Politics | Security and foreign policy » Krizmanits József - Kérdések a biztonságpolitika témakörében

Krizmanits József - Kérdések a biztonságpolitika témakörében 2001. december 8-9-én rendezte meg az Ifjúsági Demokrata Fórum regionális konferenciáját külpolitikai és biztonságpolitikai témában Visegrádon, mely a „Hidak zavaros vizek felett” címet viselte. Ezen a konferencián két előadás hangzott el, az egyiket Michiel de Weger (politológus, biztonságpolitikai szakértő, az Eduardo Frei Alapítvány munkatársa, Hollandia), a másikat a Honvédelmi Minisztérium vezető munkatársa tartotta, aki azonban nem járult hozzá, hogy nevét feltüntessük. Ez az írás az akkor elhangzottakat igyekszik dokumentálni Michiel de Weger egy érdekes kísérletbe fogott a jelenlévők közreműködésével, amely gyakorlatilag egyfajta közvélemény-kutatásként is értékelhető: az általa feltett kérdésekről szavazott a hallgatóság, majd az előadóhoz intéztek kérdéseket a konferencia résztvevői. Tizenegy kérdés hangzott el, melyeket vitaindító

jelleggel tett fel az előadás vezetője. A kérdésekre igen-nem válaszokat kellett adjanak a jelenlévők, kötelezően válaszolva minden kérdésre. A kérdések a következők voltak: 1. Volt-e Ön vagy valamely Önnel hasonló korban lévő családtagja katona? 2. Születésnapi ünneplésekkor szóba kerülnek-e katonai vagy védelmi kérdések? 3. El tudják-e képzelni, hogy Oroszország csatlakozik a NATO-hoz? 4. Helyesen járt el az Amerikai Egyesült Államok, amikor az Afganisztán elleni támadáshoz segítséget kért a NATO-tagállamoktól az V. cikkelyre hivatkozva? 5. Egyetért-e azzal, amit az Egyesült Államok tesz Afganisztánban? 6. Elfogadhatónak tartja-e, hogy fizetésének negyedét arra fordítsa (az állam), hogy fenntartson egy európai hadsereget? 7. Ha Magyarországnak döntenie kellene a NATO és az Európai Uniós tagság között, Ön melyiket választaná, abban az esetben, ha hazánk csak az egyik szervezet tagja lehetne? 8. Ráköltené-e a

költségvetés negyedét a rendőrségre a hadsereg helyett? 9. Rendelkezésre bocsátana-e az Egyesült Államok részére két vadászgépet, ha egy esetleges Irak ellenes támadáshoz Magyarország segítségét kérné? 10. Küldene-e 250 rendőrt Bolíviába az USA kábítószerellenes harcát támogatva? 11. Elfogadná-e azt, hogy Magyarország és Csehország hadseregét egyesítenék, és e közös hadsereg látná el ezentúl a két ország védelmi feladatait? Az első kérdés arra irányult, hogy létezik-e a jelenlévők körében közvetlen ismeret/tapasztalat a katonaságról, ami biztonságpolitikai kérdések tárgyalásánál nem elhanyagolandó. Meglepő, de a jelenlévők csekély negyede válaszolt igennel Ez mindenképpen összefügg azzal a ténnyel, hogy a sorköteles fiatalok közel 50 százaléka alkalmatlan a k atonai szolgálat betöltésére - különböző okokból kifolyólag. Nyugat- Európában hasonlóan - főképpen azon országokban, ahol

professzionális hadsereg van - a társadalom igen kis részének van közvetlen tapasztalata, ismerete a honvédelem kérdésében. A második kérdésre már a résztvevők fele igennel válaszolt, amit az előadó biztatónak talált, hisz ez arra utal, hogy van érdeklődés katonai kérdések iránt, de még mindig alacsonynak definiálható ez az arány. Az első két kérdés inkább személyes jellegű volt, ezután következtek a szakmai jellegű kérdések. A harmadik kérdésre (Oroszország NATO-tagsága) az előadó volt az egyetlen, aki komoly realitásként kezelte a lehetőséget, hogy ez bekövetkezzen. A negyedik kérdésnél a NATO V. cikkelye értelmezésének kérdése merül fel: valóban külső támadás alanya volt-e az Egyesült Államok, amikor a terroristák végrehajtották a szeptember 11-ei merényleteket? A közönség fele értett egyet azzal, hogy az USA szövetségesei segítségét kérte a terrorizmus elleni harchoz. Az ötödik kérdéssel

kapcsolatban mindenki ismeri a híreket, itt a személyes érzelmekre irányult a kérdés. A jelenlévők masszív többsége helyesnek találta Amerika reakcióját A hatodik kérdés annak kapcsán került elő, hogy bár gyakran beszélünk az európai hadseregről, de még nem sok szó esett arról, mennyibe is kerül ez. Ha vesszük a hadseregre fordítandó költségeket, és elosztjuk a lakosok számával, akkor egy átlagember fizetésének negyedéről van szó minden hónapban. Annak a lehetőségét, hogy ekkora összeget fordítsunk az európai hadseregre, szinte kivétel nélkül mindenki elutasította. A hetedik kérdésnél arra kérte a résztvevőket Michiel de Weger, hogy tételezzék fel: Magyarország még nem tagja sem a NATO-nak, sem az Európai Uniónak, és csak az egyik szervezet tagjává válhatna. Amint az várható volt, szinte kivétel nélkül mindenki az Európai Uniót választotta, szemben Weger úrral, aki szakemberként a NATO-ra adná voksát ebben

a helyzetben. A nyolcadik kérdés arra irányult, hogy mit találnak fontosabbnak az emberek: a hadsereget vagy a rendőrséget. A szavazók háromnegyede a hadsereget erősítené a rendőrséggel szemben. A kérdés alapjául egy öt évvel ezelőtti holland cikk szolgált, amikor egy újságíró arra kereste a v álaszt, hogy miért van szükség kétszer annyi katonára, mint rendőrre Hollandiában, miért kell kétszer annyit költeni a hadseregre, mint a rendőrségre. Mivel erről soha nem végeztek közvéleménykutatást, még ma sincs rá konkrét válasz. (Bár a Parlamentben soha sem merült fel ez a k érdés, de azt ne felejtsük el, hogy a P arlament hatáskörébe tartozik erről dönteni). Kilencedszer azt kérte az előadó, tételezzük fel, hogy az afgán konfliktus véget ér, és esetlegesen egy Irak elleni támadás részeként folytatódik a t errorizmus ellen vívott harc, amihez az Egyesült Államok Magyarország segítségét kéri. Michiel de Weger

abból indult ki, hogy Hollandia 90 va dászgéppel rendelkezik, feltevése szerint hazánknak 50 g épe lehet, és ebből kérne néhányat az USA. A Honvédelmi Minisztérium munkatársa azonban rámutatott, hogy Magyarország papíron is csupán 27 vadászgéppel rendelkezik, és abból pedig csak (és ezt igen nagy derültséggel vette tudomásul a közönség) öt gép fogható hadra jó esetben. Ebből következően hazánk nagy bajban lenne, ha levegőben kellene harcolnia. Weger először öt gépről tette fel a kérdést, amit a realitásokhoz igazítva hamarosan kettőre csökkentett. Azt azonban érdekesnek találta, hogy bár 50 évet várt Magyarország arra, hogy csatlakozhasson a Nyugathoz, mégis, amikor a NATO szövetségeseknek szüksége lenne a segítségünkre, hazánk (a hallgatóság véleményét figyelembe véve) nem lenne hajlandó azt megadni, hiszen a többség elutasítaná e kérést. A tizedik kérdés apróját az adta, hogy a holland kormány

november végén egy cirkálót küldött a Karib-tengerre. Az amerikaiak egy másik háborút is vívnak ott, méghozzá drogháborút, amihez a holland kormány így nyújtott segítséget. Az egyik résztvevő felhívta a figyelmet arra, kérdéses, hogy Magyarország képes kiállítani 250 spanyolul beszélő rendőrt (valószínűleg még tíz sincs.), - az elvi ellenkezést leszámítva Egy kivételtől eltekintve ilyen módon senki nem támogatná az Államokat a kábítószerellenes harcban. Az utolsó kérdésre mindenki elutasítóan felelt, senki sem találná elfogadhatónak azt, hogy a két ország hadseregét egyesítsék. A kérdéseket és az azokra adott válaszokat tekintve - Weger szerint - bárkiben joggal vetődhet fel a kérdés: vajon Magyarország egy jó NATO-szövetséges? A HM-ből érkezett előadó válaszában egyetértett abban, hogy ezek a kérdések egyre inkább relevánsak lesznek, de hozzátette, hogy más szempontokat is figyelembe kell venni, ha

véleményt akarunk mondani egy NATO-szövetségesről. Valószínűleg több más NATO-tagállam sem küldene több esetben csapatokat, vagy rendőröket, azon felül pedig tisztában kell lennünk a lehetőségeinkkel. Magyarország nem képes ötnél több gépet - de még kettőt sem - rendelkezésre bocsátani szövetségesei számára, de hozzá kell tenni, hogy nem is nagyon szeretnénk. Volt olyan felszólaló, aki szerint a magyar gondolkodás alapvetően önző, mert csak az előnyeit akarja élvezni a szövetségnek, áldozni nem hajlandó érte. A tárca munkatársa válaszában kifejtette, hogy nem ért egyet ezzel az elképzeléssel: ha a történelmet nézzük, csak a múlt században rengeteg harcot vívtunk meg határainkon kívül másokért, mások érdekeiért. Történelmünk bővelkedik emlékekben, amikor más országok háborúiban vettünk részt, amikor a végsőkig harcoltunk, volt sok olyan eset, amikor a magyarok voltak az utolsók, akik harcoltak. Nem

félünk a harctól: Európában egyedül a magyarok voltak azok - fejtette ki a szakember -, akik komolyan harcoltak az orosz hadsereg ellen a második világháború után, 1956-ban - a csecsen háborútól eltekintve. A másik kérdés az, hogy képesek vagyunk-e küldeni csapatokat. Mert akár el tudnánk küldeni öt, vagy akár az összes gépet harcolni, de azok a gépek egész egyszerűen nem képesek elrepülni a bevetés helyszínére. Ha valamilyen módon mégis eljuttatják a gépeket oda: a gépek nem NATO-kompatibilisek, nem ugyanazt az üzemanyagot használják, egész egyszerűen nem képesek működni abban a környezetben. Nem a szándékkal van az alapvető baj, hanem a lehetőséggel. A kérdés pedig az volt, hogy most tudnánk-e gépeket küldeni, így a válasz: nem. Ha a kérdés úgy hangzik el, hogy az USA az afganisztáni események miatt átcsoportosítja csapatait, és arra kéri Magyarországot, hogy küldjön egy kétszáz fős szárazföldi felderítő

egységet a Balkánra, arra képesek vagyunk. Azok a szárazföldi csapatok képesek működni, és együttműködni másokkal. Megtesszük, amire képesek vagyunk, és abban csak reménykedhetünk, hogy többre leszünk képesek. Létezik egyfajta egyensúly: fejlesztenünk kell a védelmi erőinket, hogy végrehajthassuk a kívánt feladatokat, de ha elküldjük a csapatokat, mielőtt képesek elvégezni azt, nem jutunk el arra a NATO-szintre, amikor már képesek leszünk arra, hogy csapatokat bocsássunk a NATO rendelkezésére. Először létre kell hoznunk a feltételeket, s csak aztán küldhetjük el a csapatokat. A résztvevők közül többen trükkösnek, épp ezért megtévesztőnek ítélték a kérdések némelyikét: a Bolíviáról feltett kérdés kapcsán többen várták azt, hogy a következő kérdésben katonai segítségnyújtás kéréséről lesz szó, s ezért utasították el a rendőri segítséget. Ráadásul a kérdések egyszerű eldöntendő

kérdéseknek tűnnek, de valójában sokkal összetettebbek annál, mintsem egyszerű és egyértelmű választ lehetne rájuk adni. A program második részében a jelenlévők tehettek fel olyan biztonságpolitikai kérdéseket, amelyekre választ szerettek volna kapni. Mindenki leírt három kérdést, majd az összes közül választották ki a résztvevők a legizgalmasabbnak ítélt kérdéseket. Michiel de Weger a legnépszerűbb öt kérdésre volt kíváncsi, ami végül hét lett - az azonos számú szavazatok miatt. Ezek közül az első négyet tárgyalták át részletesebben a résztvevők: 1. Ha Magyarország és Szlovákia is NATO-tagállamok lesznek, és konfliktus tör ki a két ország között, mit tesz a NATO? 2. A terrorizmus elleni küzdelem ugyanazt jelenti Palesztinában, Afganisztánban és mindenhol máshol? 3. Képes lesz a NATO arra, hogy megállítsa az izraeli terjeszkedési politikát? 4. Meddig lehet bővíteni a NATO-t, anélkül, hogy összeomlana?

5. Mi lesz a NATO jövője, ha/amikor Oroszország taggá válik? 6. Beavatkozna a NATO egy etnikai tisztogatás esetén Délkelet-Európában? 7. Miért olyan fontosak a világ számára az Egyesült Államok érdekei? Egy esetleges konfliktus kapcsán a HM munkatársa szerint a NATO ugyanazt tenné, mint amit tett Törökország és Görögország konfliktusa idején: megpróbálja lecsillapítani a konfliktust az összes lehetséges módon. Magas rangú tisztek utaznának Magyarországra és Szlovákiába, és megpróbálnák meggyőzni mindkét felet, hogy ne cselekedjenek meggondolatlanul, és végül - nem lehet kérdéses, hogy - siker koronázná tevékenységüket. A problémát feltehetően már azelőtt megoldanák, hogy fegyveres összecsapás történne a két fél között. Michiel de Wegernek arra a kérdésére, hogy milyen eszközzel tudnák meggyőzni e hivatalnokok a két országot, hogy ne harcoljon, a másik előadó szerint pálcával és répával is: a répa

pénzügyi támogatás - feltehetően az Európai Uniótól, a pálca pedig annak a lehetősége például, hogy a konfliktusban álló országokba békefenntartó csapatok érkeznek. Weger egyetértett ezzel, szerinte nem is valószínű, hogy minkét ország NATO-taggá válhat addig, amíg bárminemű konfliktus veszélye fennáll. Arra, hogy ez bekövetkezzen nagyon kicsi az esély. NATO-taggá ma már csak az válhat, aki teljesen felkészült arra társadalmilag, politikailag és gazdaságilag is. 2. A terrorizmus kapcsán az egyik hozzászóló jelezte, hogy ha a csecseneket vagy akár a szabadságharcosokat terroristának nevezzük, akkor nagyon nehéz lesz meghúzni a terrorizmus határát. Weger véleménye szerint minden közösségnek, amely független államot akar alkotni, meg kell adni a lehetőséget. Azonban minden olyan csoport, amely erőszakot alkalmaz politikai célok elérésének érdekében, terrorista. Ez a tétel nagyon egyszerű és az esetek 90

százalékában igaz. (A maradék 10 százalék, amelyre ez nem igaz, az pedig nagyon érdekes és érdemes is róla beszélni, de a 90 százalékra mégiscsak igaz). Egy másik hozzászóló utalt arra, hogy Oroszország a jelenlegi körülményeket tökéletesen használja fel arra, hogy legitimálja saját katonai akcióját, amikor terroristának állítja be a megszállás ellen küzdő csecsen harcosokat. Az oroszok azt hangoztatják, hogy ez a saját ügyük, de a szeptember 11-ei merényletek óta ez már mindenkit érint. Arról sem szabad megfeledkezni - csatlakozott egy újabb hozzászóló -, hogy számunkra lehetnek emberek terroristák, de egy másik közösség szemében azok a személyek hősök. A honvédelmi tárca munkatársa rávilágított, hogy maga a történelem is egy összetett, bonyolult folyamat az egyik oldalon, és nagyon egyszerű a másikon. Vegyünk egy egyszerű példát - folytatta a N ATO-szakértő: ha látunk egy idős hölgyet az utcán, akit

megtámad egy tizenéves suhanc, akkor odamegyünk, leütjük vagy elzavarjuk azt az anyaszomorítót, és visszaadjuk a h ölgynek a tárcáját. De ha látunk az utcán egy idős hölgyet, akit tizenöt felfegyverzett bandita támad meg, eszünk ágában sem áll közbeavatkozni. Ez ilyen egyszerű Ha látunk egy konfliktust két gyenge fél között, akkor könnyedén küldünk katonákat. Egy demokráciában könnyen igazolható ez a l épés a m édián keresztül, elég erős a kormányzat, hogy csapatokat küldjön, abban a tudatban, hogy a veszteségek nagyon alacsonyak lesznek. Ha nagy veszteségekkel kell számolni, a közvélemény elutasítaná a b eavatkozást. És ha az a k érdés, hogy küldjünk-e csapatokat az oroszok vagy más hasonlóan óriási hadsereg ellen, a népesség ezt egész egyszerűen nem engedné meg. Egyes emberek szenvedése nem azonos más emberek szenvedésével, akármilyen kegyetlenül is hangzik mindez. Michiel de Weger tovább lépett, és azt

kérdezte, hogy mit történne akkor, ha harmincan lennénk a tizenöt bandita ellenében, ami egy pontosabb hasonlat, tekintve, hogy bár Oroszország erős sereggel rendelkezik, de a NATO egyesített csapatai jóval nagyobb potenciállal rendelkeznek. A HM-ből érkezett előadó válaszában utalt rá, hogy nem az a kérdés manapság, hogy megölnek vagy megütnek-e, hanem hogy elfogadhatóak-e a veszteségek vagy sem. Napjainkban a döntéseket nem a politikusok hozzák, hanem a lakosság maga. Demokráciában élünk, ahol mindenki rendelkezik alapvető ismeretekkel, a legvéresebb hírek (is) eljutnak az esemény napján-órájában az emberekhez. Ha az emberek úgy érzik, hogy a veszteségek elfogadhatatlanul nagyok lesznek, akkor mindegy számukra a győzelem eszménye. A helyzet hasonlatos az Egyesült Államokban, ahol az elfogadható veszteség mértéke nagymértékben csökkent az idők folyamán, és a koszovói háború idejére már a zérót közelítette meg.

Szeptember 11-e után egy rövid időre ennek a mértéke magasba szökött, azonban azután annak köszönhetően, hogy az USA hadserege tulajdonképpen egymaga megdöntötte a tálib rezsimet, gyakorlatilag bárminemű veszteség nélkül - ennek a m értéke megint nullára csökkent. Ez persze egészen másképp alakulna, ha az USA a saját területén lenne kénytelen harcolni. Az újabb háborúk, melyeket az USA légicsapások révén megvívott,�levegő -föld háborúk� voltak: a koszovói és az afganisztáni események ezt világossá teszik. Két meglepetést hoztak ezek az újfajta háborúk: figyelemre méltó, hogy mennyire hamar összeomlott Milosevics rendszere (egyébként így is tovább kitartott, mint a tálib rezsim), és az, hogy az afgán Északi Szövetség mennyire sikeresessé vált a bombázások nyomán. Kérdéses, mi történik, ha legközelebb (már ha lesz legközelebb) nem lesz a NATO ennyire sikeres, ilyen rövid idő alatt. Ebből még nagy

problémák adódhatnak egy nap, és ezért sem feltétlen jó ötlet azt a kampány, ami Irak ellen folyik napjainkban: egy sokkal erősebb �ellenségről� van szó, és nincs egy olyan helyi Északi Szövetség, amely megvívná a kockázatos szárazföldi harcot a NATO helyett. 3. A közel-keleti konfliktusra térve Michiel de Weger szerint a legvalószínűbb, hogy (hacsak nem lesz teljességgel kaotikus a helyzet) egy izraeli és egy palesztin állam között operáló nemzetközi csoport fogja fenntartani a békét. Szerinte minderre egy éven belül sor kerülhet, hiszen Amerika torkig van a közel-keleti helyzettel. Izrael az Öböl-háború idején nagyon jó pozícióba került, azonban mára már politikai defenzívába kényszerült. A másik előadó válaszában kifejtette, hogy magát nem tartja elég bátornak ahhoz, hogy a jövőt illetően jóslásokba bocsátkozzon. Ha nem a morális oldalát tekintjük a kérdésnek, hanem a hatalom szempontjából közelítünk

hozzá, akkor látjuk: adott egy darab föld, ahol arabok és zsidók élnek nagy számban, és akik ugyanazt a területet akarják. Ezért harcolnak egymással immáron ötven éve. Az izraeliek - legalább - a terület nagy részét akarják nagyon, hiszen tudják, hogy a Szentföldről máshova nem mehetnek, ezért hát harcolnak a végsőkig. A másik oldalon nem találunk egyetlen valóban �mérsékelt� palesztint sem, bármelyikük hajlandó meghalni, hogy elűzze az izraelieket. Ez egy elég reménytelen szituáció Arafat és más politikusok is megpróbálták lecsillapítani a tömegeket - és most nem az a k érdés, hogy ez mennyire volt őszinte, hanem az, hogy kísérletet tettek rá, - de abban biztosak lehetünk, hogy néhány héten belül egy palesztin fel fog robbantani egy buszt vagy egy telepet, bármit, és újra fellángol a harc. Másrészről az amerikaiak nagyon bonyolult helyzetben vannak, nem is irigylésre méltó helyzetben, mert egy ideig úgy tűnt,

hogy visszatartják Izraelt. De ha a CNN-en egy olyan felvétel látható, amely harminc izraeli felrobbantott testét mutatja Jeruzsálemben, másrészről pedig az USA terrorizmus elleni harcáról ad hírt, akkor igen nehéz megindokolni, hogy miért nem az izraelieket támogatják, hiszen az izraeliek is egyfajta terrorizmusnak az áldozatai. Ez a harc egy hol hevesebb, hol csendesebb, de folyamatos harc 1948 óta, és ez feltehetően így is fog folytatódni, akár még évtizedekig. Mindez azért, mert nem lehet emberek millióit eltávolítani, nem lehet etnikai tisztogatásokat véghezvinni. Pedig az egyfajta �megoldás� lenne: a harc ugyanis véget érne. Ez persze nem egy elfogadható megoldás, csakúgy, mint egy genocídium, - bár az is véget vetne a konfliktusnak. Weger kérdésére, hogy egyetért-e azzal, hogy ha volt valaha egy olyan pillanat ebben a kérdésben, amikor egy radikális megoldás lehetősége nagy volt, az most van, a másik előadó elutasító

választ adott. Ő úgy látja, hogy a háború nem radikális megoldás, hanem egy szokásos lépés, amely a történelemben folyamatosan jelen volt/van. Radikális megoldás a genocídium, az etnikai tisztogatás vagy egyfajta holocaust lenne, s bár volt rájuk néhány példa a történelemben, mégsem voltak gyakoriak. Egy új állam megalapítása pedig semmiképpen sem sorolható a radikális megoldások közé, a kérdés csak az, hogy segítene-e megelőzni és elkerülni a háborús állapotokat. Ugyanis nem a Palesztin Állam megalapítása a fő célja a palesztin népesség döntő többségének, ezért nem is oldódna meg a probléma ilyen könnyen. A harc feltehetően folytatódna, attól a pillanattól fogva két állam között. A NATO-bővítéssel kapcsolatos kérdésre válaszolva a H M munkatársa úgy vélte: akár mindenki beléphet a NATO-ba, anélkül, hogy szétesne a szervezet, a kérdés csak az, hogy van-e értelme valamit létrehozni, ami nemhogy nem

lenne az, ami most, de még csak nem is hasonlítana arra a s zervezetre, amit eredetileg létrehoztak, és amit mi ismerünk. Ugyanis Oroszország nem válhatna taggá anélkül, hogy egy teljesen más NATO jöjjön létre. NATO nemcsak egy katonai szervezet, de értékekre épül, amelyeket a tagállamok egyaránt vallanak. Azonban a keleti keresztény kultúra teljességgel eltérő a nyugatitól. Sokat hallunk a kulturális különbözőség fontosságáról Törökország és Görögország esetében is - két kivételről van szó ugyanis a többi tagállam mind nyugati keresztény állam -, és NATO tagságuk a hidegháború és stratégiai fekvésük eredménye. Sok problémát is okoztak az Észak-atlanti szövetségnek A �Bizánc-típusú államok� politikai kultúrája is teljességgel eltérő, és lehet, hogy túl Huntington-szerűen hangzik, de ez a kulturális különbözőség nagyon számít. A NATO valószínűleg befogad minden nyugati kereszténységhez tartozó

államot, és esetleg néhány kisebb államot, mely a keleti keresztény örökséghez tartozik. De nagy ortodox keresztény országot nem fognak a NATO-ba engedni, tehát Oroszország és Ukrajna tagsága ki van zárva. A maradék megemészthető, tehát semmi szükség arra, hogy megváltoztassák a NATO alapvető arculatát. Az Európai Unióval is nagyjából hasonló a helyzet Michiel de Weger erre azt válaszolta, hogy minden olyan ország, aki hajlandó erős integrációra, eséllyel rendelkezik, hogy a NATO tagjává váljon (ahogy ez történt a középeurópai országokkal is), így került szóba Mexikó vagy akár a semleges Japán NATO-tagsága. Itt természetesen társadalmi, politikai és gazdasági integrációról is szó van, ha ezt az adott országok teljesítik, nem lehet akadálya tagságuknak. A honvédelmi tárca munkatársa arra hívta fel a figyelmet, hogy teljes integráció azt jelenti, hogy ugyanazt értjük, és ugyanazon szavakkal fejezzük azt ki.

Például fog valaha a demokrácia szó ugyanazzal a tartalommal és jelentéssel bírni Oroszországban, mint NyugatEurópában? Ezzel kapcsolatban sokan adnak hangot kétkedésüknek. A demokrácia nyugati felfogása nem sokat jelent az orosz embereknek, hiszen más fejlődést éltek meg az évszázadok alatt. Egy bizánci-típusú társadalomban az emberek államhoz fűződő attitűdje teljesen eltér a n yugatitól: a n yugati keresztény társadalom az egyénen alapszik, a k eleti keresztény társadalom ezzel szemben az államon ez az alapvető különbség. Épp ezért feltételezhető, hogy bár Oroszország a Nyugat szövetségese lesz, de nem mint a NATO tagja. Az eddig megtárgyaltakon kívül még a következő érdekesebb, többeket érdeklő kérdések merültek fel, amelyek - igaz - megválaszolatlanok, de további gondolkodásra késztetnek: - Hogyan lehetséges megváltoztatni az emberek véleményét a védelem fontosságával kapcsolatban? - A NATO is többszintű

szervezetté válik egy újabb bővítési hullám után? - Melyik szerződést választaná: katonai-technikai alapon USA gépeket vagy politikai szempontokat szem előtt tartva Grippen gépeket? - Mikor és miképp lesz Oroszország a NATO tagja Ön szerint? - Milyen célból van szükségünk hadseregre? - Ön szerint az új közép-európai NATO-szövetségesek képesek lesznek elérni egy elfogadható (katonai) szintet öt éven belül? - Mindaz, ami napjainkban folyik, valóban a béketeremtésről szól?