Sports | Football » A futball és a rasszizmus kapcsolata

A futball és a rasszizmus kapcsolata Kulturális, történeti és szabályozási áttekintés Tartalom Bevezetés .2 A rasszizmus és megnyilvánulási formái .2 A futballban tapasztalható agresszió, illetve a két fogalom összefonódásának történeti kapcsolata .5 Szociológiai-pszichológiai vonatkozások, illetve ezek politikai hatalom általi felhasználásának lehetőségei és veszélyei .7 Rasszizmus – huliganizmus megkülönböztetése és összefüggései, illetve a média szerepének feltérképezése az indulatok generálásában vagy éppen visszafogásában.14 Nemzetközi és magyarországi szabályozási áttekintés .18 Összegzés .23 1 Bevezetés A futball világát – megannyi pozitív töltetű fogalom mellett – sok negatív fogalom is színezi, mint a huliganizmus, az antiszemitizmus és a rasszizmus. De vajon honnan ered a huliganizmus, mi hívta életre és hogyan lett a magyarországi közbeszéd tárgya? Hogyan települt meg az

antiszemitizmus a futballpályák környékén, és miként formálhatja bizonyos hazai csapatok identitását és ebből adódóan ellentéteiket? Valóban egyértelmű a kapcsolat a huligán életforma és a rasszizmus közt? Léteznek nem rasszista nézők és/vagy huligánok, vagy a média által közvetített erős kép valóban helytálló? Mit tesznek a gyűlölet visszaszorítása érdekében hazai és nemzetközi szinten? Jelen tanulmány ezeket a kérdéseket és összefüggéseket vizsgálja, bemutatva a futball és huliganizmus kapcsolatának kulturális, történeti és szabályozási áttekintését. A rasszizmus és megnyilvánulási formái A futball és a rasszizmus fogalma olyannyira összefonódott az idők során, hogy a játékhoz kapcsolódó rasszista megnyilvánulásokról, a játékosokat és a szurkolókat egyaránt érintő atrocitásokról szóló híreken szinte már meg sem akad a gyakorlott szurkoló tekintete. Holott e kapcsolat – bár nem új

jelenség – nem magyarázható pusztán a konkrét sportág sajátosságaival. A futballstadionok és a fontosabb mérkőzéseknek helyt adó városok már egyaránt szemtanúivá váltak a különböző incidensek egész tárházának, kezdve a gúnyos, rasszista bekiabálásoktól, sértő, antiszemita szövegek éneklésétől vagy skandálásától, a színes bőrű játékosok (banánnal történő) megdobálásán keresztül, egészen a színes bőrű szurkolókkal szembeni diszkriminatív fellépésig, inzultálásáig 1 , hogy csak néhány példát említsünk. Ezt mi sem illusztrálja jobban, minthogy ezen (többségében, de nem kizárólagosan) szurkolói akciók rengeteg, az emberi jogok védelmére, illetve a labdarúgást övező rasszizmus visszaszorítására hivatott szervezetet és kampányt hívtak életre – ez utóbbiak közül az egyik leghíresebb a Let’s Kick Racism Out of Football2, amely már 1993. óta folyamatosan működik, ezzel is rámutatva

mennyire nem újkeletű problémáról van szó. Fontos azonban megjegyezni, hogy olyan szervezetek is működnek, amelyek éppen a futballban rejlő pozitív energiákat, és a játék közösségépítő potenciálját felhasználva küzdenek a hátrányos megkülönböztetés ellen, a pályán és azon kívül is. Ilyen például az 1 viszonylag friss eset például, hogy 2015. februárjában a PSG elleni Bajnokok Ligája-meccsre Párizsba érkező Chelsea-drukkerek megakadályozták, hogy egy harminchárom éves, színes bőrű fiatalember beszálljon a metróba (http://nol.hu/sport/hetkoznapi-rasszizmus-1517957) 2 http://www.kickitoutorg/about/chronology/ 2 1999. óta működő ernyőszervezet, a Football Against Racism in Europe (FARE), amely többek között szurkolói és etnikai-kisebbségi csoportokat, emberjogi szervezeteket és amatőr klubokat is tömörít, hogy ezek szakértelmét és tapasztalatait felhasználva hozzájáruljon a futball világában tapasztalható

kirekesztés visszaszorításához3. A FARE és az UEFA közös akciójaként jött létre 2001-ben például a mára már széles körben ismert No to Racism elnevezésű kampány is, amely zéró toleranciát hirdetett a rasszizmus és a diszkrimináció ellen, a tisztelet és a diverzitás javára 4. A labdarúgás világában tapasztalható incidensek közelebbi vizsgálatához azonban elengedhetetlen annak meghatározása, hogy pontosan mit értünk rasszizmus alatt. Ebben a Gordon W. Allport által alkotott definíció és fogalmi rendszer hívható segítségül, Allport ugyanis a rasszizmus alapjául szolgáló előítéletet úgy határozza meg, mint a „rossz feltételezése másokról elegendő bizonyíték nélkül”, amelyhez alapvetően két tényező szükséges: a megalapozatlan ítéletre való hivatkozás és az érzelmi színezet. Belátható, hogy e két tényező egyike sem ritka a futballstadionok világában, s bár ebből nem következik eredendően a

negativitás – hiszen az előítélet alapvetően lehet pozitív is – felfokozott érzelmi állapotban (a „küzdelem” hevében), valamint etnikai csoportok vonatkozásában általában mégis az ellenféllel szembeni negatív attitűd formájában nyilvánul meg – s minél hevesebb ez az attitűd, annál nagyobb a valószínűsége az ellenséges cselekvésnek is. Allport e hevesség mértékének meghatározására állította fel úgynevezett „fokozatossági” modelljét, amelynek segítségével öt kategóriát különböztet meg, ezek a következők: 1) szóbeli előítéletesség; 2) elkerülés; 3) hátrányos megkülönböztetés, elkülönítés, kirekesztés; 4) fizikai agresszió; 5) üldözés és kiirtás5. S bár az utolsó kategória ebben az értelemben, és ebben a kontextusban nem használatos (bár volt rá példa, hogy a hatalom megpróbálta felhasználni a futballt egyes totalitárius rendszerek legitimálására, vagy egyes népcsoportok egymás

elleni uszítására), az első négy kategória mindegyikére akad példa a sportág története során. A leggyakoribb minden kétséget kizáróan a szóbeli előítéletesség, ez azonban az esetek jelentős részében meg is marad ezen a szinten, és a labdarúgás vonatkozásában leginkább az adott (ellenfél) csapat által hordozott identitáselemek, illetve társadalmi jelentéstartalmak valamelyike (például „zsidó csapatok”) ellen irányul, amelyek gyakran a lokalitással is összefüggésben állnak. Abban az esetben ha az előítéletességnek eme alapvetően alacsony foka mégis a tettlegesség szintjére lép át, általában a futball világának egyéb elemei – mint például a tömeglélektani 3 http://www.farenetorg/about-fare/english/ http://www.uefaorg/social-responsibility/respect/no-to-racism/ 5 Allport, W. Gordon [1999]: Az előítélet; Osiris Kiadó, Budapest; 34o 4 3 hatások, a csapatok által kínált érzelmi és indulatazonosulási

lehetőség, illetve a meglévő ellenségkép közösségformáló ereje – is fontos szerepet játszanak, teret engedve a „kollektív agresszió ritualizált formáinak”. S bár e szimbolikus erőszak gyakori jelenség mind a pályán, mind a lelátókon, intenzitását több tényező is befolyásolhatja (ilyen például az ellenfél ereje és a tabellán elfoglalt pozíciója, az adott mérkőzés tétje stb.), ezek közül kiemelkedő hatással bír, ha az agresszió tárgya egy, a társadalomban alapvetően negatív érzülettel, xenofóbiával szemlélt egyén vagy csapat 6. Ahhoz, hogy a sportban tetten érhető rasszista megnyilvánulások jogilag is kezelhetőek, az esetleges szankciók pedig következetesek legyenek, elengedhetetlen ezen megnyilvánulások kategorizálása, nemzeti jogalkotásbeli pontos körülhatárolása. Ennek megfelelően A Rasszizmus és Intolerancia Elleni Európai Bizottság (European Comission against Racism and Intolerance; ECRI) 7.

számú általános ajánlása a faji diszkriminációnak három kategóriáját különbözteti meg, ezek a következők: 1) rasszizmus; 2) közvetlen faji megkülönböztetés; 3) közvetett faji megkülönböztetés7. Az Ajánlás a rasszizmust mint meggyőződést definiálja, amely szerint a „faj, a bőrszín, a nyelv, a vallás, az állampolgárság vagy a nemzeti vagy etnikai származás igazolja valamely személynek vagy személyek valamely csoportjának a lealacsonyítását, vagy valamely személynek vagy személyek valamely csoportjának a felsőbbrendűségét”, míg a közvetlen megkülönböztetés kategóriája már az ezen szempontok alapján történő bánásmódot jelöli, amely „objektíven és ésszerűen nem igazolható”. E igazolhatatlanság pedig abban nyilvánul meg, hogy az adott bánásmód nem jogszerű célt követ, az alkalmazott eszközök és a megvalósítani kívánt cél között pedig nincs ésszerű arányossági kapcsolat. A közvetett faji

megkülönböztetés ezzel szemben azon eseteket takarja, amelyekben egy látszólag semleges tényezőnek (pl.: egy rendelkezés, feltétel vagy gyakorlat) való megfelelés bizonyos személyek számára – szintén a fenti szempontok alapján – nehezebben teljesíthető, hacsak e tényező „objektíven és ésszerűen nem igazolható”8. 6 Hadas Miklós–Karády Viktor [1995]: Futball és társadalmi identitás - Adalékok a magyar futball társadalmi jelentéstartalmainak történelmi vizsgálatához. In Replika; 17-18 szám; 89-91 o; 108o 7 http://www.europatanacshu/pdf/ECRI12pdf 8 http://www.europatanacshu/pdf/ECRI 7pdf 4 A futballban tapasztalható agresszió, illetve a két fogalom összefonódásának történeti kapcsolata A különböző sportágakban meglévő erőszakot hagyományosan megengedően értelmezzük, hiszen ez alapvetően az agressziónak egy olyan speciális, instrumentalizált formája, amely bizonyos szabályok közé szorítva – amelyek

megszegése szigorúan szankcionálandó – megengedett eszköz a győzelem megszerzéséhez. A futball és a hozzá kapcsolódó agresszió miatt érzett, szokatlanul nagymértékű aggodalom azonban már a sportág megjelenésétől kezdve a közbeszéd kedvelt témája. Mivel a játékot története során több agresszív szokás is kísérte, művelése sokáig devianciának számított még a modern futball származási országában, Nagy-Britanniában is. A sportág legalizálásában, társadalmi elfogadottságának megteremtésében kiemelkedő szerepet játszottak a XVIII. századi angol magániskolák, amelyekben az arisztokrata származású diákok és az alacsonyabb származású tanárok közti feszültségek eredményeképpen bekövetkező rendbontások, diáklázadások megfékezésének, a diákok normák közé terelésének céljából a tanórák közti idő eltöltésére bevezették a futball típusú játékokat. Annak érdekében, hogy a feszültség

levezetésének e módja működőképes legyen, egységes szabályrendszert alakítottak ki, amelyeknek köszönhetően „az úriemberek számára is alkalmas sport lett a durva népi játékból”. (Egyes kutatók szerint ennek egyik legfőbb oka többek között, hogy a korabeli brit politika formálóinak és a sportklubok alapítóinak személyi köre között viszonylag nagy átfedés figyelhető meg, így nem meglepő, hogy az egyes sportágak szabályainak kialakításakor erőteljesen érvényesültek az arisztokrácia értékei – mint például a „fair play” elve9.) A brit birodalom terjeszkedésével a játék világszerte ismertté – és népszerűvé – vált, hála az angol telepesek és katonák közvetítésének. Magyarországra a futball XIX. század végén jutott el, a dualizmus korának abban az időszakában, amikor egyébként is jellemző volt külföldi minták átvétele egyes technológiákban és sportokban, de az európai kontinensen

alapvetően jellemző volt, hogy a szigetországi szabályokat követték a játék meghonosításakor. Magyarország esetében azonban mindezek ellenére már az első csapatok megalakulásával, és az első nemzetközi (Ausztria-Magyarország) meccsek megrendezésével egyidejűleg napirendre kerültek a „vad emberek sportja” miatt érzett nemesi aggályok. A futball megjelenése előtti, népszerű nemesi sportokkal – mint például a vívás, a tenisz, a lovaglás vagy az atlétika – szemben a labdarúgás 9 Freyer Tamás [2004]: A rendvédelmi erők harca a futball-huliganizmus ellen Magyarországon. 24 o 5 nélkülözi azt a távolságtartó eleganciát, amely az említett sportágakat oly vonzóvá tette; míg a játékosok közvetlen, gyakran durva és erőszakos interakciója, test-test elleni küzdelme, a sérülések a megszokottnál magasabb aránya pedig a felsőbb osztályok erőszakkal szembeni toleranciaszintjének kikezdését eredményezte. Ezen okok

együttese a futball magyarországi pályafutásának kezdetekor majdnem a labdarúgás betiltásáig is elvezettek, s több kezdeményezés is indult a játék iskolaudvarokból történő száműzésére – e törekvések egyikének sem sikerült azonban elérnie a célját, többek között annak köszönhetően, hogy a futball időközben óriási népszerűségre tett szert a társadalom széles rétegeinek körében10. E népszerűség legfőbb okai pedig éppen azok, amelyek a sportág tömegességét is lehetővé teszik, vagyis, hogy a műveléséhez szükséges készségek társadalmi osztályoktól függetlenül is elsajátíthatók, művelése során az osztálykülönbségek tehát nem kerülnek kifejeződésre, ezen felül pedig az sem elhanyagolható szempont, hogy a labdarúgás a minimális felszerelést igénylő sportok egyike, így a játékban való részvétel nem jelent az egyének számára megterhelő anyagi költségeket. A futball által kínált

mobilizációs lehetőségeken és a játék társadalmi heterogenitását biztosító tömegességen kívül azonban az a – korábban már említett – tény sem elhanyagolható, hogy a futball, csapatsport révén, különböző társadalmi identitások közvetítésére is alkalmas11. Mivel a szurkoló a labdarúgás esetében nem elsősorban az egyéni kvalitásai alapján kiemelkedő vagy szimpatikus személyeknek drukkol, hanem azonosul egy, a csapat által reprezentált közösséggel, így két csapat küzdelme lényegében az általuk hordozott jelentéstartalmak küzdelme is. Ezen identitások a szurkolók részéről az élet szinte bármely területéről származhatnak: lehetnek lokális kötődések (ha valaki a „helyi csapatnak” szurkol), lehetnek családtagoktól vagy barátoktól, gyermekkorból származó jellemvonások, de meghatározó lehet akár a vallási- (például a már említett „zsidó csapatok” esetében), vagy osztályhovatartozás is

(például „munkás- vagy vasutascsapatok” esetében). A mérkőzés tétje ezáltal már nem csupán a bajnoki tabellán elfoglalt pozíció, hanem a szurkoló – gyakran a stadionon kívül egyébként elfojtott – érzületeinek kifejeződése is, a szurkolás interaktív magatartásán keresztül a kollektív azonosulás következtében. A futballstadionok „megkonstruált társadalmi interakciós terében” a hétköznapi élet megszokott normái nehezen értelmezhetőek és folyamatosan újradefiniálódnak, ahogy az ellenféllel való viszony is: mindig az adott ellenfél, és a hozzá társítható jelentéstartalmak határozzák meg a velük 10 Gyozo Molnar [2007]: Hungarian Football – A Socio-historical Overview. In Sport in History Vol 27 p 295296 11 Hadas Miklós–Karády Viktor [1995]: Futball és társadalmi identitás - Adalékok a magyar futball társadalmi jelentéstartalmainak történelmi vizsgálatához. In Replika; 17-18 szám; 89-91 o 6

szemben relevánsnak tekinthető elemeket (érvek, magatartásformák stb.) is Remekül illusztrálja ezt a jelenséget az az eset, amikor 2012. augusztusában, a magyar válogatott Izrael elleni barátságos meccsén több magyar drukker az izraeli himnusz kifütyülésén túl antiszemita rigmusokat is skandált („Indul a vonat Auschwitzba!”), illetve hátat fordított a vendégcsapatnak. Büntetésképpen – a pénzbírságon túl – a FIFA úgy határozott, hogy zárt kapussá teszi a Magyarország–Románia világbajnoki selejtező mérkőzést, amelynek esetében egyébként szintén prognosztizálhatóak lettek volna a szurkolói deviancia különböző megnyilvánulási formái – egyrészt a két csapat találkozásakor már szinte hagyományosnak tekinthető összetűzéseknek, másrészt a mérkőzés nagyobb tétjének köszönhetően. Azok a megnyilvánulások azonban, amelyek valószínűsíthetően elhangzottak volna ezen a meccsen, már nyilvánvalóan nem az

antiszemitizmusra apelláltak volna.12 Az összetűzések, incidensek gyakorisága a tétmeccsek esetében egyébként is nagyobb, hiszen minél feszültebb az adott helyzet, annál valószínűbb, hogy az ellenféllel szembeni megnyilvánulások között olyanok is felbukkannak, volnának, 13 amelyek egyébként normális körülmények között elfogadhatatlanok – ilyenek többek között a vallás, állampolgárság, nemzeti vagy etnikai hovatartozás alapján történő hátrányos megkülönböztetések, rasszista megnyilvánulások. Szociológiai-pszichológiai vonatkozások, illetve ezek politikai hatalom általi felhasználásának lehetőségei és veszélyei A sportnak, és ezen belül a futballnak különösen kifejezetten fontos társadalmi szerepe ugyanakkor – a közösségi tudat kialakításán és erősítésén keresztül – a nemzeti hovatartozás érzésének erősítése is, amelyet gyakran a politika is megpróbál kihasználni. (Háborúk idején

például a sport „intézményrendszere” remekül hasznosítható a hadsereg számára is, de nem elhanyagolható szempont a szurkolók könnyebb mozgósíthatósága sem.) A sportnak eme nemzeti identitást erősítő funkciója nyilvánvalóan a nemzetközi mérkőzések alkalmával mutatkozik meg leginkább, ezek a sportesemények ugyanis a nemzetek közti „békés rivalizálások” színtereivé váltak. Különösen felértékelődött ez a szerep a két világháború közti időszakban és a hidegháború évtizedeiben, amikor a különböző csapatok nem csupán saját nemzetüket, de a hozzájuk kapcsolható ideológiai meghatározottságot, vagyis magát a világrendet is képviselték. S mivel ezt a funkciót az államok is felismerték, emellett pedig hatalmuk belső legitimációjának lehetőségét is meglátták a sportsikerek ideológiai 12 13 http://index.hu/sport/futball/2013/01/09/magyar roman zart kapu/ Freyer Tamás [2004]: A rendvédelmi erők harca a

futball-huliganizmus ellen Magyarországon. 7-8o 7 győzelemként való értelmezésében, többnyire anyagi ráfordításokat nem sajnálva munkálkodtak a megfelelő színvonalú nemzeti válogatottak megteremtésén. Ennek köszönhetően születhetett meg Magyarország „Aranycsapata” is, amely 1953-ban be is váltotta a hozzá fűzött reményeket, a mára már legendássá vált, az angolok felett aratott 6:3-as londoni győzelem formájában. A siker növekedésével arányos volt azonban a bukás is, amikor is az 1954-es labdarúgó világbajnokság döntőjében a magyar válogatott váratlanul alulmaradt az NSZK-val szemben, Budapesten szinte azonnal utcai zavargások kezdődtek, amelyek „focialista forradalom” néven híresültek el, leginkább azért, mert ez volt az első alkalom, amikor a lakosság kritikát fogalmazott meg a fennálló rendszerrel, a kommunizmussal szemben. Ennek a jelenségnek a szöges ellentéteként értékelhető viszont az a

mérkőzést követő nyugat-németországi „futballeufória”, amely szimbolikus aktusként, a világháború után súlyosan sérült német nagyság- és identitástudat helyreállításának irányába tett első lépésként értelmezi a magyar válogatott felett aratott győzelmet 14. Ezek és az ezekhez hasonló momentumok többek között azért is fontosak egy nemzet életében, mert – kudarcok és sikerek egyaránt – a kollektív emlékezet részévé válva kulturális örökségként képesek erősíteni a nemzeti összetartozást és büszkeséget, többek között a sport – és különösen a labdarúgás – széles társadalmi beágyazottságának köszönhetően. E jelenséget kiválóan illusztrálja a II. világháború utáni Ausztria, amelynek esetében a futballban – és egyébként az alpesi síben is – elért sikereknek kiemelt szerep jutott az osztrák nemzeti identitás újraalakításában15. Az identitás kialakításának és megőrzésének

szempontjából kimondottan fontosak továbbá a tömegesen átélt szurkolói élmények, a tömeglélektani hatások is. Ahogy arról korábban már szó volt, a tömeg részeként, s vele azonosulva a szurkolónak alkalma nyílik identitásának kollektív kifejezésére. Pozitív esetben ez az identitás a közös ünneplésben fejeződik ki, ennek tipikus mintapéldája a híres, skót Tartan Army, amely esetében a vidám ünneplést elrontó „agresszív betolakodók” szűrésére magán a csoporton belül kerül sor 16 . Negatív esetben ezzel szemben az agresszió megélésére az egyénnek a tömeg részeként, névtelenül nyílik lehetősége, társak között, biztonságban érezvén önmagát, és – ebből kifolyólag – nagyobb bátorsággal. Az egyén a tömegben a társadalmi szankcionálástól való félelem nélkül, úgymond „mindenhatóként” cselekedhet, amiért cserébe átmenetileg hajlandó 14 Hadas Miklós–Karády Viktor [1995]: Futball és

társadalmi identitás - Adalékok a magyar futball társadalmi jelentéstartalmainak történelmi vizsgálatához. In Replika; 17-18 szám; 100-101 o 15 Földesiné Szabó Gyöngyi – Gál Andrea – Dóczi Tamás [2010]: Sportszociológia. Semmelweis Egyetem Testnevelési és Sporttudományi Kar, Budapest. 85-87o 16 Uo. 8 feláldozni saját személyiségének egy részét. Önkontrollja fellazul, és fokozottan nyitottabbá válik a környezetében tapasztalható minták, impulzusok iránt, szabad utat engedve ezzel a hétköznapi körülmények között kordában tartott, kulturális normák által szabályozott indulatainak. Ezt a hatást csak fokozza, hogy a heves érzelmek akaratlanul is képesek azonosulásra, követésre késztetni, az ily módon azonossá vált érzületek pedig kohéziós erővel bírnak, homogenizálva ezáltal az egyébként alapvetően sokszínű tömegeket is. Többek között ezzel is magyarázható, hogy miként képesek a stadionokban egyes

szélsőséges viselkedési minták – például a rasszista megnyilvánulások, verekedések, rongálások stb. – a külső szemlélő számára szinte felfoghatatlan gyorsasággal elterjedni. 17 Fontos megjegyezni azonban, hogy bár a szurkolói szubkultúra tartalmaz deviáns elemeket (elsősorban az erőszak és az agresszió, illetve a csalás 18 fogalomkörébe tartozó jelenségek eltérő értelmezésének esetében), a sport társadalmi alrendszere többféle szubkultúrát foglal magába, amelyek jelentős hányadára ez nem jellemző. A deviáns viselkedésminták alapvetően abból kifolyólag alakulnak ki, hogy – mint minden szubkultúra – ,a szurkolók saját norma- és értékrendszerrel rendelkeznek, amely eltér(het) a többség kulturális értékeitől19. Ennek megfelelően ezekben a szubkultúrákban előfordulhatnak olyan – a többségi kultúra által – normaszegésnek minősíthető esetek, amelyek az adott közegben viszont elfogadottnak számítanak.

Tipikus esete ennek például a játékvezető szidalmazása a szurkolók részéről, ami egyébként a stadionokon kívül becsületsértésnek számítana, és szankciókat vonna maga után. Deviánsnak akkor tekinthető tehát egy adott viselkedésminta, amikor az már az adott szubkultúrának a többségitől eltérő normarendszerét is megsérti, vagyis a nézőtéri aktivitás túllépi azokat a speciális szabályokat, amelyeken belül még a szurkolás részének tekinthető az adott magatartás.20 A stadionok világának aktuális szubkulturális normáit azonban (például, hogy éppen elfogadható-e a „zsidózás”, vagy nem) jelentősen befolyásolhatja az a politikai erőtér is, amelyben a mérkőzések lezajlanak. E jelenség működésére a magyar futballtörténelem rengeteg példával szolgál, érdekes tehát ezen aspektusból (is) vizsgálni a labdarúgás és a politika történetének – és összefonódásának – egyes momentumait. A hatalom által a

csapatok között mesterségesen gerjesztett polarizációs szempontok működési mechanizmusait remekül 17 Freyer Tamás [2004]: A rendvédelmi erők harca a futball-huliganizmus ellen Magyarországon. 8-9o Ilyen eset történt például a 2014-es Algéria – Oroszország (1:1) világbajnoki selejtező mérkőzésen, amikor az algériai egyenlítő gól előtt a nézőtérről lézerrel megzavarták az orosz kapust, így Algéria továbbjuthatott. http://www.theguardiancom/football/2014/jun/26/algeria-russia-world-cup-2014-group-h-match-report 19 Piczil Márta [2002]: Kultúra és szubkultúra elméletek. In Pikó Bettina (szerk): A deviáns magatartás szociológiai alapjai és megjelenési formái a modern társadalomban. JATE Press, Szeged, 43-53o 20 Freyer Tamás [2004]: A rendvédelmi erők harca a futball-huliganizmus ellen Magyarországon. 8 o 18 9 példázza a főváros két meghatározó csapatának, az MTK-nak és a Ferencvárosnak a történeti szembenállása,

illetve a hozzájuk társított identitástartalmak változásai. Annak ellenére, ugyanis, hogy a két csapat szembenállását szokás zsidó-keresztény szembenállásként aposztrofálni, a kezdettekkor ez még korántsem volt megalapozott vélekedés. Megjelenésekor ugyanis a labdarúgás mind a rivalizálás békés kifejezésének, mind az asszimilációs törekvéseknek – elsősorban a zsidóság és a magyarországi németek esetében – képes volt megfelelő színteret biztosítani a szupranacionalitásáról közismert Osztrák-Magyar Monarchiában. Ennek megfelelően a magyar futballtörténet ezen kezdeti időszakában a két szóban forgó csapat (és törekvéseik) között is számos hasonlóság figyelhető meg – azon túlmenően is, hogy az 1903 és az 1929 közti időszakban végig e két csapat között dőlt el, ki végez a tabella első helyén. Mindkét csapat esetében felfedezhetőek tehát az említett asszimilációs törekvések. A nagyrészt

zsidó polgárok által alapított MTK (Magyar Testgyakorlók Köre) esetében a klub nevében szereplő „magyar” jelző az, ami jelzi e törekvést, míg az FTC (Ferencvárosi Torna Club) esetében a sportegyesületnek a piros szín kihagyásával is a nemzeti lobogót idéző színei hivatottak reprezentálni a századforduló környékén még főleg német ajkúak által lakott városrészhez köthető csapat nemzeti elköteleződését. (A klub sváb eredetét idézi az egyesület Fradiként történő emlegetése is, amely a városrész német elnevezéséből a Franzstadtból származik.) Ebben az időszakban a csapatok vallási összetétele még igencsak vegyes volt, semmiképpen sem tekinthető igaznak tehát az a nézet, amely szerint az MTK eredendően zsidó, míg a Ferencváros keresztény csapat volna, előbbi játékosainak nagyjából a fele, míg utóbbinak mintegy negyede volt zsidó származású, a játékosok jelentős része ráadásul ugyanabból a

kispolgári munkás közegből került a csapatba is. Az idő előrehaladtával, a politikai-ideológiai színtér változásával és az egyre inkább intézményesedő antiszemitizmussal egyidejűleg azonban e skatulyák egyre inkább felerősödtek, és a két csapat szembenállását is egyre inkább meghatározta a zsidó – nem zsidó polarizáció 21. Az árjásítás jegyében először Hungáriára átkeresztelt, majd feloszlatott MTK 22 eltűnésével a Ferencváros vált a kor legnépszerűbb csapatává, amely népszerűséget az egyre inkább jobbra tolódó rezsim mindinkább megpróbált saját dicsőségének növelésére is felhasználni gyakorlatilag a rendszer hivatalos csapatává téve a Ferencvárost – ami azonban többek között vidéki népszerűségéből következő, széleskörű társadalmi beágyazottságának 21 Hadas Miklós–Karády Viktor [1995]: Futball és társadalmi identitás - Adalékok a magyar futball társadalmi jelentéstartalmainak

történelmi vizsgálatához. In Replika; 17-18 szám; 94-96 o 22 Gyozo Molnar [2007]: Hungarian Football – A Socio-historical Overview. In Sport in History Vol 27 p 301-302 10 köszönhetően némileg alkalmatlan volt arra, hogy a rendszer reprezentatív csapatává váljon. Láthatjuk tehát, hogy ebben az esetben éppen a politikai hatalom volt az, amely az antiszemitizmus nézetrendszerét széles körben elfogadottá tette, mindinkább közelítve, egy szintre emelve ezzel a mindennapi élet és a szurkolói szubkultúra norma- és értékrendszerét, aminek következtében az antiszemita megnyilvánulások sem a stadionokban, sem azokon kívül nem számítottak devianciának. Hasonlóan alakul a politikai befolyás a kommunista időszakban is, amikor a hatalom megkísérli megfosztani a csapatokat a korábban általuk hordozott jelentéstartalmaktól. Ennek jegyében, ideológiai szempontokat követve óriási átszervezéseket hajtanak végre, az egyesületeket egy-egy

minisztérium, gazdasági ágazat vagy területi egység alá rendelik, nevüktől és klubszíneiktől megfosztják őket, s rövid időn belül az összes jelentős csapat élére a nómenklatúra egy-egy emberét állítják, megteremtve annak lehetőségét, hogy az egyesületek súlyát vezetőjük politikai súlyával lehessen mérni. Ebben az időszakban a nemkívánatosnak, illetve veszélyesnek tekintett csapatokat leginkább a források újraelosztásán keresztül igyekeztek ellehetetleníteni, de a Ferencvárost például legjobb játékosaitól is megfosztották. A rendszer fenntartásokkal viseltetett ugyanakkor az erős csapatnak ekkor már semmiképpen nem tekinthető MTK-val szemben is (színeit megváltoztatták, nevét Textilesre cserélték, és a – többségében zsidó gyárosok által dominált – textilipari dolgozók csapatává nyilvánították az egyesületet). Az ötvenes évektől a csapat újabb változtatásokon kénytelen átesni, amikor a rendszer

egyik leghírhedtebb erőszakszervezetének, az AVH-nak rendelik alá, nevét pedig először Bástyára, majd Vörös Lobogóra cserélik. Érthető módon ezek a változtatások nem kedveztek az egyesület társadalmi megítélésének, a lakosság a „zsidókommunista terrorszervezet klubját”23 látta a csapatban, ami csak tovább erősítette a csapattal szembeni antiszemita érzületeket. A Rákosi-rendszer leginkább privilegizált csapata a néphadsereg fennhatósága alá rendelt, mesterségesen koncentrált játékosállománnyal rendelkező Honvéd lett 24 (amelynek már elnevezése is a mögötte rejlő politikai programról árulkodik), az általa kínált identifikációs lehetőségek pedig a korban egyébként lefojtott nemzeti érzelmek rendszerkonform megélésének engedtek teret. Ez is azt példázza, hogy a politikai erőtér nagymértékben befolyásolja a deviancia fogalmának alakulását és aktuális jelentéstartalmát a futballstadionok

vonatkozásában, hiszen – mint ahogy a totalitárius rendszerek általában – a kommunista 23 24 rezsim is kedvelte a legitimációs aktusként kezelt látványos Freyer Tamás [2004]: A rendvédelmi erők harca a futball-huliganizmus ellen Magyarországon. 29-30o Uo. 11 tömegdemonstrációkat, amelyek közül a futballmeccsek azért is külön kiemelkedő jelentőségűek, mivel ezekben az esetekben elmaradt az egyéb, gyakran felülről szervezett, munkahelyi vagy iskolai akciók keretében megrendezett legitimációs aktusok alapvető velejárójának tekinthető kényszerérzet. Ezen túlmenően pedig a korban szinte kivételes módon a futballmeccsek „tényleges és összetett, érzelmileg és indulatilag átélt” azonosulási lehetőséget kínáltak az egyéni csoportkötöttségeiktől, korábbi identitást meghatározó elemeiktől erőszakkal megfosztott lakosság számára. Lehetőség nyílt továbbá arra is, hogy az eredeti identifikációjuktól

szintén megfosztott, mesterségesen átformált csapatokat a hozzájuk tradicionálisan rögzült, lokális, ideologikus vagy szimbolikus jelentéstartalmakkal ruházzák fel a szurkolók, így a „nép és a rezsim közti ideologikus összhang” 25 kifejezése közben mégiscsak a saját érzületek kifejezésére adódott alkalom anélkül, hogy az a hatalom szemében normasértésnek minősült volna. A Kádár-rendszer ugyan felismerte a különböző csapatokhoz tradicionálisan rögzült szimbolikus jelentéstartalmak szerepét, és igyekezett olyan módon átszervezni a futball világát, hogy a csapatokról leválassza a Rákosi-rendszer által mesterségesen rájuk erőltetett, és általában a lakosság által megvetett és kigúnyolt neveket, klubszíneket és konnotációkat, összességében mégis csökkent a futball legitimációs szerepe, s ezzel együtt csökkent a labdarúgás világába történő politikai beavatkozás mértéke is. 26 Ennek okai többek

között, hogy az életszínvonal-politika formájában a rendszer alternatív belső legitimációs módszert fedezett fel magának, míg a hidegháborús enyhülés a nemzetközi színtéren való ideológiai felsőbbség igazolásának fontosságát csökkentette. Indirekt módon azonban megfigyelhető egyfajta távoli, óvatos beavatkozás (többnyire a Magyar Labdarúgó Szövetségen (MLSZ) keresztül) a politika által igazán szükségesnek ítélt esetekben – ilyen volt például azt MTK tudatosan középcsapati szinten tartása, a rendszer attól való félelmében, hogy a csapat sikerei csak tovább hergelnék az antiszemita indulatokat. (Többek között ezért értékelik sokan a rendszer összeomlásának előjeléül az MTK 1987-es bajnoki címét.) Annak is akadnak azonban kézzelfogható jelei, hogy a rendszer öncélúan már nem avatkozott a stadionok világának mindennapjaiba. Ilyen jelnek tekinthető például a hatvanas évek egyik meghatározó 25 Hadas

Miklós–Karády Viktor [1995]: Futball és társadalmi identitás - Adalékok a magyar futball társadalmi jelentéstartalmainak történelmi vizsgálatához. In Replika; 17-18 szám; 98-101 o 26 Ezzel együtt a futballba fektetett állami erőforrások mértéke is jelentősen csökkent, sokan ezt tartják a magyar futball hanyatlása kezdetének. ld Gyozo Molnar [2007]: Hungarian Football – A Socio-historical Overview In Sport in History Vol. 27 p 308-310 12 csapatának, a Vasasnak a fokozatos visszacsúszása a középmezőnybe, annak ellenére, hogy a klub Kádár János kedvence volt.27 A politikai erőtér újabb változásai tehát azt eredményezték, hogy bár visszatértek a csapatokhoz eredetileg társított jelentéstartalmak, a kollektív emlékezet által őrzött bizonyos momentumok hatására ezek gyakran módosult formában „éledtek újjá”, amelynek több alkalommal is összetűzésekhez, konfrontációkhoz vezettek egyes csapatok szurkolótáborai

között. Ilyen eset például, hogy bár az MTK szurkolótábora ekkorra már több tényező együttes hatására (a holokauszt, a túlélők kivándorlása stb.) jelentősen megcsappant, a csapathoz társított „zsidó” konnotáció tovább élt, így a Fradi-tábor korábbi antiszemita megnyilvánulásai még hosszú időkön át heves indulatokat váltottak ki. (Ilyen volt például az az eset, amikor a hatvanas évek elején egy, a Ferencváros győzelmével zárult MTK-FTC meccset követően, a Fradi-drukkerek egy csoportja a budapesti rabbiképző előtt „legyőztük Izraelt” felkiáltással égetett újságokat.) A diszkriminatív azonosulásnak azonban olykor egészen paradox megnyilvánulásai is előfordultak. Ezt remekül illusztrálja, hogy az izraeli hatnapos háborút követően, 1967-ben szurkolók egy csoportja a Népstadionban az MTK ünneplésével fejezte ki a szovjet befolyás alatt álló arab országok veresége miatt érzett örömét.28 S bár kisebb

incidensektől eltekintve ezen időszak viszonylag békésnek tekinthető, a nyolcvanas évek végére jelentősen megnövekedett a nézőtéri agresszió mértéke, és az atrocitások száma is. Ennek egyik legfőbb oka (az MTK újra-megerősödésén, s ezáltal újra veszélyes ellenféllé válásán túl), a rezsim egyre toleránsabb viselkedése mind az ellenzéki erőkkel, mind a stadionok rendbontóival szemben. A rendőrállam-jelleg fokozatosan megszűnt, az átállási nehézségekkel küzdő rendőrség folyamatosan új kihívásokkal szembesült, a szurkolók szabadságérzete egyre erősödött, ez pedig egyre nagyobb teret engedett a korábban elfojtott erőszakos érzületek kinyilvánításának. Ennél is jelentősebb tényező lehet azonban, hogy a futballmeccsek nézőközönsége is gyökeresen megváltozik ebben az időszakban. Az egyre több alternatív szabadidő-eltöltési lehetőség, a labdarúgás romló színvonala, és a stadionokban egyre inkább

kifejeződésre jutó agresszió egyaránt a felső- és középosztályok idősebb generációinak távolmaradásához járultak hozzá, így amíg az ötvenes-hatvanas években óriási, vegyes társadalmi összetételű és életkorú tömegek tolonganak egy-egy bajnoki meccsen, addig a nyolcvanas évekre már csupán egy kis 27 Freyer Tamás [2004]: A rendvédelmi erők harca a futball-huliganizmus ellen Magyarországon. 32 o Hadas Miklós–Karády Viktor [1995]: Futball és társadalmi identitás - Adalékok a magyar futball társadalmi jelentéstartalmainak történelmi vizsgálatához. In Replika; 17-18 szám; 106-108 o 28 13 létszámú, erősen megfiatalodott „kemény mag” alkotja a publikumot, amely sokkal inkább képes a stadionok légkörének meghatározására – különösen abban az esetben, ha saját csapat biztatásáról egyre inkább az ellenféllel szembeni fellépésre tolódik a hangsúly. 29 Ezen folyamatok összessége könnyedén megadja a kezdő

löketet azoknak a már említett mechanizmusok, amelyek az ilyen formán indulatossá vált szurkolókat az adott ellenfélnek – és a neki tulajdonított identitáselemeknek – megfelelő „fegyver- és eszköztárat” alkalmazva a rasszista/antiszemita megnyilvánulások irányába terelik. Ebben az esetben tehát azt tapasztalhatjuk, hogy a politika futballtól való „elfordulása”, vagyis a hatalom azon döntése, hogy nem él a labdarúgásban rejlő potenciál politikai célokra történő felhasználásával, ugyanakkor nem foglalkozik a szélsőséges megnyilvánulások kezelésével, vagy szankcionálásával sem, ugyanúgy a deviáns viselkedésformák irányába képes terelni a szurkolói szubkultúrát, mint az őket aktívan felhasználó hatalmi törekvések. Rasszizmus – huliganizmus megkülönböztetése és összefüggései, illetve a média szerepének feltérképezése az indulatok generálásában vagy éppen visszafogásában Mivel a

nézőtéri deviancia egyik legsúlyosabb formája a futballhuliganizmus, ami az esetek döntő hányadában rasszista elemekkel is tarkított, fontos kiemelt figyelmet szentelni a két jelenség megkülönböztetésének és összefonódásuk okainak. A huliganizmus komoly történelmi múltra tekint vissza. Ahogy a labdarúgás, úgy annak ilyen formán megnyilvánuló válságtünete is Angliából származik – a hooligan szó a társadalom perifériáján élő munkakerülőt, csavargót jelöl – széles körben elterjedt jelenséggé azonban csak az 1960-as években vált. (Magyarországon, többek között a fentebb bemutatott politikai okok következtében is, csak a nyolcvanas évek végén, a kilencvenes évek elején vált jellemzővé.) A jelenség kutatói az elterjedés viszonylag kései időpontját az 1960-as és 1970-es években a fiatalságra fokozottan jellemző identitáskereséssel és értékválsággal szoktak magyarázni, amelyhez szorosan kapcsolódik a

tekintélyelvűség és a társadalmi kényszerek elvetése az ifjúság részéről. Mindemellett az is hozzájárult a huliganizmus terjedéséhez, hogy a vonatkozó időszakban jelentősen átalakult a mérkőzések nézőközönsége, s a középosztályt leginkább az alkalmi munkából élők váltották a lelátókon, akik számára a meccsek és a pubok 29 Uo. 14 látogatása jelentette a még elérhető, viszonylag olcsó szórakozás lehetőségét 30. Elsősorban ezekre a fiatal férfiakra volt jellemző, hogy a mérkőzéslátogatás célja számukra már nem merült ki a meccs élvezetében, hanem egyfajta területvédelemmel is kiegészült 31 , a „mieinknek” a másik csapat szurkolóitól, az „idegenektől” való védelmével. Ez az attitűd azon túlmenően, hogy a stadionok meghatározott területeinek „uralásával” párosult, az – egyébként a szűkös munkaerőpiaci lehetőségekre is veszélyes – idegenek legyőzése által lehetőséget

teremtett a társadalom perifériájára szorult, hatalommal nem rendelkező emberek számára, hogy úgy érezzék, saját hétköznapi kudarcaik felett is győzelmet arattak, s ha csak egy rövid időre is, de ők is irányítóivá válhattak az eseményeknek 32 – többek között ezzel is magyarázható, honnan ered a huliganizmus és a xenofóbia napjainkban oly egyértelműnek tűnő kapcsolata. Az idegenektől való hatékony védelem érdekében ugyanis egyre szélesedő eszköztár bevetését alkalmazták a huligánok, kezdve a káromkodásoktól és szóbeli szidalmazásoktól, a rivális csapat játékosainak/szurkolóinak megkergetésén vagy fizikai bántalmazásán keresztül a stadionok és azok környékének megrongálásáig 33. E gyakorlat széles körben való elterjedésében komoly szerepet játszott – a tömegközlekedés és a média fejlődésével párhuzamosan –, hogy ezek a szurkolók előszeretettel követték csapatukat belföldön és szerte

Európában egyaránt. Ezzel alapvetően két hatást váltottak ki az ellenfél szurkolóiból: a visszafogottabbakból rettegését, és a további mérkőzésektől való távolmaradást, a hevesebb vérmérsékletűekből pedig hasonló válaszreakciókat – így váltak a kezdetekkor az angol szurkolók Európa-szerte hírhedtté. Napjainkban azonban a huliganizmus nemhogy angol, de még kontinentális európai jelenségnek sem mondható (kifejezetten gyakori például Dél-Amerikában), ahogy ma már a huligánok társadalmi státuszának összetétele sem homogén. Utánpótlását a huliganizmus – ahogy a kezdetekkor, úgy napjainkban is – leginkább a társadalomban helyüket kereső fiatalokból nyeri (társadalmi státusztól függetlenül), akik egyéb, számukra respektálható és követendő példának tekinthető közösség nélkül könnyen hajlamosak a huliganizmus által kínált alternatív értékek és szabályok követésére, mivel vonzó lehet

számukra a csoport védelmező erején túl a férfiasnak vélt erőszakon alapuló dominancia és az elfojtott érzületek 30 Freyer Tamás [2004]: A rendvédelmi erők harca a futball-huliganizmus ellen Magyarországon. 26-27o Földesiné Szabó Gyöngyi – Gál Andrea – Dóczi Tamás [2010]: Sportszociológia. Semmelweis Egyetem Testnevelési és Sporttudományi Kar, Budapest. 137-138o 32 Freyer Tamás [2004]: A rendvédelmi erők harca a futball-huliganizmus ellen Magyarországon. 9 o 33 Földesiné Szabó Gyöngyi – Gál Andrea – Dóczi Tamás [2010]: Sportszociológia. Semmelweis Egyetem Testnevelési és Sporttudományi Kar, Budapest. 137-141 o 31 15 kifejezésének lehetősége is 34 . Az ilyen típusú, rendbontásra hajlamos csoportok számának növekedése egy-egy csapat addig egységes szurkolótáborának polarizációját eredményezi. Ez a jelenség magyar lelátókon is egyértelműen megfigyelhető, amikor jól láthatóan elkülönülnek a békés és

a rend megzavarására hajlamos nézők csoportjai. Az utóbbiak közé keveredő, az identitáskeresés fázisában lévő fiatal könnyen hiheti, hogy az általuk tanúsított magatartás a szurkolás természetes velejárója, s a csoporthoz való tartozás feltételeként élheti meg a zavargásokban való részvételt, amelynek társadalmi veszélyeit a felfokozott érzelmi állapotban nem érzékeli. Így például az okozott anyagi károknak (mivel azokat általában egy távoli entitásnak, nem konkrét személynek okozzák) a rendbontók szemében nincs jelentősége, a verekedések könnyen igazolhatók a „csoport védelme” által, míg az egyéb sértő megnyilvánulásokra – mint a rasszista bekiabálások, vagy a stadionokban tiltott önkényuralmi jelképek becsempészése stb. – csupán bagatell ügyként tekintenek, amelyekkel foglalkozni is felesleges. Különböző szurkolói csoportok tovább erősítik ezeket a vélekedéseket, annak kinyilvánítása

által, hogy szerintük maga a futballhuliganizmus sem más, mint a társadalom túlérzékenysége, nem pedig valós probléma. Egyes önkényuralmi jelképek tiltásának értelmét ennek megfelelően egyáltalán nem értik, és nem érzik jogosnak, míg a sértő, xenofób megnyilvánulásokat is csupán szabad véleménynyilvánításként értékelik 35 . Láthatjuk tehát, hogy a rasszizmus alapvetően nem szükséges velejárója a huliganizmusnak, sokkal inkább eszköze annak, amennyiben adekvát „fegyvernek” tűnik az adott ellenféllel szemben – bár gyakran szinte már puszta megszokásból is előfordul például „cigányozás” nem roma származású játékosokkal vagy szurkolókkal szemben is. E jelenség bagatellizálásának veszélyei egyébként jóval túlmutatnak a futballstadionok világán, hiszen – csak egy példát említve – az ily módon „kallódó”, közösséget kereső, befolyásolható fiatalok (a lelátókon „összeszedett”

idegenellenesség és átértelmezett hazafiasság-definíció birtokában) könnyen válhatnak szélsőséges politikai erők célközönségévé, vagy akár utánpótlás-bázisává is. Mindezeken túlmenően azonban, kiemelten fontos szerepe van a huliganizmus jelenségének terjedésében az írott és az elektronikus sajtónak is. Mivel a futball alapvetően egy „könnyen közvetíthető” sportág, amely ráadásul óriási tömegbázissal és népszerűséggel rendelkezik, hamar felfigyelt rá a média is, a labdarúgás pedig látványsportággá alakult. Ennek megfelelően óriási publicitást kapott minden hozzá kapcsolódó jelenség a pályán és azon kívül, így a huliganizmus is. Az a tény, hogy ezek a jelenségek gyakran 34 35 Freyer Tamás [2004]: A rendvédelmi erők harca a futball-huliganizmus ellen Magyarországon. 12-13 o; 27 o Freyer Tamás [2004]: A rendvédelmi erők harca a futball-huliganizmus ellen Magyarországon. 12 o 16

médiaszenzációként kerültek a köztudatba, a szélsőséges szurkolói csoportok egy részére motivációs erőként hatott, hiszen úgy tekintettek a rendbontásokra, mint – a médiában való megjelenés lehetőségén keresztül – az átmeneti hírnév megszerzésének lehetőségére (ha nem is személy szerint, de az adott szurkolói szubkultúra számára). Egy másik, talán még fontosabb, a társadalom egészére gyakorolt hatása azonban e szenzációk közlésének, hogy az ilyen típusú hírek lassan megszokottá váltak, a lakosság elkezdett úgy tekinteni rájuk, mint a mérkőzések természetes velejáróira, így ma már szinte teljesen természetesnek számít, ha valaki egy-egy rangadó napján inkább a hosszabb utat választja hazafelé az érintett stadion elkerülésének érdekében. Ennek az állapotnak a magyarországi kialakításában különösen nagy szerep tulajdonítható a rendszerváltáskori – akkor egyébként is átszerveződő, az

átállás nehézségeivel küzdő – médiának, amely gyakran csak a szurkolói agresszióra adott rendőri választ tudta megörökíteni, a kiváltó okokat nem volt képes „lencsevégre kapni”, gyakran jogszerű intézkedések esetében is rendőri brutalitás látszatát keltve ezáltal. Tette mindezt egy olyan közegben, amelyben még élénken éltek a valós rendőri brutalitás emlékei, ezért a társadalom bizonyos fokú túlérzékenységgel reagált minden olyan incidensre, amelyet kapcsolatba lehetett hozni a gyülekezési- vagy szólásszabadság korlátozásával. Ebből kifolyólag gyakran a rendőrség is bizonytalan volt abban a tekintetben, hogy milyen fokú toleranciával viseltessen a nézőtéri agresszió bizonyos formáival szemben. Az antiszemita rigmusok skandálását például egészen a kilencvenes évek végéig nem minősítették sem rasszistának, sem valódi rendbontásnak, s a nézők stadionbéli vagy városi randalírozásait is csak ekkor

értékelték szankcionálandó tevékenységnek. A rendőrség azonban még ezután is gyakran csak szemlélője volt a zavargásoknak, s ha mégis közbeavatkozott, azt abban a biztos tudatban tehette, hogy másnap mind az írott, mind az elektronikus sajtó rendőri túlkapásokról, a szabadságjogok korlátozásáról fog beszámolni. Az évtized második felében pedig az is tovább bonyolította a helyzetet, hogy futballhuliganizmus kezelése már nem csupán rendfenntartói feladatként, hanem különböző politikai erők programjaként is megjelent (miután újra politikusok kerültek a nagyobb klubok vezetőségébe), így a mérkőzések biztosításáért felelős parancsnokoknak már nem csupán a hatályos jogszabályok alapján kellett mérlegelnie, hanem figyelembe kellett vennie intézkedéseinek esetleges politikai aspektusait, következményeit is36. E mérlegelés sikeressége annak fényében különösen fontos, hogy az egyes politikai erőktől alapvetően nem

idegen, hogy célul tűzzék ki egy-egy csapat 36 Freyer Tamás [2004]: A rendvédelmi erők harca a futball-huliganizmus ellen Magyarországon. 4 o; 9-11 o 17 szurkolótáborának választóik körébe szervezését, de a politikusok lelátókon való megjelenése sem szokatlan jelenség, hiszen jövedelmező lehet számukra mind abban a tekintetben, hogy szimpatizánsokat szerezhetnek a fiatalok körében, mind a médiában való megjelenés lehetőségének szempontjából. A szélsőségesebb politikai csoportoknak ezeken túlmenően magának a futballhuliganizmusnak a támogatása is érdekében állhat, hiszen a rendbontások magasabb száma felszínre hozhatja és reprezentálhatja is a fennálló rendszer gyengeségeit. Mivel a futball a rá irányuló figyelem jelentős részét a médiának köszönheti, a sportág gazdasági értékét is leginkább a sajtófigyelem adja. Azzal azonban, hogy a média ily módon felerősítette a labdarúgás jelentőségét, növelte

saját társadalmi felelősségét is, hiszen – a már említett tényezőkön kívül – alapvetően ezeknek a közvetítéseknek a hatására vált nemzetközivé az alapvetően lokális problémaként feltűnő huliganizmus. A média aktív jelenlétének köszönhetően egy-egy, futballhuliganizmushoz köthető incidens ma már nem marad meg helyi szinten, ezek az incidensek pedig devalválják a sport alapértékeit, és képesek a „fair play” elvének hiteltelenítésére is, arról nem is beszélve, hogy komoly anyagi károkat is okozhatnak egy-egy adott klubnak vagy nemzeti válogatottnak, a támogatók elriasztásán vagy az illetékes szervezetek által kiszabott büntetések révén. Napjaink médiumai azonban felismerni látszanak e társadalmi felelősséget. Ennek egyik legszembetűnőbb jele a különböző rasszizmus-ellenes kampányokban való közreműködésük, illetve az, hogy ma már szinte minden fontosabb mérkőzés szünetében végignézhetünk egy-egy

ilyen témájú reklámot vagy kampányvideót – Magyarországon ilyen például az MLSZ és médiapartnerei, illetve a különböző klubcsapatok által életre hívott A gyűlölet nem pálya címet viselő kezdeményezés is, amelynek célja „a lelátón tapasztalható gyűlölködő, rasszista és megbotránkoztató megnyilvánulások visszaszorítása, a sportszerű és szenvedélyes szurkolásért” 37 . Hasonlóan nagy előrelépés az is, hogy a fontos mérkőzéseken előforduló, erőszakos szurkolói megnyilvánulásokat, rendbontásokat (ilyen például egyes drukkerek pályára való beszaladása is) a TV csatornák nem közvetítik, a pillanatnyi hírnév megszerzésének lehetőségét kiiktatva ezzel a lehetséges motivációs tényezők közül, ezzel is csökkentve az ilyen jellegű megnyilvánulások előfordulási esélyeit. Nemzetközi és magyarországi szabályozási áttekintés Fontos kiemelni azonban, hogy a média szerepe nem korlátozódik csupán a

szurkolók csoportjainak befolyásolására (az indulatok gerjesztésére vagy visszaszorítására), hanem 37 http://www.mlszhu/blog/2013/05/15/a-gyulolet-nem-palya-kampany-a-sportszeru-szurkolasert/ 18 hatással bírnak a jogalkotókra is mind a sportesemények közvetítésén, mind pedig a társadalmi nyomás hatalom felé történő közvetítésén keresztül. Ahhoz ugyanis, hogy a huliganizmus és a hozzá kapcsolódó rasszista megnyilvánulások érdemben szankcionálhatóak és visszaszoríthatóak legyenek elengedhetetlen az átlátható jogi háttér és a pontosan körülhatárolható jogi kategóriák. Ezek kidolgozása azonban hosszadalmas folyamatnak bizonyult, amely viszonylag sokáig váratott magára. Jellemző volt továbbá, hogy a hatalom sem igyekezett felgyorsítani az ez irányú jogalkotást, csak azokban az esetekben „kapott észbe”, amikor a huliganizmus problémája előtérbe került, ez pedig sajnálatos módon leginkább a korabeli Angliában

oly jellemző stadionkatasztrófák után következett be, a hasonló esetek megelőzésének, illetve a lakossági pánik elkerülésének érdekében. Mivel egyes nyugati államokban maga a jelenség is jóval korábban jelentkezett, mint Magyarországon, ezért a nézőtéri atrocitások visszaszorítására irányuló első fontosabb jogszabályok is ezekben az országokban születtek. Az így keletkezett nemzetközi joganyag pedig alapjaiban határozta meg a magyarországi rendelkezéseket, hiszen alapvetően ezek ratifikációjával kezdődtek a huliganizmus / rasszizmus megfékezésére irányuló hazai törekvések, így irányadó lehet az ezek alapjául szolgáló jogfejlődés vizsgálata. Bár Angliában 1902 és 1985 között több, mint háromszáz szurkoló vesztette életét különböző stadionkatasztrófákban, leomló falak, leszakadó korlátok, vagy nézőtéri összecsapások következtésben – amelyeknek többsége a sportlétesítmények leromlott

állapotának, és a bennük kirobbanó, kezelhetetlen méretű konfliktusok kölcsönhatásának számlájára írható –, míg a sérültek száma ennek több, mint négyszeresére tehető, Európa igazán csak az 1985-ös heyseli katasztrófa38 után eszmélt fel. A mérkőzés óriási tétjén túl (a bajnokcsapatok Európa Kupájának döntője) a brüsszelit az is kiemeli az „egyszerű” balesetek sorából, hogy ez volt az első olyan tömegszerencsétlenség, amelyet több millió néző, élő egyenes adásban követhetett végig. A másik ok, amiért a tragédia olyan sokkoló hatással bírt, az volt, hogy gyakorlatilag senki nem számított rá. Brüsszel rutinos rendezőnek számított, amely kötelességeinek megfelelően óriási erőkkel készült a Liverpool - Juventus mérkőzés biztosítására (csak magát a stadiont több, mint háromezer rendőr biztosította, de készenlétben állt a város teljes rendvédelmi apparátusa is). A világ legismertebb

futballkatasztrófához végül az vezetett el, hogy amikor két csoport összeszólalkozása komolyabb összecsapásba torkollott – a találkozó olyan korai szakaszában, amire senki nem számított, így a rendőrök döntő része még a létesítményen kívül tartózkodott 38 Tarján M. Tamás: 1985 május 29 – Tragédia a Heysel Stadionban In Rubiconline: http://www.rubiconhu/magyar/oldalak/1985 majus 29 tragedia a heysel stadionban/ 19 –, az olasz szurkolótábor mögötti fal leomlott, menekülés közben pedig agyontaposták egymást az emberek. A tragédia 38 áldozatot követelt, a sérültek száma pedig majdnem elérte a 600-at is, miközben a látvány Európát megrázta, amely összefogott a futballhuliganizmus visszaszorítása érdekében. S bár a javulás tagadhatatlanul megkezdődött a katasztrófa után, a valódi áttörés csak a kilencvenes években következett be, egy újabb brutális szerencsétlenség után, mégpedig a terület jogi

szabályozásának másik jelentős katalizáló eseménye az 1989-es Liverpool – Nottingham Forrest mérkőzés tragédiája után, amikor is 96 liverpooli szurkoló lelte halálát a lelátókon39. A sajnálatos eseményeket követően 1990-ben Lord Justice Taylor átfogó jelentést készített, amelyben megpróbálta feltárni a katasztrófák közvetlen kiváltó jelenségének tekintett futballhuliganizmus okait 40, illetve célul tűzte ki annak rövidtávú szankcionálást és hosszútávon történő megszüntetését. A végleges Taylor-jelentés 76 pontban foglalta össze a probléma megoldásának módját és lehetséges eszközeit, amelyek pontok figyelembe vételével ezt követően több kiemelt jelentőséggel bíró törvény is született Angliában a jelenség megfékezésére (1991: Football Offences Act; 1994: Criminal Justice Act; 1999, 2000: Football Disorder Act). Előrelépések történtek továbbá a nemzetközi színtéren is. A megszülető ajánlások,

határozatok, ha orvosolni ugyan nem is tudták a problémát, egy átfogó nemzetközi normarendszer kialakításának terén elért eredményeik komoly hatással bírtak mind az atrocitások megelőzése, mind azok kezelése terén. A teljesség igénye nélkül, csak a legfontosabb ezekre vonatkozó intézkedéseket kiemelve: vizsgálat történt a rasszizmus és az idegengyűlölet sportban tapasztalható jelenlétéről, ajánlást tettek a nagy tömegeket vonzó sportesemények alkalmával történő nemzetközi információcserére, együttműködésre szólították fel a tagországokat a törvényes rend és a közbiztonság megteremtésének és fenntartásának érdekében, illetve határozatot hoztak a futballhuliganizmus megelőzéséről és visszaszorításáról a stadionokból való kitiltás és a média irányelveinek érvényesítése révén41. Magyarország 1990-ben, ezen határozatok ratifikálásával csatlakozott a nézőtéri agresszió elleni

küzdelemhez, ez azonban sok esetben kevésnek bizonyult, részben a nemzeti sajátosságokra is reagáló hazai kiegészítő jogalkotás akadozásának, nehézkességének következtében, részben pedig egy hatékony és a társadalom támogatását bíró jogalkalmazói apparátus hiányában. Bár elemzők a magyar futballhuliganizmus kezdetét az 1990-es FTC39 Freyer Tamás [2004]: A rendvédelmi erők harca a futball-huliganizmus ellen Magyarországon. 103-107 o Földesiné Szabó Gyöngyi – Gál Andrea – Dóczi Tamás [2010]: Sportszociológia. Semmelweis Egyetem Testnevelési és Sporttudományi Kar, Budapest. 140-141 o 41 Freyer Tamás [2004]: A rendvédelmi erők harca a futball-huliganizmus ellen Magyarországon. 64-66 o 40 20 Vác mérkőzésen kitört tömegverekedéshez szokták kötni, a témában releváns jogalkotói intézkedés – a Rendőrségi Törvény, és az azt kiegészítő belügyminiszteri rendelet formájában – egészen 1994-ig váratott

magára. A stadionokban tapasztalható indulatok, a szurkolók és a rendőrök közti feszültségek 1994 tavaszán váltak tarthatatlanná, amikor is – a korábban már tárgyalt tényezők következtében – a rendőri intézkedések bizonytalansága már olyan mértékű tehetetlenségbe torkollott, hogy a szurkolók egy csoportja még egy rendőr fegyverét is elvette. A rendőrség ezek után megsokszorozott erőkkel készült a következő „erőszakgyanús” mérkőzés, a Honvéd - FTC biztosítására, s amikor a meccs végén a felbőszült drukkerek a pályára rohanva kezdtek randalírozni (miközben a tömegverekedésbe edzők és játékosok is belekeveredtek), a rendőrség csak lovas egységeinek bevetésével volt képes megfékezni a zavargásokat. S bár az esemény megítélése ellentmondásos volt (annak ellenére, hogy sokak szerint a rendőri intézkedések jogszerűek voltam, másnap a belügyminiszter mégis elnézést kért a szurkolóktól), arra

mindenképpen felhívta a jogalkotók figyelmét, hogy a terület szabályozatlansága óriási veszélyeket rejt magában. Ennek szellemében születtek az említett jogi normák, amelyek a stadionokon belül a rendezőket, azon kívül a rendőrséget tették felelőssé, a rendvédelmi szervek létesítményen belüli közbeavatkozását pedig konkrét törvénysértéshez kötötték. További előrelépést jelentett a lelátók biztonságának szavatolása érdekében az 1998-as Személy- és Vagyonőrökről szóló törvény, amely a rendezői feladatokat is képesítéshez kötötte, kiküszöbölve ezáltal az illegálisan fizetett, csak a csapatukhoz lojális, a rendet régi szurkolói kapcsolataik segítségével fenntartani képes „szurkolói rendezők” tevékenységét, akiknek egyes klubok esetében a vezetőség védelmi pénzeket fizetett, amelynek összegével való elégedetlenség esetén a „rendező” maga generálta a rendbontásokat. A rendbontások,

rasszista indíttatású atrocitások számának növekedésével párhuzamosan az MLSZ is fellépett a stadionokban tapasztalható erőszak visszaszorítása érdekében: a játékvezetőket az agresszív játékosok erélyesebb szankcionálására szólította fel, és megteremtette a lehetőségét a mérkőzések megszakítására vagy idő előtti befejezésére abban az esetben, ha a lelátókon rendbontás történik – e rendbontás kategóriájába pedig beletartoznak a rasszista, idegengyűlölő bekiabálások is. Ez különösen a tekintetben jelentős előrelépés, hogy az MLSZ felismerte a játékosok szerepével járó felelősséget, hiszen ők a sport világának azon képviselői, akikre az ifjúság felnéz, és akikre az utánpótlás-generációk példaképnek tekintenek. Ennek megfelelően, ha a fiatalabb generációk azt látják, hogy a pályán megengedett az hétköznapi körülmények között minősíthetetlen viselkedés, „az 21 obszcén vagy

rasszista rigmusokat, dalokat, jelszavakat gyermekmondókaként tanulják meg.” Arról nem is beszélve, hogy a pályán tapasztalható sportszerűtlen erőszak képes a nézőtérre is „átsugározni” a konfliktust, amely hatás a „fair játék” szellemiségével leredukálható volna. 42 Ugyanakkor a mérkőzés leállításának lehetősége bár fontos eszköz a játékvezető kezében, alkalmazása ritkaságszámba megy, mind Magyarországon, mind nemzetközi színtéren, a játékvezetők attól való félelmében, hogy a meccs idő előtti lefújása, csak még erőteljesebb indulatokat váltana ki 43 . Valamivel nagyobb a gyakorisága a mérkőzések rövid megszakításának, amely kényszerszünet alatt a játékosok megpróbálhatják lecsitítani saját szurkolótáborukat. A „fair játék” mellett a „fair szurkolás” népszerűsítésére is voltak kezdeményezések, ezek közül kiemelkedő az Ifjúsági és Sportminisztérium Szurkolj, ne háborúzz!

elnevezésű kampánya, amely az „ingadozó” drukkerek „jó oldalra” állítását tűzte ki célul. Az igazi áttörést azonban mindenki a 2000-es második Sporttörvénytől és a hozzá kapcsolódó 2001-es, a sportrendezvények biztosításáról szóló kormányrendelettől várta, amelyek minden közterületen történő rendfenntartási feladatot a rendőrség illetékességébe utaltak, lehetővé tették ugyanakkor, hogy térítés ellenében a rendőrség is vállalhasson belső rendezvénybiztosítási feladatokat, innentől kezdve tehát a szervezőkön múlt, hogy a gazdaságosabban foglalkoztatható személy- és vagyonőrök szolgálatát veszik igénybe, vagy a drágább, de nagyobb beavatkozási hatáskörrel rendelkező rendőrségét. Fontos előrelépés volt továbbá a stadionbeli rendbontások szankcionálásának ügyében a Büntető Törvénykönyv kibővítése a rendbontás tényállásával, illetve a szabálysértési törvénynek a rendzavarás

fogalmával történő kiegészítése. Ezeknek a változtatásoknak következtében az addig a futballhuliganizmus különböző eseteinek (rasszista megnyilvánulások, önkényuralmi jelképek használata, rongálások stb.) nehézkes – így legtöbbször elmaradó – bírósági szankcionálására is lehetőség nyílt 44. A Sporttörvényt utoljára 2014-ben módosult, amely módosítás alapvető célja, hogy a szurkolókat – az azonosításukra szolgáló MLSZ szurkolói kártyákon túlmenően – biometrikus sablonok alapján (ujj- vagy vénalenyomat, íriszkép) is azonosítani lehessen45, ez ellen azonban több jogvédő is tiltakozik. 42 Freyer Tamás [2004]: A rendvédelmi erők harca a futball-huliganizmus ellen Magyarországon. 67-70 o; 92-93 o. 43 2013-as eset például, hogy rasszista szurkolói rigmusok miatt a játékvezető, Jónás Kornél félbeszakította a Nógrád Megyei II. osztály egyik mérkőzését

http://www.origohu/sport/magyarfoci/20130929-jonas-kornel-biro-rasszizmus-miatt-felbeszakitott-egyfutballmeccsethtml 44 Freyer Tamás [2004]: A rendvédelmi erők harca a futball-huliganizmus ellen Magyarországon. 94-95 o 45 http://www.jogiforumhu/hirek/32033 22 Összegzés A bemutatott tendenciák figyelembevételével kijelenthetjük, hogy bár a különböző sportágakban alapvetően jelen van az erőszak valamilyen formája, ennek szélsőséges, elsősorban rasszista, xenofób megnyilvánulásai általában a stadionokon kívüli tényezőkkel: az egyének saját társadalmi hátterének, a politikai erőtérnek, a rendezvény biztosításának módjával, illetve annak szakszerűségével / szakszerűtlenségével, az események sajtóvisszhangjának, a vonatkozó jogszabályok biztosította lehetőségeknek és egyes szociológiai-pszichológiai hatásoknak az együttesével magyarázhatóak. Mivel ezek külső tényezők csak minimális mértékben

befolyásolhatók egyéni szinten, a futballban tapasztalható rasszista agresszió – még megfelelően kialakított szankcionálási keret esetében is – csak összefogással szorítható vissza. Azt, hogy ennek fontosságát már az egész sportolói-szurkolói közösség – és egyes esetekben a politika is – felismerte, a pozitív hangvételű, a mérkőzéseket ünnepként értelmező szurkolói felfogás népszerűsítésére irányuló kampányok, programok és kezdeményezések számának és minőségének növekedése illusztrálja a legjobban, amelyek remélhetőleg képesek lesznek fellazítani azt a napjainkban sajnos törvényszerűnek tekinthető összefonódást, ami a futball és a rasszizmus fogalma között tapasztalható. 23