Politics | European Union » Jakab Péter Dénes - Az európai integráció kezdetei a Schuman-tervvel bezárólag

Miskolci Egyetem Bölcsészettudományi Kar Az európai integráció kezdetei a Schuman-tervvel bezárólag Külső Konzulens: Dr. Mózes Mihály Egyetemi Tanár Készítette: Jakab Péter Dénes Történelem szak Belső Konzulens: Gedő Éva Egyetemi Tanársegéd Miskolc 2004. „Az emberiség szolgálata ugyanolyan kötelezettség, mint a hazánk iránti hűség parancsa.” (Robert Schuman) 2 Tartalom 1. Elószó 5 2. Bevezetés 6 3. Az európai egység előzményei 9 3.1 Az európai egység történelmi változásai 3.2 Elméletek az európai egységre 9 12 4. „A nemzetközi helyzet fokozódik” 19 4.1 „One World”-ből bipoláris világ 19 4.2 Nyugat-Európa a második világháború után 23 5. Integráció a II világháború utáni években 30 5.1 Nyugat-Európa és az integráció kérdése 30 5.2 Föderalizmus vagy kormányközi együttműködés 37 5.21 Föderalisták 37 5.22 Funkcionalisták 38 5.23 Unionisták 39 5.3

Biztonságpolitikai együttműködés 40 5.31 Dunkerque-i Szerződés 41 5.32 Brüsszeli Szerződés és a NATO 42 5.4 Az integráció politikai aspektusai 44 5.41 Kereszténydemokrácia és integráció; út az Európa Tanács megalakulásához 5.42 Európa Tanács 45 47 5.5 Gazdasági integráció 49 5.51 OEEC 49 5.52 Schuman-terv 51 6. Utószó 56 3 7 Függelék Végjegyzet 58 Melléklet 61 Bibliográfia 70 Summary 74 Képek 75 4 1. Előszó Az európai integrációról írni napjainkban meglehetősen népszerű elfoglaltság, hisz a szerző olyasvalamiről próbál tájékoztatni, ami többé-kevésbé ismeretlen, misztikus, s mint minden ilyen, kicsit rémisztő is egyben. Ahhoz pedig, hogy félelmeinktől megszabaduljunk meg kell ismernünk annak tárgyát, józanul csak akkor ítélkezhetünk róla. Az érdeklődő ezért könyvet vásárol, tájékozódik, információkat gyűjt, próbálja eltüntetni a fejében lévő fekete foltokat,

megkísérli logikusan felépíteni a már meglévő ismereteket. Ezért kitartóan olvas és olvas. A kérdések meg csak jönnek és jönnek, s valahogy nem akarnak elfogyni. Mintha mindig hiányozna egy utolsónak vélt láncszem a megértéshez, amelyet fel kell kutatnunk, hogy azt higgyük, végre hátradőlhetünk. Nos magam is, mint Magyarország jövőjéért aggódó, s ezért az Európai Unióról mindent tudni akaró érdeklődő könyveket vásároltam, és olvastam, és kérdeztem, és olvastam, és Rezignáltan vettem tudomásul, hogy kezd minden átláthatatlanná válni. Mi az a Bizottság? Döntéshozó szerv! Vagy végrehajtó? Vagy mindkettő? De akkor hol van a hatalom szétválasztásának elve! És a Tanács? Ő a legfőbb döntéshozó? De akkor mit csinál a Parlament? Az csak úgy van? Vagy netán az is döntést hoz? S amikor ezekre a kérdésekre úgy, ahogy választ kaptam, belevetettem magam a Nizzai Szerződésbe, és megint csak olvastam és olvastam, és

túl gyakran találkoztam azzal a tulajdonnévvel, hogy Amszterdami Szerződés. Igen Egy újabb fekete folttal kerültem szembe, amely aztán egy másikat tárt fel Maastrichti néven. Ráadásul ebben azzal a ténnyel kellett szembesülnöm, hogy megalakul az Európai Unió. Azt hittem ez egy sokkal régebbi „intézmény” Akkor hogyhogy most megalakul? És ekkor kétségbeesve tettem fel a kérdést: ha minden kérdés újabb és újabb kérdést szül, akkor mégis hol kezdjem el a megértést? Pont ott. Esett le tantusz. A kezdeteknél Az integráció jelenlegi állását csak úgy érthetem meg, ha megértem a gyökereit, ha megértem azt a történelmi szituációt, amikor egy hatalmát vesztett kontinens kénytelen volt rádöbbenni arra, hogy míg önmagával viaskodott a világ megváltozott, s most neki is változnia kell. Rájöttem, hogy felesleges bármilyen kérdést is feltennem az integráció jelenével kapcsolatban addig, amíg nem ismerem meg kellően a

múltját, amíg nem ismerem meg kellően az európai integráció kezdeteit. Ezért választottam ezt szakdolgozatom témájául. 5 2. Bevezetés Az európai integráció vizsgálatakor legelőször egy igen összetett kérdéskört kell tisztáznunk, nevezetesen mit is nevezünk Európának. Először erre próbálok választ adni Európa nem pusztán és nem is elsősorban földrajzi fogalom, hisz ebben az értelemben inkább tűnhet az eurázsiai kontinens különös nyúlványának, amivel aligha volna érdemes sokat foglalkozni. Ezzel szemben Európa a történetileg kialakult emberi kultúrák egyike, amelynek különböző elemeit − tehát egy-egy országot, etnikumot − közös fejlődés fogja össze.1 Kérdés persze, hogy kik tartoznak bele ebbe a közös fejlődésbe, ebbe a közös kultúrába, ha egyáltalán van ilyen.2 Természetesen azok, akik az európai kultúrának az adott korszakban domináló jeleit valamilyen mértékben magukon viselték, legyen az a

középkori kereszténység, vagy a 18. s zázadi felvilágosodás Ennek megfelelően nem tartozhatott Európához az Oszmán Birodalom, s nem tartozhatott Európához Oroszország sem egészen addig, amíg a felvilágosodás jelei meg nem jelentek a nyugati részeken. De ezek után is csak az említett területek válhattak „európaivá” Magyarország, mint a Habsburg Monarchia része szervesen hozzátartozott a kontinenshez, bár az elég mostohán viseltetett iránta. Világos tehát, hogy az európai kultúrának volt, és mai napig is van egy fejlettebb epicentruma, amelyet hatalmas, kiterjedt peremzónák vettek, vesznek körül. Előbbihez hozzátartozott a polgári fejlődésben élen járó Anglia, Hollandia, de ide sorolható a forradalom előtti feudális Franciaország, sőt a vele közvetlenül határos német és olasz vidék is. A peremvidéket északon Skandinávia, délen a spanyol félsziget, és Dél-Itália, keleten pedig a l engyel-cseh-magyar zóna alkotta.

Utóbbiakat az epicentrumból állandó hatások, kihívások érték, amelyek vagy elősegítették, vagy hátráltatták fejlődésüket. Az például kétségtelennek tűnik Kelet-Közép-Európa vonatkozásában, hogy a 16. s zázadtól kezdve az atlanti világpiac kialakulása során a fejlettebb nyugati országok gazdasági, ipari, polgári fejlődése nekilendült, és ez előnytelenül érintette a keleti zónát, amely agrártermelővé vált, s fejlődése megtorpant. A gazdaságtörténészek többsége épp’ ebben véli felfedezni a térség lemaradásának okait.3 Az epicentrumnak, s ebből adódóan magának az európai kultúrának van egy másik jellemző vonása, az expanzió, a terjeszkedés. Persze mondhatnánk, hogy ez más kultúrára is jellemző, ami igaz is, az európai viszont sokkal messzebb érő, szerteágazóbb és tartósabb volt. Már a középkorban megindult egy belső expanzió kelet felé, melynek során 6 német telepesek érkeztek

Skandináviába, illetve a Visztula és a Duna vidékére. Ezt követte a 15. századtól kezdve a külső terjeszkedés az Újvilág és Ázsia felé, melyben ─ érthető módon ─ Európa atlanti partvidékének országai jártak az élen. A létrehozott kolóniák sorsa ezután természetesen nagymértékben összefüggött Európa belső küzdelmeinek alakulásával. A napóleoni háborúk után függetlenné váltak a latin-amerikai államok, a 20 században pedig, főleg a 2. vi lágháború után, megindult a dekolonizáció, a gyarmati rendszer felbomlása. Ezt követően már nem angol és francia csapatok állomásoztak Amerikában, hanem amerikai csapatok Európában. Ezzel összefüggésben szót kell ejteni egy másik fontos, negatív jelenségről, a politikai megosztottságról. Európa viszonylag kis kontinens, mégis jó néhány kisebbnagyobb politikai egységre tagolódott a történelem folyamán A középkorban gyakran egyegy országon belül is fegyvert

fogtak egymás ellen a f eudális tartományurak Később, a 15-16. századtól kezdve az egységesebbé vált, jobban megszervezett újkori nagyhatalmak rivalizálása, nemegyszer fegyveres konfliktusa jellemezte a k ontinenst. Mondhatni a legutolsó háborúkig a nemzetek együttműködését olyan szövetségi szerződések jelentették, melynek megkötését és felbontását szinte kizárólag a sérelem, a nacionalizmus, a hegemonisztikus törekvések diktálták. Olyan szövetségek, amelyek jobb esetben azért köttettek, hogy megvalósuljon a német, vagy olasz egység, rosszabb esetben, hogy felszabdalják Lengyelországot, nemzetekfelettiségen, de szolidaritáson egyik sem nyugvó azért, egységes hogy Európa.4 létrejöjjön A egy történelem nagyformátumú politikai-katonai vezetői Európát kiaknázásra szánt befolyási övezetnek tekintették s legnagyobb vágyálmuk egy új Imperum Romanum létrehozása volt. Így történt ez Nagy Károly és a

frank birodalom idejében, de nem volt ez másként egyes germán uralkodók, vagy Napóleon esetében sem. S mint tudjuk a birodalmi kísértés a 20 század olyan diktátorait sem kerülte el, mint Adolf Hitler vagy Mussolini, akiknek Európa egyesítéséről szintén megvolt a maguk elképzelése. Sajnos az emberiségnek, és főleg Európának megannyi háború után, két világégésre volt szüksége ahhoz, hogy belássa, a nemzetek számára a fejlődés és a biztonság legnagyobb zálogát nem az elzárkózás, és nem is a félelmetes haderő jelenti, hanem az összefogás, a szolidaritás, annak a gondolatnak a magunkévá tétele, hogy a másik problémája a mi problémánk is. A 20 század bebizonyította, hogy az agresszió nem csak egy állam, vagy nemzet ellen irányulhat, hanem az egyetemes értékrend, az emberiség egésze ellen is. A 20 század bebizonyította azt is, hogy immár léteznek olyan gazdasági, szociális problémák, amelyekkel szemben egyetlen

állam sem képes önmaga megoldást 7 találni. A nyersanyagellátás, a munkaerővel és a munkanélküliséggel kapcsolatos kérdések, a menekültek, a túlnépesedés aggasztó problémái, az ipari és mezőgazdasági termelőberendezések modernizálása, a nemzetközi árucsere és a pénzek helyzete, a hiányok és a túltermelés időről időre visszatérő válságai a példák arra, hogy egyetlen területen sem érhető el hatékony eredmény, ha egy állam csak a saját erőforrásaira támaszkodhat. Világossá vált, hogy a nemzeti kereteken túl kell lépni, a szomszédunkra ezután úgy kell tekinteni, mint partnerre, sorstársra, s nem, mint vetélytársra, ellenségre. Hogy Robert Schuman szavait idézzem: „Egy gondolkodó európai számára nem lehetséges többé, hogy machiavellista rosszmájúsággal örvendezzen a s zomszéd szerencsétlenségén; mindannyian egyek vagyunk jóban és rosszban, sorsunk közös.”5 Európának meg kellett értenie, hogy az

agresszióval, a társadalmi és szociális kihívásokkal csak közösen, egységben, szervezetten tud szembenézni. S Európa végre meghallotta az új idők új dalait. Megértette, s a csatlakozás küszöbén nekünk is meg kéne, hogy a nemzetekfelettiség nem jelenti a nemzeti jelleg csorbulását, nem jelenti feltétlenül azt, hogy a francia „magyarabb” lesz, a magyar meg „franciább” (ez csak rajtunk múlik), viszont nagyobb cselekvési teret nyújt minden résztvevő számára. Megértette, hogy az integráció nem az egyes államok egybeolvasztását, a különbségek egybemosását jelenti, hanem olyan összetartó erőt, melyben a társult országok jogai és kötelességei egyenlők. Az integráció nem azt jelenti, hogy az önálló politikai egységek megszűnnek, hanem azt, hogy hatalommegosztás jön létre az eredetileg különálló, független egységek és az új, integrált közösség között.6 Szövetséget, amelyben a h atároknak „elválasztó

sorompó helyett a kapcsolatteremtés vonalaivá kell majd válniuk, ahol felélénkül az anyagi és kulturális csere, körülhatárolják az egyes országok egymástól elkülönülő tennivalóit, azt a felelősségi és cselekvési kört, amely csakis a sajátjuk lesz a határokon és földrészeken túlnyúló problémáknak ebben az együttesében, amely minden országot egymás iránt szolidárissá tesz.”7 S ez a megértés elvezetett oda, hogy 1951 április 18-án hat, egymással évszázadokon át ellenségeskedő ország kezet nyújtva egymásnak, aláírta azt a szerződést, amely letette, egy új, gazdaságilag é s politikailag is egységes , a háborút, mint politikai eszköz alkalmazását elutasító békés Európa alapjait. 8 3. Az európai egység előzményei 3.1 Az európai egység történelmi változásai Amint azt a bevezetőben is írtam, Európa csaknem minden periódusában volt egy ún. kulturális egység, vagy legalábbis arra irányuló

törekvés, amelyet többnyire egy adott nép, etnikum tevékenységéhez köthetünk. Ennek megfelelően az egyes korokban az Európához, mint egységhez való tartozás kritériuma az adott kultúrához való tartozás volt. Az i.e 6 s zd- isz1 szd-ig terjedő időszak, a neolitikus forradalom időszaka, amely a t ermészet tudatos elsajátításának és racionális átalakításának korszaka, a mezőgazdaság kialakulásának, megtanulásának terminusa volt Európában. Az egységesülés tehát a gazdaság, adott esetben a mezőgazdaság közös kialakításának, megtanulásának folyamatával kezdődött. Meghatározó népcsoport a kelta A második korszak az i.sz4-5 szd a Római Birodalom integráló periódusa, amely elsősorban azokon a területeken volt domináns, ahol a római Birodalom legnagyobb kiterjedése volt biztosított. Az integráló tényezőt ekkor többek között a városi gondolat, a városiasodás, szellemi, gazdasági centrumok létrehozása, a

közlekedés, az útrendszer fejlesztése jelentette, de igen jelentős integráló tényező volt a jog is. Mondhatni a rómaiak három fontos, mindennapokat szolgáló normarendszert hagytak örökül, s ebből az egyik maga a jog. A másik kettő a latin nyelv és a hadseregszervezés A következő szakasz az 5-8. szd-ra tehető, s a germán-frank népességhez köthető Legfőbb integráló tényező a Ius Commune (közösségi jog), melynek forrása a germánfrank szokás- és jogrendszer. Ez a római jog mellett mai jogrendünk másik alapja Emellett megjelenik a feudalizmus, ezen belül a hűbériség jelensége, a földtulajon korlátozása, ami tipikusan európai. A 9.szd a Frank Birodalom százada Nagy Károly Európa 2/3-át foglalta államjogi egységbe. Mindezt elősegítette a kereszténység, mint államvallás megvalósulása, az államegyházság rendszerének kialakulása. A gazdasági egység fejlettségét mutatja az egységes vám- és adórendszer, valamint a

közös pénzrendszer. De emellett közös a hadsereg is, és máig ható tényezőként az írásmód. A latin nyelv általánossá tétele kommunikációs forradalmat hoz. Az ötödik periódus talán a legjelentősebb, a Respublica Christiana 10-15.szd-ig tartó periódusa. Ekkor valósult meg először és valószínűleg utoljára Európa szellemi, 9 államjogi, és kulturális egysége. Ez volt Európa történetének eddigi legszorosabb integrációs periódusa, ezért kicsivel több időt szánnék bemutatására. A Keresztény Közösség kialakulása, ahogy neve is mutatja, a k ereszténység elterjedésével függ össze, s ennek megfelelően négy hullámban valósult meg. A 6 szd-ig az egykori Nyugat-Római birodalom területén élő népek és az angolszászok tartoztak a keresztény kultúrkörbe, majd a 7-9. szd közötti terminusban a Rajnától keletre élő népcsoportok, a nyugati szlávok is betagozódtak, kelet felé terjesztve ki Európa „határait”. A

9-12. szd folyamán a nordikus térség, a 12-14 szd-ban pedig a Baltikum is a keresztény Európa részévé vált. Mindez azt eredményezte, hogy a 14 szd-tól a kereszténységet egyre inkább az okcident, nyugat kifejezés váltotta fel, jelezve azt, hogy Európát a N yugat, vagyis a Róma központú, latin rítusú keresztény vallás képezi. Az 1054-es egyházszakadás ekkor tehát már erőteljesen éreztette hatását,8 és gyakorlatilag ezt teszi a mai napig is, hiszen Oroszország nem utolsósorban épp a vallás miatt nem tartozhat Európához (így vélekedik többek között Habsburg Ottó vagy Giscard d’Estaigne is), de említhettem volna Törökországot is. Persze emellett számos politikai oka is van az adott országok „kirekesztésének”. Mindenesetre az tény, hogy a k ereszténység E urópában betöltött szerepéről, s ennek az Európai Unió alkotmányában történő megjelenítéséről napjainkban is igen éles viták folynak. A Respublica

Christiana, kialakulása mellett integráló hatását is a kereszténységnek, s a hozzá kapcsolódó intézményeknek köszönhette.9 Gondoljunk csak az egyházszervezetre, amely univerzális volt, mindenhol azonos elvek szerint épült föl (plébánia esperesség főesperesség püspökség érsekség), vagy magára a pápai hatalomra, hisz a pápa volt a legfőbb ítélkező, a csalhatatlan, a dogmák legfőbb forrása. Ő hívhatta össze az egyetemes- és partikuláris zsinatokat, ő nevezhetett ki és válthatott le püspököket, ő határozta meg a kánonjog szabályait, s mindemellett igényt tartott a világi hatalom felügyeletére is10. Jelentős integráló tényező volt az egyetemes zsinatok rendszere A pápai utasításra itt megjelenő püspökök ill. követek nem képviseltek részérdekeket, céljuk a pápai elhatározások végrehajtása volt. Az egyetemes zsinat tehát inkább egyfajta kongresszus volt, amely az egységes fellépést szolgálta. Az

egység eszköze volt a kánonjog, amelybe a kereszténységgel megegyező, annak szellemiségét megtestesítő szabályokat foglalták írásba, s amelynek érvényesítését a világi hatóságok garantálták. Ki kell emelni a latin nyelv fontosságát is, hisz ma épp a nyelv az Európai Unió egyik legfőbb problémája: minden tagország nyelve hivatalos, de erőteljes rivalizálás tapasztalható a vezető országok között a „munkanyelv” státuszért. A szerzetesrendek az egységes 10 gondolkodásban, az egységes oktatásban játszottak fontos szerepet. Az egyetemeket mindenhol az egyház alapította, a pápa határozta meg a tanrendet, a tankönyvet, s mindegyik azonos licenciát, képesítést biztosított (ma még ez is jelentős probléma). Végül, s talán ezt kellett volna elsőként említenem, a vallás. A római katolikus vallás fő integráló sajátossága abban rejlett, hogy megadta az európai élet, az európai hétköznapok ritmusát. Elég, ha a

mezőgazdasági munkákra gondolunk, melyeket vallási ünnepekhez kötöttek. Európa tehát történelmének ebben a periódusában valóban páratlan egységet alkotott, szellemi, kulturális és államjogi szinten. S hogy miért bomlott fel? Az egyház a 15. században teológiai, politikai, morális válságba került. A vallásosság népi irányzatainak előtérbe kerülésével párhuzamosan csökkent az egyház univerzális jellege (kialakulóban voltak a n emzeti egyházak, pl. anglikán), egyre gyakoribbakká váltak a hatalom, az anyagi javak körüli összetűzések. Az egyház már nem a hit talapzatán állott, demoralizálódott. A nemzeti államok kialakulásával a vallási jog is vesztett szerepéből, helyét a kötelező állami jogszabályok vették át, s szintén ezzel összefüggésben fokozódott a latin nyelv térvesztése. Az avignoni fogság következtében meggyengült a pápai hatalom, s változás következett be a zsinatok rendszerében is (a tridenti

zsinat óta az egyetemes zsinatok képviselői nemzetek szerint tömörültek az adott náció és az adott terület érdekeinek védelmében). Átalakultak az egyetemek, alapításuk immár az adott uralkodótól, államfőtől függött, megszűnt a tananyag, a tanrend és a licencia azonossága. Új korszak kezdődött, a nemzetállami dezintegráltság 15-20. szd-ig tartó terminusa, amikor az egyes területekhez kötött államok és az államokba szerveződő nációk, nemzetek saját érdekeiket kívánták megvalósítani, saját integritásukat védték. Gyakorlatilag ekkor stabilizálódott Európa máig tartó felosztottsága. S végül beköszöntött a 20. szd a maga kétarcúságával Egyszerre érvényesültek integrációellenes és azt támogató tendenciák. Utóbbiaknál két alszakasz különböztethető meg: az I. világháborút követő összefogásra irányuló felfogások, melyek részben elméleti indíttatásúak (Páneurópa), részben hivatalos államközi

törekvések (Briand) voltak, illetve a 2. világháborút követő időszak univerzális és kontinentális integrációs elképzelései Az univerzális elképzelések megtestesítője az ún. One World koncepció volt, mely a kontinensek közötti összefogás megvalósítását tűzte ki célul. Legfontosabb szervezeti háttere mai napig is az ENSZ. Az európai integrációs elképzeléseken belül a nagy Európakoncepció Európa integrációját a Szovjetunióval együtt képzelte el Mint tudjuk, ez a hidegháború kibontakozása következtében utópikussá vált, s helyette a kis Európa11 koncepció valósult meg, a fejlett nyugati államok összefogását eredményezve napjainkig, amikor az egypólusú világrend kialakulása már más dimenzióba helyezte az európai integrációt, megnyitva annak kapuit az egykori szocialista tömb országai előtt is. 3.2 Elméletek az európai egységre Az eddigiekből már kiderült, hogy az európai egység eszméje nem újkeletű

dolog, mondhatni olyan idős, mint maga Európa. A kontinens legkiválóbb írói, gondolkodói, miközben legnagyobb uralkodói a római világbirodalom felélesztéséért fogtak fegyvert, a világ részeinek békés egyesítéséről álmodoztak. Közülük elsőként Dante Alighieri-t kell megemlíteni. Az ő elméletéből táplálkozott évszázadokkal később a Páneurópai mozgalom. Dante a világról és az európai egységről alkotott gondolatait a De Monarchia (Az egyeduralomról) című művében összegezte, kifejtve, hogy a béke megteremtéséhez közös összefogásra van szükség, amelynek egy az egész művelt, keresztény világot egységbe szervező világállam formájában kell testet öltenie (ENSZ gondolati előzménye), élén az egyháztól független császárral. A politikai integrációnak szerinte meg kell előznie a kultúra és a gazdaság egységesülését. Ugyanakkor az integráció semmilyen szinten sem lehet erőszakolt, csak az organikus, lassú

fejlődésen alapuló összefogás lehet életképes. Az egységes Európa rövidtávon a mély kulturális, elsősorban nyelvi eltérések miatt sem alakítható ki, ezért az állam legfontosabb feladatául jelölte meg az egységes nyelv, a latin preferálását. Fontosnak tartotta, hogy az új egyesült államban a római katolikus vallás, mint közös ideológia legyen jelen, de a pápai hatalom csak egyházi keretek között érvényesülhessen. Az integráció tehát Dante esetében azonos volt egy megújult római impérium vágyával. A francia Pierre Dubois, kortársával Dantéval szemben elutasította a monarchikus gondolatot. Az 1306-ban írt De recupatione terrae sanctae (A Szentföld visszahódítása) című könyvében, melyben a Szentföld és a Földközi-tenger partvidékének integrálását szorgalmazta a keresztény Európához, kifejtette, hogy a keresztes háborúk gondolatának újraélesztésével világra segített egységes Európa élére nem császárt

kell állítani, hanem fejedelemtanácsot és választott kamarát. A fejedelemtanácsot a p ápa hívta volna össze, s 12 ennek tagjai nevezték volna ki a döntőbírákat (nemzetközi bíróság), akiknek elsődleges feladatuk a szuverén államok közötti viszályok elsimítása lett volna. A békét veszélyeztetőkkel szemben, szövetségi szankciók alkalmazását szorgalmazta. A tanács élére a francia királyt állíttatta volna, így biztosítva Franciaország vezető szerepét. Dantéval ellentétben Dubois az integrációban a gazdaságra helyezte a hangsúlyt. Úgy gondolta, az egységes Európa csak materiális alapon teremthető meg, melynek során az adott államoknak egymás között kell eldönteniük, ki mit termel (szempont az olcsóság), a folyamatok irányítására pedig gazdasági főtanács felállítását javasolta.11 Az integráció második fokának a közös képzést, nevelést tekintette nemzeti nyelven, illetve a legtehetségesebb tanulók

felkarolását. Mindemellett ő vetette fel elsőként, hogy az államok évente egyszer összehívott kongresszuson képviseltessék magukat. Gyakorlatilag Pierre Dubois terve volt az első, az 1945-ig ismerté vált kb. 300 elképzelésből, mely a mai integrációs felfogást jelenítette meg: a teljes szuverenitással rendelkező államok az együttműködés érdekében lemondanak szuverenitásuk egy részéről, ezeket a szövetség szerveire ruházzák azzal a c éllal, hogy azok az összefogott hatalmat az államok közötti viták kiegyenlítésére, s a fennmaradó szuverenitás védelmére használják fel.12 Egészen más irányból közelített az európai egység felé Silvio Piccolomini (II.Pius pápa). Ő volt az első olyan jelentős gondolkodó, aki Európát már nem a nyugati kereszténységgel azonosította, hanem Voltaire-hez hasonlóan a közös kulturális, gazdasági, társadalmi sajátosságokkal jellemezte. Szerinte Európa történetileg ugyan azonos a

nyugattal, de határait nyitottá kell tenni kelet felé az ortodoxia és dél felé Afrika irányába. Az oszmán törökkel szemben azonban védelemre szólított fel olyannyira, hogy II.Pius az első, aki épp a török elleni összefogás céljából, az integráció alapjának a hadsereget tekintette, s javasolta egy közös európai haderő felállítását. S mint tudjuk, 2000-ben ez meg is valósult. Az Európai egységről alkotott korai elképzelések közül talán a legnépszerűbb a ’Nagy Terv’, melyet Sully herceg, IV. Henrik francia király főtanácsadója publikált 1638ban Ebben javasolta egy, a tizenöt vezető európai keresztény államból álló állandó tanács felállítását, melynek feladata a közös döntéshozatal lett volna Európa valamennyi polgári, politikai és vallási ügyében. Sully tehát tizenöt államot tekintett „európainak”, hat örökletes monarchiát (Franciaország, Spanyolország, Brittania, Dánia, Svédország, Lombardia),

öt választott monarchiát ( Szent Római Birodalom, Pápaság, Lengyelország, 13 Magyarország, Bohémia), és négy köztársaságot (Velence, Olaszország, Svájc, Hollandia) A vezető szerepet természetesen Henriknek tartotta volna fenn, mondván, „IV Henriknek nemcsak Franciaországot, de egész Európát is irányítania kellene”13 A Nagy Terv, akárcsak az azt követő tervezetek, nem valósult meg, mégis nagy hatással volt a későbbi gondolkodókra Abbé de Saint-Pierre-re ugyanúgy, mint Immanuel Kantra vagy Winston Churchillre. Saint-Pierre Abbé a spanyol örökösödési háborút lezáró utrechti békekonferencián hozakodott elő az ’Örök Béke Terv’-vel, melyben sürgette a s zuverén államokat, mondjanak le vitás ügyeik fegyveres úton történő megoldásáról, helyette a Nagyszövetség közvetítésével törekedjenek a békekötésre, illetve a kiegyezésre. Ha valaki ennek ellenére háborús előkészületeket folytatna, azzal szemben a

szövetség járna el, a résztvevő államok által kiállított közös hadsereggel. Saint-Pierre 17 államot hívott meg a szövetségbe, de azt nyitottnak tekintette más állam számára is. A terv fogadtatását hűen tükrözi Nagy Frigyes iróniája: „A terv nagyon praktikus. A sikréhez egyetlen dolog hiányzik: Európa beleegyezése és néhány apróság.”14 Jean-Jacques Rousseau Értekezése szerint az európai békét egy módon lehetne biztosítani: föderális kormányzatot kellene létrehozni, amely erős és szilárd szövetségbe fogná az egymással háborúkat vívó és csupán átmeneti fegyverszüneteket kötő ideiglenes társulásokat. Törvényeit kényszerítő erő alkalmazása árán is betarttatná az államokkal, megakadályozva azt, hogy bármelyik tag a többi elé helyezze saját érdekét. S „ha mindezek ellenére a terv mégsem valósulna meg − mondja Rousseau −, annak nem az az oka, hogy ez egy Utópia, hanem az, hogy az emberek őrültek,

és józannak lenni az őrültek világában, a legnagyobb őrültség.”15 Immanuel Kant 1795-ben írt Örök Béke című értekezésében nem lép fel semmilyen gyakorlati tervvel, nincsenek javaslatai az örök béke megvalósításának politikai mikéntjére vonatkozólag, egyszerűen csak megállapít. Megállapítja, hogy a háború a természetes élet legtermészetesebb megnyilvánulása, vagyis az emberek világában a háború a természetes állapot, nem a b éke. A béke megvalósításra vár, a békét meg kell csinálni. Amennyiben az államok ragaszkodnak csorbítatlan felségelveikhez, és nem ismernek el maguk felett korlátozó tényezőt, a viszályok csak erőszakkal, háborúval dönthetők el, ellenben ha megteremtik önkéntes szövetkezéssel államközi vonatkozásban is 14 azt a kulturális állapotot, amely az egyén életéből száműzte az erőszakot, az államok életéből is kirekesztené azt.16 A 19. században újabb elméletek láttak

napvilágot Többen − köztük Henri SaintSimon, Eötvös József, Victor Hugo − egy európai intézményes rendszerben látták az európai államok közötti ellentétek megoldását, míg mások a gazdasági kapcsolatok bővítésében, a gazdasági folyamatok összehangolásában mondván, azok a nemzetállamok, melyek képesek voltak országos szinten megszüntetni a k ereskedelmi korlátozásokat, képesek voltak egységes gazdasági és jogrendszert kiépíteni és fejleszteni az infrastruktúrát, ott jelentős kereskedelmi és ipari fejlődés indult meg. Példaként előszeretettel hivatkoztak Franciaországra, Angliára, az 1834-ben létrejött német vámunióra (Zollverein) és az 1867-es Osztrák-Magyar Kiegyezésre. Emellett a gazdasági közeledés kézzelfogható eredményét képezte az 1865-ös nemzetközi posta és telekommunikációs egyezmény, valamint Rajna és a Duna szabad hajózásáról 1868-ban megkötött nemzetközi egyezmény. 1870 után azonban ez

az ígéretes felemelkedés megtorpant, a nemzeti államok újra egymás ellen fordultak, fellángolt a nacionalizmus, a gyarmatosítás, a k atonai versengés. Olyan áramlatok indultak el, melyek európai egység helyett az első világháborút készítették elő.17 A két világháború közötti „fegyverszünet” legjelentősebb, immár politikai támogatást is élvező integrációs elképzelése Páneurópai Unió néven vált ismertté. Legkiemelkedőbb képviselői: Richard Nicolaus Coudenhove-Kalergi gróf és Aristide Briand Az első világháború következtében olyan változások, átrendeződések mentek végbe a világgazdaságban és a nemzetközi kapcsolatokban, melyek szükségszerűen hozták felszínre ismét az európai összefogás eszméjét. Miközben Európa súlya a világgazdaságban jelentősen csökkent, az Egyesült Államoké alaposan megnőtt. Olyannyira, hogy többen attól tartottak, a „vén kontinens” már a közeljövőben a

fiatal és dinamikus Amerika gyarmati függésébe kerülhet.18 Amerika Európával szembeni előnyei egyértelműek voltak a kortársak előtt is: rendezett belpolitikai viszonyai, földrajzi fekvéséből adódó védettsége, az integrált, kontinens méretű gazdasági tér nyújtotta korlátlan lehetőségek biztosították a fölényt Európával szemben, ahol a háború utáni rendezések eredménye − a hagyományos birodalmi keretek szétesése, Európa 15 szétdarabolódása − ellentétes volt a világgazdasági tendenciákkal. A békeszerződések utáni Európában 38 gazdasági egységet találunk az 1914-ben működött 26 helyett, a korábbi 12 pénzrendszer helyébe 27 lépett, a vámhatárok pedig kb. 7000 ki lométerrel növekedtek meg.19 A gazdasági érintkezést nehezítette, sőt helyenként ellehetetlenítette a vámpolitika korábban nem tapasztalt szigorúsága. Az instabilitást erősítette a békepontok betarthatósága körüli vita, a

francia-német viszony rendezetlensége, a j óvátételi kérdés, vagy éppen az oroszországi fordulat beláthatatlan következményei. Mindezek tükrében nem túlzás azt állítani, hogy a két világháború között jelentkező integrációs tervek egyben a békerendszerek kritikái is voltak. Közülük a legfigyelemreméltóbb a német, cseh, görög, németalföldi felmenőkkel rendelkező Coudenhove-Kalergi gróf Páneurópa elnevezésű programja volt, melyet azonos című könyvében fejtett ki 1923-ban. Az európai helyzetet felettébb aggasztónak tartotta mondván, Európát több oldalról is veszély fenyegeti. Egyrészt keletről, azaz Szovjet-Oroszország részéről egy agresszív és veszélyes ideológia, mely Európát „meghódítani” igyekszik, másrészt nyugatról, azaz az Egyesült Államok részéről, mely gazdasági fölényét kihasználva „megvásárolni” szeretné a kontinenst. A fenyegetettség másik elemét magából Európából, azaz a

békék által meg nem oldott, sőt gyakran éppen általuk teremtett területi, etnikai konfliktusokból eredeztette. Határozott véleménye volt, hogy Európa ezen állapotában egy újabb háború felé halad. A kiút csak az integráció lehet. A modern gazdaság jelenségei (hírközlés, közlekedés, infrastruktúra fejlődése) a világ összezsugorodását eredményezik, ami a nagyobb régiókban való gondolkodást teszik szükségszerűvé. A hagyományos nagyhatalmi szemlélet helyett „világhatalmakban” kell gondolkodni. Véleménye szerint a jövőben öt pólus körül egységesül a világ: Amerika, Brit Birodalom, Szovjet-Oroszország, Kelet-Ázsia és Páneurópa.20 Vagyis Európa csak egyesülve funkcionálhat „világhatalomként” csak egyesülve képes felmutatni olyan gazdasági erőt, amely felveheti a versenyt Amerika és a Brit Birodalom potenciáljával. Az integrációnak négy főbb állomása lenne. Első lépésként egy nemzetközi Páneurópa

Konferencián próbálnák megnyerni a politikusok többségét és a közvéleményt az európai integráció ügyének, felvázolva annak előnyeit és elkerülhetetlenségét. Második lépésként minden országra nézve kötelező illetőségű nemzetközi bíróságot választanának (melyben Anglia is képviseltetné magát), és garanciális szerződéseket kötnének. A harmadik lépést a vámunió megteremtése, a n egyediket pedig az USA mintájára az Európai Egyesült Államok létrejöttének deklarálása, alkotmányának elfogadása képezné. A törvényhozást kétkamarásra tervezte, mely népképviselet alapján választott tagokból, illetve a tagállamok 16 által delegált küldöttekből állna. Közös nyelvként az angolt jelölte meg A biztonságot közös hadsereg garantálná, az új Európa belső stabilitását pedig tolerancián alapuló általános és mindenkire nézve kötelező érvényű kisebbségvédelem.21 A feltételes mód indokolt,

hiszen az európai államok közötti ellentétek, a bizalmatlanság, a valóságos politikai támogatottság és a p artnerség hiánya miatt a m ozgalom a h úszas években nem tudott igazi teret nyerni, annak ellenére sem, hogy 1924-től sorra alakultak a különböző országok Páneurópa-egyesületei. A ’29-es világgazdasági válság azonban ismét megmutatta a széttagolt Európa kiszolgáltatottságát, újabb lendületet adva a Páneurópamozgalomnak, melynek élén immár Aristide Briand francia miniszterelnök állt. Terve, az ún. Briand terv volt az első olyan lépés, amikor egy állam az európai egység ügyét hivatalos rangra emelte, s külpolitikai programjává tette. Ennek okai persze összetettek Egyrészt a f rancia kormányzatban olyan személyek − Briand mellet Herriot − kerültek döntéshozó pozícióba, akiknek komoly kapcsolataik voltak pacifista és integrációs mozgalmakkal, másrészt Elzász-Lotaringia megszerzésével a francia nehézipar

kapacitása jelentősen megnőtt, a piaci lehetőségek viszont egyre inkább összezsugorodtak. A cél tehát nem utolsósorban a piacszerzés is volt. A francia kormány 1930 májusában juttatta el az európai országoknak a memorandumot, mely az Európai Uniót három alapelv mentén kívánta kialakítani: 1. A gazdasági problémák általános alávetése ap olitikai problémáknak. 2. Az európai politikai együttműködést tovább lehessen bővíteni, szem előtt tartva azt, hogy a föderáció eszméje az egyesítésen nyugszik, nem az egységen. Más szóval a f öderációnak elég rugalmasnak kell lennie ahhoz, függetlenségét hogy és tiszteletben szuverenitását, tartsa mialatt az egyes biztosítja a államok kölcsönös összetartás összes előnyét. 3. Az európai gazdasági rendszerek egymáshoz való közelítése a kormányok felügyelete alatt és összhangban történjen.22 A francia politikus integrációs elképzelésével

kétségtelenül megelőzte korát, tervét mégis − talán épp ebből adódóan − sok kritika érte. Briand az integráció első sikerét a gazdasági élet területén remélte, hiszen az európai államok között ebben a kérdésben mutatkozott a legtöbb érdekazonosság. A gazdasági problémák rendezését viszont alárendelte a politikai kérdéseknek, noha az európai problémákat túlnyomórészt gazdasági eredetűek voltak. A Briand terv alapelvei emellett arra engednek következtetni, hogy a francia politikus 17 egyfajta „Európai Morális Unió”-t akart létrehozni, amely az európai államok szolidaritására épül. Nem várta el a résztvevő államoktól, hogy hatalmuk egy meghatározott részét átadják egy föderális, szupranacionális hatóságnak, csupán rendszeres kapcsolattartást azért, hogy megvizsgálják az Uniót érintő kérdéseket. Erre azonban az európai kormányok és emberek egyelőre − főleg a válság éveiben − se

politikailag, se pszichológiailag nem voltak elég felkészültek. Végképp megpecsételte a tervet Hitler hatalomra jutása, hiszen egy Egyesült Európában nem lett volna helye a náci Németországnak, de úgyszintén elképzelhetetlen lett volna az Unió Németország nélkül. Így az európai eszme, mint szabad emberek praktikus lehetősége (és nem, mint egy diktátor őrjöngése) az elkövetkezendő 12 évben nyugovóra tért 18 4. „A nemzetközi helyzet fokozódik” 4.1 „One World”-ből bipoláris világ A második világháború végére Európa geopolitikai helyzete alapvetően megváltozott. A gazdasági, politikai, katonai potenciálját vesztett kontinens továbbra is a világesemények centruma maradt, de a háborút követő években inkább passzív elszenvedője, mintsem alakítója volt azoknak. A világtörténelem európai dominanciájú szakasza végetért, s beköszöntött a szuperhatalmak bipoláris kora. A döntések Európa „feje

fölött” születnek. Az Egyesült Államok és Nagy-Britannia a háború utáni rend legáltalánosabb körvonalait az 1941 augusztusában kiadott Atlanti Chartában fogalmazta meg, kijelentve: nem kívánnak olyan területi változásokat véghezvinni, melyek ellenkeznének az érdekelt népek szabad akaratával, tiszteletben tartják minden nép jogát kormányformájuk megválasztására, kívánják, hogy állítsák vissza a szuverenitásuktól erőszakkal megfosztott népek önállóságát, s minden ország, legyen az győztes vagy legyőzött, egyenlő feltételekkel vehessen részt a v ilágkereskedelemben és juthasson hozzá azokhoz a nyersanyagforrásokhoz, melyekre gazdasága fellendítéséhez szüksége van.23 E liberális szemléletű nyilatkozat mellet Roosevelt a béke igazi garanciáját az általa szorgalmazott ún. „négy világcsendőr” 20 századi „szent szövetségében” látta A négy rendfenntartót a fő katonai erőket koncentráló államok (USA,

Anglia, Szovjetunió, Kína) testesítették volna meg, akik az erősek ököljogának érvényesítésével léptek volna fel az agresszorokkal szemben. Az amerikai elnök tehát egy olyan, gazdasági, társadalmi, politikai különbségeket áthidaló kooperatív együttműködésen alapuló „one world”-ről ábrándozott, amelyben nem szerepel az a f ogalom, hogy érdekszféra. Ezért sem féltette Közép-Kelet-Európát Sztálintól, ezért is − és másért is − bólintott rá könnyen Teheránban a normandiai partraszállásra. Kifejezők Kissinger Roosevelt ezirányú politikáját jellemző szavai: „ Roosevelt Sztálinnak befolyási övezetet juttatott Észak-Kínában, hogy rávegye egy olyan világrendben való részvételre, amelyben a befolyási övezeteknek nincs jelentőségük.”24 Roosevelt „egységes világának” egyetlen intézményesült eredményeként jött létre 1945 j úniusában az Egyesült Nemzetek Szervezete, mely azonban a szovjetamerikai

ellentétek elmérgesedése következtében, a B iztonsági Tanácsban alkalmazott 19 vétók miatt, képtelen volt hatékonyan, a roosevelti elképzeléseknek megfelelően működni. Amerika első számú embere tévedett, amikor azt remélte, hogy a potenciális ellentmondások a szovjetek kelet-európai expanziós törekvései és az Atlanti Charta főbb elvei között összeegyeztethetők lesznek (szabad választások, demokratikus, parlamentáris rendszerek, egyéni szabadságjogok). Sztálin ugyan hajlandó volt kompromisszumokra, a hatalom bizonyos megosztására a felszabadított országok egy részében (pl. Magyarország, Csehszlovákia), de csak azért, mert bízott Roosevelt jaltai ígéretében, miszerint az amerikai csapatokat két éven belül kivonják Európából és Ázsiából, bízott Amerika izolációs tradícióiban. Tévedett Amire ugyanis Washington nem volt hajlandó az első világháborút követően, megtette a második után: az európai s ázsiai

politika aktív, sőt kezdeményező szereplőjévé vált. Az USA ipari termelése a háború alatt robbanásszerűen megnőtt, a világtermelés felét, a világexport harmadát adta. A háborús években lend lease programjának keretében dollármilliárdokat hitelezett szövetségeseinek, így érdekeltté vált a világ minden részén. A hadikonjunktúra miatt óriásira nőtt exportorientált gazdaság továbbra is szomjazta a tengerentúli piacokat, ezért az Egyesült Államok abban volt érdekelt, hogy a háború alatt kialakult Amerika dominanciájú gazdasági kapcsolatrendszert a háború után is fenntartsa, sőt bővítse. Ennek égisze alatt került sor új, amerikai vezetésű és központú világgazdasági koordináló szervek létrehozására, az ún. Bretton Woods-i egyezmények keretében A Nemzetközi Valutaalap (IMF), a Nemzetközi Újjáépítési és Fejlesztési Bank (IBRD, „Világbank”), az Általános Vám- és Kereskedelmi Egyezmény (GATT)

együttesen azt eredményezték, hogy a világ kulcsvalutája, a „világpénz” a dollár lett. Formálódóban volt tehát az „álom”, a gazdasági értelemben vett „One World”, bár a Szovjetuniónak és Kelet-Európának egy Amerika központú tőkés világpiaci rendszerbe történő beillesztésének nem sok realitása volt (ha volt egyáltalán). Az említett pénzügyi szervezetekben egyértelműen az USA, mint hitelező akarata dominált, az adósokkal szemben. Míg az ENSZ-ben az egy ország egy szavazat elve érvényesült, az említet szervezeteknél az, aki magasabb kvótát fizetett, több szavazattal rendelkezett. De a bankalapelvek közé tartozott az is, hogy a kölcsönt nyújtóknak joguk van az adós ország gazdaságpolitikájának irányítására, ellenőrzésére. Ilyen feltételek mellett Moszkvának csak alárendelt szerep juthatott volna, így felállt a tárgyalóasztaltól. Nem írta alá az 1947-es Általános Kereskedelmi és Vámtarifa

Egyezményt sem. 20 Az Egyesült Államok a globalizmusból kiindulva ellenezte más hatalmak regionális törekvéseit, a z árt kereskedelmi térségeket, blokkokat, érdekszférákat mondván, a gazdasági regionalizmus elősegíti a politikai blokk-képződést is, amely aztán a nemzetközi verseny kiéleződését is maga után vonhatja. Ez pedig fenyegetné a „nyitott kapuk” érvényesülését. A GATT keretében ezért meg kellett szüntetni a két világháború közti valutablokkokat (dollár, font, sterling, frank, márka, jen, rubel), s a vámtarifák csökkentése, a vámsorompók leépítése révén lehetővé kellett tenni az akadálytalan kereskedelmet. A Szovjetunió kívülmaradásával megakadályozta az amerikai tőke szabad beáramlását az általa kontrollált régióba, s ezzel létrehozta a d ollárblokkal szembeni „rubelblokkot”. Az amerikai „One World” elképzelés meghiúsult25 A második világháború másik − kétségtelenül kisebb

− abszolút nyertese a Szovjetunió lett. Hatalmi övezete 1944-45-re az elérte az Alpok, Elba, Duna vonalat, s mivel Sztálin úgy vélte, háborús áldozatvállalásai, és főleg Berlin bevétele után a nyugat tartozik neki, készen állt arra, hogy közép-kelet-európai, sőt az egész kontinensre vonatkozó hegemón törekvéseit megvalósítsa. Elősegítette mindezt Roosevelt naiv magatartása is, aki elutasítva a Churchill által szorgalmazott balkáni partraszállást, KözépKelet-Európát eleve kiszolgáltatta azt a szovjet erőknek, tekintve, hogy a meggyengült brit pozíciókat tartósan fenntartani lehetetlen volt. Az elnök teljes érdektelenséget mutatott a térség iránt, így Sztálin előtt nyitva állt a lehetőség arra, hogy a háborúból területi és katonai szuperhatalomként kikerült birodalom romokban heverő gazdaságának az általa „felszabadított” területek kifosztásával adjon élénkítő injekciót. „Joe bácsi” (Sztálin)

azonban nemcsak vitt, hozott is valamit. A Pax Sovietica-t Megkezdődött a „felszabadított” területek megszállása. Amíg Roosevelt a befolyási övezetektől mentes egységes világról ábrándozott, addig Sztálin így értékelte a Vörös Hadsereg politikai szerepét: „Ez a háború eltér a múltbéli háborúktól, ha valaki területeket foglal el, ezekre a területekre rákényszeríti a saját társadalmi rendszerét. Ahova a hads ereg eljut, ott saját rendszerének szerez érvényt. Másképp nem is volna lehetséges”26 Ez a Vörös Hadsereg, a maga 12 millió katonájával 1945-re Európa első számú szárazföldi hatalmává tette a Szovjetuniót. Elfoglalta Szófiát, Bukarestet, Varsót, Budapestet, Belgrádot, Bécset, Prágát, Berlint, és nem létezett olyan európai szárazföldi hatalom, amely megállíthatta volna. Ahogy Churchill mondta: „Szovjet-Oroszország megvetette a lábát Európa szívében. Végzetes fordulat volt ez az emberiség

számára.”27 Truman elnöknek küldött „vasfüggöny”-táviratában a következőket írta: „ mélységesen nyugtalanít hogy 21 képesek hosszú időn át nagy létszámú hadsereget fegyverben tartani. Mi lesz egy-két év múlva, amikor a brit és az amerikai seregeket már feloszlatták, a francia hadsereg pedig még nem erősödik meg eléggé az oroszok pedig tetszésük szerint kétszáz vagy háromszáz hadosztályt tarthatnak fegyverben? Vasfüggöny ereszkedett le arcvonalunk mentén”28 Mivel a katonai potenciálját vesztő Nyugat-Európa valóban nem tudott tényleges erőt felmutatni a harmadik világháború lehetőségét mindvégig szem előtt tartó Sztálinnal szemben, félő volt, hogy a diktátor az Atlanti óceánig terjeszti ki hódításait. Míg Roosevelt hasonló helyzetben − amelynek megtörténtében nem nagyon hitt − Churchilltől várta volna el a feltartóztatás politikáját, addig Truman előtt nyilvánvaló volt, hogy erre csak és

kizárólag az USA lehet képes. A „Containment” első jelentős − és hatásos − megnyilvánulása az atombomba bevetése volt. Truman elnök a következőket mondta: „Hacsak Oroszország nem kerül szembe vasököllel, egy erőteljes nyelvezettel, újabb háború van készülőben. Úgy gondolom, már nem szabad kompromisszumokat kötnünk: belefáradtam az oroszok pátyolgatásába”29 Az atombomba „vasökle” szertefoszlatta a katonai fölénybe vetett szovjet biztonságérzetet, s korábbi hegemonisztikus, expanzív törekvéseik helyett a diktatúra védekezési reflexei kerültek előtérbe. Az erősebb fél kihívásával szemben a gyengébb már tradícióiból eredően is az elhatárolódás, a konfrontáció felé mozdult el, s „védőfalak” építésével próbálta védetté tenni az általa kontrolált térséget Amerika liberális gazdasági, politikai programjával szemben. A churchilli jóslat beigazolódott: Európára a Balti-tengertől az Adriáig

„vasfüggöny” ereszkedett, mely mögött megindult a szovjetizálás. S mivel Amerikának Közép-Kelet-Európa kis országaihoz − szemben Nyugat-Európával − nem fűződött érdeke, Washington a kialakult helyzetet tudomásul vette. Az európai „demarkációs vonalak” azonban nem szilárdultak meg egyik napról a másikra. 1947-re Görögország került a nemzetközi politika fókuszába Ekkorra már a brit érdekeltségű ország északi részét a jugoszláv, és szovjet támogatást élvező görög kommunista partizánok tartották ellenőrzésük alatt. London képtelen volt hatni az eseményekre, ezért közölte az Egyesült Államokkal, hogy amennyiben nem veszi át a térség védelmének feladatát, akkor Oroszországnak rövidesen két új csatlósa lesz (Görögország, Törökország), s a vasfüggöny a Földközi-tengerig fog húzódni. Aggodalomra adott okot a baloldali, elsősorban kommunista pártok előretörése Franciaországban és Olaszországban,

ahol, csakúgy, mint Görögországban immár reális 22 veszélynek tűnt a kommunista hatalomátvétel, s ezzel a keleti blokk határának nyugatra tolódása. Ilyen előzmények után Amerikának komoly lépésre kellett elszánnia magát Izolációs politikájának végleges feladásával megszületett 1947 márciusában a Trumandoktrína, melyben az amerikai elnök kijelentette, az USA tudja mi a demokrácia (nyitott gazdaság, nyílt társadalom, parlamentarizmus, többpártrendszer, emberi jogok). Azokat az országokat, amelyek ezen a talajon álnak, az Egyesült Államok szövetségesnek tekinti, s a szövetségeseit ért támadást saját területe elleni támadásként fogja fel. Az USA ezzel nukleáris ernyőt biztosított az európai demokráciák számára. A kontinensen túl azonban a diktatúra is lehetett − és lehet a mai napig is − amerikai szövetséges, ha a külpolitika úgy kívánja A Truman-doktrínára hamarosan megérkezett a szovjet válasz. Zsdanov

láger-elve szerint a világot két tábor alkotja, egy imperialista, demokráciaellenes tábor, és egy imperialistaellenes, demokratikus tábor. A Truman-elv meghirdetése szükségszerűen felgyorsította a világpolitikában lejátszódó polarizációs, tömbösödési folyamatokat, melynek eredményeként 1947 vé gére már egy gazdaságilag, politikailag, katonailag kettészakított Európa körvonalai rajzolódtak ki. 4.2 Nyugat-Európa a második világháború után A második világháború végén a gyökeresen átalakult nemzetközi erőviszonyok közepette kétségtelenül Európa helyzete változott meg a legdrámaibb módon és mértékben. A hadszíntérré vált kontinens óriási veszteségeket szenvedett el emberben, anyagi javakban, termelő berendezésekben egyaránt. Katonai teljesítőképessége − főleg a kibontakozó atomkorszakban − megközelítette a nullát. Ilyen körülmények között az európai kormányok csak valamelyik atomhatalom

védőszárnyai alatt érezhették magukat anyagi és katonai értelemben is biztonságban, s − egyelőre − elkerülhetetlenül figurákká váltak a szuperhatalmak sakktábláján. A bipoláris világ kibontakozása formálissá tette azt is, kik voltak a világháború győztesei és legyőzöttei. Mert bár a nagyhatalmak közös határozatokban ítélték el és büntették meg a náci-fasiszta katonai blokk tagjait és támogatóit, a kialakuló hidegháborús légkörben a legyőzöttek háttérbe szorítása, gazdasági 23 legyengítése nem lehetett tartósan a győztes hatalmak érdeke. A legyőzöttek előbb-utóbb szükségszerűen minősültek át hasznos és nélkülözhetetlen szövetségesekké. Egy legyengült Német- és Olaszország semmiképpen sem szolgálhatta volna eredményesen az USA „feltartóztatás” politikáját. Egy Truman-doktrínával bebiztosított, Marshal-tervvel felélesztett Európa (az egykori fasiszta hatalmakkal együtt) annál

inkább.30 „Egy lehengerlő katonai vereség esetét kivéve, még soha nem tűnt el egy ország olyan gyorsan a v ilághatalomból a teljes tanácstalanságba, mint Nagy-Britannia”31 – mondta George F. Kennan, az Egyesült Államok moszkvai nagykövete az Egyesült Királyság világháború utáni helyzetét elemezve. A háború után Nagy-Britannia valóban elveszítette korábbi világhatalmi státuszát, mégis kiterjedt birodalma és szerteágazó kapcsolatai révén továbbra is kiemelkedő szerepet játszhatott a világpolitikában, s Európa országai közül egyedüliként tekinthette magát nagyhatalomnak. Bár az USA és a Szovjetunió mögött kétségtelenül a harmadik helyre csúszott.32 Anglia a harcok során teljesen kimerült, tekintve, hogy a háborút a kezdetektől végigküzdötte. Ezalatt külső piacainak jó részét elvesztette, exportja kétharmaddal csökkent, a „ cash and carry” hadiimport keretében aranykészletének jelentős része az USA-ba

vándorolt. Katonai sikerei ellenére tehát a háborús terhek alatt görnyedő brit oroszlán nem tudta megtartani korábbi pozícióit. Az ország drámainak nevezhető gazdasági helyzete, valamint a hidegháború ismét az Egyesült Államok irányába tolta el a brit külpolitikát, amerikai kölcsönöktől remélve a talpraállást. A gazdaság katasztrófája mellett tovább csökkentette a birodalom súlyát az 1947-es esztendő, amikor is az angolok kiszorultak Görögországból, Indiából, Palesztinából, Németországban Bizónia létrehozásával átadták a vezető szerepet az USA-nak. A világ különböző részein szétszórt brit haderőből már nem lehetett alakulatokat átcsoportosítani Nyugat-Európa védelmére.33 Az európai stabilitás kulcsa Washigton kezébe került. Ezzel a problémával azonban már nem Churchill-nek kellet szembenéznie − legalábbis nem kormányszinten −, tekintve, hogy az 1945-ös választásokon a Konzervatív Párt súlyos

vereséget szenvedett, s Clement Attlee vezetésével a Labour Party alakíthatott kormányt. Míg Anglia nagyhatalmi státusza nem kérdőjeleződhetett meg a háború alatt, Franciaországnak már harcolnia kellett azért, hogy katonai bukása ellenére visszaszerezze azt. Az I világháború utáni Franciaország, mely Versailles-ban még erőteljesen befolyásolta a (kelet)-európai politikai térkép átrajzolását, a II. világháborúban hihetetlen 24 gyorsasággal összeomlott. De Gaulle tábornok csupán az afrikai területekre támaszkodva kezdhette el az ellenállás megszervezését, s így az ország hozzájárulása a k özös győzelemhez nagyságrendekkel kisebb volt, mint az angolszász hatalmaké. A három nagy (USA, Anglia, Szovjetunió) ezért sem tartotta szükségesnek Párizs bevonását az európai rendezést és a világpolitika fő szerkezeti változtatásait kidolgozó nemzetközi tárgyalásokba. Innen ered a francia külpolitikai gondolkodásra máig

jellemző „Jaltakomplexus”34 De Gaulle ugyan számos Németországgal kapcsolatos tézisét akarta elfogadtatni a szövetségesekkel (Rajna-vidék leválasztása Németországról, a S aar-vidék Franciaországhoz való csatolása, Ruhr-vidék nemzetközi ellenőrzés alá helyezése), de megszállási zónát is csak Churchill kitartó követelésére kapott. Azt, hogy végül Franciaország mégis visszakapta nagyhatalmi státuszát (pl. vétójog a Biztonsági Tanácsban) csak és kizárólag a nemzetközi helyzetnek köszönhette. A német uralom és fosztogatás évei, a felszabadító harcok súlyos károkat okoztak a francia gazdaságnak. 1945-ben a n emzeti jövedelem az 1938-asnak csak a f elét tette ki, Franciaország nem rendelkezett valutatartalékkal, kereskedelmi deficittel annál inkább. Ilyen körülmények között Franciaország, Angliánál is nagyobb mértékben az USA-nak gazdaságilag kiszolgáltatott országgá vált. A Jean Monnet vezette Tervezési

Tanács gazdaságpolitikai stratégiája is a társadalmi és gyarmati erőforrások mellett elsősorban amerikai hitelekből kívánta újjáépíteni az országot. Az ország vezetését a háború után a De Gaulle vezette ellenállási mozgalom szervei vették át. Ennek megfelelően a politikai életet átmenetileg az ellenállásban részt vett pártok (radikálisok, kereszténydemokraták, szocialisták, kommunisták) együttműködése jellemezte. Az 1946-os választások a baloldal előretörését hozták (kommunisták:26%, szocialisták:23,5%, kereszténydemokraták: 24%), de a jobboldalon már ekkor formálódott az un. guallista mozgalom, mely De Gaull-al az élen a párturalom felszámolására és az erős elnöki rendszer létrehozására tett kísérletet.35 Nyugat Európa „kis államai” közül a háború alatt Belgium szenvedte el a legkisebb veszteséget, így gazdasága viszonylag gyorsan visszanyerte 1940 előtti teljesítőképességét. Ebben nagy szerepe

volt annak, hogy már 1944-ben a győztes szövetséges hatalmak szállítójává s ily módon hitelezőjévé vált. A sértetlen Antwerpen kikötőjét európai elosztóközponttá fejlesztették, emellett fontos körülmény, hogy 1944-től kezdve belga Kongóból özönlött az élelmiszer és a nyersanyag. A belpolitikai életet a „hagyományosnak” nevezhető három párt: a Keresztényszocialista Párt, a Szocialista Párt és a Szabadság és Haladás Pártja (liberálisok) vetélkedése szabta meg.36 25 Belgiumtól eltérően Hollandiában 1945 ut án komoly gazdasági nehézségekkel kellett megbirkózni. A harcok alatt az ellenség feltartóztatása érdekében az ország jelentős területeit vízzel árasztották el; az elsődleges feladatot ezek visszaszerzése jelentette. Létkérdés volt a kereskedelmi kapcsolatok helyreállítása, Rotterdam kikötőjének újjáépítése is. Mindez a Katolikus Néppárt és a Munkáspárt nevet felvett

szociáldemokrata párt koalíciójára, az ún. „ Róma-vörös szövetség”-re várt A kommunisták, ellenállásban szerzett kezdeti népszerűsége fokozatosan csökkent.37 Ez a politikai tendencia jellemezte Luxemburgot is, ahol bár a kommunisták 1945ben még a kormányban képviseltették magukat, népszerűségük folyamatosan csökkent (főleg ’56 után). A legnagyobb népszerűségnek a Keresztény-Szociális Párt örvendett A második világháború legnagyobb vesztesei (nemcsak katonai, de gazdasági, politikai, értelemben is) a fasiszta birodalmak voltak. A szövetséges haderők szemben az első világháborúval, nem álltak meg a határoknál, a háborút a fővárosok elfoglalásáig vitték, jelentős pusztítást okozva a megszállt országok gazdaságában. A fasiszta hatalmak katonai igazgatás alá kerültek (Szövetséges Ellenőrző Tanács), ami átmenetileg egyet jelentett állami szuverenitásuk részbeni vagy teljes elvesztésével. A nemzetközi

élet korábbi irányítóiból, a győztesek akaratának kiszolgáltatott, katonailag megszállt országok lettek, amelyek a területi veszteségek és a jelentős jóvátételi kötelezettségek mellett nem lehettek tagjai − legalábbis ideiglenesen − az új nemzetközi szervezeteknek, így az ENSZnek sem. A háborús veszteségek és a háború következményeit illetően kétségkívül Olaszország volt a kisebbik vesztes. Gazdasága azonban így is romokban hevert A hústermelés a háború előttihez képest 75 százalékkal esett vissza, a cukortermelés gyakorlatilag nullára. Óriási károk érték a közlekedési, szállítási, hírközlési eszközöket, hálózatokat, elveszett a tengeri kereskedelmi flotta 90 százaléka. A gyárak ellenben szinte teljesen épen maradtak, mindössze 10% semmisült meg.39 Kérdés volt azonban, hogy az energiaforrások és a n yersanyaghiány miatt meg tud-e egyáltalán mozdulni az olasz ipar. Ez leginkább a szövetségesek

jóindulatától függött, hiszen Itália nem rendelkezik ipari nyersanyaggal, a n emzetközi kereskedelem, szállítás és pénzügyek pedig teljesen összeomlottak. Szakértők legalább tíz évet jósoltak a talpraállásra, ennek ellenére az olaszok már öt évvel a háború után az 1938-as szinten éltek. Ebben természetesen hatalmas szerepe volt 26 az amerikai segélyeknek, mindenekelőtt az egymilliárd dollárnál is nagyobb értékű UNRRA-segélynek, amely közvetlenül a háború végén, még a szövetséges megszállás időszakában érkezett. Nagy segítséget jelentett az is, hogy az olaszok többsége még a háború alatt szembefordult a Mussolini-rendszerrel, s már az ellenállás időszakában elkezdődött a többpárti demokrácia megteremtése. A jelentős antifasiszta pártok − a kommunistától a liberálisig − az ellenállásban és a felszabadulás után is együttműködtek, és az egység jegyében nemzeti egységkormányokat alakítottak. A

három legjelentősebb pártot a k ereszténydemokraták (DC), a kommunisták (OKP), és a s zocialisták (PSIUP) alkották.40 Jellemző módon egyikük sem tudott pusztán konzervatív vagy liberális szólamokkal jelentős támogatást szerezni, ezért kénytelenek voltak társadalmi tömegbázist pótló pótideológiákat alkalmazni. A DC-nél ez a katolicizmus, mint osztályok felett álló ideológia volt. A békeszerződés aláírásával Olaszország gyors ütemben indult el a teljes szuverenitás visszanyeréséhez vezető úton. 1947 márciusában csatlakozhatott az 1944-ben Bretton Woodsban meghirdetett új nemzetközi gazdasági és pénzügyi rendszerhez, júliusban pedig az olasz delegáció megjelenhetett Párizsban, a M arshall-tervet előkészítő nemzetközi konferencián. Sokkal összetettebb volt Németország háború utáni helyzete. Mivel Nagy-Britannia és Franciaország egymaguk képtelenek voltak Németország fékentartására és legyőzésére, ezért

csak egy „természetellenes” Roosevelt-Sztálin szövetség keretében, a két „szárnyhatalom” Németország szívében történő összetalálkozása vetett véget Hitler uralmának. A szovjet-amerikai rivalizálás meghatározta a német kérdés további alakulását, Németország kettészakadását. A vasfüggöny egy jelentős része így Németországon haladt keresztül. A négy nagyhatalom 1945. június 5-i közös nyilatkozatában rendelkezett a németországi megszállási övezetekről, amelyeken belül eltérő elképzeléseiknek megfelelő megszállási politikát folytattak. De Gaulle a német területek jelentős megnyirbálásával számolt, ezért a f rancia övezetet teljesen elszigetelte az ország többi részétől, emellett a Saar-vidéket leválasztotta, hogy besorolja saját gazdasági és pénzügyi vérkeringésébe. A 11 ezer fős francia katonai igazgatás segítségével − ami a német lakosság létszámához képest a legnépesebb megszálló

erő volt − Franciaország gyakorlatilag teljes mértékben saját kezébe vette a helyi közigazgatás irányítását is. Az angolok és az amerikaiak saját 27 övezetükben megtartották a német közigazgatási apparátust. Segítségükkel indult meg az alulról felfelé építkező közigazgatás újjászervezése. Először tartományokat alakítottak, élükön a szövetségesek által kinevezett kormányokkal, vagyis kezdetben a helyi közigazgatási szervek vezetői voltak a legbefolyásosabb német politikusok (Adenauer Köln polgármestere volt). Ami a 60 e zer fős szovjet katonai adminisztrációt illeti ’45 júliusában megkezdték zónájuk szocializálását mind gazdasági, mind politikai értelemben. Megindultak az államosítások, elkobzások, a földreform, a közigazgatás felülről történő kiépítése Tekintve, hogy ez alapvetően eltért a három nyugati zónában megvalósuló rendszertől, a Németország gazdasági, politikai egységének

fenntartására tett potsdami ígéret meghiúsulni látszott. Olyannyira, hogy 1946 tavaszán a szovjet terjeszkedés tézisét valló Kennan, Amerika moszkvai nagykövete Bevin angol külügyminiszterrel egyetértésben a nyugati övezetek gazdasági egyesítésére tett javaslatot mondván, ha a Szovjetunió konszolidálni tudja megszállási övezetét, akár a Rajnáig is előrenyomulhat, s Németország egészét népköztársasággá alakíthatja. Az elhatározást tett követte, s Byrnes amerikai külügyminiszter 1946 szeptemberében bejelentette a b rit és az amerikai övezet „Egyesült Gazdasági Területté” alakítását. A francia külügyminisztérium a F rancia Kommunista Párt kormány befolyása miatt nyíltan nem támogathatta az elképzelést, így egyelőre csak az angolszász területek egyesültek, létrehozva „Bizóniát”41. Az amerikai szerepvállalást a „nyugati német állam”jövőjében a Marshall-terv tette félreérthetetlenné. Az

USA úgy vélte, hogy Nyugat-Németország gazdasági felemelésével fontos pozíciót szerezhet Európa-politikájához, egyben bevonhatja a nyugati német területeket globális katonai és gazdasági terveibe. Mindez döntő mértékben hozzájárult a nyugatnémet gazdaság talpraállításához és Nyugat-Európa vérkeringésébe való visszakapcsolásához. A három nyugati övezet egyesítése és a ’48 júniusában bevezetett pénzreform a M arshallsegéllyel együtt egyértelművé tette Németország kettészakadását (1949). Míg a Német Szövetségi Köztársaság meghatározó politikai elemét zet követően Németország Kereszténydemokrata Uniója (CDU), a K eresztényszociális Unió (CSU) és Németország Szociáldemokrata Pártja alkotta, addig a Német Demokratikus Köztársaságban a Német Szocialista Egységpárt (NSZEP) jelentette az „egypártot”42. A vizsgált nyugat-európai országok bár számos ponton eltértek egymástól, közös volt bennük,

az Amerikától való függés, tekintve, hogy önerőből képtelenek lettek volna talpraállni a világháború okozta sokkból. A Truman elnök által megígért gazdasági segítség a Marshall-terv dollármilliárdjaiban öltött testet, hatalmas lendületet adva 28 Nyugat-Európa gazdaságainak. Eredetileg a francoi Spanyolország és a m egszállt Németország kivételével minden európai államot meghívtak az előkészítő konferenciára, a kelet-európai országok azonban szovjet utasításra távolmaradtak. A segély egyik feltétele ugyanis a nyitott gazdaságpolitika volt, így a segély elfogadása szovjet részről egyet jelentett volna az amerikai dominancia elfogadásával az amerikai liberális világgazdasági rendszerbe történő betagolódással. Persze az Egyesült Államok nem emberbaráti gesztust nyújtott a segélyt elfogadó 16 országnak: 1947-re a háborúban tönkrement európai államok olyannyira fizetésképtelenné váltak, hogy fennállt a v

eszélye az amerikai import leállásának. Ez pedig a h áborúban megnövekedett kapacitású amerikai gazdaság legfontosabb piacának kiesését jelentette volna44. A segély tehát nem is annyira segély volt, sokkal inkább faltörő kos, amely a neokolonianizációs törekvéseknek megfelelően szabad utat nyitott az amerikai tőke számára. Másrészt, mivel a Marshall-terv konkrétan kapcsolódott a Truman-doktrínához, egyértelmű volt, hogy azok az országok, amelyekben a kommunisták kormányalkotó tényezők, vagy azok lehetnek, nem részesülhetnek a segélyből, ami így hatásos eszköz arra, hogy kiszorítsák a kommunistákat mind a francia, mind az olasz kormányból. A Marshall-tervnek tehát kétségtelenül voltak „hátsó szándékai”,(amerikai szempontból valószínűleg csak az volt) nélküle azonban aligha lett volna elképzelhető Nyugat-Európa gyors regenerálódása a Szovjetunió szomszédságában. 29 5. Integráció a II világháború

utáni években 5.1 Nyugat-Európa és az integráció kérdése A második világháború pusztítása és az új kétpólusú világrend kialakulása Európát egyértelműen „középhatalommá” degradálta. nyugatról az Egyesült Államok, keletről a Szovjetunió hegemonisztikus törekvései járták be a kontinenst. A két szuperhatalom között sebeiket nyalogató nyugat-európai országok számára a f elzárkózás egyetlen lehetőségét csak az egységesülés jelenthette, mind gazdasági, mind politikai szinten. Tisztában voltak ezzel Nyugat-Európa vezető politikusai, gondolkodói is, azonban az integráció miértjére és mikéntjére gyakran igen eltérő válaszokat adtak. Az európai egységtörekvések első és egyik legnagyobb hatású szószólója Churchill volt. Az ekkor már ellenzéki sorokban ülő brit politikus 1946 szeptemberében a zürichi egyetemen fejtette ki a kontinenssel kapcsolatos álláspontját, ami híven tükrözi NagyBritannia

integrációval szemben tanúsított magatartását: „ Szükség van arra, hogy az európai család vagy annak minél nagyobb része újraformálja kapcsolatait. Létre kell hoznunk valamiféle Európai Egyesült Államokat. Az első lépés ehhez Franciaország és Németország szövetsége kell legyen.”44 Majd hozzátette: Nagy-Britannia barátja és támogatója – nem pedig részese – lehet ennek a tervnek. Churchill tehát Zürichben a f rancia-német barátságon alapuló Egyesült Európát hirdette meg, Nagy-Britannia nélkül. A második világháború végétől gyakorlatilag az 1960-as évek elejéig a „három ölelkező kör” churchilli koncepciója határozat meg a brit külpolitikát. A „három kör” az atlanti térséget, azaz az Egyesült Államokkal fennálló „különleges kapcsolat” ápolását, a brit Nemzetközösséggel fennálló viszonyt és az Európával kialakítandó relációt jelentette.45 Ugyanakkor Britannia továbbra is

világhatalomnak tartva magát, sokkal nagyobb hangsúlyt fektetett birodalmi, illetve transzatlanti kapcsolataira, mint a kontinenssel fennálló viszonyára. A brit politikusok egész egyszerűen hozzászoktak ahhoz, hogy országuk világszerepet játszik, s nagyon nehéznek találták az igazodást egy lényegesen kisebb szerephez. Ennek megfelelően − a „három ölelkező kör” mítoszában élve − ösztönösen elzárkóztak még a gondolatától is annak, hogy egy föderális vagy szupranacionális európai struktúrába olvasszák országukat. Ezt a magatartást erősítette a hagyományos brit szeparatizmus és a még tagadhatatlanul 30 meglévő birodalmi tudat, valamint az a tény, hogy a negyvenes évek végén az Egyesült Királyság még Európa legerősebb állama volt mind gazdasági, mind politikai vonatkozásban. Az angolok tehát képtelenek voltak megszabadulni az évszázados brit különállás hatásától. Stanley Boldwin miniszterelnökről írta

Churchill, hogy „keveset tudott Európáról, s azt is utálta, amit tudott”. Attlee így vélekedett Nagy-Britannia nemzetközi szerepéről: „Azoknak, akiknek emlékezete visszatér a X IX. századba, nehéz megérteni, hogy Nyugat-Európa, mely oly sokáig uralkodó tényező volt a világban, ma különálló elemek gyűjteménye két nagy világhatalom, az Egyesült Államok és a Szovjetunió között Ebből a felismerésből született az igény valamiféle föderáció létrehozására, de általános vélemény szerint egy ilyen csoportosulás Nagy-Britannia nélkül nem lenne életképes. Másrészt viszont Nagy-Britannia sohasem tekintette magát csak európai hatalomnak. Érdekei világméretűek. Britannia a nagy Nemzetközösség szíve, és így − bár közelről érdekelt mindabban, ami a k ontinensen történik, − igyekszik messzebbre látni”46 És valóban, Nagy-Britannia számára egyáltalán nem volt közömbös a francia-német megegyezés, vagy

Nyugat-Európa védelme a Szovjetunióval szemben, gazdasági érdekei miatt azonban egyértelműen a Nemzetközösségre és az USA-ra koncentrált. Utóbbi nélkül a kontinens védelmét se tartotta kivitelezhetőnek. Mindazonáltal a későbbiekben bebizonyosodott: London tengereken túlra koncentráló, Európával szemben ambivalens külpolitikája elhibázott volt, melyért később súlyos árat fizetett. Ezzel kapcsolatban írta George Bull az USA volt külügyminiszterhelyettese 1968-ban: „Az 1945-ös győzelem megerősítette azt az illúziót, hogy Britannia még mindig nagyhatalom. 1945-ben a Birodalom még erősebbnek tűnt, mint egész NyugatEurópa, és a britek el is hitték, hogy ez így van Így amikor Nagy-Britannia megszerezhette volna Európa vezetését, nem látták ennek értelmét. Az Amerikával létrejött különleges kapcsolatról kiderült, hogy nem is olyan különleges; és a N emzetközösség a f eszültségek után közel került a

széteséshez.” 47 S amikor mindezek hatásaként erőteljes amerikai nyomásra Britannia hidat próbált verni a kontinens felé, már erőteljes francia ellenállással volt kénytelen szembesülni. Franciaország hozzáállása az integráció gondolatához − akárcsak az Egyesült Királyság esetében − szintén kettős. Ez a kettősség azonban nem kérdőjelezte meg a franciák szerepét az integrációban. A dilemma lényege ez esetben az, hogy bár 31 Franciaország az európai egységfolyamat legfontosabb mozgatórugója akart lenni, nemzetállami szuverenitását nem kívánta kockára tenni. Franciaország 1940 júniusában megalázó vereséget szenvedett a n áci Németországtól, aminek következtében a megosztott ország két arcát mutatta Európának: a német megszállókkal kollaboráló, valamint az országon belül és kívül ellenálló államét. 1945-ben a „fele győztes” Franciaország, jórészt Charles de Gaulle elszántságának,

kitartásának köszönhetően mégis Németország legyőzői között szerepelhetett. A franciák eleinte Németország semlegesítését, továbbá a Saar-vidék Franciaországhoz csatolását és a Ruhr-vidék nemzetközi fennhatóság alá helyezését kívánták elérni. 1948-tól kezdve azonban Franciaország − a hidegháború strukturális kényszereihez való alkalmazkodásból következően − teljesen új helyzettel találta magát szemben: radikálisan át kell gondolnia Európához, mindenekelőtt Németországhoz fűződő viszonyát, s Franciaország, egy történelmi fordulatot végrehajtva, az európai integrációt választotta. Míg 1870-től 1947-ig az alapvető kérdés Franciaország számára az volt, hogyan nézzen szembe a n émet fenyegetéssel, 1948-tól a döntő kérdés az lett, hogyan élhet együtt Németországgal egy megosztott, „vasfüggönnyel” elválasztott Európában.48 A francia külpolitika számára a „német kérdés” mindig is

meghatározó volt, tekintve, hogy Franciaország egy évszázadon belül háromszor maradt alul Németországgal szemben. A két világháború közötti időszak legfőbb kérdése francia szempontból az volt, mit tehetnek, és mit kell tenniük azzal az országgal, mely az első világháború veszteseként is dinamikus, félelmetes hatalom maradt Európa közepén. A megbékélési szándékot tükrözte Briand és Stresemann megállapodása, melyet 1925. okt óberében kötöttek Locarnóban, valamint az 1928 a ugusztusában aláírt Briand−Kellog-paktum, melyben az érintett felek lemondtak a háborúról, mint a nemzetközi politika eszközéről. Hitler hatalomra jutása után − tükrözve az ország megosztottságát − továbbra is számos francia értelmiségi és politikus gondolta úgy, hogy kizárólag a francia-német megbékélés biztosíthatja a békét Európában. Ugyanakkor számtalan azoknak a száma is, akik a hitleri Németországgal való kapcsolatokat

egyáltalán nem tartották az európai béke zálogának. A második világháború alatt, a később a hatalmat megragadó francia ellenállási mozgalmak között elvi azonosság jött létre: a háború után mindenáron meg kell akadályozni a hitleri barbárság visszatérését. Ennek megfelelően Franciaország először − a hidegháború kezdetéig − klasszikus németellenes politikát folytatott. Az 1944 de cemberi franciaszovjet és az 1947 márciusi francia-brit együttműködési szerződés még Németország ellen 32 irányult. 1948 júniusában azonban Nyugat-Berlin szovjet blokádja Franciaország számára is világossá tette, hogy a németek a Kelet Nyugat közötti erőpróba áldozataivá, egyszersmind tétjévé váltak. Georges Bidault külügyminiszter június 11-én a f rancia nemzetgyűlésben kijelentette: „Franciaország határozottan állást foglalt egy európai integrációs politika mellett. A kedvezőtlen körülmények miatt azonban

jelenleg csak Nyugat-Európáról és Nyugat-Németországról lehet szó. De azért Európának épülnie kell, és Nyugat-Németországnak ebben az Európában kell az őt megillető helyet megtalálnia”49 Az integrációs törekvések alapjaiban változtatták meg a franciák hagyományos németpolitikáját, melyet a hidegháború körülményei között már nem lehetett érvényesíteni. A berlini válság arra is rávilágított, hogy az 1945 utáni Európa már nem a hagyományos európai nagyhatalmak közötti rivalizálások, hegemonikus törekvések színtere, hanem két politikai-katonai tömb között megosztott kontinens. Washington számára pedig nem elfogadható, hogy Európa közepe, azaz Németország nyugati hatalmak által megszállt része lerombolva és katonai védelem nélkül maradjon, miközben a Vörös Hadsereg a kontinens keleti részén állomásozik. Franciaországnak tudomásul kellett vennie, hogy Németország nyugati részének amerikai

támogatással kell épülnie, és kénytelen volt belátni, hogy Nyugat-Európa szintén csak amerikai támogatással képes újjáépülni, hiszen Franciaország még 1947-ben is a háborús gazdálkodás körülményei között élt. A Marshallsegély meghirdetése után Franciaország számára az egyetlen ésszerű és követhető út a Németországgal való egyetértésre, együttélésre tett kísérlet volt. Ezt a belátást erősítette az új, decentralizált, demokratikus Németország, az NSZK megszületése is. Franciaország „germanofóbiája” azonban közel sem múlt el. A franciák a háborúban vereséget szenvedtek a németektől, a háború után képtelenek voltak érvényre juttatni a Németországgal kapcsolatos elképzeléseiket, követeléseiket, ezzel szemben kénytelenek voltak elviselni Nyugat-Németország létrehozását, a n émet ipar amerikai pénzen történő talpraállítását és gazdaságának dinamikus növekedését. Ebben a helyzetben a

francia politika ismételten és egyre erőteljesebben csak az európai egység felé menekülhetett, egy olyan egység felé, amelyhez mind Franciaország, mind Németország egyenlő feltételekkel csatlakozna, s amelyben a jelentős német gazdasági potenciál egy szélesebb közösség javára oldódna fel. Ennek eredményeként született meg az Európai Szén-és Acélközösség (Montánunió), melynek alapvető célja a francia, a német és a csatlakozó országok szén-, és acéltermelésének közös ellenőrzés alá vonásával az európai béke garantálása, s az Egyesült Államoktól való gazdasági függés gyengítése. 33 Franciaországban ugyanis az integráció fő motiválóját a német kérdéssel párhuzamosan ez utóbbi jelentette.50 A Montánunió életrehívása mellett Franciaország, „egyéni politikai akciói” (például a NATO-ból való három évtizedes távolmaradása) révén több esetben is az európai önállóság védelmezőjének

szerepében tűnt föl az Egyesült Államokkal szemben. De Gaulle ennek jegyében utasította el kétszer is Nagy-Britannia csatlakozását az integrációhoz mondván, az angolokon keresztül valójában az amerikaiak fogják betenni lábukat az európai szervezetbe. Mindebből világosan látható, hogy Franciaország megtette azt, amit Nagy-Britannia elmulasztott: az integráció kezdeményezőjeként, vezetőjeként lépett fel, s teszi ezt a mai napig is az integráció számos területén. Míg Franciaország számára az európai integráció a nemzeti szuverenitás megőrzésének és megerősítésének eszköze volt, addig Németország számára az integráció a nemzetközi közösségbe való visszatérést, az izoláció elkerülését és az ország szalonképességének helyreállítását jelentette. Ugyanakkor az ország helyzetéből adódik, hogy e kérdéskörben a legfőbb döntéseket nem a németek politikája, hanem a szuperhatalmak német-politikája hozta

meg. Azt lehet tehát mondani, hogy a világháború utáni években Németország integrációhoz való viszonyában sokkal nagyobb szerepet játszott az USA és a S zovjetunió integrációval kapcsolatos magatartása, mint a n émetek önálló akarata. Az ország lakossága inkább „elszenvedője”, mint irányítója lett azon eseményeknek, melyeket a két szuperhatalom Németországért folytatott versenye indukált. A Szovjetunió „kampányszlogenje” az egységes Németország volt. Sztálin még véletlenül sem akart külön kelet-német államot létrehozni a szovjet megszállási övezetből, ehelyett inkább az egész ország ellenőrzésére törekedett. A négyhatalmilag igazgatott Németország lehetővé tette volna Moszkvának, hogy hozzáférjen a Ruhr-vidék erőforrásaihoz. Az USA által kínált Marshall-terv azonban komoly dilemma elé állította a szovjet megszállási övezeten kívüli németeket: egyrészt követhették a nemzeti egységhez vezető

sztálini utat, bár világos volt, hogy Moszkva meglehetősen korlátozott lehetőségekkel rendelkezik a német újjáépítés támogatására (a politikai akaratról nem is beszélve). Másrészt gazdasági segélyt remélhettek az amerikai szövetségestől – tudatában annak, hogy ezen szövetség hatására a távoli jövőbe tolódhat a német egység távlata. S ilyen formában megfogalmazva a dilemma nem is tűnt olyan összetettnek: a német gazdasági fellendülés eredményei és a többpárti demokrácia politikai előnyei a legtöbb nyugat-német szemében végül sokkal 34 vonzóbbnak tűntek, mint a szovjet gyámkodás mellett megvalósuló nemzeti egység alternatívája. Így Németországnak a Marshall-terv következtében kirajzolódó felosztása, valamint a külön nyugat-német állam gazdasági újjáépítését és a formálódó nyugati tömbbe való bevonását célzó döntések meghiúsították Sztálin azon reményeit, hogy megszerezheti a

közvetett ellenőrzést az egyesített Németország egésze felett. Ezt követően a diktátor azon elképzelése, hogy Berlin nyugati szektorainak blokádjával (1948. június-1949. május) megváltoztathatja a nyugati szövetségesek német politikáját, a szovjet külpolitika még súlyosabb vereségét eredményezte tekintve, hogy azokat a n émeteket is elriasztotta a szovjet vezetésű német egységtől, akik addig ingadoztak. Mindezek következtében az 1948 szeptemberétől ülésező Parlamenti Tanács (a nyugati övezetek első közös politikai intézménye) ülésein az elnök Konrad Adenauer képviselte óvatos, de egyértelmű nyugati integráció politikája kerekedett felül a német egység mihamarabbi megvalósítását a központba állító, s ezért a nyugati integrációs intézményekkel szemben fenntartásokat megfogalmazó elképzelésekkel szemben.51 Adenauer számára a német egység ideiglenes „feláldozása” egyébként sem jelentett túlságosan

nagy traumát, hiszen köztudott volt, hogy a Rajna-vidéket − a maga demokratikus és polgári hagyományaival − gyakran és igen élesen szembeállította a j unker Németországgal mondván, Poroszország „Európa rossz szelleme”, minden negatív tulajdonság − ateizmus és materializmus, militarizmus és nacionalizmus − megtestesítője. Ezért is tett javaslatot már 1923-ban a Ruhr-vidék francia megszállásakor egy Rajnai Köztársaság létrehozására, amelynek keretein belül megszállás helyett kooperációval valósult volna meg a terület ellenőrzése. Ezzel Adenauer, Robert Schuman-t évtizedekkel megelőzve egy európai szén- és acélközöség tervét vázolta fel.52 1949-re a nyugati hatalmak politikájában is kikristályosodtak a „német probléma” kezelésének általános elvei. Szándékuk nem pusztán abban állt, hogy az újdonsült Szövetségi Köztársaságot megvédjék a Szovjetunió hatalmi törekvéseivel szemben, de egyúttal azt is

meg kellett akadályozniuk, hogy a nyugat-német állam túlságosan függetlenné vagy hatalmassá váljon. A három nyugati zónából megszülető Szövetségi Köztársaság egyértelmű és maradéktalan bevonását a nyugati integrációs folyamatokba így a „szovjet fenyegetés” feltartóztatása mellett, a nyugati hatalmak részéről az agresszív Németország ellenőrzésének óhaja is indokolta. E politikát kiegészítette Adenauer kancellár azon törekvése, hogy „a németeket visszavonhatatlanul az európai államok 35 közösségéhez kapcsolja, azért, hogy megvédje a né met nemzetet saját történelmi démonaitól”53. Nyugat-Európa számára tehát az NSZK bevonása az integrációs folyamatokba egyszerre jelentette Európa védelmét Németországgal szemben, és Németország védelmét önmagával szemben. Nyugat-Európa és az integráció vonatkozásában külön és kiemelkedő helyen kell szólnunk Belgiumról, Hollandiáról és

Luxemburgról. Együttműködésük meghatározó és példaértékű volt az európai integráció egészét tekintve. A Benelux államok kis méretűek − a legnagyobb Hollandia 33,8 e zer km2 − természeti erőforrásaik szűkösek, a belső piac kicsi. Az egyre növekvő gazdasági egységek monopóliumigényeit nem volt képes kielégíteni egy-egy állam, ezért 1922-ben Belgium és Luxemburg gazdasági uniót hozott létre (BLEU), melyhez 1944 s zeptemberében elvi szinten csatlakozott Hollandia is (Benelux Unió). Hármójuk gyakorlati integrációjára ekkor még a világháború következményei miatt nem kerülhetett sor54, de kormányaik fenntartották a megállapodás célkitűzéseit, és 1948. január 1-jén a beviteli vámokat a közös vámtarifa bevezetésével egyidejűleg megszüntették. Ezt követően az integráció felgyorsult, s hozzájárult ahhoz, hogy a nemzetközi gazdasági életben a Benelux országokat egy szervezeti egységnek tekintsék. S hogy mi

állt az együttműködés hátterében? Az elsődleges cél nem az volt, hogy a három ország között teljes gazdasági integrációt valósítsanak meg. Belgium, Hollandia és Luxemburg szövetségét mindenekelőtt azért hozta létre, hogy ezzel megalakítsák a nyugat-európai kis nemzetek csoportját. Az elhatározás mögött a kis nemzetek azon frusztrációja érhető tetten, amely annak láttán keletkezett, hogy a nagyhatalmak a háborúra és a háborút követő időszakra vonatkozó döntéseikből rendre kihagyták őket. Az erők egyesítésétől jobb tárgyalási pozíciókat reméltek a nemzetközi tárgyalásokon és azt, hogy álláspontjukat a nagyhatalmak jobban figyelembe veszik. Mindez pedig már a Bretton Woods-i tárgyalásokon beigazolódott55 Gazdasági tekintetben az egyes országok célja eltért egymástól. Belgium számára a Benelux Unió annak a háború utáni stratégiának volt az eszköze, amellyel a legtöbb piacot igyekezett megszerezni

Németország és mások talpra állása előtt. A hollandok − bár a piacok számukra is fontosak voltak − arra törekedtek, hogy a belga kölcsönöket és a Marshall-segélyt megőrizzék maguknak. Benelux társulás nélkül Hollandia csak sokkal kevesebb hitelt tudott volna elérni.56 Ennek ellenére, ahogy fentebb említettem, egyik ország sem törekedett teljes unióra, szupranacionális integrációra. A nemzetekfelettiség 36 ugyanis összeegyeztethetetlen volt annak a gazdasági szuverenitásnak a megőrzésével, amelyhez a tagok egyöntetűen ragaszkodtak.57 Paul Van Zeeland volt belga miniszterelnök 1949 áprilisában az Európai Mozgalom Gazdasági Konferenciáján a következőket mondta: „Mi nem akarunk megszabadulni a nemzeti szuverenitástól. Ez alapvető szükséglet, mivel ez biztosítja különbözőségünket, amelyre azért van szükség, hogy saját életünket és boldogságunkat a s aját magunk módján alakíthassuk. Ez különösen igaz a k

isebb nemzetekre, akik csak úgy képesek megőrizni saját szuverenitásukat, ha reménykedni tudnak saját kultúrájuk legjobb, legnemesebb és leghasznosabb elemeinek megtartásában.”58 A kormányközi együttműködéssel az alkotó államok kétségtelenül határt szabtak a Benelux Uniónak, ez azonban nem akadályozta meg az integráción belüli kereskedelem felfutását. Ezt jelzi, hogy a háborút követően Hollandia lett a belga termékek legnagyobb felvevő piaca, s a belga bevitelben Hollandia vette át azt a szerepet, amelyet a háború előtt Franciaország játszott. A Benelux Unió tehát egyértelműen sikeresnek mondható, s példaként szolgált a három nagy területű országgal létrehozott közös integrációban. Mindemellett felvetett egy igen komoly problémát: a Benelux országok példája azt a következtetést erősítette meg, hogy a kormányközi együttműködés az, ami elvezet a tartós integrációhoz. Kérdés, mi a célravezető

Nyugat-Európa egészét tekintve: föderalizmus vagy kormányközi együttműködés? 5.2 Föderalizmus vagy kormányközi együttműködés? Az európai egységtörekvések hívei a második világháborút követő években két pártra szakadtak: „föderalistákra”(ezen belül föderalistákra illetve funkcionalistákra) és „unionistákra”. Az alapvető eltérést a kettő között a nemzetállam szerepének megítélése képezte. 5.21 Föderalisták A föderalisták abból indultak ki, hogy a világháborúhoz az európai nemzetállami berendezkedés és az ezzel szükségszerűen együtt járó agresszív nacionalizmus kövezte ki az utat. A világháború azonban pontot tett a nemzetállamok és az őket preferáló politika 37 végére, új korszakot nyitva, melyben a nemzetek egymás közötti versengését a békés együttműködés váltja fel. A második világháború eredményeként mind a nemzetállam, mind a hagyományos értelemben vett

szuverenitás elvesztette létjogosultságát, aminek következtében az európai integrációnak egy új állam, a föderatív Európa létrejöttét kell segítenie. A közvetlen politikai cél tehát az európai értelemben vett szuverén nemzetállam szétbontása volt. Ez nemcsak és nem elsősorban a határok megszüntetését jelentette, ennél sokkal fontosabb volt számukra a szuverén nemzetállam mint jogi és alkotmányos kategória megszüntetése. Úgy gondolták, hogy az európai föderáció megköveteli a nyugateurópai államok egységes szuverenitásának megbontását az általuk lényegesnek tekintett három szint, a szupranacionális, a nemzeti és a szubnacionális szint között. Vagyis a nemzetállam egységes szuverenitásának koncepciójával szembe állították a f öderáció osztott szuverenitását, ahol a nemzetállam hagyományos feladatainak jelentős részét a szubnacionális szintekre, az integráció révén közössé váló ügyek intézését

pedig a szupranacionális intézményekre ruháznák.59 Vagyis a f öderalisták szerint az európai integrációs folyamat eredményeként az európai nemzetállam gyakorlatilag „elpárolgott” volna a szubnacionális és a szupranacionális szint térhódítása révén. Mindez ugyanakkor megköveteli a résztvevő államok belső decentralizálását, hogy az európai integrációs folyamat kikerüljön a nemzetállamok közötti diplomácia területéről és azoktól minél inkább független intézményrendszerben manifesztálódjon. Részben ebből az elképzelésből, részben pedig a föderalistáknál mindig is jelen lévő erőteljes nacionalizmusellenességből következik a nemzetállamokkal szemben megfogalmazott integráció ideológiai alapját jelentő szupranacionalizmus iránti erős vonzódásuk. Jól jelzi ezt, hogy föderalizmus és szupranacionalizmus közé Jean Monnet gyakorlatilag egyenlőségjelet tett. 5.22 Funkcionalisták A funkcionalisták csakúgy,

mint a föderalisták a nemzetállami struktúra helyett a föderális berendezkedésben látták a békés világ zálogát. A két irányzat közötti különbség pusztán abban jelentkezik, hogy míg a föderalisták a föderáció megteremtésének politikai vonzataira helyezik a hangsúlyt, addig a funkcionalisták célja elsősorban az volt, hogy az integráció fókuszát a politikai kérdésekről a gazdasági, szociális tényezőkre vigyék át mondván, a politika szükségszerűen konfliktusos folyamat, aminek következtében a jövendő világbéke nem érhető el politikai eszközökkel. A funkcionalizmus végeredményben arra törekszik, hogy a jövő politikai közösségét ne politikai eszközökkel 38 építse ki. A két világháború közötti időszak és különösen a Népszövetség sorsa ugyanis azt illusztrálta a funkcionalisták számára, hogy egy nemzetközi politikai együttműködés kiépítése annyira érzékeny pontokat érintene −

pl. függetlenség, szuverenitás −, amelyek szinte lehetetlenné tennék az előrehaladást az integrációban. Éppen ezért azokra a területekre kell koncentrálni, amelyek politikailag kevésbé érzékenyek. Az ezeken a területeken (gazdaság, jólét) kialakuló kooperáció fokozatosan átterjedne más területekre is, visszaszorítva a politikailag érzékeny témák körét. Vagyis a funkcionalisták abban bíztak, hogy az egyik gazdasági szektorban megindult integrációs folyamat egy idő után szükségszerűen átterjed egy másik gazdasági szektorra, majd a gazdaság egészére, ezt követően a társadalmi élet más területeire, míg végül a politikai területek integrációjával éri el csúcsát.60 Föderalisták és funkcionalisták tehát ugyanazt akarták elérni (föderális, nemzetek feletti Európát) csak más-más úton. 5.23 Unionisták Az európai integráció megvalósítását egészen más módon képzelték el az ún. „unionisták”. Céljuk

olyan egység megteremtése, amely kormányközi együttműködésen alapul, s ezáltal nem korlátozza a nemzeti szuverén függetlenséget erőteljes módon. Elméletük alapja, hogy a nemzetközi kapcsolatok alapvető és megszüntethetetlen elemei az államok, amelyek, mivel döntően az önérdek által vezéreltek, és az egymással való versengés lételemük, folyamatosan olyan konfliktushelyzeteket teremtenek, amelyek háborúhoz vezethetnek. Tekintettel azonban arra, hogy a biztonságot előnyben részesítik a háborúval szemben, nemzetközi szinten megegyezésekre lépnek más államokkal, s ezeknek célja a k onfliktusok elkerülése vagy kezelése, illetve az államok saját biztonságának növelése. Alapvetően az európai integrációt is egy ilyen nemzetközi rendszernek tekintették, amely csakis addig lesz működőképes, amíg a tagállamoknak ez áll érdekükben. Eszerint viszont az európai integráció nem ellentétes a n emzetállami önállósággal,

hanem azok megmenekülésének egyik módja, és éppen ezért nem is a nemzetállamok hanyatlását, hanem erősödését idézi elő. Ezt támasztja alá az az unionista elképzelés is, mely szerint az európai egység ügyét valóban befolyásoló folyamatok nem szupranacionális, hanem nemzeti keretek között zajlanak, s az i ntegráció során csak és kizárólag akkor épül ki nemzetek feletti intézmény, ha a kormányközi együttműködés már nem elegendő a hazai politikai érdekek, célok megvalósításához.61 39 A különbségek tehát valósak és nyilvánvalóak voltak az integráció két tábora között, ennek ellenére ezek nem akadályozták meg sem a f öderalistákat sem az unionistákat, hogy közösen indítsanak kampányt az egyesült Európáért. Kiválóan tükrözik ezt az Európai Unió Föderalistáinak Központi Tanácsának elnökének Franey-nek szavai, aki az 1949 februárjában tartott Brüsszeli Konferencián a következőket mondta:

„Mi az Európai Föderalisták, előbb vagyunk föderalisták, mint európaiak. Ugyanakkor a nemzetközi helyzet azt kívánja, hogy előbb legyünk európaiak, mint föderalisták.”62 5.3 Biztonságpolitikai együttműködés Az integráció hívei legyenek akár föderalisták, funkcionalisták vagy unionisták egyetértettek abban, hogy Európa újjáépítése, felvirágoztatása − különösen a kibontakozó hidegháborúban − alapvetően és mindenekelőtt biztonságot igényel. Ezért a negyvenes évek második felében a biztonság forrásainak felkutatása izgatta a k ontinens nyugati részének felelős politikai vezetőit. A fenyegetés forrásait illetően a nyugati hatalmak egyre nagyobb félelmet tápláltak a katonai gépezetét fenntartó volt szövetséges keleti óriással, a Szovjetunióval szemben, emellett még nagyon kevés idő múlt el, hogy elfelejtsék a náci birodalom rémtetteit, s ne tekintsenek gyanakvással Németország felé. Kérdés volt

ugyanakkor, hogy a kívánt biztonság milyen eszközökkel és milyen formában teremthető meg. Az önerőből kialakítandó nyugat-európai védelmi szövetségnek több akadálya is volt Mindenekelőtt az, hogy az újjáépítés minden mozgósítható gazdasági erőforrást igénybe vett, katonai kiadásokra nem sokat áldozhattak. A következő tényező politikai jellegű volt: Nyugat-Európa több országában − ahogy azt már említettem − a kommunisták ott voltak a koalíciós kormányokban, ami, különösen Franciaország esetében gyanakvással töltötte el a potenciális szerződőtárs szomszédokat. Ugyanakkor látni kell azt is, hogy a nyugat- európai politikusokban − az első világháború utáni amerikai izolacionizmusra, Wilson elnök szenátusi kudarcára emlékezve − most is volt egyfajta bizonytalankodás az Egyesült Államok európai biztonsági elkötelezettségét illetően. Ezzel is magyarázható, hogy a biztonságpolitikai együttműködés

egy tradícionális kétoldalú kontraktussal kezdődött. 40 5.31 Dunkerque-i Szerződés Nagy-Britannia és Franciaország a világháború utáni években klasszikus kétoldalú védelmi szerződéssel tett kísérletet a hatalmi egyensúlypolitika feltámasztására. A két állam által 1947. március 4-én aláírt Dunkerque-i szerződés elsődleges célját még egy esetleges német agresszió megelőzése képezte63, ennek ellenére történelmi távlatban mégis többet jelentett ez a kontraktus egy ódivatú kéthatalmi megállapodásnál. Már ebben a megállapodásban fellelhetőek az európai integrációra való törekvés csírái, hiszen London − akkor még − az amerikai határozott európai elkötelezettség biztos érzése híján szoros együttműködésre törekedett Párizzsal, amely − szándékai szerint − megvetette volna egy szélesebb körű nyugat-európai együttműködés alapjait mind biztonsági, mind gazdasági téren. A dunkerque –i

szerződés nemcsak arra akarta felhívni a figyelmet, hogy az európai országok készek segíteni egymást a biztonság területén. Egyben üzenet volt Washington számára, hogy a kontinens országait érdemes támogatni, hiszen hajlandók kivenni részüket egy nyugati védelmi összefogásból. Hogy a szándékot mennyiben tudták volna tettek követni, s egy nyugati védelmi szövetség milyen tényleges erőt képviselt volna, ezzel kapcsolatban jogosak a kételyek, az azonban egyértelmű, hogy a Trumanadminisztrációnak sokkal könnyebb volt meggyőznie a kételkedő amerikai törvényhozást a folytatólagos amerikai katonai jelenlétről Európában, amennyiben hivatkozhatott arra: az európaiak a maguk részéről igyekeznek úrrá lenni védelmi hiányosságaikon. Az amerikai igények szerinti szövetség megalkotásához megfelelő alapnak bizonyult tehát a dunkerquei szerződés, hiszen más országok csatlakozását is lehetővé tette. Formálisan is London volt a

kezdeményező. Ernest Bevin 1948 január 22-i alsóházi beszédében nemcsak Belgium, Luxemburg és Hollandia csatlakozását javasolta a dunkerque-i szerződéshez, hanem − a nemzetközi helyzet romlásáért a Szovjetuniót téve felelőssé − katonai-politikai összefogásra szólította fel Nyugat-Európát. Bevin kemény szovjetellenes szavainak biztos fedezetet adtak az év európai fejleményei: az 1948. februári prágai kommunista hatalomátvétel, illetve a Berlinnel kapcsolatos egyre hajthatatlanabb szovjet magatartás. 41 5.32 Brüsszeli Szerződés és a NATO Franciaország, Nagy-Britannia, Belgium, Hollandia és Luxemburg képviselői 1948. március 4-én, Brüsszelben ültek tárgyalóasztalhoz, és március 17-én írták alá a Brüsszeli Szerződést. A dokumentum a „Szerződés a gazdasági, szociális és kulturális együttműködésről és az együttes védelemről” címet viselte. A felek a dunkerque-i szerződéshez hasonlóan kötelezettséget

vállaltak arra, hogy közösen lépnek fel a német agressziós politika felújítása ellen, ám ugyanolyan súllyal szerepelt az a kitétel, miszerint egyeztetik magatartásukat és a teendő intézkedéseket „minden olyan más helyzetben, amely fenyegetést jelenthetne a békére, bárhol álljon is elő, vagy minden olyan helyzetben, amely a gazdasági stabilitást veszélyezteti”.64 A szerződés 4. cikke szerint, ha a f elek egyikét „Európában támadás érné, a t öbbiek az Egyesült Nemzetek Alapokmányának 51. cikke értelmében minden rendelkezésre álló eszközzel katonai és egyéb segítséget és támogatást nyújtanak részére”.65 A szerződés azt is hangsúlyozta, hogy az azt „aláíró országok erőfeszítéseikbe fokozatosan olyan más államokat is bekapcsolnak, amelyeket ugyanezek az elvek hatnak át és ugyanezek az elhatározások lelkesítenek”.66 A „Nyugati Unió”-ként, illetve „Brüsszeli Szerződés Szervezeteke”-ként

emlegetett tömörülést a szerződő felek kinyilatkoztatása szerint a regionális együttműködés és a kölcsönös segítségnyújtás igénye hívta életre, de m egfogalmazásaiból kiolvasható az egyesült Európa megteremtésének távlati célkitűzése is. Washington üdvözölte a brüsszeli szerződés aláírását. Truman elnök a Kongresszusban az európai védelem felépítése érdekében tett jelentős lépésének nevezte az eseményt, hozzátéve, hogy az megérdemli hazája feltétlen támogatását. Hogy aztán mindezek ellenére a Brüsszeli Szerződés Szervezete csak egy figyelemfelhívó nyugati gesztus maradt Washington számára, s hogy sem Bevin, sem az amerikaiak valójában nem szántak érdemi szerepet az ötök szövetségének, ez abból is kiderül, hogy szinte azonnal a szerződés aláírása után, pontosabban március 22-én titkos tárgyalások kezdődtek Anglia, Kanada és az Egyesült Államok képviselői között a washingtoni

hadügyminisztériumban az Észak-atlanti Szerződés Szervezete (NATO) megalakításáról.67 Mindezek ellenére, ha papíron is, de létrejött egy európai regionális védelmi szervezet. A szerződés 7 cikke értelmében a Nyugati Unió legfőbb szerveként felállították a Konzultatív Tanácsot, melynek a tagországok külügyminiszterei voltak a tagjai, akik felváltva országaik fővárosaiban üléseztek. A szerződő felek bármelyikének kérésére a 42 Konzultatív Tanácsot azonnal össze kellett hívni, „hogy lehetővé tegyék a Magas Szerződő Felek részére, hogy összeegyeztessék magatartásukat és a teendő intézkedéseket abban az esetben, ha Németország részéről felújulna az agresszív politika vagy minden olyan más helyzetben, amely fenyegetést jelenthetne a békére, bárhol álljon is az elő, vagy minden olyan helyzetben, amely a gazdasági stabilitást veszélyezteti.”68 Ami a Brüsszeli Szerződésben igazán figyelemre méltó −

bár sokak által szintén vitatott jelentőségű − az a katonai szervezeti modell, amelyet pár héttel a szerződés aláírása után hoztak létre, megint csak bizonyítandó Washingtonnak, hogy a nyugat-európaiak tenni is akarnak valamit védelmük érdekében. A Nyugati Unió Védelmi Szervezete (WUDO) ténylegesen 1948 szeptemberében kezdte meg működését Fontainebleauban. Szárazföldi, tengeri és légierő parancsnokságból állt. A szervezet legfontosabb szervének az Állandó Katonai Bizottságot szánták londoni székhellyel. Emellett megalakították a Nyugati Unió Vezérkari Főnökök Bizottságát, amelynek első elnöke Montgomery tábornok lett. A Nyugati Unió vezető szerveinek tanácskozásaira egyébként kezdettől meghívták az Egyesült Államok és Kanada katonai képviselőit, akik egyenrangú partnerekként vehettek részt az üléseken. Az amerikai részvétel célja egyértelmű volt: mivel a Brüsszeli Szerződés tagállamai Washingtontól

vártak katonai segítséget és felszereléseket, az igények felméréséhez és a program kidolgozásához óhatatlanul szükség volt az amerikai jelenlétre. A program pedig így hangzott: a nyugati partnerek először dolgozzanak ki egy koordinált védelmi tervezetet, majd vegyék számba a rendelkezésre álló katonai felszereléseket és készleteket, hangolják össze hadiipari kapacitásaikat, dolgozzák ki a fegyvergyártás közös szabványait, állítsák össze azoknak a felszereléseknek és hadianyagoknak a listáját, amelyeket az amerikaiaktól megkapni szeretnének. Elmondható tehát, hogy a háború utáni első nyugat-európai regionális védelem gyakorlati kiépítése az amerikai intencióknak és igényeknek megfelelően alakult.69 A hadtörténeti kutatások rámutatnak, hogy a Brüsszeli Szerződés szervezetének katonai intézményei nagy hatással voltak a megalakuló Észak-atlanti Szerződés Szervezete hasonló egységeinek kialakítására. A

Katonai Bizottságról, a Főtitkár tisztségéről, a pénzügyi és gazdasági bizottságról van szó. A Montgomery által vezetett fontainebleau-i főparancsnokság a NATO európai főparancsnokságának volt a modellje. Nem túlzás tehát azt állítani, hogy a Nyugati Unió szolgáltatta az alapvető infrastruktúra mintát a NATO számára. Az egy további tényező, hogy a Brüsszeli Szerződés katonai szervezete gyakorlatilag csak a tervezőasztalon létezett, hogy a nyugati hatalmak kezdettől fogva 43 óvakodtak a katonai intézmények megkettőzésétől. Sem Nagy-Britannia, sem Franciaország, sem pedig a Benelux államok nem rendelkeztek annyi együttes katonai erővel, amely 1948-ban, de akár ötven év múlva elegendő lett volna a szovjet hadigépezet feltartóztatására, illetve ellensúlyozására. Ezzel a felismeréssel magyarázható végső soron a Brüsszeli Szerződés létrejötte. Arra tervezték a nyugati Ötök, hogy egyfajta szimbolikus

gesztusként megmutassák Washingtonnak: a nyugat-európaiak politikai és katonai téren hasonlót tesznek, mint a gazdasági együttműködésben, azaz segítik egymást amennyire csak megtehetik az integráció útjában álló akadályok leküzdése érdekében. Mindezekből fakadt, hogy a Brüsszeli Szerződés katonai szervezetét 1950 decemberében hivatalosan is betagolták a NATO-ba, bár maga a s zervezet papíron továbbra is független maradt. Ettől kezdve a nyugati hatalmak a NATO elsődlegességét szem előtt tartva tettek kísérletet védelmi képességeik fokozására az „európai pillér” megerősítésére. Ennek szellemében írta alá 1949 április 4-én az Egyesült Államok, Kanada illetve 10 európai állam: Nagy-Britannia, Franciaország, a Benelux államok, Olaszország, Portugália, Dánia, Norvégia és Izland az Észak-atlanti Szerződést, melynek 5. cikkének értelmében „a Felek megegyeznek abban, hogy egyikük vagy többjük ellen, Európában

vagy Észak-Amerikában intézett fegyveres támadást valamennyiük ellen irányuló támadásnak tekintenek”.70 A NATO megalakulásával Nyugat-Európa és az USA immár közös biztonságpolitikai térséget alkotott, amelyen belül bármelyikük elleni támadást valamennyiük elleni agressziónak tekintettek. A hatalmi egyensúly elvével kudarcot vallott Nyugat-Európa fellélegezhetett: a s zovjet fenyegetéssel egyedül szembenézni képes Egyesült Államok immár szerződéses kapcsolatban állt Európa nyugati felével . 5.4 Az integráció politikai aspektusai Az integráció területén elért politikai együttműködés 1948-49-ben az Európa Tanács megalakításával vette kezdetét. Az ezt előkészítő folyamatok azonban már a világháborút követő években, illetve a háború alatt megindultak. Az ellenállási mozgalmak bázisán kiépült politikai pártok, szervezetek sokasága tűzte zászlajára az egységes Európa megteremtésének vágyát.

Közülük is ki kell emelni azokat a kereszténydemokrata pártokat, amelyeket minden más politikai erőnél szorosabb szálak fűztek az integrációhoz. 44 Képviselőik mindig is élharcosai voltak az európai egység megvalósulásának, nem véletlenül nevezik őket gyakran − némi túlzással − „hipereurópaiaknak”. 5.41 Kereszténydemokrácia és integráció, út az Európa Tanács megalakulásához A kereszténydemokrata pártok súlya 1945 után vált igazán jelentőssé. Ennek legfőbb oka az „érintetlenség”. A tradicionális konzervatív jobboldali pártok hitelüket vesztették a második világháború alatt: Németországban, Ausztriában, Olaszországban, Franciaországban és általában ott, ahol a hagyományos politikai elit együttműködött a náci vagy más szélsőjobboldali rendszerrel. A kollaboráns pártok ezekben az országokban ki voltak zárva a választási részvételből, a politikai életből. A kereszténydemokratákat azonban

semmiképp sem lehetett felelőssé tenni a két világháború közti politikai, társadalmi és gazdasági csődért, és a szélsőjobboldali erőkkel való együttműködéssel sem lehetett őket vádolni. A kereszténydemokrácia számos képviselője vett részt az ellenállásban, ezért sok helyen először mozgalom formájában jelentkeztek, és csak a háború befejezését követően szerveződtek párttá. Olaszországban a háború utolsó éveiben jött létre a K ereszténydemokrata Párt (Democrazi Cristiana – DC). Megalakításában, az 1919-ben alapított Olasz Néppárt tagjai és az ellenállásban is részt vevő, emberi jogokat védelmező ifjú kereszténydemokraták játszották a főszerepet. A pártszervezés kiemelkedő személyisége Alicide De Gasperi, akinek vezetésével 1945 és 1953 között nyolc kormány alakult. Szintén a v ilágháború végén alakult meg a n émet Kereszténydemokrata Unió (Christlich-Demokratische Union – CDU) élén Konrad

Adenauerrel, aki a két keresztény vallás híveinek egyetlen politikai pártban való egyesítését tűzte ki célul. A francia Népi Köztársasági Mozgalom (Mouvement Républicain Populaire – MRP) vezetői az aktív ellenállás soraiból kerültek ki (pl. Schuman, Bidault) Franciaországban azonban a kereszténydemokrata mozgalom sohasem volt olyan jelentős, mint Németországban vagy Olaszországban. A párt népszerűsége De Gaulle népszerűségének növekedésével párhuzamosan csökkent. Az MRP igazi jelentőségét Európa-politikája adta. Az MRP-s miniszterelnök, majd külügyminiszter Robert Schuman gazdaságpolitikai javaslataival (Montánunió) méltán érdemelte ki az „Európa atyja” elnevezést. A Benelux-államok kereszténydemokrata pártjai (a belga Keresztényszociális Párt és Keresztény Néppárt – PSC-CVP; a holland Kereszténydemokrata Tömörülés – CDA és 45 a luxemburgi Keresztény-Szociális Néppárt – CVS) a háború

után kerültek vezető pozícióba, és mindmáig meghatározó szerepet töltenek be a h árom ország életében. A világháborút követően ritka kivételnek számított a kereszténydemokraták nélküli kormányalakítás. Az említett kereszténydemokrata pártok 1945 utáni térfoglalásához nagymértékben hozzájárult a korábbi felekezeti jelleg megszűnése, a gyűjtőpárttá válás. Többségük a második világháború után centrumpozícióba került (pl. Belgium, Hollandia, Luxemburg, Negyedik Francia Köztársaság), a jobb- és a baloldal közötti harmadik utat kínálta; máshol (pl. Németország) a jobboldali pólust foglalták el71 Mindazonáltal közös volt e pártok gondolkodásában, hogy a háború befejezése után úgy ítélték meg, nem lehet visszatérni azokhoz a viszonyokhoz, eszményképekhez és intézményekhez, amelyek legyőzésével a fasizmus hatalomra került. Sőt kimondták, hogy éppen ezek a viszonyok, intézmények és eszmék

vezettek végső soron a fasizmus győzelméhez. Ennek elkerülésére az általuk javasolt megoldás a kereszténydemokrácia volt, amely a kereszténység univerzalizmusára támaszkodva képes hatékonyan elősegíteni az integrációt. Ezen elképzelés szervezeti kereteit kezdetben különféle mozgalmak alkották, melyek gombamód szaporodtak el, főleg az 1945-46-os évben. Ekkor született meg többek között Angliában az Egyesült Európa Mozgalom (United Europe Movement), a Föderalisták Európai Uniója (European Union of Federalists), Franciaországban az Egyesült Európa Francia Tanácsa (Conseil Francais pour l’Europe Unie) francia-belga kezdeményezésre a Gazdasági Együttműködés Európai Ligája illetve 1947-ben az Európai Parlamenti Unió. A sokasodó szervezetek összhangjának megteremtésére jött létre 1947 decemberében az „Európai Egységmozgalmakat Koordináló Nemzetközi Bizottság” Churchill veje. Duncan Sandys vezetésével72 A

bizottság munkájában az európai mozgalmak közül csak a szociáldemokrata beállítottságú „Európai Parlamenti Unió” nem vett részt. A többiek elfogadták a Koordináló Bizottságot, melynek széles körű párttámogatottságát mi s em bizonyítja jobban, hogy tiszteletbeli elnökeinek névsorában békésen megfért egymás mellett a konzervatív Churchill, a szocialista Léon Blum és a kereszténydemokrata de Gasperi. A szervezet fő feladatának egy valamennyi európai föderalista szervezetet magába tömörítő nemzetközi kongresszus összehívását jelölte meg. Ennek eredményeként ült össze 1948 májusában Hágában az első Európa-kongresszus, melyen 16 e urópai ország 6630 delegátusa vett részt, de megfigyelők érkeztek az Egyesült Államokból és Kanadából is. A 46 kelet-európai országokat képviselő küldöttek túlnyomó többsége viszont már menekült státusban volt. A kongresszuson a kommunistákon és a szélsőjobboldali

pártokon kívül szinte minden más politikai család képviseltette magát. Túlméretezettsége miatt a t estület gyakorlati eredmények produkálására alkalmatlan volt, propagandisztikus hatása ugyanakkor nagyon is jelentősnek bizonyult. Az itt elfogadott kiáltvány sürgette egy Európai Nemzetgyűlés létrehozását, amelyet a nemzeti parlamentek választanának, azzal a feladattal, hogy megfelelő módszereket ajánljon Európa gazdasági és politikai egységének fokozatos megvalósítása érdekében. A kongresszus azt is kijelentette, hogy: „Európa népeinek gazdasági és politikai uniót kell létrehozniuk s ennek érdekében megegyezésre kell jutniuk, bizonyos szuverén jogaik egybeolvasztásáról.”73 5.42 Európa Tanács A hágai kongresszus után Londonban18 tagú bizottság ült össze a Brüsszeli Szerződés öt tagállamának részvételével a határozat kivitelezésének megvitatására. Ennek során 1949 januárjára Európa Tanács címen

két szerv létesítését határozták el, a Miniszteri Bizottságét és a Tanácskozó Gyűlését. A további tárgyalásokra Bevin, mint a vendéglátó kormány és az öt brüsszeli hatalom képviselője meghívta Londonba Dánia, Írország, Norvégia, Olaszország, és Svédország képviselőit. 1949 márciusában részvételükkel ült össze a „ Tizek Konferenciája”, mely május 5-én elfogadta az Európa Tanács megalakulásáról szóló tervezetet. Ebben az aláírók kötelezettséget vállalnak a totalitárius struktúrák helyett a plurális demokrácia, a pártállamiság helyett a jogállamiság és az egyéni szabadságjogok tiszteletben tartása mellett74. Ami a szerkezeti felépítést illeti, az Európa Tanács az előzetes elképzeléseknek megfelelően két szervből áll: Miniszteri Bizottságból és Tanácskozó Gyűlésből. A statútum 14 cikke értelmében a Miniszteri Bizottságot a részt vevő országok külügyminiszterei (ha a külügyminiszter

nem tud jelen lenni, más kormánytag) alkotják, akik a 20. cikk értelmében vétójoggal rendelkeznek A Bizottság nem hozhatott mindenki által kötelező érvénnyel végrehajtandó határozatokat, csupán ajánlásokat továbbíthatott a kormányokhoz. Vagyis hatásköre meglehetősen korlátozott A 15 cikk szerint a Tanácskozó Gyűlés feladata a kezdeményezés, a javaslattétel, melynek sorsáról aztán a Bizottság dönt. A Gyűlés tagjai, akiket a felek kormányai által megállapított módon kell kijelölni (általában a parlament választotta őket), mint egyének vesznek részt a testület 47 munkájában, s ennek megfelelően nem feltétlenül a kormány álláspontját képviselik. Ezt szimbolizálta a nemzeti parlamentekétől eltérő ültetési rend. A képviselők ugyanis nem nemzetiségük vagy pártjuk szerint, hanem abc-sorrendben foglaltak helyet s a szavazásban sem annyira nemzetiségük, sokkal inkább pártállásuk volt a meghatározó. Ezzel

ellentétben a Miniszteri Bizottságot alkotó külügyminiszterek kormányuk hivatalos álláspontját képviselik. Az Európa Tanács tehát csak a Gyűlésben volt föderális jellegű, de tekintve, hogy a döntéseket, illetve ajánlásokat a kormányközi együttműködésen alapuló Bizottság hozta, a Szervezet egészét is a Londonnak megfelelő kormányközi jelleg hatotta át.75 A statutum 1. cikke is ezt a szellemet tükrözi: „Az Európa Tanács célja, hogy nagyobb egységet érjen el tagjai között annak érdekében, hogy megőrizze és megvalósítsa azokat az eszméket és elveket, amelyek közös örökségükhöz tartoznak, s megkönnyítse gazdasági és szociális haladásukat.” 76 Míg a hágai kongresszus nyilatkozata az egyesülés (union), az Európa Tanácsé az egység (unity) szót használja. Itt tehát már szó sem volt egyesülésről, még kevésbé arról a követelményről, hogy az országok mondjanak le bizonyos szuverén jogaikról. Erre

ugyanis Anglia semmiképp nem volt hajlandó Ennek ellenére a föderális Európa hívei nagy várakozással tekintettek a Tanácskozó Gyűlés első, 1949. augusztus 10 és szeptember 5. között Starsbourgban tartott ülésére, melynek elnöki tisztét Spaak belga külügyminiszter töltötte be. S az ülés valóban sikert hozott a föderalisták számára A testület megállapodott egy Állandó Bizottság felállításában, amely a parlament ülései közötti időszakban működik. E döntéssel az Európa Tanács politikai súlya kétségtelenül megnőtt. A Tanácskozó Gyűlés többsége úgy vélte, hogy az Európa Tanács célja olyan európai autoritás létrehozása, amely behatárolt funkciókkal, de reális hatalom birtokában tevékenykedik. Ezért a Gyűlés felkérte a Miniszteri Bizottságot, hogy tegyen javaslatot a Tanácskozó Gyűlés hatáskörének jelentős kiszélesítésére. Mindez ugyanakkor messze túl volt azon a mértéken, amit a brit Labour

kormány el tudott fogadni, s az angol delegátus a Miniszteri Tanács 1949. novemberi ülésén a Tanácskozó Gyűlés minden, a hatáskör kiszélesítésére vonatkozó javaslatát megvétózta. Az Európa Tanács tehát még az érdemi lépések előtt megfosztatott attól, a lehetőségtől, hogy valamirevaló döntések meghozója legyen.77 A politikai együttműködés eredménye az integráció e korai szakaszában mindösszesen egy túl általános célokkal létrejött, a tagállamokra nézve nem kötelező erejű döntéseket hozó kormányközi szervezet, amely szinte megszületése pillanatában az európai 48 együttműködési folyamat mellékvágányára került, nem utolsó sorban London kétszínű magatartása miatt. Hiába utaltak kormányszinten több ízben is az egységes Európa szükségességére a brit politikusok, az európai föderalisták számára egyértelművé kellet, hogy váljon, Anglia nem akar részese lenni egy nemzetekfeletti Európának.

Ugyanakkor tovább élt az a „kontinentális félelem”, hogy Anglia nélkül az meg sem valósítható. Az elkövetkezendő évek mindazonáltal bebizonyították, hogy − igaz, gazdasági, funkcionalista megközelítésből − a szupranacionális integrációnak Anglia nélkül is van létjogosultsága (Montánunió). 5.5 Gazdasági integráció Az Európa Tanács kudarca bebizonyította, hogy pusztán politikai, államjogi kérdésekre fókuszálva − azok rendkívüli érzékenysége miatt − a nyugat-európai integráció nem megvalósítható. A második világháborút követő évek így a funkcionalistáknak adtak igazat, akik az egységesítő törekvéseket gazdasági, szociális oldalról közelítették meg mondván, az ezeken a területeken elért eredmények szükségképpen magukkal hozzák a politikai közeledést is. Mert valóban, az integráció folyjék politikai, vagy konkrétan biztonságpolitikai szinten, nem lehet eredményes megfelelő

gazdasági háttér nélkül. 5.51 OEEC A világháború után legyengült nyugat-európai országok számára az integrációhoz szükséges materiális alapot kétségtelenül a Marshall-terv jelentette. Az USA nem titkolt szándéka az volt, hogy gazdasági érdekeinek megfelelően Nyugat-Európát saját képére formálja. Erre utal a Marshall-segélyt szentesítő törvény, az 1948 április 3-án elfogadott Economic Co-Operation Act, melynek 102. paragrafusa megállapította: „Ismerve azokat az előnyöket, amelyek az Egyesült Államok egy belső vámsorompók nélküli nagy hazai piac következtében élvez, s abban a meggyőződésében, hogy hasonló előnyök lehetségesek az európai országok számára is, az amerikai nép politikájaként kijelentjük, bátorítjuk ezeket az országokat, hogy egységes szervezeten belül fejtsék ki közös erőfeszítéseiket Kijelentjük továbbá, az Egyesült Államok népének politikája, hogy serkentse Európa egységét”78

49 Ennek szellemében nem meglepő, az az amerikai elvárás, hogy a segély felhasználása ne nemzetállami, hanem multilaterális keretek között történjen. Vagyis az érintett országoknak közösen kellett előterjeszteniük igényeiket, szükségleteiknek és erőforrásaiknak megfelelően. Ennek érdekében hozták létre az Európai Gazdasági Együttműködési Bizottságot, valamennyi, a Marshall-segélyt elfogadó ország képviseletével. 1947 szeptember 22-én a Bizottság első, párizsi értekezletén a részt vevő államok nyilvánosságra hozták a gazdaságaik közös állapotáról készült jelentést, 28 milliárd dollárban jelölve meg az általuk igényelt támogatás összegét. Az amerikai törvényhozás ebből 17 milliárdot hagyott jóvá.79 Az igények közös előterjesztése mellett eleget kellett tenni annak az amerikai feltételnek is, miszerint a résztvevő országok a közös helyreállítási program kidolgozása és megvalósítása

érdekében egy állandó és egységes szervezetet állítsanak fel. Ezzel a cél lal került sor a B izottság második ülésére, melynek eredményeként 1948. á prilis 16-án Párizsban 16 or szág (Ausztria, Belgium, Dánia, Franciaország, Görögország, Írország, Izland, Olaszország, Luxemburg, Norvégia, Hollandia, Portugália, az Egyesült Királyság, Svédország, Svájc, Törökország kormányai, valamint Németország francia, brit, amerikai megszállási övezetének főparancsnokai) írta alá a M arshall-segély európai intézményének, az Európai Gazdasági Együttműködés Szervezetének (Organization for European Economic Cooperation – OEEC) alapokmányát.80 A dokumentum már tartalmazta a későbbi Közös Piac néhány alapelvét is: kereskedelmi, pénzügyi forgalmat akadályozó korlátozások felszámolása, a szabadkereskedelmi övezetek, esetleg vámuniók létrehozása, a munkaerő áramlásának megkönnyítése, személyek

szabadabb mozgásának elősegítése. A szervezet alapvető feladata az elfogadó 16 európai állam igényeinek összegyűjtése és összehangolása volt. Ezt követően azonban a segély konkrét összegéről, felhasználásáról már az Egyesült Államok kormánya kötött kétoldalú szerződéseket az egyes országokkal. Vagyis az OEEC csupán a Marshall-terv lebonyolítását irányító, Washingtonban székelő amerikai kormányszervnek, a Gazdasági Együttműködési Hivatalnak (Economic Cooperation Administration – ECA) volt az európai (alárendelt) partnere. A kettejük közötti munkamegosztás során az OEEC évenként javaslatot tett a segélyek szétosztására, a végső döntést azonban az ECA hozta meg.81 Ezzel együtt az amerikai vezetés szívesen látta volna az O EEC-ben az integrált Nyugat-Európa első föderalista vezető testületét. Az OEEC viszont semmiképpen sem volt föderális jellegű. Egyrészt a döntéshozó Miniszteri Tanács (első

elnöke Paul-Henri Spaak) tagjai saját kormányukat képviselték, vagyis benne a kormányközi jelleg dominált, másrészt bár az igényeket közösen terjesztették elő, a segélyek nem a közös szervezethez, 50 hanem a nemzeti kormányokhoz érkeztek, így azok legitimációját erősítették. Harmadrészt ismét nem szabad megfeledkezni Nagy-Britanniáról, amely nem akart föderációt (angol ellenkezés hiúsította meg többek között Dánia javaslatát a vámunióra, illetve az erős intézmények felállítására irányuló francia törekvéseket), ugyanakkor nélküle sem az Egyesült Államok, sem pedig a kontinens nyugati fele nem tudta elképzelni az integrációt. Nem sokáig. 5.52 A Schuman-terv Az integráció eddigi alakulása során kivétel nélkül kormányközi együttműködésen alapuló intézményekkel találkozhattunk. Olyan intézményekkel, melyek bár kétségtelenül hozzájárultak Nyugat-Európa egységesüléséhez, abban áttörést nem

tudtak elérni. Ennek több oka van. Egyrészt a már tárgyalt szervezetek kivétel nélkül kormányközi alapon működtek, ami kevés volt Nyugat-Európa megosztottságának látványos csökkentéséhez, s ebből adódóan az európai integráció szempontjából elengedhetetlen német-francia megbékéléshez. Másrészt a l étrejött − hatékony − intézmények igazi központja nem Európában, hanem az Egyesült Államokban volt. Politikai, gazdasági súlyukat nem az európai államok korlátozott együttműködése, hanem az amerikai szerepvállalás adta. A feladat tehát olyan, csak Európára fókuszáló együttműködési forma kiépítése volt, amely szilárdan biztosítja a német-francia megbékélést, mint az integráció egyik, s talán legfontosabb alapját, s mindezt amerikai segítség nélkül.82 A Franciaország és Németország közötti konfliktus egyik legfőbb forrását mindig is, de főleg az 1923-as francia megszállás óta a Ruhr-vidék

jelentette. De Gaulle tábornok még a második világháború befejezése előtt javasolta, hogy válasszák le a harmadik birodalom „fegyverműhelyének” tartott iparvidéket Nyugat-Németországról. A világháború után ez a francia álláspont tovább élt: Bidault külügyminiszter az 1945-ös londoni külügyminiszteri konferencián elengedhetetlennek tekintette a Ruhr-vidék politikai leválasztását a francia határ védelme, és Európa biztonsága szempontjából.83 Ugyanakkor a brit diplomácia lehetetlennek tartotta a francia elképzelést mondván, a Ruhr elszakítása valószínűleg azt jelentené, hogy Németország orosz gyarmattá válna. Ezért London inkább az iparvidék „gazdasági nemzetköziesítését” javasolta. Eszerint a R uhr-vidék kulcsfontosságú ipari üzemei a szövetséges hatalmak tulajdonába kerültek volna (NagyBritannia, USA, Franciaország, Szovjetunió 20-20%, Hollandia 10%, Belgium/Luxemburg 51 10%).84 Azonban

még 1946 tavaszán a Foreign Office arra a következtetésre jutott, hogy az orosz expanzív törekvések miatt nem megengedhető, hogy a Szovjetunió érdekeltséghez jusson Nyugat-Európában. Vagyis a Ruhr-t csak a nyugati hatalmak ellenőrizhetik („nyugati startégia”), még akkor is, ha ez Németország tartós megosztását eredményezi. Párizs ennek ellenére kitartott területi követelései mellett bizonyítva, hogy míg az USA és Nagy-Britannia német-politikáját a Szovjetunió feltartóztatása határozta meg, addig Franciaországét még mindig a „germanofóbia”. Ugyanakkor − bár a német kérdés tekintetében Franciaország meglehetősen vonakodó szövetséges volt − a kiéleződő keletnyugati szembenállás idején az angolszászok nem mondhattak le a franciák részvételéről a nyugati szövetségi rendszerben, ezért engedményeket téve a f rancia diplomáciának 1949 áprilisában létrehozták a N emzetközi Ruhr Hatóságot az USA,

Nagy-Britannia, Franciaország és a Benelux államok részvételével. A Hatóság feladata a szén, koksz és acél elosztása volt a német kivitel és fogyasztás között. A szervezettel azonban senki sem volt elégedett. Franciaország szigorítani akarta az ellenőrzést, amit az USA és Nagy-Britannia egészében véve feleslegesnek tartott, a németek pedig egyenlőséget követeltek.85 Ezzel együtt voltak, akik a Ruhr-statútumot az első lépésnek tekintették Nyugat-Európa nehézipari integrálódása terén. Persze felmerül a k érdés, hogyan lehet integrációról beszélni ott, ahol az eg yik fél, nevezetesen Németország nem egyenrangú félként, partnerként van jelen. Franciaország azon évszázados, mondhatni Richelieu óta fennálló külpolitikai tétele, miszerint csak egy gyenge Németország jelentheti Franciaország biztonságát, egyértelmű gátjává vált az egységesülési folyamatnak. E tétel elhibázottságára hívta fel a f igyelmet Robert

Schuman francia külügyminiszter mondván, Franciaországnak félre kell tennie múltbeli sérelmeit, s Németországhoz, mint egyenrangú félhez kell közelednie egy olyan gyakorlati jelentőségű együttműködéssel, ami a háborúval szemben valóban képes megteremti a b ékés egymásmellet élés garanciáit.86 Schumannál mélyebben és átfogóbban aligha érezhette át bárki is a f rancia-német ellentéteket, ő ugyanis lotharingiai lévén olyan érdekes önéletrajzot mondhatott magáénak, hogy az I. világháborúban német, a II világháborúban pedig francia katona volt Világosan látta tehát, tovább folytatni − főleg az adott nemzetközi helyzetben − a Németország meggyengítésére irányuló francia politikát nem szabad. Az a tény, hogy Franciaország egy évszázadon belül három vereséget szenvedett el a mindig meggyengíteni kívánt Németországtól bebizonyította ezen diplomácia „elégtelenségét”. Nyilvánvalóvá vált, hogy 52

ha a n yugati hatalmak nem lesznek képesek a nyugati-német kormánynak az európai egységeszmének nemcsak a r eményét, de gyakorlati kezdetét kínálni, akkor a német nacionalizmus teljes mértékben a német egység helyreállításának rabjává válik, és Németország újrakezdi hagyományos hintapolitikáját Kelet és Nyugat között e cél megvalósítása érdekében. Ennek fényében tárta a világ elé Schuman külügyminiszter az Európai Szén- és Acélközösség (European Coal and Steel Community – ECSC) létrehozására irányuló nyilatkozatát 1950. m ájus 9-én Ebben javaslatot tett arra, hogy a t eljes nyugat-német és francia szén- és acélipar kerüljön a fejlődésüket állandó ellenőrzés alatt tartó, közös főhatóság alá,87 melynek keretében Németország gyakorlatilag iparfejlesztési érdekeinek megfelelően önkéntes alapon és egyenrangúan csatlakozna a francia iparfejlesztéshez. „ A termelés terén ilyen módon

létrejövő szolidaritás majd kifejezésre juttatja, hogy Franciaország és Németország között a háború bármely fajtája nem csupán elméletileg, de gyakorlatilag is lehetetlen.”88 Az együttműködés szupranacionális, azaz nemzetek feletti intézmény formájában valósulna meg, mely nyitva állna minden csatlakozni kívánó ország előtt.89 A Schuman-terv előkészítésében kiemelkedő szerepe volt Jean Monnet-nak, aki akkoriban a francia kormány tervezési részlegének vezetői posztját töltötte be. Monnet az állami intervencionizmus és a keynesi gazdaságpolitika híveként dolgozta ki Schuman-terv megvalósításának közgazdasági, szervezeti és szervezési hátterét. Az Európai Szén- és Acélközösségnek ő volt közgazdasági és szervezési értelemben a „szülőatyja”. S hogy mért pont a nehézipar volt a legalkalmasabb terület az első valóban föderális jellegű nyugat-európai intézmény megszületéséhez? Úgy tűnt, hogy ebben

az ágazatban együtt van a technikai sikeresség, a politikai és gazdasági hatékonyság minden feltétele. Ami a múltban, és egészen 1950-ig kemény verseny tárgya volt, alkalmasnak bizonyult a békés, alkotó jellegű együttműködés számára. A szén és az acél aránylag korlátozott számú vállaltot képviselt (alig ezret a Közösség hat országában), emellett ugyanazokat a t ermelési módszereket, viszonylag kis létszámú és egyformán képzett munkaerőt alkalmazott. Gépi felszereltségük bár hasonló volt valamennyi termelő országban, különböző mértékben volt korszerű. Ugyanakkor − szemben például a mezőgazdasági termeléssel −, e f elszerelések nem függtek az éghajlattól és a h elyi szokásoktól, összehangolásuk tehát különösebb nehézségek nélkül is megvalósíthatónak tűnt. A termelőnek és fogyasztónak érdekében állt, hogy ezt a két nélkülözhetetlen terméket egy ilyen kiterjedt piacon a legkedvezőbb

feltételekkel tegyék hozzáférhetővé. E 53 piacnak a kiszélesítése biztosítékot jelentett a gazdaság fejlődésére és az általános életszínvonal emelkedésére, az ellátás és az export megkönnyítése révén lehetővé tette a termékek jobb elosztását, ezáltal csökkentette a túltermelés és a munkanélküliség veszélyét. Ráadásul annak köszönhetően, hogy a vállaltok szakosodtak, lehetővé vált a termelés eszközeinek, módszereinek ésszerűsítése. A gazdasági jellegű előnyök mellett nem szabad megfeledkezni a p olitika terén jelentkező előnyökről sem. Hiszen a szén- és acélipart érintő hosszú távú és kölcsönös ellenőrzés alatt álló egyesülés valóban lehetetlenné tette, hogy bármely ország háborút indítson a többi társult ország ellen, sőt azt is, hogy háborút készítsen elő, mivel nem háborúzhat valaki, he nem rendelkezik szabadon minden szükséges energiával és fémmel.90 A központi

intézmény ugyanis egy olyan Főhatóság volt, amelyre a tagállamok teljes mértékben átruházták a szén- és acélágazat feletti rendelkezési jogukat, vagyis nemzeti szuverenitásuknak erre a szektorra vonatkozó részét. A Főhatóság (első elnöke Jean Monnet) rendkívül széles, önálló döntéshozatali hatáskört kapott, ami a szén- és acélágazat integrálását illeti. Az intézmény újdonsága abban állt, hogy az a tagállamoktól függetlenül, kizárólag a Közösség érdekében járt el, és hozott a tagállamokra kötelező rendelkezéseket. A Főhatóság ugyanakkor nem működött egyedül: rendszeresen konzultált a t agállamokkal, amelyek érdekeiket a M iniszteri Tanácsban képviselhették. Emellett megalakult a nemzeti parlamenti képviselőkből álló tanácsadó Közgyűlés, valamint az ESZAK Bírósága is. Az Európai Szén- és Acélközösség volt tehát az első szupranacionális intézmény az európai integráció történetében.

Ebből kifolyólag fogadtatása híven tükrözte az egyes államok nemzetekfelettiséghez való hozzáállását. Az eddigi angol-kontinentális ellentéteknek megfelelően, míg a nyugatnémet kancellár Adenauer, az olasz De Gasperi miniszterelnök és a belga külügyminiszter, Paul-henri Spaak támogatta a francia koncepciót (mindhárman, kiegészülve Schumannal kereszténydemokraták), Bevin külügyminiszter a Schuman-tervet egyenesen a b rit érdekek elleni összeesküvésnek nevezte, egy utolsó, elkeseredett francia kísérletnek, hogy ellenőrizzék a német nehézipart. Washington jóval pozitívabban fogadta a francia kezdeményezést, mert úgy ítélte, hogy az Európa-építés ezen útja a legjobb módszer arra, hogy Európa megerősödve szálljon szembe a kommunizmussal, és a legbiztosabb garancia a németek esetleges újabb eltévelyedésével szemben. Ennek ellenére a nemzeti szuverenitása felett makacsul őrködő Nagy-Britannia nem volt hajlandó

részt venni az ESZAK-ot vagy más néven Montánuniót előkészítő tárgyalásokon. Így 1950 június 20-án hat európai ország, Franciaország, a N émet Szövetségi Köztársaság, Olaszország, Belgium, Hollandia és Luxemburg képviselői ültek 54 össze Jean Monnet elnökletével, hogy megvitassák, s elfogadják a Schuman-terv elveit. Ezen elvek elfogadása szolgált alapul a tárgyalások folytatásához, melynek eredményeként kilenc hónap múlva, 1951. április 18-án Párizsban az említett hat állam aláírta az Európai Szén- és Acélközösség megalapításáról szóló szerződést, mely a szükséges ratifikációk után 1952. július 25-én lépett hatályba91 Az új szervezet minden tagország számára döntő jelentőséggel bírt. Míg a fasiszta múltjától megszabadulni akaró NSZK és Olaszország számára nemzetközi elismerést és diplomáciai „rehabilitációt” jelentett egy ilyen integrációs kezdeményezésben való részvétel,

Franciaország számára az európai politikában betöltött vezető szerep reményét hozta, a kis Benelux országok pedig kiszolgáltatott geopolitikai helyzetüknek igyekeztek véget vetni a szomszédokkal kötött szoros együttműködésen keresztül.92 A Montánunió korszakalkotó hatása alapvetően két tényezőben foglalható össze. Először, az európai integráció első intézményrendszerét alapította meg. Mint nemzetek feletti intézmény a s tratégiai és szervezeti kérdések egyeztetésében, végrehajtásában útmutatót nyújtott a későbbi intézményrendszereknek. Másodszor, kialakította az európai integrációnak azt az eljárását, amelynek alapján több tagország támogatásával döntéseket lehet hozni egy közös nemzetek feletti stratégia szempontjából. S mivel a Montánunió vezetősége felismerte ennek a feladatnak a jelentőségét és azt megfelelő módon, a tagországok megelégedésére oldotta meg, elültetve a részt vevő

államok vezetőiben a kölcsönös bizalom magvát, biztosítani tudta az európai integráció állandóságát, továbbvitelét. Ily módon az Európai Szén- és Acélközösség lerakta az „Európai Egyesült Államok” első pillérének, s ezzel együtt az Európai Unió alapjait. 55 6. Utószó A második világháborút követően napjainkig az egyesült Európa egyre több európai számára tűnik a globalizálódó világban való fennmaradás és érvényesülés egyetlen lehetséges megoldásának, egyetlen lehetséges politikai struktúrájának. A történelem számos példát mutatott arra, hogyan vezet el birodalmak, Róma vagy éppen Bizánc pusztulásához az egymással való állandó viszálykodás, vetélkedés. A második világégés után, ha Európa nem is érte el a s zéttagoltság ugyanazon fokát, megosztottsága rendkívüli mértékben hátráltatta fejlődését. A kialakuló bipoláris világ egymással − és egy idő után Európával is

− konkuráló tömbjei saját képükre igyekezték formálni kontinensünket. Európa kiszolgáltatottá vált Ahhoz, hogy ez megszűnjön már nem volt elegendő csupán a csapatlétszámok és a hadifelszerelés kérdésével foglalkozni, mert bár ezek sem voltak elhanyagolhatóak, és a mai napig sem azok, a megoldás még sem elsősorban itt keresendő. A hadsereg erejénél sokkal fontosabb volt, hogy a „védelmi vonalak” mögött felsorakozó népek milyen mértékben képesek összetartani, milyen mértékben képesek összehangolni törekvéseiket, tevékenységeiket. Európa népeinek fel kellett ismerniük egymásrautaltságukat, azt hogy Európa egymás mellett létező államok földrajzi halmazaként nem konkurálhat sem az Egyesült Államokkal, sem a Szovjetunióval. Hatékony egységre van szükség, amely tisztában van sajátosságaival, szükségleteivel és lehetőségeivel. Egységre van szükség, mert a világ is megszűnt „alaktalan és zűrzavaros

sokaság lenni”93. Az európai integráció sikere azt bizonyítja, hogy Európa népei (az egykori szocialista tömb nemzetei is) megértették az új kor kihívását, s a mások leigázására irányuló törekvések helyett, egymás kultúrájának elismerése és tiszteletben tartása révén képesek voltak együtt, új utat mutatni. Ahhoz, hogy a hidegháború évei alatt ez az új út járható és egyre szélesedő legyen, meghatározó volt az alapító tagok és az újonnan belépő államok „Nyugathoz” és „Kelethez” való viszonyulása. S nincs ez másként a most, 2004-ben csatlakozó országok esetében sem. Nekünk szintén választanunk kellett: visszafordulunk a 19 századba, vagy előrelépünk a 21-be. Az előző egyszerűbb megoldás, hiszen sokkal könnyebb visszajutni a nyers, vad kapitalizmus zavarai, a társadalmi és etnikai feszültségek közé. Könnyebb a nacionalista indulatokat követve a zárt, kis nemzetállamok rendszerébe foggal-körömmel

kapaszkodni, és zavaró elemként kezelni mindenkit, aki a határokon belül más etnikumhoz, nyelvi vagy egyéb közösséghez tartozik. Rövid távon kétségtelenül könnyebb hátrafelé 56 menekülni, de felbecsülhetetlenül veszélyesebb is. Mindannyiunknak, szomszédainknak is nemzeti létérdeke, hogy előremeneküljünk, az európai integráció felé még akkor is, ha ennek a feltételei és követelményei igen magasak. A ’90-es évek elején a rendszerváltás utáni eufóriában, majd az azt követő sokkhatásban az átlag magyar honpolgár könnyen azonosította az Európai Uniót a jóléttel, a renddel, biztonsággal. A vasfüggönyről azt szokták mondani, egyetlen jó tulajdonsága az volt, hogy elhihettük, létezik egy tökéletes világ. Nos, a hétköznapi ember ezekben az években még valószínűleg képes volt az Uniót azonosítani ezzel a v ilággal. Ma már tisztábban látva világos, hogy az Európai Unió sem maga a megtestesült

tökéletesség, de hiszem, és hinnünk kell, hogy általa közelebb kerülhetünk hozzá. Még akkor is, ha ez most sokak számára félelmet jelent, félelmet az elvárásokkal, a követelményekkel, vagy egyszerűen csak az újjal szemben. Hiszen mindannyiunk számára egyértelmű, a „tizenötök” életszínvonala nem fog 2004. m ájus 1-jén magától bekopogtatni hozzánk Nekünk kell megkeresnünk azt, nekünk kell kőkeményen megdolgoznunk érte. Hogy az Európa Tanács Alkotmány Tanácsának francia elnökét, Robert Badinter-t idézzem: „ A piac kemény hely, nem olyan, ahová az ember kimegy vásárolni és a korlátlan kínálatból csak választani kell. A piac a gazdasági erők kemény versenyét jelenti A piacnak ezért vannak áldozatai is. Ezért azt mondom keleti barátainknak mielőtt beléptek az Európai Közösségbe eddzétek izmaitokat!”94 S hogy mit lehet ehhez hozzátenni? Az erő legyen velünk! 57 i 1 Kosáry Domokos: Európa történeti

modellje. (wwwrubiconhu/assignphp3?ID=1997050601) Egyes történészek szerint olyan nagyok az Európán belüli etnikai, nyelvi, nemzeti, vallási stb. különbségek, hogy közös fejlődésről 3 Kosáry Domokos: i.m 4 Robert Schuman: Európáért. Pécs, 1991, Baranya Megyei Könyvtár, 38p 5 Uo. 47p 6 Bődy Pál: Az Európai Unió: Integráció és intézmények. Miskolc, 1999, Miskolci Egyetem, 3p 7 Schuman: i.m 41p 8 A 10-11. században az egyházszakadás még nem volt olyan éles, hisz II Orbán 1095-ben még a keleten lakó testvérek megsegítéséért indított kereszteshadjáratot. Ezzel szemben a 14-15 században az oszmán törökök támadása már nem váltotta ki a nyugatiak szolidaritását a veszélyeztetett keleti régiók iránt. 9 Mindazonáltal a gazdaság integrációjáról ekkor még nem lehet beszélni. 10 Kettős kard elmélete: Isten, Szent Péter utódainak (pápa) átadta a lelki és a világi kardot. A pápák előbbit megtartották maguknak, utóbbit

pedig az általuk kiválasztott személyre ruházták át. 11 Ez a koncepció azonos a Briand által 1930-ban a Népszövetség elé terjesztett tervezetével. 12 Coudenhove-Kalergie: Európa életre kel. (wwwbtkeltehu/eu/ettdk/publikaciok/2002oszpdf) 13 Európa Mozgalom és az Európa Tanács. (wwwbtkeltehu/eu/ettdk/publikaciok/2002oszpdf) 14 Uo. 8p 15 Uo. 9p 16 Immanuel Kant: Az örök béke. Budapest, 1943, Pen, 12p 17 Bődy Pál: Az Európai Unió: Integráció és intézmények. Miskolc, 1999, Miskolci Egyetem, 1011p 18 Pallai László: A Páneurópa-mozgalom. (wwwrubiconhu/assignphp3?ID=1997050614) 19 Uo. 20 Ez is bizonyítja, hogy a gróf az Anglia és a Szovjetunió nélküli kis-Európa koncepció híve volt. Angliával elképzelhetőnek tartotta a vámuniót, a Szovjetuniót viszont politikai rendszerének mássága mellett vallási, kulturális, történelmi tradíciói miatt is alkalmatlannak tartotta az integrálásra. 21 Pallai László: i.m 22 Európa Mozgalom és az

Európa Tanács. (wwwbtkeltehu/eu/ettdk/publikaciok/2002oszpdf) 23 Fischer Ferenc: A megosztott világ. A Kelet-Nyugat, Észak-Dél nemzetközi kapcsolatok fő vonásai (1941-1991). Budapest, 1993, 30-31p 24 Kissinger, Henry: Diplomácia. Budapest, 1998, Panem – Grafo, 400p 25 Uo. 380-417p 26 Fischer Ferenc: i.m 40p 27 Uo. 28 Uo. 47p 29 Uo. 73p 30 Borhi László: Az Európa-gondolat és a hidegháború. (www.rubiconhu/assignphp3?ID=1991090905) 31 Kiss J. László (szerk): A Tizenötök Európái Budapest, 2002, Osiris, 273p 32 Ez az I. világháború után csak az Egyesült Államok és a Szovjetunió korlátozott külpolitikai szerepvállalása miatt nem következett be. 33 Fischer Ferenc: A megosztott világ. A Kelet-Nyugat, Észak-Dél nemzetközi kapcsolatok fő vonásai (1941-1991). Budapest, 1993, 50p 34 Uo. 52p 35 Diószegi – Harsányi – Németh (szerk.): 20 századi egyetemes történet 1945-1995 II k Budapest, 2000, Korona, 180-181.p 36 Uo. 209-212p 37 Uo. 216-218p 38

Uo. 223-224p 39 Kiss J. László: A Tizenötök Európái Budapest, 2002, Osiris 239p 40 Diószegi (szerk.): im 407p 41 Uo. 132-137p 42 Uo. 134p 43 Gazdag Ferenc: A Marshall-terv. (wwwrubiconhu/assignphp3?ID=1991090903) 2 58 44 Magyar Péter: Az Európai Unió története. Budapest, 2000, Press Publica 4p Kiss J. László: im 277p 46 Randé Jenő: Fultontól Brüsszelig. Budapest, 1967, Közigazgatási és Jogi Könyvkiadó 36-37p 47 Reynolds, David: Britannia Overruled. 1991, Longman, 69p 48 Csizmadia Sándor: A francia geopolitika: Európai vagy atlanti Európa? (www.rubiconhu/assignphp3?ID=1997050623) 49 Csizmadia Sándor: A francia geopolitika: Európai vagy atlanti Európa? (www.rubiconhu/assignphp3?ID=1997050623) 50 Horváth Zoltán: Kézikönyv az Európai Unióról. Budapest, 2002, Magyar Országgyűlés, 27-28p 51 Mezei Géza: Az „Európa-építés” kezdetei és a német kérdés (www.kontextushu/europa/tagok/mez euephtml) 52 Németh István: Adenauer három és fél

élete. (wwwrubiconhu/assignphp3?ID=1993101005) 53 Mezei Géza: i.m 54 Ez ekkor még azért is lehetetlen volt, mert a háború alatt más-más veszteségek érték az egyes országokat. Hollandia szenvedte el a legsúlyosabb károkat 55 Kiss J. László (szerk): A Tizenötök Európái Budapest, 2002, Osiris, 82p 56 Uo. 83p 57 Egy nemzetekfeletti unió például a belga mezőgazdaságot és ipart teljesen kiszolgáltatta volna a mohó holland versenytársaknak. 58 Európa Mozgalom és az Európa Tanács. (wwwbtkeltehu/eu/ettdk/publikaciok/2002oszpdf) 59 Navracsics Tibor: Európai belpolitika. Budapest, 1998, Korona Könyvkiadó, 10-11p 60 Uo. 15-16p 61 Uo. 24-27p 62 Európa Mozgalom és az Európa Tanács (www.btkeltehu/eu/ettdk/publikaciok/2002oszpdf) 63 Gazdag Ferenc: Európai integrációs intézmények. Budapest, 1992, KJK, 31p 64 Halmosy Dénes: Nemzetközi szerződések 1945-1982. Budapest, 1985, KJK, 146p 65 Uo. 145-146p 66 Uo. 145p 67 Dérer Miklós: A NATO születése.

(wwwrubiconhu/assignphp3?ID=1993101005) 68 Halmosy Dénes: i.m 146p 69 Gazdag Ferenc: Az atlanti központú nyugat-európai szövetségi rendszer kialakulása 1947-1954. Az 1954-es párizsi szerződések. Kandidátusi értekezés, Budapest, 1985, 75p 70 Fischer Ferenc: A megosztott világ. A Kelet-Nyugat, Észak-Dél nemzetközi kapcsolatok főbb vonásai (1941-1991). Budapest, 1993 136p 71 Csaba Lajos: A kereszténydemokrácia szerepe az európai egység fejlődésében. (http://iroga.hu/kerestenydemokracia/Csaba Lajoshtm) 72 Gazdag Ferenc − Kovács Péter: Európa Tanács. Tanulmányok és dokumentumok Budapest, 1999, SVKI, 46.p 73 Magyar Péter: Az Európai Unió története. Budapest, 2000, Press Publica, 5p 74 Gazdag Ferenc – Kovács Péter: Európa Tanács. Tanulmányok és dokumentumok Budapest, 1999, SVKI, 13.p 75 Randé Jenő: Fultontól Brüsszelig. Budapest, 1967, KJK, 80-81p 76 Uo. 78p 77 GazdagF. – Kovács P: Európa Tanács: Tanulmányok és dokumentumok Budapest,

1999, SVKI, 47.p 78 Randé Jenő: Fultontól Brüsszelig. Budapest, 1967, KJK, 44-45p 79 Gazdag Ferenc: A Marshall-terv. (wwwrubiconhu/assignphp3?ID=1991090903) 80 Dick Leonard: Európai Unió. Történet, szervezet, működés Budapest, 2002, Geomédia,13p 81 Gazdag –Kovács: i.m 39p 82 Kende Tamás: Európai közjog és politika. Budapest, 2002, Osiris, 15p 83 Mezei Géza: Az „Európa-építés” kezdetei és a német kérdés. (www.kontextushu/europa/tagok/mez euephtml) 84 Uo. 85 Uo. 86 Robert Schuman: Európáért. Pécs, 1991, Baranya Megyei Könyvtár, 92p 87 Dick Leonard: Európai Unió: Történet, szervezet, működés. Budapest, 2002, Geomédia, 15p 88 .Schuman: im 160p 89 Garai Katalin: Az Európai Unió. Budapest, 1999, Corvina 17p 90 A Schuman Nyilatkozat. (wwweduporthu/cikkphp?id=4808) 45 59 91 Horváth Zoltán: Kézikönyv az Európai Unióról. Budapest, 2002, Magyar Országgyűlés, 28p Kende Tamás. Európai közjog és politika Budapest, 2002, Osiris,

15-16p 93 Schuman: i.m 149p 94 Európa: Utak a demokráciához: Az Európa Tanács és Európa architektúrája”. Önkormányzati füzetek 7. Budapest, 1990, Települési Önkormányzatok Országos Szövetsége 45p 92 60