Sociology | Social work » Szociáletika, jegyzet a szociális munka szakos hallgatóknak

1 SZOCIÁLETIKA Jegyzet a szociális munka (BA) szakos hallgatóknak 1.§ BEVEZETÉS A KERESZTÉNY TÁRSADALOMETIKÁBA A/ ROKON (TÁRSADALOM)TUDOMÁNYOK 1. A társadalom (socius – societas, Geselle – Gesellschaft) célszerű egyesülés, amelyben az egyének ésszerű megfontolások alapján jönnek össze, hogy érdekeiket kövessék. Az egyéni célok eléréséhez persze a koordináció és kooperáció erőfeszítései, infrastuktúrateljesítmények és kollektív javak szükségesek. Ezzel szemben a közösség (communitas – Gemeinschaft) olyan egyesülés, amelyben az együttlét főcéllá válik, vagyis amelyben az egyének föladják ésszerű számításaikat azért, hogy életértelmük teljesülését, értékvonatkozásaikat, identitásukat egy kollektívumba integrálódással keressék. Ez a kollektívum etnikailag vagy kulturálisan definiálható, a conscience collective fogalma (É. Durkheim) átfog tudatos és tudattalan mozzanatokat. Rendszerint a

társadalmasodás és a közösségivé válás együtt jár, így a nemzetté válás folyamatában, de mindegyik csoport- és intézményképződés esetén. Általánosan elter jedt a „szociális rendszer” semleges fogalma. 2. A társadalmat a mindennapi tapasztalatokon túl többek közt riportok, szépirodalmi művek és szociográfiák segítségével ismerhetjük meg. 1 Az utóbbi neve magyarul társadalomrajz vagy -ábrázolás: a társadalom életének vagy egy kisebb-nagyobb társadalmi egység életviszonyainak irodalmi eszközökkel való bemutatása. A társadalmi jelenségekkel foglalkozó tudományágak együtt alkotják a társadalomtudományt: ide tartozik a közgazdaságtan, történettudomány, demográfia, társadalomnéprajz, politikatudomány, szociálpszichológia 2 3. A társadalomtan (szociológia): a társadalommal, annak szerkezetével, fejlődésével, az emberek szociális magatartásával, a társadalmi együttélés formáival stb. foglalkozó

tudomány 3 Három nagy klasszikusa: Karl Marx (+1883), Émile Durkheim (+1917) és Max Weber (+1920). 4. A társadalombölcselet (szociálfilozófia) igyekszik megérteni és rendezni azokat a kategóriákat és fogalmakat, valamint azokat az értékeket és normákat, amelyek segítségével az emberi élet társadalmi aspektusai leírhatók, magyarázhatók és értékelhetők Érdeklődik az anarchia és tekintély, vagy a társadalmi osztályképződés és egyenlőség, vagy a társadalmi koordináció és egyéni szabadság, vagy az önmegvalósítás és társadalmi igazságosság, vagy a közhatalom és az egyéni részvétel, vagy a közösség és társadalom szerkezete és indokoltsága iránt Normatív ága a társadalom- vagy szociáletika, amelynek az a föladata, hogy megalkossa a társadalmi képződmények (struktúrák, intézmények, törvények, alkotmány, társadalmi 1 A két világháború közti magyar társadalom megismerésének elsőrendű forrásai pl.

Móricz Zsigmond novellái, vagy Féja Géza riportjai, amelyek Magyar haláltánc címen is megjelentek, vagy Illyés Gyula szociográfiája, A puszták népe. 2 A társadalompolitika/szociálpolitika: a társadalmi problémák megoldását kereső, a körülmények javítására irányuló politikai törekvés, tevékenység. – A társadalomlélektan/szociálpszichológia: a társadalmi és a lélektani jelenségek viszonyát, a társadalomnak az egyénre tett lélektani hatását vizsgáló tudományág. Ajánlható: Eliot R Smith / Diane M. Mackie: Szociálpszichológia Budapest: Osiris, 2001 3 Ajánlott magyar szociológia tankönyvek: Kulcsár Kálmán, Szociológia. Egységes jegyzet az egyetemek és főiskolák számára. Budapest: Kossuth, 21988; Andorka Rudolf, Bevezetés a szociológiába Budapest: Aula, 31992 és Morel Gyula, Szociológia. Bécs: OMC, 1989 2 rendszerek) erkölcsi normáit. A társadalometikát tehát az érdekli, hogy a társadalmi képződmények

milyen föltételek mellett helyesek erkölcsileg, illetve igazságosak A keresztény társadalometika a Szentírásban őrzött kinyilatkoztatás szempontjainak bevonásával átvezet a teológia világába. B/ A KERESZTÉNY TÁRSADALOMETIKA FOGALMA I. Társadalometika a) A társadalmiság A társadalmiság (sociale) kifejezésen az ember közösségi létezését értjük, amely viszonylag önállóan vizsgálható terület. A társadalmiság ill a társadalom lényege a társadalmat alkotó egyének közti kölcsönhatások sokrétűségében leledzik. Ezek az interakciók csak akkor hozzák létre a sociale viszonylag önálló, objektív területét, ha bizonyos állandóságot és rendszerességet, más szóval: bizonyos intézményes jelleget öltenek A társadalmasodás okai és céljai alapján öt fontos részterület említhető: 1. a család területén belül szabályozódik a szexualitás, a szaporodás, a nevelés, a rokoni kapcsolatok világa és a gondoskodás; 2. a

tudás és képességek területe az ismeretek és készségek fejlesztését, alkalmazását és átadását foglalja magában; 3. a gazdaság területén belül biztosítják a materiális igények kielégítését; 4. a politikai-jogi terület rendet teremt az uralom és jog révén; 5. a kulturális-vallási területen belül van szó világnézetről és értékorientációról, valamint ezek kultikus és művészi kifejezéséről. b) Etika Etikán azt a tudományos szakágat értjük, amelynek tárgya az emberi cselekvés helyes normái, tehát a praxis. A következő tényállásból indul ki: 1. Az emberi gyakorlatot nem határozza meg eléggé a fajra jellemző biológiai szerveződés Az állattal ellentétben az ember nemcsak viselkedik, hanem képes cselekedni, azaz értelmes megfontolás alapján, valamilyen meghatározott tevékenységet illetően szabadon dönteni. 2. Az ember cselekvése kölcsönhatások összefüggéséből áll Kölcsönösen felelősnek tekintjük

magunkat tetteinkért, ill. elvárjuk, hogy cselekedeteinket egymás előtt igazolni tudjuk 3. A döntési helyzetek bonyolult sokfélesége miatt rangsoroljuk őket, szabályokat állítunk fel, amelyek segítenek eligazodni. Ilyen cselekvési szabályokból épül föl az egyén személyes erkölcse A társadalmi szinten elfogadott cselekvési szabályok, az ún normák pedig a társadalom éthoszát alkotják 4. Cselekvési normák fölállításának azonban kritériumai vannak Ezek csak részben adódnak szakmai hozzáértésből. Alapvetően olyan bizonyosságoktól függenek, amelyek a személyek átfogó életérdekeivel kapcsolatosak és ezáltal arra vonatkoznak, amit végső soron és valóban jónak tekintenek. E tényállás alapján nevezzük az embert erkölcsi lénynek, és tekintjük a gyakorlatot erkölcsileg relevánsnak. Az etika tudománya vizsgálatának területét három problémakörre bontja: 1. Az analitikus etika vagy metaetika az erkölcs nyelvét

vizsgálja, azaz az erkölcsi kifejezések és állítások jelentését, valamint a morális érvelés logikai és retorikai szabályait. 2. A fundamentális etika az erkölcs alapjait, annak antropológiai föltételeit, valamint az erkölcs normativitásának általános föltételeit vizsgálja 3. A normaetika vagy alkalmazott etika a kérdéseket meghatározott cselekvési területekre vonatkoztatja. Fölülvizsgálja a meglévő normákat, és javításukra érvekkel alátámasztott javas- 3 latokat terjeszt elő. Az alkalmazott etika területét áttekinthetőbbé tehetjük, ha különbséget teszünk két etikai perspektíva között között. c) Individuális és szociális etika 1. Az individuáletika abból a szempontból tárgyalja a gyakorlatot, amennyiben az individuális személyeknek tulajdonítható és a cselekvők személyes felelősségével kapcsolatba hozható. 2. A társadalometikában a társadalmiságnak, tehát annak az intézményesült képződménynek

erkölcsi megítéléséről van szó, amellyé az interakciók sűrűsödtek és szilárdultak. A fő kérdés így hangzik: Igazságosak-e az adott képződmények? 3. Viszonyuk meghatározására tisztázni kell két redukcionista elképzelésből adódó félreértést Ha a társadalometikát az individuáletikára redukáljuk, akkor ez kizárja önálló gyakorlati jelentőségét a társadalmiságnak, vagyis annak, hogy az interakciók intézményesült alakzatokká sűrűsödnek. Ennek következtében a társadalmi problémák maguktól megoldódnának, ha az egyes személyek individuáletikai értelemben jól és helyesen cselekednének. Ha az individuáletikát szűkítjük le a társadalometikára, akkor figyelmen kívül hagyjuk, hogy az egyének cselekedeteikért személy szerint felelősek, a gyakorlatot tévesen a társadalmiság reflexének tekintjük. Ámde az egyének nem ölbe tett kézzel ücsörögnek a társadalmiság szövevényes intézményrendszerében, mint

csigák a csigaházban Képesek tudatosítani a társadalmi viszonyokat, és különbözőképpen viselkedni II. Keresztény társadalometika a) A kinyilatkoztatás társadalometikai dimenziója A keresztény hit a Szentírásból nyeri azokat a mértékadó bizonyosságokat, amelyek a keresztény gyakorlat számára döntő fontosságúak. A téma kapcsán fölmerülő központi bizonyosságokat néhány főbb bibliai motívum segítségével mutatjuk be 1. A teremtés motívumának figyelemre méltó szempontjai: - Az egész világot Isten teremtette. A világ nagyon jó, hiszen Isten bölcsességében alkotta, és teljhatalma van műve fölött. - Az ember Isten képmásaként különleges helyet foglal el a teremtés rendjében. Ez a páratlan méltósága emberi mivoltában illeti meg az embert, és fontosabb minden egyéb különbségnél. - Az ember férfinak és nőnek lett teremtve. Az ember eredendően társas lény, akinek nem jó egyedül lenni. - Az ember

különlegességénél fogva Isten felelős partnere. Megbízatást kapott a föld fölötti uralomra és a föld benépesítésének föladatára. - A teremtés rendjében az ember megformáltságához tartozik a bűn lehetősége is. A bűn eredendően veszélyezteti és a vétkek mindig meg is rontják az ember isteni és közösségi vonatkozását, a föld fölötti uralom föladatát 2. A kivonulás és a szövetség motívuma - Az exodust mindig Isten nagy, üdvszerző tetteként emlegetik és ünneplik. Isten kivezeti népét a szolgaságból a szabadságba Az exodus szabadító üdvös cselekedet - Izrael az Istenéhez fűződő viszonyát szövetségnek tekinti, törvényét pedig Istentől kapott szövetségi törvénynek, és a szövetség megkötését a kivonulás történetének kontextusába helyezi. A szövetségkötés kölcsönös föltételei: Isten üdvösségre vonatkozó ígéretei, a nép részéről pedig a törvények kötelező betartása - A szövetség

törvényének külön dimenziója az igazságosság, amely az embertársakkal és a társadalmi renddel szembeni kötelességeket rögzíti. Ez magában foglalja a társadalmi szempontból elesettek fölkarolását - A Tízparancsolat a szövetség Istenének elismerését és kultuszát védő kötelességeket összeköti azokkal, amelyek az ember jogait és méltóságát biztosítják. 4 A szövetség társadalmi igazságosságot célzó szándéka jól kivehető a jóbel-év eszméjében (Lev 25,8-55). A jubileumi év terve arra utasít, hogy mindig újra állítsák helyre az Isten által rendelt eredeti állapotot, amelyben mindenki szabad, és mindenkinek egyenlő esélyei vannak. 3. A próféták társadalmi éthosza A próféták azért léptek föl, mert a választott nép sokféleképpen megsértette a szövetségben fogadott hűséget. A bálványimádás és igazságtalanság révén elkövetett állandó szövetségszegés Isten haragját vonja maga után Mindig

megjelenik ilyenkor valamilyen végidős perspektíva Az eszkatologikus perspektíva fényében a próféták prédikációja alapvető döntés elé állítja az embereket Isten eljövendő országának szellemében kell cselekedni; ez az ország a béke, az erőszakmentesség, az igazságosság és irgalmasság országa lesz. Ezáltal megint előtérbe kerül a szociális dimenzió: főképp a szegényekkel és idegenekkel kapcsolatos viselkedésről derül ki, hogy az ember tettei megfelelnek-e az eljövendő ország szellemének. 4. Jézus eszkatologikus etikája Jézus átveszi és radikalizálja a próféták alapgondolatait. Mivel az Isten országa elközelgett, megtérésre és követésre szólít föl. A szeretet kettős parancsa összegzi a szövetség törvényét, és a gyakorlat valamennyi erkölcsi szabályozásának elvi alapját képezi. Az Isten iránti szeretet a felebarátok iránti konkrét szeretetben mutatkozik és igazolódik Adott élethelyzetben bárki lehet

felebarát és így a megkívánt szeretet címzettje, az ellenség is. A hegyi beszéd tartalma kétségtelenül individuáletikai indíttatású. Az evangéliumok nem a társadalom, gazdaság és politika szerkezeti átalakítását hirdetik meg, hanem személyes megtérést és Jézus követésének gyakorlatát az adott társadalmi kontextusban. De a szeretet parancsának gondolata szerint intézményesen át kellene alakítani és szabályozni a társadalmat úgy, hogy a szegénység és elnyomás elkerülhető legyen. Az igazságos viszonyok mindenkinek békés, erőszakmentes és anyagilag biztos életet tennének lehetővé 5. Szent Pál teológiája A hit, amely a Krisztus-eseményt a megváltás és üdvösség történéseként fogja föl, egyedülálló szemléletmódhoz vezet az emberről: Gal 3,26-28; 4,4-7; Róm 8,21. Az ember helyzete és meghívása radikalizálja és kiteljesíti azt a méltóságot, amely már a teremtésben megígértetett az embernek. Az emberek

között intézményes formában megjelenő társadalmi korlátok elvileg viszonylagossá válnak Ez a teológiai relativálás magában foglalja azt a törekvést, hogy ez a gondolat szociális kontextusban is szabadon érvényre jusson. Ezért nem véletlen, hogy a modern szemléletmód, amelynek központi gondolata szerint a szabadság emberi jog, a keresztény világban született. 6. A közösség Az üdvösség új valósága és az ember megújulása társadalmi következményekkel jár. De a keresztény-társadalometikai érdeklődés még nem terjed túl a közösség szociálisan alakítható belső terén. Részint közelre várták a parúziát, részint az adott társadalmi intézményeket természetesnek, megmásíthatatlannak, Istentől szándékoltnak tekintették A Szentírás tehát az alapvető bizonyosságokra hívja föl figyelmünket, és szembesít azzal a követelménnyel, amely szerint ezeknek a bizonyosságoknak kell nyújtaniuk a társadalmiság keresztény

megítélésére szolgáló kritériumok alapját. E bizonyosságok fényében olyan opciókat fogalmazhatunk meg, amelyek megtalálhatók a bibliai motívumokban: az emberi méltóság általános elismerése, a szabadság és a megszabadítás, a szegények megsegítése, a béke, a nagyobb fokú igazságosság, valamint a teremtés megőrzése. Ezek a törekvések fontos célmeghatározást, elvi orientációt és irányultságot adnak, ami minden keresztény társadalometikai elkötelezettség elengedhetetlen föltétele. De ez nem elegendő. Az elvi orientáltság meghatározott társadalmi kontextusokra és cselekvési területekre való vonatkoztatásának az a föltétele, hogy az ember az érintett szakterületeken kompetens 5 legyen. Szakmai hozzáértés nélkül a konkrét társadalmi kontextusokban nem tehetünk eleget ennek a keresztény alaporientációnak. b) Filozófiai differenciálás A bibliai motívumokból levezethető szociális szándékok nincsenek

kielégítően meghatározva és differenciálva. 1. A társadalmiság a filozófiai gondolkodásban A filozófia segítségével pontosítható az egyetemes emberi méltóság fogalma. Az igazságosság komplex, sokrétű bibliai fogalmának társadalometikai szempontból releváns aspektusait összefüggésbe hozhatjuk a témát érintő vitával. A szabadságra irányuló törekvéseket arra a filozófiai vitaterületre kell helyezni, amelynek egyik oldalán Locke és Kant, másik oldalán Rousseau és Marx állnak. Csak ilyen differenciálások révén lehet a bibliai motívumokat társadalometikailag megragadni 2. Társadalomfilozófia és keresztény társadalometika A társadalometikának tehát föladata, hogy a társadalomfilozófiai diskurzusban teológiai szempontból differenciálja a bibliai motívumokból következő szociális célkitűzéseket. Kiderül, miként létezhet a keresztény társadalometikai diszciplínán belül legitim módon többféle állásfoglalás. A

diskurzus sok olyan szisztematikus eszközt bocsát rendelkezésre, amelyek alkalmasak a keresztény motívumok kibontakoztatására c) Konkretizálás az egyes tudományágak segítségével A társadalmiság területének empirikus földolgozása ma egy sor önálló tudományág föladata. Egyre inkább inter- és transzdiszciplinaritásra van szükség. Ebből két probléma merül föl 1. A szakterületek és a tudományágak autonómiája A Zsinat (GS 36) elfogadja a modernitás egyik alapnormáját: az interakciós területek kiválását és önállósodását. A bonyolult alapból kiváltak részrendszerek és viszonylagos önállóságra tettek szert. A tudományok tematikus redakciónak vetik alá tárgyukat, és minden tudományág kiválaszt egy bizonyos módszert, amellyel tárgyát vizsgálja. A specializálódási tendencia következtében kibővült a tudásanyag, ami azonban absztrakt tudás Ezért az igazság mindig töredékes, csak ilyen formában legitim A

metodikai absztrakció révén földarabolt tudásból nem lehet egyszerűen összerakni egy képet. Az egész problematikája és a tudományos töredékek értéke az egészben nem témája az egyes tudományágaknak A filozófia napjainkban már aligha képes vállalni ezt a föladatot 2. Elmélet és realitás Tények halmaza még nem alkot tudományt. Elméleti megközelítés szelektálja és leegyszerűsíti az anyagot, és így lehetővé teszi bizonyos fajta értelmezését Az elmélet kialakítását sokféle intuíció, föltételezés és értékelés segíti, amelyek meghatározzák az értelmezés irányát. Egy elmélet értéke nem határozható meg az „objektív realitáshoz” való viszonyából, hanem a termékenységéből adódik, abból, hogy mennyire képes motiválni a kutatókat. A társadalomtudományi állásfoglalás megalapozásához sosem elegendő az empirikus anyag. Az elméletalkotást befolyásolják az ember lényegével és rendeltetésével

kapcsolatos föltételek. A modellek tudatosan leegyszerűsítve mutatják be bizonyos jelenségek aspektusait. Metodikailag elvontak és létüket föltételezésekben gazdag elméleti megközelítéseknek köszönhetik (pl. homo oeconomicus) A keresztény társadalometika csak a meghatározott probléma területén belül tehet konkrét kijelentéseket. Másrészt a filozófia segítségével kritikusan alkalmaznia kell differenciált keresztény alaporientációját Így szolgálatot tesz a tudománynak is: tudatosítja a filozófiai-világnézeti föltételek problémáját 6 2.§ AZ EGYHÁZ A MODERN VILÁGBAN A/ A MODERN TÁRSADALOM SZÜLETÉSE Modernitáson (die Moderne) az újkori fejlődési folyamat eredményét értjük. Elméleti oldalról nézve a modern fogalma differenciált filozófiai problématudatot tartalmaz. Teológiai szempontból utalnunk kell arra, hogy az újkori folyamat nem véletlenül a keresztény Európából indult el. A folyamat keresztény

forrásoknak köszönhető I. Az újkor a) A középkor A feudális rendszer a középkori agrártársadalom politikai-gazdasági rendszere volt, és a földesúri intézményen alapult. A föld, amelyet a parasztok műveltek, és amely megélhetésüket biztosította, egyetlen földesúr tulajdona volt, akivel a jobbágyok függőségi viszonyban álltak. Ennek gazdasági, politikai, jogi, kulturális-vallási és családi jelentősége volt. Gazdaság: A függőségben lévő személy az urától kiutalt területen gazdálkodott. A megtermelt javakból adót kellett lerónia, és ezen fölül munkával is tartozott. A földesúri rendszer politikai, katonai, igazságügyi és kulturális-vallási föladatokat láthatott el, valamint teljesíthette a függőségben lévő személyekkel szembeni kötelezettségeit Politika és jog: A jobbágyok a földesúr személyén keresztül kapcsolódnak be a feudális rendszerbe. A földesúr birtokát vazallusként hűbérbe kapta urától, ami

magába foglalta a kölcsönös hűség, engedelmesség és szolgálat kötelezettségét. A jobbágyok az igazságszolgáltatásba is a földesúr személyén keresztül kapcsolódtak be Vallás és kultúra: Itt is a földesúr integrálta átfogó rendszerbe a tőle függő személyeket. A sacerdotium és az imperium nem létezhetett egymás nélkül, és szorosan össze is fonódott A vallás szentesítette a királyi koronát, és a királytól kiindulva alakította az egész rendszert, amely abban a formában tekintette sajátjának a vallást, ahogyan azt a király megszabta Az oktatásügy is az egyház kezében volt, és az egyház karitatív szerepe a szociális gondolkodás sokféle formájában nyilvánult meg. A művészet túlnyomórészt az egyház és a kultusz szolgálatában állt. Család: A jobbágy a házközösségben élt. A ház és udvar egyszerre volt lakás és munkahely, valamint a család gazdasági létezésének alapja A patriarchálisan irányított

házban a hagyományos szokások uralkodtak, amelyek alapján egyértelmű a nemek szerepe. A nevelés és a tanulás általában úgy történt, hogy a gyermekek az azonos nemű szülők mellett felnőve sajátították el annak föladatait. Lám a középkori agrártársadalomban a társadalmi interakciós területek átfedik egymást, komplex, mégis integrált egységet alkotnak. A középkori városokban a kézműves céhek hasonló szerepet játszottak, mint az agrárvidékeken a földesúri rendszer. A céh a mesterek családjait, a céhlegényeket és a tanoncokat tömörítette magába. Sokféleképpen szabályozta az üzemek gazdaságát, politikai súlya volt a városban, fölügyelte tagjai erkölcsi-vallási életét, bizonyos társadalmi védettséget, gondoskodást és biztonságot nyújtott nekik. A céhek mintájára alakultak az egyetemek, amelyek induláskor a teológia elsőbbségéből fakadóan még szavatolták a tanbeli egységet. A középkori

önértelmezésről hű képet ad Aquinói Szent Tamás előadása: „Mivel az egyes ember egy közösség része, minden ember – éppen azzal, ami és amije van – a közösséghez tartozik, amint minden rész is azzal, ami, az egészhez tartozik Minden egyes rész jóságát egészéhez való viszonyában kell tekinteni Minthogy minden ember egy civitas része, lehetetlen, hogy valamely ember jó legyen, hacsak nincs jó viszonyban a közös jóval.” 7 b) A polgárság (Bürgertum) Az újkori folyamatok gyökerei nem a céhes polgárság körében keresendők, hanem egy feudálisan, illetve céhekbe nem integrált polgári réteg létrejöttében. Két típusát különböztethetjük meg, a tulajdonnal, tőkével rendelkező vagyonos polgárságot és a művelt, értelmiségi polgári réteget. 1. A vagyonos polgárság annak köszönheti létrejöttét, hogy a kereskedelem egyre fontosabbá vált. A kereskedő független vállalkozóként tevékenykedett, ezért

racionális gazdasági tervezést fejlesztett ki A kereskedelem nyomán terjedt el a pénzgazdálkodás Az üzleten nyert pénztőke egy részét kölcsön vették a bankárok, más része befektetésként szolgált. A befektetések révén kifejlődött az elosztási rendszer: az elosztó szállította a nyersanyagot a termelőnek, és elvitte a kész terméket; majd létrejöttek a manufaktúrák Fontos befektetési terület még a bányászat. A kereskedelmi társaságok létrehozásával csökken az egyéni tőkekockázat és nő az alaptőke. A vagyonos polgárság gazdasági érdekei konfliktushoz vezettek a feudális rendszerrel szemben. A piac- és nyereségorientált vállalkozói rétegnek a gazdasági szabadság légkörére volt szüksége. Ez jelentette - a személy szabadságát, azaz korlátlan rendelkezést a saját munkaerő és képességek, valamint azok fölhasználása fölött; - a tulajdon szabadságát, azaz korlátlan rendelkezést a saját tárgyi- és

pénztőke fölött; - a szerződés szabadságát, azaz korlátlan szerződéskötési lehetőségeket más személyekkel a munkaerő fölhasználásáról. 2. A művelt, értelmiségi polgárság létrejöttében is egy feudálisan nem integrált polgári réteg fejlődéséről van szó. Az egyetemek körül kialakult egy tudósokból, művészekből, hivatalnokokból és művelt nemesekből álló réteg Ebben a rétegben erősödik az a szándék, hogy kiszakadjon az egyházilag szabályozott és közvetített egységes kultúra rendszeréből, és kulturális szabadságot szerezzen. Itt is egyfajta individualizálódás ment végbe (reneszánsz, humanizmus) A vagyonos és a művelt polgári réteg – az egyik gazdasági, a másik kulturális – de mindkettő politikai szabadságot igényelt magának. c) Szubjektum felé fordulás A polgár már nem egy meghatározottan működő egész részeként akarja értelmezni magát. A kiindulópont ezután a szabaddá vált

individuális személy, aki esélyt igényel, hogy életét szabadon alakítsa. Ebben a folyamatban két alaptendenciát különböztetünk meg, amely az egész újkori folyamatot meghatározta. 1. A szubjektum és a természet viszonya Az újkori szubjektum a természet urának tekintette magát. Ennek az uralomnak a jegyében az instrumentális ész arra törekszik, hogy tudományosan megismerje a természetet, hogy technikailag uralhassa és gazdaságilag hasznosítsa. Természettudomány – technika – tudomány hármasságában a természet elérhető anyagként és korlátlanul rendelkezésre álló forrásként jelenik meg. A természettudományos tudás került előtérbe, az a tudás, amely hatalom (F Bacon, Th. Hobbes) Ezt a mai ökológiai szempont kritikával nézi, de a tudományos kutatás, a technikai találmányok és az új értékesítési módszerek új lehetőségeket nyitottak meg az emberi fejlődés számára. 2. Szubjektum és társadalom Az ember szubjektum

mivoltának fölfedezése és az abból adódó szabadságigény magában foglalja az egyetemességre irányuló törekvést: minden ember szubjektum, és emberként természetes, sérthetetlen szabadságjogokkal rendelkezik. Ezeknek a jogoknak az elismerése intézményes szinten is következményekkel jár Az instrumentális észnek az a célja, hogy a szabadság rendszerében szolgálja az emberiség jólétét és jövőjét. Az a hatalom, amelyet a tudomány, a technika, majd később a gazda- 8 ság természetéből kölcsönöz, nem öncélú; az instrumentális ész az emancipálódott lényt, tehát az embert szolgálja. Az újkori szubjektum felé fordulás két alapirányzata összefügg a lényeges bibliai keresztény motívumokkal. Egyrészt Isten az emberre mint képmására ruházta a föld fölötti hatalmat (dominium terrae), másrészt az Isten képéhez hasonló ember méltóságának univerzalizálásából következik felebarátaink szeretete és az

igazságosság. Így nem véletlen, hogy az újkori folyamat a keresztény kultúra talaján vert gyökeret. II. Felvilágosodás A felvilágosodás Kant jelmondata (Sapere aud e- merj tudni) nyomán szembefordult azzal a hagyományos, integráló rendszerrel, amelyet középkori paradigmának neveztünk. A folyamat R. Descartes nyomán három szakaszból áll: 1. A hagyományos elképzelés destrukciója A hagyományos fölfogást mélyreható kritikának vetették alá, részeire szedték, és ezeket a részeket egymástól elkülönítették. 2. A destrukciót az érintett terület analízise követi Az analízis célja az utolsó elemek, valamint a viselkedésüket és egymáshoz kapcsolódásukat meghatározó törvények fölfedezése 3. Az így nyert biztos alap lehetővé teszi a terület újra fölépítését A különböző témakörökben és tudományos területeken eltérő módon alkalmazták ezt a módszert. A cél az, hogy minden területet elemi alapjaitól kezdve

ismerjünk A növekvő racionalizálás azt jelenti, hogy az ember hisz a tudásban és abban, hogy ezt a tudást megszerezheti, amikor csak akarja, és hogy az ember a gondolkodás segítségével elvben mindenen uralkodni tud. Ez a folyamat a dolgok újraformálását eredményezte, amely a hajdan integráló rendszer egyre erőteljesebb funkcionális differenciálódásához vezetett. A területek önállósodtak, elhatárolódtak egymástól, és kifejlesztették sajátos törvényeik szerint működő, speciális racionalitásukat. M. Weber (+1920) a területek bürokratizálódását tartja az újkori-fölvilágosult racionalizálódás egy további szempontjának, amely az önállósodott területek racionális és hatékony megszervezésére irányuló törekvésből indul ki. Eredménye nagyobb fokú precizitás, folyamatosság, fegyelem, szigorúság és megbízhatóság, tehát: kiszámíthatóság formájában jelenik meg. B/ KATOLIKUS TÁRSADALMI TANÍTÁS Azon a

törekvésen alapszik, hogy a katolikus egyházon belül közös társadalmi éthoszt fejleszszen, olyan egyházi-szociáletikai álláspontot, amely a kinyilatkoztatás társadalmi dimenzióját az aktuális adottságokra vonatkoztatja. Egyrészt az egyházhoz tartozó, társadalmilag elkötelezett keresztényeknek kíván társadalometikai eligazítást nyújtani, másrészt lehetőséget ad az egyháznak, hogy prófétai szerepénél fogva hallassa hangját a humanitás védelmében az össztársadalommal szemben is (vö. GS 76) I. Fejlődési irányvonalak Az egyházon belüli modernizáló törekvéseket és az egyháznak a mai világgal folytatandó párbeszédre való megnyílását (aggiornamento), a katolikusok legnagyobb része pozitívan fogadta. Az egyház strukturális modernizációjára azonban nem került sor A Zsinat befejezése időben egybeesett annak a modernizációs lökésnek a kezdetével, amelyet az 1968-as évhez szokás kötni. Ez az egyetemek fiatal

értelmisége által elindított mozgalom elsősorban Európa szabad országaiban rövid idő alatt megváltoztatta a köztudatot. A háború utáni időszak struktúrákat konzerváló, a gazdasági fellendülés bűvöletében élő mentalitásának ellenpontjaként a 68-as mozgalom gyakran forradalmi pátosszal követelte az ember kulturális, politikai gazdasági és családon belüli emancipációját. Megindult a közélet erő- 9 teljes ideologizálása és az értelmiségi elit széles rétegei egyre inkább úgy gondolták, hogy a haladást a baloldali gondolkodásmódban találhatják meg. A 68-as mozgalommal a hosszú idő alatt felgyülemlett modernizációs energia robbanásszerűen működésbe lépett, mégha a szélsőséges vélemények háttérbe is szorultak. A marxizmus reneszánsza a hetvenes évek közepétől talaját veszítette, és a fordulat évében, 1989-ben, a „valóságosan létező szocializmus” összeomlásával kihunyt. Mégis, ennek a

mozgalomnak messzireható következményei voltak Erősítette a hagyománytól való elszakadás és az individualizáció folyamatát és ezzel a - gyakran posztmodernnek nevezett - reflexív modernizációt! 1968 környezetében és következményeképpen a katolikus társadalmi tanítás konjunktúrája hirtelen véget ért. Mind az egyházon belül, mind azon kívül érdektelenné és jelentéktelenné vált Újító társadalomteológiai jellegű impulzusok inkább érkeztek más teológiai szakterületektől, mint magától a társadalometikától A katolikus egyház társadalmi tanításának ezt a krízisét a következő megfontolásokkal jellemezhetjük: a) A 68-as mozgalom szemében a katolikus egyház társadalmi tanítása teoretikusan gyenge lábakon álló, rendszerkonzerváló és ezáltal reakciós ideológia, amely ellentétben áll a haladás és emancipáció rendszerváltoztatásra irányuló követelésével. b) A hagyományos katolikus társadalmi tanítás azt

a benyomást keltette, hogy alapelveinek és célkitűzéseinek jelentős része a szociális piacgazdaság különféle formáiban már megvalósult, legalábbis Európa szabad ipari országaiban. c) Részben a 68-as mozgalom hatására világszerte magas színvonalú intenzív etikai vita alakult ki, amely külön-külön foglalkozott állammal, joggal, gazdasággal és társadalommal éppúgy, mint a harmadik világgal, az ökológiával és a feminizmussal. A katolikus egyház társadalmi tanításának nem sikerült ezen a vitán belül sajátos arculatot kialakítani. Mindezek után érthető, hogy a teológián belül újra meg újra azzal próbálkoznak, hogy a hagyományos társadalmi tanításon túlra helyezzék át a keresztény társadalometika célját. 1. Az összegyházat érintő társadalmi dokumentumok Rerum novarum, 1891, körlevél, XIII. Leó RN Quadragesimo anno, 1931, körlevél, XI. Pius QA Mater et Magisrra, 1961, körlevél, XXIII. János MM Pacem in terris,

1963, körlevél, XXIII. János PT Gaudium et spes, 1965, zsinati rendelkezés GS Populorum progressio, 1967, körlevél, VI. Pál PP Octogesima adveniens, 1971, apostoli levél, VI. Pál OA De iustitia in mundo, 1971, római püspöki szinódus Evangelii nuntiandi, 1975, apostoli levél, VI. Pál EN Laborem exercens, 1981, körlevél, II. János Pál LE Libertatis nuntius, 1984, hittani kongregáció Libertatis conscientia, 1986, hittani kongregáció Sollicitudo rei socialis, 1987, körlevél, II. János Pál SRS Centesimus annus, 1991, körlevél, II. János Pál CA Utolsó ilyen enciklikájában II. János Pál a Rerum novarum méltatása után a körlevél tanítását a jelen kérdésekre vonatkoztatatja. Ehhez kapcsolódik az 1989-es évben történtek elemzése Ezek után a szöveg olyan gazdaságetikai kérdésekkel foglalkozik, mint a „reális szocializmus” után fellépő piacgazdaság rendszere, a konzumizmus vagy az ökológia, illetve a fejlődés problémája. Az

államról és a kultúráról szóló fejtegetés a szabadság és igazság viszonyát vizsgálja a demokrácia és az emberi jogok szempontjából. 2. A részegyházak szociális dokumentumai közül kiemeljük a szélesebb körben ismertté váltakat: 10 Az egyház Latin-Amerika jelenlegi átalakulása közepette a zsinat fényében. A Latin-amerikai Püspökök II. Medellini Közgyűlésének dokumentumai, 1968 Latin-Amerika jelenlegi és jövőbeli evangelizálása. A Latin-amerikai Püspökök III Pueblai Közgyűlésének dokumentuma, 1979. A béke kihívása - Isten ígérete és a mi válaszunk. Az USA Katolikus Püspöki Konferenciájának körlevele, 1983 Az igazságosság békét teremt. A Német Püspöki Konferencia békéről szóló nyilatkozata, 1983. Gazdasági igazságosságot mindenkinek: A katolikus egyház társadalmi tanítása és az amerikai gazdaság. Az USA Katolikus Püspöki Konferenciájának körlevele, 1986 Ausztria katolikus püspökeinek

társadalmi pásztorlevele, 1990. Igazságosabb és testvériesebb világot! A MKPK körlevele, 1996. B/ A PÁPAI ENCIKLIKÁK FŐ TÉMÁI I. A magántulajdon A munkáskérdésnek szentelt első nagy társadalmi enciklika furcsamód nagyobb súlyt fektet a tulajdonjog igazolására, mint a munka vizsgálatára. XIII Leó - úgy látszik - megváltoztathatatlannak tartja mind a kapitalizmust, mind jelentős embertömegek szegénységét A marxizmus szerint a termelőeszközök magántulajdona erkölcstelen, társadalomellenes és megszüntetendő. XIII Leó szembeszáll ezzel a nézettel A magántulajdonhoz való jogot mint elemi emberi jogot minden megszorítás nélkül védi, és kiterjesztendőnek tartja A nincsteleneket megfelelő tulajdonhoz kell segíteni (RN 4,35 stb.) Kora gondolkodásával összhangban a tulajdont individualista módon értelmezi, de nem avatja szentté a magántulajdont (RN 12). A QA már emlékeztet a tulajdon kettős - egyéni és társadalmi -

természetére (44-46). A magántulajdonra való jog természetjog, amit semmi sem korlátoz, s amit az állam sem vehet el, a tulajdonjog értelmezéséből azonban nem lehet kihagyni társadalmi funkcióját. A társadalmi élet egyéb elemeihez hasonlóan a magántulajdon formái is változnak a történelemben (49). A tulajdon nem-használata vagy rossz célra való használata nem jár a jog elveszésével (47), hiszen a magántulajdon joga a természetben gyökerezik, használata viszont az erkölcsi rend kérdése. A II. Vatikáni Zsinat óta más irányelvek érvényesülnek A jogrend elemei nem függetlenek egymástól, s az élethez való jog megelőz minden más jogot Minden embernek joga van az életre, és minden egyéb jog csak ennek függvényében értelmezhető (GS 69; PP 23). Ez az érinthetetlen egyéni tulajdonjog egyértelmű elvetése. A Hittani Kongregáció 1986-ban leszögezi, hogy a magántulajdonra való jog csak a közjóért való felelősséggel

együttesen érvényes - hiszen a föld javai mindenkit megilletnek (LC 87). II János Pál a tulajdonra vonatkozó tanítást három tételbe foglalja: 1. A világ javai eredendően mindenki hasznára lettek szánva 2. A magántulajdon joga szükséges és maradandó, de 3. a magántulajdon lényegi, elválaszthatatlan minősége a vele járó társadalmi funkció Így lehet a tulajdont „kölcsönnek" vagy „társadalmi zálognak" nevezni (SRS 42). II. Tőke és munka XIII. Leó a tőke és a munka kölcsönös egymásrautaltságát állítja (RN 15) - ezzel bizonyos egyenrangúságot is jelezve. Sőt a 27 pontban azt állítja, hogy az állam jóléte a munkások munkájából származik. XI. Pius ez utóbbi gondolatot megismétli (QA 53-54) A munka és a tőke kölcsönös egymásrautaltságából pedig egyrészt a munkavállalók és a munkaadók funkcionális és érdek- 11 azonosságára következtet, másrészt azt a igényt és jogot vezeti le, hogy a munkások

is részesedjenek a tulajdonból és a vállalati döntésekben (QA 65). A munka-tőke párost a QA esetenként fölbontja, amikor a gazdasági élet három tényezőjéről beszél, melyek kölcsönviszonya a vállalkozás hatékony működésének föltétele. A kezdeményező értelem (diszpozitív tényező), a tőke (eszköztényező) és a munka (kivitelező tényező) a gazdasági tevékenységnek egyaránt nélkülözhetetlen eleme (QA 69). XII. Pius 1941 évi pünkösdi beszéde óta egyre nő a munkának tulajdonított szerep A pápa a munka személyes jellegére fordította a figyelmet. XXIII János úgy értelmezi át a Rerum novarum-ot, mintha az főként a munkával foglalkozott volna (MM 10). Végül II János Pál a munkást a társadalmi és a gazdasági élet középpontjába állítja A munka minősítése szempontjából meghatározó tény, hogy az az Isten teremtő munkájában való részvétel; az emberi felelősség és alkotóerő kifejezése (LE 4-6), amiben

az ember önmagát megvalósítja (LE 9-10).Amivel ezek - és nem a teljesítmény és nem a végzett munka piaci értéke! - a megítélés fő kritériumai, azért lehet a munkában való egyenlőségről beszélni Keresztény hívők számára a munkás Jézus példája jelzi a munka méltóságát (LE 6). A Teremtő művében való részvételen túl ez is hozzátartozik a munka spiritualitásához, mint ahogyan a kereszt elvállalása és a megváltói szándék is (LE 24-27). A munkára vonatkozó társadalmi tanítás változása nyilvánvaló. Kultúránkat a "munka civilizációjának" nevezzük (LC 83). S teljesen egyértelmű, hogy a munka szerepe (jelentősége, értéke stb) megelőzi a tőkéét (LE 12-13) III. Szociálpolitikától világmodellig A világért való felelősségvállalás az Egyház társadalmi tanításában „lépésenként" érvényesült. A fejlődés többdimenziós. 1. A kezdeti kihívást a munkások ínsége képezte XIII Leó ez

ellen emelte szavát félig szociál-, félig gazdaságpolitikai érveléssel. XI Piust a társadalmi együttélés alapelvei s a társadalmi rend foglalkoztatják További 30 évvel később a „társadalmi élet" tárgyalása a társadalometikai és -filozófiai irányelveken túl az ideológiák, a kultúra, a nemzetközi együttműködés, a világgazdaság problémáit és a gyakorlat kérdéseit is tartalmazza (MM, GS) VI Pál levonja a következtetést: itt már nem csupán a gazdaság kérdéseiről van szó, hanem politikáról (OA 46). Ez a tétel is kettős jelentőségű A katolikus társadalmi tanítás a gazdaságetikától az átfogó társadalom- és politikaetika felé fejlődött. Az elméleti és elvont tanítás helyére az a fölszólítás került, hogy a politika gyakorlat (OA 25), hogy a keresztények kötelessége részt venni a politikában, hogy a világi hívekre hárul a társadalom jobbá tétele (OA 49), hogy a keresztény társadalmi tanítás

továbbfejlesztése is a részegyházak és a (világi) szakemberek föladata (OA 04, 40). 2. Az első dimenziót a gazdaságetikától az átfogó társadalomelmélet felé fejlődés képezi A másodikat a nemzetgazdaságtól a nemzetközi méretekben való gondolkodás irányába való változás. Noha a társadalmi tanítás sohasem korlátozódott egyetlen országra, jól nyomon követhető a egy fejlődési sor az európai, mezőgazdasági jellegű ország belgazdasági szemlélettől (RN, QA) a városiasodás következményeinek nagyon kései vizsgálatán át (OA), a világgazdaság, a nemzetközi összefonódás és a multinacionális vállalatok kérdéskörein keresztül (MM, OA) a fejlődő országok és általában a gazdasági fejlődés nehézségein át (PP, LN, LC) a globális nézőpontig (SRS). Ugyanez a dimenzió a társadalomszemlélet változásaként is leírható. XIII Leó a társadalmat két, egymást kiegészítő osztályként ábrázolja (RN 15) XI Pius

megkülönbözteti az ipari és mezőgazdasági munkásokat, a parasztokat és a középosztályhoz tartozókat (QA 40, 66). XXIII Jánosnál az osztályok és a konfliktusok kevesebb hangsúlyt kapnak, viszont megjelenik a nemzetek különbözősége, egyenlőtlen helyzete, elszigeteltsége (PT 131, GS 82, PP 62). A II Vatikáni Zsinat az emberiségről beszél, s a világ megosztottságáért a gazdasági, 12 társadalmi és politikai okokon túl faji és ideológiai feszültségeket (GS 4) és az ateizmust is felelőssé teszi (GS 19). VI Pál nagy reményeket fűz a szolidáris világhoz, amelyben a kevésbé fejlett országok megtalálják a fejlettebb országokkal való együttműködés számukra előnyös módját (PP 64) Végül II János Pál pápánál a blokkok ellentéte a jellemző megközelítés, egyaránt gondolva a Kelet-Nyugat közötti politikai polarizációra (SRS, CA 22-29), az ÉszakDél ellentétre vagy a szegény és a gazdag országok közti

különbségre. 3. A harmadik dimenzió a társadalmi feszültségek és konfliktusok kezelése Az első két nagy enciklika az államot lényegében jónak, a társadalomszerkezetet pedig egymás kiegészítő osztályok és csoportok egységének tekintette. Az ellentétek és konfliktusok forrását mindenek előtt egyéni erkölcsi mulasztásokban kereste. A II Vatikáni Zsinat nyomán elismerést nyer a társadalmi struktúrák önálló, azaz nem pusztán a résztvevő személyek cselekvésének összegéből eredő működése. A társadalmi és nemzetközi konfliktusok megoldása sem várható erkölcsi megtéréstől Milyen megoldások várhatók? - XIII. Leó a sztrájkot rossz dolognak ítéli (RN 31), de nem tiltását, hanem okai megszüntetését javasolja XI Pius tiltja a sztrájkot, mondván, hogy ha a szembenálló felek nem tudnak megegyezni, az államnak kell megoldást találni (QA 94). A II Vatikáni Zsinat "a mai körülmények között" - a békés

megoldások sikertelensége esetén - nélkülözhetetlennek, azaz jogosnak tekinti a sztrájkot (GS 68). VI Pál nem vitatja, hogy a védekezés utolsó eszközeként a sztrájk megengedett (OA 14). II János Pál ugyanezt az álláspontot ismétli (LE 7) - Klasszikus keresztény tanítás szerint a zsarnokölés erkölcsileg védhető. Ezzel az esettel az egyház társadalmi tanítása nem foglalkozott, hiszen az államot eleve legitimnek és jónak ítélte. Ezzel összhangban volt a forradalom elítélése (RN 30, QA 4) Csak egyoldalú változást jelentett az a fölismerés, hogy ma is létezik elnyomó uralom és erőszakot alkalmazó politikai hatalom (PT 51, GS 74). VI Pál elítéli a forradalmat, kivéve ha az az emberi jogokat hosszantartóan megsértő önkényuralom ellen irányul (PP 31). II János Pálnál megfordul az érvelés iránya. Az erőszak alkalmazását helytelennek tartja, de általában nem erről szól, hanem az erőszakmentesség értékét hangsúlyozza

(SRS, CA 23) A Hittani Kongregáció instrukciója megismétli VI Pál álláspontját, végső kiútként az erőszakot is megengedve (LC 79) A fogalmi rendszer még nem kiérett. O. A Romero pásztorlevele az erőszak öt típusát különbözteti meg: a társadalmi-gazdasági struktúrák által gyakorolt erőszak; az állam önkényes erőszaka; jobboldali extrémisták által alkalmazott erőszak;terrorista erőszak; és a végső megoldásként igénybe vett forradalmi erőszak. 4. Végül az utolsó dimenzió a társadalmi tanítás kiterjesztése a béke kérdésére XIII Leó és XI. Pius még csak társadalmi békéről beszélt (RN 29, QA 114) Az I vh kapcsán nemzeti szinten a háborús lelkesedést élesztő szózatok hangzottak el. A szemléletváltozást XXIII János béke-enciklikája hozta Ezután a II Vatikáni Zsinat tette a béketant véglegesen a társadalmi tanítás részévé (GS 77-82; CA 54) Négy fő eleme: a./ „Soha többé ne legyen háború" (CA

18, 51-52) Mindenek előtt a fegyverkezési versenyt kell megállítani (PT109-119; CA 18). b./ A béke nem egyszerűen háborúnélküliség, hanem egy új társadalmi rend (PT 1; GS 78), amely biztosítja az emberi jogokat (MM 157; LE 16.1) és ami az igazságosság érvényesülését jelenti (GS 72. 78; CA 5) c./ A béke új neve: fejlődés - mondja VI Pál (PP 76-77; CA 52), miután a GS 63 figyelmeztetett, hogy az északi félteke gazdasága és a Dél nyomora veszélyezteti a világ békéjét. A béke biztosítása szorosan összefügg a fejlődő országok fejlődésének biztosításával - nem utolsósorban a fegyverkezés korlátozása után fennmaradó össszegekből (CA 28). d./ A békének mindenekelőtt a szívekben kell megvalósulnia A béke nem technikai, hanem olyan társadalmi fogalom, amelynek alapjai az egyénekben vannak. Isten "a béke fejedelme", aki békét hagyott ránk. A béke a szeretet kifejeződése A béke-tan tehát a keresztény

meggyőződés része (PT 165-171). 13 3.§ A PERSZONALITÁS ELVE A társadalomban mindig emberek interakcióiról van szó, ezért minden etikai eszmélődésnek az ember fogalmából és rendeltetéséből kell kiindulnia. „Minden társadalmi berendezkedés hordozója, alkotója és célja az ember, mégpedig az ember, amennyiben természettől együttlétre van rendelve, és ugyanakkor olyan magasabb rendre hivatott, amely túllép a természeten és fölülmúlja azt. Ez a legfelső elv hordozza és óvja az emberi személy érinthetetlen méltóságát” (MM 218-220). A szociális etika vizsgálja a személyfogalom különböző aspektusait, az ember individualitásából és szocialitásából adódó problematikát, azt a kérdést, miféle emberi jogok (szabadság-,polgári és szociális jogok) illetik meg a személyt, mi az emberközpontúság értelme a teremtett világon belül. A/ AZ EMBER MINT SZEMÉLY A kinyilatkoztatás társadalmi dimenziójának tárgyalása

során feltártuk az ember biblikusteológiai szemléletének lényegi vonásait. Ezt a biblikus emberképet az egyház történelme során gazdagon kibontotta a teológia. Egyszersmind azonban számos nagy filozófiai elméletre is ösztönzőleg hatott. Lényegében az ember biblikus szemléletéből táplálkozik kultúránk uralkodó antropológiai felfogása A következőkben ennek az emberértelmezésnek öt aspektusát vázoljuk fel. 1. Szellem testben Az ember mint testi, vegetatív-élő és animális lény egyrészt az anyagi természet része Ugyanakkor az állattól eltérően nem olvad bele az anyagi természetbe, hanem az eszes szubjektivitás önmagáról való tudatában (önmagánál-lét) szellemi életet él. Az emberi perszonalitás e két oldalának személyes egységéből fakad „az ember különleges helye a kozmoszban” (M. Scheler), s ezzel az a méltóság, amelyre az istenképiség (imago Dei) biblikus kifejezése utal 2. Társas lény Szellemi-testi

személyként az ember egyrészt önmagáról tudó értelmes, önmagánál létező individuális egyedi szubjektum, másrészt és szükségszerűen a többi emberrel közösségben létező lény. Az emberi személy az egyediség és közösségiség közvetítésében valósul meg. Ezért az ember „csak emberek között válik emberré”; fogalma „eszerint egyáltalán nem valami egyedi létezőé, ilyesmi ugyanis elgondolhatatlan” (Fichte), hanem lényegileg közösségre vonatkoztatott egyedi személyé. 3. Erkölcsi alany Szellemi önmagánál való léte következtében az ember nem olvad bele a természet és a társadalom meghatározó törvényszerűségeibe, illetve saját gyönyör-fájdalom késztetésébe, hanem képes értelmének indíttatását követve önmaga meghatározni és szabályozni cselekvését. Értelme erkölcsi természetű Mivel képes cselekvésének törvényt adni és célját saját maga kitűzni, ezért létezését az erkölcsi döntés

szabadsága és maga szabta életgyakorlatát vállaló felelősség jellemzi. Mivel emberként való meghatározása, élete értelmének és céljának megválasztása lényegileg e felelős szabadságára bízott feladat, ezért az ember autonómiára képes, célját önmagában bíró lény, aki nem csupán biológiai törvények által meghatározottan él, hanem életét egyszersmind saját magának irányítania kell. Az emberi létezés alapvetően erkölcsi jellegére nézve döntő, hogy az emberi élet csak társas létként élhető, vagyis másokkal való kölcsönös érintkezésben és együttműködésben, azaz kommunikációban és kooperációban. 4. Transzcendencia Testben valósuló szellemként az ember olyan lény, aki képes saját halálát megidézni, és akinek a halállal szembesítve válik problémává élete mint egész, mint önmagá- 14 nál való és mint másokkal megosztott lét. Ezért egyszersmind az a lény, aki túllép

életösszefüggéseinek közvetlen realitásán, és rákérdez az egész eredetére és értelmére A kereszténység szerint az ember ennyiben az a lény, aki világban való helyének meghatározásában és egzisztenciájának feltárásában egzisztenciálisan vallásos. 5. Bűn A kinyilatkoztatás rávilágít a bűn antropológiai tényére, amely az embert olyan erkölcsi alanynak mutatja, aki a bűn és a megváltás feszültségében létezik A személyesség szempontjából a bűn jelentősége abban áll, hogy egyaránt kudarcot vallhat az egyedi személy nem tudván beteljesíteni rendeltetését - és a közösségi együttműködés, amennyiben nem sikerül megvalósítania a társadalmi jólét rendjét, illetve a közösség javát A személyes és a személytelen bűnök egymásba épülnek Amilyen nyomatékosan követeli a keresztény hit a nagyobb társadalmi igazságosság előmozdítását, ugyanolyan jól tudja, hogy az ember és az emberiség beteljesedése (az

üdvösség) nem érhető el a világ saját logikájának időbeni léptékében, hanem Isten eljövendő uralmaként a tényleges világot meghaladó eszkatologikus valóság Kétségtelen, hogy ezen aspektusok együttesen egy markáns, világnézetileg elkötelezett személy-fogalommá állnak össze. Más felfogásokkal való vitában bizonyos kérdések kapcsán alkalmasint képlékenyebb felfogás is elegendő lehet. Mindazonáltal ez a keresztény személyfogalom segítette elő az általános emberi jogok eszméjét valló modern éthosz kibontakozását Fennáll a veszély, hogy szétforgácsolódása a különböző redukciós elméletekben e modern eszmének alapját ássa alá és ingatja meg. Ha a kortársak tudatában elhomályosul, hogy miben is áll az emberi személy méltósága, akkor a személy mint mások által nem uralható, azaz szabad, önmaga megvalósítására mint célra rendelt emberjogi alany státusa is meginog. B/ INDIVIDUALITÁS ÉS SZOCIALITÁS A

személy fogalmán belül egymásba fonódik az önmagánál-való-lét és a másokkal-való-lét. A következőkben felvázoljuk a társadalometika alapproblematikáját, amely az ember ilyetén személy-természetéből következik. 1. Egzisztenciális célok A testi-természeti és szellemi-eszes élet emberi személyt alkotó egységéből antropológiailag kényszerítő erővel következik az emberlét egyik alapvonása a teleológia, a célra irányultság Személyes kibontakozásában és megvalósulásában az ember sok tekintetben olyan szükségletek-igények vezérelte lénynek [Bedürfniswesen] mutatkozik, aki lényegileg célokhoz van rendelve, amelyeket nem az állat módján - azaz természetesfajspecifikus ösztönök által vezérelve - ér el, hanem értelmének irányításával érdeklődésének tárgyaként és munkájának céljaként kell feléjük törekednie. Ezek a célok részint az élet biológiai szerveződése által eleve adott alapvető

szükségletekből (például táplálkozás, ruházat, lakás), részint animalitásának sokrétű ösztönstruktúrájából, részint szellemi életének világra nyitott, kultúraképző működéséből következnek. Így léteznek az önfenntartás és a családi kötelékek céljai, a gazdasági célok, amelyek összekapcsolódnak a tudás és a képesség céljaival, de vannak kulturális célok is, mint például a kontingencia terhével, a bűnnel és a halállal kapcsolatos vallási-kultikus célok. A célok és szükségletek ezen teljes rendszere lényegileg környezetfüggő, mivel az ember mint természeti lény szükségképpen valamilyen természeti környezetben él, amelyre rá van utalva. Lehetőségeinek kifejlesztése és kiszélesítése során megvalósítja, de gazdagítja is a természet által számára eleve megszabott célokat, így alkotó módon éli életét s műveli világát 2. Szocialitás Egzisztenciális céljainak megvalósításában az ember

társadalmi lénynek bizonyul Szabadságára bízott feladatát - a humanitást - lényegileg csak másokkal való kommuni- 15 kációban és kooperációban valósíthatja meg. Különálló egyénként nem elég önmagának Mindaz a jó és érték, amelyre egzisztenciális céljainak rendszerében rá van utalva, és amelyben kibontakoztatja embervoltát, közösségi-társadalmi együttműködésben keletkezik és fejlődik ki. A teljes kulturális élet társadalmi közvetítésen alapul, és a létezés anyagi biztosítása is kooperációt feltételez. Csak a társadalmi együttműködésben való aktív részvétellel valósíthatjuk meg személyvoltunkat 3. Elismerés és emberjogok Az ember tehát egyrészt természetes szükségszerűséggel egzisztenciális célok rendszeréhez van hozzárendelve, másrészt e rendeltetését nyilvánvalóan csak társas együttműködésben képes megvalósítani. Ennélfogva érthető módon az emberek úgy szabályozzák egymás

közötti viszonyaikat, hogy mindenki olyan módon vehet részt a társadalmi kommunikációban és kooperációban, amely esélyt biztosít számára, hogy az egzisztenciális célok rendszerének értelme szerinti jó élete legyen. Ehhez az szükséges, hogy kapcsolatrendszerük a kölcsönös elismerés viszonyán alapuljon Ez az elismerés magában foglalja, hogy kölcsönösen biztosítják egymásnak azokat a jogokat, amelyek az egzisztenciális célok rendszerének értelmében vett emberlét alapföltételeit képezik, továbbá hogy ki-ki „transzcendentális cserében” vállalja az ezen jogoknak megfelelő kötelességeket. 4. Jogalkotás és állam Ahhoz, hogy az embernek ez a szükségképpeni, s ennyiben természetes kölcsönös elismerés-viszonya valóban hatékonyan biztosítsa emberlétének alapfeltételeit, szükség van egy olyan szervezett hatalomra, amely az emberi jogokat alapvető jogokként rögzíti, szankciókkal ellátja és jogrend keretében

érvényre juttatja. Ez az állam mint politikai erőszakszövetség (M. Weber) által történik Transzcendentálisan az államiság a kölcsönös elismerésviszonynak, illetve a transzcendentális cserének az eszméjéből következik; ennyiben az ember természeténél fogva politikai lény. Empirikusan pedig a konkrét államok történetileg kialakult rendszere alkotja az államiságot 5. Okosság és erkölcs Az emberjogi kölcsönös elismerésviszony természetes szükségszerűségét és az állam jogrendjében történő alapjogi rögzítését két szempontból támaszthatjuk alá: a) Az okosság tanácsa: A kölcsönös elismerés-viszony és a jogi kodifikáció végső soron mindenkinek érdekében áll, hiszen az emberlét alapfeltételeinek biztosítása és viszontszolgáltatása mindenki számára előnyös. Pusztán a jól felfogott önérdek is a transzcendentális cserére és annak jogi szankcionálására törekszik. Az okosság ilyen megfontolására

támaszkodnak az új- és jelenkori szerződéselméletek b) Erkölcsi imperativus: azt jelenti, hogy a személynek az autonóm, önmaga megvalósítására irányuló szabadságában alapozódó méltósága kategorikus, tehát az egyéni szubjektív előnyök mérlegelésétől független elismerést és méltányosságot követel. Ennek az elismerésnek az erkölcsileg kötelező kölcsönösségét a minden kultúrában egyaránt érvényes aranyszabály fejezi ki a legegyszerűbb formában Ha az emberi személyek e méltóságát azáltal akarjuk tiszteletben tartani, hogy hatékonyan biztosítjuk emberlétük alapfeltételeit, akkor egy olyan jogállapot létrehozásának erkölcsi követelményéhez jutunk el, amely alapvető jogként garantálja az emberi jogok elismerését. Általánosságban az erkölcsi alapelvek egyszersmind okosság diktálta jó tanácsok, mivel egyetemes kölcsönös igényük mindenki előnyét annyiban tartja szem előtt, amennyiben mindenkit

elismerésben részesít mint „önmagában értékes célt”, és megtiltja, hogy a személyeket puszta eszközként kezeljék. Mindazonáltal fontos, hogy a kölcsönös elismerésviszony megalapozásának kétféle módját gondosan megkülönböztessük egymástól. Az önérdeket érvényesítő racionális okosság szempontjainak mérlegelése önmagában még nem vezet el az egyetemes-kölcsönös erkölcsi igény érvényesítéséhez. Ha a „transzcendentális cserét” pusztán az okosság tanácsaként fogom fel, akkor hamarosan csupán saját egyéni, illetve időleges elő- 16 nyeimet fogom mérlegelni, ez pedig azt eredményezheti, hogy esetenként megsértem a kölcsönös elismerésviszonyt. Racionális önérdekből gyakran előnyösnek mutatkozik a közösből a költségek viselése nélkül nyerészkedni, vagyis a közös együttműködés eredményét mások kárára elsikkasztani. Bár játékelméletileg kimutatható, hogy a kooperatív kölcsönös

elismerés általában előnyösebb, mint a nem-kooperatív stratégia, mégis az önérdekvezérelt racionális számítás egyedi viszonyok esetén újra és újra előnyösnek mutatja a kooperáció megsértését. Az egyetemeskölcsönös elismerésviszony korlátlan és kategorikus érvényessége csak az erkölcsi imperatívuszból fakad, amely a személynek, illetve emberi jogainak kooperatív elismerését az emberlét szükségszerű alapfeltételeire hivatkozva parancsolja meg, azért, mert az ember mint személy méltósággal rendelkezik és méltányos tiszteletet érdemel Csakis a moralitás ezen síkján bizonyul erkölcsileg negatívnak és emberellenesnek a kooperatív elismerés egoistaönérdekorientált megsértése. Ha alapvető jogként rögzítik és államilag szankcionált jogrend formájában kiépítik az emberi jogokon alapuló kölcsönös elismerés viszonyt, akkor az egyetemes-erkölcsi perspektíva szolgál e jogrend elvi legitimációjának

kritériumaként. Az a társadalometikai-legitimációs kérdés, hogy vajon igazságosak-e az érvényben lévő szabályozások, két dologra támaszkodik: egyrészt az erkölcsi elismerés viszonyra, másrészt az embernek mint személynek az abban egyetemesen elismert emberjogi státusára, mivel „a társadalom rendjének és e rend továbbfejlődésének szüntelenül a személyek javára kell irányulnia” (GS 26). Az erkölcsi legitimáció elsőbbsége végső soron abból adódik a keresztény szemléletben, hogy a Biblia tanúsága szerint Isten bizonyos mértékig önmagát tette az ember egyenlő méltóságának védelmezőjévé, egy olyan méltóság patrónusává, amely az ember Istenhez való hasonlóságából következik, és a kölcsönös elismerésviszony (szeretetparancs) értelmében minden emberre kötelességet ró. Mindamellett egy jól szervezett társadalom jogrendjét a lehető legnagyobb mértékben úgy kell megalkotni, hogy előírásainak

követése ne csupán a polgárok moralitásától és az állami hatalom kényszerítő erejétől függjön, hanem ezen túlmenően az okosság tanácsának is megfeleljen annyiban, hogy a társadalmi együttműködésben való részvétel az egyén számára is előnyösnek bizonyuljon, vagyis közösségi-kooperatív elköteleződésre ösztönözzön. C/ A SZEMÉLY EMBERJOGI STÁTUSA A személyelvű hagyományos katolikus társadalmi tanítás a személyek javában jelöli meg a társadalmi együttműködés célját. A személy (egyéni) javának ez az átfogó szemlélete a klaszszikus természetjog újskolasztikus recepciója alapján jött létre E felfogás a személy egyéni javát a jó élet két alapvető összetevőjének - a jognak és az erénynek - illeszkedő egységében látta. A szubjektum újkori előtérbe helyeződése folyamán e két összetevő elvált egymástól A modern észjogban a társadalmi együttműködés jogi szabályozása immár csupán a

társadalmi igazságosság kérdéseire korlátozódik, míg a jó élet erkölcsi kérdései az egyén mint személy döntésére vagy egy-egy kisebb-nagyobb közösség megítélésére tartoznak, s ennyiben az ember életének jogi szabályozástól mentes tartományát, „a kultúra avagy a személyesség elevenszerves elemét képezik." A modernitás világában érvényesülni kívánó keresztény társadalometikának kétségtelenül komolyan kell vennie e lényegi különbséget. Ugyanakkor tudatában van annak, hogy a két összetevő szétválasztása mindig is problematikus. Ezenkívül azt is tudja, hogy a keresztény hit alapvető bizonyosságai mindkét összetevővel lényegi vonatkozásban állnak: az igazságosság kérdésével éppúgy, mint a jó élet értékeinek és értelmének mibenlétére vonatkozó opciókkal. A jogi és etikai aspektus különválása következtében az emberjogi elismerésviszony személyes célját elméletileg pontosítani és

korlátozni kell a társadalmi igazságosság követel- 17 ményei szerint. A modernitás talaján ezt úgy kell felfogni, mint a megkülönböztetettelkülönült szabadság valóságát Mivel a személy az eszes és szabad, autonómiára képes, önmaga megvalósítására rendelt s ugyanakkor testi-biológiai lény, ezért egzisztenciális céljainak teljes rendszere, illetve emberlétének emberjogi alapföltételei egyetlen pontból ragadhatók meg: a személy csak akkor felelhet meg rendeltetésének, ha lehetősége van arra, hogy belső szabadságát (akaratszabadságát) külső cselekvési szabadságként valóra váltsa, tehát mintegy beleképezze a természeti és társadalmi világba. Csak így élhet lényegének és rendeltetésének megfelelő emberi életet. Ennyiben a személy emberjogi státusa a szabadságnak a státusa Végső soron a szabadság e státusa képezi a transzcendentális cserének, illetve az egyetemes reciprok elismerésviszonynak a tárgyát.

Amennyiben a személy emberjogi státusát a szabadság státusaként fogjuk föl, úgy az alapvető emberjogok meghatározásakor két dolgot kell figyelembe venni: egyrészt a jogot úgy kell alakítani, hogy az azonos szubjektív cselekvési szabadság maximumát szavatolja; másrészt a szabadság korlátozása csak a szabadság érdekében törvényes, tehát az összes jogi személy azonos szabadsága érdekében. Miként másutt bővebben kifejtjük az alapvető emberjogokat három csoportba osztják: szabadságjogok (status negativus), polgárjogok (status activus) és társadalmi jogok (status positivus). A három összetevő viszonya nem feszültségmentes A szabadságjogi státus formális egyenlőségére irányuló törekvés feszültségben áll a társadalmi jogi státus materiális esélyegyenlőségével Viszonyukat az egyes államokban a polgárjogilag megalapozott demokratikus elve és az abban gyökerező népszuverenitás figyelembevételével kell pontosan

meghatározni, és ezzel az emberjogokat egységes alapvető rendszerbe foglalni A klasszikus liberalizmus a szabadságjogok elsőbbségét hangoztatta, a szocializmus a társadalmi jogokat helyezte előtérbe. 1989 után egyik oldalon a neoliberális libertariánusok a szabadságjogok elsőbbsége és a szociális államberendezkedés deregulációja mellett érvelnek. A másik oldalon a szociálliberálisok a konkrét szabadság koncepcióját vallják, amelyben a szabadság- és szociális jogok kölcsönösen illeszkednek egymáshoz. Ebben a vitában a keresztény társadalometika az utóbbi pártján áll Mivel a szabadság emberjogi dimenziója az emberiség egészét magában foglalja, ezért világpolgári törekvést jelenít meg. Az emberi jogokat globális alapjogokként kell elismerni, vagyis olyan politikai rendszert kell létrehozni, amely minden államban garantálja a személy szabadságát és méltóságát. A személy emberjogi státusának globális dimenziója az

emberjogok interkulturalitásának problémáját. Igényt tarthat-e az emberjogok eszméje interkulturális-globális érvényre, vagy csupán az európai kultúra egyik sajátos eszméje, amelynek globalizált igénye az eurocentrizmus gyanúját vonja magára (Küng 1995). Ha nem is merőben kulturális véletlen az, hogy az emberjogi eszme az európai újkorban bontakozott ki kifejezetten, a döntő mégis az, hogy ebben az eszmében az emberlét alapföltételeiről és azok egyetemes-reciprok elismeréséről van szó. Elfogadhatóságának erkölcsi gyökerei minden kulturális és vallási hagyományban megtalálhatók Az interkulturális párbeszédben törekedni kell annak elismerésére, hogy az emberjogok eszméjének sokféle legitim kulturális megközelítése van; az emberlét alapföltételeire irányuló antropológiai reflexióban ezeket érveléssel kell egymásra vonatkoztatni. Az eurocentrizmus vádját gyakran csak önvédelemből hangoztatják azok a politikai

rendszerek, amelyek a jogsértő uralmukkal szembeni kritikát igyekeznek elhárítani, miközben az elnyomottak ugyancsak kívánják az emberjogokat tiszteletben tartó viszonyokat. Az arisztotelizmus szerint az élőlények lényegadó formáira az entelecheia jellemző, azaz önmagukban birtokolják létezésük célját. Ez egyrészt organikus szerveződésükben, másrészt életfolyamatuk teleologikus struktúrájában mutatkozik meg Ezáltal tökéletességük meghaladja az élettelen dolgokét. Az élőlények körében önérték tekintetében az állatok érzé- 18 ki-érző entelecheiája fölülmúlja a növények puszta vegetatív entelecheiáját. Ezen önértékük tiszteletben tartását az állatok bármiféle fölhasználása során erkölcsi maximának kell tekinteni, mégpedig annál nagyobb mértékben, minél tökéletesebb az illető teremtmény faja szerint. D/ ANTROPOCENTRIZMUS? A létezés természeti adottságainak ökológiai átértékelése során

felfokozódott az érzékenység a természet védelme és a nem emberi élőlények, elsősorban az állatok helyzete iránt. Ennek következtében élesen megfogalmazódott a kérdés, vajon jogos-e az etika kiindulópontját a személy emberjogi státusában rögzíteni, vagy ez nem egyéb, mint az ember önmagával szembeni jogosulatlan elfogultsága, az emberi faj biológiai gőgje (szpecieszizmus, P. Singer) Alternatívaként új etikai elgondolásokat javasoltak, amelyek figyelembe vesznek minden érző lényt (pathocentrizmus), minden élőlényt (biocentrizmus), vagy a természet összefüggő egészéből indulnak ki (fizikocentrizmus). Keresztény-bibliai perspektívából tekintve két fontos mozzanat rajzolódik ki: - Egyrészt a többi teremtményhez viszonyítva az ember helyzete különleges. Egyedül ő Isten képmása. Neki adatik a föld uralma, és neki szolgálnak táplálékként a növények és az állatok - Másrészt az uralomra és birtoklásra való jog nem

önkényes, illetve despotikus. A biblia számos képben rajzolja meg „az összes élőlény közösségét, amelyek az isteni teremtésnek köszönhetik létüket”. Ezenkívül a Teremtő iránti tisztelet magában foglalja „a létrehívott és a Teremtő által jónak talált teremtmények" megbecsülését. Az emberi rendelkezési jog gondnoki-képviseleti igazgatásra és gondoskodásra irányul a teremtmények érdekében, s arra való, hogy az ember „művelje és őrizze” a teremtett világot. A teremtmények egymáshoz rendelt közösségét figyelembe vevő etikának is az embert kell középpontjába állítani legalább a két következő szempontból: • Egyrészt csak az ember erkölcsi lény, aki ennek alapján képes a teremtés megőrzését mint feladatot felfogni - felelősséggel megvalósítani „civilizációnk mesterséges világának beépítését az azt hordozó természet rendszerébe” -, és az összes teremtménnyel erkölcsileg

szabályozott módon bánni. Ó az egyedüli címzettje az erkölcsi kötelességnek, és egyedül képes arra, hogy a többi teremtményt úgy tekintse, mint amire az erkölcsi kötelessége irányul • Másrészt a teremtmények közösségének keresztény éthosza sem hagy kétséget az emberi személy elvi elsőbbsége felől. Egy ökológiai, illetve természet- és állatvédő szempontokat érvényesítő etikának el kell kerülnie azt, hogy a személy ontológiai perszonalitás-elvű illetve emberjogi státusát pathocentrikusan vagy biocentrikusan nivellálja és ezzel fellazítsa. A keresztény társadalometikának abból kell kiindulnia, hogy az emberi személy az „összes társadalmi intézményrendszer alapja, létoka és végcélja” (MM 219). Ám ez nem jelenti, hogy az állatokkal, érző lényekkel korlátlanul lehetne rendelkezni. Bár az ember használati jogának keretében tenyészthetők, adhatók-vehetők, leölhetők és feldolgozhatók, mindazonáltal

alapvető ontológiai önértékük van, amelyet bármiféle használatuk esetén is tiszteletben kell tartani. Igaz, hogy ez az önérték lényegileg különbözik attól, ami az emberi személy méltóságának alapja, mégis föltétlenül beletartozik az ember erkölcsi felelősségének hatókörébe. Ha a jog fogalmát kibővítjük, akkor ennek az önértéknek az alapján beszélhetünk - a személy emberjogilag megalapozott jogától megkülönböztetve - az állatok jogairól, amelyek az embert arra kötelezik, hogy igazságosan bánjon velük. 4.§ A SZOLIDARITÁS ELVE A szolidaritás eszméje H. Pesch SJ munkássága nyomán terjedt el a katolikus moralisták között, a II Vatikáni Zsinat pasztorális rendelkezését mindenestül átjárja, de a szolidaritás elvéről kifejezetten először II János Pál beszélt: „Ez nem holmi szánalom és bizonytalan irgal- 19 masság, vagy fölületes részvét annyi szenvedő ember iránt, hanem ellenkezőleg: eltökélt

akarat és állandó gondoskodás a közjóért, azaz mindenkiért külön-külön és összességében, mert mindnyájan felelősek vagyunk egymásért” (SRS 38). A/ A SZOLIDARITÁS-FOGALOM DIFFERENCIÁLÁSA 1. A köznapi szóhasználatban a szolidaritás kölcsönös kötelezettségvállalást, illetve egymás megsegítésének készségét jelenti. Amíg tehát a perszonalitás elve a személy emberjogi státusát pontosítja, addig a szolidaritás elvében azokról a kötelességekről van szó, amelyek e jogigénynek megfelelően mindenki számára és az egész jogközösség számára adódnak Ilyen értelemben a szolidaritás elve társadalmi együttműködésre kötelez, amelynek célja mindenki számára biztosítani a személy emberjogi státusát. A perszonalitáshoz hasonlóan a szolidaritás is elvileg globális, az emberiség egészét átfogó perspektívába illeszkedik. A szolidaritásfogalom társadalometikai pontosításához különbséget kell tenni: egyrészt

az igazságosság síkja (jogi kötelességek) és a jó élet síkja (erényből illetve szeretetből fakadó kötelességek); másrészt a társadalometikai és az individuáletikai szemlélet között. E megkülönböztetések azért szükségesek, mert a köznapi szóhasználat hajlamos arra, hogy elhanyagolja a szolidaritásnak az igazságossággal kapcsolatos társadalometikai jelentőségét, illetve összekeverje az önkéntes karitatív-adakozó segítőkészséggel és szubjektív együttérzéssel. 2. Amennyiben a szolidaritás elvében azokról a kötelességekről van szó, amelyek a személynek az emberjogi státusából és igényéből következnek a jogközösség tagjaira és társadalmi együttműködésükre nézve, annyiban a szolidaritás szigorúan jogkötelezettség, vagyis az igazságosság síkján kötelező. Ezért a jogpolitika feladata az emberjogi státus alapjogi meghatározásával egyszersmind az ezzel összefüggő szolidaritási kötelezettségek

megfelelő meghatározása és érvényesítése Egészen más síkon helyezkedik el az a szolidaritás, amelyet nem jellemez az igazságosság által megkövetelt tételes jogkötelezettség, hanem önkéntes-szabad, karitatív-szolgátató segítségnyújtás az embertársak javára 3. Mint társadalometikai elv a szolidaritás elve a tulajdonképpeni értelemben vett társadalmi létre vonatkozik, vagyis az intézmények területére: a struktúrákká, rendekké, viszonyokká szilárdult társadalmi interakcióra. Itt egyrészt azoknak a kereteknek a jogi-formális szabályrendszereiről van szó, amelyekben a társadalom életfolyamatai zajlanak Az elv megköveteli, hogy a szolidaritást beépítsék a szabályrendszerekbe és keretrendelkezésekbe. Másrészt informális intézmények társulnak ehhez, amelyek önkéntes alapon működnek közre a társadalmi szolidaritás érdekében Ezzel szemben az individuáletikai perspektívában a szubjektív-erkölcsi

szolidaritásérzületről van szó, vagyis a konkrét egyén személyes készségéről, illetve „a szilárd és állhatatos elkötelezettségéről” (SRS 38) arra, hogy egyrészt konkrét jogkötelezettségként és önkénteskaritatív szeretetkötelességként gyakorolja a szolidaritást, másrészt síkra szálljon az intézményi struktúra szolidaritáselvű kialakításért. 4. A szolidaritás fogalmának jelentésében tett megkülönböztetéshez kapcsolódóan két dolgot kell fontolóra venni: • A szolidaritás mint előírt jogkötelezettség és mint önkéntes-karitatív segítőkészség megkülönböztetése emlékeztet a Quadragesimo anno által alkalmazott megkülönböztetésre a társadalmi igazságosság és társadalmi szeretet között (QA 88 és 126). Kétségtelen, hogy a szolidaritásra törekvő humánus társadalom kialakítása mindkettőt megköveteli: a jogrendbe beépített, a szociális állami intézmények által garantált szolidaritást

éppúgy, mint a jó életben gyakorolt önkéntes segítőkészséget. • A társadalom- és individuáletikai perspektíva megkülönböztetése elvezet ahhoz a kérdéshez, hogy a szolidaritás miként épül be a keretrendelkezések rendszerébe. A kérdés a keretrendelkezések, illetve szabályrendszerek alakítóira vonatkozik A jogrend területén a jogpolitika 20 alakítóiról van szó. Mivel azonban a politikai legitimáció - a személy polgárjogi státusa alapján – csak demokratikus lehet, ezért nemcsak a politikusok illetékesek és felelősek érte, hanem a polgárok is mint a jog szerzői Az, hogy valamely keretrendelkezés rendszerében milyen mértékben érvényesül a szolidaritás követelménye, végső soron a polgároknak a szolidaritásérzületétől is függ A szolidaritás követelményével szemben érzéketlen, túlnyomórészt a vagyont és az egyéni érdekeket hangoztató társadalom aligha fogja a szolidaritást a keretrendelkezésekben,

illetve a szabályrendszerben garantálni. Mégha tehát a szolidaritás elve főként és elsősorban jogelv, és társadalom-etikailag az intézményrendszer, illetve a keretszabályozás kialakítására irányul is, lényegi összefüggésben áll a társadalmi szeretettel, illetve az erkölcsi szolidaritás-érzülettel. Ennélfogva a keresztény társadalometika kitart amellett, hogy az „érzület formálása a társadalomszervezés állandó alkotóelemének tekintendő”. B/ A KÖZJÓ 1. A közjó fogalma, amelynek ennyire központi szerepe van a katolikus társadalmi tanításban és etikában, az arisztotelizmus hagyományából származik. „Minthogy minden tudománynak és mesterségnek végcélja a jó, akkor a nagyobb és a legfőbb jó pedig azé, amely valamennyi közt a legjelentősebb, és ez a politikai képesség. Az állami életben megnyilvánuló jó az igazság, ez viszont az, ami a közösségre hasznos (Pol III 1282b 14-18) Aquinói Szent Tamás

Summájában a közjó (bonum commune) a rendszerezés sarkpontjává válik: „Mivel az egyes ember egy közösség része, minden ember – éppen azzal, ami és amije van – a közösséghez tartozik, amint minden rész is azzal, ami, az egészhez tartozik Minden egyes rész jóságát egészéhez való viszonyában kell tekinteni Minthogy minden ember egy civitas része, lehetetlen, hogy valamely ember jó legyen, hacsak nincs jó viszonyban a közös jóval.” 2. Mielőtt gondolatmenetünket folytatnánk, rá kell mutatni, hogy a közjó fogalma kétértelmű: jelent eszközt és önértéket is. (a) Egyfelől ugyanis érthető mint azoknak az eszközöknek és előnyöknek foglalata, amelyek kívánatosak ahhoz, hogy a közösség összes személye egzisztenciális célját megvalósíthassa. Ebben az értelemben fogalmazza meg a Zsinat is:: „A közjó azoknak a társadalmi életföltételeknek az összessége, amelyek mind a csoportoknak, mind az egyes tagoknak lehetővé

teszik, hogy teljesebben és könnyebben elérjék tökéletességüket” (GS 26). Így értve a közjónak instrumentális jellege van, a személy önmegvalósításának szolgálatában áll. Jelenti a társadalomnak azt az állapotát, amelyet a szolidaritás jól elrendezett (b) A modern gondolkodás számára szokatlan, de éppenséggel legitimnek tekinthető a „közjó” olyan értelmezése is, amely magában foglalja a célt is, amelyre ez az instrumentalitás irányul. A közjó a társadalmasult személyek számára közös jó, tehát a társadalom összes tagjának személyes java, amennyiben ez csak társadalmi együttműködésben érhető el Ebben az értelemben a közjónak önérték jellege van, amennyiben tartalmazza a személyek szolidáris együttműködésben eszközölt öncélúságát. A személyes jó megvalósítása persze nemcsak a társadalmi együttműködéstől függ, hanem lényegileg a személy saját felelős életvezetésétől is, vagyis attól,

hogyan bánik a kooperáció kínálta eszközökkel és esélyekkel. 3. A közjó problémaköre alapvetően az összes társadalmi képződményt érinti Személyek sokasága csak annyiban közösség, illetve társadalom, amennyiben valahogyan célra, valamilyen jóra törekszik, és azt együttműködéssel igyekszik megvalósítani. Ha a társadalmasodás alapvetően úgy történik, hogy a személyek kölcsönösen elismerik egymást, akkor igaz, hogy minden egyes személy a célirányos együttműködésben való részfunkciója által esélyt kap rá, 21 hogy személyes élettervét jól megvalósítsa. Nemcsak az együttműködés külső hatásai, hanem maga a felelős részvétel benne, vagyis a tágabb értelemben vett munka is esélyt jelentenek az embernek, hogy „önmagát mint embert megvalósítsa, sőt bizonyos módon emberebbé váljék” (LE 39). Ebben az értelemben a személyes jó és a közjó elvileg összekapcsolódik egymással 4. Arisztotelész azonban

nem véletlenül tünteti ki az államot a társadalmi képződmények között: az állam a szolidaritásnak ill a közjónak mint jogelvnek szükséges garanciája Ezért tekinthető az ember lényege szerint politikus lénynek, ill ilyen értelemben az állam az ember természetéhez tartozik. Már a Rerum novarum kiemelte az állam törvényes kötelességét a közjó előmozdítására. Így nyilatkozik a II Vatikáni zsinat is: „Az egyes emberek, családok és különféle csoportok, amelyek az állampolgárok közösségét alkotják, jól tudják, hogy nem képesek egymaguk megteremteni a teljes értelemben vett emberi életet. Szükségét érzik egy tágabb közösségnek, amelyen belül valamennyien szüntelenül egyesíthetik képességeiket a közjónak egyre eredményesebb szolgálatára. Ezért politikai közösséget szerveznek, mégpedig különböző formákban A politikai közösség tehát a közjó végett létezik, belőle meríti igazolását és értelmét,

benne gyökerezik veleszületett és saját joga. Nyilvánvaló tehát, hogy a politikai közösség és a közhatalom az ember természetében gyökerezik, s ezért hozzátartozik ahhoz a rendhez, amelyet Isten határozott meg” (GS 74). Egyrészt tehát a közjó megvalósítása rászorul az állam jogrendjére és hatalmára, másrészt a közjó minden jognak és politikus cselekvésnek egyedüli alapnormája. Azt már Arisztotelész és Szent Tamás is tudta, hogy a közjó jognak és politikának alapnormája és legitimációs elve, vagyis belőle kell igazolni az egyes törvények és intézkedések jogosságát, de csak a modern korban vált világossá, hogy ennek a legitimációnak demokratikusan kell végbemennie, tehát úgy, hogy az érintettek mint polgárok és jogalkotók együttműködnek a közjó tartalmi meghatározásában. 5. A keresztény társadalometika közjófogalmának tehát sokak számára provokáló központi tanítása az, hogy ha a közjó minden

jognak alapnormája, akkor végül is minden egyéni jogigényt a közjó perspektívájában kell közölni és legitimálni. A szubjektív jogok nem a közjónak eléberendelt abszolút jogok, hanem elvileg a közjó funkcionálására szolgáló jogok Így rendelődik pl. a közjó alá a tulajdonjog (a birtoklás semmilyen fajtája nem szent és sérthetetlen, hanem a javak egyetemes rendeltetését, minden ember emberhez méltó megélhetését szolgálja). 6. Az Egyház társadalmi tanításának régtől fogva középpontjában áll az az opció, hogy előnyt kell biztosítani a szegényeknek. A fölvázolt háttér előtt érthetővé válik, hogy azok a személyek, akik a társadalmi kooperációban nem találhatják az eszközöket és esélyeket, hogy adott körülmények között emberjogi státusuk szerint emberhez méltóan éljenek, a közjó megvalósításában disztributív igazságtalanságot jeleznek. Szegénységük egyszersmind megkérdőjelezi a jólszituáltak

jogi pozícióit, és sürgeti azok legitimálását a közjó alapján. Mivel ez a legitimáció csak demokratikusan következhet be, a keresztényeknek síkra kell szállniuk a demokrácia talaján politikai szervezetekben, de egyházaikon keresztül is azért, hogy a szabadságjogon alapuló igényeket a közjónak megfelelően eszközöljék. A szolidaritás által meghatározott közjó a bibliai felebaráti szeretet társadalometikai oldala. 7. Ezzel a keresztény-társadalometikai állásponttal szemben ma főként azok a libertariánusok állnak, akik igyekeznek az emberi jogok eszméjét a szabadságjogokra redukálni, úgy, hogy ezek abszolút jelleget öltsenek. Buchanan abból indul ki, hogy a jogvédő alkotmányt megelőzően létezett egy „természetes”, önkényesen-burjánzó, egyenlőtlen vagyonfölosztás; a természet szeszélye és az erősebbek hatalma alakította ki, de végső soron ez alapozza meg a személyek jogi pozícióját. A többségi elv alapján,

demokratikusan nem változtathatók meg, csak konszenzussal: ha az összes szerződéskötő egyén a korábbi állapottal szemben jobb helyzetbe kerül. Ezzel ki van zárva olyan elvi, morális-ésszerű igazságosságbázis, amely egyetemes-kooperatív elismerésviszonyt 22 alapoz. Szerinte az alkotmányos és későbbi kontraktusok nem vezetnek a közjóra, hanem csak az önkényesen burjánzó birtokállapotokat mint abszolút jogokat stabilizálják és szankcionálják. C/ JÓLRENDEZETT SZÉTTAGOLÓDÁS Amint láttuk, az Arisztotelésztől ihletett katolikus társadalomtannak az a fölfogása, hogy a közjó a politikának ill. a politikai közösségnek a speciális tárgya (GS 74) A többi részrendszerek megteremtik ugyan a közjó megvalósításának szükséges föltételeit, modern, kifinomult profiljukban azonban a közjó nem speciális tárgyuk. A politikai-jogi részrendszer feladata, hogy - a többi részrendszer viszonylagos autonómiájának elismerése mellett

- megalkossa és érvényesítse azok kereteit, hogy a szükséges részfunkciók egymáshoz illeszkedjenek a szociális egész közjó szerinti rendezettségben. Így a részrendszerek speciális teljesítményei egy szolidáris társadalom szolgálatába állnak A világnézeti-kulturális részrendszer például – amely az ember lényegével és rendeltetésével foglalkozik, és hagyományosan a vallás, filozófia és művészet interakcióiban megy végbe - a modern kor aktuális formájában meglehetősen peremre szorult, pedig szociáletikai szempontból nélkülözhetetlen helyi értékre tart számot a társadalmi folyamatban. A humanitás eszménye üres frázissá válik, ha nem konkretizálható az ember fogalmában. Egy szolidáris, közjó felé tájékozódó rendeződés opciója elvileg függ az ember lényegéről és rendeltetéséről kialakult világnézeti alapbizonyosságoktól A jog megalapozása és a politika célmeghatározása éppen úgy világnézeti

kérdésekre utal, mint a gazdaság szociáletikai célmeghatározása vagy a család helyi értéke a társadalomban. De a tudományok interdiszciplinaritása és egy nevelési rendszer koncepciója is involvál világnézeti kérdéseket. Noha vitathatatlanul a modern projektjéhez tartozik a politikai-jogi részrendszer világnézeti semlegessége (az állam nem tehető egy bizonyos vallás vagy világnézeti beállítódás „világi karjává”), mégis fontos kultúrpolitikai funkció illeti meg: Éppen azért, mert az egész modern világ végül is és lényegileg a társadalom érték- és értelemopcióitól függ, az állam nem lehet közömbös az iránt, milyen színvonalon foglalkozik a társadalom - a médiumokban, valamint az oktatás- és nevelésügyben – azokkal a kérdésekkel, amelyek segítenek tájékozódni a világban, megvilágítják az egzisztenciát és érintik a transzcendenciát. A világnézeti semlegesség teljes tiszteletben tartásával a

művelődéspolitika feladata az, hogy előmozdítsa a világnézeti párbeszédet, és a világnézeti, vallási ill. filozófiai kérdésfeltevések jelenlétét a művelődés minden területén A világnézeti problématudat éppúgy a képzés nyeresége, mint az egyes tudományok elsajátítása és a szakmai tehetség. Különösen fontossá válik ez a szempont a telekommunikációs technika roppant fejlődése és az így intézhető akármilyen jellegű programok áradata tekintetében. A tömegtájékoztatás pénzért és hatalomért folyó globalizált versengésében fenyegető kommercializálódás kihívást jelent a kultúrpolitikának A Communio et progressio kezdetű pápai irat (1971) szerint „a különböző kommunikációs eszközöknek és berendezéseiknek összkínálatát aszerint kell megítélni, mennyiben szolgálja a közjót, tehát információ, képzés és szórakoztatás által előmozdítja-e az illető társadalom életét és

fejlődését”(16). A politika tehát nemcsak a hatalom megszerzésének, kiépítésének és biztosításának technikája, amint Machiavelli óta sokan képzelték, hanem felelősségteljes praxis, a célszerű intézkedésekben áll a közjó megalapozására, őrzésére és növelésére. A közjó eme perspektívája alapján a politika primátust követel más részrendszerekkel szemben A politikában ugyan szükségszerűen szó van a hatalomról is. Ezért a hatalomért a demokratikus politikai folyamatban legitim módon küzdenek Ez azonban nem indokolja, hogy a politikát a hatalom technikájára, illetve hatalmi harcra redukáljuk. A politika tárgya inkább a hatalom miértje, az tehát, amit a politika a kivívott hatalommal elér; ez pedig a szolidaritástól meghatározott, a közjónak megfelelő rendeződés. Eszerint a pártdemokráciában a politikai pártoknak nemcsak az a feladatuk, hogy versengésükben a választóknak alternatív politikai elitet

kínáljanak, hanem indítsanak nyilvános 23 akaratformáló folyamatot is a közjó megvalósításának alternatív programjavaslatairól. Tehát arról, mit valósítson meg gyakorlatiasan és ésszerűen a kivívott hatalom. A puszta hatalom nem gondolható el ésszerűen a gyakorlat céljaként, hiszen a hatalomnak elvileg eszköz jellege van, tehát önmagán túl arra utal, amire használják. A politikának ez a funkciómeghatározása mégis csak akkor használható, ha a politika ténylegesen is abban a helyzetben van, hogy primátusát más részrendszerekkel szemben gyakorolja. A ma tapasztalható globalizáció kapcsán olyan tendenciákat figyelhetünk meg, amelyek azt a félelmet keltik, hogy a politika egyre inkább elveszti szuverenitását ennek a primátusnak gyakorlásához A nemzetállamokon túl nem született olyan elégséges politikai hatalom, amely alkalmas lenne ennek a nemzeti hatalomfogyatkozásnak kompenzálására A gazdaságnak, termelési

folyamatainak, tőke- és árupiacainak globalizálódása odahat, hogy ez a részrendszer kicsúszik az állami keretrendelkezések alól. A szociális kötöttségektől így megszabadult piacmechanizmusok nemcsak hogy emancipálódnak a politika primátusával szemben, hanem egyre inkább nyomást gyakorolnak a politikára, amennyiben kényszerítik az államokat, hogy szociális keretszabályozásukat a vállalkozások és tőketulajdonosok gazdasági érdekeihez szabják. Ez olyan versenybe kergetheti az államokat, amelyben szociális standardjuk vonatkozásában kölcsönösen alullicitálják egymást, hogy gazdasági előnyöket nyerjenek Egy ilyen fejlődés a szociális piacgazdaság szolidaritástól meghatározott koncepcióját kényszerűen válságba kergeti. Keresztény-társadalometikai szempontból az európai és a nemzetközi politikának törődnie kell azzal, hogy a politikának nemzeti szinten részben veszendőbe menő primátusát nemzetekfölötti és végül

globális szinten úgy kompenzálják, hogy a globalizált gazdaság alávethető legyen olyan politikai-jogi keretföltételeknek, amelyek a közjó perspektívájában tájékozódnak. Mind a kinyilatkoztatás szociáletikai dimenziójából, mind pedig jó filozófiai okokból egy keresztény szociáletika azt képviseli, hogy az erkölcsi-észszerű cselekvés gyakorlata alapvetően lehetséges (nem igaz, hogy a részrendszerek kényszeresen és sorsszerűen, személytelenül és automatikusan köröznek), és hogy értelmes dolog olyan politikába bevetni magunkat, amely mint erkölcsi-észszerű, szolidaritástól meghatározott gyakorlat a szegények és a nagyobb igazságosság iránti opció kedvéért – olyan irányban alakítja a részrendszerek autopoiétikus működését, amit itt a közjónak neveztünk. 5.§ A SZUBSZIDIARITÁS ELVE Jó ideig csak a katolikus társadalomtan sajátja volt. Konjunktúrája 1989-ben kezdődött, amikor „A régiók Európája

konferencia” megfogalmazta azt a követelményt, hogy „szubszidiaritás és föderalizmus legyen a közösség szerkezeti elve” Különös hangsúlyt kapott az 1992-es Maastrichti Európa Uniós szerződésben. Klasszikus megfogalmazását XI Pius a Quadragesimo anno kezdetű enciklikájában (1931) találjuk: „Amit az egyes ember saját erejéből elvégezhet, nem szabad elragadni tőle és a társadalmi tevékenység körébe utalni; hasonlóképpen amit kisebb és alacsonyabbrangú közületek jogosan elintézhetnek, azt nagyobb és magasabb közület jogosan nem vonhatja a maga hatáskörébe, mert nagy kárral jár, és a helyes rendnek teljes felborítása. Hiszen a társadalmi beavatkozásnak mindig az a természetes célkitűzése, hogy kisegíteni akarja a társadalmi test egyes tagjait, nem pedig tönkretenni vagy fölszívni ” (79) A/ AZ ELV JELENTÉSE Az elv tárgyilag Arisztotelésznek Platón ideális államával szembeni kritikájára utal (Politika, II,

1260b-1262b), aki bírálja az állam túlzott egységesítésére irányuló törekvését, hiszen az állam lényege szerint sokaság. A túlzott egységesítés nem csupán az igazságosság, hanem az okosság ellen is vét, illetve kontraproduktív. 24 A szubszidiaritás elve a közjó társadalometikai szervezőelve, amennyiben irányelvként szolgál az illetékességi hatáskörök, illetve a kompetenciák kiosztásához az egyedi személyre, valamint az egymásra épülő társadalmi képződmények rendszerére nézve. Az elv tehát abból indul ki, hogy létezik a hierarchikusan elrendezett közösségi képződmények pluralitása, és a kompetenciák kiosztása felveti az igazságosság kérdését. Ezen túlmenően a szövegösszefüggés, amelyben az elv az enciklikában áll, világossá teszi: a pápa sajnálkozik azon, hogy a modern társadalmi fejlődés következtében „az egykor változatos formákkal harmonikusan tagolt, sokszínű társadalmi élet

darabjaira hullott szét, csaknem teljesen elsorvadt, szinte csak az egyes ember és az állam maradt meg belőle” (QA 78). Ez a sajnálkozás és az elv megfogalmazásához csatlakozó fejtegetések a hivatásrendek együttműködéséről (81-90) világossá teszik, hogy az enciklika erős és életképes közbülső-közvetítő társadalmi testületek sokaságát tartja kívánatosnak az egyes ember és az állam között, azért, hogy az egyén ne kerüljön szembe közvetlenül a túlhatalmú állammal, s ne legyen neki kiszolgáltatva. Ezt a gondolatot legújabban II János Pál is többször kifejezte (például LE 68; CA 13) A szöveget értelmezvén a szubszidiaritás elvének négy kijelentéselemét különböztethetjük meg. 1. Az enciklika hangsúlyozza, hogy minden társadalmi tevékenység lényege és fogalma szerint szubszidiáris, azaz mint segítségnyújtás (subsidium) az egyedi ember szolgálatában áll 2. Mivel az egyén autarkia hiányában segítségre

szorul, ezért szüksége van a közösségre A közösség általi segítségnyújtás megszervezését a szubszidiaritás elvében két prioritási szabály határozza meg: a segítségnyújtás parancsa és a kompetencia elvonásának tilalma. Mindkét szabály a személyelv és a szolidaritáselv egymáshoz illeszkedéséből következik. 3. A segítségnyújtás parancsa a hierarchikus fokozatokból álló társadalmi szerkezetre irányul, amelyek elvileg az egyes ember szolgálatában állnak. A hierarchikus fokozatokból álló társadalmi szféra tekintetében azt határozza meg a segítségnyújtás parancsa, hogy a nagyobb és fölérendelt szociális képződmények a kisebbek és alárendeltek szolgálatában kell állniuk. Amíg tehát az egész társadalmi szféra szubszidiárisan a személyek javát szolgálja, e szférán belül a fölérendelt közösségek a nekik alárendelteket szolgálják. 4. A kompetencia elvonásának tilalmához hasonlóan tagolódik a

segítségnyújtás parancsa Egyrészt szembefordul azzal, hogy a társadalmi szféra elvegye („elrabolja”) az egyedi személyek illetékességeit, amelyeket a személyek saját erejükből megvalósíthatnak. Másrészt megtiltja, hogy a nagyobb és fölérendelt társadalmi képződmények az efféle kompetenciákat elvonják a kisebb és alárendeltektől A jobb megértés végett négy rövid megjegyzést fűzünk az elmondottakhoz. 1. Mivel mindkét prioritási szabály kétosztatú (személy - társadalom; kisebb egység - nagyobb egység), ezért konfliktusok keletkezhetnek a kompetencia szabályozásában Vajon a közösségek közötti kompetenciakonfliktusok esetében mindig a kisebb közösséget kell előnyben részesíteni, vagy inkább az egyedi személy javát kell döntőnek tekinteni? Mivel az első kijelentéselem értelmében végső soron az egyedi személy java a meghatározó, ezért minden kétséget kizáróan azt a kompetencia-felosztást kell választani,

amely a leginkább szolgálja a személy javát, akkor is, ha ezáltal a kompetencia egy magasabb társadalmi egység hatáskörébe kerül. 2. A szubszidiaritás elvének két prioritási szabálya nyomán a következőt kell megfontolni Annyi illetékességet a kisebb társadalmi egységnek, amennyi lehetséges - annyi illetékességet a nagyobbnak, amennyi szükséges. Az elv tehát nem kínál receptet, hanem irányelv, amelynek konkrét alkalmazása a tényleges empirikus adottságoktól függ A normatív cél, amelyre fentebbi megfontolásunk a konkrét társadalmi adottságok közepette irányul, végső soron a közjó, amely az egyedi személy javát szolgálja. 25 3. Felvetődik az a kérdés, kinek áll jogában eldönteni az „amennyi lehetséges - amennyi szükséges” mértékét A társadalmi harmónia átfogó rendjének kialakítása és megszervezése végső soron a politikára hárul. Ha pedig a politika az egyedi személy polgárjogi státuszának

értelmében csak demokratikus folyamatként legitim, akkor végül is az érintettek politikai plénuma dönt arról, hogy milyen illetékességi szabályozás legyen a politika, illetve a jog feladata, továbbá, hogy miként, milyen mértékben és hova kell e kompetenciákat telepíteni. - Ámde az elv arra tart igényt, hogy az összes társadalmi képződmény illetékességi szabályozásának irányelve legyen, tehát ott is érvényes, ahol a döntés nem a politikai-jogi részrendszer hatáskörébe tartozik. Hogy a rendkívül heterogén társadalmi képződmények változatos sokaságában miként kell az elv értelmében dönteni az illetékességekről, az lényegileg az érintett társadalmi képződmények sajátosságától függ 4. Az enciklika szövege még a következő figyelemreméltó utalást tartalmazza: Egyrészt a szubszidiaritás elve erkölcsi értelemben az igazságosságra irányuló elv. Megsértése „jogszerűtlenség”, azaz vétség az

igazságosság ellen A társadalmi szféra illetékességének a személylyel szembeni jogtalan kiterjesztése közvetlenül sérti a személy alanyiságát A társadalmi szférán belül a magasabb egység illetékességének az alárendelődő képződményekkel szembeni jogtalan kiterjesztése pedig közvetve sérti a személy alanyiságát, mivel a kisebb, személyközelibb társadalmi egységek inkább participatívak, mint a nagyobbak: tágasabb teret kínálnak a személy számára önmaga és a közösség meghatározására. Másrészt az enciklika a szubszidiaritás elvét egyszersmind az okosság tanácsának tekinti. Az elv megsértése „a társadalom helyes rendjének felforgatása” B/ ALKALMAZÁSI SZINTEK 1. A személy alanyisága A személy szabadsága és java képezi a keresztény társadalometika sarkkövét. Végül is minden társadalmi kooperációnak és kommunikációnak kizárólagos feladata azoknak a feltételeknek a megteremtése, amelyek szükségesek

ahhoz, hogy a társadalomban élő minden személy szabadon emberhez méltó életet élhessen. A szubszidiaritás elve egyrészt arra kötelezi az egyéneket, hogy alanyiságukat amennyire lehet saját erejükből és képességeik révén valósítsák meg. Másrészt a társadalmi szférának előírja, hogy az egyének számára szolidáris szubszidiaritásban megteremtse a szükséges föltételeket Egy szubszidiáris-célirányos szociálpolitikának arra kell törekednie, hogy ne csupán az egyéni szorultságot kompenzálja, hanem megszüntesse azokat a társadalmi problémákat és visszásságokat, amelyek e szorultságot előidézték és az önálló önfenntartást akadályozták. A cél egy olyan társadalom megteremtése, amelyben minden személynek esélye van arra, hogy a társadalmi együttműködésből való társadalmilag jogos részesedését éppen ama részfunkció által nyerje el, amelyet e társadalmi együttműködésben magára vállal és teljesít.

Nyilvánvaló, hogy ami a személyes alanyiság aktív-participatív megvalósításának ezen föltételeit illeti, a mi magasan fejlett országainkban is sok embert érintő súlyos hiányosságok vannak, és hogy a problémák inkább éleződnek, semmint enyhülnek. Az előtérben a tömeges munkanélküliség áll, amely gátolja a participációt és az önállóságot, elszegényedéshez vezet, és súlyos károkat okoz a személyes és családi szférában. Ehhez jönnek azok a hiányosságok, amelyeket a családdal szembeni strukturális kíméletlenségnek nevezhetünk, vagyis a gyermeknélküliség strukturális előnyben részesítése, a szülőség hátrányos megítélése a munkaerőpiacon. Mindez gyengíti és gátolja a családot mint a személyes alanyiság és szubszidiáris szolidaritás legfontosabb előmozdítóját. Ezen kívül a technológiai fejlődés és a gyors iramban növekvő termelékenység következtében fokozatosan kinyílik egy olló a munkahelyi

minőségi követelmények és a növekvő számú kereső minőségi munkára való alkalmassága között; ez az olló is csökkenti az esélyeket és gátolja a 26 participációt. Továbbá minden ipari országban mélyül a szegények és gazdagok közötti szakadék a jövedelmek növekedése tekintetében éppúgy, mint a javak elosztásában Márpedig a fokozódó szegénység és a szegénységtől fenyegetett „ingatag jólét" a modernizált társadalmak viszonyai közepette erősen korlátozza az önállóság kialakítására és fenntartására szolgáló játékteret. A személyes alanyiság megvalósítása nem csupán társadalmi feltételektől függ. Mivel a bűn is hozzátartozik az ember fogalmához, ezért mindig fennáll a bűnös kudarc lehetősége. Nem csak a szociális viszonyok döntik el, hogy egy élet boldog és sikeres lesz-e, hanem a személyes felelősségnek is döntő szerepe van. Ámde még a bűnös kudarc sem vet véget az emberjogi

elismerés-viszonynak, és nem menti fel a társadalmat a segítségnyújtás kötelessége alól. Éppen a kudarcban és a bukásban van szüksége az embernek (például mint elítéltnek, kábítószerfüggőnek) segítségre, amely új esélyt teremt számára, és visszavezeti a társadalom közösségébe. 2. A személy és az állam közötti társadalmi szféra Ebben a szférában egyetlen társadalmi képződmény sem önmagáért létezik, hanem az egész szféra szubszidiárisan a személy javát szolgálja. Ezért a szubszidiaritás elve ebben szférában végső soron arra irányul, hogy a személyek életfeltételeit hatékonnyá tegyék és a participáció szempontjából optimalizálják. Ez kettős feladatot jelent: Egyrészt a társadalmi szféra részrendszereinek arra kell törekedniük, hogy belső viszonyaikat szubszidiárisan szervezzék meg Másrészt az illetékességi jogokat szubszidiárisan kell elosztani a politikai-jogi és a többi részrendszer

között. 3. A globális emberiség szintje Emberjogi megalapozottsága folytán mind a perszonalitás-, mind a szolidaritáselv lényegileg az emberiség átfogó perspektívájában áll, és a világra kiterjedő közjó megvalósítására irányul. A modernitás kezdeti szakaszában inkább a szuverén nemzetállamokat tekintették a jog végső garanciáinak, s egymáshoz való viszonyukat mintegy természeti állapotként fogták fel. Időközben azonban „a szociális kérdés az egész emberiséget súlyosan érintő világméretű kérdéssé vált” (PP 3), és a problémák azóta csak fokozódó mértékű globalizálódása mindinkább rávilágít arra a jelenségre, hogy nemzetközi szinten hiányzik a szubszidiaritás elmélete szempontjából fontos kompetencia és jogi illetékesség. Számos szervezet és kezdeményezés létezik - mindenekelőtt az ENSZ keretében -, amelyek ezekkel a problémákkal foglalkoznak, és a nemzetközi jogilag kötelező haladás

megvalósulásában közreműködnek. Csakhogy a nemzetközi jog szuverén államok egyezményeiből tevődik össze, és a kényszerítő jogérvényesítésnek semmiféle nemzetek fölötti hatalmi lehetőségével nem rendelkezik Normáinak betartása végső soron az egyes szuverén államok döntésén múlik A keresztény társadalometika szemlélete alapján kívánatos lenne egy „általános [politikai] tekintély” (PT 137), egy Világköztársaság mint (formális) minimális állam fokozatos kialakítása - amely szubszidiárisan az egyes államokból épülne föl - annak érdekében, hogy szembenézzen azokkal a fennálló problémákkal, amelyeket sem az egyes államok, sem a nemzetközi jog egyezményei nem képesek hatékonyan megoldani. Végül emlékeztetni kell arra, hogy a globális problémák szubszidiáris megoldásához nem csupán a politika és jog közreműködésére van szükség. Éppen a fejlődő országok megsegítésének, a környezetvédelemnek

és az emberi jogok világméretű érvényesítésének a területén számos olyan kezdeményezés van, amely a szociális szeretet megnyilvánulásához sorolható Ilyenek például az egyházi segélyszolgálatok, a Vörös Kereszt, az Amnesty International, a Greenpeace és sok egyéb civil szerveződés. C/ TÁRSADALMI IGAZSÁGOSSÁG 27 Taparellinek (1793-1862) fontos műveire vezethető vissza (Saggio teoretico di diritto naturale appoggiato sul fatto, 5. kötet, 1840-43), tehát a katolikus társadalmi gondolkodásnak a korai, újskolasztikus jellegű korszakából származik. A Quadragesimo anno nyolc alkalommal használja, igaz, fogalmilag nem határozza meg közelebbről Alkalmazása időközben általánossá vált Az „igazságosság” lehet egy személy tulajdonsága (erény) - ebben az értelemben mondjuk a bírót igazságosnak-, vagy lehet szociális állapot, illetve társadalmi adottságok tulajdonsága; ebben az értelemben mondunk egy adózási rendszert

igazságosnak. Az első esetben az individuáletika, a másodikban a társadalometika tárgya A következőkben e második jelentésben vizsgáljuk az igazságosságot. Szociális igazságosságon azt az átfogó igazságosságot értjük, amely a közjóra irányuló harmonikusan strukturált társadalomszerkezetből következik. Mivel a keresztény társadalometika sajátlagos módon a szegények védelméből indul ki, ezért elvileg egy olyan igazságosságkoncepciót képvisel, amely ennek a kritériumnak megfelelően, vagyis a szegények iránti elköteleződésnek az értelmében törekszik a szociális igazságosságra. Ebben különbözik a más (például szabadelvű, szocialista) felfogástól, amelyek eltérő kritériumok szerint határozzák meg az igazságosság átfogó koncepcióját. Ennek az átfogó igazságosság-felfogásnak a keretében célszerű különbséget tenni az igazságosság részaspektusai között, vagyis a szociális igazságosságot mint az

általános igazságosságot speciális részigazságosságokra osztani. 1. Kölcsönös igazságosság (iustitia commutativa) Itt egyrészt „minden egyes emberi személy azonos emberi jogának tiszteletéről" van szó a társadalmi együttműködésen belüli szerződések esetében, másrészt a társadalmi csoportok közötti szerződési és cserefeltételek tisztességes voltáról. 2. Részvételi igazságosság (iustitia contributiva) Itt a közjó alakításában való aktív részvételről van szó, vagyis arról, hogy az ember köteles aktívan és produktívan részt venni a társadalmi életben; a társadalomnak viszont az a kötelessége, hogy lehetővé tegye az egyén számára ezt a részvételt; azért, hogy az ember hozzájárulhasson a társadalomhoz, mégpedig szabadságát és munkájának méltóságát tiszteletben tartó módon" 3. Osztó igazságosság (iustitia distributiva) A szegények érdekvédelmének elsőrangú szempontja szerint itt az a

döntő, „hogy a jövedelem, a vagyon és a hatalom társadalmi elosztását azokra a személyekre gyakorolt hatásuk szerint kell értékelni, akik lényegi hiányt szenvednek alapvető szükségleteik kielégítésében”. 4. Törvényes igazságosság (iustitia legalis) Itt a társadalmi igazságosság formális, procedurális oldaláról, vagyis a jogérvényesítés és a jogalkotás tisztességességéről van szó W. Huber szerint minden igazságosságelmélet kettős probléma előtt áll: Egyrészt „az igazságosság fogalmában rejlő ígérettöbblet és a konkrét megvalósítás lehetőségei közötti viszonyt”, másrészt „a szabadság és egyenlőség viszonyát” kell meghatározni. Ami az első problémát illeti, a keresztény társadalometika kétségtelenül jelentős „ígérettöbbletet” mutat fel. Ez végső soron Jézus Isten uralmáról szóló igehirdetésének eszkatologikus igazságosságtávlatából fakad. A keresztény egyrészt tudja, hogy

Isten uralma és igazságossága nem teljesedhet be az evilági időben, hanem Istennek a végső időre vonatkozó ígérete. Ezért nem hisz valamiféle új ég és új föld emberi megvalósíthatóságában jelen létünk adottságai közepette, hanem azzal számol, hogy az evilági igazságosság mindig is hiányos és töredékes lesz. Ugyan-akkor viszont az isteni ígéret formálja a jelenvalóságot Olyan társadalmi gyakorlat kialakítására bíztat, amely Isten uralmának és igazságosságának eljövetele reményében intézi az embernek és világának ügyeit, és szüntelenül a teljesebb igazságosságért száll síkra a világban. Ez a feszültség lehetővé teszi „hogy se az igazságosság ígéretvoltát ne szolgáltassuk ki egyszerűen a jelennek, se a jelenben konkrétan megvalósult igazságosságot ne áldozzuk fel egy utópista elgondolás oltárán”. 28 A második probléma tekintetében a keresztény társadalometika legfőbb törekvése az, hogy a

szeretetparancsot, amelyen „alapszik az egész törvény a prófétákkal együtt” (Mt 22, 37-40) a modernitás adottságai közepette igazságosságelméletileg kifejtse. Egyrészt a személy érinthetetlen szabadságának elismeréséről van szó, másrészt viszont arról, hogy „csak egyenlő szabadság biztosítása jelenti a szabadság tényleges megvalósulását", vagyis az, amikor az egyik ember szabadsága nem szünteti meg a másik szabadságát. A szeretetparancs értelmében úgy kell kialakítani az egyensúlyt a személy emberjogi státusának szabadság-, polgár- és szociális jogi aspektusa között, hogy mindkét túlzást elkerüljük: a szabadság kollektivista kisajátítását az egyenlőség eltúlzásával, és a szabadság szolidaritást nélkülöző individualizációját, amelynek árát végül a szegények fizetik meg. 6. § A POLITIKA ERKÖLCSE l. A politika - a keresztény szociáletika átfogó tárgyköre Egy igazságos társadalmi rend

kérdése a maga sajátosan szociáletikai összetevőivel csak az újkorban bontakozott ki. A politika etikája önálló vizsgálat tárgyaként foglalkozik az igazságosság aspektusával a politikai rendszerben, amely a békés és szabad együttélést szolgálja A politika különböző feszültségeknek van kitéve, amelyeket pozitív alapértékek segítségével összhangba kell hozni. Ahhoz, hogy minden szükséges közfeladatot kezelni lehessen, az állam képviselőinek bizonyos hatalmi potenciállal kell rendelkezniük Hatalom gyakorlása nélkül eszerint a politika nem alakítható És a politikai valóság lényegi alkotóelemeként a hatalommal élni, de visszaélni is lehet Ezért a szociáletika feladata sajátosan abban áll, hogy eszmélkedjen a hatalom kétértelműségéről. A politikai berendezkedések etikai értékelésekor a hatalmat nem szabad sem abszolutizálni, sem alapvetően tagadni. Az általánosan elismert és ésszerűen vállalható mértékek

politikai lefordítására az etika oldaláról hozzá kell járulni a hatalom korlátozásához. A politikai hatalmat ezért mindig korlátozott hatalomnak kell tekinteni Csak akkor sikerülhet a politikának a maga céljaival és eszközeivel igazságosság szempontjából tartósan elszámoltatni Noha a politikus cselekvés mindig a társadalomra vonatkozik, nem minden társadalmi cselekvés politikus. A politikai dimenzióra jellemző, hogy a társadalom egészére irányul, más szóval sok csoportjának, érdekeinek és meggyőződéseinek együttesére. A különböző intézményekből és szervekből álló politikai szerkezetre való tekintettel a politika fogalom magában foglalja mindazt a szociális cselekvést, amely az egész társadalmat kötelező rendre vonatkozik vagy egyedi kötelező döntésekre irányul Ha a politikus cselekvést a társadalmi együttélés állandó szerkezetek közt lehetővé tételére fókuszáljuk, kiderül, hogy a társadalom olyan

politikai valami, amely már nem az összes egyén és csoport puszta összege, hanem olyan politikai egységgé integrálódás eredménye, amely reprezentációt és legitimációt igényel. Integráció, reprezentáció és legitimáció három nélkülözhetetlen alapkategória mindenegyes politikai rendszer megértéséhez A politika olyan tárgynak mutatkozik, amely jelentősen átfogóbb, mint a legtöbb más társadalmi cselekvéstér. Minden társadalmi területre befolyást gyakorol, úgyhogy bizonyos elsőbbség illeti meg a többivel szemben, anélkül hogy azok relatív autonómiáját korlátozni akarnánk. A politika sokrétűségét lényegében három szempont jellemzi: célok, eszközök és cselekvés. A cél tekintetében olyan politikai értékekről lehet tárgyalni, mint béke, igazságosság és szabadság Ilyen politikai célképzetek megvalósításához egy sor eszköz áll rendelkezésre, pl törvények, rendeletek, intézmények, eljárások stb A politikai

építményt eközben úgy kell szervezni, hogy a társadalmi szerkezetek a célfeladatokra irányuljanak, és a hatalmi potenciálok megfelelően ki legyenek tárázva. Az erőszak alkalmazása nélküli konfliktuskeze- 29 lés, valamint a konszenzus megtalálása az érdekek egyensúlyának észlelésekor a politikai cselekvés központi föladatai közé tartoznak. A politikai építmény alakításakor különös szemmértékkel kell arra irányulni, hogy a politikai szereplők a jog és rend keretén belül cselekvésképesek és ellenőrizhetők legyenek A politika etikája a XXI. század kezdetén olyan változási folyamattal néz szembe, amelynek terjedelme még nem belátható. A korlátlan nemzetállami szuverenitás ideje végéhez közeledik. A politikai cselekvés céljairól és eszközeiről az európai egyesülés és globalizálódás korában már nem lehet kizárólag nemzetállamban gondolkodni A világpolitika és nemzetközi világrend terminusok a politika

új, globalizált értelmezését fejezik ki A nemzeti szuverenitás a nemzetközi függőség és összefonódás világában határokba ütközik A politika egyre inkább „világ-belpolitikává” válik. A határok lebontásának föltartóztathatatlan folyamata mutatja, hogy az etikának az állam fogalmánál tágabban fölfogott politikafogalommal kell dolgoznia. A szupra- és internacionális államközösségek és politikai szövődmények kiépítése, valamint az un. nem-kormányszervezetek növekvő száma a jövőben jobban jellemezni fogják a politika területét. Végül is ez szükségszerű válasz a 70-es években kezdődő gazdasági globalizációra Gazdaság és politika jelenlegi diszkrepanciájával csak úgy lehet hatékonyan megbirkózni, amennyiben olyan transznacionális szerkezetek jönnek létre, amelyek egy globalizált gazdaságnak társadalmi és globális keretföltételeket biztosítanak. Másrészt a politika befolyását növelni kellene a

gazdaság fölött 2. A politika etikája mint a keresztény etika hagyományos témája Etika és politika viszonyának témája több mint 2500 éves történetre tekint vissza. A helyes társadalmi rend kérdése már az ókori görögöknél fölmerül, és a mai napig a politika etikájának központjában marad. Először szisztematikusan Platón tárgyalta A Politeiában a politikai rend jellemzésére és megítélésére bevonja az igazságosság kategóriáját, és alapvető normatív elvvé emeli. Egy igazságos közösség nála az igazságos egyedi lelkekre megy vissza, és egységet alkot velük A igazságosság platóni fogalma tehát túlnyomóan erény- ill individuáletikai minőségű Az egységes metafizikai igazságosságkoncepciónak ezt a kísérletét hamarosan az igazságosság pragmatikus megfontolásai követték Arisztotelész alapvetően megkülönbözteti az osztó és a kölcsönös igazságosságot, ami különösen jelentős a nyugati hagyomány

számára. Az ókori Rómában Ulpianus által alkalmazott formula, miszerint az igazságosság „szilárd és állandó akarat, mindenkinek megadni a magáét”, később éppúgy belefolyik, mint Arisztotelész értelmezése a keresztény gondolkodásba, és ott egy természetes, Isten adta rendként értelmezik. Csak az újkorban adják föl az együttélés természetes rendjének gondolatát az egyenlők közötti racionális szerződés eszméjének javára. A politikai elméletalkotás ezen új paradigmájának klasszikusa Th Hobbes Minthogy az emberek önző érdekei végül is mindig „mindenki mindenki elleni háborújához” vezetnek, szükség van egységet teremtő államrendre. Minden erőszakos eszköz beszüntetésével szabjanak gátat a konfliktus eszkalációjának, és ennek következtében győzzön az igazságosság. Az igazságosság tehát egyenlők egymásközti szerződésén nyugszik Hobbes először képviseli az abszolút állami szuverenitás

eszméjét, amely szerint stabil békerend és javult társadalmi viszonyok csak akkor keletkezhetnek, ha minden törvényhozási és kormányzási jog az államot mint egyedüli reprezentánst illeti meg J Locke kiterjeszti az igazságosság politikai értelmezését az autonóm individuális emberjogok gondolata köré. Az előtérben az egyéni szabadságjogokat látja, mindenek előtt a tulajdonhoz való jogot. Amíg Hobbes és Locke az igazságot megalapozó szerződés státusát (még) nyitva hagyja, a fiktív szerződés I Kant számára az igazságosság alapvető kritériuma, vagyis jogosak mindazon törvények, amelyekhez minden állampolgár hozzájárulna. A mai napig számos továbbfejlődése volt a szerződéselméleti kezdeménynek Különösen a természetes állapotnak, 30 másként szólva egy államelőtti természetes állapot fiktív elképzelésének, valamint a társadalmi szerződés és az államkoncepciók kialakításának tekintetében azonban fontos

értelmezési különbségek adódnak. A politikai liberalizmus alapvonásai messzemenően érvényesültek. Gyökerei a szerződéselméletben találhatók A legtöbb államkoncepció alapja az emberjogok mint szabadságjogok, amelyeket a jogrend által védeni kell Liberális értelmezés szerint az államot úgy kell kialakítani, hogy jogilag garantálja a formálisan azonos szabadság maximumát mindenki számára, koegzisztáló szabadságok koordinátarendszerévé váljék. Mindenki formálisan azonos szabadsága mindenesetre csak akkor érvényesülhet, ha az állam mind befelé, mind kifelé szuverén, és magában foglalja a hatalmi monopóliumot. A politikai liberalizmus lényeges ismérvei közé számít többek között állam és társadalom, az alkotmányos és jogállam szétválasztása, hatalommegosztás illetve a törvényhozás demokratizálása. Noha a politikai liberalizmus paradigmája látszatra szinte vitathatatlan elismerést élvez, a liberális kezdemény

az utolsó években komolyan veendő kritikát váltott ki, amely főként a társadalmi és participatív emberjogoknak az eddiginél erősebb tiszteletben tartását kívánja. Az aktuális politikai kezdemények nagyrészt a filozófiai hagyományban gyökereznek. A zsidó-keresztény gondolatkincs ezúton is befolyással lehet az elméletalakításba, de ritkák az olyan rendszeres bevezetések a politika etikájába, amelyek a politikának mint önálló szakterületnek és sajátságos keresztény etikának feszültségviszonyában állnak, noha hagyományos témakört mutatnak. Ez csodálnivaló, mert a keresztény szociáletika is épp a globalizáció korában találkozik a kihívással, hogy terjesszen elő koncepcionális javaslatokat egy jövőre utaló, jogos politikai rend felé. Egy sor szociáletikai publikáció etika és demokrácia, háború és béke, valamint emberméltóság és emberjogok területén már szőnyegen van. Az említett témakörök növekvően

fontos szerepet játszanak az Egyház társadalomtanításában. Rendszeresen el kell mélyíteni és rá kell kérdezni a leleményességre az aktuális filozófiai vitában. 3. A politika etikájának alapfogalmai a) Politikai igazságosság Ez a kevéssé használt terminus a politikai berendezkedés külső viszonyainál kezdődik, pl. a társadalmi szerkezeteknél, a javak elosztásánál, az érvényes törvényeknél stb. átvonul a politika etikájának mindhárom dimenzióján (célok, eszközök és cselekvés) Egyértelmű meghatározása mégis roppant nehéz Közvetlen vonatkozási pontjai az emberjogok, demokrácia, valamint a jog- és szociális államiság A politikai igazságosság kezelhetősége érdekében a legkülönbözőbb szabad intézmények szükségesek, amelyek gondoskodnak egy szabályozott érdekközvetítésről A politikai igazságosságnak az intézményes igazságosság keretei közt van helye. Mivel a politikai igazságossággal megítélhető

erkölcsileg jog és állam, erkölcsi szempontból is lehet jogról és államról beszélni A politikai igazságosság az összes részvevő számára elfogadható politikai berendezkedést célozza meg, amely sajátságosán az igazságosság, kölcsönösség és egyetemesíthetőség kategóriáinak tesz eleget. A politikai igazságosság eszerint jelenti a szabadság minden polgár számára azonos korlátozását a mindenoldalú biztosítás céljából; ide tartoznak a társadalmi igazságosság biztosításai a modern szociális állam értelmében. Politikai és szociális igazságosság tehát kölcsönviszonyban állnak egymással, miközben az előbbi feltételezi és lehetővé teszi a másikat. Szociális emberjogok azonban csak akkor valósulhatnak meg, ha szabad alkotmányos állam politikai berendezkedésében testesülnek meg Döntő haladás a szociális kérdésben csak a társadalmi igazságosság szociális állami intézményesítése által érhető el. Az

egész társadalom fontos konfliktuslehetőségei tehát a politikai berendezkedés erejével transzformálhatok kötelező eljárásokba A társadalmi és politikai igazságosság megvalósításának lényeges föltétele egy szabad demokratikus jogállam, 31 amely a közjónak elkötelezett, nem pedig akármilyen partikuláris érdeknek. A politika etikája épp pluralista társadalmakban mindig az igazságosság etikája, amelynek követelményei alkalmasak az egyetemesítésre, és a politikai egység minden tagjának kedveznek. b) Az állam Az állam föladata az egyéni szabadságjogok és a társadalmi emberjogok politikai megvalósítása komplex társadalmakban. Az állam szó új keletű A XV-XVI század átmenetében keletkezett Itáliában (stato), és ott először a hatalom birtoklását jelöli, aztán a politikai szervezetet és a végén a politikai egységet és közösséget. Az újkori államfogalom fölváltja a korábbi közösségiség, polgáriság, uralom

és királyság műszavakat Az újkor szédületes fejleményei gondoskodtak az államértelmezés mélyreható változásairól, ami tehát állandó változásnak van kitéve és jelzi, hogy az állam nem elvont, örök időkre érvényes eszmét ábrázol. Az állami létről való megfontolások mindig beleágyazódnak a megfelelő történelmi kontextusba és tőle nem elválaszthatók. A szociáletika számára a fölöttes uralom szövődése és alakulása mindenkor kihívás volt A hatalom törvényesítése és korlátozása központi problémai közé tartozik Hiszen olyan igazságos berendezkedés létrehozása, amely számot vet minden polgár szabadságával és egyenlőségével, csak úgy lehetséges, ha az állam felségesen belenyúl mind a társadalmi, mind a magán életbe. A modern újkori állam a szekularizáció eredménye, és már nem alapozható meg vallásosán. Legitimációja teljesen evilági szempontok alapján következik be, és a polgárok akaratán

nyugszik Központi ismérvei a világnézeti semlegesség és vallásszabadság Noha a mai állam olyan előfeltételekből él, amelyeket ő maga nem garantálhat, mégis felelősséget hordoz értük. Az alkotmány segítségével lehetséges számára, hogy ébren tartsa az értékhez kötött vallási és kulturális eredet kérdését, és teret biztosítson, ahol előfeltételeinek az egyes társadalmi csoportosulások kritikusan és a jövőre vonatkozóan mögékérdezzenek. A válaszadási kísérleteknél az állam nem kerülheti el, hogy a társadalmi szereplők, különösen az Egyház működéséhez folyamodjék. Az emberi szabadság ilyen alapvető előfeltételekhez tartozik Hogy az egyes állampolgár szabadságát kibontakoztassák, és az ezt lehetővé tevő értékekre figyelmeztessék, szükség van kötelező jogalkotásra és jogalkalmazásra Ezt az állam garantálja, amely mint alkotmányos és jogállam nem elégedhet meg azzal, hogy az egyénnek joga van,

hanem hogy főleg jogot kapjon. Emellett az állam kulturális, szociális és környezetállam Az utóbbi tevékenységi területek mutatják, hogy az állam immár aktív cselekvésre van kötelezve, már nem mondhat le éjjeliőrállam értelmében arról, hogy beavatkozzék az individuális szabadságjogokba. Noha vitathatatlan, hogy a közjó előállítása és biztosítása az állam feladatkörébe tartozik, ezzel még nem mondtuk meg, hogyan valósul ez meg politikailag. Gazdaság, pénzügy, képzés, szociális kérdés, biztonság és környezet csak néhány a sokrétű állami feladatkörökből, amelyek léte a politika gondjára van bízva. Egy szociálisan és ökológiailag kiegyensúlyozott belpolitikai rend biztosítása mellett az állami feladatok kiterjednek a többi államokhoz fűződő viszonyokra is. Politikai igazságosság, szabadság, béke és környezetvédelem itt is olyan kategóriák, amelyek az államok nemzetközi szövevényét jellemzik Az a

kérdés, hogy éppen mely céloknak és feladatoknak kell pontosan megfelelnie az államnak, egyáltalán nem egyértelmű, még kevésbé válaszolható meg véglegesen. Ezért nagy értelmezési játékteret enged Hogy az állami feladatok kiterjesztésének határt szabjon, az államnak tisztába kell jönnie alapkompetenciával és -feladataival, és ennek megfelelően megfogalmaznia önértelmezését. Az állam ma már nem képez egységes képződményt, hanem egyfajta ranglétrát. A modern államiság kommunákra, igazgatási egységekre, szövetségi államokra, föderációkra, uniókra, stratégikus szövetségekre, Egyesült Nemzetekre stb. szakosodik A hagyományos jellegű territoriális ill. nemzetállam tehát funkcionálisan meghaladott 32 c) Demokrácia A demokrácia népuralmat jelent, vagyis minden államhatalom a népből indul ki. Átfogja az állam minden tagjának politikai egyenlőségét, és a választásra jogosultak többségi döntései szerint

cselekszik. A demokrácia azonban még nem meghatározott kormányzási forma Nem is elégséges szerkezeti és alakító elv, hanem csak a politikai uralom legitimációs elve. Más elvekkel, pl. a jog-, szociális és szövetségi állam elvével összjátékban körvonalazódik a demokrácia Szabad demokráciáról csak akkor lehet szó, ha a demokrácia elvét más elvekkel alkotmányosan kombinálják. Ezért nem természetes produktum, ami előbb-utóbb bekövetkezik Politikai berendezkedésként meg kell találni és ki kell alakítani Programszerű és folyamatjellege arra mutat, hogy korfüggőén alá van vetve bizonyos változásoknak, és fölépítését funkciós képessége tekintetében állandóan kérdőre vonhatják. Egyszer megállapított alapvető szabadságjogokkal azonban már nem diszponálhatnak, még ha e tekintetben a többségi viszonyok meg is változtak. Különben a demokrácia abba a veszélybe kerül, hogy elfajul és totalitáriussá válik A

demokrácia intézményes kialakításához aIkotmányra van szükség. Demokrácia és alkotmány szoros kölcsönviszonyban állnak. A szabad demokratikus alkotmányos állam többnyire képviseleti demokráciaként bontakozott ki, vagyis a nép szakkérdésekben nem dönt közvetlenül, hanem közvetve pártok és képviselők választása révén. Az, hogy a politikai együttműködés jogát a képviseletiség így korlátozza, szinte elkerülhetetlen a demokratikus szerkezetek működés- és cselekvésképessége érdekében. Megszabadít az egyes állampolgárok hiányos szakkompetenciájától, anélkül hogy meg akarná kérdőjelezni, hogy végül is a demokrácia alanya a nép. Egy demokrácia ereje azon mérhető, hogy a politika képviselői által gyakorolt hatalom ténylegesen a népakaratot reprezentálja-e Ha a transzparencia, participáció és kontroll követelményeivel nem birkóznak meg, hozzájárulnak a demokrácia megfáradásához. A szabad demokrácia

végül is olyan projekt, amely állandóan ki van téve bizonyos veszélyeknek. Más szóval elvek, intézmények, szabályok, praktikák és szokások roppant komplikált és törékeny szövedéke, amely igényli a politikai kultúrát, tehát a polgárok gondoskodását is Épp egy pluralista társadalomban fontos, hogy a polgárokat bevonják a véleményformálásba és döntéshozatalba, és érthetővé tegyék, hogy a demokrácia nemcsak állampolgári jogokat, hanem ugyanúgy kötelességeket is tartalmaz. A beleszólási és alakítási jogokat ezen túl az egyre szorosabban összenövő világközösségben már nem lehet a klasszikus nemzetállamra korlátozni. Fontossága a szupra- és internacionális államiság bontakozó formáira egyáltalán nem világos, és további elmélyítést igényel. d) Emberjogok Noha az emberjogokat demokratikusan legitimált uralmi rendszerekben is el lehet nyomni, eszméjük történelmileg és gyakorlati politikai szempontból szorosan

kapcsolódik a demokráciáéval. Hiszen szabad, demokratikus alkotmányos állam nélkül az egyes polgárt veszély fenyegeti, hogy ki van téve állami önkénynek, és akadályozzák egyéni bontakozásában A szabadság és az igazságosság iránt elkötelezett demokrácia, amely ezek őreként értelmezi magát, egyidejűleg az emberjogokat is garantálja. Az emberjogok a reális igazságosságot fejezik ki, de nem ábrázolnak egységesen definiált, szilárdan körvonalazott valamit. Ellenkezőleg: kánonját és tartalmát hevesen vitatják mindenütt Az emberjogok értelmezéséhez fontos az alapvető megkülönböztetés a szabadságjogok ill védelmi jogok, a politikai részvétel jogai és a polgárjogok, valamint a szociális részvétel jogai ill. igényjogok, un szociális emberjogok között. Az újkori emberjogeszme a szabadság- ill. védelmi jogok kiformálásával keletkezett, amelyekben az egyénnek szabad tér nyílik személyének kibontakozásához az

állammal szemben. Ebben az összefüggésben mindenek előtt említendő a személy élethez való joga, egyenlőség a törvény előtt, védelem az önkényes letartóztatástól, hit- és lelkiismereti szabadság, a 33 tulajdonhoz való jog, valamint a vélemény- és iparszabadság. Bizonyos jogok később a politikai részvétel jogaiként lettek kifejtve, pl a gyülekezési és sajtószabadság, jog a pártok és szövetségek alapítására, valamint minden polgár szabad és egyenlő választójoga Ezek immár a közös politikai rendszer szabad együttalakítását szolgálják, és a szabad, demokratikus politika szükséges föltételei. A szociális emberjogok, mint a munkához, lakáshoz, társadalombiztosításhoz, egészséggondozáshoz, képzéshez, fejlődéshez stb való jog csak a XX században váltak jelentőssé Az ún Emberjogi paktumokban 1966-ban az ENSZ bocsátotta ki ezeket Míg a szabadságjogok mint bepanaszolható alapjogok az államnak szabnak

határt, és az állampolgároknak nyújtanak jogvédelmet, a szociális emberjogok inkább cél- és programtételekként működnek, amelyek nem könnyen vasalhatok be. A szabadságjogok és a szociális emberjogok mindig egymásra vonatkoznak. Nincs emberjog szociális kötelezettség nélkül, mások elidegeníthetetlen jogainak tisztelete és biztosítása nélkül. Az emberjogi konfliktusok akkor hordhatók ki áttetszőén és ellenőrizhetően, ha az emberjogok gyökeret vernek és érvényesülnek a politikai berendezkedésben. Az emberi szabadság bontakozása igazságosságban azonban végül egyedül az ember, nem az állam felelősségén múlik Ha áttekintjük az emberjogok fejlődéstörténetét, kiderül, hogy nem vezethetők vissza egyetlen elvre. A pluralista társadalmak alkotmányaiban ezért legtöbbször nyitva marad az emberjogok tartalmi megalapozása is. Az állam számára az újkori európai hagyomány szemléletéből csak az állapítható meg, hogy az

ember személyt kezdettől megilletnek elidegeníthetetlen jogok Az, hogy ki az ember és mit jelent személynek lenni, különböző érveléssémák alapján tárható föl. A szabad alkotmányos állam az emberjogokat csak államot megelőző előfeltételekként képes elismeri és világnézetileg semlegesen kezelni Nem föladata az emberi egzisztencia eredetének és értelmének kérdését megválaszolni. Rendeltetése abban áll csak, hogy az embert mint elidegeníthetetlen jogok hordozóját védje, és ezentúl teret biztosítson, amelyben az állam hordozó előfeltételeit a kommunikáció minden polgár számára megvilágítja és elmélyíti. e) Béke Az igazságos politikai berendezkedés keresésekor a béke nélkülözhetetlen. A politika központi igénye és a politika etikájának kulcstémája Az államközi béke manapság roppant bonyolult feladatnak bizonyul. Épp a növekvő interdependencia és összefonódás korában, amelyben az emberiség

sorsközösséggé nő össze, az államokat átfogó keretfeltételeknek és intézményeknek megkerülhetetlen jelentősége van. Minden állam jogos érdekeivel számolni kell, és minden népnek biztosítani kell a szükséges bontakozási lehetőségeket A béke mégsem önmagában álló kategória. Az igazságosság célja nélkül tartósan nem teherbíró. Noha béke és igazságosság kapcsolódása bel- és külpolitikailag jelentékeny célkonfliktusokra vezethet, és a vita arról, mi valóban igazságos, minduntalan háborúkat támasztott, mégis azon kell lenni, hogy a nagyobb igazságosság állandó keresésével leépítsék a népek között a további konfliktusok lehetőségét „A béke igazságot kíván”, hiszen nem közvetlenül előállítható társadalmi állapot, hanem az együttélés átfogó berendezkedésének szerkezete, amely föltételezi a belső és államközi igazságosságot A keresztény etika ezért nem elégszik meg a pusztán nem

háborúzás állapotával, hanem csak az igazságos béke rendjével A béke szó egyértelmű definícióját illetően nincs konszenzus: A béke negatív definíciója a nyilvánvaló erőszakos, katonai ütközés hiányát érti ezen. A pozitív definíció beleérti a tökéletes igazságosság, teljes szabadság, zavartalan harmónia állapotát is. Megállapítandó, hogy a béke nem értelmezhető statikusan, hanem csak dinamikusan, tehát olyan folyamatként, amely a szolgaság, ínség, erőszak és igazságtalanság csökkentésére irányul. Ha az újkorig a háború normális állapotnak minősült, és a béke csak ennek az állapotnak megszakítását jelen- 34 tette, a politika etikájának főfeladatai közé tartozott a háborús ütközések megakadályozása, lehetőleg csírájában elfojtása. Az un jogos háború tanával eredetileg az a gondolat folytatódott, amely a háborút végső eszközként igazolja, hogy a békét és a jogot helyreállítsa

Különösen a XX sz fejleményei azonban megmutatták, hogy egy háború etikai megengedettsége már nem igazolható a jogos háború tanának kategóriáival. Egy világméretű igazságos berendezkedés elképzelései a jövőben csak az igazságos béke olyan koncepciójának keretében találhatók, amely az Egyház társadalmi tanításán belül XII Pius óta meghonosodott Nukleáris elrettentés, a modern fegyverek megsemmisítő ereje és az ún. hidegháború világossá tették, hogy az igazságos világbéke az emberiség túlélési feltételévé válik. Védekezés és elrettentés olyan etikai dilemmákat fejeznek ki, amelyekben az államok ma találtatnak Az államnak a védekezés nemcsak joga, hanem kötelessége is, hogy polgárait hatékonyan védje a jogtalanságtól és szolgaságtól. Az elrettentő fegyverekkel fenyegetés azonban még nem garancia arra, hogy komoly esetben nem kerülnek bevetésre. Gyakorlati megoldások keresésekor ma alig vállalható a

békebiztosításnak az a politikája, amelynek céliránya kizárólag a háborútól óvás. A politika nem korlátozódhat a békebiztosítás hagyományos eszközeire és formáira. Hanem a béke előmozdításának koncepciójába kell beszőni Már nemcsak arról van szó, hogy bizonyos békerendet fönntartunk vagy helyreállítunk. Hanem új békerend kialakításáról van szó Lépéseket tenni ilyen békerend felé a politikának jövendő feladata, hogy konstruktívan összekösse a béke biztosítását előmozdításával. A tekintetet nemcsak a különböző síkok politikai grémiumaira kell irányítani, hanem a társadalmi csoportosulások békebiztosító potenciáljára, amelyek államot átlépve síkra szállnak a népek közti kiengesztelődés és megértés érdekében 7.§ GAZDASÁGETIKA ETIKA ÉS GAZDASÁG – KÉT ÖSSZEEGYEZTETHETETLEN VILÁG? A gazdaság olyan társadalmi részterületet mutat be, amely sokrétűen összefonódott más részterületekkel,

különösen a politikával és a joggal. Ezért nem tekinthető és alakítható csak önmagában, hanem mint egy életterület a többi mellett; hiszen mindig a mindenkori kultúra kifejeződése, és a politikai és jogi tényezők mellett erkölcsieket is tartalmaz Gazdálkodni tehát csak társadalmi összefüggésben lehet. A politika a gazdaságnak jogi keretrendezést nyújt, amely az egész gazdasági cselekvést alapvetően megjellegzi. A mögött a gyakran hallható megállapítás mögött, hogy a gazdaság etikamentes terület, olyan gazdaságkép áll, amelynek folytán a gazdasági cselekvés mélyén egészen meghatározott öntörvényűségek és szakmai kényszerek vannak, amelyeket csak a gazdaság determinál. Az ilyen pusztán ökonomikus kritériumokra szűkült perspektívában a gazdaság előbb vagy utóbb öncélúvá degenerálódik. Tulajdonképpeni eszközjellege ezzel veszendőbe menne, és az ökonómiai siker lenne az egyetlen megítélési

kritériummá. Kétségtelenül a gazdaság ma központi, sőt gyakran domináns helyet foglal el. Ez azonban nem jelenti azt, hogy az ökonómia egyedül diktálja az etikai igényt a gazdaságban Ha egy valóságközeli gazdaságetikának akceptálnia is kell az ökonomikus szakszerűséget, döntően szembe fordul egy olyan ökonomikus élet- és gazdaságfölfogással, amely kezére jár az élet növekvő ökonomizálásának. A keresztény társadalometikában a gazdaságetika régóta némi prioritást élvez. A XIX század Szociális Kérdéséből kiindulva az ott nyilvánvalóvá lett konfliktus munka és tőke között átvonul az egész egyházi szociális tanításon a mai napig. Gazdaságetikai kérdésföltevések azonban nemcsak az Egyház társadalmi tanításában nyertek teret. Már a modern nemzetgazdaság keletkezési fázisában szerepet játszanak Ámde a modern gazdaságtudományok nagyfokú differenciálódása sem tudta elérni, hogy a kérdéseket az idők

folyamán átfogóan és min- 35 den részvevő és érintett számára kielégítően megválaszolhatták volna. Az 1980-as és 90-es években a gazdaságban rejlő etikai kérdések vezető témává léptek elő, amely nemcsak a gazdaságtudósokat, hanem a teológusokat és filozófusokat is színre hívta. A diszkusszió igénye azóta tovább növekedett. Gazdaságetikai viták néhány évtizede nemcsak nép- vagy világgazdasági síkon zajlanak, ahol azt kérdezik: Mit milyen tömegben állítsunk elő? Hogyan és kinek termeljünk? Milyen szociális és ökológiai kritériumok szerint osszuk szét a szűkös javakat? További üzemgazdasági és individuális megfontolások: Milyen felelősséget viseljenek a vállalkozások? Milyen érdekeket és értékeket kell tekintetbe venni egy vállalkozás döntéseinél? Hogy bontakozhat személyében az, aki a gazdaságban tevékenykedik? A kérdések kánonja tetszés szerint folytatható. De a gondoskodás és elosztás

világméretekben konstatálható szűkülése, a túlzott nyersanyag-kizsákmányolás, az aránytalanul nagy tartós munkanélküliség, az ún. ellenséges átvételek, a korrupció és a fúrás (mobbing), valamint a munkaviszonyok liberalizálása jelzik, hogy az értelmi kérdés a gazdaságban a gazdasági fejlődés vitathatatlan sikerei ellenére nincs pozitívan megvilágítva. 1. Reflektorfényben az aktuális gazdasági fejlődés A masszív gazdasági áttörések aktuálisan átélt korszaka a gazdaságetikát teljesen új problémafölvetésekkel szembesíti, amelyekre nem várhatók egyszerű megoldások. A világméretű hálózat, a föltartóztathatlanul előrehaladó globalizálódás és egyes életterületek fenyegető ökonomizálása láttán az eddiginél nyilvánvalóbban napvilágra kerül az etikai kérdések aktualitása – mit kell és mit szabad tennünk. Az 1970-es években kezdődött globalizációs fázis időközben elérte nemcsak az áru- és

szolgáltatáspiacot, hanem a pénz- és devizapiacot is. A határoknak és nemzeti népgazdaságok hatásterületeinek növekvő megszűnése azzal a következménnyel jár, hogy tért hódít egy nemzetközileg szövődő gazdaság. Az egyes gazdaságpolitikák nemzeti autonómiájának elfogyását és ennek negatív következményeit eddig még nem is kezdték elhárítani nemzetközi politikai koordinációval. Bár a nemzetközi államközösség ez idáig nem törekedett komolyan átfogó szabályozásra, pl. központi világbank vagy világgazdasági tanács intézményével, létrehozásuk a felelősségteljes gazdálkodás elháríthatatlan célja marad a globalizáció korában. Ily módon kellene teljesíteni az összes részvevő számára szociálisan és ökológiailag rendezett finánc-, növekedés- és konjunktúrapolitika várakozását Az egyes piacok globalizálásához lényeges alapot képeznek a javult nemzetközi közlekedési és kommunikációs kapcsolatok,

amelyek az utolsó években gyorsan fejlődtek, és technikai növekedéslehetőségeik még egyáltalán nem merültek ki. A digitalizálás mellett, amely lehetővé teszi az egyes piacok világméretű hálózatát, bizonyos, korábban főleg állami kézben található szektorok (telekommunikáció, közlekedés, energia és pénzügyek) deregulázása gyorsította a globalizációt. Digitalizálás, deregulázás és globalizálás tehát három szorosan összefüggő jelenség, amely gazdaságunkat mértékadóan jellegzi. Ezen túl a nemzetközi vám- és kereskedelmi akadályok állandó leépítése, sok kelet-ázsiai ország gazdasági növekedése, valamint a központi irányítású gazdaságok csődje az egykori keleti blokk országaiban 1989 után alaposan hozzájárultak ahhoz, hogy a piacgazdaság a teljesítmény és verseny elvével domináns gazdasági rendszerként érvényesülhetett. A globalizációval párhuzamosan az ipari és szolgáltató társadalom

átalakul tudás- és információtársadalommá; ez a munkapiacon áttöréseket idéz elő, amelyek forgatókönyve még nem áttekinthető. Mobilitás, flexibilitás, specializálódás és életen át tartó kvalifikáció jellegzetes jelszavak, amelyek meghatározzák a jelen eszmecserét A klasszikus munkaviszonyok föloldódása, a termelés áthelyezése az ún. olcsóbér országokba, világméretű vállalkozásfúziók, a szociális állam válsága és az információs és technológiai foglalkozások megnövekedett szükséglete teszik kerekké a globalizált gazdaság képét. A növekvő költségnyomás valamint az éleződött nemzetközi verseny emlegetése éppúgy, mint az állomáshely-viták azt a benyo- 36 mást keltik, hogy a globalizáció elháríthatatlan tény, kikerülhetetlen sorscsapás, amelynek az egyes államok ellenállás nélkül ki vannak szolgáltatva. Az említett problémaindikátorokat gyakran szakmai kényszernek állítják be, amelyek

előtt a gazdasági racionalitás alapján meg kell hajolni, anélkül hogy alaposan utánakérdeznének. A szakmai kényszerek nem a természettörvények értelmében vett kényszerek Más szóval: nem változtathatatlanok, ellenkezőleg a piacgazdasági mechanizmusok megfelelő szabályozásával leépíthetők. Ha ökonómiai érveket túlságosan előtérbe állítanak, gyorsan feledésbe merül, hogy a globalizálás, miként minden más gazdasági szerkezet, emberi mű és ezért alakítható 2. Etikai kérdezősködés A keresztény motivációjú gazdaságetikának mindenekelőtt a globalizáció veszteseire kell irányítani tekintetét. Közéjük tartoznak nemcsak a szegény és fejletlen államok, hanem a fejlett nemzetekben is azok az emberek, akik nem részesülhetnek a kívánt mobilitásban és flexibilitásban, mindenek előtt a munkanélküliek és alacsony minősítéssel rendelkezők. A javak, a pénz és a munka globalizált piacainak átfogó etikája, amely a

többi társadalmi részterületet (politika, jog, környezet stb.) integrálja, jelenti a jövőben az egyik legnagyobb kihívást a gazdaságetika számára Egy ilyen bonyolult vállalkozásnak figyelmet kell szentelnie az igazságosság, emberméltóság és felelősség szociáletikai kritériumainak Ha gazdálkodáson egészen általánosan a szűkös javakkal történő racionális bánásmódot értik a materiális emberi szükségletek kielégítésére, meg kell kérdezni, ki kinek milyen kritériumok szerint ossza szét a korlátozott forrásokat. A gazdaságtudományi modellek az empirikus valóságnak csak részterületeit tükrözik. Módszertani elvontságokat ábrázolnak, amelyek kényszerűen kurtításokkal járnak. Ezt a tényállást azonban nagyon ritkán tematizálják elégségesen, úgyhogy gyakran keltik azt a benyomást, hogy ha csak az ökonomikus elméletalkotásnak és észnek több súlyt adnának, sok probléma viszonylag egyszerűen megoldódnék a piac

paradigma révén. Különösen világossá válik ez a homo oeconomicus ideáltipikus tákolmánynál, aki racionális önérdektől vezérelve kínálatnak és keresletnek megfelelően cselekszik a piacon, sőt végül ezzel mindenki összérdekét szolgálja. Nem akarjuk vitatni a modellszerű elvontságok szükségességét a tudomány számára, de nem juthatunk olyan téves következtetésre, hogy a homo oeconomicus-szal pl. meg lehetne ragadni az antropológiai valóságot, és rá építve morális törvényszerűségeket lehetne megállapítani Csak az ökonómiai racionalitás és a gazdasági realitás szembeállítása világítja meg az elméleti reflexió dilemmaszerkezeteit és határait, amely megint az etikát hívja színre. A gazdaságetika föladata főleg abban áll, hogy a gazdaságilag szakszerű és az etikailag emberhez méltó közti feszültségmezőre kiálljon. Eközben elkerülhetetlen az etika kritikus és konstruktív eszmecseréje a gazdaságtudományok

főáramával. Mivel a piac intézményének egyedül sosem fog sikerülni, hogy minden egyén emberhez illően és emberhez méltóan kielégíthesse szükségleteit, az etikának arra kell törekednie, hogy a gazdaság foglalkozzék tulajdonképpeni értelmével és céljával, tudniillik minden most és jövőben élő ember önmegvalósítását szolgálja. A gazdálkodás értelmi kérdését tehát nem lehet az alapvető vonatkozási pont, az ember nélkül megválaszolni. És épp ezen a ponton talál egymásra gazdaság és etika Bárhogyan határozzák is meg a gazdaság célját, ezt sosem lehet az embertől elvontan tenni. Gazdaság azért van, mert ember van. Nem állhat fönn nélküle úgy, ahogy a természet mint a kozmikus valóság foglalata fönnállhatott és évmilliárdokon keresztül fönn is állt nélküle. Hiszen sajátos törvényszerűségeivel együtt kultúráról tanúskodik, nem a természet kényszerű produktuma Ezért egyetlen ökonómia sem tekinthet

el attól, hogy az ember realitása szükségleteivel, vágyaival, reményeivel stb. az egész gazdálkodás okvetlen előföltétele II. A GAZDASÁGETIKA KULCSFOGALMAI A modern gazdasági élet bonyolultsága következtében erre a társadalmi részterületre egy sor fogalom releváns. Már említettük, hogy a keresztény gazdaságetika számára központi a munka, tulajdon és elosztás Hosszú hagyományra utalnak, és gyakran mentek át jelentésváltozá- 37 son. Bizonyos szükségletek kielégítése és az életfönntartás biztosítása érdekében az anyagi dolgokra való ráutaltság fölvetik a kérdést, hogyan és milyen eszközökkel élhet meg az ember. Az ehhez szükséges munka és bizonyos tulajdon szerzése nyújtják az emberi élet lényegi alapjait. Egyidejűleg azonban azt is meg kell fontolni, milyen kritériumok szerint oszlanak meg a munka és tulajdon nem korlátlanul rendelkezésre álló javai, úgyhogy lehetőleg mindenki részesedjék belőlük. 1.

Munka Noha tulajdon és birtok az emberi munka célja, magának a munkának is biztosítani kell bizonyos prioritást. Már a szociális tanítás szövegeiben kiemelik a munka elvi előnyét a tőke előtt és azon jogi tényállások előtt, amelyek tulajdont és birtokot föltételeznek. Az embernek dolgoznia kell ahhoz, hogy az életéhez szükséges anyagi dolgokat előállíthassa, és a világot szükségletei és követelményei szerint alakíthassa. A munka tehát lényegileg az emberhez tartozik, az emberi egzisztencia antropológiai alapadottsága A munka csak az újkorban ment át olyan transzformáción, amely mai értelmezésünkhöz vezet. A munkát már nemcsak vesződséges szükségletként fogják föl az egzisztencia biztosítására vagy termelési tényezőként, hanem a saját én bontakozási föltételeként is A munka mai előkelő differenciáló foka az egyénnek teljesen új esélyeket nyit arra, hogy hajlamait és tulajdonságait érvényesítse De az is

megmutatkozik, hogy a modern gazdaság dinamikája állandóan változó követelményeket támaszt a munkával szemben, amelyeknek nem mindenki tud azonos módon eleget tenni. A munka mint humántőke és ökonómiai szervezhetősége között praestabilita harmonia áll fönn. A munka emberi értelme és a munka gazdasági értékelése két dolog, köztük mindig újra mélyre ható diszfunkcionalitás tárulhat föl. Jól tudván, hogy a munkafogalom sokrétűsége csak nehezen engedhetne átfogó definíciót, tág értelemben munkának nevezzük az ember által végrehajtott minden értékteremtő teljesítményt a tényállás megkülönböztetése nélkül. Ezzel a definícióval szembeszállunk a munkafogalomnak puszta keresőmunkára vagy csupán anyagi javak produkálására szűkítésével. A jelen változás a munka világában mindenekelőtt az ipari szektort érinti Egyszerű rutinmunkák és tarifához kötött tömegtevékenységek a modern társadalmakban egyre

inkább háttérbe kerülnek. Magasan kvalifikált és specializált szakmai erők határozzák meg aktuálisan a munkavilág képét, robbanásszerű áttöréseik az információs technológia ágazataiban még nem beláthatóak. A termelési helyek újrafelosztásával és a technikai innovációk bőségével a globalizáció olyan kihívások elé állítja a nemzeti munkapiacokat, amelyek ezeket alaposan túlterhelik. A munka világában a pillanatnyi áttörés egyik legföltűnőbb negatív jelensége az évek óta magas munkanélküliség sok fejlett ipari államban. Egész ágazatokat, régiókat és csoportokat fog át, és növekvően terheli a társadalombiztosító rendszereket is A munkanélküliség leküzdése a jövő egyik legnagyobb kihívását jelenti, amely az egész társadalmat érinti. Ide számolják a tarifapartnerek mellett az egyházakat és más társadalmi csoportosulásokat is. A munkapiacvesztés sok érintett számára gyakran egyet jelent a

társadalmi életből való visszavonulással, amelyet lényegileg a munka és hivatás határoz meg. Épp szociáletikai szempontból ki kell emelni a munka társadalmi jellegét A munka világát emberek alakítják embereknek; tehát őseredeti értelmében szociáletikai föladatkitűzés Ha a tágas munkadefinícióból indulunk ki, mellőzhetőnek bizonyul a munkatársadalom vége, amit sokan hirdetnek. A társadalom fönntartásáért és továbbfejlesztéséért, valamint az ember anyagi igényeinek kielégítéséért a munka mindig szükséges marad. A mostani szerkezetváltás főleg a hagyományos ipari szektorban vezet messze nyúló következményekhez A jövő munkatársadalom számára különösen jelentősek lesznek a fejlődések a szolgáltatás, a tudás és a technológia szektorában. Ezen túl manapság megfontolandó, hogy a társadalmi, valamint a gondozó, nevelő, házi és polgári munka hogyan kapcsolható be a munka rendszerébe, és találjon a pusztán

kereső munkának megfelelően széles társadalmi elismerésre. E fej- 38 lődés háttere előtt a keresztény szociális etikának újból központi föladatává kell tennie, hogy megfontolja ember és munka kapcsolatát. A globalizáció korában nem szabad a tekintetet kizárólag a fizetett munkára irányítani. Hogy a munka modern világában minden munkakört kivétel nélkül humánusan alakítsanak, ez a keresztény szociáletikának alapkövetelménye. Épp a még nem rendezett területeken olyan részesedésformákat kell kialakítani, amelyek előmozdítják az összes dolgozó participatív gazdasági rendjének gondolatát. Ama fölfogása szerint, hogy minden emberi működés a világban az istenképiségnek ill. a teremtés alakításának végrehajtása, a keresztény társadalometika képviseli a morális jogot a munkára, a humánus munkaföltételek jogát és a munka prioritását más gazdasági tényezőkkel kapcsolatban Csak az ilyen összefüggésekben

pozitívan minősített munka alapoz emberi értelmet. 2. Tulajdon A tulajdon központi szerepet játszott XIX. és XX században, amikor megkísérelték fölülmúlni a társadalom két osztályra hasadását (termelőeszköz-tulajdonosok és vagyontalan munkásság) Azáltal, hogy a történelem folyamán megmutatkozott, hogy a tulajdon szocializálása sokkal több hátránnyal jár, mint előnnyel, a magántulajdon intézménye messzemenően érvényesülhetett. Az újkorban a tulajdon értelmezése sokrétű változásokon és differenciálódásokon ment keresztül Az iparosodás következtében egészen új tulajdonformák keletkeztek, amelyek korábban nem ismert, nagy tőkekoncentrációkhoz vezetnek. Az újkori tulajdonértelmezésre jellemző a liberális látásmód, amely számára a tulajdon emberi jog A szabadság eszerint tulajdonra épül. Amíg a liberalizmus a tulajdont a szabadság előföltételének értelmezi, a marxista szocializmus pedig azt tanítja, hogy

magántulajdonnal nem lehetséges szabadság és igazságosság Bár a tulajdon értelmezése a szocialista államok összeroppanása után is vitatott marad, a tulajdon szociális kötelezősége, úgy látszik, már nem alkot nagyobb botránykövet. Manapság csak igen korlátozottan lehet rendelkezni a tulajdon fölött. A legtöbb állami törvényhozás időközben rögzítette, hogy a tulajdon mindig bizonyos kötelességekkel jár. Sőt számos alkotmányban bizonyos körülmények között gondoskodnak a kisajátításról a köz javára. A tulajdon rendszerpolitikai és szociáletikai szempontból jelentős Mindig van szociális relevanciája. Ma már nincs szó sérthetetlen tulajdonjogról, mint a francia forradalom emberjogi nyilatkozatában Amennyiben bizonyítható a tulajdonnal való visszaélés, ez elvezethet részleges vagy teljes vagyonjogvesztéshez. Bár még viszonylag egyszerű a tulajdon alanyait meghatározni – természetes vagy jogi személyek, valamint

állami instanciák –, a tulajdon tárgyánál ez már roppant nehézzé vált. A tulajdonfogalom nemcsak materiális dolgokra terjed, mint föld és termelőeszköz, hanem immateriális igényekre is, pl. társtulajdonosi jogok osztalékjegyek és értékpapírok formájában, a társadalombiztosítási rendszer iránti igények, szabadalmi, követelmény- és szerzői jogok stb A legújabb fejlődés mutatja, hogy a tulajdon válfajainak növekvő száma szokványos jogi eszközökkel már csak nagyon nehezen fogható meg. Különösen egy olyan globalizált gazdaságban, amelyben a jogi cselekvés játéktere nemzetállamilag behatárolt, a tulajdonkérdés a nemzetközi pénz-, deviza- és tőkepiaci tranzakciók alapján egészen új dimenziót nyer. Az összes tulajdonfajták jogi alakításának föladatáról nem mondhat le a nemzetközi politika, amelynek tekintetbe kell vennie ökonómiai kritériumok mellett a tulajdonfejlődés egyéb következményeit is pl. szociális

és ökológiai téren A tulajdon biztosan nélkülözhetetlen föltétele a piacgazdaságnak. Csak nem lehet egyedül meghatározó, nehogy az ember fölötti uralomra jusson. Ezen túl ha a tulajdont tekintik a szabadság kizárólagos biztosítékának, hamar olyan képzetekhez juthatunk, amelyek figyelmen kívül hagyják az igazságosság elementáris igényeit. A tulajdon visszakapcsolása az igazságosság általános alaptételeihez a keresztény szociáletika nélkülözhetetlen követelménye, amelyet elsődlegesen a tulajdon elosztása érdekel, kevésbé az individuáletikai viszonyulás a tulajdonhoz. Összefoglalva a tulajdonkérdés 39 metszésponton van individuális szabadság és társadalmi kötelezettség között. Ezért az emberhez illő és tartós gazdasági rend legnehezebb etikai részkérdései közé tartozik 3. Elosztás A gazdasági források és termelési tényezők elosztásának kérdése az iparosodás óta minduntalan heves harcokhoz vezetett.

Noha az elosztás kérdései a legtöbb esetben túlmennek a gazdasági életen és főleg a politikai életet érintik, gazdaságetikai jelentőségük lényegileg a gazdaságon belüli helyi értéküktől függ Elsődlegesen nemzeti politikára való áthárításuk egy globalizált gazdaságban már nem jöhet számításba. Az elosztás a termelés és a csere mellett alapvető gazdasági dimenzió, amely átvonul az egész gazdasági életen az startfeltételektől kezdve az eredményig. Viszonyokat teremt emberek között, és onnét nyeri erkölcsi fontosságát Rendszerező nézőpontok között az elosztás tárgyán és alanyán kívül érdekesek az elosztás kritériumai. Az elosztás tárgyai részint előnyök, részint terhek Ide tartoznak pl bevétel, termelőeszköz, tehetség, adósság, munkaterhelések stb Az alanynál különbséget kell tenni a címzettek között, azok között tehát, akiknek elosztanak, és az adresszálók között, akik a mindenkori

elosztási instanciát képviselik, és nagy hatalmi potenciállal rendelkeznek. Utóbbiak lehetnek részint piacrészvállalók, részint állami instanciák is Különösen vitatott, milyen kritériumok szerint kell elosztani. A liberalizmus azt követeli, hogy mindenkinek teljesítménye szerint juttassanak, a szocializmusban ennek a szükségletek szerint kell bekövetkeznie A jogállam egyedül a törvényes jogi helyzet szerint oszt. Az igazságosság szempontjából az a fontos, hogy a teljesítmény és szükséglet kritériumait olyan viszonyba hozzák, hogy a hátrányokozásokat eleve megakadályozzák – szükség esetén állami intervencióval. Hogy az elosztás kérdése alapvető a modern gazdasági társadalom számára, sajátságosan mutatkozik a tulajdonnál és a munkánál. Míg a közép- és kiskeresetből és a termelésből keletkezett tulajdonnál piacgazdasági rendszerekben egyhangú vélemény uralkodik arról, hogy ezeket óvni és támogatni kell, a

nagytőke esetében a vélemények elválnak. A munkavállalók vagyonrészesedései és tág nyilvános alombirtok részvénytőkéből itt fontos elosztásformákat nyújtanak. Ha komolyan veszik annak kritériumát, mi illeti meg az embert, épp a magas munkanélküliség idején meg kell fontolni a rendelkezésre álló munka igazságos elosztását. Újraelosztó és munkaidő rövidítő modelleknek azonban csak akkor van jogosultságuk, ha tartósan újra több embert hoznak munkába A munka participatív elosztásához valójában csak akkor lehet eljutni, ha az ipar racionalizálása révén lehetővé vált termelési hasznot különösképpen környezetbarát és munkaintenzív javak és szolgálatok előállítására vonják be, amelyeket eddig elhanyagoltak, pedig az általános jólét érdekében szükségesek. Elosztásproblémák különösen azoknál a javaknál kerülnek napvilágra, amelyek nem szabályozhatók a piaci kínálat és kereslet szerint. Egy

szociálisnak és ökológiainak nevezett piacgazdaságnak vállalnia kell ezeket a javakat. Szociáletikai szempontból tekintetbe kell venni a saját gazdaság határain túl a szegény és gyöngén fejlett országokhoz való vonatkozásokat is. Egy átfogó elosztásnak továbbá ügyelnie kell a jövő generációk jogos igényeire III. A GAZDASÁGETIKA JÖVŐ BIZONYÍTÁSI TERÜLETEI A gazdaságetikának a jövőben sokféleképpen igazolnia kell magát, ha jogosult helyiértékét érvényesíteni akarja a tudományos és politikai vitában. Legnagyobb kihívásai közé tartozhat, hogy az előrehaladó globalizáció korában olyan világgazdasági rendet konkretizáljon, amely számot vet a mostani fejleményekkel és elvégzi a szociális korrektúrákat. Épp a pénzpiac internacionalizálása és liberalizálása kíván jogos keretföltételeket. De nem csak nemzetközi szinten kell a gazdaságetikának profilt szereznie. Az egyes népgazdaságokban is növekszik az etikai

kérdésföltevések robbanóereje. A szociális állam jövőbeli fönnállása érdekében társadalombiztosítási rendszereinek mélyenszántó reformokra van szüksége A politika mellett a vállalkozásokat és az egyes gazdasági részvevőket be kell vonni az etikai megfontolásokba E 40 körben különös fontosságot kapnak az ún. etikai kódexek ill vállalkozásalkotmányok és etikai auditok, amelyek a megcélzott erkölcsi adottságok implementációját felügyelik. Időközben a legtöbb nagyvállalkozás etikai kódexekben rögzítette stratégiáját. Vezetési alaptételekként és vállalkozáseszményként a kódexek megpróbálnak érdekkiegyenlítést találni a vállalkozás és a tőketulajdonosok, munkatársak, vevők, szállítók, valamint az állam és a társadalom között. Egy vállalkozás specifikus normakódexének írásos rögzítésével a munkatársak tájékozódást kapnak azokban az erkölcsi dilemmahelyzetekben, amelyek részint jogi

szabálygyűjteményekben nem ragadhatók meg, részint túlzott követelményt támasztanának az egyéni felelősség iránt. A munkatársaknak etikai problémafölvetések irányában való szenzibilizálásán túl a szövegek azt is szolgálják, hogy megakadályozzanak „erkölcsi szigetmegoldásokat”, amelyek más vállalkozáson kívüli érdekeket elúsztatnának. Noha a kódexek ideáltipikus vezérelveket fogalmaznak meg, jelzik, hogy egy vállalkozás felelősségi köre világosan túlmegy azon, amit a törvényhozó kíván. A szociális, ökológiai és kulturális kötelezettségeket egyaránt átfognak Különösen a kódexekben kifejezésre hozott szociálpolitikai és társadalmi felelősséget értik hosszútávon stratégiai versenyelőnynek. A tanakodás a vállalkozói cselekvés etikai nézőpontjairól azonban nemcsak etikai kódexekben, hanem etikai auditokban is történik Etikai auditok implementációja lehetővé teszi, hogy a morális felelősséget,

amely egy vállalkozásban kötelezőnek látszik, eljárásszerűen fölülvizsgálják. Fontos szerepet játszanak itt etikai bizottságok, amelyek vállalkozási döntéseket megítélnek. Erkölcsi hiányosságok föltárása mellett belső téren etikai auditok továbbá segítsenek, hogy megcélzott erkölcsi föladatokat külső viszonylatban is, pl. szállítók és vevők irányában operacionalizáljanak. 4 Nemzeti szinten gazdaságetikai látásmódból a társadalombiztosítási rendszereknek különleges jelentőségük van. A szociális rendszer főfeladataihoz tartozik többek között a szociális igazságosság megszervezése, hogy a társadalmi békét biztosítsák A gazdasági életben gondot kell viselni a társadalom minimális standardjának betartására a munka világának humanizálása értelmében. A piacgazdasági cselekvés föltételeit és következményeit illetően főként az állami keretföltételekre kell reflektálni. Sok államban a szociális

rendszer olyan szociális államra alapul, amely vállalja az említett föladatokat. Ez az alapja a működésképes szociális piacgazdaságnak. A növekvő munkanélküliség, a tartós árnyékgazdaság és az egészségügyi valamint szociális kiadások explóziója láttán sok területen a szociális teljesítmények lehanyatlottak. A jóléti állam válságáról való beszéd jelzi, hogy a szociális teljesítmény kvótája időközben olyan fokot ért el, amely már nem enged meg nagyobb fokozásokat Másrészről az államnak további eladósodással kellene számolni, amely a legtöbb államháztartás szükséges szanálásával szemben állna Hogy a jóléti államot a jövőben is teljesítőképessé alakítsák, teljesítmény és szükséglet viszonyát a szociális igazságosság aspektusából újra ki kell függőzni, anélkül hogy a szegény és gazdag közti ollót engednék tovább szétnyílni. Az europaizálás és globalizálás folyamán a

gazdaságetikai tekintetnek már nem egyedül a nemzeti szociális államra kell rögződnie. Egy jövőképes EU nem definiálható csak pénz- és gazdasági unióként Megvalósításához tartozik lényegileg egy szociális unió, még ha ez eddig csak kívánság. Egy összeurópai szociális térnek hosszú távon még van esélye a megvalósulásra, ezzel szemben egy világ-jólétiállam ma utópiának tűnik, ami azonban nem jelenti, hogy már ezért is ne kellene a szükséges előföltételeket megalkotni. Ha belemegyünk egy átfogó internacionális gazdasági rendszer etikai kihívásaiba, a szükséges kereskedelmi és pénzkérdései mellett nem szabad elhanyagolni a szociális aspektust. Egy olyan korban, amelyben a nemzetállamok hatóképessége egyre inkább határaiba 4Már sok vállalkozásban megvalósították az ún. környezet- ill ökoauditálást Az ún ombudsmanok is működhetnének etikai megbízottakként Etikai irodák és etikai hotline-ok további

lehetőségeket kínálnak, hogy etikai kérdésföltevéseket implementáljanak egy vállalkozásban. 41 ütközik, fölülrendelt keretfeltételek szükségesebbekké váltak, mint valaha. A fejlődés világméretű támogatásai ellenére nem sikerült megszüntetni a világ szegénységét, ellenkezőleg még csak növekedett. Éppen a fejletlen országok szerkezeti továbbfejlesztése a szociális etika központi ügye. Szociáletikailag úgy áll, hogy opciót kell foglalni a legeslegszegényebb országok mellett, hogy ezeknek is esélyük legyen fair körülmények között részt venni a világpiacon Egy internacionális közjó-igazságosság megvalósítása pusztán az etika követelménye marad, amíg nincs világtekintély, amelyik felelni tud ennek érvényesítéséért.5 Hogy azokat a szociális visszaéléseket, amelyeket nemzetileg a szociális piacgazdaság folyamán a szociális állam által eltüntethetjük, világszinten korrigálják, általánosan

elismert, cselekvésképes instancia szükséges. Egy ilyen instancia föladata lenne, nemcsak kereskedelmi akadályokat leépíteni és a gazdasági bűnözést – különösen a korrupciót és spekulációt – leküzdeni, hanem nemzetközi áru- és pénzpiacokat szabályozni. A globális kormányzás szükséglete a határátlépő kereskedelmi tevékenységek által mindig növekszik. A regulázási szükséglet közvetítése mellett differenciáltan kérdezősködni kell a szabályozás szereplői, eszközei és céljai után. Szociáletikai szempontból stabil és megbízható viszonyok a piaci részvevők között éppúgy fontosak, mint egy rendezési keret, amely kifejezésre juttat bizonyos szociális kötelezettségeket. A globalizált áru- és pénzpiacok eddig hiányzó etikáját az insider-problematikának kell elvállalnia, hogy a legmesszebb menő előnyegyenlőséget előteremtsék. A keresztény szociáletikának a világgazdasági rend alakításánál

ügyelnie kell arra, hogy ez a fenntarthatóság vezérmotívumára irányuljon. A gazdasági fenntarthatóság-döntéseknél a megfelelő szociális és ökológiai aspektusokat szisztematikusan integrálni kell Amíg szegény és gazdag a gazdasági cselekvés minden szintjén legyőzhetetlen ellentétet alkotnak, a munkanélküliséget a globalizálás elkerülhetetlen mellékhatásaként intézik el és a természetes erőforrásokat törekvő generációk terhére ellenőrizetlenül leépítik, az etikának a gazdaságtannal szemben nyomatékosan föl kell emelnie szavát és közösen etikailag felelős megoldásokat kell keresnie. A mostani szövegkönyvek és áttörések megvilágítják, hogy a feszültségeket gazdasági szakszerű és emberhez erkölcsileg méltó között alig építik le, hanem inkább még élezik. Ugyanakkor az is világossá válik, hogy a gazdálkodás értelmi kérdése semmiképpen nem válaszolható meg egyedül a gazdaságtan részéről Az etika

kompetenciájának körét, pontosabban magvát érinti 7.§ A TECHNIKA ETIKÁJA 1. A technikai haladás a társadalometikában Az ökológiai vita megindulásakor, a 70-es évek elején egyre inkább a köztudatba került a technikai fejlődés dialektikája, vagyis hogy az ember képes a technikát egyformán jóra és rosszra (föl)használni. A Római Klub híradásai a növekedés határairól jelezték, hogy a technikai, természettudományos uralom a természet fölött korlátlanul nem tágítható, és a gazdasági expanzió nem lehet végtelen A technikai innovációk nem okvetlenül hoznak nyereséget az életminőségben. Környezeti károk, nagyfokú komplexitás, gazdasági szakmai kényszerek és politikai cselekvésképtelenség évtizedek óta meghatározzák a technikáról szóló nyilvános vitát. A magtechnológia felszínre hozta a technika ambivalenciáját és kockázati lehetőségét Az atomerőmű és az atombomba tényleg sarokpontjai a „Hajtsátok

uralmatok alá a földet” (Gen 1,28) bibliai megbízatásnak? Az ember - amint az újkor elején meghirdették - a természet ura- és tulajdonosaként ténylegesen kényszerpályán fut, minden lehetőséget okvetlenül meg kell valósítania? 5Vö. PT 84k; SRS 36; 39. 42 Az ún. technológiai imperativus, miszerint a technikus embernek mindazt realizálnia kell, ami csak módjában áll, végső konzekvenciájában gátlástalan csinálási tébolyt szabadít fel, amely nem fogad el önkorlátozó határokat, és előbb-utóbb széleskörű egyéni és társadalmi torzulásokhoz vezet. A csernobili atomreaktor balesete és más hasonló, különösen a vegyi és hadiiparban előfordult balesetek megrendítették a széles nyilvánosság bizalmát a technikában. Kockázatos technológiákat immár csak akkor szabad felelősen alkalmazni, ha határaikat és lehetőségeiket az egész társadalom megvitatta, és további bevetésükről mindig újra lehet rendelkezni.

Technológiai ismereteknek és az eredő következmények értékelésének éppen úgy helye van a kockázat megvitatásában, mint a már meglévő tapasztalatoknak. Ez az eljárás nemcsak az atomtechnológiára érvényes, hanem az információ- és biotechnológia kulcsterületeire is, végső soron az egész technikai szektorra. Ha a technikai innovációknak a társadalmi fejlődésben játszott szerepe hosszú időn át figyelmen kívül maradt, a nyolcvanas évek óta meghonosodtak a technikát bíráló, sőt technika ellenes hangok. Ma már nem lehet semmibe venni őket, bár a biotechnológiai fejlődés folyamán megint technikabarát, sőt olykor eufórikus magatartásokról kapunk híreket Egy differenciált társadalomelemzés rávilágít arra, hogy a legkülönbözőbb technikai vívmányok időközben annyira átjártak minden társadalmi részterületet, hogy nélkülük ezek nagyrészt működésképtelenek lennének Modern technológiák a maguk bonyolultságában

tehát nemcsak az egyes embert és szociális szerveződését érintik, hanem a társadalmat és természetet egyaránt és pedig világméretekben. Ilyen technikaértelmezés hátterében a technika etikáját nem lehet önmagában zártan kigondolni. Valóságtól idegenek maradnak a technika értéksemleges önállóságának és tudományosságának elképzelései, amelyek tagadják a társadalommal kapcsolatos kölcsönös hatásmechanizmusokat A technika etikájának ma a környezetetikához hasonlóan az etika olyan dinamikus részeként kell bemutatkoznia, amely gazdasági, ökológiai és szociális problémafölvetéseket is vállal Az egyes társadalmi területek látszólag föltartóztathatlan technizálása tehát nem elutasíthatlan szakmai kényszer, amelynek ellenállás nélkül ki van szolgáltatva egyén és társadalom. Inkább olyan szociotechnikai folyamatnak értendő, amely lappangó alakítási lehetőségeket rejt magában Mivel az embert

individualitásában és szocialitásában is alaposan befolyásolja, a technika nemcsak a társadalomtudományok témája, hanem az etikáé is, különösen a társadalometikáé. Az etikai érvelések, mérlegelések és értékelések célja az, hogy jó okokat találjon arra, miért kell a lehetséges cselekedetek tömegéből csak egészen meghatározott cselekedeteket kivitelezni. A cselekvési lehetőségek száma roppant módon megnőtt, és már nem mindenkinek áttekinthető. De mindnyájuk bizonyos ideiglenességnek van alávetve, és ezért állandó felülvizsgálatra szorulnak, mégpedig nemcsak a technikai szektor szakmai testületei részéről. Az emberi hatalomgyakorlás fejeződik ki abban, hogy milyen cselekvési opciókat indokolnak és valósítanak meg. Mivel az ember ezt a hatalmat jóra és rosszra használhatja, és az erkölcsi normákat ennek megfelelően tekintetbe veszi vagy figyelmen kívül hagyja, a technika alá van vetve erkölcsi megfontolásoknak.

A technika etikája mellett felhozott érvek nem kelthetik azt a benyomást, mintha az etika elvileg elutasítóan állna a technikával szemben. Teljes világossággal ki kell emelni, hogy ismeri áldásait és vívmányait, de nem szabad ártalmatlannak nyilvánítani a veszély lehetőségét. A technikai cselekedetek láncolata olykor annyira hosszú, hogy a teljes áttekintés szinte lehetetlen. Ezért elkerülhetetlen az etika beavatkozása a technika körébe Az a dolga, hogy nem technológiai aspektusokat hozzon a technikai döntések és mérlegelések folyamatába, szisztematikusan összekösse a különböző részaspektusokat, és gondoskodjék a jobb érvek iránt érdeklődő, átfogó ítéletalkotásról – jól tudván, hogy a teológiai etika sem rendelkezik a végső bizonyosságokkal. Ha abból indulunk ki, hogy a technikai alkotás ösztöne az ember lényegében rejlik, a teológiának az a feladata, hogy emberképe segítségével fontolja meg, 43 milyen

alakítási lehetősége van az embernek technikai tekintetben, és milyen határokat kell ebben szabni. 2. Rendszerező megfontolások Az Isten alkotta ember lényegileg a technikára van utalva, hogy a természetet céljaira sajátjává tegye. A technika közvetlenül szükséges számára, hogy teljes kibontakozását elérje A zsidó-keresztény hagyomány mélyén ható üdvtörténeti dinamika nem enged eleve elutasító magatartást a technikai és kulturális haladással szemben A teremtés egyszer elkezdett, de tartósan folytatódó folyamat, amely csak Isten működése által éri el teljesedését Isten marad tehát a teremtés ura. Egyedül rajta fordul, hogy egészében megőrzi, elpusztítja vagy éppen ígérete szerint beteljesíti. Az ember csak társteremtő, akire rá van bízva, hogy életterét a teremtésnek - a bűnbeesés által megzavart - harmóniája jegyében alakítsa és változtassa. Az egyes társadalmi részterületek előrehaladó és lezárhatatlan

technizálása manapság válaszút elé került. A technikai cselekvési sémák a bonyolultság olyan fokát érték el, amely már nem teszi áttekinthetővé ezeket az egyén számára, és eddig ismeretlen jellegű elidegenedéshez vezetett. A technika a legtöbbünknek már önállósult rendszernek tűnik, amelyet mi magunk nem tudunk alakítani és ellenőrizni, amelyből egyrészt már senki sem húzódhat ki, másrészt saját dinamikáját már csak nagyon keservesen lehet kormányozni. Ez a fejlődés számtalan aggodalmat váltott ki, amelyek kérdésessé tették a technikát. Az etikának ebben a helyzetben kell emlékezetbe idézni és megvitatni a technika eredeti értelmét és alapvető céljait. A technika nem kerülhet ellentmondásba egy társadalom kultúrájával és mindenkori emberképével Továbbra is szükségképp az ember az, aki a technikának mértéket és irányt szab. A technikai folyamatok és rendszerek nem önmaguktól működnek. Normatív

premisszákra, szellem- és kultúrtörténeti váltóállításokra támaszkodnak. Ezért szembe kell fordulni olyan fejlődéssel, amelyben a tulajdonképpeni hordozók kezéből kicsúszik az irányítás. El kell kerülni azt a veszélyt, hogy a technika túlságosan igénybe vegye az embert, és ember és technika között az ember terhére tolódjék el az alany-tárgy viszony De éppoly kevéssé szabad az etikának reparáló etikává züllenie, amelyhez csak akkor fordulnak, ha már nyilvánvalóak a téves fejlemények. A technikát az embernek a világalakítás központi eszközeként kell irányítania Különösen az ember társteremtői minősége bontakozzék ki általa Ha ez sikerül, igényei teljesülnek és életlehetőségei javulnak, ön- és természetismerete bővül. A technika a környezethez hasonlóan társadalmi részterületként mutatkozik be ugyan a rendszertől függő saját törvényszerűségekkel és viszonylag magas innovációs rátákkal, mégis

téves volna önmagában zárt, független rendszerként felfogni. A technika is korfüggő, történelmi, folytonosan változó valami, amely mint szociotechnikai rendszer lényegileg függ a társadalmi keretföltételektől, valamint azok normatív előírásaitól. A technika nemcsak a társadalmi-szociális szektorral kapcsolódik szorosan, hanem mindenek előtt a gazdasággal is. Rövidtávú rentabilitásmérlegelések, amortizációs kényszerek és konkurenciafüggő versenyek nagyobb mértékben jellegzik a technika alakulását, mint hosszútávú szerkezeti tervezések és átfogó technikaértékelési eljárások. Sok technikai döntést megkérdőjelezhetetlen gazdasági szakmai kényszerekkel indokolnak. A gazdasági mellett ökológiai szempontok ugyanúgy meghatározzák a technikai szektort. A technika társadalometikailag felelős alakítása ma már nem történhet gazdasági, szociális és ökológiai kérdésföltevések szisztematikus integrálása nélkül A

technika normatív értékelése ezért nemcsak a technológiai szakértelem feladata, hanem minden nagykorú polgáré Társteremtőként a technika által történő világalakítás számára egyszerre adomány és feladat. 3. A felelősség kérdése 44 A technikai haladás egyre nyilvánvalóbbá vált diszfunkcionális következményeinek láttán a kockázat fogalma vezérszóvá emelkedett a nyilvános vitában. A „rizikótársadalom” jelszó a modern társadalmak szinonimája lett, a technikai vita rizikóvitává. A kockázatok egyéni és társadalmi döntéseken alapulnak, és jövőbeli bizonytalan eseményekre utalnak. Egy ésszerű kockázatkalkulációnak az a célja, hogy ellenőrizhető kárfolyamatokat vázoljanak fel, amelyeknél bizonyos káros eseményeket rendelhetnek hozzá az illető döntésekhez. A kockázat tehát nem szerencsétlen, sorsszerű véletlent jelent, hanem konkrét megelőző döntésekből adódó károkat. Átfogó társadalmi

rizikóvita a szociáletika számára elkerülhetetlen. Ebben különösen a magas önveszélyeztető lehetőséggel járó nagytechnológiáknál mérlegelni kell minden előnyt és hátrányt a legújabb ismeretek és tapasztalatok, valamint minden cselekvési lehetőség bevonásával. Társadalometikai szemszögből csak olyan technikai megoldások számítanak ésszerűnek, amelyek tartósan és egészében nem zavarják azokat a célokat, javakat és értékeket, amelyek megvalósítását szándékolják A technika etikája gondosodik arról, hogy etikai kritériumok ne kerüljenek ellentmondásba a technikai cselekvés funkciós logikájával, másrészt ügyel arra, hogy a társadalom jövője tartósan csak úgy biztosítható, ha tudatosan behatárolják a technika következményeit, és előre minimalizálják a rosszat. A technika etikájának központi kérdése az, hogy hol és miként kell tárgyalni a kockázati felelősséget. A felelősség kategóriája majd három

évtizede meghatározza a technika etikájának egyelőre végeláthatatlan vitáját A Prinzip Verantwortung megfogalmazója, Hans Jonas szerint a hagyományos etika nem törődik minden élő sebezhetőségével. Az új etika, amely magában foglal minden jelen és jövendőbeli élőt, a jövő nemzedékeket is, új kategorikus imperativust föltételez: „Cselekedj úgy, hogy cselekedeted hatásai összeegyeztethetők legyenek az igazi emberi élet fönnmaradásával a földön.” (Más szavakkal:) „Foglald bele jelenlegi választásodba az ember jövendő integritását mint akaratod tárgyának társát”.6 Eszerint az emberiségnek nincs joga tönkre tenni természetes életalapjait és az ember egzisztenciáját cselekedeteivel kockára tenni. Ellenkezőleg el van kötelezve jövőjének A reális, történelmi adottságok megjavításához végső soron csak a Felelősség elve járulhat hozzá. A felelősség tudás és hatalom funkciójaként értendő, ami a

civilizáció technologizálása folyamán arányosan megnőtt. A jövő iránti felelősség így fogalmazott etikája a teológia számára azért jelentős, mert már nem feltételez zárt horizontot, amelyből levezetődik az emberi cselekvés értelme. A felelősség végső és abszolút alapja már nem Isten Ezzel a gondolatmenettel kell szembesülnie a teológiának, ha hallattatni akarja szavát a technika vitájában. Egyáltalán nem kell föladnia minden létező abszolút alapját, de föl kell tárnia és be kell hoznia az általános diskurzusba előfeltételeit és összefüggéseit. Mind a ma, mind a jövőben élő ember, valamint a természet növekvő fontossága termékennyé tehető a felelősség teológiájának kezdeményében. Ennek feladata az, hogy az emberi egzisztencia és történelem kétértelműségét, vagyis azt a lehetőséget, hogy az ember hatalmát alakítóan és pusztítóan is gyakorolhatja, visszakapcsolja Isten üdvözítő

tevékenységének eszkatologikus egyértelműségébe. Továbbá teológiai szempontból Isten képezi az emberi felelősség alapját. Ha az ember szabadon elhibázza az Istentől rábízott felelősséget, vétket von magára és bocsánatra szorul. A teológia arra ösztönöz, hogy állandóan keressék a szakszerű egyensúlyt az ember alakító hatalma és a természet érinthetetlen valósága között 4. A technika etikájának működtetése a) A technika etikája mint hivatásetika 6 Negatív fogalmazásban: „Ne veszélyeztesd az emberiség végtelen fennmaradásának feltételeit a földön.” 45 Az egyes hivatásképek sokrétűsége technikai és technológiai téren megkívánja, hogy a technika etikája ne kizárólag a mérnökökre koncentráljon, hanem minden technikai hivatáscsoportot vizsgáljon (pl. menedzser) Már a mérnöki hivatás heterogenitása mutatja, mennyire nehéz az összesre ugyanúgy érvényes cselekvési szabályokat találni. A

mérnökök különleges kötelezettsége a társadalomban régtől fogva etikai megfontolások tárgya Eszerint a mérnök feladata, hogy technikai szakértelmével hasznos szolgálatot nyújtson a társadalomnak A technika által teremtett új képességek és valóságok nemcsak előnyöket, hanem immanens hátrányokat is vonhatnak maguk után az emberiség számára. De nemcsak ez a tapasztalás nem engedi elnémítani a hivatásetika utáni kiáltást Az egyre szorosabb gazdasági játékterek is a korábbinál gyakrabban juttatják konfliktusba a hivatásrendet a mindenkori munkaadók célképzeteivel. A legtöbb mérnöknek ma a technikus, az alkalmazott és a nagykorú polgár hármas konfliktusában kell élnie. A különböző mérnökegyesületek etikai kódexei foglalkoznak ezzel a konfliktuskonstellációval. Ezekben megragadták és elmélyítették a felelősség különböző jelenségeit és típusait. Itt nemcsak az egyéni-morális felelősségről van szó, hanem a

közjó iránti felelősségről is. Az etikai kódexek célja sok dimenziójában föltárni a felelősség kategóriáját és érzékennyé tenni az ebből származó etikai problémafelvetések iránt. Az etikai értékorientálódások kodifikálása mellett, amelyek többnyire az emberi cselekvés határkérdéseivel mérkőznek, gondoskodni kell diszkurzív eljárások bevezetéséről is, amelyek kritikusan és konstruktívan kísérik a technikai fejlődésfolyamatokat, hogy az innovációs potenciálokat idejében etikailag értékelni lehessen. Ily módon állandóan vizsgálható, hogy a technikai fejlődés összhangban van-e az érvényes cselekvésirányító értékekkel és normákkal, és mennyiben kell ezeket megalapozottan módosítani. b) A szervezetek és intézmények etikája Az egyéni felelősség fejlett bonyolult társadalmakban csak akkor hordozható, ha mérnökvállalkozások, társadalmi szervezetek és politikai instanciák megalkotják és

garantálják is a megfelelő keretfeltételeket. Manapság az intézmények tartósságukkal és kiszámíthatóságuk révén lényegesen hozzájárulnak technikai cselekvésfolyamatok stabilizálásához. Végül tehermentesítik az egyént tudásának és tájékozódásának hiányosságaitól, amennyiben készen nyújtják azokat az alapfeltételeket, amelyeket ő maga nem tud megalkotni. A nyilvánosságban a szervezetek önálló szereplőkként lépnek föl, amelyeket az intézményes szabályok és egyéni cselekvési lehetőségek közötti kölcsönhatásokban mértékadó alakítási lehetőség illet. A technika etikájának vitatnia kell a technika alakításának alapvető normatív kérdéseit, igazolni perspektíváit és szabályait, és konstruktívan síkra szállni az egyének jogos érdekeiért és igényeiért. 5. A technika értékelése A technika korszerű alakításának sikere alapvetően az intézményes rögzítés és az egyéni alakítókészség

kapcsolatától függ. A technika értékelése ennek fontos eszközeként kristályosodik ki Nemcsak leíró-prognosztikus mérlegeléseket fog át, hanem a technikai cselekvés értékalapjait is. Tervszerű és szervezett eljárásban lehetőleg minden alternatívát meg kell ragadnia a mostani és jövőbeli természeti környezetre és az emberi társadalomra vonatkozó mindenkori kihatásokkal együtt. Hogy a technika természetes, emberi és szociális dimenzióját mind megvilágíthassa, a technika értékelésének interdiszciplinárisan kell eljárnia és átfogó problémamegoldási stratégiákat előadnia. Ilyen stratégiákat azonban nemcsak a fejlődési folyamatok végén kell kezdeni, hanem az illető folyamatokat kezdettől irányzékba venni Csak akkor lehet hatékonyan vállalkozni a kockázat és elfogadás kutatására. A technika ilyen előretekintő értékelése nem korlátozódik pontszerű analízisre a végrehajtott innováció után, hanem az irányítás,

értékelés és korrektúra folyamatos eljárása, amely kíséri az egész technikai fejlődést. Ha a technikaér- 46 tékelést állandó tanulási folyamatnak tekintik, amely konstruktív hatással van minden jogosult érdekeltre, akkor minden illetékes részt kell vennie jogos érdekeivel. A technikaértékelés eszköze tehát nem kizárólagos szakértői intézkedés, hanem össztársadalmi folyamat, amely igénybe veszi a privát, társadalmi és állami szakértelmet. Az interdiszciplináris technikaértékelésnek ezen túl foglalkoznia kell a technika értelmezésének horizontjaival is, alkalmazási területeivel is. Differenciált elemzéssel fel kell tárnia a technikagenezis folyamatát kormányzás- és döntésmechanizmusainak segítségével. Eközben megmutatkozik, hogy ez nem rejtekben maradó öntörvényűségeket követ, amelyekre az ember nincs befolyással. Ezt a folyamatot mértékadóan befolyásolják keresletigények, politikai ill. állami

intézmények, gazdasági érdekek és a fejlesztők értékítéletei A technikaértékelés az fontos orientációs javaslatokat terjeszt elő, amelyeket egyenként fajlagosan mérlegelni kell. 6. A technika alakítása – össztársadalmi feladat Minthogy a technikát egyre nagyobb cselekvésösszefüggésekben kell látni, etikai szemlélete és értékelése nem folyhat elszigetelten. A technika etikáját csak kutatáskapcsolatnak lehet elgondolni, amelyben gazdasági, társadalmi és ökológiai problémafelvetéseket egyformán tárgyalnak. A fenntartható fejlődés társadalometikai elvének ezért a technika területen lényegi fontossága van. A technika alakításának központi vezéreszméje lett A technika területét éppen az jellemzi, hogy egyre kevésbé határozza meg a politikai rendszer, mint a tudományos és gazdasági erők, a politikai ellenőrzés eljárásait sűrűn ignorálják és megkerülik, hogy rövidtávú érdekeket kövessenek. A technika

etikájának ezért különösen a gazdaságetikai dimenzióval, de a politikaival is mérkőznie kell Ügyelni kell arra, hogy a technikán, a társadalom integrális alkotórésze lévén, ne uralkodjanak egyoldalúan a gazdasági érdekek. Ha a technika tartósan szolgálni akarja a gazdasági haladást, nem kerülheti el, hogy a gazdaságin kívül más érdekeket is bevonjon. Egy technológiai kultúra csak akkor bontakozhat teljesen, ha a politikai instanciáknak sikerül olyan keretfeltételeket alkotni, amelyek egyrészt fönntartják a technikai szektor saját dinamikáját, másrészt kísérletet tesznek arra is, hogy a technikai fejleményekkel ne csak reaktívan találkozzanak, hanem preventíven is a fenntartható fejlődés értelmében. Az a technika által előidézett szükségszerű tudatváltozás, hogy tartósan nem elég csak jelenlegi veszélyekre reagálni, hanem a cselekvést és gondolkodást a jövendőre kell irányítani, minden egyéni és kollektív

társadalmi szereplőre egyaránt vonatkozik. A kockázati lehetőségek legátlása és a pusztító következmények megakadályozása emiatt etikai téma, mivel az ember szabadságát magvában érintik. Az erkölcsi megfontolások célja a technikával kapcsolatban az, hogy a szabadságot a felelős önkorlátozás konceptusával kiegészítse, hogy számoljon az emberi cselekvés ambivalenciájával A technika új szabadságokat, de új függőségeket is hozott az embernek, amelyekre etikailag reflektálni illik. A történelem dialektikája tükröződik vissza a technikában: Az emberek egyszerre cselekvők és áldozatok Mivel a technikai cselekvés egyedül az emberek alakító hatalmában áll, újat alkot és rombol A technikai cselekvés szükségszerű határai akkor mutatkoznak, ha átlépik az emberi alakítás lehetőségeit, és nem hoznak fölismerhető hasznot az emberiségnek és haladásának. A technikaetikai megfontolásoknak tehát nem feladatuk, hogy a

megnőtt kihívások láttán új etikát koncipiáljanak, hanem a haladásra vonatkozó önkorlátozás gondolatát mint az emberi szabadság kifejezését tovább mélyítsék, és teherbíró felelősségfogalmat vázoljanak. Keresztény perspektívából az embernek mindenek előtt teremtően ki kell bontani alakító lehetőségeit. Csak úgy találhat megfelelő válaszokat a technikai kérdésre 47 9.§ A KÖRNYEZETETIKA ELEMEI Az itt tárgyalt környezet: az ember környezete; az emberre van bízva, alakítja vagy torzítja. Döntő kérdések: egészséges, tapintatos és felelősségteljes-e az ember viszonya környezetéhez? képesek-e a mai rendszerek kezelni az ökológiai válságot? Az ökológiai problémák a társadalmi életföltételek mélyreható zavarait fejezik ki. Földünket légkörével bioszféránknak, életterünknek hívjuk. Minden élet fejlődésének motorja a folytonos kölcsönhatás faj és környezet között, az ember esetében természet

és kultúra között. Az emberi kultúra színvonala attól függ, miként alakítja az emberi társadalom összes vonatkozásait a környezethez. A környezetetika célja megfogalmazni azokat az elveket, amelyekkel szabályozhatók a sokrétű vonatkozások az ember és környezete között. Ehhez gondosan kutatni kell, hogyan válik az ökoszisztéma életföltételeinek javára. Az igazi kultúragondozás a környezet egészséges alakítását is jelenti Az ökológiai problémákat a fizika, biológia és a humántudományok spektrumában kell szemlélni. Az uralkodó tudományos-technikai világnézet semmiképp sem ökológiai modell: természetellenes. A környezeti válság tudata új fényben tárja föl a bűn és a megváltás „kozmikus” dimenzióját. Istennek adott válaszunk és az emberek iránti felelősségünk fejeződjék ki ökológiai tudatban is: a természet etikai igényeket támaszt velünk szemben, mégpedig az emberi szolidaritás kedvéért A

természet kíméletlen kizsákmányolásával vétkezünk a világ iránti felelősség ellen Az oktalan homo faber, aki elvesztette a homo sapiens bölcsességét és óvatosságát, pusztaságot készít, és tönkreteszi a biológiai stabilitást I. A TÖRTÉNELEM ÉS AZ ÚJ HELYZET 1. Sok évezreden át az emberiség szétvált történelmi térségekben élt Az óegyiptomi és kínai kultúra környezetbarát volt, a sumérok és a rómaiak nem. A Földközi tenger térsége ma is szenvedi a rómaiak fairtását. Sok pásztornép túllegeltette földjét Planétánkon vannak pusztaságok, amelyek részben az ember műve Ma oly mértékben terjednek roppant sivatagi sávok, hogy globális ökoszisztémánk veszélyben van. 2. A mai természettudományos-technikai ember képes manipulálni a természetet, de a természetben rábízott „tőke” kezelésében csődöt mondott Nyugtalanító sebességgel fölemészti a „fosszilis energiahordozókat”. A vesztes maga az ember A

környezet kizsákmányolása és szennyezése létföltételeinket veszélyezteti. A már érezhető egészségi ártalmak a türelmi határ átlépésére utalnak, az emberi subsistentia került végső veszélybe. 3. Az ipari termelés növekedése megsokszorozza a fosszilis tüzelőanyag fogyasztását Hamari megcsappanása ellen be kell vetni az atomenergiát. Az osztatlan történelmű emberiség nem engedhet meg olyan számítási hibákat, mint egykori törzsek vagy birodalmak. Az oktalan homo faber a talaj kizsákmányolásával, a lég- és vízszennyezéssel vagy a fölhalmozott atomfegyverekkel lehetetlenné teheti az emberi életet a földön. A veszély mértékének reális fölbecsüléséhez a veszélyforrások összességét tekintetbe kell venni 4. Új ismeretek új döntéseket kívánnak De egyelőre az ökológiai válság letargiába torkollik A közlekedési balesetek ellenére az autóipart kulcsiparként támogatják, termőföldeket föláldoznak autóutak

javára, noha az autók rengeteg fosszilis tüzelőanyagot fogyasztanak, és szennyezik a levegőt (főleg a magánautók a városi környezetben). Erről a gyártók és vevők döntenek. Ha száműznék a városközpontokból a magánautókat, a közjárművek hetven százalékkal gyorsabban haladnának De a belátások nem idézik elő azt az erkölcsi sokkot, amit a változások igényelnének. Az ok az egyének és csoportok önzésében rejlik, és sokan szokások rabjai. II. KIHÍVÁS A TEOLÓGIA ÉS ETIKA FELÉ 48 1. Alapvető viszony természethez és teremtéshez Az emberi ökoszisztéma összes kölcsönhatásai közt döntő az ember viselkedése és a mögötte lévő alapbeállítottságok. A zsidó-keresztény hagyomány a divinizált természet mítosztalanításával megalkotta ugyan tudomány és technika föllendülésének döntő szellemi föltételeit, de bizonyos elemei a természet hiányos tiszteletére és kizsákmányolására vezettek. Sokak szerint a

zsidó-keresztény örökség szerencsétlen kinövései felelősek az tudomány és technológia elvakultságáért, valamint a gazdasági primátustól uralt kultúráért. E. F Schumacher a Bibliával ellentmondásban látja a maiak beállítódását a természet irányában: „A modern ember nem a természet részének tapasztalja önmagát, hanem kívülről jövő erőnek, amely arra van rendelve, hogy uralkodjék a természeten. Sőt a természet elleni harcról beszél, feledve, hogy a vesztesek oldalán lenne, ha megnyerné a harcot”. A Biblia fényében az ember társteremtője a természetnek, de csak akkor tevékenykedik teremtően, ha imádja minden dolgok Teremtőjét, vagyis a teremtett javak kezelésében is tiszteli őt. Hálás imádóként az ember több mint csak termelő és fogyasztó. Ha a teremtést a kizsákmányolás tárgyává teszi, megcsúfolja önmagát, vét a Teremtő és műve ellen. 2. Isteni megbízás uralomra és az uralmi tudás A homo faber

okozta ökológiai válság gondolkodásra kényszeríti a teológust a Hexaémeron áldásáról (Gen 1,28). Az uralom megbízatását az előző vers fényében kell nézni: az ember Isten képmása, előkelő rendeltetésének csak imádva felelhet meg. Gen 2,15 szerint Isten azért bízza rá az Édenkertet, hogy művelje és őrizze: ez kizárja a rablógazdálkodást. Hugo a S. Victore (1120) az új technikai lehetőségeket szemlélve még a bibliai hagyományhoz hűen ír az ember világuralmáról Francis Bacon azonban meghirdeti (1597): „A tudás hatalom”. Számára a föld fölötti uralom nem ajándék, hanem az ember teljesítménye, hiszen tudásával visszaszerzi eredeti uralmát (pelagianizmus). „Az ember uralma a dolgok fölött teljesen a művészetektől és a tudománytól függ.” Az egyoldalú uralmi tudás veszélyével szemben a szükséges holisztikus szemléletet az üdvtudás adja, mert megszabadít a munka rabszolgaságától, időt talál Isten

dicséretére. 3. Reszakralizálás? Az embertől előidézett ökológiai rendetlenség a teremtés profanizálása. Sokan az orvosszert a természetes világ új misztifikálásában látják, szentséget olvasnak bele az érintetlen világba. Pedig nincs visszaút a primitív animizmusba. Ha civilizált életet akarunk élni és hét milliárd embert táplálni, nem mondhatunk le a természet manipulálásáról, uralkodnunk kell a földön az ember valódi szükségleteinek szolgálatában. 4. Környezetgondozás és remény a végsőkig A keresztény remény és az ökológiai valóság nem állnak töretlen harmóniában. Sem az ember, sem a természet nem hozhatja létre azt a békét, amelyet Isten ingyenes ajándékként ígér De ígéret és remény nincs eloldva az ittől és mától. Szolidáris bevetés egészséges emberi ökoszisztéma javára jelzi, hogy reményünk és erőfeszítéseink maradandó alakot vesznek Hosszú távú tervezések elengedhetetlenek. 5.

Döntés józan antropocentrizmus mellett A sajátosan keresztény antropocentrizmus különbözik minden hitetlen találmánytól: Krisztus az egész teremtés és történelem Ómegája, az Atya igaz imádója. Ha az ember az evolúció csúcspontja, a tökéletes ember Jézus Krisztusban jön el: elsősorban nem a technikus ember érdekes, hanem Isten imádója, aki a föld használatában is Istent dicsőíti. Isten képmása tükrözze Isten atyai szeretetét a világ iránt A létezők között van rangkülönbség, ezt beépíthetjük élettervünkbe, tekintettel arra, hogy az ember Isten képmása. Az elfajzott világ feszültségeit csak a szeretet csúcsértékének erejéből oldhatjuk meg. A józan, megtisztult antropocentrizmus föltételezi a kiegyensúlyozott, holisztikus szemléletet. 49 Az embernek joga van manipulálni a természet folyamatait, ha ez a beavatkozás a jelen nemzedéken segít a jövő nemzedék megkárosítása nélkül. Ha a már okozott kár

kiküszöbölhető, az ember köteles a tudomány és technika igénybevételével a károkat visszafordítani s a szenvedéseket enyhíteni. Az ökológiai válság megtérésre szólít 6. Tulajdon és szegénység új értelmezése az ökológia fényében „A környezet res omnium” (VI. Pál) Mindenkinek kötelessége ex justitia erő szerint közreműködni, hogy ezt a közös örökséget intacte megtartsa Az egészséges világ alaptőke, amelyet semmilyen társadalmi osztály, ország és nemzedék nem gazdálkodhat el. A társadalmi és törvényes igazságosság mindenkinek megtiltja, hogy oly eszközökkel törekedjék hatalomra, amelyek erőszakot tesznek a föld pótolhatatlan tartalékai ellen. Az ökoszisztémát csak annyira lehet megterhelni, amennyire elkerülhetetlen az emberi igények teljesítésére. 7. Az eldobós kultúrától a mértéktartás felé E. F Schumacher az ökológiai válság megoldását a mértéktartás, egyszerűség és munkakedv

kultúrájában látja: el kell szakadni a kapzsiságtól, tékozlástól, hatalomvágytól és értelmetlen státusszimbólumoktól – ellentétben Keynes elméletével, aki szerint a gazdasági haladás csak az önzés kihasználásával lehetséges. Tagadhatatlan, hogy a nagy gazdasági vállalkozások terjesztik a maguk imperatívuszát: „Vágyakozz mindig többre!” De ha ezt követve a társadalmak bámulatos eredményeket érnek is el, képtelenné válnak a mindennapi lét legalapvetőbb föladatait megoldani. A környezet romos állapota az emberi kapcsolatok rossz időjárásának barométere A szabadító igazsághoz és szépséghez való megtérés megkívánja a teremtő eloldódást és a visszatérést az egyszerűséghez és mértéktartáshoz. De ezt nem lehet szigorú önkorlátozásként motiválni Az egyszerűségnek a társadalmi felelősségből és a valódi életörömből kell erejét meríteni. III. AZ ÖKOLÓGIAI TUDAT ÉS AKADÁLYA 1. Az állandó

gazdasági növekedés ideológiája A világhódítók megalomániája kimondhatatlan szenvedéseket okozott, a háborúk fő oka a gazdasági növekedés ideológiája volt. Tehetséges politikai vezetők is rabjai Demokratikus országokban az újraválasztás kilátásai a gazdasági növekedéstől függnek, tekintélyi rendszerekben fejek gurulnak a tervteljesítés miatt. Ideje, hogy az emberiség szabaduljon a „minél több, annál jobb” ideológiától. Hová vezetne, ha az iparosodott országok gazdasági növekedésének modelljét alkalmaznák a maradék világra? A gazdaságtudományi elméleteknek nagy befolyásuk van a politikára és közvéleményre, ezért a választási jelölteknek könnyebb a társadalmi termelés növekedésével benyomást gyakorolni. A gazdasági növekedés statisztikái nem a valódi emberi igények teljesüléséhez és az életminőség javulásához igazodnak. Ami mennyiségileg nem mérhető, nem számít A közlekedési balesetek

költségei, az alkohol-, nikotin- és drogfogyasztás kiadásai a gazdasági növekedés pozitív számainál jelentkeznek A szépség, egészség vagy tisztaság értékei akkor maradhatnak meg, ha gazdaságosnak bizonyulnak? A civilizáció számára romboló az, hogy mindennek ára van, sőt a legfőbb érték a pénz. A bruttó társadalmi termelés állandó növelésének ideológiája elleni harc nem jelent haladásellenességet. Oly sok valódi szükséglete van az embereknek, hogy az anyagi igények kiterjesztésére szánt energiafogyasztás ellentétben áll a bölcsességgel és a valódi haladással. Fogyasztó és eldobós társadalmunknak teljesen át kell nevelődnie. Új eszményekre és viselkedésmintákra van szükségünk Rendszeres, tárgyilagos és jól dokumentált oktatás a környezeti befolyások összességéről egy új tudatalakítás kezdete lehetne 2. Begyökérzett szokások A közfigyelem ellenére az ökológiai probléma azért oldható meg nehezen,

mert a hatalmi struktúrák mellett begyökérzett szokásaink ellen is harcolni kell. Amíg az önző egyéneket és 50 csoportokat nem érinti közvetlenül a megrontott ökoszisztéma fenyegetése, nem könnyen motiválódnak oly lemondásra, amely szükséges a jövő nemzedék számára. Az emberiséget fenyegető ökológiai züllés mindenkitől szívós harcot kíván individualizmus, partikularizmus és zárkózottság ellen (közlegelők letarolása, lég- és vízszennyező vállalkozók). 3. Elmerült érdekek Amikor XXIII. János az egyházi társadalomtanban először szóvá tette a környezet problémáját, nem láthatta a valódi érdekek elmerülését A helyi megoldási kísérletek beleütköznek a multinacionális gazdasági óriások által támasztott akadályokba, amelyek pénzük és szakembereik révén a közvéleményt is befolyásolják (olaj, autó és vegyészet). Amíg az akadálytalan környezetszennyezés nyereségként könyvelhető,

lélektanilag nem készek a problémák tárgyszerű tanulmányozására. A hatékony mechanizmus életében szelektív emlékezet és gondolkodás működik A legjobban kvalifikált szakemberek a nagyipar szolgálatában állnak. Ezért akik tudásuk alapján a legnagyobb befolyással lehetnének a környezetkérdések „finom” megoldására, tagadják azokat. A gazdaság, a kormányzat és a munkavállalók szervezetei hatással vannak a tudományos kutatásra, a mass media-ra és a törvényhozó szervekre. Munkahelyek ezrei forognak kockán De szerencsére demokratikus társadalmakban megvannak a nyilvánosság tiltakozásának és fölvilágosításának mechanizmusai Polgárok vitális kérdésekben kezdeményezhetnek 4. Nacionalizmus és hegemonizmus Az ökológiai problémák megoldásának nehézségei sokszorozódnak a nacionalizmus új formái miatt, a hatalmi blokkok konfliktusa miatt, a politikai és gazdasági jellegű hegemonista törekvések miatt. Legfőbb cél

lemondani a nacionalizmusról és hegemonizmusról, véget vetni az értelmetlen fegyverkezési versenynek, és leszerelni a fegyverraktárt, amely lakhatatlanná tehetné a földet. 5. A megalopolisz A világ minden táján vannak megalopoliszok, iparosodás miatt, a földtől menekülve hozzák létre a mammutközpontokat, hatalmas „sog” (=szívóhatás) keletkezik, a hihetetlen gazdagság mellett fertelmes nyomor terem. A fényűző homlokzatok mögött húzódnak a nyomorúságos slumok. De földrészünkön is hiányzanak a nagyvárosokban a szomszédság és a begyökérzettség dimenziói, és pusztító környezeti föltételektől szenvednek. Nem emberi szükségletek, hanem gazdasági érdekek vezetnek a kontroll nélküli növekedésükhöz. 6. Miféle radikalizmus? A technokrata céltalanság rendszerét foltozgatni nem érdemes: mélyreható változásokra van szükség. Fönnáll a veszély, hogy csalódott radikálisok az ökológiai nyomort központi politikai

kérdéssé teszik, hogy ezzel erőszakos forradalmat igazoljanak, „az egész rendszer megsemmisítésére” Ha a megváltatlan hatalmak és erők megmerevednek ellenállásukban a környezetvédelemmel szemben, vétkesek lehetnek az elkerülhetetlen radikalizálódásban Nekünk másfajta radikalizmus kell, nem az erőszaktételek kényszere. Minden elpusztítása után nem teremne egészségesebb gazdasági és politikai szerkezet és új, egészséges embertípus. Mindennél szükségesebb a tudomány, technika, valamint a gazdasági és politikai organizáció értelmének okos szemlélete Minden embert el kellene juttatni arra a tudatra, hogy a pusztán profitorientált gazdaság az irány nélküli technokrácia ösztönzésével csak káoszba vezethet. IV. ÖKOLÓGIAI STRATÉGIA 1. Ökologikus nevelés Ehhez föl kell tárni egy növekedéstől megszállott fogyasztói társadalom hátterét: a tudományos-technikai gondolkodás vétkes abban, hogy az eszközöket uralomra

juttatta a célokkal szemben. Az egészségesebb környezethez új gondolkodásra van szükség A tudatlanságot gyógyítani csak rendezett értékskálával lehet. A politikai akcióhoz szükséges a mérgezett és 51 tönkretett bioszféra ismerete. Az Egyháznak az egyes adatokat egységes üdvtudásba kell öszszehoznia, és ezt kritikusan szembesítenie az egyoldalú uralmi tudással 2. Személyes és közös kezdemények A szakszerű kritika csak akkor hatékony, ha az egyének és csoportok hitelre méltóságukat példás életstílussal tanúsítják. A polgári akciók olyan vállalkozásokat részesítsenek előnyben, amelyek valódi szükségleteket szolgálnak, a lég- és vízszennyezést minimumra redukálják, korlátozzák a pótolhatatlan nyersanyagok használatát és az ökológiai egyensúlyt kímélő, újrafelhasználó módszereket ajánlják. 3. Környezetpolitika A környezetvédelemhez főleg felelősséggel és szakértelemmel rendelkező politikusokra

van szükség, akik a tudományokra támaszkodnak. A bruttó társadalmi termelés állandó növekedési rátájáról egy minőségi növekedésre való átállás bonyolult folyamat: szükség van a törvényhozó kezdeményezések és a széles nyilvánosság vagy a döntő elit viselkedésének és meggyőződésének összjátékára Foltozó és tűzoltó akciókon túl a politikának hosszú távú programokkal kell rendelkeznie. Respektáljuk a politikusok realizmusát, ha a fogyatékos tudati képzettség miatt rövid távú szimptómakezelést alkalmaznak, az emberiség túlélése azonban megkívánhatja a politikai berendezések mélyenszántó változtatását. Itt nem diktatórikus intézkedésekre gondolunk, mert ezek veszélyeztetnék a szabadság fönnmaradását anélkül, hogy biztosítanák további befolyásunkat a túlélés kérdésében. A probléma nagysága a föld egy bioszférája tekintetében a nemzetállamon túlmenő tervezést és akciót kíván. A

szubszidiaritás elve mindenkinek teremtő és felelős részvételét kívánja. Világméretű rendezés csak úgy lehetséges, ha a szuperhatalmak lemondanak hegemóniaigényükről, és nemzetközi megoldások születnek a helyi és nemzeti bázisokon 4. Globális fejlődés A szegény országoknak joguk van a föld javaiból részesedni, de a nyugati országok és Japán modellje nem megfelelő: a fejlődés irányuljon a létre és létesülésre, ne a puszta birtoklásra és fogyasztásra. A gazdag országoknak meg kell szabadulniuk a bruttó társadalmi termelés állandó növekedésének ideológiájától Környezetbarát fejlődéssegítés: harc a sivatag terjedése ellen. A fejlődő országok fogjanak össze, hogy igazságos árat érjenek el nyersanyagtermékeikért és áruikért A gazdag országok kutya- és macskaeledeléből jóllakathatnák az összes éhező gyermeket, egy amerikai kutya többe kerül, mint egy indiai munkás átlagjövedelme A gazdag országok

esztelen pazarlása ellene dolgozik a FAO céljainak. Az UNO hatalmával kellene az energiaellátást rendezni. A keresztény etika legyen kritikus a fogyasztói társadalom pazarló gazdagságával szemben, és magasabb részesedést igényeljen a szegényeknek az anyagi javak terén. 5. Atomenergia és alternatívák Az atomerőművek kockázatairól vitatkoznak a szakemberek. Biztosításuk terrorista támadások ellen és háború esetén politikai kérdés is Hamarosan 25 ezer plutónium-máglyára lesz szükség. Egy atombomba előállításához 6 kg plutónium kell Az energiaválság „megoldása” atomenergiával azt jelentené, hogy irdatlan méretű ökológiaproblémát teremtenénk. Az ionizáló sugárzás a legkomolyabb környezetterhelő tényezővé válnék, és veszélyeztetné az emberiség túlélését C F von Weizsäcker óvatos és mértéktartó politikai döntést tartana megfelelőnek az atomenergia javára Az emberiség atomerőművek nélkül csak úgy

boldogulna, ha lemondana a pazarlásról. Ha nem döntünk így, igazat adunk az atomenergia szorgalmazóinak 6. A népességnövekedés határai A mai tervezés felelősen 8 milliárd ember gazdasági ellátását tekinti minimális célnak. Ha fejenként ugyanannyi energiát számolnánk, mint a mai átlag Ha nem következik be gyökeres átállás: jön a munkanélküliség további gazdasági növekedéssel, környezetkárosodás, kont- 52 rollok erőszakolása, háború elrettentő fegyverkezéssel, pszichikai zavarok pszichoanalízissel, tömegnevelés, majd rendőrség. 7. Teremtő szabadság és hűség Radikális környezetteoretikusok az ökológiai összeomlás planetáris veszélyét érvként használják mindenféle kényuralom igazolására. Az emberi species túlélésére gondolnak, de közben nem hisznek a teremtő szabadság és hűség erejében Épp így óvakodni kell az egyoldalú gazdasági liberalizmus bálványaitól. A gazdasági élet és életünk más

dimenziói közti kölcsönviszony magas követelményeket támaszt szabadságunk felelős és bátor használata elé Itt a döntő különbség a gazdaság és a fizika területe között. A teremtő szabadság és felelősségtudat csak olyan társadalomban lehetséges, amely célkitűzéseiben és szerkezeteiben mindenki felelősségét előmozdítja. Ámde a legtöbb ember az esetek többségében nem él szabadságával, hanem mechanikusan cselekszik. Az összes fontos újítás és változtatás normálisan csekély kisebbségekből indul ki, amelyek mégis csak használják teremtő szabadságukat Bármennyire veszélyben van az emberiség túlélése, nem mondunk le alapszabadságunkról. Hisz leginkább annak a szabadságnak túléléséről van szó, amely a „homo sapiens” species lényegéhez tartozik. De ha legértékesebb javunkat nem akarjuk föláldozni, más áldozatokat kell hoznunk épp ezen alapszabadság kedvéért. Ha a szabadságra termett homo sapiens

mindent meg akar tenni szabadsága fönnmaradásáért, hűségesnek kell lennie a földhöz is Le kell mondanunk a konkurencia és a profitgyártás „szabadságáról”, amely katasztrófával fenyeget Az egy teremtő Istenben hívő keresztény csak úgy lehet a világ világossága és a föld sója, ha minden teremtő erőt mozgósít az emberért és környezetéért. 10.§ MÉDIAETIKA 1. A multimédia világa a társadalometikai eszmélkedésben Az ember technikai alakító képessége a modern technológiák szétágazása folytán teljesen új, korábban elképzelhetetlen mélységeket ért el. Az új technológiák között kulcsszerepet foglal el a kommunikációs ill. információs technológia, amely az 1980-as évektől olyan kulturális és társadalmi változást eredményezett, amely vívmányaiban és következményeiben külső tényezőktől máig nem befolyásolható. A technikai innovációk föltartóztathatatlanul, növekvő sebességgel forradalmasítják a

kommunikáció területét, és e fejlődés vége nem belátható „Ami tegnapelőtt a sajtó volt, és volt tegnap a televízió, az ma mindenek előtt az internet”. Az internet megvilágítja, minő változásokat hoz az ún digitális forradalom a társadalmi kommunikáció viszonyaiban Az internethasználók állandóan növekvő száma mutatja, hogy ez a médium a XXI. század elején nemcsak egy a többi között, hanem a telematikus fejlődés legfontosabb szimbóluma. Az internet jelenségével és az egész modern kommunikációs technológiával támadt remények és szorongások jelzik, hogy a multimédia jelen világa olyan problémákat vet fel, amelyek társadalometikai eszmélődést kívánnak. A médiaetika magára veszi mindazon kérdéseket, amelyek a társadalom medializálásából adódnak A médium szó mögött általánosan a közvetítés instanciája rejtőzik. Ennek megfelelően a média fogalma vonatkozik a közvetítés összes hordozójára. A média

fogalma ezen túl szorosan kapcsolódik az információval, hiszen egy médium informatív jelleg nélkül éppoly kevéssé létezik, mint egy információ mediális hordozórendszer nélkül. A globalizált korban a kommunikáció téren és időn át médiumok és információk nélkül nem alakítható. Sokhelyütt ezért kommunikációs vagy információs etikáról beszélnek A média és információ ill. kommunikáció etikája nincsenek egymás fölé vagy alárendelve Nem fogalmazhatók meg egymástól önálló diszciplínáknak sem. Mindkettő ugyanazon tárgyi területtel foglalkozik eltérő hangsúlyokkal. 53 Önmagában a média mint a kommunikáció- és információközlés hordozója nem új. A különböző társadalmi részterületek, különösen a politikai rendszer működését régtől megalapozzák. De mostani helyi értéke a társadalomban megengedi, sőt követeli, hogy saját részetikaként kezeljék A médiaetika visszanyúl a technikaetika

ismereteire, és ezeket alapul veszi Tehát nem önmagában zárt külön etika, hanem olyan etikai kérdések specifikálása, amelyek a multimediális fejlődés láttán merültek föl. Az ottani konkrét cselekvési problémák nem szemlélhetők elszigetelten A társadalmi részterületek különlegességeit mindig tekintetbe kell venni A médiaetikában világosan napvilágra kerül a politika, jog, gazdaság és környezet szektoraival történt összefonódás. A médiumok kulcsszerepet foglalnak el Főleg demokratikus alkotmányok értékelik nagyra a teljesítőképes médiarendszer lehetőségét és biztosítását, hogy az információ-, vélemény- és médiaszabadság lehetőleg megvalósuljon. Modern tömegtájékoztatási eszközök olyan erős hatalmi tényezőt jeleníthetnek meg a nyilvánosságban, hogy némelyek a negyedik hatalomról beszélnek az államban. Gazdasági tekintetben a média az egyik legfontosabb piacot alkotja: beruházási volumene egyre nő. Az

ökológiai válság hátterében azokat az esélyeket, amelyek az információ általi energiapótlás alapján adódnak, az ún harmadik világ országainak technológiai fejlődésére még egyáltalán nem használták ki. A társadalomnak és részterületeinek alakításában a média nélkülözhetetlen szerepet játszik. A modern kultúra központi forrása, és hatással van az ember egész világára A médiaetika szembenéz a legkülönbözőbb tárgykörökkel a szórakozástól és reklámtól a zsurnalizmuson át a dokumentációig A médiaetikában individuális, szervezeti és társadalometikai megfontolások is előkerülnek Tartalmilag ehhez csatlakozva három megközelítési módot ill érvelési síkot alkotnak: A társadalompolitikai sík mellett, amelyen a médiapolitika által jogi keret születik, amelyben a médiarendszerek szerveződnek és teljesítményeiket hozzák, bevezetendő a szervezés síkja. Ezen cselekszenek a médiagazdaság vállalkozásai és

szövetségei Ezen túl fogalmazódik a médiaetika az egyén síkján egy hivatásetika értelmében, amely a médiaszervezetekben tevékenykedők különböző szerepeivel foglalkozik. A szociáletikai érvelés számára főleg szerkezeti és társadalompolitikai aspektusok állnak előtérben. Meg kell fontolni és értékelni azt, mennyiben lehetséges még állami belenyúlásokkal egy globalizált médiavilágban eljárni a kirajzolódó hatalmi halmozódások és más téves fejlemények ellen. A médiarendszer erkölcsileg egyáltalán nem semleges, hanem konkrét uralmi viszonyok jellemzik Igazságosság szempontjából különösen azt kell kérdezni, hogyan oszlanak meg nemzeti és nemzetközi téren a kommunikáció esélyei, és mennyire növekszik az informáltak és informálatlanok közti szakadék Megfontolandó, hogy milyen lépéseket kell bevezetni ezen kirajzolódó szakadék tekintetében, hogy a jövendő médiatársadalomban ne álljanak egymással szemben

médiaszakértők és laikusok két-osztály-társadalom értelmében. A technikai analfabétizmus semmiképp sem válhat szociális kockázattá, annál kevésbé a szegénységcsapdává. Már ebben az esetben megmutatkozik, hogy az esélyek, amelyek főleg az új médiumokkal állnak kapcsolatban, ambivalensen ítélendők meg és differenciált vitát igényelnek. 2. A tanítóhivatal megnyilatkozásai a média szerepéről a modern társadalomban A médiumok csaknem túlnyomó befolyása alól manapság fejlett társadalmakban alig tudja kivonni magát az ember. Mértékadóan alakítják és befolyásolják a véleményeket és értékképzeteket Maga az élet egyre inkább a média által közvetített tapasztalattá válik A társadalmi áttöréseken túl, amelyeket lényegesen meghatároznak a médiumok, az egyháznak sajátos okai vannak, hogy mérkőzzön a társadalmi kommunikációs eszközökkel. Az Egyház számára kommunikációjának példaképe és mértéke Jézus

Krisztus. Prédikációjában bizonyította figyelmét hallgatói iránt, növekvő érdeklődést mutatott igényeik és életkörülményeik iránt, szenvedett a szenvedőkkel. 54 Alapvetően az Egyház a médiával pozitívan és bátorítóan találkozik. A zsidókeresztény tradíció alapvetően hozzájárult, hogy az olvasás és írás a kultúra központi technikájává váljon Az Inter mirifica dekrétum foglalkozott a médiafejlődés kérdéseivel Ha a zsinati szöveg sok tekintetben már akkor elmaradt a tudományos kutatás mögött, és túlságosan pozitív magatartást tanúsított a technika csodálatos találmányai iránt, amelyeket az emberi szellem erői korunkban létrehoztak a teremtésből Isten segítségével (IM 1), kiemelendő az a tény, hogy a Zsinat foglalkozott ezzel a témakörrel. Ma a tanítóhivatali gondolkodást az jellemzi, hogy a médiumokkal kapcsolatban nem minden emberi kontrollon kívül álló vad természeti erőket emleget A

médiumok semmit sem tesznek maguktól; instrumentumok, eszközök, amelyek úgy használódnak, ahogyan az emberek használni akarják őket A médiaalakítás problémái minden társadalmi területre hatnak. Végül a média közvetve az ember egész életét meghatározza és megváltoztatja Gazdaság és munka, tudomány és képzés, művészet és szórakozás, család és társadalmi kapcsolatok, nyilvánosság és politikai eljárások, valamint egyház és közösség csak néhány fontos társadalmi kör, amelyben érdemes a média esélyeit kihasználni és a velejáró kockázatot korlátozni. Össztársadalmi kérdésként merül föl, hogyan kell kezelni azokat a reményeket és félelmeket, amelyeket a digitális forradalom szabadított föl, és csak a politika, gazdaság, kultúra, nevelés, vallás stb. szektorokból származó különböző társadalmi szereplők bevonásával válaszolhatnak meg. Mivel a tömegtájékoztató eszközök az ember szolgálatában is

állhatnak, de javát sérthetik, a médiapolitikai célkitűzéseket, az etikai értéktájékozódásokat és a lehetséges következményeket az egyénre és a társadalomra egyaránt mérlegelni kell. A médiafejlődés értékelésére igénybe kell venni az individuális és szociális összeférhetőség kritériumait. A két kritérium segítségével egyházi oldalról a következő etikai alapelvre jutottak: „Az ember és az emberek közössége a célja és mértéke a médiumok kezelésének. A kommunikációnak embertől emberig és az ember fejlődésének javára kell történnie Az ember java nem valósítható meg annak a közösségnek közjavától függetlenül, amelyhez tartozik” (A tömegtájékoztatás pápai tanácsa, 2000, 21k). A médiatársadalom alakítása tehát szociáletikai feladatnak bizonyul, amely főként abban áll, hogy az esélyeket és kockázatokat mérlegelik és összekapcsolják egy keresztény emberkép antropológiai föltételeivel,

valamint egy szociális közösségi lény céljaival. A média területén világossá válik, hogy itt az ember bontakozhat, de éppúgy el is idegenedhet. A jövőben ezért el kell hárítani a dezintegráció veszélyét, amely a média kínálatának sokrétűsége alapján támadt. A közönség fragmentálódása és polarizálódása által nagyon megnehezült a társadalom alakulásához szükséges politikai alapkonszenzus kialakítása. Ezért azon kell fáradozni, hogy a médiumok az embernek és a társadalomnak szolgáló funkciót töltsenek be A szolgáló funkció ott jut kifejezésre, ahol igazságos hozzáférést teremtenek, kiváltságokat leépítenek, erősítik az egyén önállóságát és felelősségét, anélkül hogy más emberek bontakozását akadályoznák. A médiapolitikának ügyelnie kell rá, hogy a médiaszektor jogi irányítása megmaradjon, és szükséges intézkedéseket foganatosítsanak nemzetfölötti síkon. A jogos kommunikációs

szerkezetek alkotásának célját nemcsak egy államon vagy bizonyos államközösségen belül kell követni, hanem tekintettel kell lenni a fejlődő országokra is, amelyeknek ugyanazon részvételi lehetőséget kell biztosítani. A médiavilág alakítása közösségi feladat, amelyben lehetőleg sok csoportnak és polgárnak kell részt vennie. A politika oldaláról ezért a különböző síkokon participációs lehetőségeket kell teremteni. Összefoglalva elmondható, hogy a tanítóhivatali megnyilatkozásokat túlnyomóan az érdekli, hogy a médiák kezelés iránt érzékennyé tegyen és etikai tájékozódásokat mutasson föl, amelyek alkalmasak a média értékelésére. 3. A médiaetika központi fogalmai a) Felelősség A felelősségviselők megnevezése a médiaetika egyik fő nehézsége. A jelen médiavilágban a felelősségvállalás problémája nem oldható meg egyedül individuáletikai szinten. Ezért vissza 55 kell nyúlni ún. korporatív ill

kooperatív felelősségmodellekre A további nehézség abban áll, hogy megosztott felelősség nem szándékolt következményeket vonhat maga után, amelyeket közösen kell vállalni, noha a részvevők közül senkinek sem tulajdoníthatók közvetlenül. Bár a szociáletikai perspektívákat lényegében egy cselekvési döntés szerkezeti és szervezési kontextusa határozza meg, és az egyén akciója mindig ilyenbe ágyazódik, a médiaetika számára az egyéni és társadalometikai perspektívák egyaránt fontosak. A médiumok előállítása, megosztása és használata közben egy sereg személy(csoport), visel - lépcsőzetesen - felelősséget. Első helyen áll a médiaalkotók csoportja A szerzők, újságírók, korespondensek, szerkesztők stb cselekvése szakmailag sajátos értékekre és minőségkritériumokra irányul, amelyeket bizonyos belső és külső ellenőrző instanciák biztosítanak További fontos csoportot alkotnak a médiaberendezkedések

tulajdonosai és működtetői, akik tartózhatnak a nyilvános-jogi és a privát körhöz is. Szervezeti keretföltételeket kell készíteniük a médiaalkotók számára Ezentúl a médiavilág alakításánál felelősséget viselnek a médiahasználók is mint nagykorú polgárok Föladatuk főként abban áll, hogy a média fejlődését kritikával kísérjék. E három csoportosulás mellett, amelyek közvetlenül foglalkoznak a médiával, felsorolhatók az önkontroll, a törvényhozók és nyilvános médiaintézmények grémiumai A média gyors változásának korában főleg az állami kontroll- és alakításlehetőségek ütköznek egyre inkább korlátokba. Ezért okvetlenül ki kell egészülniük más társadalmi szervekkel A felelősség a média területén tehát mindig lépcsőzetes, vagyis a médiavilág alakulásáért különböző társadalmi valamint állami szereplők viselnek felelősséget. Bár a vélemény, információ, sajtó ill. média szabadsága a

demokratikus jogállamokban biztosítva van, ez nem jelenti, hogy a médiumokat egyszerűen szabadon kezelhetik, és kivonhatják mindenféle ellenőrzés alól kivonhatják. Épp a különböző ellenőrzési formák biztosítják a szabadságjogokat A nyilvános-jogi valamint a privát médialények működőképességének biztosítására nélkülözhetetlenek a különböző jellegű ellenőrző és védő mechanizmusok. Ha az alkotmányos rendben biztosított szabadságot határtalannak értelmeznék, az emberi személy méltóságának óvása és hosszú távon a társadalmi együttélés lenne veszélyeztetve. b) Kommunikáció Nyílt kommunikációs szerkezet a média területén csak akkor lehetséges, ha sajátságos szabadságjogokat megőriznek. A cenzúra állami vagy társadalmi szervek által alapvetően ellentmondana a szabadságon alapuló médiarendszernek A média kommunikációs szerkezeteinek korlátozásait ott kell okvetlenül elővenni, ahol gyermekek és

fiatalok szocializációjuk keretén belül különös védelmi teret igényelnek, hogy nagykorú alannyá érhessenek. Olyan médiatartalmakat, amelyek gyermekeket és fiatalokat elbizonytalanítanak és fejlődésükben túlterhelik, mivel nem tudják földolgozni ezeket, a kiskorúak védelmére korlátozni, sőt lehetőleg teljesen tiltani kell. Továbbiakban a média szabadságát akkor is korlátozni kell, ha az egyén személyméltósága vagy pedig a demokratikus társadalmi rend veszélybe kerül, pl. pornográfia vagy erőszak dicsőítése révén A média korában a kommunikáció fogalma különösen jelentős. Az emberi személy bontakozása a médiatársadalomban növekvően rá van utalva a kommunikáció technikaiinstrumentális közvetítésére. A nyelvi cselekmény mellett fontos szerepet játszik az információcsere jelek révén A kommunikatív eljárások célja az, hogy tudáshiányokat bizonyos tényállásokról információkkal kiegyenlítsenek A csere ill

információtovábbadás képzetével a kommunikatív folyamatok szociális valósága jut szóhoz. Míg az információ terminussal általában egy közlésfolyamat tárgyát írják körül, amelyet különböző médiumok segítségével transzportálnak, kommunikáció csak akkor valósul, ha a részes személyek megvalósítják általános intenciójukat, ti. megosztanak jelentéstartalmakat egymással A kommunikáció eszerint két vagy több szereplőt igényel, tehát csak az alany-alany viszonyban jöhet létre. A kommunikáció interaktív cselekmény, intencionálisan egy másikra és annak viselkedésére vonatkozik, és ezzel mindig szociális viselkedés. Dialogikus kommu- 56 nikációs szerkezet akkor is létezik, ha nincs direkt kontaktus, mert épp technikai médiumokat kapcsolnak közbe. Döntő, hogy az üzenet befogadóját megillesse a kompetencia, hogy az információt megértse és földolgozza, továbbá hogy lehetősége legyen a megfelelő reagálásra

Nehezen alakul ki kommunikációs eljárásoknál, hogy ne folyjanak be minden oldalon értékelések, amelyek oda vezethetnek, hogy információkat szelektálnak, sőt tudomásul se vesznek, és hogy az információk közlőjének mindig hatalmában áll, hogy használja azokat vagy épp visszaéljen velük. c) Igazság Az igazság közvetítésének igénye a médiaetika számára központi téma. A média területén cselekvők, a különböző médiaszervezetek és –intézmények valamint a technikai adottságok közötti bonyolult összefonódás oda vezetett, hogy a médiák kommunikációs eljárása már nem redukálható egyszerűen az interszubjektív igazságközvetítésre. Mivel abból kell kiindulni, hogy a társadalmi életben a szerkezetileg összezavart kommunikáció a normális, a médiatanácsok és társadalmi kontrollintézmények föladata abban áll, hogy a szerkezeti kommunikációs zavarokat fölfedjék, és állandóan a demokratikusan és áttekinthetően

szervezett médiavilág irányában fejtsék ki hatásukat. A szociáletika kénytelen a médiavilág bonyolult föltételeit megfontolásaiban tekintetbe venni. Az igazság iránti elvi orientálódás etikai követelése átfogja a média alkotóit, tulajdonosai és használói egyaránt A valóság bemutatásához meghatározó a hírkiválasztás, valóságérzékelés és médiahatás viszonya. Az eseményeket illetően, amelyekről tájékoztatnak, három osztály különböztethető meg: Genuin események, amelyek reálisan, objektíven történnek, pl természeti katasztrófák, szerencsétlenségek és természetes halálesetek Medializált események, amely ugyan reálisan megtörténtek, de a média számára különösen elő vannak készítve, pl. sportesemények és politikai valamint nagy társadalmi rendezvények. A harmadik típus az ún álesemények, amelyek valójában nem játszódnak le, hanem a hírközlés számára vannak megrendezve. Az ilyen megjátszott

szituációk célja, hogy a tudósítást speciális effektusokkal gazdagítsák, és más médiakínálóknál jobb helyzetbe hozzák magukat. A valóságközelség lényeges minőségi tényező a médiaközvetítő őszinteség számára. De mivel a napi híráradatnak csak roppant csekély része küldhető, a válogatás elkerülhetetlen. Az ilyen szelektálás oda vezet, hogy a médiumok mindig meghatározott, többnyire megrövidített képét tükrözik a valóságnak. Ugyanakkor okvetlenül szubjektív képről is van szó, hiszen a kiválasztókat hírválasztásuknál meghatározott értékelések és preferenciák vezetik, amelyek gyorsan zavart valóságészlelésekhez, legrosszabb esetben tudatos manipulációkhoz vezetnek. Fontos hírek elhallgatása a tájékoztatásban éppoly hátrányos mint jelentéktelen információk föltupírozása A maximális realitásközelségért történő fáradozás ellenére a média által közvetített kommunikációban információ

és tényállás között pontról pontra megfelelés nem lehetséges. A szelekciós hatás problémája azonban nem kizárólag a médiaalkotók, hanem a médiahasználók oldalán is jelentkezik. Ez utóbbi csoport sem vesz tudomásul és dolgoz föl minden fölkínált információt. Kétoldalú, szubjektív kiblendézési effektus áll fönn, amelyet a médiaetikának tekintetbe kell vennie. Médiaetikai szempontból meg kell állapítani, hogy az igazságismeret mindig kommunikatív folyamatoktól függ, amelyekre a médiának föl kell készülnie. Az igazság mégsem pusztán empirikus vagy fiktív valami A média alkotói számára regulatív eszme, ami felé kell tájékozódni, anélkül hogy valaha is egyedül igénybe lehetne venni. 4. A médiaetika rendszerező szempontjai Noha a társadalometika elsődleges föladataihoz tartozik, hogy az egyes társadalmi részterületek számára cselekvési tájékozódásokat nyújtson és indokoljon, túl sokat követelnénk az

etikától, ha egyedüli válságmegoldóként kellene föllépnie a média problémás helyzeteiben vagy egyedüli döntőbíróként vitás médiakérdésekben. Normatív etika lévén a médiaetika dolga, 57 hogy meggyőződéséket és viselkedésmódokat bizonyos előbb tárgyalt elvek alapján vitasson és értékeljen. Az érvelési fok tekintetében a média területén öt különböző szintet kell megkülönböztetni, ahol etikai-normatív kérdések vitathatók A legalsó szinten konkrét példákról van szó. Pl tisztázzák, hogy bizonyos adatok közzé tehetők-e vagy sem A második szinten olyan konkrét szabályokat és normákat vitatnak, amelyek korlátozott hatósugarúak, mivel túlnyomóan olyan kötelezettségekről van szó, amelyeket egy hivatás vagy szervezet magára vállal. Általános alapmeggyőződések és magatartások a fölötte lévő síkon találhatók. Még elvontabb azután az elvek szintje, ahol oly megfontolásokról van szó, miként

valósítható meg pl. személyiség és igazságosság a média világában Az ötödik szint az etikai elméleté Itt alapozzák meg a morális ítéleteket és az azokat meghatározó elveket. A különböző etikai kiindulásoknak megfelelően az etikus cselekvés alapelveit különbözőképp rekonstruálják. A normatív aspektus mellett a médiaetika egyfajta alkalmazott etikának bizonyul. Az információs és kommunikációs technológia terén állandóan növekvő kínálattal nemcsak előnyök keletkeznek az egyén és a társadalom számára, hanem bizonyos népességcsoportok számára veszélyek is. Az etikai elvek segítségével ki kell használni az előnyöket, minimalizálni a veszélyeket, különösképpen azzal, hogy a társadalom a legnagyobb áttekinthetőséggel részt vesz médiapolitikai kérdésekben. A médiaetika épp azzal tűnik ki, hogy mint alkalmazott és normatív etika az érvelés logikájával összeköti a szakmai és elvi szintet A média

irányításához szükség van a jogi és erkölcsi irányítás lehetőségeire, amelyek kiegészítik egymást A médiaetika prospektív tájékozódást készíthet elő, amennyiben a programformák elé irányvonalakat fogalmaz meg. Etikai és jogi problémafölvetések a média előállítása, fölosztása ill. közvetítése és használata közti háromszögben adódnak. Már a médiatermelésnél előálló információszelekciót is bizonyos nézőpontok szerint áttekinthetővé kell tenni Főként az újságírók és szerkesztők föladata, hogy fokozzák az információs hozzáférés és információs folyamok efficienciáját. Az információkészítés tekintetében a szerzői jog, copyright és adatvédelem valamint a nyilvános kontroll kérdéseire kell gondolni. Nemzetközi téren egy globalizált világban egészen eltérő jogelképzelések találkoznak egymással, amelyek nem harmonizálhatók, és az elektronikus és multimediális művek védelmére való

tekintettel még teljesen alulfejlettek. Eddig túl kevés jelentőséget tulajdonítottak annak a megfigyelésnek, hogy az elektronikus háló által új információs gyarmatosítás jött létre. Az igazságos médiaelosztás számára a másik veszély abban áll, hogy az információforrások egyre inkább gazdasági kényszerek verdiktje alá kerültek, és az információs szabadság és sokrétűség előbb vagy utóbb gazdasági megfontolások alapján dönthető el. A médiahasználat lényegileg a megfelelő információkhoz való hozzáféréstől függ Az előrehaladó ökonomizálás korában mindennél sürgősebb választ kell adni arra a kérdésre, milyen információkhoz kellene díjtalanul hozzájutni és melyekhez nem. Ezen túl világszerte egységes hozzáférési korlátozások szükségesek a kiskorúak védelmére. A jövendő médiatársadalom alakítása szempontjából döntően fontos, hogy minden állami, köz- vagy privát szereplő tudatában legyen

sajátságos szabadságának és felelősségének, és a média alapján adódó esélyeket az egész emberiség javára használja ki. 5. A médiaetika jövendő kihívásai A kommunikációnak a digitalizálás által előidézett fölgyorsulása és eltömegesedése eltűntette a különbségeket a részvevő szereplők között, és ugyanakkor mélyreható társadalmi változásokhoz vezetett, amelyek érintik a munka világát, a magánszférát és a közéletet. A médiumok ambivalens értékelése különösen nyilvánvalóvá válik a munka világában, az adatvédelemben, a globalizálás kérdéseiben és az internet, reklám és szórakoztatás területének forradalmi átalakulásában. 58 A munkaviszonyok változása a digitalizálás által már folyamatban van. Új, gyorsított kommunikációs folyamok és a flexibilitás megemelkedett lehetősége a digitalizált vállalkozások központi ismérvei. Az átviteli sebesség növelése és a valóságos mobilitás

helyettesítése digitális mobilitással a versengést globális szinten ugyan intenzívvé tette, de ugyanakkor ki is élezte. Az egy órán belüli készenlét valamint a hét napos hét a gazdaságban két indikátor, amely értelmes bánásmódot kíván az új kommunikációs technikák terén. A munkahelyek növekvő digitalizálása egészen új módon veti fel az emberhez illő munkaalakítás kérdését A politikai instanciáknak meg kell alkotniuk a munkajogi föltételeket az ember-komputer metszéspont számára, hogy a médiumok ne vegyék túlzottan igénybe az emberi testet. Ezen túl arra is gondot kell fektetni, hogy a technikai analfabétizmus ne terjedjen tovább és ne vezessen oda, hogy egész foglalkozáscsoportok hosszan ne férhessenek hozzá a kereső munkához. A gazdasági vállalkozások terén szintén mélyreható változások keletkeznek. A jövőben nem annyira a munkatechnikai folyamatokba való belenyúlás hatalma lesz a meghatározó, hanem az

információkhoz és kommunikációs szerkezetekhez való hozzányúlás hatalma A gazdasági hatalmat eszerint csak azt gyakorolhatja, aki a megfelelő hozzányúlási lehetőségekkel rendelkezik. Személyfüggő adatok és szellemi tulajdon (copyright) a legtöbb államban magas helyi értéket foglalnak el. Az immár világméretű digitalizálás alapján jogi védelmüket okvetlenül tovább kell fejleszteni. Nemzetközi szinten elkerülhetetlen az adatvédelem újraértékelése és újrarendezése. Különösen az adatok előállítása, elosztása és használata területén általánosan érvényes keretfeltételeket kell alkotni, hogy az erőszakos behatolás idegen adatállományokba, az adatmanipuláció és kereskedés insider-tudással valamint célzatos félreinformálások országokon átnyúlva büntethetők legyenek. A jogi intézkedéseket itt is a foglalkozás és a szervezet sajátságos kódexeivel ki kell egészíteni erkölcsi önkötelezettségek értelmében

A határátlépő médiaszabályozás rámutat az egyik központi kihívásra, amelyet a gazdasági és technikai globalizáció idézett elő. Főleg arról van szó, hogy fejlődő országoknak hozzáférést teremtsenek a médiumokhoz, hogy ezek az országok is hasznosíthassák a média információs és participációs esélyeit Jelenleg még teljesen nyilvánvaló, hogyan vonják be egyenlő joggal a kultúrák közti médiadiskurzusba azokat az országokat, amelyek az uralkodó angloamerikai és eurocentrikus gondolkodási mintákkal nem rendelkeznek. A lehetőleg sok szereplőt bekapcsoló, békés inter- és multikulturális interakció igénye ezért a médiapolitikai keretfeltételek alakításakor vezető kritérium lesz. Ilyen keretrendelkezés megvalósításakor az interkulturális etika klasszikus kérdése (kinek az értékei milyen terjedelemben hol érvényesüljenek) elméleti és gyakorlati fontosságot nyer. A médiaetika fontos feladata ezért abban áll, hogy

egy internacionális és interkulturális etika alapigényét integrálja. A globalizálás és lokalizálás közti, ill a pluralizmus és univerzalizmus közti viszony a médiumok által mindenesetre újra meghatározandó, mégpedig odáig menően, hogy a saját kulturális identitás ne legyen kiszolgáltatva a dezintegrációnak a médiumok sokrétűsége által. Épp egy multikulturális médiavilágban közvetíteni kell egy lehetséges kiberkultúra globális igénye és a médiahagyományok megőrzésének joga közötti feszültségben. A mindenki információs technológiai esélyegyenlőségére utaló remény eddig csak kezdetlegesen vált valóra. A kibertérrel sem egy tökéletes demokrácia, sem egy bázisdemokrácia nem valósult meg A cyberspace új elitje (jelenleg) egyesek alaposan differenciált közössége, amely nem akar alárendelődni nemzeti határozmányoknak, törvényeknek, jólétállami kötelezettségeknek és főleg adórendszereknek. A népesség

messze legnagyobb része a magasan technologizált országokban sem tartozik ehhez a közösséghez A globalizálásnak elsősorban a média üzemeltetői és ellenőrei veszik hasznát ahhoz, hogy saját érdekeiket érvényesítsék, sőt részben leplezzék. A sokat emlegetett globális felelősséget aktuálisan az ún szakmai kényszerek szorongatják. A kibertér éthosza formula ez idő tájt csak problémafelvetéseket kötegel, konk- 59 rét megoldásokat alig kínál. A jövő fogja bizonyítani, hogy a kibertérrel valóban elérhető-e az emberiség új kultúrfoka, amely segít fölülmúlni a globalizáció nyertesei és vesztesei közti szakadékot, és hogy a nemzetközi kiberszabályozások alapvetően erkölcsössé tehetik-e a kibertér-közösséget. A médiaetika önálló részetikává alakításakor az internet, reklám és szórakoztatás szektora lényeges szerepet játszik. A legtöbb médiumot mérvadóan reklámbevételekből (re)finanszírozzák Mivel

a médiumok alapvetően ezekből a bevételi forrásoktól függenek, a szerkesztők lényegileg a reklámműködtető gazdaság igényei és követelményei alapján állítják össze a tartalmat. Ha abból indulunk ki, hogy a reklámnak kultúrát jellegző és ezen túl kritikus dimenziója is van, akkor felelősségtudattal kell bánni vele Hogy a részvevő szereplők felelősségét megállapíthassák, a média, kultúra, politika és ökonómia kölcsönös kapcsolódásait a médiaetikában föl kell tárni és meg kell vitatni. A felelősség problémaköre ugyanígy visszatükröződik a szórakoztatásban. Az a trend, hogy információkat és szórakozást az ún infotainment értelmében vegyítsék, találkozott a médiahasználók széles tömegének igényével, és minden rétegre befolyással van. Bár manapság a szórakoztatás és információ már nem választhatók el egyszerűen egymástól, úgy tűnik, hogy a médiatermékek növekvő kommercializációjával

a tartalmak politikátlanabbak, érzelmibbek és egyszerűbbek lesznek. Erre a fejlődésre, amely a hatalmat, kegyetlenséget és kukkolást eddig nem ismert módon honorálja, a médiaetikának különös módon reflektálnia kell. 6. A mediális ember – Antropológiai észrevételek A médiavalóság elemzése megvilágítja, hogy a médiumok szervezeti és gazdasági nézőpontjai uralják és háttérbe szorítják az emberi és szocio-kulturális következményeket. Az emberre vonatkozó kihatásai mégis roppant jelentősek a médiaetika számára. Ha a humánumot projektként fogják föl, az etika feladatához tartozik, hogy a humánumból adódó normatív tartalmakat behozzák a média területére és ott megvalósítsák A médiát és a humánum normatív tartalmát eszerint szoros összefüggésben kell tekinteni. Az ember ugyanis nemcsak szemben áll a médiával, maga is mediális szerkezetű. „A beszéd és a kép médiumában él, mediális apparátusokat

használ, az agyagtábláktól a modern computerig, hogy ami kifejezésre készteti, azt közölje, megőrizze és helyhez kötöttségétől kiszabadítsa.” Összességében az emberiség kultúrtörténetét a mediális kifejezés történeteként kell értelmezni. Hogy mi az ember és hogyan próbálja kifejező és alakító képességeit mindenkor bontakoztatni, azon mérhető, ami megnyilvánulásait megőrzi, pl. publikációk, művészet, építészet és főként a médiakorszakban a computer. Minthogy azonban minden médium mindig csak egy bizonyos alakulási teret enged, ugyanakkor korlátozza az emberi kifejező erőt Ennek következtében valóságészlelése sosem átfogó, hanem mindig mediálisan szűrt. „A Gutenberg-korszak szemüvege a könyv volt, a digitális információfeldolgozás korában szemüvegünk a computer a maga hálózati lehetőségeivel, számítókapacitásával és multimediális funkcióival.” A kifejező és alakító erő mediális

átfordításának vágya a kommunikációs és információs technológiát állandóan új kihívások elé állítja. A médiában rejlő kommunikatív-szociális komponensek a megfelelő továbbfejlesztésekkel akkor bontakoznak ki teljesen, „ha az összes részvevők - mint az erők parallelogrammájában - dinamikusan vonatkoznak egymásra és nyitottak maradnak egymás felé.” Az etika szempontjából alapvető, hogy a jövendő médiavilág társadalmi szerkezetei lokálisan és globálisan erre irányuljanak. A médiafejlődéssel együtt járó előnyöket mégsem szabad túlértékelni, sem az esetleges antropológiai téves fejleményeket leplezni. Nem kevés médiahasználó számára a virtuális realitás időközben szinte az egyetlen valósággá vált, a virtuális és reális világot gyakran már nem tudják megkülönböztetni Így eltűnnek a határok például végesség és végtelenség között. Az internet vagy a cyberspace vagy a virtuális valóság

látszólag céljához juttatták az embert: elhagyjuk a teret, a világteret és a „mennybe” utazunk; elhagyjuk a végességet és belemerülünk a végtelenbe; elhagyjuk az időt és belemerülünk az örökkévalóságba; elhagyjuk a halandóságot és belemerülünk a 60 halhatatlanságba; az Internet a földi paradicsom. Hasonlít egy földi „fekete lyukhoz”, amelytől tér és idő összekuszálódott. Ha pl. Kantnál tér és idő még a priori szemléleti formák az érzéki ismeret keretében, mindkettő elveszti jelentőségét az internet virtuális világában Megpróbálják a múltat és a jövőt stimulációval megjeleníteni, szinte minden egyidejű és egyaránt közeli lesz. Tér és idő, közel és távol, külső és belső, nyilvános és privát határai összemosódnak A távoliak közel jönnek, a valóban közeliek eltávolodnak. Ha a computer lesz az a médium, amelyben minden tér- és időtlen, a mediális ember sorsa rövidesen

hazátlanság lehet. Reális és virtuális valóság feszültségterében az emberi személynek nehezebben sikerül a számolatlan „ellenvilágok” tolongásában saját „ellenvilágának” identitását érvényesíteni. A tömegkommunikációs folyamatban elkerülhetetlen „elidegenedés” könnyen identitásvesztéshez vezethet Ezen a helyen még további forgatókönyvek vázolhatók, amelyek megvilágítják a média hatásait az emberre. A modern médiatechnológiák által ígért szabadságok ma csak nagyfokú felelősségtudattal alakíthatók. Szabadság és felelősség a média szektorban ugyanúgy kölcsönösen föltételezik egymást, mint minden más társadalmi területen Az embernek nem szabad modern technológiák alrendszerévé züllenie, és a jövőben csak homo informaticus-ként (re-)konstruálódnia. Van képessége az alakításra, ami a médiaetika oldaláról kiemelendő. Végső következtetésként a személy méltóságáról van szó, nem csak

az emberről mint áruról. A médiaetika feladata főleg abban áll, hogy az embert emlékeztesse arra, ami mediális szerkesztettségében, és szabaddá teszi őt arra, amiért ténylegesen felelős Világunk mediális szerkesztettségével nem tehetetlen alany áll szemben, hanem egy mediálisan szerkesztett lény, aki irányíthatja és szolgálhatja kifejezését és azt, ami őt megerősíti, konzerválja. IRODALOM Az Egyház társadalmi tanítása. Bp: SZIT, é n Az Igazságosság és Béke Pápai Tanácsa: Az Egyház társadalmi tanításának kompendiuma. ANZENBACHER Arno: Keresztény társadalometika. Bp: SZIT, 2001 BÜCHELE Herwig: A keresztény hit és politikai ész. Budapest – Luzern:, 1991 HÖFFNER Joseph: Keresztény társadalmi tanítás. Bp: SZIT, 2002 KECSKÉS Pál: A keresztény társadalomszemlélet irányelvei. Bp: Actio Catholica, 1944 MUZSLAY István: Az Egyház szociális tanítása. Bp: Márton Áron, 1977 OCKENFELS Wolfgang: Kis katolikus társadalomtan.

Köln – Budapest, 1992 TUBA Iván: Hűség és szabadság. Bp: Jel, 2006 VIRT László: Katolikus társadalmi alapértékek. Bp: Márton Áron, 1999 Tartalom 1. Bevezetés a keresztény társadalometikába 2. Az Egyház a modern világban 3. A perszonalitás elve 4. A szolidaritás elve 5. A szubszidiaritás elve 6. A politika erkölcse 7. Gazdaságetika 8. A technika etikája 9. A környezetetika elemei 10. A médiaetika