Legal knowledge | International law » A nemzetközi jog forrásai

8. fejezet A nemzetközi jog forrásai I. Bevezetés II. A nemzetközi szokásjog III. Általános jogelvek IV. A nemzetközi jog egyéb forrásai V. Kisegítő eszközök VI. A jogforrások megkülönböztetése – jus cogens és jus dispositivum kötelezettségek VII. A jogforrások megkülönböztetése: az erga omnes és az inter partes jogok, illetve kötelezettségek VIII. Relatív szerkezet, objektivizálódás és objektív rezsimek IX. A jogforrási hierarchia kérdése X. A nemzetközi soft law I. Bevezetés A) A nemzetközi jog forrásai általában 258 A belső jogrendekben viszonylag egyszerű megállapítani, hogy mely szabály minősül jogi normának. A jogalkotást általában az alkotmány vagy a közjogi hagyomány szabályozza, így mindenki számára egyértelmű, hogy csak az abban rögzített eljárások szerint megalkotott szabályok minősülnek jogszabálynak. Ezáltal világosan kirajzolódik a jogszabályok kialakulása és megismerési forrása, e

két fogalom a gyakorlatban össze is fonódik. A jogforrási jelleg kérdése a belső jogok nagy részében fel sem merül. Ezen túl pedig számos kidolgozott alkotmányos rendelkezés, hagyomány vagy jogelv rögzíti azokat a helyzeteket, amelyekben nem a jogalkotó által kibocsátott normából, hanem egyedi bírói döntésekből kell a jog tartalmát levezetni. Ez utóbbi elsősorban a common law-rendszerű államok jogalkalmazását jellemzi 259 A belső jogrendekkel ellentétben a nemzetközi jogrend decentralizált jellegű, mert sem a jogalkotás, sem a végrehajtás, sem pedig az igazságszolgáltatás nem köthető egyetlen erre felhatalmazott intézményhez. Nincs olyan nemzetközi szervezet, amely a nemzetközi jog összes jogalanyára nézve kötelező szabályokat alkothatna (76). Mivel a nemzetközi jogi szabályok megalkotása nem köthető egyetlen szervhez, meg kell állapítani, hogy egy norma milyen jogforrási keretben születik, azaz milyen módon keletkezik,

és milyen hatállyal rendelkezik. A jogforrási jelleg mutatja meg, hogy az adott nemzetközi jogi norma hogyan jött létre, az alanyok mely körére milyen jogokat és kötelezettségeket állapít meg. 260 A nemzetközi jog forrásainak fogalmával a nemzetközi jog elmélete is foglalkozott. A 19 század pozitivista elmélete szerint az államoknak mint a nemzetközi jog kizárólagos alanyainak akarat-megnyilvánulásai adnak érvényt egy-egy szabálynak, azaz egy előírást az állami akarat tesz nemzetközi jogi normává. A pozitivista szemlélet a nemzetközi szerződéseket és a jogként elfogadott állami gyakorlatot tekintette a nemzetközi jog kizárólagos forrásainak.135 A nemzetközi jog univerzalista felfogása ezt, az állami szuverenitás teljessége által vezérelt, az államokat csak az általuk kifejezetten elfogadott szabályoknak alávető szemléletet igyekszik meghaladni.136 Ez a nézet a nemzetközi közösség egyetemes érdekével indokolja azt, hogy

az államok olyan szabályoknak is alá legyenek rendelve, amelyeknek a megalkotásához kifejezetten nem járultak hozzá. Az univerzalista felfogás tehát a jogforrás fogalmát igyekszik leválasztani a szabályok kialakulásának folyamatáról. Az államszuverenitáson túllépő érvelésben fontos szerepet kapnak a globális szabályozást igénylő kérdések (környezetvédelem, háborús bűncselekmények, népirtás, terrorizmus), amelyek jellegüknél fogva igénylik a nemzetközi közösség fellépését, akár úgy is, hogy az nem minden állam beleegyezésével történik. Napjaink szakirodalmában pedig egyre többet lehet olvasni arról, hogy a nemzetközi jog forrásai között mind nagyobb az átfedés, egyes szabályok több forrásból is levezethetők, és a számos nemzetközi testület által némelykor párhuzamosan alkotott és alkalmazott szabályok összessége pedig egyre nehezebben írható le a jogforrási rendszertan keretei között. B) A

nemzetközi jog forrásai a Nemzetközi Bíróság Statútumában 261 A nemzetközi jog forrásainak általánosan elfogadott felsorolása a Nemzetközi Bíróság Statútuma 38. cikkének 1 bekezdése értelmében a következő: 262 „A Bíróság, amelynek az a feladata, hogy az eléje terjesztett viszályokat a nemzetközi jog alapján döntse el, eljárása során a következő forrásokat alkalmazza: a) azokat az általános vagy különös nemzetközi egyezményeket, amelyek a vitában álló államok által kifejezetten elismert jogszabályokat állapítottak meg; b) a nemzetközi szokást, mint a jog gyanánt elismert általános gyakorlat bizonyítékát; c) a művelt nemzetek által elismert általános jogelveket; d) az 59. cikk rendelkezéseinek fenntartása mellett a bírói döntéseket és a különböző nemzetek legkiválóbb tudósainak tanítását mint a jogszabályok megállapításának segédeszközeit.”137 263 A statútum mai szövege szó szerint megegyezik

az Állandó Nemzetközi Bíróság 1920-ban elfogadott statútumának szövegével. A megfogalmazás a nemzetközi közösség második világháború előtti jogfelfogását tükrözi, amely a nemzetközi jog szabályainak kötelező voltát egyértelműen az államok beleegyezésétől tette függővé, illetve abból vezette le (konszenzuális elmélet). Ezt bizonyítja az „elismert” jelző visszatérő használata is Az évszázadokig jobbára a szokásjogi szabályokra épülő nemzetközi jog és a 19. századra elterjedt kétoldalú szerződéskötési gyakorlathoz képest akkoriban fontos előrelépés volt az általános és különös szerződések megkülönböztetése. Fontos volt az is, hogy az 1920 évi statútum az általános jogelveket és a bírói döntéseket is beemelte a nemzetközi jog forrásainak értelmezését szolgáló eszközök közé. A felsorolás különbséget tett a nemzetközi egyezmények, a nemzetközi szokásjog, valamint az általános

jogelvek és az ezek tartalmának megállapítását szolgáló bírói döntések és tudósok tanításai között. 264 Az Állandó Nemzetközi Bíróság létrejövetele óta a nemzetközi jog forrásainak fenti listája általánosan elfogadottnak tekinthető. Az ENSZ tagállamai automatikusan részesei a statútumnak, így a statútum jogforrás meghatározása gyakorlatilag minden államot kötelez. Jóllehet a 38. cikk értelmében e jogforrás-meghatározás csak a Nemzetközi Bíróság eljárásában lenne alkalmazandó, a gyakorlatban minden jogalkalmazó ebből indul ki. Mindazonáltal vannak további más jogforrások is, amelyeket az alábbiakban részletesen ismertetünk. Mivel a nemzetközi egyezmények (szerződések) jogával önálló fejezet foglalkozik, a következőkben a nemzetközi jog többi jogforrásával foglalkozunk. II. A nemzetközi szokásjog A) A nemzetközi szokásjog lényege 265 A nemzetközi szokást a 38. cikk „mint a jog gyanánt elismert

általános gyakorlat bizonyítékát” említi. Már ez a fordulat is jelzi azt a két elemet, amelyből a nemzetközi szokásjog felépül: az általános gyakorlat, mint az objektív tényező és a „jog gyanánt elismert” jelleg, mint a szubjektív tényező. Az objektív tényező ezek szerint az államok tényleges magatartásából, cselekvéseiből kirajzolódó gyakorlat (materiális elem), míg a szubjektív elem az a meggyőződés, hogy az így követett magatartást a jog írja elő (pszichológiai elem). A Nemzetközi Bíróság a Líbia v. Málta ügyben a szokásjog lényegét abban ragadta meg, hogy azt „elsősorban az államok tényleges gyakorlatában és az opinio juris-ban kell keresni”.138 266 A szokásjog kialakulása és normatív jellegének elnyerése tükrözi a legjobban azt, hogy a nemzetközi jogrend eltér a belső jogrendtől. A belső jogrendekből már javarészt kikopott az a gyakorlat, hogy az ismétlődő cselekvéseket egy idő után jogi

erővel ruházzák fel. A szokás, mint általánosan követett gyakorlat a jog világában csak kivételesen eredményez kötelező erőt. A belső jogszabályok az általánosan követni rendelt cselekvéseket normaszövegben vagy a jogrendben egyértelműen azonosított precedensbe foglalják. A decentralizált nemzetközi jogrendben azonban ilyen jogalkotó nincs, így a szabályok kialakulásának a mai napig fontos kerete maradt a szokásjog. A nemzetközi közösségben a jogként elismert gyakorlat sajátos dinamikát visz a nemzetközi jogszabályok kialakulásába és fejlődésébe. Lehetőséget teremt ugyanis arra, hogy az államok egyedi magatartása pusztán az ismétlődés útján és az abbéli meggyőződésnél fogva, miszerint valójában előírt szabályt követnek, új normát teremtsen. Egyegy szokásjogi szabály kialakulása hosszú időt vesz igénybe, és soha nem lesz olyan pontosan körülhatárolt, tartalmában annyira konkrét, mint egy szerződéses

rendelkezés. A nemzetközi közösség a második világháború óta egyértelműen a nemzetközi jog kodifikálására, szabályainak többoldalú szerződéses keretekbe történő foglalására törekedett, és természetesen törekszik ma is. B) Az államok gyakorlata 267 A nemzetközi szokásjog alapja tehát az államok tényleges, általános gyakorlata. Kérdés azonban, hogy mikor tekinthetők az egyedi cselekvések szokást keletkeztető gyakorlatnak? Mennyi időnek kell eltelnie ahhoz, hogy az ismétlődő magatartás állami gyakorlatnak minősüljön, és ennek a gyakorlatnak az államok milyen széles körére kell kiterjednie, magában kell-e foglalnia valamennyi államot? 1. Időbeliség 268 A nemzetközi jog általában nem ír elő meghatározott időtartamot egy nemzetközi szokásjogi szabály kialakulásához. A szokást keletkeztető gyakorlathoz nem fűz időbeli követelményt, nem szabja meg, mennyi az a legkevesebb időtartam, amelynek el kell telnie

ahhoz, hogy a követett gyakorlat jogi szempontból értékelhető legyen. Az Északi-tengeri kontinentális talapzattal kapcsolatos ügyekben139 a Nemzetközi Bíróság leszögezte, hogy az idő önmagában nem döntő körülmény a gyakorlat általános jellegének kimondásához. Az Északi-tengeri kontinentális talapzat elhatárolása A Német Szövetségi Köztársaság és Dánia, illetve Hollandia között jogvita alakult ki az Északitenger alatt fekvő kontinentális talapzat felosztásának módjáról. Az utóbbiak arra hivatkoztak, hogy a felosztásnak az úgynevezett egyenlő távolság elvén, mint a nemzetközi jog szabályán kell alapulnia. Ennek az elvnek értelmében az érintett parti államok azt tekintik a kontinentális talapzatok közötti határvonalnak, amelynek egyetlen pontja sincs közelebb az egyik állam alapvonalához, mint a másikéhoz (az „egyenlő távolság” elve). Ezzel szemben az NSZK arra hivatkozott, hogy ilyen szokásjogi szabály nincs,

a szokásjogi szabály fennállásának pedig nem bizonyítéka, hogy a kontinentális talapzatról szóló 1958. évi egyezmény – amelynek az NSZK nem részese – tartalmazza az egyenlő távolság elvét. 269 Az ügyben a bíróság a szokásjogi szabály létrejöttének körülményeit vizsgálta. Az eltelt időtartam és a szokásjogi szabály kialakulásának összefüggése tekintetében kijelentette: „Nélkülözhetetlen követelmény, hogy a kérdéses időszakban, legyen az bármennyire rövid is, az állami gyakorlat, beleértve azokét az államokét is, amelyeknek az érdekei különösen érintettek, az érintett szabály tekintetében mind széles körű, mind gyakorlatilag egységes legyen, mi több, oly módon kell megvalósulnia, hogy abból a benne foglalt jogszabály vagy jogi kötelezettség általános elismerésére is következtetni lehessen.”140 270 Ezzel a bíróság kimondta, hogy az időtartamot más körülményekkel együtt (széles körben bevett

és egységes jelleg) kell értékelni. Az idő tehát önmagában nem döntő tényező A bíróság továbbá elismerte, hogy szokásjogi szabály viszonylag rövid idő alatt is kialakulhat, ekkor azonban nélkülözhetetlen a gyakorlat széles körben elterjedt és egységes jellege. A szokás létrejöttének tehát nem az időbeliség a legfontosabb eleme, különös tekintettel arra, hogy korunkban a technikai fejlődés néhány területen (világűrjog, légijog) számottevően felgyorsította a gyakorlat alakulását. 271 Bin Cheng brit professzor már az Északi-tengeri kontinentális talapzat ügyben született ítélet meghozatala előtt felvetette, hogy létezik az azonnal kialakuló, azaz „instant nemzetközi szokásjog”.141 Az azonnal megszülető szokásjog lehetőségének elismerése mellett az szólt, hogy a korabeli világűrhatalmak (az Egyesült Államok és a Szovjetunió), űrobjektumaikat az államok feletti pályákra állíthatták az átrepült

államok engedélye nélkül, s ezzel világossá vált, hogy a világűr és a légtér jogi helyzete elvált egymástól, az előbbire vonatkozóan új szokásjog alakult ki a felbocsátások éveiben, azaz 1957–1958-ban. 2. Egységesség és folytatólagosság 272 A szokásjogi szabályt megalapozó állami gyakorlat egységes voltának követelményét a Nemzetközi Bíróság többször is megállapította. Az egységesség és a gyakorlat nem változó (folyamatos) jellege a bíróság szerint elengedhetetlen feltétele annak, hogy az adott államok egységes és általános nemzetközi szokást megalapozó gyakorlata megállapítható legyen. 273 Az Északi-tengeri kontinentális talapzat ügyekben éppen ezeket a körülményeket vizsgálta a bíróság. Megállapította, hogy az egyenlő távolság elvének alkalmazása a tengerparttal rendelkező államok körében nem volt elterjedt. A bíróság szintén a gyakorlat egységességének hiányát vezette le abból, hogy az

1958. évi egyezmény részes felei az egyenlő távolság elvével kapcsolatos rendelkezéssel szemben fenntartással élhettek. Ráadásul maga az egyezmény is úgy szólt, hogy a kontinentális talapzat felosztásakor a feleknek először meg kell próbálniuk megegyezés útján megállapodni, és amennyiben ez sikertelennek bizonyulna, akkor alkalmazzák az egyenlő távolság elvét. Mindebből a testület arra a következtetésre jutott, hogy az egyenlő távolság elve nem tekinthető nemzetközi szokásjogi szabálynak, mivel az azt megalapozó állami gyakorlat nem egységes. Az a tény, hogy több állam aláírta az elvet tartalmazó egyezményt, Hollandia és Dánia pedig külön is alkalmazta ezt a rendelkezést, önmagában még nem minősül olyan egységes állami gyakorlatnak, amely szokásjogi szabály kialakulásához vezetne. A bíróság értelmezésében ezek a körülmények mind azt tükrözték, hogy az egyenlő távolság elvével kapcsolatban még nem

formálódik szokásjogot megalapozó állami gyakorlat, és nincs szó ismétlődő állami cselekvésről sem. 274 A korábbi Menedékjog-ügyben142 a bíróság ugyancsak a szokás egységességének hiányát állapította meg. Kolumbia és Peru között annak kapcsán alakult ki jogvita, hogy a kormánya ellen sikertelen felkelést vezető perui politikus, Haya de la Torre Kolumbia limai nagykövetségére menekült, és számára Kolumbia politikai menedékjogot akart adni. Peru szerint Kolumbia egyoldalúan nem dönthette el, hogy a felkelést politikai jellegűnek és nem bűncselekménynek tekinti, így nem adja át de la Torrét a perui hatóságoknak, hanem menedékjogot ad neki, és menlevelet kér számára a perui területen történő áthaladáshoz. A testület a politikai menedékjoggal kapcsolatos nemzetközi gyakorlatot vizsgálva megállapította, hogy „a bíróság tudomására hozott tények annyi bizonytalanságot és ellentmondást mutatnak, a diplomáciai

menedékjog gyakorlatában és a rá vonatkozó, különböző alkalmakkor kifejtett hivatalos megnyilvánulásokban annyi bizonytalanság és eltérés van, a menedékjogra vonatkozó, egymást gyorsan követő szerződések, amelyeket néhány állam ratifikált, mások pedig elutasítottak, annyi következetlenséget tartalmaznak, és mivel a gyakorlatot a különböző esetekben a politikai célszerűség nagy mértékben befolyásolta, lehetetlen mindebben jog gyanánt elfogadott állandó és egységes szokást felfedezni.” 143 275 A Menedékjog-ügyben tehát a testület nem az ismétlődő, folytatólagos magatartások hiányát kifogásolta, mint az Északi-tengeri kontinentális talapzattal kapcsolatos ügyekben. Az államok politikai menedékjogi gyakorlatát egyszerűen széttartónak és következetlennek értékelte, és ebből következtetett arra, hogy az államok gyakorlata a kérdésben nem egységes. 276 Ugyanakkor a Nicaragua-ügyben azt is kijelentette a

bíróság, hogy „egy szokásjogi szabály fennállásának megállapításához elegendő, ha az államok magatartása ezekkel a szabályokkal általában véve megegyezik, valamint ha az adott szabállyal össze nem férő állami magatartást általánosan a szabály megsértésének és nem egy új szabály elismerésére vonatkozó jelzésnek tekintik”.144 277 Nem szükséges tehát, hogy az államok gyakorlata szigorú értelemben véve teljesen egységes legyen, az állami cselekvésnek van egy bizonyos mozgástere. Az sem rontja le az állami gyakorlat egységes voltát, ha időnként azzal ellentétes magatartások is megvalósulnak.145 Ilyen esetben a többség által követett gyakorlatot jóval több ténnyel kell alátámasztani. Mint az időtényezőnél a világűrjog kialakulása kapcsán bemutattuk, a néhány alkalommal követett magatartásminta is alkalmas lehet szokásjogi szabály megalapozására, amennyiben azt egyetlen állam sem kifogásolja, és nem hajt

végre azzal ellentétes cselekvést. 278 A szokás kialakulásában a nemzetközi környezet döntő szerepet játszik. Értékelni kell a gyakorlatot követő államok szerepét, súlyát és az azzal szemben megnyilvánuló ellenkezést. Értelemszerűen másként esik a latba, ha a gyakorlat olyan államok magatartásából formálódik, amelyek az adott kérdés szabályozásában a leginkább érintettek, például a tengerparttal rendelkező államok a tengerjog alakításában. Schwebel bíró ennek adott hangot a Nukleáris fegyverek alkalmazása vagy az azokkal való fenyegetés jogszerűsége tárgyában adott tanácsadó véleményhez írt különvéleményében: A nukleáris elrettentés „nem holmi elszigetelt, jelentéktelen folyamatosan tiltakozó állam gyakorlata, sem pedig a nemzetközi közvéleménnyel szembeszálló, kitaszított kormány pusztába kiáltott szava. A világ vezető hatalmai közül ötnek a gyakorlatáról van szó, amelyek a Biztonsági Tanács

állandó tagjai és amelyeket a nukleáris ernyőjük alatt menedéket találó szövetségeseik és más államok jelentős mértékben támogattak az elmúlt ötven évben.”146 279 A nemzetközi rendszer jellegéből adódik, hogy az államok közösen alakítják ugyan az állami gyakorlatot, magatartásuk – befolyásuktól, érdekeiktől, hatalmuktól függően – eltérő hatással van az események alakulására. A nagyobb államok, illetve a leginkább érintett államok részvétele és jóváhagyása nélkül nehezen képzelhető el a szokásjogot kialakító gyakorlat rögzülése. A kontinentális talapzattal rendelkező államok megnyilvánulása például döntő az e területen kialakuló új gyakorlattal kapcsolatban, akár a tengerparttal nem rendelkező államokkal szemben is. 280 Ebben az összefüggésben felmerül a mulasztás, illetve a hallgatás kérdése. Vajon köti-e az utóbb kialakult szokásjogi szabály azt az államot, amely a szokást

megalapozó gyakorlatban egyáltalán nem vett részt? Az állam közönye hozzájárulásnak, a formálódó szabály hallgatólagos elismerésének tekinthető-e? Megfordítva, értékelhető-e a tartózkodás szokásként, azaz a nemcselekvés uralkodó gyakorlatnak tekinthető-e? Az államok döntő többsége például nem sajátítja ki sem saját állampolgárai, sem a területén tartózkodó külföldi állampolgárok vagyonát kártérítés nélkül. Mi következik ebből, leszűrhető-e a kártérítés nélküli kisajátítástól tartózkodásból az, hogy az államok elfogadják a kártérítés kötelezettségét? E kérdésre nyilván igenlő válasz adható. Ugyanakkor a világűr kiaknázásától távolmaradásból nyilván nem következik, hogy az államok – akik most képtelenek a kiaknázásra – jogilag lemondtak volna a későbbi részvételről. A Nemzetközi Bíróság elődje, az Állandó Nemzetközi Bíróság, a Lotusügyben147 igen komoly feltételt

szabott ahhoz, mikor jelentheti a tartózkodás a szokás elismerését. A bíróság szerint a tartózkodás csak akkor értékelhető a szokás elismeréseként, ha az egy tartózkodási kötelezettségen alapul, azaz a tartózkodásnak nemcsak tudatosnak kell lennie, hanem abból a meggyőződésből kell fakadnia, hogy az egy konkrét kötelezettségen nyugszik. 281 A hagyományos megközelítés szerint a már meglevő nemzetközi szokásjogi szabályok az újonnan létrejött államokat is kötelezik, azok között tehát nem lehet „válogatni”. Az új államok – annak érdekében, hogy a nemzetközi közösség elismerje őket – rendszerint kinyilvánítják, hogy elfogadják a hatályos nemzetközi szokásjogi normákat. 3. Hogyan ismerhető meg az állami gyakorlat? 282 A 19. században, a pozitivista szemlélet uralta időkben az állami gyakorlatot hivatalos gyűjteményekbe rendezték, világossá téve, hogy mit fogad el az állam magára nézve kötelezőnek. Ma

már csak kivételesen, egy-egy nagyobb horderejű nemzetközi kérdésben adnak ki az állam által követett gyakorlatról szóló összegzést.148 Ugyanakkor a nagyobb nemzetközi jogi folyóiratok és évkönyvek továbbra is tartalmaznak az államok elmúlt időszakban követett gyakorlatát rögzítő fejezeteket.149 Mindazonáltal a hangsúly a gyakorlat alapjául szóló konkrét cselekvésekről az állam megnyilvánulásaira, egy-egy nemzetközi eseményhez való viszonyulására tevődött át. 283 Az állam mint absztrakt entitás nem megragadható, cselekményeit az állam vezetőinek, szerveinek és tisztviselőinek cselekvésein keresztül valósítja meg. Így a politikusok nyilatkozatai sajátos átmenetté, amolyan beszédaktussá (speech act) válhatnak az állami gyakorlat és az opinio juris kifejeződése között.150 Ezek a sajtónyilatkozatoktól, a kormányfő beszédein, a diplomáciai jegyzékeken, nemzetközi fórumon elhangzott felszólalásokon át a

belső kormányzati anyagokig és a jogalkotásig terjednek. Nemzetközi összefüggésű kérdésekben pedig az állam olyan cselekményeinek minősülnek, amelyek az állam gyakorlatának kézzelfogható tényeit rögzítik. Ugyancsak állami álláspontot tükröz egy nemzetközi szervezetben megfogalmazott kormányzati nézet, közreműködés a szervezet munkájában és a döntéshozatalában elfoglalt pozíció. 284 Az ENSZ Közgyűlésében képviselt álláspontok, a közgyűlési határozatok támogatása vagy elutasítása, a Nemzetközi Jogi Bizottság kodifikációs tervezeteihez fűzött észrevételek szintén az államok gyakorlatának összegzései (292). Az ENSZ Nemzetközi Jogi Bizottsága A Nemzetközi Jogi Bizottságot (NJB) az ENSZ Közgyűlése 1947-ben állította fel, hogy az ENSZ Alapokmánya 13. cikke 1 a) bekezdésének értelmében „a nemzetközi jog fokozatos fejlődését és kodifikálását támogassa”. A Nemzetközi Jogi Bizottság munkája

kulcsfontosságú a multilaterális nemzetközi jogi tárgyú szerződések tervezeteinek előkészítésében. A bizottság tervezete alapján tárgyalták le pl. tengerjogi egyezményeket, a diplomáciai és konzuli mentességekről szóló egyezményeket, a nemzetközi szerződések jogáról szóló egyezményt és számos más átfogó nemzetközi jogi tárgyú szerződést. A tervezetek előkészítésekor a bizottság összegzi az adott területen érvényesülő állami gyakorlatot, amelyet az államok észrevételeznek, és ennek alapján készül el a tervezet végleges szövege, amely a nemzetközi tárgyalások alapja lesz. Az NJB készítette elő a bécsi egyezményt a szerződések jogáról, az államfelelősség tervezetet, a diplomáciai és konzuli mentességekről szóló egyezményeket, és számos más átfogó nemzetközi jogi tárgyú szerződést. A tervezetek előkészítésekor a bizottság összegzi az adott területen érvényesülő állami gyakorlatot,

amelyet az államok észrevételeznek és ennek alapján készül el a tervezet végleges szövege, amely a nemzetközi tárgyalások alapja lesz. C) Az opinio juris 1. Általában 285 A statútum 38. cikkének (1) bekezdése a nemzetközi szokást nem pusztán állami gyakorlatként, hanem mint „a jog gyanánt elismert általános gyakorlat bizonyítékát” határozza meg. Az állami gyakorlat tehát önmagában nem teremt szokásjogi szabályt, a gyakorlatot az államoknak abból a meggyőződésből kell folytatniuk, hogy azt jogi kötelezettségnél fogva követik (opinio juris sive necessitatis). Ez az a szubjektív tényező, pszichológiai elem, amely a gyakorlatot szokásjoggá emeli, megkülönbözteti a morális, erkölcsi vagy éppen a nemzetközi udvariassági megnyilvánulásoktól. A Nemzetközi Bíróság ezt a Nicaragua-ügyben így fejezte ki: „Új szokásjogi szabály megformálásához nem elég az, hogy a szóban forgó cselekmények »kialakult

gyakorlatnak számítanak«, azokhoz az opinio juris sive necessitatis-nak is kapcsolódnia kell. A szóban forgó tevékenységet folytató államoknak vagy azoknak, amelyek olyan helyzetben vannak, hogy arra reagálhassanak, magatartásukkal »azt a meggyőződését kell bizonyítaniuk, hogy ezt a gyakorlatot egy jogi szabály létezése kötelezővé teszi. Ennek a meggyőződésnek a szükségessége, vagyis a szubjektív elem létezése benne rejlik az opinio juris sive necessitatis fogalmában«”.151 286 A szokásjogi szabály megállapításának tehát az államok általános gyakorlatán kívül feltétele az a meggyőződés, hogy a gyakorlatot jogi kötelezettség alapján követik. Az opinio juris hagyományos meghatározása magában hordja azt a feltételezést, hogy a nemzetközi jog szabályai kötelezettségeket határoznak meg. A nemzetközi jogban persze számos megengedő jellegű szabály is létezik, amelyek lehetővé teszi meghatározott magatartások

gyakorlását. Ez annyit jelent, hogy a kérdéses államok a magatartásukat abban a tudatban tanúsítják, hogy azt a nemzetközi jog szabályai megengedik. 287 Az opinio juris meglétét azonban nem az államok egyedi szándékaiból vagy meggyőződéséből kell levezetni, hiszen ezek a motivációk adott esetben nem is lelhetők fel dokumentált formában. Az opinio juris leginkább a tényleges magatartás és különösen a más államok magatartására adott válasz alapján tárható fel. 2. Tiltakozás és hozzájárulás 288 A szokásjogi szabály létezésére az általános állami gyakorlatból és az érintett államok tiltakozásának hiányából, valamint a többi állam hozzájárulásából lehet következtetni. A szokásjogi szabály létrejöttéhez tehát az érintett államok kifejezett hozzájárulására van szükség, ennek hiányában ugyanis nem lehet általános gyakorlatról beszélni. A nemzetközi szokásjog formálódása során a gyakorlatot

kezdettől ellenző, az ellen folyamatosan tiltakozó államot (persistent objector) a szokás még akkor sem köti, ha az államok döntő többsége amúgy elismerte a szokásjogi norma létezését. 289 A folyamatos tiltakozás kérdésével a Nemzetközi Bíróság az Angol–norvég halászati ügyben foglalkozott. Ítéletében kimondta, hogy jóllehet, a szóbanforgó szabályt nemzetközi szerződések rögzítették, és több bírói döntés is megerősítette, számos állam azonban – köztük Norvégia is – ettől eltérő gyakorlatot követett. Norvégia a kezdetektől fogva folyamatosan tiltakozott az ellen, hogy a vitatott számítási módot a norvég tengerpartra alkalmazzák, így ez a szabály vele szemben nem alkalmazható. Az Angol–norvég halászati ügy Az Egyesült Királyság vitatta azt, ahogyan Norvégia megvonta parti tengerének alapvonalát. Norvégia ugyanis olyan alapvonal-meghatározási módot követett, amelynek következtében az alapvonal nem

követte a csipkézett part valamennyi hajlatát, hanem a szárazföldnek a tengerbe legmélyebben benyúló pontjait kötötte össze. Ez a parti tenger nyílt tenger felőli oldalán halban gazdag területeket kivont a nyílt tenger rezsimje alól. Az Egyesült Királyság ezt kifogásolta, azt állítva, hogy létezik egy szokásjogi szabály, amely szerint a megrajzolt egyenes vonalak nem haladhatják meg a 10 tengeri mérföld hosszúságot. D) Új szokásjogi szabály kialakulása 290 Miként módosítható a nemzetközi szokásjog, mikor állapítható meg, hogy új, a korábbi szabály helyébe lépő szokásjogi szabály alakult ki? Erre a kérdésre szintén az államoknak a korábbi és a formálódó szabállyal kapcsolatos megnyilvánulásait, a korábbi szabályozás fenntartásához vagy annak megváltoztatásához fűződő viszonyát kell vizsgálni. Amennyiben az államok nagy többsége az új gyakorlatot jóváhagyja, az ellen nem emel kifogást, és ez a

gyakorlat általánossá válik, biztonsággal állítható, hogy új szokásjogi szabály jött létre. A szokásjog magában hordja a változtatás lehetőségét, mindig lehetőség van ugyanis új gyakorlat kialakítására és annak jóváhagyására. A szokásjog így a nemzetközi jog valóban rugalmas és dinamikus forrásának tekinthető. Ezzel együtt kialakulnak olyan helyzetek, amelyekben az államok megosztottsága miatt egyszerűen nem lehet pontosan megállapítani, hogy új szokásjogi szabály jött-e létre. A Nukleáris fegyverek jogszerűsége tárgyában adott tanácsadó véleményében a Nemzetközi Bíróság a következőt állapította meg: „A nukleáris fegyverek alkalmazását kifejezetten tiltó lex lata szokásjogi szabály megjelenésének útjában az erre vonatkozó opinio juris kezdetlegessége és a [kölcsönös] elrettentés gyakorlatához fűződő erős ragaszkodás közötti folyamatos feszültség áll.”152 291 A Nemzetközi Bíróság

tehát arra a következtetésre jutott, hogy ha meg is jelent a nukleáris fegyverek alkalmazásának tilalmára vonatkozó igény, az ezzel szembehelyezkedő, az elrettentés politikáját követő állami gyakorlat miatt nem lehet kimondani, hogy a nukleáris fegyverek alkalmazásának tilalmát az államok kötelezettségként fogadják el. 292 Bármennyire fontos is azonban az államok meggyőződése a szabálykövetés tekintetében, az opinio juris mindig az állami gyakorlattal együtt teremt szokásjogi szabályt. A Nemzetközi Bíróság mindig e két feltétel együttes meglétét vizsgálta. A Nicaragua-ügyben például megállapította: „A bíróságnak meg kell győződnie arról, hogy az államok opinio jurisában meglévő szabályt az államok gyakorlata is megerősíti.”153 Állami gyakorlat híján az államok meggyőződésének opinio jurisként értékelhető bármilyen kifejezése – legyen az például egy ENSZ közgyűlési határozat – önmagában nem

lesz elegendő szokásjogi szabály megállapításához. E) Regionális és helyi szokás 293 Az általános, univerzális szokásjogi szabályokkal szemben a helyi vagy regionális szokásjog az államok egy kisebb, meghatározott csoportjára, adott esetben csak két államra vonatkozik. Ez volt a helyzet például az Indiai területen történő áthaladás jogával kapcsolatos ügyben. Ebben Portugália annak megállapítását kérte a Nemzetközi Bíróságtól, hogy az India főhatalma alatt álló Daman kikötőjéből az India területén lévő portugál enklávékhoz és azok között az indiai területen való áthaladás joga Portugáliát megilleti. A bíróság kimondta, hogy „ezt a gyakorlatot a felek jogként fogadták el, és a gyakorlat jogot és annak megfelelő kötelezettséget teremtett.”154 A nemzetközi jogban lehetséges az általános és egy attól eltérő helyi szokásjog egymás mellett élése is, azzal, hogy a helyi szokásjog fennállásának

bizonyítása szigorúbb mércéhez kötött. A Nemzetközi Bíróság szerint ilyen esetben „annak a félnek, amely ilyen szokásra hivatkozik, be kell bizonyítania, hogy ezt a szokást oly módon hozták létre, hogy az a másik félre nézve kötelező”.155 Azaz kétséget kizáróan be kell mutatni, hogy a másik féllel szemben érvényesíteni kívánt helyi szokásjogi szabályt a kérdéses fél kötelezettségként elfogadta. Míg az általános szokásjogi szabály elfogadásához szükséges konszenzus esetében elég, ha egy állam – tudatában lévén a többi állam által folytatott gyakorlatnak – az ellen nem tiltakozik, vagy hallgatólagosan hozzájárul a szokáshoz, a helyi szokásjog esetében az érintett állam részéről a kötelezettség kifejezett elfogadására van szükség. III. Általános jogelvek 294 A statútum 38. cikkének (1) bekezdése a szerződéseket és a szokásjogot követően „a művelt nemzetek által elismert általános

jogelveket” említi jogforrásként.156 Az általános jogelveket még az Állandó Nemzetközi Bíróság statútumának megalkotói 1920-ban azért vették fel a jogforrások közé, hogy az eljárása során a felhívható szabály hiánya (non liquet) áthidalható legyen. Más szóval az volt a cél, hogy a bíróság a fennálló szokásjogi vagy szerződésből fakadó szabály hiánya esetében is el tudja dönteni a jogvitát. Az Állandó Nemzetközi Bíróság a Chorzówi gyár ügyében kimondta: „a nemzetközi jog egyik elve, hogy a jogsértés jóvátétele állhat a nemzetközi joggal ellentétes cselekmény következtében sérelmet szenvedett állam polgárainak okozott kár megfelelő megtérítésében”.157 További példa lehet a pacta sunt servanda, a jóhiszeműség158 vagy a méltányosság elve.159 A belső jogból átvett jogelvek az esetek nagy részében eljárásjogi és bizonyítási kérdésekkel voltak kapcsolatosak. A Korfu-szoros ügyben például

a közvetett bizonyíték felhasználásával kapcsolatban mondta ki a bíróság, hogy ezek felhívását minden jogrendszer elfogadja.160 Hasonlóképpen ismerték el a legtöbb jogrendszerben megtalálható olyan elveket, mint a res judicata,161 az estoppel,162 a lex specialis derogat legi generali és a lex posterior derogat legi priori.163 Kivételes példája a belső jogból átvett jogintézmény alapján eldöntött jogvitának a Barcelona Traction-ügy, amelyben a Nemzetközi Bíróság a korlátolt felelősségű társaság nemzeti jogokban található fogalmát vette figyelembe, és ki is mondta, hogy a nemzetközi jogban ilyen jogintézmény nem létezik, így az ügy csak a belső jogra hivatkozva dönthető el.164 Egy-egy nem eljárási jellegű általános jogelv kiemelkedő hatást gyakorolt a nemzetközi jog egyes területein [pl. az elővigyázatosság elve a nemzetközi környezetvédelmi jogban (1033), az igazságos és méltányos bánásmód elve a nemzetközi

beruházásvédelem terén (1636), a megkülönböztetés tilalma az emberi jogok védelmének körében (1147)]. IV. A nemzetközi jog egyéb forrásai A) Egyes nemzetközi szervezetek egyes határozatai 295 A második világháborút követően kialakult nemzetközi rendben igen fontos szerepet kaptak a nemzetközi szervezetek, az általuk elfogadott határozatok helye a nemzetközi jog forrásai között pedig hamar élénk vita tárgya lett. A vita egyik kiindulópontja, hogy a nemzetközi szervezetek határozatait a Nemzetközi Bíróság Statútuma nem nevesíti. Ennek ellenére különösen nagy hangsúllyal vetődik fel a kérdés, hogy jogforrásnak tekinthetőek-e az ENSZ közgyűlési határozatai, amelyeket a világ államainak döntő többségével fogadnak el. 296 Az ENSZ Közgyűlésének egyes határozatai kötelezőek az ENSZ egyes szerveire és a szervezet tagállamaira nézve, például a szervezet költségvetésének kérdésében, a közgyűlési

határozatok nagy része azonban jogilag nem kötelező, hanem csak ajánló jellegű (1477). A határozatok jogi megítélése azonban távolról sem ilyen egyszerű, ha figyelembe vesszük, hogy egyes határozatok a nemzetközi jog kiemelt kérdéseivel foglalkoznak, és azokat a tagállamok nagy többsége támogatja. Joggal állítható, hogy az ilyen határozatok megszavazásakor a követett állami gyakorlat és az államoknak a nemzetközi jog egyes kérdéséről alkotott felfogása is kirajzolódik. 297 A nukleáris fegyverek alkalmazása és az azokkal való fenyegetés jogszerűsége tárgyában adott tanácsadó véleményében a Nemzetközi Bíróság a közgyűlési határozatok nemzetközi jogi megítélését a következőképpen foglalta össze: „A bíróság megjegyzi, hogy a Közgyűlés határozatai, ha nem is kötelezőek, némelykor normatív jelleggel bírhatnak. Adott esetben egy szabály fennállásának vagy az opinio juris kialakulásának fontos

bizonyítékai lehetnek. Hogy mindez egy adott közgyűlési határozatra érvényes-e, ahhoz a határozat tartalmát kell megvizsgálni, valamint azt, hogy normatív tartalmával kapcsolatban fennáll-e az opinio juris. Az új szabály létrejöttéhez megkívánt opinio juris fokozatos kialakulását határozatok láncolata is igazolhatja.”165 298 A fenti kettősséget (a határozat kodifikációs jellegű, vagy az opinio iuris a határozatok láncolatából következik) további bírósági döntések fejtették ki részletesebben. A Nicaraguaügyben például a Nemzetközi Bíróság a 2625 ENSZ közgyűlési határozatnak (Nyilatkozat az államoknak az ENSZ Alapokmányával összhangban lévő baráti kapcsolatait és együttműködését szabályozó nemzetközi jogi elvekről) az erőszak tilalmát részletező és értelmező megállapításait az opinio juris bizonyítékának ismerte el (285). A bíróság szerint a határozathoz adott beleegyezés „a határozatban

foglalt szabály vagy szabályok érvényessége elfogadásaként is értelmezhető”.166 Az államok döntő többsége által elfogadott, lényegileg kodifikációs jellegű közgyűlési határozatok így az adott tárgykörben az állami gyakorlattal lesznek egyenértékűek, amennyiben pedig az ehhez kapcsolódó opinio juris is bizonyítható, akkor kötelező erővel rendelkező szabály létrejöttét állapíthatjuk meg. Ilyen szerepet játszottak például Az államok tevékenységét szabályozó elvekről a világűr kutatása és felhasználása terén vagy A gyarmati országoknak és népeknek adandó függetlenségről szóló nyilatkozat címet viselő közgyűlési határozatok.167 Ezek állami gyakorlatot bizonyítottak, és kötelező szokásjogi szabályok kialakulásához vezettek. 299 A Texaco v. Líbia választottbírósági ügy168 szintén az ENSZ közgyűlési határozatai opinio jurist bizonyító jellegének kérdését vetette fel, de annak egy másik

aspektusát írta le. A jogvita két amerikai olajtársaság líbiai befektetéseinek államosítása miatt fizetendő kártalanítás mértékével volt kapcsolatos. Mivel e tárgyban több, részleteiben eltérő tartalmú közgyűlési határozat született, az ügyben eljáró René-Jean Dupuy választottbírónak értékelnie kellett, hogy ezek a szokásjogot tükrözik-e vissza, és irányadóak-e a jogvita eldöntéséhez. Ítéletében Dupuy választottbíró arra jutott, hogy az ENSZ Közgyűlésének 1962-ben hozott 1803. határozata A természeti erőforrások feletti folyamatos szuverenitásról, amely külföldi vagyon államosítása esetén a nemzetközi jog szabályai szerinti megfelelő kártalanítást ír elő, a fennálló opinio jurist tükrözi vissza. Azt ugyanis az ENSZ tagállamainak elsöprő többsége, hosszabb idő alatt, az államok minden csoportjának részvételével – ide értve a tőkeexportáló és tőkeimportáló államokat is – többször

azonos tartalommal erősítette meg. Ezzel szemben a választottbíró Az államok gazdasági jogainak és kötelezettségeinek Chartájáról szóló 3281 (XXIX) közgyűlési határozatnak azokat a rendelkezéseit, amelyek a külföldi beruházásokkal kapcsolatos jogvitákat és így a kártalanítás mértékét is az államosító nemzeti jogszabályaira bízza, contra legem szabályoknak tekintette, mivel azt a tőkeexportáló államok határozottan elutasították. 300 Az ENSZ Közgyűlésének határozatai tekintetében tehát megállapítható, hogy bár formálisan ajánlásnak tekinthetők, magukban hordják az új szabály létrejöttének lehetőségét. 301 A többi nemzetközi szervezet esetében szintén elmondható, hogy a tagok nagy többsége által támogatott határozataik az állami gyakorlat bizonyítékaként lesznek értékelhetők. Esetükben azonban még nagyobb körültekintéssel kell eljárni, mint az ENSZ közgyűlési határozatainál. Míg az ENSZ

világszervezet és majd minden államot a tagjai között tud, addig más nemzetközi szervezet esetében vizsgálni kell, hogy kiterjedt tagsággal rendelkezik-e, vannak-e más hasonló tevékenységet folytató párhuzamos szervezetek, a tagság elsöprő többséggel támogatta-e a határozatot, és mindez hogyan viszonyul a nemzetközi jog az adott tárgykörben esetleg már fennálló szabályához. Csak ezek gondos mérlegelése után jelenthető ki, hogy a szervezet szóban forgó határozata állami gyakorlatot tükröz, az pedig további bizonyítási kérdés, hogy mindehhez kapcsolódik-e opinio juris is. Ezt a felfogást támasztotta alá a Nemzetközi Jogi Bizottság is, amikor megállapította, hogy „a nemzetközi szervezetek halmozódó gyakorlatáról készült feljegyzések az államoknak a szervezetekkel való kapcsolatai tekintetében a szokásjog bizonyítékaként vehetők figyelembe”.169 302 A nemzetközi szervezetek határozatai emellett későbbi

tárgyalásoknak biztosíthatnak keretet, kifejezik a testületben kialakult többségi véleményt, irányelveket szabnak meg esetleges szerződéskötési tárgyalásokhoz. Azt is jelezheti, hogy felmerült a szabályozási igény, noha szerződés megkötésére még nem érett meg az elhatározás. Egy-egy nyilatkozat szerződés kidolgozásához is elvezethet. Így történt A gyermek jogairól szóló nyilatkozat (1959)170 esetében, amely néhány alapvető elvet rögzített, és kiindulópontként szolgált a későbbi szerződéskötési tárgyalások számára. Ezek harminc esztendő múltán a Gyermek jogairól szóló egyezmény (1989)171 elfogadásához vezettek. B) Egyoldalú aktusok (cselekmények vagy és cselekvéstől tartózkodás) 303 A nemzetközi jog forrásainak statútumbeli listájában nem szerepelnek a nemzetközi jog alanyainak egyoldalú aktusai (pl. kötelezettségvállalás, joglemondás, követelés stb), ennek ellenére ezek jogokat és

kötelezettséget teremtő joghatása nehezen lenne vitatható. Az egyoldalú aktusokból származó kötelezettségeket, amennyiben az állam mozgásterét korlátozzák, mindig megszorítóan kell értelmezni. Az állam egyoldalú megnyilvánulásának nyilvánosnak és közismertnek kell lennie, valamint a kötelezettségvállalás szándékát kell magában foglalnia ahhoz, hogy joghatás kiváltására alkalmas legyen. A nemzetközi jog elmélete megkülönbözteti a – jogi [pl. Egyiptom 1957-ben egyoldalú nyilatkozatban (822) vállalta a Szuezi-csatorna nemzetközi státusának tiszteletben tartását, az Egyesült Királyság vállalta az anyakönyvvezetést egy terület vonatkozásában – lásd a Minquiers ügyet (785)], az 1945-ös Truman nyilatkozat az amerikai partok előtti kontinentális talapzatra vonatkozó igényről) és a reál (pl. egy tengeri övezet fölötti járőrözés) aktusokat, – a formailag kötött [fenntartás (415), Oroszország igénye az

arktiszi kiterjesztett kontinentális talapzatra (854)] és a kötetlen (pl. Norvégia lemond a kelet-grönlandi területek feletti szuverenitásáról – az ún. Ihlen nyilatkozat ügye) aktusokat, és – a cselekvéseket [pl. Jordánia 1988-ban lemondott az első arab–izraeli háborúban (1948– 1949) megszerzett a ciszjordániai területről (1978)] és a cselekvéstől való tartózkodást (egy állam nem lép fel a területéhez tartozó valamilyen övezet védelmében). 304 Az ENSZ Nemzetközi Jogi Bizottsága az egyoldalú aktusok egyik formájáról, az egyoldalú nyilatkozatokról 2006-ban irányelveket fogadott el, amelyek a jogtudósok véleményének tekinthetőek.172 A fontosabbak a következők: – Írásban vagy szóban az államfő, a kormányfő és a külügyminiszter általános hatáskörben, szűkebb körben pedig egyéb állami szervek is tehetnek egyoldalú nyilatkozatot. – Az állam jogképessége kiterjed egyoldalú nyilatkozatok általi jogi

kötelezettségvállalásra vagy joghatások kiváltására (2. irányelv) – Az irányelv joghatása a tartalmától, megtételének körülményeitől, és a reájuk adott reakciótól is függ (3. irányelv) – Az egyoldalú nyilatkozat csak akkor keletkeztet joghatást, ha a tárgyuk világos és megfogalmazásuk pontos (7. irányelv) – A nemzetközi jog feltétlen alkalmazást igénylő szabályával (jus cogens) ellentétes egyoldalú aktus semmis (8. irányelv) – Az egyoldalú nyilatkozat nem vonható vissza „önkényesen”, csak ha egyebek mellett maga a nyilatkozat vagy kötött aktus esetében az alapjául szolgáló norma azt lehetővé teszi, illetve attól függően, hogy harmadik felek hagyatkoztak-e rá, vagy hogy bekövetkezett-e a körülmények alapvető megváltozása (477) (10. irányelv) 305 A Nemzetközi Bíróság a Francia nukleáris kísérletek ügyében a francia köztársasági elnök és a francia kormány tagjainak arra vonatkozó nyilatkozatait

vizsgálta, melyek szerint Franciaország 1974 után felhagy a csendes-óceáni térségben végzett nukleáris kísérletekkel. A bíróság megállapította, hogy az egyoldalú nyilatkozatok mint állami cselekmények nemzetközi jogi kötelezettségeket teremthetnek, függetlenül attól, hogy szóbeli vagy írásbeli formát öltenek, általános vagy egyedi címzetteknek szólnak, illetve nemzetközi porondon hangzottak-e el vagy sem. Az egyoldalú nyilatkozatokat tartalmuk szerint kell vizsgálni, és a kötelezettségvállalás nyomán beálló joghatás, pontosan az egyoldalú jellegéből fakadóan, nem függ más államok beleegyezésétől, illetve viszonosságtól.173 Joghatást kiváltó egyoldalú aktus lehet például egy másik állam elismerésére vonatkozó nyilatkozat, kártérítés fizetésére vállalt kötelezettség vagy a diplomáciai kapcsolatok megszüntetése, de lehet az is, ha egy állam nem védi meg területe egy részét a behatolások ellen. V.

Kisegítő eszközök 306 A Nemzetközi Bíróság Statútuma a bíróság által figyelembe vett jogforrások felsorolását kiegészíti a bírói döntésekkel és a különböző nemzetek legkiválóbb tudósainak tanításaival. Ezek a nemzetközi jog szabályai megállapításának segédeszközei. A) Bírói döntések 307 A statútum szerint a bírói döntések a nemzetközi jog a jogszabályok megállapításának segédeszközei, más kifejezéssel kisegítő forrásai, a Nemzetközi Bíróság döntései pedig csak a perben álló feleket kötelezik, kizárólag az adott ügy tekintetében.174 Ennek ellenére a Nemzetközi Bíróság döntései kiemelkedő jelentőségűek mind a szokásjogi szabályok fennállásának megállapításában, mind pedig a nemzetközi jog fejlesztésében és értelmezésében. A bíróság számos olyan ítéletet hozott, amely meghatározta az adott jogterület későbbi fejlődésének kereteit.175 Jóllehet a bíróság nem precedens

jelleggel dönti el az eléje vitt kérdéseket, ítélkezése során folyamatosan a saját korábbi döntéseire hivatkozik. 308 A „bírói döntések” kitétel a statútum szövegében nemcsak az Nemzetközi Bíróság ítéleteire utal, hanem más nemzetközi és nemzeti bírói fórumok határozataira is, legyenek azok rendes bíróságok vagy választottbíróságok. Ennek az az értelme, hogy a különböző eljárásokban a felek bemutatják a vitatott kérdésben az állami gyakorlatot és az opinio juris megnyilvánulásait, illetve a vitatott szerződéses rendelkezés alkalmazásának példáit. Az ítélet az e széles körű bizonyításból levonható következtetést tartalmazza, és így szolgálhat a jog tartalma megállapításának segédeszközeként. 309 A különböző bíróságok ítéletei azonban széttartóak lehetnek, ami a következetlen jogalkalmazás és jogértelmezés veszélyét hordozza magában. Mivel a nemzetközi jog intézményrendszerében

nincs a jogértelmezésre kizárólagosan felruházott bírói szerv (a Nemzetközi Bíróság sem az), az esetleges ellentmondásokat nem lehet véglegesen feloldani. 310 A nemzeti bíróságok egyes döntései felhívhatók ugyan egy-egy nemzetközi szabály tartalmának megállapítására, elsősorban azonban a szokásjogi szabályok fennállását szokták a nemzeti bíróságok döntésein keresztül bizonyítani. Ennek különösen széles körű gyakorlata alakult ki a diplomáciai mentességeket és az univerzalitás elvén alapuló büntető joghatóság gyakorlását érintő ügyekben. B) Tudós szerzők 311 A 38. cikk a bírói döntésekkel egy sorban utal a „különböző nemzetek legkiválóbb tudósainak” tanításaira, mint a jog megállapításának másik segédeszközére. Ez az utalás visszaviszi a jogalkalmazót a nemzetközi jog történetének korai szakaszába, amikor a tudományos művek neves szerzői (Gentili, Grotius, Pufendorf, Bynkershoek vagy

Vattel) óriási hatást gyakoroltak a nemzetközi jog szabályainak kialakulására. Később, a pozitivizmus korszakában azonban a szerződési és a szokásjogi normák kerültek előtérbe. A nemzetközi kapcsolatok mai, folyamatosan globalizálódó rendszere természetesen már nem teszi lehetővé, hogy a nemzetközi jog valamennyi szabályát egyetlen összefoglaló munkába lehessen sűríteni. A szakirodalom így a szabályok összerendezésének divatját messze elhagyva, a normák értelmezésére és tartalmuk pontos körülírására összpontosít. A Nemzetközi Bíróság ítéleteiben a közismert nemzetközi jogi tankönyveket nem idézi és a jogtudósok véleményeit is csak ritkán. A nemzetközi választottbíróságok azonban annál gyakrabban hagyatkoznak a szakirodalom megállapításaira. A világ vezető nemzetközi jogászait tömörítő Nemzetközi Jogi Bizottság jelentései, bár nem kötelezőek, azon túl, hogy beszámolnak az adott nemzetköz jogi

terület kodifikációnak előrehaladtáról az állami gyakorlat mellett a kortárs szakirodalomra is hivatkoznak, így közvetetten, de elősegítik a nemzetközi jog egyes szabályai pontos tartalmának meghatározását. VI. A jogforrások megkülönböztetése – jus cogens és jus dispositivum kötelezettségek 312 A jus cogens és jus dispositívum megkülönböztetés a nemzetközi jog szabályainak abból a szempontból történő csoportosítása, hogy a szabálytól el lehet-e térni vagy sem. Mint látni fogjuk, a kógens vagy diszpozitív jelleg ugyanakkor hatással van a források közötti rangviszonyra is. 313 A nemzetközi jog feltétlen alkalmazást igénylő szabályait nevezik jus cogensnek. A szerződések jogáról szóló 1969-ben elfogadott bécsi egyezmény értelmében semmis az a szerződés, amely megkötésekor a nemzetközi jog feltétlen alkalmazást igénylő szabályába ütközik, és megszűnik az a szerződés, amellyel ellentétes új kógens

norma alakult ki (465). A feltétlen alkalmazást igénylő szabály az egyezmény alkalmazási körében „olyan normát jelent, amelyet az államok nemzetközi közössége, mint egész, olyanként fogadott el és ismert el, mint amelytől nem lehet eltérni, és amelyet csak a nemzetközi jognak az ugyanilyen jellegű későbbi szabályával lehet megváltoztatni.”176 314 A jus cogens tehát nem elkülönült jogforrás, hanem a nemzetközi jog legalapvetőbb, a nemzetközi közösség mindenek felett álló értékeit tükröző szabályait öleli fel, amelyek érvényre juttatásához a nemzetközi jogrend minden körülmények között ragaszkodik. 315 A jus cogens szabály származhat a szerződési jogból, a szokásjogból és elvben a nemzetközi szervezetek határozataiból is, de a gyakorlatban mindegy, hogy eredetileg milyen jogforrásból származik. Semmilyen nemzetközi dokumentum nem határozza meg a kógens szabályok teljes listáját, egyetértés van

azonban abban, hogy az erőszak tilalma, a népirtás tilalma, a rabszolgakereskedelem és a kalózkodás tilalma a nemzetközi jog jus cogens szabályainak számít. 316 A bécsi egyezmény idézett meghatározása azt is tükrözi, hogy kógens szabályok kialakításának vagy módosításának lehetősége folyamatosan nyitva áll a nemzetközi közösség számára. A nemzetközi közösség egy kétlépcsős folyamat során bármikor elfogadhat további kógens szabályokat. A normát először általános nemzetközi jogi szabályként kell meghatározni, majd az államok közösségének ezt kell feltétlen alkalmazást igénylő normaként elismernie. Ilyen szabály csak szokásjogi szabályból vagy szerződési jogból eredhet. 317 A szerződések jogáról szóló egyezmény idézett rendelkezése szerint ab initio semmis a feltétlen alkalmazást igénylő szabályba ütköző szerződés. Az ilyen norma megsértését egyetlen állam sem ismerheti el jogszerűként, és a

többi állammal köteles együttműködni a jogsértés felszámolása érdekében – ez következik a Nemzetközi Jogi Bizottság államfelelősség-tervezetének 41. cikkéből (1647). A jus cogensbe ütköző fenntartások jogellenesek177 VII. A jogforrások megkülönböztetése: az erga omnes és az inter partes jogok, illetve kötelezettségek 318 A jus cogens fogalmához kapcsolódik az úgynevezett erga omnes kötelezettségek köre is. A Nemzetközi Bíróság a Barcelona Traction-ügyben hozott ítéletének egyik megállapítása szerint az államoknak valóban léteznek a nemzetközi közösség egészével szemben fennálló kötelezettségei. Ezek minőségükben eltérnek az államok egymás közötti, például a kétoldalú viszonylatban fennálló kötelezettségeitől. 319 Az erga omnes kötelezettségek minden államot érintenek, és „minden államról megállapítható, hogy jogi érdekük fűződik a védelmükhöz”.178 A Nemzetközi Jogi Bizottság ezt a

kötelezettséget (és jogot) fogalmazta meg az államfelelősség-tervezet 48. cikkének (1) b) bekezdésében (1755). 320 Az erga omnes kötelezettség szűkebb, csak a felek között fennálló [és az államfelelősség tervezet 48. § (1) pontjában nevesített] (1756) formáját a közelmúltban a Nemzetközi Bíróság a Belgium és Szenegál között a kínzással vádolt személlyel kapcsolatos kötelezettségekről döntő ügyben fogalmazta meg.179 Ebben kijelentette, hogy Belgiumnak is jogi érdeke fűződik ahhoz, hogy Szenegál a büntetőeljárás során felderítse, bűnös-e a kínzás elkövetésében a területére menekült volt csádi államfő, Hissène Habré. 321 Az erga omnes kötelezettségek által védett értékek voltaképpen azonosak a jus cogens által védettekkel. Míg a nemzetközi közösség e végső értékeit az erga omnes kötelezettségek az államok a nemzetközi közösség irányában fennálló kötelezettségeiként írják le, addig

a jus cogens a nemzetközi jog szabályai fölé helyezi az ezeket az értékeket védő szabályokat. 322 A különbség két módon ragadható meg: – a feltétlen alkalmazást igénylő szabály súlyos megsértése esetén valamennyi állam köteles együttműködni a jogsértés felszámolásában, az erga omnes szabály megsértése csak feljogosítja az államokat a felelősség felhívására, de nem kötelezi arra, – a feltétlen alkalmazást igénylő szabály szigorúan megköveteli, hogy a „nemzetközi közösség, mint egész” ilyenként fogadja el, és csak ugyanilyen szabály változtathatja meg. Az erga omnes szabály létrejövetele nem kötött ilyen szigorú követelményekhez, amiből az is következik, hogy elméletileg néhány állam „kiszerződhet” alóla. 323 Azt is mondhatjuk, a jus cogens a lényegét tekintve szigorú kötelezettség: az államnak valamit tennie kell, illetve többnyire valamitől tartózkodnia. Az erga omnes kötelezettség

lényege a közvetlenül nem érintett többi állam jogosultsága, más szóval, hogy jogi igényeket támaszthat az is, aki maga sérelmet nem szenvedett. 324 Közös ugyanakkor az, hogy mind a feltétlen alkalmazást igénylő normák, mind az erga omnes szabályok végeredményben a nemzetközi jogrend végső értékválasztásai. 325 A jogforrások erga omnes (mindenkivel szemben fennálló) és inter partes (csak egyes államokkal szemben fennálló) jogokra és kötelezettségeket teremthetnek. Az erga omnes és az inter partes szabályok azonban nem önálló jogforrások. A Nemzetközi Bíróság a Barcelona Traction-ügyben hozott ítéletének egyik megállapítása szerint az államoknak léteznek a nemzetközi közösség egészével szemben, valamint csak egyes államokkal szemben fennálló kötelezettségei, amelyre a bíróság a diplomáciai védelemből keletkező kötelezettségeket említette. Az előbbiek minőségükben eltérnek az államok egymás közötti,

például a kétoldalú viszonylatban fennálló kötelezettségeitől. Az erga omnes kötelezettségek minden államot érintenek, hiszen például „minden államról megállapítható, hogy jogi érdekük fűződik a védelmükhöz”.180 A Nemzetközi Jogi Bizottság ezt a kötelezettséget (és jogot) fogalmazta meg az államfelelősségtervezet 48. cikk 1 (b) paragrafusában annak megfogalmazásával, hogy amennyiben a megsértett kötelezettség egy csoport közös érdekét védi, vagy a nemzetközi közösséggel, mint egésszel szemben áll fenn a sértett államok körén kívüli államoknak is szerepet biztosít a felelősség érvényesítésében. (1755) 326 Az erga omnes kötelezettség szűkebb, csak a felek között fennálló és az államfelelősség tervezet 48. cikk 1 paragrafusában nevesített (1755) formáját a közelmúltban a Nemzetközi Bíróság a Belgium és Szenegál között a kínzással vádolt személlyel kapcsolatos kötelezettségekről

döntő ügyben fogalmazta meg.181 Ebben kijelentette, hogy Belgiumnak is jogi érdeke fűződik ahhoz, hogy Szenegál a büntetőeljárás során felderítse, bűnös-e a kínzás elkövetésében a területére menekült volt csádi államfő, Hissène Habré. Erga omnes jognak minősítette a Nemzetközi Bíróság az önrendelkezési jogot a megszállt palesztinai területeken épített fal ügyében kiadott tanácsadó véleményében.182 327 Az erga omnes kötelezettségek által védett értékek nagyrészt megegyeznek a jus cogens által védettekkel. Míg a nemzetközi közösség e végső értékeit az erga omnes kötelezettségek az államok a nemzetközi közösség irányában fennálló kötelezettségeiként írják le, addig a jus cogens a nemzetközi jog szabályai fölé helyezi az ezeket az értékeket védő szabályokat. A különbség két módon ragadható meg: – a feltétlen alkalmazást igénylő szabály súlyos megsértése esetén valamennyi állam

köteles együttműködni a jogsértés felszámolásában, az erga omnes szabály megsértése pedig csak feljogosítja az államokat a felelősség felhívására, de nem kötelezi arra; – a feltétlen alkalmazást igénylő szabály szigorúan megköveteli, hogy a „nemzetközi közösség mint egész” ilyenként fogadja el, és csak ugyanilyen szabály változtathatja meg. Az erga omnes szabály létrejötte nem kötött ilyen szigorú követelményekhez, amiből az is következik, hogy elméletileg néhány állam „kiszerződhet” alóla. 328 Az erga omnes kötelezettség lényege a közvetlenül nem érintett többi állam jogosultsága, más szóval, hogy jogi igényeket támaszthat az is, aki maga sérelmet nem szenvedett. Közös ugyanakkor az, hogy mind a feltétlen alkalmazást igénylő normák, mind az erga omnes szabályok végeredményben a nemzetközi jogrend végső értékválasztásai. VIII. Relatív szerkezet, objektivizálódás és objektív rezsimek 329

Ahogy azt a szerződésjogi fejezetben (350) alább részletezzük, a szerződéses kötelmek a nem részes harmadik államokat nem jogosítják és nem kötelezik. Az egyoldalú aktusokkal létrejövő helyzetek (pl. az államelismerés) nyomán objektívnek tűnő kérdések – mint pl egy állam részvételi képessége a nemzetközi kapcsolatokban – is a többi, mintegy 200 állam egymástól eltérő értékelésén alapulhatnak, és az esetek többségében nincs olyan objektív külső autoritás, ami egyes jogi helyzeteket véglegesen eldöntene. A szokásjogi szabályok ennél kevésbé „relatívak” és kevésbé bomlanak kétoldalú jogviszonyokra, de – mint az az Angol-norvég halászati vita ügyéből is látható – azt az államot, amely időben és kitartóan tiltakozik (289), nem kötelezi a szokásjog, és így az neki nem betudható. 330 Ugyanakkor a nemzetközi jog szabályai bizonyos körben objektivizálódnak,183 és a relatív szerkezetű, csak a

felekre kötelező normák mellett megjelenni látszanak a feleken kívüli harmadik államokra is kifejezetten szabályokat megfogalmazó rendelkezései,184 mint pl. az ENSZ Alapokmányának egyes részei, így annak a 2. cikke IX. A jogforrási hierarchia kérdése 331 A nemzetközi jog forrásainak viszonyát egyaránt jellemzi az egyenrangúság és a hierarchia. A nemzetközi jog forrásai között nincs a belső jogokban ismert kötött jogszabályi hierarchia, amelynek az a jellemzője, hogy az alacsonyabb szintű jogszabály érvénytelenségét vonja maga után, amennyiben az magasabb szintű jogszabályba ütközik. 332 A fentiek ellenére a nemzetközi jog forrásai, illetve szabályai között vannak bizonyos rangviszonyok, amelyek az érvényesség és az alkalmazási elsőbbség kérdését is érintik. A Szerződések jogáról szóló 1969-es bécsi egyezmény 53. cikke (62-65), amelynek értelmében a nemzetközi jog kógens, azaz feltétlen alkalmazást igénylő

szabályába ütköző (diszpozitív) nemzetközi szerződés semmis, a nemzetközi jog kógens és diszpozitív szabályai között teremt ragviszonyt. Ha a kógens szabály a diszpozitív szerződéses szabály létrejöttekor létezett, akkor a kógens szabályba ütköző diszpozitív szabály semmis, ellenkező esetben viszont a diszpozitív szerződéses szabály megszűnik. A nemzetközi jog rendszerében azonban ez az egyetlen olyan helyzet, amelyben a rangviszonyba ütközés érvénytelenséget eredményez. A nemzetközi jogban a kógens normák körén kívül a rangviszony jelentősége csak alkalmazási elsőbbségben nyilvánul meg. 333 Rangviszonyt keletkeztető szabálynak tekinthető az ENSZ Alapokmányának 103. cikke is, amely kimondja: „Ha az Egyesült Nemzetek tagjainak a jelen Alapokmányból folyó és bármely egyéb nemzetközi megállapodásból eredő kötelezettségei összeütköznének, az Alapokmányból folyó kötelezettségeiket illeti

elsőbbség”. Az Alapokmányból fakadó kötelezettségek tehát alkalmazási elsőbbséget élveznek minden más nemzetközi jogból fakadó kötelezettséggel szemben, de ez utóbbiak érvényességét ez önmagában nem érinti. 1. ábra: Rangviszonyok a nemzetközi jogban 334 A Nemzetközi Bíróság a Líbia v. Amerikai Egyesült Államok-ügyben (Lockerbie-ügy)185 az ENSZ BT-nek a bírósághoz fordulást követően kiadott, Líbiát elítélő és együttműködésre kötelező határozatai mint az ENSZ Alapokmányából folyó kötelezettségek voltak az eljárás tárgyai. A Nemzetközi Bíróság Líbia ideiglenes intézkedésre vonatkozó kérelmét elutasította,186 azon az alapon, hogy a BT határozatai mint Alapokmányból folyó kötelezettségek elsőbbséget élveztek a montreali egyezmény rendelkezéseivel szemben (lásd keretes írás). 335 A Biztonsági Tanács határozatainak elsőbbsége más bírói fórumokon is felvetődött, így a Jugoszlávia

Törvényszéknél (1430) az úgynevezett Tadic-ügyben és az EU Elsőfokú Bíróságán a Yusuf és a Kadi-ügyekben is. Tadic például azt vitatta, hogy joga volt-e a Biztonsági Tanácsnak létrehoznia a Jugoszlávia törvényszéket és nem sértette-e meg a nemzeti bíróságok hatáskörét a BT e döntésével. A törvényszék tanácsa szerint az intézkedés a béke és biztonság helyreállítását célozta az ENSZ Alapokmányának megfelelően, és ez alapján a Törvényszéknek ténylegesen elsőbbsége lehet a nemzeti bíróságok fölött.187 A Yusuf-ügyben188 – amely egyes terrocselekményekkel gyanúsított és nemzetközi szankciók alá volt személyekkel foglalkozott – az Elsőfokú Bíróság egyebek mellett az alábbiakat mondta ki a nemzetközi jog elsőbbségéről a tagállamok joga és az uniós jog vonatkozásában: „6. A nemzetközi jog szempontjából az Egyesült Nemzetek Szervezete (ENSZ) tagállamainak az Egyesült Nemzetek Alapokmánya

alapján fennálló kötelezettségei vitathatatlanul megelőznek minden más, belső jogi vagy nemzetközi szerződési jogi kötelezettséget, beleértve az Emberi Jogok Európai Egyezménye alapján fennálló kötelezettségeket (közülük azok számára, akik az Európa Tanács tagjai) és az EK-Szerződés alapján fennálló kötelezettségeket (közülük azok számára, akik egyben a Közösség tagjai is). Ez az elsőbbség kiterjed a Biztonsági Tanács valamely határozatában foglalt döntésekre, az Egyesült Nemzetek Alapokmányának 25. cikkének megfelelően, amelynek értelmében az ENSZ tagjai kötelesek elfogadni és végrehajtani a Biztonsági Tanács határozatait. 336 Noha a Közösség nem tagja az ENSZ-nek, rá ugyanúgy vonatkoznak az Egyesült Nemzetek Alapokmányából eredő kötelezettségek, mint ahogyan – a Közösség létrehozásáról szóló szerződés alapján – tagállamaira. Egyrészt a Közösség nem sértheti meg a tagállamait ezen

Alapokmány alapján terhelő kötelezettségeket, és nem akadályozhatja azok végrehajtását sem. Másrészt a Közösség – hatáskörei gyakorlása során – a létrehozásáról szóló szerződés alapján köteles meghozni minden szükséges rendelkezést ahhoz, hogy tagállamai számára lehetővé tegye az említett kötelezettségeknek való megfelelést.” A Lockerbie incidens és rangviszonyok a nemzetközi jogban A nyomozati adatok szerint a líbiai titkosszolgálat robbantotta föl a skóciai Lockerbie fölött a PANAM Frankfurt–New York légijáratát 1988-ban. Az Egyesült Államok és az Egyesült Királyság a gyanúsítottak kiadatását kérte, melyet Líbia azon az alapon tagadott meg, hogy a légi közlekedés biztonsága elleni bűncselekmények leküzdéséről szóló 1971. évi montreali egyezmény szerint vagy a kiadatási kérelmet teljesíti vagy maga gyakorolja a gyanúsítottak fölött büntető joghatóságát (aut dedere aut iudicare). A két

angolszász nagyhatalom viszont nem tekintette megfelelőnek azt, hogy az elkövető líbiai titkosszolgálati alkalmazottakat Líbiábanvonják felelősségre és ezért a Biztonsági Tanácshoz fordultak. A BT előbb határozatban szólította fel Líbiát, hogy tegyen eleget a kiadatási kérelemnek, majd egy későbbi határozatban nem katonai jellegű szankciós intézkedéseket foganatosított Líbia ellen. A két határozat megszületése közötti időben Líbia keresetet nyújtott be a Nemzetközi Bírósághoz, melyben először ideiglenes intézkedést kért: a Bíróság szólítsa fel az alpereseket, tartózkodjanak a kényszer alkalmazásától, és ne korlátozzák a felperes jogait. Utóbb Líbia beleegyezett az elkövetők kiadásába, akiket ezután Hollandiában skót bíróság előtt, skót jog alapján vontak felelősségre, és az egyik vádlottat életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték (2011-ben halálos betegségére tekintettel szabadon engedték), a

másikat felmentették (2001). Hierarchikus szabálynak tekinthető az is, hogy az általános jogelvek akkor alkalmazandóak, ha az adott jogviszonyra nem alkalmazandóak szerződéses vagy szokásjogi szabályok. Az általános jogelvek hiánypótló, szubszidiárius jellegük következtében a szerződési és szokásjogi normák szintén alkalmazási elsőbbséget élveznek a jogelvekkel szemben. Bonyolultabb kérdés, hogy miképpen viszonyulnak egymáshoz a szokásjogi szabályok és a nemzetközi szerződések. A nemzetközi szerződés és a szokásjog a nemzetközi jog egyenrangú forrásai. Viszonyuk egyrészt leírható a később keletkezett szabály elsőbbségével (lex posterior derogat legi priori). A szerződések és a szokásjog kapcsolatában fontos ezen felül, hogy a speciális szabály megelőző az általános általánost (lex specialis derogat legi generali). 337 A nemzetközi szerződés normái a részes államok egymás közti viszonyában azonban

megelőzik a tartalmukban párhuzamosan létező szokásjogi szabályokat. A nemzetközi szerződésből fakadó kötelezettség tehát alkalmazási elsőbbséget élvez az ugyanolyan tartalmú szokásjogi szabállyal szemben, jóllehet a két jogforrás nem áll alá-fölérendeltségi viszonyban egymással. Az államok a nemzetközi jog egyes területeit (szerződések joga, diplomáciai mentességek, tengerjog) elsősorban azért foglalták nemzetközi szerződésekbe, hogy kiküszöböljék a szokásjogi szabályok megállapításával és tartalmával kapcsolatos bizonytalanságokat. E törekvés a modern nemzetközi jog meghatározó eleme. Amint azt az Északi-tengeri kontinentális talapzattal kapcsolatos ügyekben a Nemzetközi Bíróság megállapította, a nemzetközi szerződések egyes rendelkezései „a nemzetközi szokásjog elfogadott vagy legalábbis kialakuló szabályát tükröző vagy kristályosító jellegűnek tekinthetők”.189 Előfordulhat egyébként

az is, hogy két vagy több állam a szokásjogi szabálytól szándékosan eltérve hoz létre nemzetközi szerződést. Ilyenkor csak a jus cogens szabályból fakadó korlátokra kell figyelemmel lenniük, a fennálló szokásjogi szabályt azonban a létrehozott megállapodásuk felülírja. 338 Mindazonáltal a szokásjogi szabályt nem üresíti ki, ha később szerződéses rendelkezés formájában is megjelenik. Az önálló szokásjogi szabály ugyanis ettől függetlenül megmarad A Nicaragua-ügyben felmerült egyik jogkérdés éppen az volt, hogy vajon az erőszaktilalom szokásjogi szabályát magukban foglalják-e azok a multilaterális nemzetközi egyezmények (köztük az ENSZ Alapokmánya), amelyek tartalmilag azonos előírásokat tartalmaznak, és ezzel kiiktatják-e ezt a szabályt a nemzetközi szokásjogból. A kérdés eldöntése azért volt fontos, mert a jogvitában a bíróságnak szokásjogi szabályokra kellett támaszkodnia, mivel a szóba jöhető

nemzetközi szerződések az Egyesült Államok fenntartása miatt nem voltak alkalmazhatóak. A bíróság a következőket mondta ki: „A nemzetközi szokásjog a nemzetközi szerződéses jogtól függetlenül továbbra is létezik és alkalmazandó, még akkor is, amikor e két jog tartalma megegyezik. Következésképpen, a jelen vitára alkalmazandó nemzetközi szokásjog tartalmának megállapításakor a bíróságnak arról kell megbizonyosodnia, hogy a feleket kötik a kérdéses szokásjogi szabályok. A bíróságot azonban semmi sem kötelezi arra, hogy ezeket a szabályokat csak annyiban vegye figyelembe, amennyiben különböznek a jelen ügyben az amerikai fenntartás miatt nem alkalmazható szerződési szabályoktól.”190 X. A nemzetközi soft law A) A soft law fogalmának kétféle meghatározása 339 A soft law fogalmára nézve a gyakorlatban két meghatározás alakult ki. Az egyik szerint a kötelező egyezményeken belüli bizonytalan tartalmú

szabályok tekinthetők nemzetközi puha jognak. Egy másik megközelítés értelmében a soft law-t olyan nemzetközi szabályok alkotják, amelyek az alkotók szándéka szerint nem hoznak létre nemzetközi jogi kötelezettséget. Az első felfogás tehát tartalmi, a második pedig formai kérdésként fogja fel a fogalmat. Az első értelmezés szerint a nemzetközi szerződéseken, tehát a nemzetközi jogon belüli szabályozási gyengeségről, míg a második értelmében azon kívüli, a nemzetközi jog határán túl lévő, nem szerződési jellegű, adott esetben pontos normatív tartalommal bíró szabályokról van szó. A fogalmi egyértelműség miatt a továbbiakban az első értelmezés szerinti soft law-t puha jognak, puha rendelkezéseknek, a második felfogás szerintit pedig puha megegyezéseknek nevezzük. B) A puha jog (puha rendelkezések) 340 A szabályozás gyengesége eredhet abból, hogy a szerződő felek között csupán a témakörre vonatkozó

elvekben és az elérendő célokban volt meg az egyetértés, amely azonban hiányzott a fontos részleteket illetően. Az ilyen szerződést szokás keretegyezménynek nevezni Ilyen például az Európa Tanácsban született Keretegyezmény a nemzeti kisebbségek védelméről (1995) vagy a Keretegyezmény a polgári védelmi segítségnyújtásról (2000). A felek, amennyiben képesek egyetértésre jutni, jegyzőkönyvekben pontosítják a keretegyezmények tartalmát. A környezetvédelmi keretegyezmények (1020) gyakran a részletes szabályok elfogadásának mechanizmusait és szervezetét is rögzítik, pactum de contrahendoként (334) működnek. 341 A kevésbé konkrét kötelezettségek keletkezésének másik fő oka az, hogy maga a szabályozási tárgy sem engedi meg a konkrétság magas fokát, legalábbis az adott keretek között. Így például a szociális jogok végrehajtásának erőforrásokhoz kötött, relatív természete, továbbá az a körülmény, hogy

védelmükről univerzális szerződést kötöttek, azt eredményezte, hogy a Gazdasági, szociális és kulturális jogok nemzetközi egyezségokmánya (1966) elkerüli az eredménykötelmek kimondását, és csupán megfelelő magatartás (törekvés) tanúsítását írja elő a részes államoknak. 342 A két említett ok sajátosságait egyesíti a nemzetközi jogban hagyományosan létező és a felek közötti készség kifejezésére szolgáló kötelezettségek választásának esete. Ilyenkor a felek akarata, főként szimbolikus okokból, a jó szándék dokumentálására terjed ki, vagy legalábbis nem sokkal többre. Ezt fejezhetik ki a tárgyalásra való szándékot (pactum de negotiando) vagy a megállapodási szándékot kimondó (pactum de contrahendo) vállalások. A két pacta a felek különböző eltökéltségét jelzi, azaz a felek csupán az ügyről való tárgyalásra vagy az abban való megállapodásra is vállalkoznak. A pactum de negotiando annyiban

konkrét kötelezettségvállalás, hogy megsérthető, mégpedig azzal, hogy egy állam kifejezésre juttatja, hogy nem hajlandó tárgyalni. Amint azonban az Állandó Nemzetközi Bíróság a Litvánia és Lengyelország közötti vasúti közlekedés tárgyában adott tanácsadó véleményében megállapította, az nem foglalja magában a megegyezési kötelezettséget.191 A pactum de contrahendo a megállapodásra törekvést, de nem feltétlenül a megegyezést írja elő. Így ezek az adott ügy tényleges rendezése szempontjából puha rendelkezéseknek minősülnek. 343 Ritka esetnek számít, ha egy nemzetközi jogi kötelezettségvállalás azért tekinthető puhának, mert az azt tartalmazó szerződés szövege maga garantálja a rendkívüli körülmények egyoldalú meghatározásán alapuló visszalépést. Így jár el például a Szerződés a légkörben, a világűrben, és a víz alatt végzett nukleáris fegyverkísérletek betiltásáról

(„atomcsend-szerződés”) 4. cikke192 Ilyen érzékeny tárgyban született egyezmény esetében a kötelezettségtől való szabadulás megkönnyítése volt a nemzetközi jogi formát öltő egyetértés ára. 344 Jóllehet a mai gyakorlatban az államok nagy száma és az univerzális szabályozás igénye kedvez a puha rendelkezések beillesztésének, sok függ attól, hogy a szabályozni kívánt tárgy mennyit enged meg. Az egyén büntetőjogi felelősségének meghatározása például garanciális okokból a lehető legnagyobb pontosságot kívánja meg. C) A puha megegyezések 345 A puha megegyezések esetén az egyetértés csupán nemzetközi normaalkotásra, de nem nemzetközi jogalkotásra terjed ki, azaz a felek képesek valamiféle egyezségre jutni, de nem vállalják, hogy azt nemzetközi szerződési formába öntsék. Az, hogy az államok gyakorlata különbséget tesz a nemzetközi szerződések és a puha megállapodások között, jól mutatja az elvi

meggyőződést a nemzetközi jog kötelező erejéről. Annak, hogy az államok nemzetközi szerződés megkötése helyett miért választják a puha megegyezéseket, több oka is lehet. 346 Kétely állhat fenn például a felek között abban, hogy képesek lesznek-e a vállalt kötelezettségeket teljesíteni. A puha megegyezések be nem tartása kisebb presztízsveszteséget okoz, mivel ilyenkor nem történik nemzetközi jogsértés, és nem állnak be annak jogkövetkezményei sem. Kétely merülhet fel abban a tekintetben is, hogy egyetértésük meddig fog fennállni. A puha megegyezéseket emellett sokkal gyorsabban lehet kidolgozni Feltehetően ilyen okokból zárta le a hidegháborút a Párizsi charta az új Európáért (1990) című dokumentum,193 amely az Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlet (ma Szervezet) keretében született. Ugyancsak puha megegyezésként, nem szerződési formában született meg a NATO és Oroszország közötti Kölcsönös

kapcsolatok, együttműködés és biztonság alapító okmánya (1997).194 Ebben nyilvánvalóan szerepet játszott az a cél is, hogy előzetes és rugalmas szabályozási rendszert hozzanak létre, amely alkalmas a lépésről lépésre történő továbbfejlesztésre. Puha megegyezések rögzíthetik két vagy több állam közötti partneri együttműködés elveit és főbb irányait, mint például Pápua Új Guinea és Ausztrália új partneri együttes nyilatkozatában (2013).195 347 Egyes esetekben az államok közötti tárgyalások célja eleve csupán egy nemzetközi jogilag nem kötelező szándéknyilatkozat létrehozása. A G-8 és G-20 néven szervezett konferenciák, amelyeken a gazdaságilag legfejlettebb államok vezetői találkoznak egymással, általában olyan közös nyilatkozatokkal zárulnak, amelyek a felek szándékait rögzítik. Mivel csúcstalálkozókról van szó, a nyilatkozatoknak komoly politikai súlyuk is lehet. Némelykor „úriemberek

közötti megállapodások” (gentlemen’s agreements) is létrejönnek, amelyek rendszerint pontos tartalommal bíró megegyezések, tiszteletben tartásukra a résztvevők személyes ígéretet tesznek. Ehhez az szükséges, hogy az ekként megnyilatkozó személy a végrehajtás garantálásához szükséges belső jogi hatáskörrel rendelkezzen, azaz például állam- vagy kormányfő, külügyminiszter legyen. Ilyen megállapodás jött létre például az amerikai és a japán vezetők között 1907-ben a japán bevándorlás leállításáról. 348 Puha megegyezések kötéséhez vezethet a parlamenti megerősítés elkerülésének szándéka is. Az érintettek tarthatnak a politikai vitáktól, amelyek kiélezhetik a kormány és az ellenzék viszonyát, vagy megoszthatja a kormánypártokat is. Például az 1997-re datálható Cseh–német nyilatkozat a kölcsönös kapcsolatokról és azok jövőbeli fejlődéséről 196 – annak 4. szakasza miatt – aligha ölthetett

volna szerződési formát. Ebben ugyanis a felek kijelentették, el kívánják kerülni, hogy a múlt megterhelje viszonyukat. A két fél tulajdonképpen a jogfosztó Benesdekrétumokkal kapcsolatos vitát szerette volna ilyen módon félretenni, amely megakadályozhatta volna egy ilyen tartalmú nemzetközi szerződés ratifikálását a Bundestagban. D) A puha jog és a puha megegyezések érvényesülése 349 Az egyezményben foglalt puha jogi rendelkezések érvényesülését a végrehajtás során a részes államok jóhiszemű eljárása biztosítja. A Keretegyezmény a nemzeti kisebbségek védelméről (1995) 2. cikke például kifejezetten utal is erre197 Egyes megegyezések végrehajtásának ellenőrzésére felülvizsgálati mechanizmust is kialakítanak. Ilyen, jelentéstételen alapuló eljárást vezettek be például az említett keretegyezményben is. A puha megegyezések érvényesülését ugyanakkor nem garantálja a pacta sunt servanda (20) elve. Azok a

mechanizmusok azonban, amelyek a nemzetközi szerződések tiszteletben tartására késztetik a feleket, ezeknek a megegyezéseknek az esetében is fennállnak. Ilyen mechanizmus például a magatartások kölcsönössége (reciprocitás), a partnerek közötti kiszámíthatóság igénye vagy a megkötésükkor követett rituálé