémát tisztán logikai és szaktudományos érvekkel elemzik, mégis a közvélemény érzékenyen reagál arra, ha burkolt formában ugyan, de valamely szélsőség megjelenését észleli. Napjaink különös lehetőséget adnak a nézetek ütköztetésére. 2000 májusában a sajtó közhírré tette, hogy a “Human Genom Projekt” keretében feltárták az emberi génkönyvtár 97%-át. Ezek alapján pontosan leírható, hogy az egyén milyen génállománnyal rendelkezik,

és arról is egyre többet lehet tudni, hogy melyik génnek mi a funkciója. A génsebészet technológiájának intenzív 16 A személyiség vonáselmélete Gáspár Mihály 2010 fejlődése, a klónozás látványos eredményeinek ismerete alapján sokakban okkal merül fel a madáchi falanszter jelenet rémképe. Különösen, ha olyan jelentős genetikus is, mint Czeizel Endre, szintén a médiákban, a hagyományos, természetes szaporodással szemben a lombikbébi módszer mellett érvel. Érvei racionálisak, hiszen, ha a genetika tudománya az embrió 3 napos korában megfejti a genetikai tulajdonságokat, akkor csak a leginkább kívánatos tulajdonságú lombik embriókat kell beültetni az anyaméhbe. Számtalan népegészségügyi, gazdasági stb előnye kifejthető ennek az eljárásnak. Mégis – mint annyiszor a tudományok történetében – olyan erkölcsi, etikai kérdések maradnak megválaszolatlanul, amelyek az embereket okkal nyugtalanítják. Ez az

“új perspektíva” kihat a genetikai evolúció felgyorsításának a lehetőségére. A tudományos közvélemény eddig megmosolyogta azt a felfogást, hogy az egyéni élet során bekövetkezett fejlődés kihat a genetikai öröklésre, tehát, hogy aki sokat tanul, annak a “tanulási génjei” javulnak és az utódban is megjelennek. A lombikbébi program, ha elég jól csinálják, akkor átalakíthatja az emberiség génállományát, hiszen lehet válogatni. Igaz ma még az esztétikai fogékonyságnak, vagy a sakkozás művészetének a génszerkezetét talán nem ismerjük, de a kék szem és a szőke haj már biztosan meghatározható. A gondolatmenetet itt nehéz folytatni, hiszen eddig a gének változatlanul álltak rendelkezésre. Csányi (1999) szerint a biológiai evolúció jelenleg szünetel a nagy populációméret miatt. Erről a szünetelésről Dubinyin (1977) azt mondja, hogy az emberi génállomány mintegy 40 000 éve orientált változást nem

szenvedett el. Salamon (1983) szerint a biológiai fejlődés eredményeként az ember legfőbb jellemzője a társadalmi jellege. Témánk az emberi tulajdonságok stabilitása és változékonysága. Ha elfogadjuk a biológiai, genetikai változások 40 000 éves szünetelésének a gondolatát, akkor feltétlenül érdemes továbbra is megőrizni az emberi természet biológiai alapjait olyannak, amilyen eddig volt. Meglátásunk szerint még jó ideig a genetikai eredmények nem is teszik lehetővé, hogy az emberiség génkészletét érdemben megváltoztassuk. Reméljük az eredmények alkalmazása valóban a biológia, a gyógyítás és az ilyen jellegű tanácsadás területén marad. Fenti gondolatmenet alapján tehát, ha az emberi tulajdonságok stabilitását és változékonyságát kutatjuk, akkor ebben a determinációban, az emberiség történelmében a gének a konstans szerepét játszák, természetesen az egyedek végtelen számú változékonyságával együtt.

Az 17 A személyiség vonáselmélete Gáspár Mihály 2010 emberi tulajdonságok változásában, fejlődésében ezek szerint a dinamikus oldalt a természeti, a társadalmi, valamint a kulturális környezet adja. A valódi kibékítő elméletek tehát nem állítják szembe egymással a genetikai, biológiai, illetve a környezeti kulturális örökséget. Ennek értelmetlenségét Hebb (1975) példája mutatja leginkább. Hebb szerint a két tényezőcsoport úgy determinálja az egyén tulajdonságait, mint például a téglalap szélessége és hosszúsága a téglalap területét. A területben elválaszthatatlanul jelen van a szélesség és a hosszúság és értelmetlen megkérdezni, hogy melyik a domináns. Konstruktív eredmény tehát azoktól a megkülönböztetésektől várható, amelyek a különböző determináló tényezőket ilyen komplex kölcsönhatásban tudják kezelni. Ez a törekvés mutatkozik meg Csányi Vilmos (1999) könyvében, mely az emberrel

foglalkozó tudományok szintézisére törekszik. Elemzésében kimutatja például, hogy szerinte léteznek speciálisan humán jellegű genetikailag meghatározott tulajdonságok, vagy ahogy ő fogalmazza “fajspecifikus emberi viselkedésjegyek”. Ezeknek három fő csoportját jelöli meg Csányi (1999, 125 old) - A csoportélettel kapcsolatos szociális tulajdonságok - A csoportélet szinkronizációját szolgáló viselkedési mechanizmusok - Konstrukciós készségek Ezek a jegyek Csányi szerint csak az embernél vannak jelen, és ezeknek van meghatározó szerepe az emberi kultúra kialakításában. A gének és a kultúra kölcsönhatását Csányi evidenciaként értelmezi. Az “örök emberi” tehát ha létezik, akkor változik, jó esetben fejlődik, de jó ideje ebben a változásban, fejlődésben nem a génállomány, és nem a biológiai alap változása a meghatározó. Az általános emberi természet jobb megértése lehetőséget teremt a konkrét

emberek, generációk, társadalmi csoportok jobb megérésére. Természetes ugyanis, hogy az általános emberi természet végtelen változatosságban, az egyedekben valósul meg. A személyiségpszichológia az a tudomány, amelyik az egyéni különbségek kialakulását, annak törvényszerűségeit hivatott vizsgálni. Ahogy az általános emberi természet kutatásában, úgy az egyéni különbségek feltárásában is érvényesülni kell a többtényezős, interakcionista megközelítésnek. 18 A személyiség vonáselmélete Gáspár Mihály 2010 A személyiségjegyek individuális állandósága, illetve változékonysága A személyiségpszichológia tehát, mint utaltunk rá alapkérésként foglakozik az emberek közötti különbségek jellegzetességeivel, ezen különbségek meghatározó okaival, valamint a jellegzetességek kialakulásával fejlődésével. Allport (1937, 1961) a “személyiségvonások tana” című fejezetnek rezüméjét a

következő mondattal kezdi: “Nincs senki, még a pszichológusok között sem, akinek kétséges lenne, hogy az érett felnőtt személy viselkedése mögött jellegzetes diszpozíciók, vagyis személyiségvonások vannak.” (idézi Matthews és Deary 1998 13 old) Ez a sokat idézett mondat, illetve ennek a mondatnak az evidenciája mégis sok gondot okoz a kutatóknak. Egyrészt mert, ha valami ilyen nyilvánvalóan létezik, és az egyénekre viszonylagos állandósággal jellemző, akkor azt meg lehet határozni. Másrészről, nemcsak azt fontos tudni, hogy mi és milyen, hanem azt is, hogy miért olyan. Nos ezekre a kérdésekre a valódi, tiszta választ nagyon nehéz megadni. Az első elméletalkotók, az emberek közötti különbözőséget egy-egy közös okban keresték, illetve vélték megtalálni. Ilyen közös ok volt a testnedvek aránya, a testalkat, a koponya formája vagy éppen a magasabb idegműködés jellegzetességei. Lényegében az egy közös okra

hivatkozó elméleteket nevezzük tipológiáknak, mely elméleteket a vonáselméletek követtek. A típustanok és személyiségvonások történelmileg kialakult változatainak jó áttekintését adják tanulmánygyűjteményük előszavában Halász László és Marton L. Magda (1978) A tipológiák oksággyökerű elméletalkotásával szemben új lehetőségeket kínáltak a nyelvi kifejezésekből induló kutatások. Allport és Odbert (1936), csaknem 18000 olyan angol kifejezést azonosítottak, amelyek a személyiség jellemzésére alkalmasak. Ez több szó, mint amit Shakespeare egyáltalán használt. Természetesen a mindennapi életben a személyiségre vonatkozó kifejezések nem mindig jól definiáltak, sőt használatuk sem eléggé konzekvens. Talán éppen ebből fakad Cattell kutatói kíváncsisága. Cattell miután Allporték szókészletét megtisztította a nyilvánvaló szinonimáktól, faktoranalízis segítségével a kifejezések jelentése

alapján kereste a független dimenziókat. Fontos észrevennünk, hogy itt az oksági magyarázat legfeljebb másodlagos feladat lehet. A kiindulás alapja a nyelvi kifejezések sokfélesége Több mint 20 éves kutatás eredményeként ismertették Cattellék a ma már közismert 16 faktoros 19 A személyiség vonáselmélete Gáspár Mihály 2010 személyiségvonás elméletüket (Cattell, Eber, Tatsuoka, 1977). A vonáselméleti megközelítések sajátja, hogy a vonások mérésére alkalmas eszközt, többnyire kérdőívet is kidolgoznak. A tipológiák és a vonáselméleti, vagy dimenzionális megközelítések közötti eltérést csak részben láthatjuk abban, hogy oksági alapúak, esetleg egy vagy több tényezősek. Carver és Scheier (1998) alapvetőbb különbségnek látja, hogy a tipológiák az egyes típusok között minőségi különbséget tételeznek, míg a vonáselméletek inkább az adott dimenzióban a mennyiségi eltéréseket értelmezik. A

vonáselméletek további kérdése még, hogy a vonások mindegyike létezik-e minden embernél vagy az emberek egyedisége az erősebb. Cattell empirikus, nyelvi alapú elméletével szemben áll Eysenck vonáselmélete. Eysenckék kiindulásként két klasszikus elméletet vettek alapul. Az egyik a Hippokratész - Galénosz féle tipológia, melynek négy típusát mások is azonosították. A másik, amire Eysenck támaszkodik az Jung és Wundt kategóriái. Ilyen módon mondhatjuk, hogy Eysenck az elméletekből származtatja vonáselméletét, és a faktoranalízis révén csupán ellenőrzi és finomítja a skáláit. Eysenck végül is három fő személyiségdimenziót ír le, melyek a következők: az extraverzió, a neuroticitás valamit a pszichoticizmus. A vonatkozó mérőeljárás módosított változatát 1991-ben publikálták (Eysenck, Eysenck 1991). Érdekes, hogy az eltérő kiindulási alapot választó Cattell és Eysenck hasonló faktorokat találtak.

Különösen szembetűnő a hasonlóság, ha Cattell skáláiból másodrendű faktorokat képezünk (Carver, Scheier, 1998). A vonáselméletek harmadik nagy csoportja – amely elég széleskörű konszenzus lehetőségét kínálja – a “Nagy Ötök”, vagy angolul a “Big Five” elméletek. Ennek az irányzatnak egyik első, jelentős visszhangot is kiváltó alakja Norman (1963) volt. Az elméletek alapvető összefoglalását, sokak számára hivatkozási alapként szolgáló módon, Costa és McCrae (1992), McCrae és Costa, (1996, 1999), illetve újabban Caprara és Cervone (2000) publikálták. Ennek az elméletcsoportnak a lényege, hogy a fellelhető személyiségjellemzők faktoranalitikus rendezése, több független forrás szerint is öt faktorcsoportba sorolható. Igaz, hogy ezek az elméletek a faktorok számával jól egyeznek, de sok vitát szül a faktorok tartalma és elnevezése. A vita alapja nagyrészt talán az alkalmazott módszerből, a faktoranalízis

sajátosságaiból is fakad. Az eljárás 20 A személyiség vonáselmélete Gáspár Mihály 2010 ugyanis összekapcsolja a különböző névvel jellemzett tulajdonságokat, és hogy egy tulajdonság együttesnek mi legyen az összefoglaló neve, az mindig vitatható. Természetesen valódi, tehát tartalmi, koncepcionális viták is vannak. Az alábbi 1 táblázat (Carver, Scheier 1998, 82 old) néhányat ismertet az ötfaktoros modellek elnevezéseiből. Láthatóan ezek az elméletek jól kapcsolhatók az Eysenck- féle modell két faktorához, az extraverzióhoz illetve a neuroticitáshoz, azokat szinte teljes értékűen átvették. A pszichoticizmus már keverten jelenik meg a barátság, illetve a lelkiismeretesség faktorcsoportjában. Eysenck a kialakult vita során elfogadta, sőt ő maga is alkalmazta a szűkebb tartalmú faktorok létezését, mindvégig hangsúlyozva, hogy végül is a “Gigantic Three”, mint három szupervonás létezik mindegyik fölött

(Eysenck és mtsai 1983). Tehát adott célra lehet konstruálni érvényes független faktorokat, de olyan átfogó, mint a “gigantikus három” nem lesz egyik sem. 1. 2. Szociális Konformitás alkalmazkodókészség “Kiáradás” Kellemesség Magabiztosság Szeretetreméltóság Extraverzió Barátságos szolgálatkészség Extraverzió Együttműködés Hatalom Szeretet 3. 4. 5. Teljesítményigény Érzelmi kontroll Kutató intellektus Lelkiismeretesség Felelősségérzet Teljesítményigény Emocionalitás Emocionalitás Neuroticizmus Kultúra Intelligencia Intellektus Lelkiismeretesség Neuroticizmus Nyitottság a tapasztalatokra Munka Érzelem Intellektus 1. táblázat A személyiség öt nagy faktora, ahogyan azokat különböző szerzők elnevezték. A sorokban szereplő elnevezések (sorrendben) a következő szerzőktől származnak: Fiske (1949), Norman (1963), Borgatta (1964), Digman (1990), valamint Costa és McCrae (1985). Az utolsó sorban

található kifejezésekkel, Peabody és Goldberg (1989) nyomán az életnek arra a területére utalunk, amellyel a vonás kapcsolatba hozható Forrás: Carver, Scheier (1998, 82. oldal) Más elemzések rámutatnak, hogy a Cattell féle 16 faktor is szoros kapcsolatba hozható, megfelelő csoportosítás esetén a “nagy öttel” (Carver, Scheier, 1998). A fenti ismeretek vázolásával azt kívántuk jelezni, hogy az elméletalkotók a konszenzus keresése közben arra jutottak, hogy van néhány nagy jelentőségű tulajdonság-együttes, amit alapvető 21 A személyiség vonáselmélete Gáspár Mihály 2010 diszpozícióként, azaz személyiségvonásként (trait) értelmezhetünk. Ezek száma 3 és 7 között mozog, illetve az elnevezésekben a hasonlóságok ellenére vannak viták (Eysenck, 1992). Azt egyik elméletalkotó sem zárja ki, hogy célirányosan, egy-egy újabb, de mindenképpen szűkebb terjedelmű alfaktort lehet találni, és skálát is lehet

hozzárendelni. Ezeknek a skáláknak illetve vonásoknak minden önállóságuk ellenére szűkebb a tartományuk, mint a “nagy öt”, illetve a “gigantikus három” szupervonásoknak. A viselkedés a helyzettől vagy vonástól függ A vonást Allport (1937) diszpozícióként értelmezte, ami bizonyos konzisztenciával rendelkezik. Konzisztencia alatt itt a személyiség bizonyos állandóságát, stabilitását értjük. Felmerül a kérdés, hogy a vonások milyen mértékben határozzák meg a viselkedést. Sőt egy-egy köznapi tapasztalat, valamint néhány kísérleti eredmény már az alapfeltevést is megkérdőjelezik. Azt t i, hogy létezik-e a vonás jellegű állandóság a személyen belül. A mindennapi tapasztalatra Magyarországon is bőséges példáról tudunk, ami a 90-es rendszerváltás után vált láthatóvá. Az emberek azt látták, hogy például a 70-es 80-as években akik elkötelezett párthívek voltak, a könyvespolcukon feltétlenül

megtalálhatók voltak Marx, Engels és Lenin művei, pontosan ezek az emberek, vagy jó néhányan közülük a ’90-es években – a rendszerváltást követően - templomba járó hívők lettek, akik a bibliát tekintik alapismeretnek. Ebben a pszichológiai értelmezés még viszonylag könnyen megtalálja a tekintélyhez való ragaszkodást, mint stabil személyiségjellemzőt, de kérdés, hogy ez-e az egyetlen érvényes magyarázat. Néhány szociálpszichológiai kísérlet már nehezebb helyzetbe hozza a vonáselmélethez ragaszkodókat. Milgram (1963, 1974) kísérleteire gondolunk elsősorban Ezekben a kísérletekben egyértelművé vált, hogy a normális és becsületes állampolgárok jelentős hányada, bizonyos szituációban, virtuális gyilkosságot követ el. Virtuális gyilkosságot olyan értelemben, hogy ő maga azt hiheti, hogy valóban megölt egy embert, akit korábban nem is ismert. Valójában csak a kísérleti elrendezés volt félrevezető. 22 A

személyiség vonáselmélete Gáspár Mihály 2010 Kétségtelen, hogy egyre több ok szól amellett, hogy a viselkedésünket nem célszerű kizárólag a személy belső tulajdonságának, mint oknak tulajdonítani. A személyészlelés egyik attribúciós hibájaként (alapvető attribúciós hiba) szokták ezt a jelenséget nevezni (Ross, Amabile és Steinmetz, 1977, Forgács, 1996, László, 1998). A célirányos kísérletek, melyek szisztematikusan igyekeztek különválasztani a helyzet, illetve a vonásból fakadó tényezőket, arra az eredményre jutottak, hogy nem elegendő az egyik tényező ismerete a viselkedés bejósolására. A vita logikája és végeredménye egyaránt az öröklés – környezet vitára emlékeztet. A vonás és helyezet vita eredményeként született meg az interakcionizmus, amely a két tényező együtthatásaként értelmezi a viselkedést. Az interakcionizmus jelentős képviselői az amerikai Walter Mitchell, a svéd David Magnusson,

illetve a magyar Oláh Attila (Pléh, 2000). Az irányzat egyre inkább általánosan elfogadottá válik, legalább olyan mértékben, mint ahogy az örökléskörnyezet interakciót elfogadják. Az együtthatás nem azt jelenti, hogy valamilyen összegzése vagy éppen interferenciája lenne a két tényezőnek. Az interakcionizmus szemlélete szerint van olyan típusú helyzet, amiben könnyebben és van, amiben nehezebben nyilvánul meg és fejlődik ki a személyiség valamely jellegzetessége. Természetesen ez a logika fordítva is igaz, tehát egy adott helyzetben könnyebben bontakozik ki az egyik, míg kevésbé valószínűen a másik személyiségvonás. Az interakcionizmusra jó példa lehet a szorongásosság. Az általános szorongásosság, mint személyiségvonás (trait) mellett egyre inkább értelmezik a tényleges szorongásos állapotot (state) (Zuckerman 1976). Más oldalról a szorongásosság bizonyos embereknél bizonyos speciális helyzetekhez, pl.

teljesítményhelyzetekhez kötődik Ilyen tapasztalatok alapján az általános szorongás mellett egy attól különböző, teljesítmény, vagy tesztszorongást is értelmezhetünk. Tovább bontva a szorongásosságot, lehetnek emberek, akik intellektuális, megint mások talán motoros teljesítményhelyzetben vagy esetleg sajátos társas interakcióban mutatnak fokozott szorongásosságot. A vonás-helyzet interakciós elmélet alapján tehát szükségszerűen sokféle szorongásosság megkülönböztethető, és megkülönböztetendő. 23 A személyiség vonáselmélete Gáspár Mihály 2010 Az interakciós megközelítés alapján meg kellene különböztetnünk a helyzetből is fakadó viselkedésformák stabilitását, illetve a személyiség belső jellegzetességeit tartalmazó személyiségvonás stabilitását. Ez logikailag nagy nehézséget okoz, hiszen a stabilitást a személyiségvonások esetében kérdőíves eljárással mérjük, mégpedig úgy, hogy a

vonás stabilitását a hosszabb időközökben (néhány év) végzett mérések (teszt-reteszt) közötti korrelációval azonosítjuk. Fenti értelmezés alapján a stabilitást, a változatlanságot éppúgy levezethetjük a megélt helyzetek, mint a személyiség jellegzetességeinek a stabilitásából, változatlanságából. Így tehát a stabilitás mért értékét mindig érdemes viszonyszámként értelmezni, mert önmagában nehezen értelmezhető. Életkor és stabilitás A fő személyiségvonások felnőttkori stabilitásának a mérése alapvető követelmény a tesztek alkalmazásánál. Hiszen mint többször utaltunk rá, a vonás - Allport szerinti meghatározásban - a felnőtt viselkedése mögött stabilan meghúzódó jellegzetesség. Ha tehát egy teszt vagy valamely skála nem mutat kellő stabilitást a felnőttkorban, akkor az nem személyiségvonást mér. Általában a jó kérdőívek stabilitását mérő vizsgálatok igen magas, gyakran 0,70 sőt

0,80-as korrelációs együtthatót is mutatnak több éves viszonylatban mért adatok között. Ilyen eredményeket közölnek például Costa és Mc Crae (1977, 1997), Costa, Mc Crae és Arenberg (1980), Asendorpf (1992), valamint Carver és Scheier (1988). Ezek a vizsgálatok zömmel a nagy elméletek szupervonásainak a stabilitását mérték, olyanokét, mint például a neuroticizmus, az extraverzió. Más, szűkebb tartományú vonások esetében a korreláció értéke lehetett alacsonyabb, de többnyire ezek is 0,50 fölött voltak. Asendorpf (1992) mutat rá arra a jelenségre, hogy a stabilitás mért értéke és az életkor között kapcsolat van. Egyrészt úgy, hogy a teszt-reteszt időpontjai között alacsonyabb életkorokban kevesebb időt várnak, olyannyira, hogy kisgyermekkorban már egy évnél is kevesebb a szükséges időkülönbség. Másrészt, a tapasztalatok alapján a személyiségvonások gyermekkori tehát például 7-15 éves kori - értékei,

két-háromévenként mérve, már a 0,20 és 0,40-es korrelációs együttható esetén is elfogadható szintű vonásstabilitást mutatnak (Haan, Millsap, Hartka 1986). 24 A személyiség vonáselmélete Gáspár Mihály 2010 Caprara és Cervone (2000) hangsúlyozottan megkülönbözteti stabilitást és a folyamatosságot, de a személyiség változásának értelmezésében a két fogalmat együttesen tárgyalja. A személyiségjellegzetességek különbözősége a stabilitásuk alapján Említettük, hogy az életkor szerepet játszik a stabilitás mértékében. Azt is jeleztük, hogy a mérések zömmel a “nagy öt” vagy a “gigantikus három” faktoraira koncentrálnak, esetleg ezek alfaktoraira. Logikailag indokoltnak tartjuk, hogy egy személyiségjellemző, minél inkább kötődik biológiai, testi folyamatokhoz, annál inkább stabil. Nem véletlen, hogy a szupervonások mögött meghúzódó biológiai neurohormonális determinációt eleve feltételezik,

illetve intenzíven kutatják (Kulcsár, 1996 Eysenck, 1978; Gray, 1978; Zuckerman, 1991, 1994). Szintén logikailag indokolható, hogy az alskálák, mint például az általános szorongás skála, vagy az interakciós megközelítés alapján értelmezett szituációs szorongás skálák stabilitása alacsonyabb szintű, illetve az életkor változásaihoz kötötten eltérő mértékű lehet. Indokolt például az iskolás korban a tesztszorongás magasabb szintje, vagy indokolt lehet a serdülőkorban a szorongásosság általános növekedése. Talán itt érdemes megemlíteni Magnusson és Backteman (1978) munkáját, akik az intelligencia és a kreativitás mért értékeinek stabilitását vizsgálták, 10-16 éves kor között. Most itt a mi szempontunkból elég azt az eredményt kiemelni, hogy az intelligencia sokkal nagyobb (0,75-ös korrelációs koefficiens) stabilitást mutat, mint a kreativitás (0,45-ös értékű). A kreativitás és az intelligencia

megkülönböztetését más vizsgálatok alapján is indokoltnak tartjuk (Barkóczi, Zétényi, Oláh, 1973). Saját vizsgálatunk értelmezése szempontjából sajnálatos, hogy a személyiség jellegzetességeinek a hipotetikus, vagy elméletileg várható stabilitása szerinti sorrendjét kevés helyen találtuk meg a szakirodalomban. Egy helyen erre konkrétan kitérnek Atkinson és mtsai (1994, 380 oldal), amikor a legerősebb stabilitást az értelmi képességeknek, az intelligenciának tulajdonítják. Stabilitás szempontjából a második a sorban az olyan alapvető személyiségvonások csoportja, mint pl. az extraverzió, az érzelmi stabilitás, és az impulzuskontroll Végül harmadikként említik a politikai attitűdöket, valamint az énnel kapcsolatos véleményeket, mint pl. az önértékelés, az élettel való elégedettség, stb. Ez utóbbiak 5-10 éves időszak távlatában 0,2 és 0,4 körüli korrelációt mutatnak. 25 A személyiség vonáselmélete

Gáspár Mihály 2010 Kénytelenek vagyunk tehát a fenti tapasztalatokon túl, elsősorban logikai, alapon feltételes sorrendet kialakítani. Eszerint egy adott jellegzetesség stabilitását az életkor mellett meghatározhatja, - hogy mennyire átfogó a jellegzetesség (például szupervonás), illetve - hogy a viselkedés, amiből a jellegzetességre következtethetünk, mennyire kötött biológiai folyamatokhoz. Szintén logikailag még azt is fontosnak tarthatjuk, hogy egy adott viselkedés milyen mértékben szituációfüggő, de ez a biológiai determináció inverze lenne. Úgy gondoljuk továbbá, hogy talán más csoportosítás is lehetséges volna, de vizsgálatunk célja ezt a csoportosítást indokolja. Ezek a kritériumok, egyébként megfelelnek az Atkinsonék által leírtaknak is. Érdekes szerep juthat ilyen szempontból a kreativitásnak, melynek megnyilvánulásáról többen kimutatták, hogy nagyrészt függ a környezet toleranciájától, sőt a

kreativitásra vonatkozó elvárástól is. Más oldalról talán nem alaptalanul mondhatjuk, hogy egy-egy emberre helyzettől függetlenül, vonásként is jellemző a kreatív magatartás. Még néhány gondolat a biológiai determinációról A vonások stabilitását – mint állítottuk – az is meghatározza, hogy a rá jellemző viselkedés mennyire kötődik biológiai folyamatokhoz. Ilyen értelemben mondhatjuk például, hogy a fizikai képességek sorában a gyorsaság lehet egyfajta biológiai kötöttségű funkció. Nehezebb ilyen biológiai kötöttséget találni például az esztétikai érzékenység, vagy esetleg a pártokkal kapcsolatos attitűdök esetében. Az is igaz, hogy nem könnyű tisztán biológiai determinációról beszélni, ha egyszer elköteleztük magunkat az interakciós megközelítés mellett. Közismert, hogy bizonyos tevékenységek során biológiai jellegű folyamatok is kialakulnak, amelyek érzelmi töltést adnak a tevékenységnek. Ezek

a kondicionálás szabályai szerint egymást helyettesíthetik Például akinek a futás gyakori kellemes élményként úgy rögzült, hogy erős kapcsolat jött létre a futás és a háttér biológiai folyamatok között, az a későbbiekben szeret futni, sőt a futás egyfajta tanult szükségletté válik. Ilyen logikával épülnek ki a szenvedélyek, a függőségek, legyenek ezek drogokhoz, fizikai vagy szellemi aktivitáshoz vagy akár internetezéshez kötődőek. Ezért a viselkedés felnőttkori tanulmányozása a determináció kérdésében kevésbé termékeny, mint akár az etológiai megközelítés, akár a kora gyermekkori történések ilyen jellegű vizsgálata. 26 A személyiség vonáselmélete Gáspár Mihály 2010 Csányi Vilmos (1999) már korábban említett könyvében alapvetően humánetológiai megközelítésben keresi az örök emberi természet jellegzetességeit. Témánk szempontjából fontos, hogy a humánspecifikus jellegzetességek

között a konstrukciós képességeket is felsorolja, melyből akár arra is következtethetnénk, hogy létezik valamiféle közvetlen kapcsolat a kreativitás és a biológiai genetikai determináció között. Persze ez talán merész és túlzó következtetés az ismeretek mai szintjén, de nem minden alap nélküli. A humán etológiai megközelítés egyébként éppen arra hívja fel a figyelmet, hogy meglehetősen jelentéktelen mértékű genetikai és ezen keresztül biológiai eltérések nyomán, milyen jelentős különbség jöhet létre az emberiség és az állatvilág között. A személyiségjellegzetességek biológiai hátteréről más jellegű ismereteket szerezhetünk Kulcsár Zsuzsa (1996) könyvéből. Témánk szempontjából különösen a “Gyermekkori temperamentum – kutatás” című fejezet mond sokat. Már korábban utaltunk rá, hogy Eysenck (1978) Gray (1978) és Zuckerman (1991, 1994) bizonyos idegélettani folyamatokhoz kapcsolták az

extraverzió, illetve a neuroticitás valamint a pszichoticizmus dimenziójának a kialakulását. Ennek a kutatási irányzatnak egyik figyelemreméltó folytatását a Rothbart által vezetett kutatócsoportnak tulajdonítja Kulcsár Zsuzsa (1996). Rothbart és munkatársai (1989, 1994, 1998) összefüggést kerestek a megfigyelhető csecsemőkori, gyermekkori viselkedésformák, a felnőttkori temperamentum dimenziói és a “Big Five” faktorai között. Mind elméleti, mind empirikus érvek sorakoznak amellett, hogy az extraverzió és a neuroticitás dimenziójában a genetikus, biológiai tényezők alapvetők. Viselkedés kérdőíves mérésének adatai alapján a későbbi barátságosság és lelkiismeretesség gyökerei is jól kimutathatók a csecsemők vizsgálatában. Hipotetikusan, és sokak szerint nem csak hipotetikusan létezhet/létezik tehát egyfajta kapcsolat a viselkedéses jellegzetességek (a temperamentum) kora gyermekkori és felnőttkori formái között.

Izgalmas kérdés, hogy a viselkedés szabályozásában szerepet játszó neurohormonális folyamatoknak milyen szerep jut ebben a folyamatban. Ez a hipotetikus kapcsolat veti fel a folytonosság (continuity) és a stabilitás együttes vizsgálatának a kérdését (pl. Caspi, Bem, és Elder, 1989; Caspi, 2000). A kérdéskör jó áttekintését látjuk Caprara és Cervone (2000) munkájában. Természetesen a fogalmak változatos használata még a további tisztázást nélkülözhetetlenné teszi, de mindenképpen jelentős eredménynek mondható, hogy a nagy szupervonások 27 A személyiség vonáselmélete Gáspár Mihály 2010 koragyermekkori, sőt csecsemőkori megnyilvánulásai kimutathatóak. Érdemes azt is hangsúlyozni, hogy a legegyértelműbb érvek az extraverzió és a neuroticitás biológiai kötődése mellett szólnak. Fontos még megjegyezni, hogy csecsemőkorban és gyermekkorban a globálisabb viselkedés miatt teljesen más névvel jellemezhetjük a

személyiség jellegzetességeit, mint felnőttkorban. Más oldalról az is igaz, hogy még hasonló folyamatok szabályozása is egészen különböző idegélettani folyamatokhoz kötött csecsemőkorban és felnőttkorban illetve öregkorban (Baltes és munkatársai, 1998, 1999). Ezért is nehéz a két jelenségvilág – a gyermekkori és a felnőttkori – között a folytonossági kapcsolatot feltárni. 28