Religion | Christian » A tiszta ész ideálja

A transzcendentális dialektika második könyvének harmadik fejezete – A tiszta ész ideálja Első szakasz – Az ideálról általában Tisztán értelmi fogalmaink által nem alkothatunk képzetet, mivel ezek a fogalmak kizárólag a gondolkodás formái. Ezen fogalmakat pusztán a jelenségekre vonatkoztathatjuk mert csak ezek képesek anyagot is szolgáltatni a tapasztalathoz. Képzetet az ideákról nem vagyunk képesek alkotni, mivel nem létezik a jelenségvilágban semmi, ami nekik megfelelne, azt azonban nem mondhatjuk, hogy teljességgel értelmi fogalmak volnának az ideák. Ideának nevezi Kant például az erényt és a bölcsességet Ezekben az ideákban valami teljesség, tökéletesség tárul föl számunkra, amit az ember megpróbálhat megvalósítani, és végtelen közel kerülhet céljához, de el sohasem éri. Gondoljunk a bölcsességre például: minél nagyobb ismerethalmazzal rendelkezünk, annál világosabbá válik előttünk, hogy még mennyi mindent

nem tudunk. Az idea tehát egy cél, amit az ész megpróbál elérni, egy szabály, mely korlátokat szab az ész számára. Az ideál ehhez képest egy olyan valami, amit kizárólag egy idea határoz meg. Az ideál egy olyan bennünk kialakult őskép, melyhez mi viszonyítjuk magunkat. Ilyen például „A Bölcs” ideálja. „A Bölcs” alatt olyan képzeletbeli embert értünk, aki a bölcsesség ideájával nem csak kisebb-nagyobb mértékben rendelkezik –mint ahogyan ez esetünkben lehetséges- hanem akit kizárólag a bölcsesség határoz meg. Ez értelemszerűen nem egy létező valaki, és soha nem is létezhet, de mégsem csupán felesleges álmodozása ez az emberi észnek, ugyanis nélkülözhetetlen annak megítéléséhez, hogy a jelenségvilágban észlelhető dolgok mennyire fogyatékosak, avagy milyen mértékben tökéletesek. Vagyis az ideálra cselekedetünk és ítéletalkotásunk miatt van szükség. Az ideál a priori szabályokon nyugvó, maradéktalanul

meghatározható tárgy, de mivel a tapasztalatban semmi sem felel meg neki ezért transzcendens fogalomnak minősül. Második szakasz – A transzcendentális ideálról Amikor egy dolgot tartalmilag kívánunk meghatározni, akkor ez a meghatározás egy levezetés lesz, melynek során az összes lehetséges dolog valamennyi lehetséges predikátuma közül kiemeljük azokat, melyek az adott dolgot megilletik. Hogy egy ilyen meghatározó levezetés egyáltalán elgondolható legyen, ahhoz föl kell tételeznünk, hogy létezik valami, amit úgy gondolhatunk el, mint az összes lehetséges predikátum halmaza vagy összessége. Ez a halmaz vagy összesség tartalmazza az anyagát minden dolog lehetőségi feltételének. Egy dolog maradéktalan meghatározásának tétele azt várja el tőlünk, hogy amikor megismerünk egy dolgot, akkor a predikátumok eme halmazából minden egyes elemet soroljunk föl, és döntsük el róla, hogy az adott dolgot megilleti e ez, avagy sem, s ha

igen, akkor ezt a predikátumot állítanunk kell a dologról, ha nem illeti meg, akkor pedig tagadnunk. Ezt a teljes meghatározást tökéletesen megvalósítani sohasem fogjuk tudni, mivel egy ideán alapul méghozzá az összes lehetséges predikátum halmazának ideáján. Az összes lehetséges predikátum halmaza a tiszta ész ideálja, s végső soron egy egyedi tárgy fogalmát vezethetjük be rá. Mivel minden dolog meghatározásához szükséges predikátumot magában foglal ez az egyedi tárgy vagy halmaz, ezért nevezzük a realitás teljességének ideájának. Amikor pedig egy dolgot meghatározunk, és bizonyos állításokatpredikátumokat tagadunk róla, akkor nem teszünk mást, mint hogy a realitás teljességének ideáját korlátozzuk, amint a geometriai alakzatokat is úgy nyerjük, hogy a tér egészét korlátozzuk. 1 Egy dolog lehetőségét származtatottnak, levezetettnek, feltételesnek képzeljük el, és feltétlennek, eredendőnek csak azt

gondoljuk, amiből mindent levezetünk, s ami ezért a realitás teljességét magában foglalja. A minden predikátum halmazának ideáját nevezzük eredendő lénynek, vagy köznapibb nyelven: Istennek. Adódik a kérdés, hogy vajon létezik-e ez a legfőbb lény, avagy sem? Harmadik szakasz – Milyen alapon következtet a spekulatív ész arra, hogy létezik legfőbb lény? Az ész úgy okoskodik, hogy felismeri egy adott létező esetleges, feltételhez kötött mivoltát, ráeszmél arra, hogy kell lenie egy oknak, amitől függ a léte, fölvázol magában egy kauzális sort, mely ettől az adott dologtól indul, s ha nem szeretné, hogy a végtlenbe fusson, akkor föl kell tételeznie egy olyan első okot, mely semmilyen feltételestől nem függ. Ezután egy olyan fogalmat keres, mely erre az abszolút szükségszerű lényre illene. Ez a fogalom az, mely minden másnak elégséges feltétele, ami minden realitást magában foglal, mely tehát a feltétlen szükségszerű

lényre illik. Ez a „legfőbb realitás” fogalma Végezetül mint minden dolog alapját és lehetőségét feltétlen egyszerűség illeti meg, benne tehát a realitás teljessége nem választható el a szükségszerű léttől, ebből következően a minden realitást magába foglaló lénynek léteznie kell méghozzá szükségszerűen. A spekulatív észből kiindulva csupán háromféle módon bizonyítható Isten létezése Isten létének bizonyítására 3 út létezik a spekulatív ész oldaláról. Az egyik adott tapasztalatból kiindulva, a világból, a világon kívüli okra következtet. Második út a létezésből általánosságban indul ki és abból következtet Istenre. Végezetül a priori következtet a legfőbb okra Negyedik szaksz – Isten létezését lehetetlen ontológiai érvekkel bizonyítani. Az abszolút szükségszerű lény fogalma tiszta értelmi fogalom, pusztán idea, de valós létezése még nem tisztázott. Az abszolút szükségszerű lény

az, aminek a nemléte lehetetlen Korábban mindig egy ilyen lény létezését próbálták bizonyítani, de sohasem gondoltak bele abba, hogy vajon ellentmondás nélküli elgondolható-e? A kérdés az, hogy milyen feltételek mellett gondolható el a szükségszerű létezés? Kant illegitimnek minősíti azokat a lépéseket, melyek során a feltétlen szó beiktatásával eltűntetik, egyszerűen kiiktatják azokat a feltételeket, melyekre az értelemnek szüksége van ahhoz, hogy valamit úgy ismerjen meg, mint szükségszerűt. De ez az ügyeskedés egyáltalán nem érteti meg velem azt, hogy mi a szükségszerűség fogalma. A szükségszerűséget ezután többnyire olyan példákkal próbálták meg illusztrálni, mely az ítéletek köréből származik -ilyen példa a háromszög belső szögeinek összege- de elmulasztanak a dolgok létezésének köréből előhozakodni példákkal. Így beleesnek abba a hibába, hogy az ítéletek csak feltételesen szükségszerűek,

vagyis igaz, hogy ha van egy háromszög, akkor annak belső szögeinek összege 180°, de ehhez már eleve adottnak kell venni egy háromszöget. Ugyan így van ez a legfőbb lénnyel is: Isten fogalmát úgy alkotom meg, hogy annak része legyen a létezés is, majd pedig eleve adottnak veszem azt, hogy Isten létezik, s meglepődöm rajta, hogy fogalmától elválaszthatatlan a létezése. Úgy szoktak érvelni, hogy ha abból az ítéletből, hogy „az abszolút szükségszerű lény létezik”, elhagyom a létezést, vagy tagadom, akkor ellentmondás születik. Az igazság viszont az, hogy ha nem veszem eleve adottnak ezt a lényt, akkor nincs ellentmondás létének tagadásában. Erre szokták azt mondani, hogy az abszolút szükségszerű lényt lehetséges eleve adottnak venni, 2 mivel ő egyben a legvalóságosabb lény is, amely minden realitást magában foglal, minthogy pedig minden realitás elválaszthatatlan a létezéstől, ezért egy lehetséges dolog

fogalmában már benne van a létezés is. Itt Kant szerint megint egy csúsztatás lappang, hogy ti. a létezést belevették a lehetséges dolog fogalmának tartalmába, holott a létezést pusztán a lehetőség alapján kívánták bizonyítani. Az érv cáfolatához emlékezzünk vissza, hogy 2 ítélet létezik: 1 analitikus ítélet, mely esetben az állítmány úgy tartozik a szubjektumhoz, mint, ami benne foglaltatik a fogalmában. Ha kimondjuk ezt az állítmányt, akkor magát a dolgot mondjuk ki. Például: Isten mindenható A szintetikus ítélet esetében az állítmány kívül esik a szubjektumon, s az külsődlegesként viszonyul hozzá. Amikor azt mondom, hogy piros kocka, akkor a predikátum: a piros, nem következik a szubjektum fogalmából, vagyis a kockaságból, hanem ezt hozzá teszem, mint valami külsőt, mint olyas valamit, ami bővíti ismereteimet. Analitikus ítéleteinknek olyan a természete, hogy mivel azonosság áll fönn a szubjektum és a róla

szóló állítmány között, ezért az állítmányt nem tudom ellentmondás nélkül tagadni. Egy szintetikus ítélet predikátumát viszont minden további nélkül tagadhatom annak ellenére, hogy a szubjektumot viszont adottnak veszem, nem lesz ellentmondás. Vizsgáljuk meg, hogy vajon a létezést állító predikátum analitikus vagy szintetikus ítélet-e, vagyis benne foglaltatik e már a lehetséges dolgoknak pusztán a fogalmában avagy sem? Ha azt állítom, hogy a létezés analitikus ítélet, vagyis olyan, melynek valóságáról nem kell meggyőződnöm empirikusan, hanem pusztán a priori a szubjektum fogalmának alapos kielemzése által bizonyosságot szerezhetek róla, akkor arra az eredményre jutok, hogy vagy teljesen fölösleges egy lehetséges dologhoz hozzátennem a „létezik” állítmányt (amennyiben valóságosan is létezik), mivel az már benne van a dolog fogalmában. Olyan mintha azt mondanám, hogy „kiterjedt test” A test fogalmában benne

rejlik a kiterjedés, nem is test az, aminek nincsen kiterjedése, tehát teljesen fölösleges hozzátenni ezt még külön, nem mondok semmi újat vele. Ellenben azt mindannyian beláthatjuk, hogy a lehetséges dolgok nem mindegyike létezik valóságosan is elménktől függetlenül, egy pusztán lehetséges dologról igenis fontos megállapítanom, hogy az létezik a valóságban is. Fennáll egy másik lehetőség is ha azt mondom, hogy Isten létezik, akkor létezése lehet valóságos annak ellenére, hogy ténylegesen nincs Isten, ebben az esetben úgy valóságos Isten létezése, mint egy gondolatom tartalma. Ebből következőleg a létezést állító predikátum csak szintetikus lehet, vagyis ismeretbővítő. Ebben az esetben viszont nem áll fenn ellentmondás a szubjektum adottnak vétele, és a predikátum tagadása között, vagyis Isten létezését nyugodtan tagadhatom. Egy dolog létezésének eldöntéséhez tehát nem elég az a priori fogalmi analizálás, hanem

tapasztalatot kell szereznem róla. Ez nem jelenti azt, hogy csak az létezik, amiről tapasztalatunk van, hanem pusztán azt, hogy igazolni nem tudom a létezését fogalmilag. Az ontológiai Istenérv mivel a létezés predikátumát analitikusnak gondolja ezért tehát nem helytálló. Ötödik szakasz – Isten létezését lehetetlen kozmológiai érvekkel bizonyítani. A kozmológiai bizonyíték vagy „contingentia mundis” ahogyan Leibniz hívta, a feltétlen szükségszerű lény fogalmából következtet annak korlátlan realitására. Az érvelés szerint, ha valami létezik, akkor lennie kell egy feltétlenül szükségszerű lénynek, s mivel úgy találjuk, hogy legalább én létezem, ezért Istennek is lennie kell. A szükségszerű lényt egyetlen fogalom képes maradéktalanul meghatározni, ez pedig a legvalóságosabb lény fogalma. Mivel a 2 tulajdonság között ki lehet mutatni az azonosságot, ezért a legvalóságosabb lény szükségszerűen létezik. 3

Mivel saját létezésem tapasztalatából fejtem ki az érvet, ezért ez nem pusztán a priori okoskodás, mint az ontológiai bizonyíték. A kozmológiai jelző a lehetséges tapasztalatok – mint kiinduló pontok- tartományát kívánja megjelölni. Az érvelés első ránézésre úgy tűnik a tapasztalatból indul ki, majd a tiszta ész veszi át a szerepet és oldja meg a rejtélyt. Valójában azonban az érvelésben a tapasztalati oldal mint kiinduló pont, nem elégséges ahhoz, hogy a végkövetkeztetést is felruházza a tapasztalat bizonyosságával. A tapasztalatra csupán azért van szükség, mert általa nyerjük a szükségszerű lény fogalmát. Azt azonban nem képes tapasztalatilag megmutatni, hogy milyen attribútumokkal rendelkezik a szükségszerű lény (vagyis, hogy a legvalóságosabb lény fogalma empirikusan igazolhatóan hozzá tartozik a szükségszerű lényhez) ezért innentől az érvelés a priori – fogalmi fordulatot vesz és az ontológiai

érvelés nyomán folytatja. Megkeresi a lehetséges dolgok halmazában azt a valamit, ami magán viseli a szükségszerűség feltételeit, s úgy találja, hogy ez a legvalóságosabb lény fogalmának felel meg. A szükségszerű létből tehát a legvalóságosabb létre következtet. Az érvelés cáfolata a következő: mivel az állító tételek megfordíthatók, tegyük ezt meg a fent kapott ítélettel is. Eredetileg így hangzik: Bármely feltétlenül szükségszerű lény egyszersmind a legvalóságosabb lény is Fordítva: bármely legvalóságosabb lény egyszersmind feltétlenül szükségszerű lény is. Vagyis a legvalóságosabb lény fogalma maga után vonja ezen lény szükségszerű létezését. Ez pedig már formailag is ugyan az, mint az ontológiai istenérv, tehát a cáfolata is azonos azééval. Hatodik szakasz –Isten létezését lehetetlen fizikoteológiai érvekkel bizonyítani Fizikoteológiai az az érvelés, mely a világ rendjéből és

tulajdonságaiból kiindulva próbálja bizonyítani egy legfőbb lény létezését. Az érv röviden: a világban mindenütt sokféleséget, rendet, okok és célok hálózatát véljük fölfedezni. Minden dolog egy őt megelőzőre mutat mint feltételére, épp ezért mint előbb is, föl kell tennünk egy legfőbb lényt, ha el akarjuk kerülni a végtelen regresszust, mely nem csak az okát, hanem fennmaradását is adja ennek az esetleges világnak. Vagyis a világ rendje és célszerűsége teljességgel esetleges, ennek valami oka kell legyen. Az okot egy olyan lény fogalmában találja meg, mely minden tökéletességet magába foglal. Mivel a végső okot pusztán a világ nagyságából és sokféleségéből próbálja fölbecsülni, ezért valójában nem szolgálhat pontos fogalommal arról, hogy milyen hatalmas is ez a végső ok, ezért aztán teológiailag nem vehető figyelembe ez az érvelés. Végső soron tehát mind a három érvelés az ontológiai

bizonyítékon alapul, mely viszont teljességgel elégtelen, ezért beláthatjuk, hogy a spekulatív ész nem képes kielégítően bizonyítani Isten létét. Hetedik szakasz – Az ész spekulatív elvein nyugvó teológiák összes válfajának kritikája Teológia az, ami az eredendő lény megismerésével foglalkozik. Két fajtája a theologia rationalis (mely kizárólag az észen nyugvó érvekkel foglalkozik) és a theologia revelata (mely kizárólag a kinyilatkoztatáson alapul). Az észre támaszkodó teológia tovább oszlik 2 felé: az egyik a tiszta ész által transzcendentális fogalmak segítségével gondolkodik Istenről, ez a Transzcendentális teológia és követői a deisták. A másik a természetből vett fogalmak segítségével teszi ugyan ez, s ez a theologia naturalis, hívei pedig a teisták. Kicsit bővebben kifejtve mit jelent DEISTÁNAK lenni: aki szerint pusztán eszünk által megbizonyosodhatunk egy legfőbb lény létezéséről, akit csupán

annyira tudunk meghatározni, mint aki minden realitást magába foglal, egyéb ismeretünk azonban nem lehet róla. Célja, hogy a tapasztalatból levezesseaz eredendő lény létezését, de lemond a világ világ közelebbi 4 megismeréséről. Ezt hívja Kant kozmoteológiának Ontoteológia ezzel szemben az, mely még a tapasztalatról is lemon és pusztán a fogalmak segítségével kívánja megismerni az eredendő lényt. A deista Istene inkább csak egy legelső ok, akitől elvitatja, hogy értelem és szabadság által teremti a világot. TEIZMUS: nem elégszenek meg azzal, hogy Istenről csak annyi ismeretünk legyen, hogy ő minden realitást magába foglaló eredendő lény, hanem a természettel vont analógia segítségével úgy ismeri meg Istent, mint aki értelme és szabadsága által teremt. A világban rend és egység van, ezért 2 féle oksági láncolattal lehet érvényesen definiálni: természet és szabadság. Ha mint a természeti jelenségekalapja

ismeri meg a teista Istent, akkor fizikoteológussal állunk szemben. Ha a szabadság és erkölcsi rend okaként keresi teistánk Istent, akkor ő egy morálteológus. A teoretikus megismerés azzal foglalkozik, ami van. A gyakorlati megismerés azt vizsgálja, aminek lennie kell. Ha abból indulok ki, ami van, és ezt az adott dolgot úgy ismerjük meg, mint a tapasztalat számára hozzáférhető feltételes dolgot, akkor a hozzá kapcsolódó feltétel sem lehet abszolút szükségszerű. Ha abszolút szükségszerűt kívánunk megismerni ezt pusztán fogalmakból kiindulva, a priori tehetjük, nem vehetjük alapul a tapasztalat elemeit. Spekulatív teoretikus megismerés: ha a tapasztalat számára nem adott a tárgyam. Természetes megismerés: a tapasztalat számára adott tárgyra irányul Természetes megismerésünk, amikor valami okozatról egy okra következtetünk, vagyis a tapasztalat számára adott tárgyat tekintek okozatnak. A természetes megismerés, vagyis amikor

a tapasztalatból indulunk ki, csak akkor vezethet el a legfőbb lényhez, ha az maga is a tapasztalat körébe tartozik, mivel a kauzalitás törvénye csak ezen belül érvényes. Spekulatív az észhasználat, ha a világban levő dolgokról következtetünk ezek okára, de a dolgokat nem mint dolgokat vizsgálja, hanem a dolgoknak csupán az állapotait, hogy maga a szubsztancia létezését tekintve esetleges, s ebből próbál valami a világtól független okra következtetni. Azonban a probléma az, hogy a kauzális törvények csak a tapasztalat tartományán belül érvényesek, azon kívül egyáltalán nem értelmezhető, vagyis ez csupán hasztalan okoskodás. Az ész spekulatív használata a teológiára nézve hasztalan, a természetes észhasználat szintén az, ebből kifolyólag racionális teológiát csak morális törvényekből kiindulva folytathatunk. 5