Politics | Conservatism » Politikai pozíciók, helyzetértékelés, jövőkép, cselekvési programok a neoabszolutizmus korában

1 Politikai pozíciók – helyzetértékelés, jövőkép, cselekvési programok a neoabszolutizmus korában 1. fejezet: A „teljes rendszerváltás” konzervatív programja A fegyverrel történő konszolidációt követően a birodalom urai némi habozás után nem a restauráció, hanem a radikális átalakítás mellett döntöttek. Az 1851 szilveszterén kibocsátott „kormányzási alapelvek” – miközben megerősítették a 48-as forradalmak két fontos eredményét, a törvény előtti egyenlőséget és a jobbágyi viszony felszámolását - hatályon kívül helyezték az 1849 márciusában oktrojált, ám a gyakorlatban soha nem érvényesített „olmützi alkotmányt”, és Ausztriát az uralkodó korlátlan hatalmán alapuló, azonos elvek és normák alapján kormányzott, centralizált állam mintájára építették fel. A császári pátens tehát nem csupán az olmützi alkotmányban még kétségtelenül megtalálható liberális alkotmányosság elemeit

semmisítette meg, hanem a forradalom előtti rendi alkotmányosságot is. A Habsburg Birodalom történetében a császári akarat most vált először valóban „legibus absolutussá” - megszabadult mindenféle intézményi korláttól, beleértve a Magyarország „különállását” biztosító törvényeket, az uralkodói akarattal szemben ellenállásra képes politikai és igazgatási szervezeteket. Ú j alapokra építették fel a közigazgatást, az igazságszolgáltatást stb. – egyszóval a cs ászári pátens egy új államberendezkedés létrehozását határozta el. A deklarált cél a gyökeres újítás, az „új Ausztria” megteremtése volt. A magyar szóhasználatban Bach nevéhez kötött politikai berendezkedés – legalábbis Magyarország vonatkozásában – valóban „forradalmi” változásokat jelentett. Élesen ellentmondva mind a rendi dualizmus hagyományain alapuló történeti jognak, mind az 1848as forradalom által érvényesített

liberális alkotmányos elveknek, a p olitikai akaratképzés intézményeit – az országgyűlést, a megyei és városi önkormányzatokat, az egyesülési és szólásszabadságon alapuló politikai nyilvánosságot – megsemmisítette. A szigorú sajtócenzúra, az egyesülési és gyülekezési jog szabályozása és nem utolsósorban az elnyomó apparátusok, a politikai rendőrség kiépítése révén tilalmazott mindenfajta politikai tevékenységet. Az új közigazgatási rendszer bevezetése pedig a m agyar államiság teljes megsemmisítését jelentette: a Magyar Királyság nem csupán politikai, hanem közigazgatási egységként is megszűnt létezni. A „lázadás” leverését követő mintegy két éves vita és latolgatás után tehát eldőlt, hogy a döntéshozók a forradalmak katonai erővel való leverését a politikai rendszer radikális, ha úgy tetszik, forradalmi átalakításra kívánják felhasználni. Elvetve mind az alkotmányosság és a

centralizáció, mind az alkotmányosság és a f öderáció elvének valamiféle kombinációját megvalósító megoldásokat, a Habsburg-birodalom konszolidációját az abszolutizmus rendszerének kiépítésével kísérlik meg elvégezni. A „kormányzási alapelvek” pontot tettek az egymással szemben álló, különböző államszervezési elvek mentén felsorakozó politikai irányzatok vitájára. A pátens nemcsak az 1848-ban született „forradalmi” újításokat, az 1848 évi áprilisi törvényeket, illetve a Reichstag által kidolgozott úgynevezett kremsieri alkotmányt semmisítette meg, hanem az 1848 előtti rendi, illetve az 1849-ben oktrojált „ellenforradalmi” olmützi alkotmányt is hatályon kívül helyezte, és egy szigorúan centralizált, egységes 2 állammá szervezett, a korlátlan uralkodói hatalomra alapozott birodalom megteremtését jelentette be. Az „új Ausztria” programja egyfelől érvénytelenítette a történeti jogot,

másfelől elvileg vonta kétségbe a társadalom – vagy annak bármely csoportjának – jogát arra, hogy az állam döntéseire befolyást gyakoroljon. Az új rendelkezések érvényesítése érdekében a birodalom szerkezetét is átalakították. Az „új Ausztriában” megszűnt az egyes „koronaországok” mindennemű „különállása”. A „tartományok” közigazgatási egységekké váltak. Mint jeleztük, a Magyar Királyság még ebben az értelemben is megszűnt létezni, hisz több részét – Erdélyt, Horvátországot, az újonnan kreált Vajdaságot, a Tengermelléket stb. – leválasztottak róla, s a (birodalmi) kormány közvetlen irányítása alá helyezték. Átalakították a k özigazgatás rendszerét is: a maradék országot öt „kerületre” osztották föl, a m egyéket e k erületek igazgatása alá helyezték. A törvényhatóságok pusztán közigazgatási egységekké váltak: elvesztették autonómiájukat, beleértve a

tisztségviselők megválasztásának jogát. Vállalták az alapdöntés következményeit is. Kiépítették a centralizált állam irányításához szükséges bürokráciát, hatalmasra duzzasztották a belső rend biztosítására szolgáló rendvédelmi szervezeteket, hatalmas hadsereget tartottak fegyverben. A jelentősen megdrágult állami gépezet működtetését az állami adók növelésével, illetve állami kölcsönök felvételével fedezték. Hozzáláttak a birodalom alattvalóinak egységes „néppé” szervezéséhez Újra megjelent – és ismét egymással összekapcsolódva – az állam által irányított „civilizációs” és „germanizációs” szándék, nyilvánvalóan arra – az alapelvekből logikusan levezetett – következtetésre alapozva, hogy az egységes, egyetlen központból irányított állam nem nélkülözheti a birodalomban élő különböző „néptörzsek” és eltérő fejlettségű területek civilizációs és kulturális

értelemben vett homogenizációját, a regionális és kulturális különbségekből adódó érdekellentétek és konfliktusok felszámolását. A neoabszolutista állam a forradalmak eredményeiből csupán azt tartotta meg, ami a rendszer céljait szolgálta: a modernizáció számára utat nyitó – s egyben a n emesség ellenálló erejét gyöngítő – jobbágyfelszabadítást és a jogegyenlőséget – beleértve a közteherviselést – kimondó törvényeket. Kétségtelen, hogy az 1851-ben megalkotott rendszer nem a r estauráció, hanem az „újítás” rendszere volt; mondhatni, forradalmi módon szakítva a múlttal új államot kívánt teremteni. A katonai győzelmet követően az uralkodó – nyilván személyes vonzalmai által motiválva, de ugyanakkor a korabeli európai mintákat is követve – nem a liberalizmus, s különösen nem a magyar liberálisok elképzelései szerint látott hozzá a birodalom újraszervezéséhez. Az általa 1851. december

31-én kibocsátott „kormányzási alapelvek” hatályon kívül helyezte az 1849 márciusában oktroj utján érvénybe léptetett, a liberalizmus egyes elveit is alkalmazó olmützi alkotmányt, és a k orlátlan önkényuralom elvére alapozta a pol itikai berendezkedést. A történeti irodalom által neoabszolutizmusnak nevezett rendszer radikálisan különbözött mind az 1848 előtt létezett, mind a reformkorban célként kitűzött, illetve az 1848-ban formálódó megoldásoktól; egyfelől elvi éllel utasította el az uralkodói akarat korlátját jelentő mindenfajta alkotmányosságot, másfelől Magyarországnak azt a „ különállását”, amelynek tartalmát, terjedelmét ugyan a politikai élet szereplői állandóan vitatták, ám létét – II. József kísérletét nem számítva – kétségbe nem vonták. A „kormányzási alapelvekre” felépített rendszer a m agyar társadalom számára elfogadhatatlan volt. Az „új Ausztria” programja hadat

üzent a magyar társadalom minden politikailag szervezett csoportjának, anélkül, hogy akárcsak kísérletet tett volna valamiféle társadalmi támogatás megnyerésére. Joggal állapította meg tehát Eötvös József 1859-ben - a 3 tételt visszafelé, azaz a már összeomlóban lévő „Bach-korszakra” alkalmazva -, hogy megalkotói voltaképpen mindvégig egy utópia megvalósítására törekedtek. Az évszázados centralizációs folyamatok eredményeképpen kialakult „francia modell” abszolutisztikus változata sem arra nem volt alkalmas, hogy a heterogén elemekből álló birodalmat egységes állammá szervezze, sem pedig arra, hogy a birodalmat szétfeszítő nemzeti törekvésekkel szemben az állam ellenállóerejét fokozza. Az „Új Ausztria” koncepciójának fogadtatása Magyarországon (Lehet, hogy nem alfejezet, hanem csak bevezetés, ha nem tudom épkézláb módon megírni.) A történeti tudatban „Bach-rendszerként” rögzült

neoabszolutizmus Magyarországon teljes elutasításra talált. Egyének akadtak, akik különböző motivációk alapján nemcsak beilleszkedtek, de szerepet is vállaltak az adminisztrációban, ám egyetlen olyan politikailag valamelyest is szervezett csoport sem létezett, amely elfogadta, de akárcsak fenntarthatónak, életképesnek gondolta volna ezt a „ legtisztább önkényre”, „vasakaratra”, „szigorú következetességre”, „ördögi aktivitásra” épülő, de „lelketlen és esztelen”, „vak”, „gyermeteg kísérletezések” következtében szükségképpen „diszharmóniát” eredményező politikai berendezkedést. 1 A szilveszteri pátensben kifejtett program valóban élesen szemben a magyar társadalom minden csoportjának, rétegének értékrendjével, érdekeivel, elképzeléseivel és törekvéseivel. A tradícióknak, az érdekeknek és érzelmeknek ellentmondó, az emberi és nemzeti méltóságot egyaránt sértő, a társadalomra és az

egyénekre rátelepedő, a növekvő adóztatás ellenére látványosan eladósodó, előreláthatóan vesztes háborúkba bonyolódó állam az elutasításban valódi, a közhangulatban, a cselekvésben, a magatartásban testet öltő nemzeti egységet teremtett. A közvélemény oly erősen ellenséges volt az új rendszerrel szemben, hogy a hivatalt vállalók még önmaguk előtt is magyarázatot, mentséget kerestek. „ föláldozom jelenemnek a jövőt! - Mit is lehetne sokszor tenni? Az ember gyenge, a gyomor erős” – írja naplójába az 1849-ben Görgey mellett lapot szerkesztő, de 1851-ben már Bécsben hivatalt kereső Kecskeméthy Aurél, szégyenérzetét – és talán a kiszámíthatatlan jövőtől való félelmét – cinizmusban feloldva. 2 De a p olitikai nézeteiben következetesen konzervatív Szőgyény is igazolást keres hivatalvállalásához. Magyarázkodó levelében egyenesen Deákhoz fordul, mintegy előzetes föloldozást kérve bűnösségének

tudatában. 3 A Bach-rendszer elutasításában megmutatkozó egység azonban nem jelentette egyszersmind azt is, hogy a magyar politikai elit öröklött megosztottsága megszűnt volna. A „nem tevésben”, a passzív rezisztenciában, de olykor nyilvános aktusokban is megmutatkozó nemzeti egység – legalábbis a politikai élet szereplői előtt – nem rejtette el, hogy az indítékok és a cél ok, a m agatartás-formák, az „új Ausztria” ellenébe állított jövőképek és cselekvési programok döntő pontokon különböztek. A korabeli magyar politikai gondolkodást meghatározó mindhárom alapvető témában, a birodalom és Magyarország viszonyának 1 Széchenyi István kifejezései. Lsd Széchenyi István: „Diszharmónia és vakság” Válogatta Fenyő Ervin. Helikon, Bp 1988 2 Kecskeméthy Aurél naplója. Sajtó alá rendezte Rózsa Miklós Franklin-társulat, Bp 1909 3 l. 3 Deák Ferenc beszédei. Szerk Kónyi Manó II k (Második kiadás) Bp Franklin,

1903 4 rendezését, az alkotmányosság jellegét és tartalmát, valamint a politikai harc eszközeit és módszereit illetően egymással szemben álló álláspontok alakultak ki. A nemzeti egység tehát csak a tagadásban jött létre. A 48 előtti párttagoltság nem szűnt meg, sőt – részben a kívánatosnak tekintett célokból, részben a „tett és a kivihetés” viszonyának eltérő megítéléséből következően – új törésvonalak is keletkeztek. A vereséget és a Birodalom és Magyarország közötti viszony történetében egyedülállóan brutális megtorlást követő bénultság múltán az érdekek és értékek által meghatározott jövőképekben, cél- és eszközválasztásban, helyzetértékelésben megmutatkozó különbségek markánsan eltérő, az útválasztás döntő – vagy annak tekintett – pillanatában egymás ellen feszülő a politikai programok megalkotásához vezettek. A Világos és a kiegyezés közötti korszak politikai

gondolkodását tehát nem csupán az abszolutizmust, a birodalom homogenizálását célzó centralizációt, a b arbárnak tekintett magyarokkal szemben kialakított „civilizátori” attitűdöt elutasító magatartás, hanem az alkotmányosság jellege, a n emzeti függetlenség mértéke, a polgárosodás tartalma, valamint az ország cselekvési lehetőségeit kutató helyzetértékelés, a célravezető eszközök kiválasztása körüli ellentétek is jellemzik. Az 1848-49 után kialakult konfliktus mezőben ugyanis nem pusztán – a kor nyelvén szólva – a nemzet és az uralkodó, vagy – másként fogalmazva – Ausztria és Magyarország állt szemben egymással. Megosztott volt a nemzet is: mind a célok, mind az eszközök megválasztásában különböző álláspontok, vélekedések alakultak ki. Mint ez lenni szokott, a pártosodás, a politikai táborok kialakulásának folyamata egyaránt jelentett elkülönülést és összeolvadást. A hatvanas évekre

kiformálódó „pártálláspontok” nem voltak eleve adottak, hanem egy kettős folyamat, a táborokon belüli, illetve a táborok közötti viták eredményeképpen születtek meg. Ahhoz, hogy majd a hatvanas évek közepétől fogva a „Deák-párt” a kiegyezés folyamatában a nemzeti akarat – de legalábbis a politikai társadalom többségének – elismert képviselőjévé válhasson, egyfelől ki kellett dolgoznia a kölcsönösen elfogadható, a megegyezés alapjául szolgáló kompromisszumos javaslatot, másfelől a közvélemény megnyeréséért folytatott harcban le kellett győznie más alternatívákat megfogalmazó pártokat, politikai áramlatokat. Az elterjedt, de jelentésében felettébb bizonytalan és nem egy vonatkozásban megtévesztő szóhasználatot követve fogalmazhatunk így is: a magyar liberális államot berendező majdani „67-eseknek” nemcsak „Bécs” ellenében, hanem egyfelől a „47-esekkel” (a konzervatívokkal), másfelől a

„49-esekkel” (Kossuth követőivel) szemben is ki kellett alakítaniuk, meg kellett védeniük saját álláspontjukat. Sem egyik, sem másik nem volt könnyen megoldható feladat. Jó – mert hihető, akceptálható – érvek szóltak a konkurens megoldási javaslatok mellett, kellő intellektuális erő, morális tartás állott a másik két pozíció mögött is. És – képletesen szólva – a „korszellem” sem nyilatkozott meg egyértelműen. A kontinens nyugati felében történő politikai változások nem mindenben támasztották alá a liberalizmus várakozásait sem a bel-, sem a külpolitikában. Kérdéses volt az is, hogy milyen tartalommal áll helyre az európai „súlyegyen”. Nem lehetett tudni, hogy 50-es évek súlyos történései – a császárság kikiáltása Franciaországban, az olasz és a német egységmozgalmak kudarca, Oroszország visszaszorítása a krimi háborúban stb. – közül mi bizonyul majd valóban „bevégzett ténynek”. A

kortársak számára a jövő nyitott volt A forradalom és az ellenforradalom merőben új szituációt teremtett nemcsak Magyarországon, a Birodalomban, de Európában is. A magyar politikai élet szereplőinek tehát egy képlékeny, bizonytalan helyzetben kellett választ találniuk azokra a bonyolult kérdésekre, amelyeket egyfelől Magyarország és a birodalom viszonyának rendezése, másfelől egy új társadalmipolitikai berendezkedés kialakítása vetett föl. A lehető legtermészetesebbnek kell tartanunk, 5 hogy az „újrapártosodás” évtizedes folyamatában a szereplők véleménye, magatartása, elkötelezettsége esetenként jelentős mértékben változott. Az eltérő értékrendből, érdekekből következő célok, az eltérő helyzetértékelésre, különböző előfeltevésekre, a helyesnek és célravezetőnek gondolt eszköz- és módszerválasztásra épülő programok alapján az ötvenes években három, néhány alapvető kérdésben döntő

mértékben különböző politikai pozíció és magatartásforma különült el. A legteljesebben talán a „véleményvezérek” – Dessewffy Emil, Deák Ferenc, Kossuth Lajos – nézeteinek bemutatásával jellemezhető irányzatok közötti különbségek a kezdetektől fogva léteznek, ám egymással szemben álló politikai alternatívákká csak akkor fogalmazódnak, amikor az „új Ausztria” megteremtésére irányuló kísérletek összeomlását követően a politikai cselekvés lehetősége megnyílott. Ausztriának az 1859-ben lezajlott olasz háborúban elszenvedett veresége hozta mozgásba a politikai életet. Több jel – például Ferenc Józsefnek a v illa-francai békekötést követően kibocsátott manifesztuma, Bach menesztése, a megújított kormányzat kapcsolatfelvétele az addig mellőzött konzervatív politikusokkal stb. – megmutatta, hogy a kormányzó erők maguk is folytathatatlannak ítélték az évtized elején elkezdett politikájukat, s a

válságból való kiutat a politikai irányvonalnak a kormányzás alapelveit érintő módosításában keresték. Ausztria külső és belső helyzetének látványos megrendülése, a kormányzat elbizonytalanodása természetesen mozgósította a kormány ellenfeleit. Eltérő előfeltevések alapján, különböző célok által motiváltan, de mindannyian elérkezettnek látták azt a régen várt pillanatot, amelyben elképzeléseiket valóra válthatják. A Világost követő évtizedben tehát a magyar politikai gondolkodást egyszerre jellemezte az elutasításban megnyilvánuló egység és a cselekvési programokban kifejezésre jutó tagoltság. A politikai élet szereplőit megosztó ellentétek és véleménykülönbségek a korszakban végig kitapinthatók, ám a pártosodáshoz vezető folyamatok értelemszerűen akkor válhattak dominánssá, amikor a külső nyomás enyhülése következtében, ha korlátokkal is, de újra megszerveződött a nyilvánosság, a felek

között lehetővé vált a politikai diskurzus. * A konzervatívok („47” – bizonyos újításokkal) Visszaemlékezései szerint az itáliai vesztes háborút lezáró békekötésről értesülve, 1859 júliusának közepén Dessewffy rögtön íróasztalhoz ült, és két nap megfeszített munkájával írásba foglalta a b irodalom államberendezkedésének reformjára vonatkozó terjedelmes tervezetét. Gyorsan végezhetett, hiszen elképzelései a konzervatív tábor régóta kialakult és már többször megfogalmazott meggyőződésén alapultak. E csoportosulás nézetei az udvar számára is ismertek voltak, hiszen nem most kísérleték meg először érvényesítésüket. Hasonló elveket tartalmazó memorandumokat fogalmaztak meg korábban is; legutóbb például 1857-ben szerettek volna átnyújtani – több mint száz tekintélyes ember aláírásával megerősítve – a császárnak ezek egyikét. De helyzetüknél, kapcsolataiknál fogva véleményük

kinyilvánítására egyéb eszközök is rendelkezésükre álltak; közülük néhányan – mint például a korábban említett Szőgyény – a kormányzatban is szerepet vállaltak. A rendőrminiszter éppen ezért nevezte egy 1859 nyarán írt jelentésében ezt a csoportosulást a Magyarország létező „pártok” közül a legveszélyesebbnek. 6 Károlyi Árpád összefoglalását követve, Kempen szerint a konzervatívok pártja azért esik „legsúlyosabban a mérlegbe”, mert „a fönnálló rendszer kiforgatására a l egalkalmasabb”. Az ok: „a vasmarokkal összezúzható” radikálisokkal, illetve a p asszivitásba vonuló „álmodozó teoretikus alkotmánypárttal” szemben „ennek a pártnak vannak egyedül sűrű összeköttetései Ausztria nagyon befolyásos köreiben a fönnálló rendszer titkos és szívós ellenségeivel, továbbá vezetőférfiai a n emzet legtekintélyesebb rétegeiből valók, akik maradandó hitellel bírnak a békésre

forduló viszonyok között is”. 4 A memorandum tényleg éles hangon fogalmaz, az „új Ausztria” programjának eredményét csődhalmazként írja le. A birodalom „tényleges” állapotát minden téren igen súlyosnak ítéli Az „osztrák hatalom” válságát - tíz pontba rendezve – a következőképpen jellemzi: (1.) a „valóságos és megbízható külső szövetségek teljes hiánya”, (2) „süllyedt tekintély külföldön” és (3.) „ide benn”, (4) „az állam pénzügyi hitelének bel- és külföldön egyaránt tapasztalható süllyedése”, (5.) „az állam népességének minden elemében és osztályában” elterjedt „elégedetlenség, rossz hangulat, elcsüggedés, nyílt vagy titkos forrongás, elkeseredés”, (6.) „a magyar koronához tartozó országokban minden dynastikus ragaszkodás kihalása; növekedő gyűlölet Ausztria ellen az olasz tartományokban forradalmi eszmék érlelődése a többi tartományokban”, (7.) „mély

és növekedő gyűlölet a németség ellen, a szerencsétlen germanizáló politika miatt, elterjedve a monarchia minden nem német elemében”, (8.) „mély és növekvő bizalmatlanság” ama kormányférfiak iránt, kiknek végzetes működése a bajokat létrehozta”, (9.) eltűnt remények, hogy a császár akaratának egymagában sikerülhetne eredmény létrehozatala; ezzel ellentétben azon általános meggyőződés, hogy ez csak új utakon, a népek közreműködésével érhető el”, (10.) „a föntebbiek következtében kétségtelen erkölcsi és anyagi elgyengülése az osztrák hatalomnak”. 5 A „tényleges állapot” „elmaradhatatlan következései” – foglalja össze ismét tíz pontban – az osztrák birodalomra nézve katasztrofálisak. (1.) „A külföld becsülésének folytonos apadása” (2) „növekvő étvágyat” teremt az osztrák monarchiára, „a megindult széthullásnak mint célpontnak szemmel tartásával”. Ez, valamint a

belső következmények, (3.) „a forradalmi pártoknak növekedő reményei” és (4) „növekedő áskálódásai”, illetve (5.) a „növekedő pénzügyi nehézségek; az elégedetlenségnek, forrongásnak és elkeseredésnek, a dynastikus talaj aláásásának és a kormány tekintélye és hitele csökkenésének folytonos terjedése”, (6.) „az alkotó elemek növekvő benső szétbomlása”, (7.) „teljes elgyengülése a szerves kötelékeknek, melyek a monarchiát összetartják”, (8.) „a külső és a belső válságokkal szemben ellenálló képességük gyengüléséhez”, (9.) a „megindult szétbomlás” folytatódásához és végül (10) a „teljes szétbomláshoz” vezet. 6 A memorandum a birodalom válságos állapotának alapvető okát az „új Ausztria” programjából származtatja. Éppen ezért a „baj elhárítására alkalmas egyedüli eszköz” a „teljes és becsületes szakítás a rendszerrel”. A változásoknak – jelöli meg

a teendőket, részletezően kibontva egyben a rendszer kritikáját – ki kell terjednie mind a kül-, mind a belpolitikára. „Abba kellene tehát hagyni” – írja – azt a „tarthatatlan elvből” eredő külpolitikát, „a német rokonszenvvel való kaczérkodást”, amely azon „nagy hazugságon” alapul, hogy „Ausztria német állam, vagy hogy valaha azzá lehet”. De ugyanígy radikálisan meg kell változtatni a belpolitika „összességét” is. „Egészen abba kellene hagyni” (a) a „germanizáló politikát az államélet minden irányában”, (b) „a Schwarzenberg-Bach miniszterium alatt bureaukraticus szörnnyé nevelt mechanikus centralisatiót”, (c) azt a F erenc császár óta következetesen alkalmazott politikát, mely szerint „minden tartománybeli önállóság, minden tartománybeli élet rendszeresen megsemmisítendő és a bureaukratia korlátlan uralmával helyettesítendő”, (d) le kell mondani arról a „nevetséges igényről”,

hogy a „már nagyban előrehaladt benső rothadásról” elhitessék, hogy „egy szép jövőt igérő állapot”, holott mindenki tudja, hogy „a monarchia az örvény szélén áll”, (e) szakítani kell „a több mint könnyelmű pénzügyi gazdálkodással”, valamint azzal (f) „a senkit meg nem győző, senkitől nem vallott ama tannal, mely 4 Széchenyi István döblingi irodalmi hagyatéka. (szerk Károlyi Árpád) I k Bp 1921 l Dessewffy Emil: Tervezete egy hadjáratnak Ausztria belsejében, hogy az 1859. évi szerencsétlen háború következéseinek eleje vétessék és tartós erőhöz lehessen jutni. [1859 július] in: Deák Ferenc beszédei II. k im II 426-428 l 6 Dessewffy Emil: Tervezete egy hadjáratnak i.m 428 l 5 7 szerint a monarchia léte vagy népeinek boldogsága szükségessé teszi, hogy a legfőbb államhatalom a népek összes adóerejéről és gazdasági helyzetéről korlátlanul rendelkezzék, és hogy az összes törvényhozói hatalmat

absolut módon magában egyesítse, vagy hogy a közigazgatás és törvénykezés ezen polyglott monarchiában egy mechanikus minta szerint egyformán rendeztessék”, (g) „egyszer s mindenkorra abba kellene tehát hagyni az ab solutismust, a m ely valójában nem az ú r teljhatalmát, hanem szolgáinak elbizakodottságát és túlkapását jelenti”, s végül (h) véget kell vetni annak a politikának, amely „a demokratiának és a demagógiának egyidejűleg adott engedmények”, illetve „minden történeti jog kímélet nélküli lábbal tapodása” révén csak „színleli”, de valójában „meghazudtolja” a konzervatív elveket. 7 Azaz – foglalhatjuk össze egyetlen mondatban véleményét –: szakítani kell mindazzal, amit a kormányzási alapelveket megvalósító Bach-rendszer jelent. 1859 augusztusában elküldött, a konzervatívok irányába tapogatózó Rechberg-kormánnyal kapcsolatot teremtő, terjedelmes, politikai világnézetét részletesen

kifejtő „bemutatkozó” levélben 8 a problémát szélesebb időhorizonton és tágabb összefüggésekben helyezi el. Visszautalva az 1848 előtti politikai küzdelmekre, a birodalom tragikus helyzetének kialakulását „ballépések” egész sorából eredezteti. De míg az 1848 előtti időszak hibái csupán a kedvező lehetőségek elszalasztásából, egy határozott reformprogram végrehajtására való képtelenségből, a tehetetlenkedésből – a „marasmusból” – következtek, a forradalom leverését követően a bajok a téves előfeltevéseken, helytelen államszervezési elveken alapuló döntések következményei. Az iránytévesztést jelzi már az 1849 m árciusában kihirdetett alkotmány, amely Magyarország „különállásának” korlátozásával egyfelől a magyarok ellenállását növelte – „Kossuthot 50 ezer újonchoz segítette” -, másfelől hibás elvekre épült és megvalósíthatatlan célokat tűzött ki. De még súlyosabb hiba

volt az a kormánypolitika, amelyet a kormányzat a konzervatívok tiltakozása ellenére 1850 után vezetett be. Ausztria „ingatag helyzetének” oka tehát – összegzi a minisztertől kihallgatást kérő Dessewffy memorandumának alapgondolatát Metternich egy kijelentésével is alátámasztva – nem a birodalmi egység „decretálásának” hiánya, nem az 1848 előtti történeti alkotmány bizonytalansága, nem is az 1848-as „zenebona”, hanem az, ami azóta történt. 9 S felsorolva azokat a „ nagy hazugságokat”, amelyeken a „mostani kormányrendszer” „kártyavára” nyugszik, jut el tervezete alaptézisének kimondásához. „Gyógyulás csak úgy lehető, ha ez útról egészen visszafordulnak. A tíz év tapasztalatok után már nem lehet kétség az iránt, hogy az osztrák bureaukratia által kigondolt eszközök egyáltalában helytelenek voltak. Ki akarná tagadni, hogy némely üdvös dolgokra törekedett és véghez is vitte; hogy nagy

tevékenységet fejtett ki, hogy mindent jobban megcsinálni és mindent rendszabályozni volt sajnálatra méltó bátorsága? De másfelől ki ne látná, hogy azon erkölcsi alapoknak egyikét sem teremtette meg, a melyeken egyedül nyughatik a birodalmi egység; hogy sehol sem erősítette meg, a mi ingataggá vált; ki hunyhatna szemet az előtt, hogy kisérleteivel hajótörést szenvedett, és végre, hogy a nagy kérdés, mely Ausztriában még megoldandó, egyesegyedül paragraphusokkal meg nem oldható? Azt tartom, hogy az absolutismus Ausztriában kiadta utolsó kártyáját és bebizonyította képtelenségét a monarchia legfőbb érdekeinek megóvása és előmozdítására Az absolut hatalom folytatása Ausztriában immár erkölcsi lehetetlenséggé vált, de lehetetlenség anyagilag is. Ez a rendszer túlságosan drága és hosszabb ideig már nem lehet vinni a nélkül, hogy a pénzügyeket tönkre ne tegye.” A kérdés tehát csak az lehet: „Vannak-e

eszközök, a melyekkel hiányai és veszélyei elkerülhetők? Minő legyen az átmenetel az alkotmányosságra, hogy egyúttal az államhatalom megerősödését s a létező bajok és veszélyek mellőzését lehetővé tegye? Ál-alkotmányosság vagy valóságos legyen-e? Mit kellene mindjárt tenni, és mi legyen a teendők sorrendje?” 10 A helyzetértékelés, a kritika előrejelzi a kérdésekre adott válaszok irányát, amit Dessewffy e levélben metaforikusan így összegzi: 7 Dessewffy Emil: Tervezete egy hadjáratnak i.m 428-430 l Dessewffy Emil levele Rechberg grófnak, 1859. augusztus 14 in: Deák Ferenc beszédei II k. im II 416-426 l 9 Dessewffy Emil levele Rechberg grófnak i.m 420 l 10 Dessewffy Emil levele Rechberg grófnak i.m 423-424 l 8 8 „ nincs más orvosság, mint ha a császár hűtlenné lesz nevéhez, de hű marad jelleméhez. Se annyira absolutice és mereven, mint Ferenc császár, se annyira központosítólag és németesítőleg, mint

József császár, hanem erőteljesen és bátran, mint Ferenc József császár”. Fogalmi nyelven a program meghatározása ekként hangzik: a szerző célja az, hogy „az absolut confusióból törvényes rendhez és egy önkényüleg alkotott és sok felől contestált jognak tömkelegéből dictatura útján a legalitásnak történeti alapokon nyugvó állapotához jussunk.” 11 Az abszolutizmus, a centralizáció és germanizáció elutasítását illetően Dessewffy joggal hihette, hogy a magyar társadalom egészének álláspontját fogalmazza meg. A megoldásra vonatkozó javaslata azonban már csupán a magyar politikában létező irányzatok egyikének, a konzervatívoknak a véleményét tükrözte, amely – mind céljait, mind a lehetségesnek és kívánatosnak tekintett eljárási módokat tekintve – döntő pontokon különbözött a Deák, illetve a Kossuth köré csoportosuló másik két „párt” elképzeléseitől. Dessewffy igazat mond állítván,

hogy már 1850-től kezdve „folytonosan azon törte a fejét”, „miképp lehetne véget vetni az osztrák birodalom romlásának”. Sőt, miként már idézett „bemutatkozó” levelében írja, a neoabszolutizmusban testet öltő kormányzási elveket és módszereket elutasító meggyőződése régebbi eredetű. Gyökerei az „új konzervatívoknak” az 1840-es évek elején körvonalazódó koncepciójában találhatók. Az 1848-at követő, ellentétes irányú döntések közös hibáját a „történeti jog” alapjainak elhagyásában jelöli meg. A kormányzat ugyanis mindegyik esetben hibás feltételezésre építette programját. A döntéshozók abból indultak ki, hogy „ Magyarországon a forradalom következtében teljesen tabula rasa van, hogy ott minden lehetséges és minden könnyű”. Erre alapozva születhetett meg előbb az a „szerencsétlen elhatározás”, hogy a császár oktrojálta az 1 849. évi, a t ényleges viszonyokkal

összeegyeztethetetlen, „nagyhangzású theóriákból” összemásolt, „keresztülvihetetlen” birodalmi alkotmányt, majd pedig az, miszerint „ Magyarországnak teljesen be kell olvadnia Ausztriába, egész történeti és államjogi állása gyökerestül megsemmisítendő, absorbeálandó, és hogy ezen experimentum szükségessé teszi az ab solut kormányzatnak a monarchia többi országaiban is fenntartását”. A döntések alapjául szolgáló „hamis felfogás” uralomra jutását – állítja Dessewffy – két tényező könnyítette meg: a Schwarzenberget jellemező magyarelleneség, illetve a Bach által közvetített liberalizmus. „ csaknem lehetetlen arra a gondolatra nem jutni – céloz a múltja miatt is gyűlölt belügyminiszterre -, hogy itt vagy árulás, vagy tökéletes esztelenség játszott közbe, vagy csak az irányt adó férfiaknak egy »vice de position«-ja képes a megmagyarázhatatlant megmagyarázni. Nincsenek merevebb absolutisták,

mint a Rotteck-féle iskolának márczius előtt conspirált egykori liberálisai, ha hatalomhoz jutnak. Sokat, a mit tettek, most el kell felejteniök, elveik nincsenek és a legmesszebbre menő túlzásokra hajlandók”- írja, összekötve, s egyszerre ítélve el mindkét ellenfelét, az abszolutizmust és a liberalizmust. 12 Memorandumában valóban „a conservativ históriai jogalapon” állva fogalmazza meg javaslatait olyan rendszabályok alkalmazására, am elyek megfelelnek a „ fontolva haladás” jelszavában megfogalmazott mindkét követelménynek, azaz alkalmasak arra, hogy „a jogállapotot egyszerre helyreállítsák és javításának szabad utat nyissanak”. 13 A „47-esség” tehát csak egyik eleme a konzervatív programnak; a „históriai jogalap” helyreállítása nem zárja ki a „javításokat”, ám elutasítja az „octroy útján” teremtett „új közjogot”, akár a forradalom, akár a császári önkény alkotná is meg. 11 Dessewffy

Emil levele Rechberg grófnak i.m 425 l Dessewffy Emil levele Rechberg grófnak i.m 418-419 l 13 Dessewffy Emil: Tervezete egy hadjáratnak i.m 428 l 12 9 Dessewffy programja tehát a „históriai jogra” alapozható legitimitásra épül. „A legitimitás a maga legnagyobb veszedelme nélkül nem utasíthatja el magától a históriai jogot; ha pedig Ausztriában meg akarják tagadni a pragmatica sanctiót és következményeit, akkor a császárnak a monarchia legnagyobb részében nincsenek többé alattvalói, hanem csak anyagi hatalom erejével meghódoltságban tartott lakossága; akkor a monarchia nem közjogi intézmény, hanem csupán egy ez idő szerint fennálló államforma.” Majd így folytatja: „Semmiféle államhatalom nem képes valamely jogfogalmat a maga tetszése szerint megalkotni, vagy meggyökerezett fogalmakat és szokásokat egy tollvonással eltörölni, megsemmisíteni; egy sem állhat tartósan más alapon, mint a kormányzottak részéről

megnyugvással fogadott legalitás alapján, és egy sem merítheti tartósan erkölcsi tekintélyét, erejét más forrásból.” Természetesen nem teheti ezt az o sztrák kormány sem, éppen ezért nem is remélheti, hogy „ szert tehessen arra az erkölcsi tekintélyre, mely az általánosan elismert legalitásból származhatik, s mindennek, a mit a kormány tesz, mindinkább a bitorlás színében kell feltűnnie, következőleg az egész lakosságnak a forradalom karjai közé tereltetnie.” 14 A járhatatlan, vagy éppen forradalomhoz vezető út ellenében tehát az „átalakulásnak” éppen ellenkező irányba kell elindulnia, mint amivel addig kísérleteztek: vissza kell térni a „históriai joghoz” mindenben és mindenhol, amiben és ahol lehetséges, hiszen a legalitáson alapuló legitimitás csakis az „uralkodó jogfogalmakhoz” való alkalmazkodás által születhet meg. Ahol tehát „a históriai jogalapok még léteznek”, „szilárd alapon nyugvó

jog” csak rájuk épülhet. Dessewffy számára nyilvánvaló, hogy a Magyarországon „uralkodó jogfogalmak” miatt a történelmi alkotmány helyreállítása nélkül nem lehetséges megoldás. Ám az is lehetetlen, hogy egy államon belül „itt az alkotmánynak, ott az absolutismusnak talapjára áll” a kormányzás. „A Magyarországon és a koronájához tartozó részekben uralkodó jogfogalmak már egymagukban döntő okul szolgálnak arra, hogy a monarchia többi országaiban is, a hol csak történeti alapok vannak, az átalakítást ezekre kell építeni az ál lamhatalomnak Magyarországon korlátozó, a m onarchia többi részeiben fejlesztő irányban kell működnie”. A korrekció alapja azonban ez utóbbi esetben is a „történeti jog” kell legyen; „constituáló hatalom” az államot ugyanis nem illeti meg. A legitimitáson túl azonban a képesség is hiányzik: „ nem létezik osztrák nép, hanem csak osztrák monarchia, összealkotva a

legkülönbözőbb népekből és országokból, a melyek sajátságaikhoz és hagyományaikhoz ragaszkodnak; a kormány tehát nem lehet képes arra, hogy mindnyájára nézve egyformát és mindnyájukat kielégítőt octroyáljon reájuk.” 15 A „47-es” állapotokat tehát két irányban is korrigálni kell. Egyfelől el kell végezni a magyar alkotmánynak az államhatalom javára történő bizonyos korlátozását, másfelől viszont az alkotmányosság elveit kell érvényesíteni ott is, ahol korábban az abszolutizmus elvei szerint kormányoztak. A memorandumban felvázolt koncepció valóban nem a 47-es állapotok restaurálását tűzi ki célként. Számos ponton tartalmaz olyan újításokat, amelyek alapján igazat adhatunk Dessewffynek: tervezetében mind a birodalom, mind Magyarország alkotmányos rendjét illetően egy „egészen új és epochális országlási rendszer” 16 képe jelenik meg. „Az osztrák betegség rendkívül aggasztó

előrehaladásából” – írja – nemcsak az ad dig követett gyakorlatnak valami „mással és jobbal” való felváltásának „kényszerűsége” következik, hanem az is, hogy miután „a lefolyt tíz évet mint rémálmot” a f eledésnek adták át, „egyúttal a császárnak a 14 Dessewffy Emil: Tervezete egy hadjáratnak i.m 430 l Dessewffy Emil: Tervezete egy hadjáratnak i.m 430 l 16 Dessewffy Emil: Tervezete egy hadjáratnak i.m 442 l 15 10 reformátor nagy szerepe vindicáltassék”. A „nem sikerült soknemű kísérlet után” csak így teremthető meg a külföld és a forradalom veszélyét „elenyésztető” „állandóság”. 17 A Dessewffy által kidolgozott tervezetben kirajzolódó társadalmi-politikai berendezkedés nemcsak az 1851 utáni „rémálomtól”, de a 47-es állapotoktól is döntő pontokon különbözik. A különbségek részben bizonyos társadalmi változások – így a forradalom némely eredményeinek –

tudomásulvételéből, részben a tehetetlenséget okozó államszerkezet kijavításának, hatékonyabbá tételének szándékából fakadnak, azzal a n em titkolt céllal párosulva, hogy az „új országlási rendszer” megteremtésével egyszersmind megalkossa a liberalizmus „igazi” konzervatív alternatíváját. Motívumait és céljait – saját véleményét az uralkodó szájába adva – legvilágosabban az 1860 szeptemberében megfogalmazott és az u ralkodó által kihirdetni javasolt A pragmatica sanctiót megerősítő és kiegészítő császári-királyi diploma című írásának preambulumában ekként foglalja össze: „Egyfelől annak tudatában, hogy úgy Felséges Házunk és alattvalóink, valamint az európai rend és az általános béke érdekében szent és elmellőzhetetlen uralkodói kötelességünk, hogy az osztrák monarchia hatalmi állását megóvjuk, megerősítsük, belső és külső biztonságának mindazon gyarapított garantiákat

megadjuk, melyek alkalmasak további szilárd fönnállását és jóléte folytonos fejlődését előmozdítani és biztosítani, valamint lakóinak, a mi hű alattvalóinknak megelégedését megalapítani, s ezzel az általános magasabb célok elérésére irányuló egyetértő akaratukat és képességüket ápolni és nevelni; áthatva másfelől azon meggyőződéstől, hogy csak világosan, minden kétértelműséget kizáróan szilárdul álló és minden oldalról tiszteletben tartott jogállapotok rendíthetetlen voltában találhatók föl az utóbb említett biztosítékok, ilynemű jogállapotoknak azonban a létező történeti jogtudathoz és épp úgy alattvalóink valódi szükségleteihez, mint államaink, királyságaink, urodalmaink és tartományaink fönnálló különböző sajátságaihoz kell alkalmazkodniok, hogy magukban hordják zavartalan fönnmaradásuk föltételeit és a szerves, üdvös fejlődés magvait, valamint az ellentállás erejét a r ohamos

újító vágyakkal és minden más veszélyekkel szemben; megfontolván továbbá, hogy a jobbágyi viszonynak és a közbenső vámvonalnak minden időre megszűntével az anyagi fölvirágzásnak nagy akadályai háríttattak el; hogy összes alattvalóinknak törvény előtt való egyenlőségében, a mindnyájoknak biztosított szabad vallásgyakorlatban, a gondolatnak a t örvények által szabályozott szabad nyilvánításában, alattvalóink születés- és osztálykülönbségtől független hivatalviselési képességében és a mindenkit egyaránt illető közös adózási és kötelezettségben megvannak az üdvös módon, szervesen fejlődő békés államéletnek alapjai és elemei, a melyek célirányos és időszerű fejlesztésük és bővítésük által megszilárdulván, és ekként alattvalóink természetes és jogos kívánságai teljesülését s a törvényhozásban és közigazgatásban való célszerűen szabályzott részvétük és közreműködésük

útján a benső államszervezet időszerű javítását lehetővé tevén, magukba foglalják a célokat, a melyeket Mi uralkodásunk kezdete óta életünk föladatává tűztünk Magunk elé; megfontolván végre a korábbi időkben, valamint a Mi magunk uralkodásának folyamában tett tapasztalatokból kétségtelenül következő azon igazságot, hogy az osztrák monarchia különböző államainak, királyságainak, urodalmainak és tartományainak alkotmányos és rendi jogai között létező különbségek, valamint egy közös alkotmányos közeg hiánya oly célokra, érdekekre és viszonyokra, a melyek mindezen államaink, királyságaink, urodalmaink és tartományainkat közösen illetik, az említett jogállapot megalapításának politikai és tényleges akadályaiul tűnnek föl: a pragmatica sanctio megerősítése céljából és azzal a szándékkal, hogy uralkodói jogainkat alattvalóink alkotmányos szabadságaival és kiváltságaikkal élő kapoccsal kössük

össze” szükséges „az említett törvényt szerves módon kiegészíteni” és egy „állandó és vissza nem vonható állami alaptörvényt” elrendelni” és „végrehajtását megparancsolni”. 18 [A mi kiemeléseink] Láthatjuk, Dessewffy szerint az osztrák monarchia „hatalmi állásának”, a „ rohamos újító vágyakkal és minden más veszélyekkel szembeni” sikeres ellenállásnak alapfeltételét jelentő „alattvalói megelégedés” és a „szerves, üdvös fejlődés” csakis a „a létező történeti jogtudatra”, az „alattvalók valódi szükségleteire” és a m onarchia egyes részei „sajátosságainak” tudomásulvételére épülhet. Mindannak az ellenkezőjére tehát, amivel a 17 Dessewffy Emil: Tervezete egy hadjáratnak i.m 433 l Dessewffy Emil: Az átalakítás formulázása részleteiben, a javasolt rendszabályok életbe léptetése időpontjának megjelölésével [1860. szeptember] in: Deák Ferenc beszédei II k im II.

473-474 l 18 11 neoabszolutizmus kísérletezett. Ugyanakkor viszont el kell fogadni a forradalom során történt társadalmi-politikai változások egy jelentős részét, továbbá végre kell hajtani a „benső államszervezet időszerű javítását”: a monarchia egyes részeinek „alkotmányos és rendi jogai között létező különbségek” felszámolását, pótolni kell egy „közös alkotmányos közeg hiányát” – egyszóval az „uralkodói jogokat” az „alattvalók alkotmányos szabadságaival és kiváltságaikkal” kell „élő kapoccsal” összekötni. A konzervatív program tehát a megőrzést és az újítást egyaránt tartalmazza. A konzervatív program részletesebb bemutatása során elsőként a politikai rendszer átalakítására vonatkozó elképzeléseket vesszük szemügyre. Dessewffyben fel sem vetődik az „osztrák monarchia” felbomlasztásának vagy gyöngítésének gondolata. Éppen ellenkezőleg Nem csupán a kormány

tagjaival folytatott tárgyalásaiból, de a barátaival folytatott levelezésből is kitűnik, hogy számára a birodalom nem csupán kényszerűen elfogadott adottság, hanem az „osztrák monarchiát” alkotó országok és tartományok, az uralkodóház és az alattvalók közös érdeke, az európai rend és a béke legfőbb biztosítéka. A legitimitáshoz, mint az egyik legfontosabb konzervatív értékhez való ragaszkodáson túl, felfogása szerint a magyar érdekek is a birodalom fennmaradása, megerősödése mellett szólnak. Ugyanakkor viszont ragaszkodik Magyarország „sajátosságainak” és törvényes jogainak tiszteletben tartásához, azaz a m agyar alkotmány helyreállításához. A megoldandó feladatot ezen elkötelezettségek összhangját megteremtő politikai rendszer létrehozásában látja, ami – saját szavaival szólva – nem kevesebb, mint „Teljes rendszerváltoztatás, azaz átmenet az ab szolutizmusról a h istóriai alkotmányosságra az eg

ész birodalomban.” 19 A javaslataiból kirajzolódó „osztrák monarchia” egy erős, de alkotmányos kontrollnak alávetett központi hatalommal rendelkező, a közös uralkodó és a közös ügyeket vivő közös intézményekkel (birodalmi kormánnyal és parlamenttel) összekötött, de a tagországoknak széleskörű autonómiát biztosító föderatív állam volna. Megismételjük: tervezete nem a 47-es állapotok restaurálását, hanem a „históriai alkotmányosság” alapján álló reform végrehajtását kívánja. Véleményünk szerint a tervezet két alapvető újítást tartalmaz. Az egyik a birodalmi kormány és az egyes országok „belkormányzatai” közötti kompetencia-viszony egyértelmű rendezését, a másik a birodalom alkotmányos alapokra helyezését célozza. Az osztrák monarchia államszervezete eszerint a következőképpen alakulna: A két kormányzati szint kiegyensúlyozását a központi kormány feladatainak szűkítésével oldaná

meg, ami egyben a s zakminisztériumok számának radikális csökkentését is jelentené. Eszerint a birodalmi kormányban csupán három szakterületnek – kül-, pénz-, hadügyek – lenne minisztere. Értelemszerűen a többi szakterület – igazság-, bel-, kereskedelem- és oktatásügyek – az egyes országok kormányzatára tartozna. 20 A birodalmi kormányzás alkotmányos jellegét biztosító „birodalmi parlament” felépítése és hatásköre ehhez a mintához igazodna. Az „állandó és vissza nem vonható állami alaptörvény” vonatkozó passzusa ugyanis miután kimondja, hogy „ a létező törvények megszüntetésének, megváltoztatásának vagy magyarázatának valamint új törvények alkotásának joga jövőre ne többé kizárólag és egyoldalulag Általunk vagy törvényes utódaink által gyakoroltassék”, ekként folytatja: a közös ügyek „ közösen az említett különböző királyságaink, országaink és tartományaink

országgyűléseivel és közösen az ezen alattvalóink minden osztályát és különböző érdekeket képviselő országgyűlések delegatiójából alakult 19 Dessewffy Emil levele Jósika Samuhoz. 1859 szeptember 2 in: Deák Ferenc beszédei II k. im 446 l 20 Dessewffy Emil: Tervezete egy hadjáratnak i.m434-436 l 12 birodalmi parlamenttel alkotmányosan fognak tárgyaltatni”. 21 [A mi kiemelésünk] Merőben új intézményről, az uralkodó mellé emelt birodalmi parlamentről van szó, amely nem tagadja, hanem feltételezi a monarchiát alkotó államok önállóságát. A „belügyek” intézésében az egyes országgyűlések lennének az uralkodó egyedüli partnerei, és a közös ügyekben eljáró birodalmi parlament az egyes országgyűlések által megválasztott küldöttekből állna. Ennek megfelelően a birodalmi parlament kompetenciája csak azon tárgyakra terjedne ki, amelyeket az „alaptörvény” felsorol, amelyek „ királyságaink, országaink

és tartományaink mindnyájával közös célokra, jogokra, kötelességekre, érdekekre és viszonyokra tartoznak.” Ezek: vámügyek, a k atonai kötelezettség szabályai, államkölcsönök intézése, jegybank, adók – azaz mindazon tárgyak, „ melyek alattvalóinknak az állam szükségei fedezésére bármely módon való igénybevételét célozzák”. Továbbá az állami költségvetés elfogadása és megvizsgálása, valamint azok az ügyek, „ amelyekre nézve maguk az országgyűlések éreznék annak szükségét, hogy az egész monarchiára érvényes egyenlő szabályok alkottassanak”. 22 Az osztrák monarchia államberendezkedése tehát voltaképpen a föderáció elvén alapulna, hiszen az „alaptörvény” egyes „országok” számára széles körű autonómiát, mintegy állami létet garantál. E „különállás” tartalma ugyan hasonlít Magyarországnak a birodalmon belüli 1848 előtt ténylegesen elfoglalt helyzetére, ám lényeges

pontokon különbözik attól. Nem csak abban, hogy e szerkezet kizárná a birodalomnak pusztán perszonális unióként való értelmezését, hanem abban is, hogy egyértelműen leírná az osztrák monarchiának, mint „reáluniónak” a tartalmát, szabályozná a birodalom és az ország(ok) közjogi viszonyát, és garanciákkal látná el kettős értelemben is. Egyfelől azzal, hogy írott alkotmányban – az „állami alaptörvényben” – rögzítené a szabályokat. Másfelől azzal, hogy a Magyarországot megillető alkotmányos jogokat a birodalom többi „országára” is kiterjesztené, s így Magyarország – szemben az 1848 előtti állapotokkal, amikor egyetlen alkotmányos ország volt a birodalmon belül – szövetségeseket nyerhetne a b irodalmi kormányzat, vagy éppen a császár birodalmi érdekekre hivatkozó centralizációs törekvéseivel szemben. Egyik elvbarátjának írt levelében Dessewffy joggal állítja, hogy elképzelései alapvetően

különböznek a birodalmi parlamentet és a nemzeti egyenjogúság elvére alapozott autonómiát egyaránt tartalmazó 1849. évi „Reichsverfassungtól” – az un olmützi alkotmánytól Mint már említettük, ő a birodalmat nem egységes államként, hanem voltaképpen a szuverenitásuk egy jelentős részét megtartó államok szövetségeként gondolja el. A közjogi szerkezet a birodalom államszövetség jellegét hangsúlyozza. „ az én általam contemplált Reichsrathban – írja Dessewffy – minden ország a sajátlag őtet illető jogokat gyakorolná, per delegationem, midőn ellenben a márcz. 4-diki alkotmány azon kezdi, hogy minden ország öszves históriai jogát elveszi tőle és a Reichsversammlungra transferálja. Ezért az én Reichsrathom csak négy dologgal foglalkozik: az egész monarchiát illető budget és adóügy újítása vagy változtatása, vámügy, bank- és forgó pénzügy és katonaujonczozási törvény.” 23 De a

„belkormányzatok” autonómiájának nemcsak terjedelmét, hanem tartalmát és elvi megalapozását is másként gondolja el. A „különállás” az állami lét attribútumait tartalmazná, és nem a n yelvi-kulturális értelemben vett „nemzeti egyenjogúság”, hanem a történelmi jog elvére épülne. Ami viszont értelemszerűen egyszerre foglalja magába a Magyar Királyság területi integritásának megőrzését – azaz az etnikai elvnek, mint államszervezési szempontnak az elutasítását –, valamint a birodalmi szempontokkal összhangba hozott „ősi” magyar alkotmány érvényességének helyreállítását. 21 Dessewffy Emil: Az átalakítás formulázása i.m 474 l Dessewffy Emil: Az átalakítás formulázása i.m 475 l 23 Dessewffy Emil levele Jósika Samuhoz. 1859 szeptember 2 in: Deák Ferenc beszédei II k. im 448 l 22 13 A birodalom „többi országában” végrehajtandó radikális alkotmányozási reform ezt a célt szolgálná. A

javasolt intézkedések ugyanis messze túlmutatnak a „március előtti alkotmányok életre keltésénél”, nemcsak abban, hogy e rendi alkotmányokat alkalmassá tennék a polgári és paraszti „elem” befogadására, hanem abban is, hogy a birodalom többi „tartományában” voltaképpen a néhány ponton „korrigált” magyar alkotmányt vezetnék be. 1860 szeptemberében kidolgozott A Cseh Királyságnak adott kiváltságlevél szövegében e s zándék ekként nyer konkrét megfogalmazást: „A magyar államjognak azon elve, hogy a törvények hozatalának, változtatásának, magyarázatának vagy megszüntetésének joga csak a t örvényes fejedelem által az országgyűlésen egybegyűlt törvényes rendekkel közösen gyakorolható és azon kívül nem eszközölhető, ezentúl a cseh királyság országgyűlésére is alkalmazandó.” 24 A történeti jog nézőpontjából persze eleve kérdéses eljárás – a magyar államjognak a cseh királyságban való

alkalmazása – további lépésekkel egészülne ki. Dessewffy az osztrák monarchián belül a helyreállított magyar és cseh királyságok mellett a birodalom tartományaiból öt új, soha nem volt „országot” szervezne. A már idézett 1859 évi Memorandumában ugyanis – új államokat teremtve – egységbe vonná Morvaországot, Sziléziát, Felső- és Alsó-Ausztriát, Salzburgot, Stiriát, Krajnát és Karintiát; a velencei tartományt Lombardiával, Galíciát Bukovinával, Illíriát a tengerparttal, Tirolt Voralberggel egyesítené. 25 Az osztrák monarchia tehát hét, alkotmánnyal rendelkező, a fentebb jelzett „négy dolog” kivételével ügyeit saját törvényei szerint, saját intézményein keresztül intéző ország államszövetsége lenne. Volna közös kormánya a közösnek minősített ügyek vitelére A birodalmi kormány alkotmányos kontrolljaként létezne birodalmi parlament, amely azonban felhatalmazását az egyes államok

országgyűléseitől kapná, s így a közös álláspont nyilvánvalóan az egyes országok szempontjainak és érdekeinek a figyelembevételével születhetne meg. Az uralkodó „felségjogai” mind az osztrák monarchia, mind az egyes országok szintjén meglehetősen kiterjedtek volnának. A másik féllel azonos jogokkal rendelkező pólusa volna a törvényhozásnak, „kormányain” – a birodalmi kormányon és az egyes országok ügyeit intéző kancelláriákon, helytartó tanácsokon és más kormányzati szerveken keresztül – keresztül döntő mértékben befolyásolhatná a végrehajtó hatalmat. Számos ügy – például a birodalom külügyeinek irányítása, a hadsereg vezérlése – kizárólag az „uralkodói jogok” körébe tartozik. A kormány(ok) csupán az uralkodónak tartoznak felelősséggel. A kormány(ok) a szó szoros értelmében „őfelsége kormányai”, amely csak az uralkodónak felel, s ennek megfelelően az uralkodó szabadon nevezi

ki és menti fel tagjait stb. Az „elintézés”, a parlamenttel közösen alkotott törvények szentesítése és végrehajtása – fogalmaz Dessewffy – a „császár elhatározása által történnék”. 26 Mindenesetre bizonyos korlátokkal: az állami bürokrácia leépítése és a k özigazgatásban érvényesített önkormányzatiság, az „alattvalókat” mintegy alkotmányban rögzített alapjogként megillető „szabadságjogok” és a végrehajtó hatalom működését szabályozó normák a végrehajtó hatalom monolit jellegét mégiscsak oldanák. Egyszóval: Dessewffy egy duális szerkezetet épít fel két dimenzióban is: az „osztrák monarchia” és az „országok”, illetve az uralkodó és az „alattvalók” közötti viszony szabályzását tekintve is az „osztott hatalom” elvét érvényesíti. Az állam egységét mindkét dimenzióban az uralkodó és az „országok” alkotmányban rögzített „szövetsége” teremti meg. Gondol

természetesen az al kotmányos garanciákra is. A törvényesség hagyományos biztosítékainak felújítása, a koronázás, a királyi eskü mellett olyan szabályokat szorgalmaz, amelyek a parlamentek függetlenségét biztosítanák. Például tiltaná a miniszterek parlamentben való megjelenését és felszólalását, a parlament ügyrendjének megalkotását, a tisztségviselők megválasztását – az elnök kivételével, akit az uralkodó az elé terjesztett három jelölt közül nevez ki – a parlament kizárólagos 24 Dessewffy Emil: Az átalakítás formulázása i.m 480 l Dessewffy Emil: Tervezete egy hadjáratnak i.m 434-435 l 26 Dessewffy Emil: Tervezete egy hadjáratnak i.m434-436 l 25 14 jogaként határozza meg, kimondja a parlamenti ülések teljes nyilvánosságát stb. De – azon túl, hogy e rendelkezés nyilvánvalóan a konzervatívok politikai céljait is szolgálná – ide tartozik annak az elvnek a kimondása is, mely szerint az

országgyűlési tagok az „állam pénzéből sem napi- vagy tiszteletdíjat, sem úti kárpótlást nem kapnak”. 27 További alkotmánygaranciaként jelenik meg az állami bürokrácia, illetve rendfenntartó testületek leépítésének, s az igazgatási-rendészeti feladatoknak az egyes országokra, illetve az ugyancsak felélesztett vármegyei és városi önkormányzatokra való átruházásának követelménye. Tervezetében számos javaslatot fogalmaz meg „a bürokratikus mindenhatóság korlátozásának és az ésszerű önkormányzat” megteremtése érdekében. 28 A felvázolt szerkezet kétségtelenül alkotmányos, de természetesen nem a l iberális alkotmányosság értelmében. Voltaképpen a rendi alkotmány modernizált változatát állítja elő, az „újításokat” e k eretek között végezné el. Ennek felelnek meg az alapul szolgáló alkotmányos elvek: uralkodónak tényleges hatalmi súlyt biztosító „felségjogokat” a „históriai iskola”

legitimitás-felfogására, a d inasztikus elvre alapozza, s az „alattvalók alkotmányos szabadságait” sem a népszuverenitás elvéből, hanem a „történeti” – tehát a r endi – alkotmányból eredezteti. A „szerves fejlődés” – véli – csak így képzelhető el A korábbiakhoz képest mégis jelentős lenne a változás. A Pragmatica Sanctiót „kiegészítő” „állami alaptörvény” a „47-es” állapotoktól igen lényeges pontokon különböző politikai berendezkedést teremtene meg. Új intézmények, új normák határoznák meg mind a monarchia, mind az egyes „országok” társadalmi-politikai életét, melyek révén – véli – egyszerre lenne érvényesíthető a rend és haladás, a hatékonyság és az alkotmányosság, a birodalom hatalmi helyzetét megerősítő egység és a nemzeti szabadság. Az írott alkotmány révén ugyanakkor megszűnne az egyértelmű szabályok hiányából következő bizonytalanság. A korszakban

Európa szerte elterjedt, konstitucionalizmusnak nevezett modell ezen változata természetesen nem azonos a parlamentáris rendszerrel. A dinasztia széleskörű jogainak elismerése által ellentmond a n emzeti önrendelkezés elvének, bárhogy is fogjuk azt föl. A rendi szerkezetek és intézmények életbetartásával, a „fekvő birtok” politikai túlsúlyának jogi biztosításával legalábbis korlátozza az állampolgárok politikai egyenlőségét valló népképviseleti elvet. De tudjuk, Dessewffy nem volt soha híve a liberalizmusnak Programját nem csupán az abszolutizmus, hanem – nagyon hangsúlyozottan – a liberalizmus alternatívájaként is fogalmazza meg. A „szükséges változások” kereteit az „igazi”, a fontolva haladás elvét valló konzervativizmus elvei alapján jelöli ki. Saját szavaival szólva: ő a történelmi alkotmányok „életre keltését” óhajtja „ összeköttetésben olynemű fejlesztésökkel és bővítésökkel, -

nevezetesen a polgári és paraszt elem képviselet útján – a minőt az idők körülményei parancsolnak és a minő alkalmas arra, hogy a siralmas »Postulatenlandtage« emléke elenyésztessék, a mi megadja ezen intézményeknek a szükséges életrevalóságot, elkerülésével egyfelől a merev conservativismusnak, másfelől a hebehurgya szabadelvűségnek”. A reform „vezérlő elve” a helyesen felfogott konzervativizmus, melynek lényege: „ nem restaurálni túlhaladott előjogokat, de megóvni azon befolyást, mely a conservativ elemeket, különösen a nagy földbirtokot megilleti, tehát nem adni engedményeket a theoretikus szabadelvűségnek, és nem nyitni tért a demagógiának.” 29 Az általa helyesnek és célravezető eljárási módok és eszközök kiválasztásában is a „helyesen felfogott” konzervativizmus keretei között maradva jár el, noha – látszólag paradox módon – az alkotmányos fordulat végrehajtására a korszakban

egyáltalán nem szokatlan a módszert, az uralkodó által végrehajtott államcsínyt javasolja. 27 Dessewffy Emil: Az átalakítás formulázása i.m 481 l Dessewffy Emil: Tervezete egy hadjáratnak i.m 436-437 l 29 Dessewffy Emil: Tervezete egy hadjáratnak i.m 436-437 l 28 15 A már idézett, Rechbergnek küldött levelében maga is e szót használja annak a rendszabálysorozatnak megnevezésére, amelyet a birodalom igen nehéz és komplikált helyzetében az „orvoslás” egyetlen lehetséges eszközének tekint: „Ezen rendszabályok – írja – összességükben, mint államcsíny tűnnek föl, mely kivitelében nem ugyan egy pár nap alatt, de mégis aránylag rövid idő alatt fejeződnék be. Ezen nézetemnek megfelelően a kivitel formája dictatori lenne s az átalakulás a koronától eredne. Mindkét feltétel oka abban van (a mit döntő súlyúnak tartok), mert a mai állapotok olyanok, hogy sem a nyilvános, se a hosszabb tárgyalást a legnagyobb

veszély nélkül meg nem bírják, másfelől azonban az egész helyzetnek azonnal való javítását követelik, a mi csak a koronától indulhat ki és csak dictatori formában vihető keresztül. A magyar állapotokat az au sztriaiak nélkül épp oly kevéssé lehet szabályozni, mint ezeket amazok nélkül”. Ilyen megfontolások alapján jut el a már idézett következtetéséhez A megoldás: ” a három fő nehézségnek: a magyar, a pénzügyi és a hivatalnoki kérdésnek minden hátrány nélkül való elkerülésével az absolut confusióból törvényes rendhez és egy önkényüleg alkotott és sokfelől contestált jognak tömkelegéből dictatura útján a legalitásnak történeti alapokon nyugvó állapotához jussunk.” 30 „Az Ausztria belsejében” végrehajtandó „hadjáratnak” igen alaposan és nagy részletességgel kidolgozott tervezete tehát éppen a korlátozni kívánt uralkodói teljhatalomra épít, és ráadásul – egy konzervatív

részéről ugyancsak következetlenségnek tűnően – a fokozatosság elvét is elutasítja. Maga is szükségesnek érzi a magyarázatot, hisz külön fejezetet szentel azon okok felsorolásának, amelyek amellett szólnak, hogy „ezen átalakulás gyorsan, mindenre kiterjedőleg és dictatori módon történjék”. „A döntő ok itt abban van – írja –, mert az ily átalakulás, ha üdvös akar lenni, csak a koronától indulhat ki, és mert jelenleg összes állapotaink oly zűrzavarban vannak, hogy a hosszasabb, előzetes megfontolások után csak később bekövetkező, fokozatos átalakítás útjának választása elkésett és lehetetlen. Sőt csak a császár képes dictatori beavatkozással a fenyegető veszélyt elhárítani, minthogy csak ő felségének állnak rendelkezésére amaz eszközök, a melyekkel az egész helyzetet azonnal lényegesen megváltoztatni, az uralkodó zavarból a r endre, a t örvényen kívüli állapotból egyszerre a törvényesre

áttérni lehetséges.” De további okokat is felsorol, amelyek a radikális beavatkozás mellett szólnak: Ausztria gyengeségét és fenyegetettségét, ami a g yors intézkedések nélkül „monarchia szétbomlását” eredményezi, Európa hatalmi egyensúlyának megbomlása a b onapartista Franciaország törekvései, illetve az o lasz egységmozgalmak miatt; a forradalommal fenyegető magyar állapotok, melynek következtében Magyarország igen gyorsan egy „második Lombardiává” változhat, azzal a különbséggel, hogy ez az ország „a valóságos Lombardiánál tizenkétszer nagyobb és harcra százszor képesebb”. S az iróniát sem mellőzve fejtegeti, hogy a gyorsaság már csak azért is indokolt, mert nem várható, hogy folytatódik Ausztria ama szerencse-sorozata, melynek során 1849-ben az orosz fegyverek, 1859-ben egy véletlen (a szerencsés békekötés) mentette meg a szétbomlástól. „ ily véletlenre a monarchia fennállását hosszú időn át

nem alapíthatni”. „Magának a betegségnek természete, mely rákszerű daganatban mutatkozik, a melyet nyomban ki kell vágni, ha a fene veszélyétől és a reá következő feloszlástól meg akarunk menekülni” indokolja a gyors változtatás szükségességét. „ nem az orvosi consiliumnak, hanem a műtét végrehajtásának van itt az ideje” – összegzi egy metaforában véleményét. 31 Konkrét javaslatai egy „hadjárathoz” illően részletezőek: a személycseréktől a kihirdetés módjáig, az „állami alaptörvényt” magába foglaló diploma formulázásától kezdve az intézkedések időrendjének napra, órára való megállapításáig kiterjed. S a „haditerv” kidolgozójaként azt sem mulasztja el leszögezni: a t ervezet egy egészet képez, s bármely elemének elhagyása, másra cserélése a sikert kérdőjelezi meg. Dessewffy persze – elvbarátaihoz hasonlóan –, nem politikai fantaszta; immáron több évtizedes politikai gyakorlat

áll mögötte. Pontosan tudja, hogy a sikert az „okoskodás” önmagában nem, csak az erő hozhatja meg. A Tervezete egy hadjáratnak arra a feltevésre épült, hogy 1860 őszére az udvar rászánta magát a radikális változtatásra, a konzervatív program végrehajtására. 30 31 Dessewffy Emil levele Rechberg grófnak i.m 425 l Dessewffy Emil: Tervezete egy hadjáratnak i.m 432-433 l 16 Az uralkodó azonban nehezen, mondhatnánk még az Októberi Diploma kibocsátásakor is csak félszívvel mozdult el az „új Ausztria” programjától. A magyar konzervatívok által ajánlott „új országlási rendszer” még azon politikusok számára is elfogadhatatlan volt, akik – miként Rechberghez írt első levelében Dessewffy örömmel állapítja meg – a „történeti iskolához” tartoztak, és elutasították a f rancia-típusú, a pusztán az akaratra vagy a rációra alapozó államelméleteket. A vesztes olasz háború utáni politikai fordulat során

kinevezett két új miniszterrel – Rechbergel és Hübnerrel – folytatott tárgyalásairól beszámolva elvbarátaival már reménykedéssel vegyes keserűséggel közli: az érzékelhető jóindulat ellenére ellenállást is tapasztalt, aminek – véli – több oka van. „A magyar kérdést nem érti, és nem értheti egyikük sem – írja Jósika Samunak –. Teljesen téves eszméket találtam náluk két dologra nézve: 1. a Woywodina [Vajdaság] tekintetében, melynek visszakebelezését a szerbek miatt tartják veszedelmesnek; a tabula rasára nézve, mely hogy létezett és létezik, velök is elhitették.” További problémaként jelzi a politikai eszmékben megmutatkozó különbségeket. Azt ugyanis, hogy bár ugyan mindkét politikus a „történeti iskola” híve, de – mivel a „Metternich-féle iskolában nevelkedtek” –, „ az alkotmányos eszmékre nézve némi balítéletektől el vannak fogulva”. Ezért van – foglalja össze kifogásait –,

hogy „Eszemjárása azon főfő árnyéklatát, hogy a történeti alapra állás által erőre kap a kormány, holott az o ctroyirozások mezején a l egnagyobb bajoknak megy elébe, nem bírták teljesen felfogni.” A tárgyalásokon továbbá az is kitűnt, hogy a konkrét megoldásokat illetően is meglehetősen távol állnak az álláspontok. Így például – mint írja – Rechberget „megijesztette” az, amit a Reichsrathról gondol: nem tudja elfogadni sem a testület működésére, sem összetételére vonatkozó elképzeléseit A „Staendische Vertretung” [rendi képviselet] elvét ugyan elfogadják, de „ezt nem értik úgy, mint én és mi”. 32 A kormányintézkedések kételyeit erősítik meg. Néhány hét múlva erre hivatkozva utasítja el Hübnernek egy „bizalmas értékezésre” szóló meghívását. „Úgy tetszik nekem, hogy amaz elvi eltérés, amely, a mint ezt már Bécsben észrevettem, gróf Rechberg és Nagyméltóságod eszmejárása s az

en yém között van, immár egészen világosan nyilatkozik. Ezzel egyszersmind azon reményem is tova tűnt, hogy valahára oly politikai irányzatra térnek reá, a mely nekem, mint a jognak megfelelő, célravezetőnek és az ügyek állása által követeltnek mutatkozik. Minthogy legkevésbé sem áhítozom a nagy államkormányzati ügyekbe való részvétel után, s mivel másfelől nem szokásom közelebbi érintkezésbe lépni olyanokkal, kiknek végcéljait nem ismerem, vagy a kik az enyéimtől különböző célokat követnek: mindezek folytán Önökkel való közremunkálásomról nem lehet szó. Ilyentől meggyőződésem, egész múltam és Magyarországon vitt nyilvános szereplésem jelleme egyaránt eltiltanak” – írja, indignáltan utasítva el a feltételezést, hogy eszközévé válna egy olyan kormánynak, politikai iránynak, melynek céljaival nem azonosul. 33 Hasonlóan reagál majd az Októberi Diploma, illetve a Februári Pátens rendelkezéseire. Mint

tudjuk, ő maga – hasonlóan a magyar liberálisokhoz – a császár meghívása ellenére sem vesz részt a februári pátens által megteremtett, inkább tanácsadó testületnek, mint alkotmányos fórumnak tekintett Reichstag munkálataiban. Pontosan tudta, hogy egy ilyen lépéssel a magyar politikai életből való kiszorulását, s ezáltal magának és táborának politikai eljelentéktelenedését kockáztatja, különösen azután, hogy az 1861-ben összeült országgyűlés nagy határozottsággal „48” mellett döntött. Miként az előző kötetben láttuk, az az „újkonzervativizmus”, amelynek képviselőjeként Dessewffy fellépett, már 1848 előtt is megkülönböztette magát az „udvarpárti”, aulikus konzervativizmustól. Többek között azáltal is, hogy magát a társadalom meghatározott csoportjaihoz kötötte, önálló, az udvar érdekeitől eltérő politikai alternatívát fogalmazott meg, és elfogadta, hogy a politikai küzdelem egyik

színtere a nyilvánosság. A miniszter meghívásának elutasítása tehát nem a politikai cselekvésről való lemondást jelenti számára. Ha tehát a racionális érvelés nem volt elégséges, a t ársadalmi támogatás megszerzésével kívántak nyomást gyakorolni a k ormányzat irányvonalának megváltoztatása érdekében. A 32 Dessewffy Emil levele Jósika Samuhoz. 1859 szeptember 2 in: Deák Ferenc beszédei II k. im 442 l 33 Dessewffy Emil levele Hübnernek. 1859 szeptember 23 in: Deák Ferenc beszédei II k i.m 451 l 17 támogatást egyfelől egy birodalmi szintű konzervatív összefogástól, másfelől a magyar közvéleménytől várták. Erőfeszítéseik korlátozott eredményre vezettek. A magyar konzervatívok ugyan sikeres lépéseket tettek – miként a Pester Lloyd 1859 októberében írja – „ az egész császári államban lévő conservativ elemek consolidatiójára” 34, s az Októberi Diploma – legalábbis részben – ennek következtében

született meg. A konzervatív program körüli nemzeti egység megteremtése azonban elmaradt. Dessewffy személyes próbálkozásai és a f élreérthetetlenül kifejezésre juttatott alkukészsége ellenére a „magyar szabadelvű párt” nem csatlakozott a konzervatívokhoz. Deák és társai nemcsak az Októberi Diploma kibocsátását követően felajánlott „fúziót” utasították el, hanem még arra sem mutattak hajlandóságot, hogy a konzervatívokkal együtt aláírjanak egy, a nemzet politikai egységét bizonyító nyilatkozatot. 35 Pedig Dessewffy valóban mindent elkövetett, hogy a nyilatkozat legalábbis a Deák körül gyülekező magyar liberálisok számára elfogadható legyen. Ezen igyekezet kifejezésre jut abban is, hogy a szöveget a hozzá csatolt megjegyzéseiben „kísérletnek” nevezi, kijelentve, hogy a „módosítás tekintetében Deák Ferenc ellenokainak engedni kész vagyok”, de kitapintható a tervezet szövegén is. Jól látszik, hogy

mondanivalóját ez esetben is a címzett feltételezett meggyőződéséhez, ízléséhez igazítja – csakhogy ez esetben a címzett nem az uralkodó, nem a birodalmi kormány, hanem az általa is liberálisnak tartott magyar közvélemény volt. A tizenegy pontba foglalt nyilatkozat-tervezet célja a mérsékelt – tehát a forradalmat elutasító – liberálisokat is magába foglaló nemzeti egység demonstrálása, pontosabban fogalmazva: megteremtése volt. Mint jeleztük, Dessewffy a magyar társadalom politikai egységének tételéből indul ki, tagadva egyszersmind azt is, hogy Magyarországot nemzetiségi ellentétek osztanák meg. Elfogadva a liberálisok által kidolgozott politikai nemzet koncepciót, így ír:” Magyarországon ugyan több különböző nyelvű nemzetiség él, de csak magyar szívek dobognak, s ezek egyeteme egy osztatlan nemzetet képez, a mely egyetért közös hona iránt ápolt szeretetében és e h on anyagi úgy mint szellemi javára

irányuló törekvéseiben”. A nemzeti egység – véli – teljes „ a mostani állapotok elítélésében, valamint azon meggyőződésben, hogy az utóbbi évtized folyamán megkísérlett eszközök és követett utak semmiképp nem vezethetnek üdvös eredményre; hogy minden olyan kísérlet, amely ez o rszág elégületlenségét alkotmányos állapotai visszaállítása nélkül remélné megszüntetni, a jövőben is teljesen eredménytelen lenne, s hogy ezek folytán ez ország ügyeinek rendezése semmi más módon, mint alkotmányos tényezői együttes működése útján, el nem érhető.” Tiltakozva a „reactionarius törekvések” léte ellen, teljes nézetazonosságot feltételez az alkotmányosság tartalmi kérdéseiben is. Az igazság az – írja –, „ hogy valamint a törvényes úton már régebben elhatározott reformok, úgy a magyar alkotmánynak 1848-ban a magyar törvényhozó hatalom által eszközölt nagy átalakítása, mint: a j obbágyság

és robotszolgálat megszűntetése, a nemesség adómentességének és kiváltságainak eltörlése, a t örvényhozásban való képviselethez és az o rszág municipális szabadságaihoz való általános jogosultságának osztálykülönbség nélkül az ál lam minden lakójára történt kiterjesztése, az eg yébként régebben sem törvényes alapon dívott censura eltörlése, továbbá a városi községeknek saját ügyeikben önjogú rendelkezése, valamint igazságos és szabadelvű alapon rendezett képviseletök és belső szervezetök, minden oldalról s általánosan jogos elhatározáson nyugvó és befejezett tényekül ismervék el és sehonnan, senki részéről kérdésessé nem tétetnek, meg nem támadtatnak”. Az „alkotmányos állapotok helyreállítását célzó törekvéseknek” tehát semmi közük nincs a „ retrográd irányzatokhoz” – szögezi le ismételten. Éppen ellenkezőleg: „ azt a reformokat alkotó törvényhozói munkásság újra

felvételét szándékolják, mely a belső szükségletek helyes fölismeréséből indulván ki, az 1848-1849-diki események folytán ugyan félbeszakadt és álútra került, manap azonban az időközben szerzett nagy tapasztalatokkal csak gazdagabb lőn”. 36 [A mi kiemelésünk.] 34 idézi Deák Ferenc beszédei II. k im 453 l A konzervatívok „fuzionálási kísérletésehez” lásd Deák Ferenc beszédei II. k im 616-619; a Dessewffy által írt nyilatkozattervezet sorsához pedig i.m 454-461 l 36 Deák Ferenc beszédei II. k im 456-457 l 35 18 Az 1860 j anuárjában fogalmazott nyilatkozat-tervezet jól láthatóan egy kétfrontos harchoz szükséges „nemzeti egység” megteremtését célozta egyfelől a forradalomra készülő „kalandorok”, másfelől a Magyarország „különállását”, illetve az alkotmányosságot csak vonakodva, erőteljesen korlátozva elfogadó uralkodó ellenében. Az „uralkodó és a nemzet” közötti kiegyezésnek a birodalom

reformját is magába foglaló konzervatív alternatíva a fogadókészség mindkét oldalról megmutatkozó hiányában végül csupán terv maradt. Az uralkodó 1860 októberében kiadott „diplomája” igen jelentős pontokon különbözött attól, amit Dessewffy fogalmazott meg. A program kudarca azonban nem ezen múlott. A magyar politizáló közvélemény döntő többsége a konzervatívok szorgalmazta megoldást sem fogadta el. Az újraéledő politikai nyilvánosságban pillanatok alatt világossá vált, hogy a magyar politika uralkodó áramlatai a konzervatívok által képviselt alternatívát elutasítják mind Ausztria és Magyarország viszonyát, mind az alkotmányosság tartalmát illetően. Ha hinni lehet Andrássy Gyula 1888-ból származó visszaemlékezésének, a l iberális vezérkar meglehetősen megalázó módon reagált a konzervatívok „fuzionális” javaslatára. A meghívott liberális politikusok zöme – nemcsak a r adikálisabb szárnyhoz

tartozó Almásy Pál és Tisza Kálmán, de a mérsékelt Eötvös József is – a feketekávéhoz felszolgált ötlet hallatán azonnal távozott az ebédről, a maradó Andrássy viszont kemény szavakkal utasította el az összefogást. „A conservativok – foglalja össze Kónyi Andrássy szavait – régtől fogva megszokták, hogy a politikában más utakon járjanak, mint a szabadelvű párt. Fél század óta sohasem mondották meg az egész igazat sem Bécsben, sem Magyarországon, hanem hitegették az egyiket, hogy mi mindent nem képesek ők az országban keresztülvinni, ha csak némi engedményeket is mutathatnak fel, a másikat meg folyton ijesztgették a rossz szándékkal,, a melyet Bécsben Magyarország ellen táplálnak a conservativek úgy tesznek, mint a kuruzslók, a kik midőn valakinek a keze beteg, először a kisujját vágják le, utána egy másikat, azután egy harmadikat”. Andrássy szerint a konzervatívok kudarca az őszinteség és a bátorság

hiánya miatt következett be. A nemzet bizalmát csak úgy szerezhetik vissza, ha vagy kieszközlik a császárnál az „1848-diki alkotmányt”, vagy pedig állásaikról lemondanak. 37 1860 végén a konzervatívok még azt hitték, van a saját elképzeléseiknek megfelelő, saját irányításuk alatt tartható megoldás. E reményük azonban gyorsan szétfoszlott Az 1861 é vi események során bebizonyosodott, hogy politikai súlytalanságuk miatt a vezérszerep másra vár. 37 Deák Ferenc beszédei II. k im 617-619 l