Economic subjects | World economics » Mudra Anikó - Nagy-Britannia története a hatvanas és hetvenes években

Nyíregyházi Főiskola Gazdasági és Társadalomtudományi Kar Gazdálkodási szak Gazdaságelméleti tanszék Nagy-Britannia története a hatvanas és hetvenes években Nyíregyháza, 2003. november 28 Készítette: Mudra Anikó 2003/2004. tanév I. félév II. évfolyam Gazdálkodási szak Nappali tagozat E csoport MACMILLAN MINISZTERELNÖKSÉGE „Sosem volt ilyen jó dolgotok” (1957-1959) Eden visszavonulása felvetette az utódlás kérdését, s erre a felelet ezúttal egyáltalán nem volt egyértelmű. Ketten is pályáztak, többé-kevésbé egyenlőnek tűnő esélyekkel Egyikük Butler volt, aki a párt megújítójaként (Ipari Karta) és pénzügyminiszterként (19511955) komoly tekintélyt vívott ki magának, s aki a betegeskedő Edent is helyettesítette a kormány élén. A konzervatívok két veteránja, Churchill és Salisbury mégis azt tanácsolta a királynőnek, hogy a másik jelöltet, Harold Macmillant nevezze ki miniszterelnökké. Macmillan

miniszterelnökségét eleinte sokan átmeneti megoldásnak tekintették – ő maga is úgy nyilatkozott, hogy hatheti kormányzásnál nem számít többre. Hogy miért? A konzervatív párt 1945 júliusa óta nem volt olyan felbolydult állapotban, mint a szuezi háborút követő hetekben. A politikai válság atmoszférája azonban csak fokozta Macmillan elszántságát; a rá jellemző optimista lendülettel látott munkához. Macmillan kollégái igen hamar arra a következtetésre jutottak, hogy főnökük igazi szenvedélye a külpolitika – Selweyn Lloydra valójában csak a k ülügyminiszter-helyettesi teendők maradtak. 1959 februárjában Macmillan szenzációszámba menő bejelentést tett: közölte, hogy eleget tesz egy régebbi meghívásnak, és elmegy Moszkvába. Az előzményekhez tartozik, hogy 1958 novemberében a Szovjetunió közölte: a Berlinre vonatkozó korábbi egyezményeket hatálytalannak tekinti, és szeretné, ha Nyugat-Berlinből kivonnák az angol,

amerikai és francia katonákat. Az indítványt a szovjet kormány összekapcsolta egy német békeszerződésjavaslattal A látogatás végül is nem sok eredménnyel járt: mivel Macmillan határozottan elzárkózott a szovjet követelés elől, amely mögött joggal gyaníthatta azt a szándékot, hogy Nyugat-Berlint idővel bekebelezi az NDK, a légkör meglehetősen hűvössé vált. A tárgyalások végére a feszültség kissé felengedett, s bár a közös közlemény hangsúlyozta a nézetkülönbségeket Berlin ügyében, a felek egyetértettek a f egyverkorlátozási tárgyalások szükségességében, s ekkor fogant meg az 1963-ban aláírt atomcsendegyezmény gondolat is. A brit külpolitika figyelmét ezekben az években tehát főként a világpolitikai és a birodalmi kérdések kötötték le, s a kelleténél kisebb érdeklődéssel fordult Nyugat-Európa felé, pedig ott igen fontos események zajlottak le az évtized második felében. 1957 márciusában Rómában

hat kontinentális tőkés állam, Franciaország, az NSZK, Olaszország, Belgium, Hollandia és Luxemburg aláírta a Közös Piac ( hivatalos nevén Európai Gazdasági Közösség, EKG) megalakításáról szóló szerződést, amely 1958. Január elsejétől lépett életbe A szerződést megelőző tárgyalásokra London is meghívást kapott, de csekély érdeklődést tanúsított. A brit és a k ontinentális nézetek különbségei igen hamar megmutatkoztak: a hatok közös külső vámrendszer létrehozását irányozták elő, az egymás közötti vámok fokozatos eltörlésével, a szigetország, viszont úgy látta, hogy neki nem áll érdekében a vámunió, mert a nemzetközösségi országokból olcsón importálhatott élelmiszert. Ezt követően, más alternatívát nem látva, Anglia tárgyalásokat kezdett egy sor kisebb európai tőkés országgal, nevezetesen Svédországgal, Norvégiával, Dániával, Ausztriával, Svájccal és valamivel később Portugáliával

egy szabadkereskedelmi övezet megteremtéséről. 1960 januárjában alá is írták Stockholmban az Európai Szabadkereskedelmi Társulásról (EFTA) szóló megállapodást, de e szervezet jelentősége igen korlátozott maradt: jóval 2 nagyobb volumenű kereskedelem bonyolódott le az EFTA és a Közös Piac között, mint az EFTA-n belül. Az ötvenes évek végére Nyugat-Európa így két gazdasági táborra szakadt, s ennek során Anglia többet vesztett, mint ahogy azt az akkori londoni vezetés gondolta. Macmillan nemzetközi tevékenységének az eredményei igencsak vegyesek voltak, a toryk mégis kitűnő esélyekkel indulhattak az 1959-ben újra esedékes választásokon – s ezt az életszínvonal folyamatos emelkedésének köszönhették. Hogy Munkáspárt kormányra kerülése valóban rontott vagy esetleg épp javított volna a gazdasági fejlődés fő trendjein, az persze elméleti kérdés marad, mivel az ellenzék ezúttal is alulmaradt. Pedig a szuezi

válság bizonyos morális fölényt biztosított neki, s megfigyelők általános véleménye szerint, ha 1957-ben rendezik a választásokat, a toryk vereséget szenvednek. A Munkáspártot viszont továbbra is megosztották az ideológiai és személyi ellentétek. Kettéhasadt a M unkáspárt a nuk leáris fegyverkezés kérdésében is; a b alszárny nagy csalódására még Bevan, az „árnyékkormány” külügyminisztere is egyetértését fejezte ki a brit hidrogénbomba előállításával. Gaitskell ugyancsak nélkülözhetetlennek ítélte a brit nukleáris potenciál megteremtését. A Munkáspártot nem lehetett egészen esélytelennek tekinteni, ám a szavazás előtti utolsó napokban Gaitskell elkövetett egy súlyos taktikai hibát is. Newcastle-ban egy választógyűlésen kijelentette: győzelme esetén ő sem emelné a jövedelemadót – nagymértékben csökkentve ezzel azon korábbi ígéreteinek hitelét, melyek a szociális kiadások bővítésére

vonatkoztak. A konzervatívok így újabb magabiztos győzelmet arattak 1959 október 8-án. A tory kormányzás hanyatlása (1959-1964) A választásokat követő másfél évben úgy tűnt, hogy a konzervatívok optimizmusa teljes mértékben megalapozott. A brit gazdaság felszínén még nem mutatkoztak aggasztó válságjelek, s Macmillan maga is pályafutásának a csúcsára érkezett. Nem sokkal később, 1963-ban a tekintélyes Encounter különszámot jelentett meg Angliáról, Egy nemzet öngyilkossága? címmel. A kiélezett kérdés nemcsak az olvasók érdeklődésének a felkeltésére szolgált, hanem sokak által érzett aggályokat is tükrözött. Régóta érlelődő tendenciák váltak kézzelfoghatóvá, érzékelhetővé a szélesebb közvélemény előtt is. Bizonyára igen sok tényező eredőjéről volt szó, de érdemes kiemelni a – legkézenfekvőbb – a hatalmas birodalom elvesztése; ennek társadalmi „feldolgozása” jóval lassabban ment, mint az

elkerülhetetlen politikai döntések meghozatala. Annak az illúziónak a végleges szertefoszlása, hogy Anglia – a „különleges kapcsolat” alapján – egyenrangú társként osztozhat az Egyesült Államokkal a világhegemónián. Az a felismerés, hogy a szigetország gazdasága egyre inkább lemarad a nemzetközi versenyben, sőt „lekéste az európai buszt is”, azaz kívül rekedt a gyorsan fejlődő Közös Piacon. 1962 volt az első év, amikor a kontinensre irányuló brit export értéke meghaladta a sterlingövezetbe kivitt áruk értékét. S ebből le kellett szűrni egy igen fájdalmas következtetést, nevezetesen azt, hogy – csatorna ellenére – a szigetország sorsa is mindinkább a nemrég még „balkáninak” tekintett kontinenséhez kapcsolódik E folyamatokkal szemben Macmillan második kormánya tehetetlen volt. Az első presztízsveszteség 1960 májusában érte a b rit miniszterelnököt, amikor az általa is szorgalmazott négyhatalmi

csúcstalálkozó kudarcba fulladt. 1960 novemberében John F. Kennedyt választották az Egyesült Államok elnökévé, s ő már nem abból az eisenhoweri felfogásból indult ki, hogy Washington minden körülmények között Angliában kell látnia első számú szövetségesét. 3 Nagy-Britannia politikai súlyának csökkenése megmutatkozott a II. világháború utáni időszak legkritikusabb nemzetközi válságában, az 1962-ben kirobbanó kubai rakétaválságban is. A fenyegető szovjet-amerikai konfliktus ügyében Washington nem tartotta szükségesnek a brit vélemény kikérését, s ezért a s zovjet illetékesekkel folytatott megbeszéléseiről csak utólagosan tájékoztatta Londont. A végül is elsimított válság mindenesetre nyomatékosan figyelmeztetett a nukleáris konfliktusok beláthatatlan veszélyeire és arra, hogy legfőbb ideje megtenni az első lépést az atomfegyverek továbbfejlesztésének korlátozására. Macmillan aktív szerepet játszott

az 1963-ban Moszkvában aláírt atomcsendszerződés előkészítésében; az egyezmény, amelyhez idővel Kína és Franciaország kivételével minden jelentősebb állam csatlakozott, megtiltotta a légköri és víz alatti kísérleti nukleáris robbantásokat. Ez jelentős lépés volt földünk radioaktív szennyeződésének csökkentésére, bár a tilalom nem vonatkozott a zárt föld alatti robbantásokra. Hiába támogatta azonban Macmillan az egyezmény megkötését, ez nem vonta maga után a brit nukleáris fegyverkezés korlátozását. A toryk pozíciói elsődlegesen azonban nem Macmillan diplomáciai ambícióinak a meghiúsulásról vagy sikerétől függtek; népszerűségük 1961 nyarától megkezdődött csökkenésének az okai gazdasági eredetűek voltak. A pénzügyminiszterré kinevezett Selwyn Lloyd az ötvenes évek végének go politikája helyett ismét a stop mellett döntött: lefaragta az állami kiadásokat, a kamatlábat 7 százalékra emelte, és a

közalkalmazottak bérét befagyasztotta. A brit gazdaságot azonban a de ficites fizetési mérlegnél súlyosabb problémák is terhelték. 1953 és 1964 között a ny ugatnémet exportcikkek ára csak 7 százalékkal nőtt, mennyiségük pedig 233 százalékkal! Ugyanabban az időszakban a francia export is 136 százalékkal bővült, s az árakat csak 3 százalékkal emelte. Ezzel szemben a megfelelő brit adatok: 19 százalékos exportár-emelkedés és mindössze 48 százalékos növekedés! A szigetország részesedése a világkereskedelemből folyamatosan csökkent. Okolták – s joggal a stop és go periódusainak sűrű váltogatását is, amely nyilvánvalóan nem bátorította a hosszabb távon megtérülő beruházásokat. Kifogásolták kormányzat és az üzleti körök kapcsolatainak nem kielégítő voltát, és felhívták a figyelmet egy viszonylag keveset emlegetett, de nem elhanyagolható tényezőre, a mérnökök mostoha angliai helyzetére. A műszaki

szakemberek ugyanis sűrűn – s nem alaptalanul – panaszkodtak arra, hogy indokolatlanul alacsony a társadalmi presztízsük, s emiatt például a tehetséges fiatalok előnyben részesítették az elméleti kutatópályát. Az ipari vezetők arra is panaszkodtak, hogy a brit egyetemek túlságosan sok, egészen szűk szakterületre specializálódott mérnököt képeznek. A fizetési mérleg deficitjét az export növelésével és az import csökkentésével kívánták ellensúlyozni. A kivitel növekedését azonban tartós jelleggel nem sikerült biztosítani. A fizetési mérleg válságát is mindig csak ideiglenes jelleggel, a gazdasági növekedés kárára lehetett kiküszöbölni; az ördögi kör bezárult. A gazdasági fogyatékosságok láttán Macmillan szakított az egy évtizeddel korábban vallott álláspontjával, és újraértékelte a Nyugat-Európához fűződő kapcsolatok potenciális előnyeit. Úgy döntött, hogy megpróbál csatlakozni a Közös

Piachoz. A kulcstényező azonban nyilván az a feltételezés volt, hogy a dinamikusan fejlődő hatokhoz való csatalakozás lendületet ad majd a brit gazdaságnak is. 1961 őszén megkezdődtek a csatlakozási tárgyalások Brüsszelben. De Gaulle elnök Anglia csatakozását elsősorban politikai okok miatt ellenezte, attól félve, amit a párizsi Fontaine így fogalmazott meg: Nagy-Britanniával a K özös Piac valójában az Egyesült Államok „trójai lovát” fogadná be. Aggályai csak megerősödtek, miután 1962 júliusában Kennedy – az 4 „atlanti partnerkapcsolatról” szólva – a „kölcsönös függőség” elkerülhetetlenségét hangsúlyozta. Macmillan maradék reményeinek De Gaulle 1963. január 14-én tartott sajtóértekezlete vetett véget, melyen a következő súlyos szavak hangzottak el: „Fel lehetett volna tételezni: az angol barátaink, amikor javasolták csatlakozásukat, elhatározták a szükséges változtatások végrehajtását,

hogy minden megkívánt feltételnek eleget tehessenek. A kérdés most az, hogy vajon el tudják-e fogadni a közös vámhatárt, lemondanak-e a Nemzetközösséggel szembeni preferenciákról, a saját mezőgazdasági termelőiknek nyújtott kedvezményekről. Ezek a nagy kérdések. És nem mondható, hogy Nagy-Britannia jelenleg kész lenne e lépésekre Valaha is kész lesz-e rájuk?” A keserű pirulát, De Gaulle vétóját csak kis mértékben édesített meg, hogy az EGK többi tagja, az NSZK-t is beleértve, nem értett egyet a kategorikus elutasítással. De Gaulle döntését Washingtonban sem üdvözölték. Macmillant azonban nemcsak a Közös Piaccal kapcsolatban érte kudarc. A konzervatívok a prosperitás ígéretével nyertek 1959-ben, a gazdasági gondok f elszínre kerülése azonban fokozatosan apasztotta népszerűségüket. Jól tükröződött ez a j elentéktelen Liberális Párt iránti rokonszenv hirtelen megerősödésében. A londoni sajtó liberális

„reneszánszt” emlegetett, de valójában inkább az történt, hogy a középosztály kezdett elfordulni a konzervatívoktól. A liberális „reneszánsz” nem bizonyult hosszú életűnek. Az intő jelek nem kerülték el Macmillan figyelmét, de a belőlük levont következtetések rossz tanácsadónak bizonyultak. Zavarról és kapkodásról árulkodott 1962 júliusában tett lépése: szinte minden figyelmeztetés nélkül menesztette kabinetjének egyharmadát, a 21 miniszterből hetet. A Fleet Street a „hosszú kések éjszakáját” kezdte emlegetni Konzervatív körökben nem bocsátották meg példa nélküli „tisztogatást”. A sajtó egyre többet cikkezett a közmorál romlásáról, a p ornográfia és a szerencsejátékok elharapódzásáról, és a társadalmi fegyelem lazulásról festett képbe kitűnően beleilleszkedett a világtörténelem egyik legnagyobb vonatrablása és kémbotrányok sorozata. A kormányt természetesen nem lehetett felelőssé

tenni azért, augusztusban gengszterek feltartóztatták a Glasgow és London között közlekedő postavonatot, és rekordzsákmánnyal, két és fél millió fonttal oldottak kereket. A kormányfőnek, aki az őszinte bűnbánat nem hatástalan taktikáját választotta, sikerült még a vihart átvészelnie, de tekintélye erősen megtépázódott. A Munkáspárt feltámadása Az 1959-es választási vereséget követően a Munkáspárt soraiban ismét megkezdődött a kritikus önvizsgálat, ezúttal talán még intenzívebben, mint 1951 ót a bármikor. ”A Munkáspártról kialakított kép idejétmúlt pártot mutat. A mai fiatalok hajlamosak arra, hogy inkább a konzervatívokra, mint a Munkáspártra szavazzanak” – állapította meg Abrams. A párt hetilapja, a Forward szerint a Munkáspárt „ két alapvető fogyatékosságban szenved”, mégpedig „az osztályimagbe-ben” és az „ államosítási mítoszban”, ezért mindkettőtől meg kell szabadulnia. 1960-ban

rákban meghalt Bevan. Ugyanabban az évben Gaitskellt politikai vereség érte: a párt októberi konferenciáján síkraszállt a brit nukleáris erő egyoldalú leszerelése mellett. ( Gatitskell makacsul ellenezte „ ezt az őrültséget”) Rövidesen újabb dilemma osztotta meg a pártot: a Közös Piachoz való csatlakozás kérdése. „ A belépés – hangsúlyozta Gaitskell – Nagy-Britanniának mint független európai országnak a végét jelentené. és egy ezeréves történelem lezárulását” A párt további irányításába azonban Gaitskell már nem tudott beleszólni: 1963 januárjában váratlanul elhunyt. 5 1963 elején sem a bal-, sem a jobbszárny nem rendelkezett markáns egyéniségű jelölttel, így aztán a mérsékeltnek számító Harold Wilsonra esett a választás. 1959-es kudarc egyik tanulságaként a párt nagyobb figyelmet fordított potenciális választóinak feltérképezésére is. A Munkáspárt stabil választóinak aránya mintegy 35

százalék, s a lakosság egy hatoda az a „megcélozható réteg”, amelyik hol a Munkáspártra, hol pedig a konzervatívokra szavaz. Hogy minek az alapján? Kitűnt, hogy e réteg általában a Munkáspárttól reméli a lakáshelyzet, az egészségügyi ellátás és az oktatás javítását, viszont a torykra szavaz, ha nemzetvédelmi vagy államosítási kérdések kerülnek előtérbe. A választások közeledtével elsősorban erre az egy hatodra összpontosította figyelmét Wilson pártja. Macmillan egészsége megrendült. A kabinet irányítását – ideiglenesen – Butler vette át Másnap Macmillan úgy döntött, hogy lemond. Tory berkekben általában négy személyt tartottak esélyesnek; Butlert, Maudlingot (pénzügyminisztert), Heatht és lord Hailshamet, a jó szónoki képességű, de olykor demagógiára is hajló arisztokratát. Macmillan jelöltje azonban, általános meglepetésre, az esélyesek között számon sem tartott lord Home, az akkori

külügyminiszter lett. Home hivatalba lépésétől Wilson második választási győzelméig, 1966-ig gyakorlatilag az egész brit politikai életre a választókért folytatott küzdelem nyomta rá a bélyegét. Az új kormányfőnek először is azt kellett eldöntenie, hogy mikorra írja ki az 1964-ben esedékes választásokat. Többen egy tavaszi időpontot javasoltak, köztük Maudling pénzügyminiszter is, aki megjósolta, hogy az év második felében újra komolyabb fizetésimérleg-gondok várhatók. Home mégis úgy határozott, hogy csak októberre írja ki a választásokat. Miért? Talán arra számított, így több ideje lesz, hogy megismertesse magát az országgal, talán arra, hogy a nyár folyamán valamilyen kedvező fordulat következik be. Azzal mindenesetre tisztában volt, hogy Wilsonnal, az ellenzék vezérével nem veheti fel a versenyt szónokként, ezért, igen bölcsen, ritkán szerepelt a parlamentben, inkább az országot járta. S úgy tűnt,ez nem

is rossz elképzelés: szeptemberre, általános meglepetésre, a konzervatívok népszerűsége valamelyest erősödött. A Munkáspártnak ugyanakkor sikerült a programját újszerűen tálalnia. Wilson második ipari forradalmat ígért, „tervezett növekedéssel” együtt, s e gondolatokkal még a toryk hagyományos szövetségesei, a vezető üzleti körök is rokonszenveztek. Az 1964.október 15-i választások roppant szoros, szinte fej-fej melletti versenyfutásról tanúskodtak. A Munkáspártnak sikerült megakadályoznia, hogy a toryk negyedszer is felülkerekedjenek, de győzelmének az aránya elmaradt reményeitől; abszolút értelemben 10 ezer szavazattal kevesebbet kapott, mint 1959-ben. WILSON MINISZTERELNÖKSÉGE A viktorianizmus alkonya A hatvanas évek közepén a külföldi látogatók megdöbbentő változásokat tapasztalhattak a brit főváros életében. „London – a legizgalmasabb város, a legvidámabb, a legkevésbé gátlásos” – foglalta

össze elragadtatását 1965 tavaszán egy befutott amerikai újságíró. Mire alapozta véleményét? A „felvágott nyelvű”, miniszoknyás lányokra, „akik úgy fogyasztják a szexet, mint a cukorkát”? A popénekesek példátlan kultuszára vagy a művésznegyed, „avantgard” divatbutikjaira. Nyilván minderre és még sok más jelenségre, ami együttesen a „vigadó London” benyomását keltette. Tagadhatatlan ugyanis, ha a b rit társadalom szerkezetében nem is, de értékrendjében és világszemléletében gyökeres változásokat hozott a macmillani korszak. 6 A fordulat az ötvenes évek közepén, a hagyományoknak és a konformizmusnak hadat üzenő „dühös fiatalok” fellépésével vette kezdetét. „Korszakhatárként” John Osborne híres darabjának, a Dühöngő ifjúságnak a bemutatóját szokták emlegetni; erre 1956 májusában, a londoni Royal Court Theatre színpadán került sor. Az amerikai eredetű rock az ötvenes években tört be

a szigetországba: az Egész nap rock című filmet 1956-ban, a Fekete táblás dzsungelt 1957-ben mutatták be. Anglia azonban nem sokáig szorult a tengerentúli zenei importra: 1960-ban Liverpoolban, a n agy kikötővárosban megalakult a Beatles együttes. Az együttes tagjai 1965 júniusában lovagi címet kaptak a királynőtől – újabb bizonyítékaként annak, hogy a brit „establishment” csodálatos módon képes még a gyökeresen új mozgalmakat is magához szelídíteni Wilson még a választások előtt figyelmeztetett: Vigyázat! „ A toryk titkos fegyverükké szeretnék tenni a Beatlest.” Az időnyerés hónapjai 1964 októberének közepén ugyan két nagy horderejű esemény is történt (Nyikita Hruscsovot leváltották a Szovjetunióban, és Kína végrehajtotta első nukleáris robbantását), a brit közvélemény figyelme mindenekelőtt a Downing Street 10-re irányult. Milyen kormányt alakít a 13 óta először hatalomra kerülő Munkáspárt? Wilson

nem volt könnyű helyzetben a kabinet összeállításakor, maximálisan figyelembe kellett vennie a párton belüli erőviszonyakat. Vetélytársának, a p árt vezetésére ugyancsak pályázott George Brownnak az újonnan létesítetett gazdasági ügyek minisztériumát adta, másik riválisának, James Callaghannek pedig a pénzügyminiszteri tisztséget. A szellemes Crossman, aki ezúttal maga is a kabinet tagja lett lakásügyi miniszterként, megjegyezte naplójában: „Azzal, hogy a pénzügyminisztérium vetélytársaként megszervezte a g azdasági ügyek minisztériumát, a kormányfő biztosította, hogy Geroge Brown és James Callaghan állandóan egymás torkának essen.” Wilson azonban nemcsak a m inisztereire támaszkodott, hanem tudományos tanácsadóira is, így például a k ét híres magyar származású közgazdászprofesszorra, lord Balogh Tamásra és lord Káldor Miklósra. Ami a programot illeti, a párt egy pillanatig sem kelthette azt a benyomást a

választópolgárok előtt, hogy kevésbé hatékony, kevésbé kompetens az ország irányításában, mint a konzervatívok. Mindenekelőtt a toryk által hátrahagyott (és vereségükhöz hozzájáruló) pénzügyi válsággal kellett megbirkózni. A macmillani fellendülés árnyoldalai kezdtek kirajzolódni: a fejlett nyugati országok közül Anglia volt az egyetlen, amelyik 1958 óta nem tudta bővíteni arany-és valutatartalékait. Tíz nappal a munkáspárti kormány megalakulása után 15 százalékos különadóval sújtották minden importot az élelmiszer és a nyersanyag kivitelével, novemberben pedig Callaghan megemelte (fontonként hat pennyvel) a jövedelemadót. A k özponti banknak, a Bank of Englandnek november 25-én sikerült végrehajtania egy grandiózus pénzügyi manővert: hárommilliárd dolláros kölcsönt vett fel. Ez – egyelőre megszilárdította az ország pénzügyi helyzetét, és levette a napirendről a font leértékelésének

szükségességéről folytatott vitákat. Alighogy a pénzügyi vihar felhői eltávolodta, egy más természetű válság robbant ki. Wilson már 1965 januárjában, Winston Churchill temetésén találkozott Ian Smithszel, a délrhodesiai fehér telepesek új vezetőjével, de nem tudott vele egyezségre jutni. London továbbra is ahhoz az alapfeltételhez kötötte Salisbury függetlenségének az elismerését, hogy minden felnőtt feketének adják meg a választójogot. Erről azonban Smith hallani sem akart Ezután következett az, amire számítani lehetett: 1965 novemberében Ian Smith egyoldalúan kinyilvánította Dél-Rhodesia függetlenségét. Londoni utasításra a brit főkormányzó természetesen illegálisnak nyilvánította ezt a döntést. Wilson, bár igyekezett kerülni a kategorikus állásfoglalást, ez ügyben inkább Gaitskell 7 ellenfeleivel tartott. Wilson egy ügyes húzáshoz folyamodott, amellyel sikerült lecsendesítenie az atomfegyverek

ellenfeleit – anélkül, hogy érdemleges engedményt tett volna. A bűvös formula az Atlanti Nukleáris Erő indítványozása volt, ez arra irányult, hogy „internacionalizálják” a brit nukleáris arzenált a NATO keretében. A terv azután szép lassan lekerült a napirendről, bár Washington nem is ellenezte. A nukleáris fegyverkezés hatalmas vihart kavart a M unkáspárton belül a hatvanas évek elején. Sokan úgy vélték, hogy lényegében a Macmillan-korszak gyakorlatának a folytatására lenne szükség mások viszont a párt megújulását sürgették. A pártnak minél hamarabb döntenie kellett a vezér személyének kérdésében. Ezt megkönnyítette Home önkéntes lemondása A versenyben három jelölt vett részt: Edward Heath, Reginald Maudling és a brit nacionalizmus, az idegellenesség zászlóvivője, Enoch Powell. A győztes Heath lett, 150 szavazattal. A vélemények mindig megoszlottak róla, egy azonban bátran állítható: szöges ellentéte

volt elődjének, Home-nak. Karrierje a Macmillan-korszakban kezdődött A Munkáspárt már fontolgatta, hogy mikorra lenne érdemes kiírni a következő választásokat. Wilson szemében több körülmény is amellett szólt, hogy minél hamarabb túlessen ezen az erőpróbán. Az általános választásokat március utolsó napjára írták ki. A kampányra szánt programot elsőként a konzervatívok készítették el – „Tetteket, nem szavakat címmel”. A dinamizmust sejtető cím mögött azonban a régi elképzelések húzódtak meg; új csak annyi volt, hogy félmillió ház felépítését is megígérték Egészében véve a pártról alkotott kép olyan maradt, amilyet a Macmillan-korszak utolsó egy-két éve kialakított róla, s ez bizony nem volt túl kedvező. A Munkáspárt kampányának a mottója viszont azt a magabiztosságot tükrözte, amit a hatalom birtoklása, az elmúlt másfél év kölcsönzött. „Tudjátok, hogy beválik a Munkáspárt” –

hirdette programja, egyenletes, tudatos tervezésre épített növekedést ígérve, s előirányozva egy szociális kérdésekkel foglalkozó minisztérium megteremtését. A tudományos-technikai forradalom, amelyről 1964-ben olyan sok szó esett, már jóval kevesebb figyelmet kapott. A Munkáspárt győzött, sikerült megszilárdítania pozícióját A győztesek örömét legfeljebb az csökkentette, hogy a választásokon a részvételi arány negatív rekordot ért el. Elszalasztott lehetőségek Az 1966 márciusában aratott választási győzelem egyaránt jelentett lehetőséget és kötelezettséget arra, hogy a Munkáspárt most dinamikusabb, hosszabb távlatokkal is számoló politikát folytasson. Az eufórikus hangulat azonban kissé elhomályosította a párt vezetőinek éleslátását; a megoldatlan problémák és az elkövetett hibák mintha feledésbe merültek volna. Wilson aligha gondolta volna, hogy kormányára otthon és külföldön egyaránt kudarcok

várnak, és két éven belül olyan pénzügyi válsággal kell szembenéznie, amely alapjaiban ingatja meg. Az új kabinetnek – az előzőhöz képest igen kevés változás történt benne – rövid „mézeshetek” adattak meg: már májusban kirobbant a tengerészek sztrájkja. A július elejéig tartó munkabeszüntetés mintegy 900 nagyobb hajót érintett, s a háttérben az állt, hogy a T engerészek Nemzeti Szövetsége kevesellte a k ormány által felajánlott 3,5 százalékos béremelést. A miniszterelnök végül egy olyan vádat emelt, melynek az igazságról maga sem lehetett meggyőződve: azt állította, hogy a sztrájkot a szakszervezetbe befurakodott kommunisták szítják. A tengerészek végül is megadták magukat, Wilson népszerűsége azonban csökkent pártjának radikális köreiben. 8 Nagy reményt fűzött a kormány egy új adótípus bevezetéséhez, az ún. szelektív foglalkoztatási adóhoz. Ez a hivatalos indoklás szerint – a

termelővállalatokat ösztönözte a szolgáltató szektorral szemben, az export növelése érdekében. A Munkáspárt és a szakszervezet között erősen megromlott a viszony, s a kapcsolaton a kormány további lépései sem javítottak. A Wilson-adminisztráció abszolút elsőbbséget adott a fizetési mérlegben jelentkező deficit kiküszöbölésének, és ezért véget vetett a stop-go politikának. Káldor és Balogh már 1965 nyarán a font leértékelését sürgette, Wilson erre – nem utolsósorban az amerikai bankkörök nyomására – épp úgy nem volt hajlandó, mint a fegyverkezési kiadások csökkentésére vagy a tőkeexport korlátozására. Inkább a hagyományos deflációs intézkedésekkel próbálkozott: a belföldi fogyasztás visszafogására megemelték a forgalmi adót, különadóval terhelték az autóbenzint és a szeszes italokat. A szakszervezetek leghevesebb felháborodását azonban a bérstop váltotta ki: 1966 júliusában a kormány úgy

határozott ugyanis, hogy hat hónapra minden bért és fizetést be kell fagyasztani. A stagnáló gazdaságban a m unkanélküliség olyan arányokat ért el, amilyet a világháború óta egyszer sem! Szeptemberről októberre több mint kétszeresére, 46 millióról 107 millió fontra nőtt a kereskedelemi deficit. Wilson rászánta magát az elkerülhetetlenre, a font irreálisan magas árfolyamának a f eladására: november 18-án leértékelte a f ontot, 2,8 dollárról 2,4 dollárra, tehát 14,3 s zázalékkal. Valójában e döntés hosszú ideig való halogatása Wilson egyik legsúlyosabb gazdaságpolitikai hibája volt! A leértékelés után Nagy-Britannia 3 m illiárd dolláros hitelt kapott külföldi bankoktól, a kormány pedig folytatta a népszerűtlen restrikciós intézkedések sorozatát. 1968 elején Wilson közölte, hogy a N emzeti Egészségügyi Szolgálat keretében felírt gyógyszerek után ismét térítést kell az állampolgároknak fizetniük, bár

ezt a kötelezettséget épp a Munkáspárt törölte el 1965-ben. A középiskolás tanulóktól megvonták az ingyenes iskolatej kedvezményét, a tanköteleskor régóta sürgette, s elviekben már el is határozott felemelését 15 évről 16 évre pedig 1973-ra halasztotta. A választási ígéretek tehát mindinkább feledésbe merültek nem véletlen, hogy a Gallup-felmérések jelezték: a konzervatívok népszerűsége ismét emelkedni kezdett. A javulás első jelei 1969 nyarán mutatkoztak, de ehhez nagymértékben hozzájárult a világkereskedelem általános élénkülése is. Augusztusban már 40 millió fontos kereskedelmi többletet lehetett regisztrálni, s e kedvező tendencia egészen 1970 áprilisig folytatódott. Az export növekedésének az üteme végre felülmúlta az importét. Úgy tűnt, hogy 1963 tartó válságsorozatból végre ki tud mászni az ország. A Munkáspárti kormány a restrikciós intézkedésekkel párhuzamosan több olyan lépést is tett,

amelytől az ipari fejlődés fellendülését remélte. Ezek sorában különleges szerepet szánt az ún. Ipari Újjászervezési Testületnek (IRC), amelyet 1966-ban hozott létre, azzal a szándékkal, hogy segítse a brit vállalatok fúzióit, nagyobb termelőegységek létrejöttét. A kormányzat szakemberei abból indultak ugyanis ki, hogy így fokozni lehetne a brit cégek nemzetközi versenyképességét. Az IRC tevékenységének leglátványosabb eredménye két nagy brit autógyártó vállalat, a Brithis Leyland és a Brithis Motor Holdings fúziója volt 1968-ban. Szólni kell a brit repülőgépiparról is, ez ugyanis a hadiiparral és a nukleáris kutatásokkal együtt egészen különleges helyet foglalt el a brit gazdaságban. Wilson-kormány takarékossági politikája erősen megrontotta a kapcsolatokat a Munkáspártot hagyományosan szövetségesnek tekintő szakszervezetekkel, és jelentékenyen fokozta a sztrájkok számát. Érdemes emlékeztetni arra, hogy a

brit szakszervezeti mozgalom a világon a legrégebbi és kétségtelenül a legerősebbek egyike. Ez a mozgalom – eltérően a némettől vagy a franciától – politikai vagy vallási okokból sohasem szakadt ketté. Bár a 9 szakszervezetek száma folyamatosan csökkent, 1966-ban még mindig 574 s zakszervezet működött, a munkaképes briteknek körülbelül a felét tömörítve. A szakszervezetek központi csúcsszerve, a Szakszervezeti Kongresszus (TUC) a hatvanas évek második felében mintegy 10 m illió brit dolgozót képviselt. Helyi szinten a kulcsszerepeket az ún. shop stewardok játszották, vagyis azok a bizalmiak, akiket a munkahelyükön választottak. Az ötvenes években a shop stewardok az ipari csaknem valamennyi ágazatban kiépítették pozícióikat. A sztrájkok miatt kiesett (évi) munkanapok száma a század első felében lényegesen magasabb volt, mint 1945 óta bármikor. A brit sztrájkok bűnbakként való beállítása nemzetközi

összehasonlításában sem állja meg a helyét. A hivatalos munkabeszüntetések az összes munkabeszüntető akciónak csak egy kis hányadát alkották; többségüket a nem hivatalos, ún. vadsztrájkok jelentették 1964 és 1967 között a nem hivatalos sztrájkok számát évi 2100-re becsülték. 1969-ben a Munkáspárt előállt saját elképzeléseinek az összefoglalásával, a Sztrájk helyett című tervezettel. A Barbara Castle foglalkoztatásügyi miniszter által kidolgozott javaslatok néhány kérdésben ugyan engedményt tettek a szakszervezeteknek (egyetlen munkaadó se akadályozhatja meg alkalmazottait, hogy valamely szakszervezethez csatlakozzon), viszont két lényeges pontban szigorítást jelentettek. Wilsonék csak annyit tudtak elérni, hogy a TUC főtanácsa ünnepélyesen vállalta: mindent el fog követni a vadsztrájkok megakadályozása érdekében. A birodalomi kapcsolatok átértékelése Az elhúzódó gazdasági válság és az „ipari

kapcsolatok” módosításával összefüggő csatározások kissé háttérbe szorították a brit közvélemény szemében a nemzetközi kérdéseket. Az 1967 nyarán kitört közel-keleti háború újra azt bizonyította, hogy a konfliktusban már egyik félnek sincs szüksége a régió egykori urának a támogatására, de a Munkáspárt októberi konferenciája még mindig nem vonta le a megfelelő következtetéseket. A pénzügyi válság tetőzése aztán kikényszerítette az elkerülhetetlen döntést: 1968 nyarán a kormány bejelentette, hogy feladja a „Szueztől keletre” fekvő pozícióit. A döntés előirányozta, hogy 1971 után egyetlen brit alakulat se maradjon a Perzsa-öböl térségében vagy Szingapúrban; már decemberben át is adták a legnagyobb távol-keleti kikötő dokkjait a független szingapúri kormánynak. Az egykori ázsiai gyarmatokon az amerikai és a japán tőke mindinkább háttérbe szorította a britet. Egészében véve a

Nemzetközösség országainak a jelentősége a szigetország kereskedelmében folyamatosan csökkent; 1966-ban a brit exportnak már csak 26 százaléka talált vevőkre a nemzetközösségi piacokon. Hogy valójában mennyit értek a n emzetközösségi szálak, azt világosan megmutatta az 1965 szeptemberében kirobbant második indiai-pakisztáni háború. És természetesen az is sokatmondó tény, hogy a Nemzetközösség két legnagyobb ázsiai tagjának konfliktusában a felek nem a brit diplomácia közvetítését kérték, hanem a szovjetunióét. Brit katonai segítséget kért viszont a nigériai központi kormány. Wilson nem volt könnyű helyzetben, mert jó néhány munkáspárti politikus a szakadár állammal szimpatizált, és a közvélemény-kutatások szerint a b rit lakosság egy jelentékeny része is igazságosnak tartotta Biafra harcát. London végül mégis teljesítette a lagosi kormány kérését, főként azért, mert Nigéria fedezte a szigetország

olajszükségletének tíz százalékát. A nemzetközösségi kapcsolatok sajátos belpolitikai vonatkozását jelentették az egyre nagyobb számban érkező színes bőrű bevándorlók. Míg a II világháború előtt elsősorban az Ír Köztársaságból és fasiszta uralom alá került európai országokból érkeztek bevándorlók. Addig az ötvenes évek közepétől a legtöbben a (volt) gyarmati országokból érkeztek. 10 A színes bőrű bevándorlók főleg a munkaerőre éhes nagy ipari központok peremén telepedtek le – ahogy ezt több brit szakember elismerte több hasznot, mint terhet jelentettek a brit gazdaságnak. Az 1964-es választási kampányban a Munkáspárt is arra az álláspontra helyezkedett, hogy – bár szavakban elítélte a faji diszkriminációt – „az Egyesült Királyságba érkező bevándorlók számát szabályozni kell”. A széles körben tapasztalható diszkrimináció visszaszorítására a kormányzat külön törvényt is

hozott, az ún. faji kapcsolatok törvényét (RRA), amely kimondta: a bevándorlókat tilos hátrányosan megkülönböztetni a munkavállalásnál, a lakáshoz jutásban és az iskolában. Ez, hogy a brit társadalomban számottevően megerősödött az idegenellenesség, azt jelezte a szélsőséges nacionalista eszméket hirdető Nemzeti Front megalakulása 1966-ban és Enoch Powel pályafutása. Egy újabb törvény a korábbiaknál is szigorúbb akadályokat támasztott mindazok angliai letelepedése előtt, akik nem tudtak felmutatni valamilyen „alapos családi kapcsolatot”. 1964 októbere előtt Wilson álláspontja meglehetősen ambivalens volt a Közös Piaccal kapcsolatban; bár nem zárkózott el a közeledéstől, semmiképp sem lehetett őt a csatlakozás feltétlen támogatójaként jellemezni. Álláspontja azonban fokozatosan megváltozott a Munkáspárt hatalomra kerülését követően – a kemény világgazdasági realitások tudatosították a

miniszterelnökben, hogy Angliának nagyobb szüksége van az EGK-ra, mint annak őrá. 1967 májusában a kormány hivatalosan is előterjesztette kérelmét a Közös Piachoz. Wilsonék nem tudták meggyőzni a francia elnököt arról, hogy Anglia az Egyesült Államoktól Európa felé fordult volna. Nem jutottak közös nevezőre a vámhatárok kulcskérdéseiben sem A brit esélyek érdemlegesen csak De Gaulle 1969-ben bekövetkezett halála után javultak meg, de ennek a haszonélvezője már a következő, tory kormány volt. Észak-Írország 1968. október 5-én megrázó képsorokat láthattak a brit tévénézők milliói egy békésnek indult felvonulásról, amelyet gumibotokkal és vízágyúval oszlattak fel a rendőrök A képernyőn látottak megdöbbentették a briteket, akik egy kicsit mintha meg is feledkeztek volna az Egyesült Királyság negyedik politikai egységéről, a hat északír grófságról. Az angol-ír kapcsolat részletes bemutatására ebben a

dolgozatban nincs lehetőségem, így csak a napjaink drámáihoz vezető fő mérföldköveinek a jelzése lehetséges. A brit szigetnél mintegy háromszor kisebb ír sziget valójában Anglia első gyarmata lett; Oliver Cromwell szilárdította meg, és a gyarmati jellegű uralom akkor kapott vallási dimenziót is: a protestáns hitre tért hódítókkal a reformáció után is katolikusnak maradt írek álltak szemben. A XVIII. század végén a francia forradalom felkelésére bátorította az íreket, de a várt francia segítség elmaradt, és a győztes angolok kimondták az „uniót”: saját parlamentjétől megfosztották Írországot és az Egyesült Királyság integráns részévé tették. A XIX században az ipari fejlődés élén haladó Anglia saját agrárbázisává változtatta Írországot, amelynek lakosait hatalmas adók és éhínségek sújtották. A menekülés egyetlen útja a kivándorlás maradt. 1916 húsvétján Dublinban nagyszabású felkelés

robbant ki, ám ennek a l everése után már valóban elkerülhetetlenné váltak a politikai kompromisszumok. Annál is inkább, mert az írek ellenállása nem csökkent, s 1919-ben megalakult az illegális Ír Köztársasági Hadsereg (IRA). 1921-ben Lloyd George brit miniszterelnök Londonban és Dublinban egyaránt elfogadtatta az ír sziget kettéosztásáról intézkedő törvényt. 1949-ben Dublin kilépett a Nemzetközösségből is, de a munkáspárti kormány által megalkotott írországi törvény leszögezte: az Ír Köztársaságot továbbra is „különleges 11 kapcsolatok” fűzik az Egyesült Királysághoz, s így állampolgárait sem tekintik külföldinek, idegennek. 1922 után az ír kérdés mindenesetre elveszítette azt a kiemelkedő szerepét a brit belpolitikában, amelyet az előző évszázadban élvezett – az 1960-as évek második felében azonban visszatért az északír válság formájában. A hat északi megye mintegy másfél millió

lakosának 35 százaléka katolikus; a protestánsok jelentős része régen bevándorolt skót telepesek leszármazottai. (Az előtérben álló vallási-politikai ellentéteknek van tehát egy etnikai vetülete is.) Egy egységes ír államban viszont a protestánsok szükségképp kisebbségbe kerültek volna, így aztán ők foggal-körömmel ragaszkodtak a Nagy-Britanniával való „unióhoz”. 1921 óta folyamatosan az Unionista Párt, a Konzervatív Párt „északír tagozata” volt hatalmon. A székhelyéről, az északír parlament 12 képviselőt küldhetett a Westminsterbe. Bár papíron tilos volt bármilyen diszkrimináció, a k atolikusok gyakorlatilag mindenütt háttérbe szorultak. A munkanélküliek között háromszor annyi volt a katolikus, mint a protestáns. Észak-Írországban a protestáns munkások átlagkeresete is elmaradt brit társaikétól; az ő „privilégiumok” abban állt, hogy mentesek voltak a katolikusokat sújtó megkülönböztetésektől

és bántalmazásoktól. A katolikusellenes provokációk ugyanis mindennapos jelenségnek számítottak – nem alaptalanul nevezte a brit sajtó a katolikus városnegyedeket ostromlott „gettóknak”. London ritkán szólt bele az északír ügyek irányításába – úgy téve, mintha nem is lenne tudomása a hat grófságban megvalósuló és a brit törvények szellemével ellentétes vallási és politikai diszkriminációról. O’Neill északír miniszterelnök szakított elődeinek merev politikájával, és az óvatos reformok útjára lépett, intézkedései azonban nem elégítették ki a teljes egyenjogúságot kívánó katolikusokat, viszont felbőszítették az előjogaikat féltő protestánsokat. A kormányfő arra, célzott az ír nemzeti mozgalommal szemben engesztelhetetlen gyűlöletet érző Ian Paisley tiszteletes befolyásának az erősödésére, arra a nyugtalanító jelenségre, hogy az általa alapított Szabad Presbiteriánus Egyház egyre több hívet

tudott toborozni. 1967 májusában Paisleyt beválasztották a b elfasti városi tanácsba, hívei nem sokkal később benzinbombát dobtak egy katolikus üzletre, és összevertek egy protestáns asszonyt, amiért eltűrte, hogy lányának katolikus ír udvaroljon. 1967-ben ugyanakkor megalakult a katolikusok által kezdeményezett Polgári Jogok Védelmének Szövetsége. 1968. október 5-ére a katolikus polgárjogi aktivisták felvonulást hirdettek Derrybe. A menetre, melyben három munkáspárti képviselő is részt vett, az Ulsteri Királyi Rendőrség (RUC) egységei brutálisan rátámadtak, s ezzel elkezdődött az északír válság történetének egy újabb fejezete. A hivatalosan „felesleges rendőri túlkapásoknak” minősített akció képei bejárták a világsajtót, és O’Neillt beidézték a D owning Streetre. A kedélyek lecsillapítására a belfasti miniszterelnök törvényhozó gyűlési választásokat írt ki 1969 februárjában. A kisebbségnek tett

engedményként először vezették be az általános választójogot – addig ugyanis vagyoni cenzushoz kötötték a szavazati jogot. A diszkrimináció elsősorban a szegény katolikusokat sújtotta. Egy áprilisi pótválasztáson ugyanakkor a katolikusok a westminsteri képviselővé választották a mindössze 21 éves, baloldali meggyőződésű Bernadette Devlint. 1969 augusztusában aztán elszabadult a pokol A protestáns Orániai Rend ifjúsági szervezetének tagjai, a r ettegett „növendékifjak” augusztus 12-ére felvonulást hirdettek Derrybe, egy 300 évvel azelőtti protestáns győzelem évfordulójára. A katolikusok, sőt az unionisták mérsékeltebb elemei is reménykedtek, hogy a hatóságok betiltják a megmozdulást – erre minden okuk meg is lett volna az előző év eseményeinek fényében. A nyilvánvaló provokációt mégis engedélyezték, és a cs ata nem is maradt el. Amikor elterjedt a hí r, hogy a „ növendékifjak” támadásra készülnek

Derry 12 túlzsúfolt katolikus negyede, Bogside ellen, a lakosok barikádokat emeltek. Amitől tartottak, bekövetkezett – sokan az épületek tetejéről dobálták kövekkel a támadókat. A három napig tartó „bogside-i csata miatt Callaghan belügyminiszter a S cilly szigetén üdülő Wilsonhoz repült, az ír külügyminiszter pedig az ENSZ-be utazott. A szögesdrót kordon mögött közben a bogside-iak kikiálltották a „szabad Derryt”. Az események hatására a puskaporos hordó felrobbant az országrész legnagyobb városában, Belfastban is. Angliából hozott katonákat kellett bevetni, mivel a RUC nem tudott –(és valószínűleg nem is akart)eleget tenni feladatának. Londonban és Belfastban egyaránt éles vita támadt a b rit csapatok bevetéséről: sokan azonnali visszahívásukat követelték. A brit katonák jelenléte objektíve elsősorban a kisebbséget védte. Mások viszont - amellett kardoskodtak, hogy NagyBritanniának teljesen annektálnia

kellene a h at grófságot, ezt a m egoldást azonban az ír protestánsok többsége és a katolikusok egyaránt elutasították, csak októberben távolították el a barikádokat, a járőrszolgálatot pedig a brit katonák vették át. Az 1969-es „barikádháború” új lökést adott az IRA tevékenységének, de egyúttal ketté is szakította a mozgalmat. A „hivatalosnak” nevezett szárny a politikai küzdelemnek adott elsőbbséget az egyéni terrorral szemben, és a katolikus kisebbség maradéktalan egyenjogúsítását előbbrevalónak tartotta a sziget egyesítésénél. Ezzel szemben az „ideiglenes („provisional”) szárny a merényletekre alapozott fegyveres harc kilátástalan útját választotta. A felhalmozódott gondok megoldásának halogatása további, az addigiaknál is drámaibb következményekkel járó események bekövetkezését vetítette előre. CSATLAKOZÁS A KÖZÖS PIACHOZ Heath győzelme 1970 júniusban az ál talános választást az

Edward Heath vezette konzervatívok nyerték meg. A fordulat mögött azonban számos tényező húzódott meg - úgy is fogalmazhatnánk, hogy a munkáspárti kormányzás hat évéről kialakított kép. Ez a kép nem volt túlságosan kedvező. A Munkáspárt politikája mélységes csalódást keltett a szakszervezeti mozgalomban, a sztrájkok száma nőtt, a párt baloldala pedig egyre ellenségesebben szemlélte Wilson tevékenységét. Hogy az ellenzék mégis győzni tudott, az mindenekelőtt azt bizonyította, hogy milyen negatívan értékelték a választók a munkáspárti kormány 1966 óta folytatott gazdaságpolitikáját. A tények: a toryk több szavazatot kaptak, mint a Munkáspárt 1966-ban.Heath szakítani akart mind a wilsoni gyakorlattal, mind pedig az előző tory kormányok politikájával. A mulatós, laza erkölcsű hatvanas évek után nagyobb komolyságot és fegyelmezettséget sürgettek a konzervatívok. A kormányfő helyzetét megnehezítette, hogy -

legalábbis kezdetben - igen rossz viszonyban volt a sajtóval. Az új kormányfő legfontosabb céljának a brit gazdaság fellendítését tekintette - a szándék tehát találkozott Wilsonéval, de a módszerek eltértek. Nem kívánták ugyan a jóléti vívmányok eltörlését, de erősen korlátozni akarták a közkiadásokat. A takarékossági intézkedések ellenére 1971-et mégis a s tagnálás és a gyorsuló infláció jellemezte. Előnytelenül érinti a brit gazdaságot, hogy 1971-ben leértékelték a dollárt és a London kénytelen volt hozzájárulni a font viszonylag magas árfolyamához, az egy dollár = 2,6 font arányhoz. 1972-re a kereskedelmi mérleg erősen deficitessé vált és júniusra válságos helyzetbe került a font. A pénzügyminiszter a font lebegtetése mellett döntött A munkanélküliek száma túllépte a kritikus egymilliós szintet, de még mindig nem volt jele az ipari beruházások remélt bővülésének, amit az adócsökkentések is

támogatni 13 próbáltak. A Heath- kormány tény, hogy átértékelte elképzeléseit és olyan lépéseket tett, amelyeket ellenzékben élesen elítélt volna. Novemberben ismét a bérstop eszközéhez nyúlt az infláció megfékezése érdekében: 90 napra befagyasztották a b éreket és az árakat a friss élelmiszerek és az importcikkek árának kivételével. Bevezették az ún. küszöbmegállapodás fogalmát, aminek az alapján az áremelkedések arányában a fizetések is akkor nőhettek, ha a megélhetési költségek emelkedése meghaladja a 7%-ot. A Heath- kormány hozzálátott az ipari kapcsolatok megreformálásához. 1971-ben megszavaztatott az ipari kapcsolatok törvénye. Kötelezte a szakszervezeteket, hogy vétessék magukat hivatalos nyilvántartásba, mert anélkül nem illeték meg őket a kivívott jogaik. A regisztráció azonban kötelezettségek egész sorát is maga után vonta, egyebek között azt, hogy ismét tilossá vált szolidaritási

sztrájkot szervezni. A nemzetközi vonatkozású kérdések közül egyetlenegy sem korbácsolta fel annyira a szenvedélyeket, és osztotta meg annyira a brit közvéleményt, mint az Európához, azaz a Közös Piachoz való csatlakozás. A többség számára a probléma nehezen áttekinthetőnek tűnt: az első csatlakozási kísérletet még Macmillian- kormány tette meg 1963-ban, ez azonban éppúgy a francia elnök ellenállásán bukott meg, mint Wilson próbálkozása 1967ben. 1969 áprilisa után viszont megváltozott a helyzet; De Gaulle lemondása utat nyitott a brit törekvések érvényesülésének, az Élysée- palota új ura, Georges Pompidou ugyanis nem osztotta elődjének angolfóbiáját. 1970 decemberében elvi döntés született arról, hogy a „hatok’’ megbeszélést kezdenek Nagy Britannia, Írország, Norvégia és Dánia felvételéről. A britek közül sokan még a hetvenes évek elején is gyanakodva néztek a Csatorna túlpartjára és érzékeny

presztízsveszteségként élték meg a k özeledés szükségességét. Legnyomósabb aggályok: a m ultinacionális vállalatok szerepének a n övekedése, a brit gazdaság idegen erőknek való alárendelődése és az élelmiszerárak jelentékeny drágulása. A Munkáspárt 1967-es tervezete alapján, megindultak az érdemi tárgyalások Brüsszelben, s mivel ezek a vártnál gördülékenyebben haladtak, már 1972. január 22-én alá is írták a brit csatlakozásról szóló egyezményt. Az 1973. j anuár 1-jétől életbe lépett egyezmény Nagy Britanniának hatéves átmeneti időt adott a közös vámhatár teljes bevezetéséig. A közös piaci agrártermelők támogatása, termékeiknek a v ilágpiaci árnál drágábban való megvétele Angliának igen komoly anyagi veszteséget jelentett. „Véres vasárnap” Észak – Írországban Sok problémát örökölt a Heath- kormány, de valószínűleg egytől sem szabadult volna szívesebben, mint az ulsteri

válságtól. Nem sokkal a választások után, július közepén az Orániai Rend megtartotta Belfastban hagyományos provokatív felvonulását -12 ezer brit katona volt jelen, de Chichester-Clark miniszterelnök további háromezer brit katonát kért, de mivel a f elét sem kapta meg, 1971 márciusában lemondott. Utódja Brian Faulkner sem tudta azonban az indulatokat kordában tartani s már ősszel olyan hírek terjedtek el, hogy ő is szeretne lemondani. Az ulsteri protestánsok körében három irányvonal kristályosodott ki: az óvaatos reformokra hajlóké -Faunkerrel, azoké, akik Észak-Írországot beolvasztották volna NagyBritanniába -Paisley-vel és azoké, akik egy teljesen független, tehát Írországtól és NagyBritanniától egyaránt különálló északír állam gondolatával szimpatizáltak, vezéralakja Carig volt. Faulknert azonban végül nem Paisley vagy Carig hívei buktatták meg, London állította félre. 14 Az előzmények: 1971. augusztus

9-ére virradóan a brit főparancsnokság nagyszabású razziát tartott Belfast katolikus negyedeiben, és több mint 300 embert bírósági eljárás nélkül internált. A jogi alapot a több évtizede nem használt rendkívüli törvény adta meg. Többé nem kínálgatták a „ békevonalak” őreit forró teával, a bombamerényletek sokasodtak, hol egy moziban, hol egy zsúfolt kocsmában robbant pokolgép. Belfast ostromlott város képét nyújtotta. A végzetes fordulópont mégsem itt h anem Észak-Írország második legnagyobb városában, Derryben következett be 1972 január 30-án. Ezen a véres vasárnapon egy nem engedélyezett, de mindvégig békés polgárjogi felvonulás résztvevőire páncélkocsik és ejtőernyősök támadtak rá, az ír fővárosban pedig 30 ezres tömeg rohanta meg a b rit nagykövetséget; az épületet porig égették, megakadályozva a tűzoltók közbelépését is. A „véres vasárnap’’ után a H eath- kormány sem térhetett ki

északír politikájának gyökeres felülvizsgálata elől. A Downing Street 10 m árcius végén bejelentette: egy évre felfüggeszti az északír kormány működését és az országrészt közvetlenül London irányítása alá helyezi. Carig fenyegetően hangsúlyozta: ha London beleegyezne az Ír Köztársaság és ÉszakÍrország egyesítésébe, az UDA a polgárháborút és Ulster függetlenségének a kikiáltását is vállalná. A katolikusnegyedek zöme ún zárt területekké (no-go areas) vált, ahová még rendőrök sem merészkedtek be; irányításukat gyakorlatilag a szélsőséges szervezet emberei látták el. A Heath- kormánynak néhány gesztussal bizonyítani kellett, hogy komolyan gondolja a vál ság rendezését. Írországgal, amelyben egy népszavazás elsöprő többséggel jóváhagyta a Közös Piachoz való csatlakozást, javultak a kapcsolatok, különösen, miután Cosgrave lett a miniszterelnök. Whitelaw 600 internáltat szabadon engedett és

tűzszüneti ajánlatot tett az IRA-nak, amit csak az 50 ezer belfasti asszony kérésére fogadott el. A béke azonban mindössze 13 napig tartott, megszegésével egymást vádolták a felek. Ezután jött el a véres péntek, amikor az IRA „ideiglenes” szárnyának tagjai 22 bombát robbantottak fel Belfastban, kilenc ember halálát okozva és százat megsebesítve. Válaszul a brit hadsereg végrehajtotta az ún. Motorman-hadműveletet; a világháború óta nem vontak be ennyi katonát egyetlen brit akcióba sem. Az IRA emberei ki tudtak szökni, a katolikusok viszont egyre ellenségesebbé váltak a brit katonákkal szemben. A miniszter által kezdeményezett kerekasztal-tárgyaláson még a mérsékelt katolikus elemeket képviselő Szociáldemokrata és Munkáspárt (SDLP) sem volt hajlandó részt venni. De távol maradtak Paisley tiszteletes hívei is. 1974 január 1-től a közvetlen brit uralom mindenesetre véget ért Észak-Írországban. Az olajválság

szorításában 1973-1974: Az első olajválság az egész világgazdaság számára olyan kihívást jelentett, amelyet talán csak az emlékezetes 1929-es válsághoz lehet hasonlítani. Az 1973-as energiaválság megmutatta, hogy a vezető ipari országok, gazdaságilag és politikailag egyaránt rendkívül sebezhetők. 1973 októberében kirobbant a negyedik arab-izraeli háború: 1967ben Egyiptom és Szíria megtámadta Izraelt Két nappal a hadműveletek kezdete után az olaj világpiaci ára 75%-kal emelkedett, az év végén pedig már a januári ár négyszeresét kérték az olajtermelő országok. Nagy- Britannia semlegesnek nyilvánította magát a háborús válságban a kormányzat álláspontját így foglalta össze Home külügyminiszter: „Mindig figyelni fogok Izrael és az arab országok véleményére, de elsődleges feladatom a brit érdekek figyelembe vétele”. Az olajembargó kisebb nehézséget okozott Nagy- Britanniának, mint sok más nyugati országnak:

a Közel-Keletről származó olajimportja „csak” 15%-al csökkent. 15 A bányászszakszervezet már többször bírálta a kormányt bányák bezárása és a munkavédelmi intézkedések elhanyagolása miatt; 1973 tavaszán-nyarán szinte egymást érték a bányászszerencsétlenségek. A bányászok jövedelme is elmaradt a brit munkások átlagkeresetétől. 1972-ben, hathetes sztrájk eredményeképpen, sikerült ugyan némi béremelést kiharcolniuk, de 1973 októberében a szakszervezet vezetősége a kormány által ígért 13%os emelést elutasította, és megtiltotta túlórák és hétvégi műszakok vállalását. Az energia szűkössége miatt az illetékes állami szervek korlátozták az áramfogyasztást és megtiltották a villanyreklámokat. Február 4-én a bányászszakszervezet tagjait a vezetőség megszavaztatta arról, hogy hirdessenek-e sztrájkot: 81% igennel voksolt. Az ipari üzemek tulajdonosai megrettentek, mert ezzel a háromnapos munkahét

fennhatósága is veszélybe került. Február 20-án a szénbányákban leállt a munka. A kommentátorok elmarasztalták a miniszterelnököt, mondván, ha idejében enged, nagyobb presztízsveszteség nélkül kerülhetett volna ki a zsákutcából. Egyre több tory látta úgy, hogy nincs más megoldás, mint az általános választás mielőbbi kiírása. Úgy látszott, hogy Heath maga nem rokonszenvezett ezzel a megoldással. A miniszterelnök végül feladta a játszmát és február 28-ára az urnákhoz szólította a briteket. A Munkáspárt vegyes érzelmekkel fogadta a bejelentést: a kormányzat csökönyössége ugyan a malmára hajtotta a vizet a szigorú energiakorlátozások viszont a lakosság számottevő részét a szakszervezetek s általában a munkáspártiak ellen hangolták. A toryknak azonban nem kedveztek a választás előtti napok fejleményei. Február közepén Wilson roppant ügyes sakkhúzással bejelentette, hogy „társadalmi szerződést” kötött

a szakszervezetekkel, munkáspárti győzelem esetén tehát nem kell a sztrájkok mindent elborító hullámától tartani. Február 25-én két további kudarc érte a konzervatívokat Az aznap nyilvánosságra került külkereskedelmi jelentés rekordméretű deficitről tanúskodott, Powell pedig felszólította mindazokat a torykat, akik ellenezték a közös piaci tagságot, hogy inkább a Munkáspártra szavazzanak. A két nagy párt vetélkedésének árnyékában a liberálisok és a skót, illetve walesi nemzeti pártok, az SNP, illetve a Plaid Cymru is vérmes reményekkel készültek a választásra - talán soha nem tűnt ily közelinek számukra az „áttörés”. Az ő reményeik nem is bizonyultak alaptalannak - a konzervatívoké és a Munkáspárté annál inkább. 1929 óta első ízben fordult elő, hogy a választók egyetlen pártnak sem adtak abszolút többséget. A toryk vesztesége csaknem katasztrofális volt. A nagy pártok iránti bizalom hanyatlásának

haszonélvezői egyértelműen a kis pártok voltak. Különösen a liberálisok teljesítménye érdemleges. Miután egy párt sem kapott abszolút többséget, a miniszterelnöknek módja volt arra, hogy egyenlőre hivatalban maradjon és megpróbáljon valamilyen koalíciós kormányt alakítani. Heath a liberálisok vezérével, Thorpe-pal kezdett tárgyalásokat, de eredménytelenül. Március 4-én aztán föl is adta a próbálkozásokat és benyújtotta lemondását. Dicstelenül kellett távoznia: nem sokat tudott beváltani a négy évvel korábban tett ígéreteiből .Március 5-én így ismét Wilson kapott kormányalakítási megbízást. KI KORMÁNYOZZA NAGY-BRITANNIÁT? Küzdelem az inflációval A hetvenes évek közepére a brit politikai gondolkodás egyik sűrűn vitatott kérdése lett, hogy a vadul gyorsuló infláció és az erősödő sztrájkmozgalom mellett meddig marad kormányozható az ország. Úgy vélték, hogy a közhangulat emlékeztet az 1939-esre: az

tapasztalható, mint a világháború kitörésének az előestéjén. Aktuálisabb példára hivatkozott a 16 Nobel-díjas amerikai közgazdász, Frideman: „Azt hiszem, ha igazán releváns példát keresünk Nagy-Britannia számára, akkor az Chile, előbb Allendével, majd pedig a katonai puccsal”. Hozzátette: nem ismeri annyira a szigetországot, hogy meg tudja mondani, az államcsínyt „a bal vagy a jobboldal erői” hajtják majd végre. A támadások elsődleges célpontjai a szakszervezetek voltak: „A szakszervezeteknek a s ztájk-fegyver hetekig tartó könyörtelen használatával képesek olyan káoszba taszítani Nagy-Britanniát, amilyent még a Luftwaffénak sem sikerült elérnie” -állította. A brit kormányzati gépezet működésében valóban mutatkoztak zavarok. Joggal mutatott rá Crossman egy 1974-es írásban, hogy az inflációval összefüggő gondok ellenére a fennálló rendszerrel szemben nem alakult ki tömeges elégedetlenség. A

küzdelemben résztvevő felek többnyire a status quo megőrzésére törekedtek, akár a hanyatló ipari övezetekben levő munkahelyek megőrzéséről, akár az életszínvonal védelméről, akár a szakszervezetek jogairól volt szó. A Downing Streetre visszaköltöző Wilsonnak minden politikai érzékére és tapasztalatára szüksége volt ahhoz, hogy egy kissebbségi kormány élén is szilárd vezetést biztosíthasson az országnak. Az új kabinet a kipróbált régi politikusok mellett néhány új embert is felvonultatott. A balszárnyat Tony Benn és Michael Foot képviselte: mindketten elszántan küzdöttek a s zakszervezeti jogok védelméért, az állami tulajdon szférájának a kiterjesztéséért és a Közös Piachoz való csatlakozás megakadályozásáért. Wilson néhány nappal kormányzásának megalakulása után bejelentette azt, amire már régóta várt az egész ország: vége lett az energiakorlátozásoknak és a háromnapos gyári munkaheteknek,

mert megállapodás született a szénbányászokkal. Rövidesen a b érekkel kapcsolatos korlátozó intézkedéseket is megszüntették. A Szakszervezeti Főtanáccsal kötött „társadalmi egyezmény” lényege abban állt, hogy néhány népszerűtlen rendelet, mindenekelőtt pedig az ipari kapcsolatok törvényének eltörlése fejében a szakszervezeti központ vállalta: mindent meg fog tenni a bérkövetelések önkéntes korlátozására. A „társadalmi egyezménytől” nem kevesebbet vártak a munkáspárti vezetők, mint a brit gazdaság krónikus bajainak az orvoslását, az alacsony termelékenység és a m agas infláció leküzdését. Valamilyen orvosságra pedig égető szükség volt, mert a Wilson-adminisztráció nemcsak hatalmas fizetési mérleghiányt és 15%-os inflációt örökölt, hanem általános gazdasági pangást is. Nyilvánvaló volt: a munkáspárti kormány jövője azon múlt, hogy milyen választ tud adni az olajválsággal összefüggő

recesszió kihívására. Az új pénzügyminiszter első költségvetése emelte a jövedelemadót és a közös piaci országok gyakorlatával összhangban álló hozzáadottérték-adót. Healey jelentős nyugdíjemeléseket is kilátásba helyezett és a kormány több vitatott, reprezentatív „nagyberuházást” leállított. 1974-ben a nemzetközi színtéren is számos olyan esemény történt, amely érintette a szigetországot. Májusban a közös-piaci brit tagság lelkes hívének, Brant nyugatnémet kancellárnak le kellett mondania. Utódja, Helmut Schmidt inkább a francia orientációt erősítette. Még drámaibb őrségváltásra került sor Washingtonban, ahol Heath barátjának, Nixon elnöknek távoznia kellett a Watergate-botrány miatt; helyét az addigi alelnök, Gerald Ford vette át. Portugáliában a szegfűk forradalma elsöpörte a korrupt Salazar-rendszert, s ez a brit diplomáciát annyiban érintette, hogy a lisszaboni választások utat nyitottak a

portugálok afrikai gyarmatainak, Angolának és Mozambiknak a f üggetlenné válásához és az egész délafrikai térség átrendeződéséhez. A Wilson-kormány parlamenti többség hiányában is működőképesnek bizonyult, de csak idő kérdése egy újabb választás kiírása. Valószínűleg ezt tartotta szem előtt Healey pénzügyminiszter is, amikor július végén csökkentette a forgalmi adót és hagyta, hogy a 17 választást követő hat hónapban a bérek kétszer olyan gyorsan emelkedjenek, mint az árak. A bányászat leszerelése kedvezően befolyásolta a lakosság hangulatát. 1974 szeptemberében Wilson bejelentette, hogy október 10-re írja ki a választást. A rövid parlament így mindössze 184 napot élhetett. A Munkáspárt győzött, de többsége továbbra sem vált meggyőzővé. A politológus szemével vizsgálva a pártok tömegbázisát, a fő tendenciák nem változtak túl sokat az ötvenes évek eleje óta. A döntő csatát gazdasági

fronton kellett megvívnia az új Wilson-kormánynak. 1975 júiusára már 26%-osra(!) emelkedett az infláció, a fizetésimérleg-hiány pedig túllépte elsősorban az olajimport drágulása miatt - a 3 és fél milliárd fontot. Olaszország és Írország kivételével az EGK egyetlen országában sem volt ekkora infláció! 1975 januárjára 700 ezerre nőtt a munkanélküliek száma. A Wilson-kormány stratégiája: a p énzügyi hiány fedezését elsősorban nemzetközi hitelek felvételével kívánta megoldani. A bérek gerjesztette infláció letörését eredetileg a „társadalmi egyezménytől” várták, de 1975 köz epére kiderült, hogy reményeik illuzórikusak voltak. 1975 júliusában ezért a k ormány ismét a b érkorlátozás közvetlenebb eszközeihez nyúlt. Az emelések mértéke nem haladhatja meg a heti 6 fontot, az akkori heti átlagkereset 10%-át. Az ipari termelés területén a fejlődés katalizátorának a szerepét az 1975 őszén létrehozott

Nemzeti Vállalkozási Hivatalnak (NEB) kellett betöltenie. Feladata lényegében az állami vállalkozások körének a kiterjesztésére irányult. A NEB a kormánytól kapott 1 milliárd fontos költségvetésből megszerezte a legnagyobb brit autógyár, a British Leyland tőkéjének 95%-át, és ellenőrzése alá vonta a repülőgépgyártás jelentős részét is. A munkáspárti kormánynak véglegesen dűlőre kellett vinnie a közös piaci tagság ügyét is. Előbb azonban újra akarta tárgyalni a Heath által aláírt egyezmény néhány pontját közös mezőgazdasági politika, költségvetési hozzájárulás és a nemzetközösségi kapcsolatok kérdéseit. A közvélemény alakításában döntő szerepet játszó sajtó jó része - az üzleti körökkel összhangban - ugyancsak a Közös Piac mellett állt ki, noha 1975-ben csaknem 2 és fél milliárd fontos deficit mutatkozott az EGK-országokkal folytatott brit kereskedelemben. A legnagyobb veszteséget a

közös agrárpolitika okozta. A népszavazást júniusban rendezték meg: a jogosultak 65%-a szavazott - kétszer annyian igennel, mint nemmel! A gazdasági gondok közepette reménysugár volt az északi-tengeri olaj. A tenger mélyén, Skócia partjainál rejtőző kincset még 1969-ben fedezték fel brit geológusok, de igazi jelentősséget az 1973-as olajválság adta meg. Az olaj kitermelése 1975-ben kezdődött meg az állami Brit Nemzeti Olajvállalat irányításával, igen magas költségekkel; a viharos Északitenger mélyéről csak hatszor akkora ráfordítással lehetett hozzájutni a „fekete aranyhoz’’, mint a Közel-Keleten. Tory őrségváltás és Wilson lemondása A Munkáspártot az bátoríthatta, hogy vetélytársainak is megvolt a maguk baja. 1975 januárjában a Konzervatív Párt különbizottsága úgy határozott, hogy a jövőben a pártnak minden évben újra kell választania elnökét. Az első menetben, amely gyakorlatilag egy bizalmi

szavazással ért fel, Margaret Thatcher volt oktatási miniszter 130 szavazatot kapott, Heath pedig csak 119-et - meg is sértődött annyira, hogy nyomban visszavonta jelöltségét. A következő fordulóban Thacher riválisa, William Whitelaw, James Prior, John Peyton és Geoffrey Howe volt.Február 10-én, a második szavazáson az történt meg, ami még sohasem fordult elő a brit történelemben: egy politikai párt nőt választott vezérének! Margaret Thathcher lett a konzervatívok vezetője. Parlamenti képviselővé először 1959-ben választották, de politikai érdeklődése már jóval hamarabb feléledt. Egyetemistaként Churchill volt a példaképe 18 1976. március 16-án Wilson bejelentette, hogy visszavonul A közvélemény valamilyen rejtett okot, titkot gyanított és keresett. Kiderült: néhány munkatársának már 1974-ben jelezte, hogy szeretne visszavonulni s e szándékáról II. Erzsébetnek is szólt 1975 decemberében. Tény, hogy 1976-ban már

nyolc évet tevékenykedett miniszterelnökként többet, mint előtte bárki a háború óta Belefáradhatott tehát az állandó pénzügyi válságokba, csatározásokba, de ő maga egy másik szempontot is kiemelt, nevezetesen azt, hogy nem kívánja megfosztani a fiatalabbakat a vezetés lehetőségétől. Végül egy nála négy évvel idősebbet választottak utódjául. Callaghan győzött a mérsékeltek és a jobbszárny összefogásával. Callagham a Munkáspárton belül sokkal kevésbé látványosan emelkedett, mint Wilson, a jobbközépen azonban erős támogatást tudott magának szerezni. Pénzügyminiszterként 1964 és 1967 között nem sok dicsőséget aratott, belügyminiszterként viszont (1967-1970) határozottságát és rugalmasságát egyaránt bizonyítani tudta. Amikor Callaghan 1976 áprilisában átvette a kormányzást, még nem sejtette, hogy fél éven belül az évtized legsúlyosabb pénzügyi válságával kell megbirkóznia. A krízis váratlanul

robbant ki, mert 1976 első negyedévében az inflációt végre sikerült valamelyest csökkenteni és Healey megállapodott a Szakszervezeti Főtanáccsal: augusztustól a béremelések mértéke egy évtizedig nem haladhatja meg a 4,5%-ot. A brit fizetési mérleg hiánya azonban egyre csak nőtt s nyilvánvalóvá vált, hogy az országnak külső pénzügyi segítségre is szüksége lesz a gyorsan mélyülő válság átvészeléséhez. A kormány először nem akart a különféle feltételeket támasztó Valutaalaphoz (IMF) fordulni, ezért ötmilliárd fontnyi készenléti hitelt vett fel észak-amerikai és nyugat-európai bankoktól. Healey bejelentette, hogy egymilliárd fonttal (!) csökkenti az állami kiadásokat. A Munkáspárt szeptemberi kongresszusán Callaghan „új realizmust” sürgetett és elmarasztalta az előző évek során követett keynesi alapelveket. Közben folytatódott a font árfolyamának zuhanása: október elején egy fontért már csak másfél

dollárt adtak. A kilátásokat rontotta, hogy a gazdag olajexportáló arab államok, amelyek jövedelmük jelentős részét a londoni bankokban helyezték el megkezdték betétjeik kivonását. A valutatartalékok gyors adaptálása világossá tette, hogy további hitelek nélkül a júliusban felvett összegek törlesztése sem lesz lehetséges. Szeptemberben London úgy döntött, hogy nincs más választása és a Valutaalaphoz fordult. A 39 milliárd fontos kölcsön fejében az IMF előírta, hogy a következő évben két és fél milliárd fonttal kell lefaragni a közkiadásokat, a pénzkínálatot korlátozni kell és a British Petrol cég részvényeiből legalább 500 millió fontnyit újra magánkézbe kell juttatni. 1975-re a brit állam a nemzeti jövedelmének már 58%-át sajátította ki. A munkáspárti kormány elsősorban a liberálisokkal kötött taktikai szövetségnek köszönhette, hogy egészen 1979-ig hatalmon tudott maradni. Új választások kiírása

valószínűleg vereséget hozott volna. A liberálisok sem kívántak újabb választást, annál is kevésbé, mert vezetőjük, Thorpe távozását a párt éléről botrányos körülmények kísérték. Utódja, az 1967-es abortusztörvényt előterjesztő David Steel tulajdonképpen örömmel fogadta Callaghan együttműködési ajánlatát, de kérdés volt, hogy mi lesz a függetlenségüket mindig féltékenyen őrző liberálisok válasza. Steelék fő feltétele az volt, hogy a Munkáspárt ne terjesszen elő újabb államosítási javaslatokat, emellett kérték azt is, hogy a kormány minden indítványáról konzultáljon velük, mielőtt a parlament elé terjesztené azokat. Cserébe Steel pártja nevében megígérte a 13 liberális képviselő alsóházi szavazatait. A munkáspárti-liberális paktum 18 hónapig volt érvényben, s fő haszonélvezője kétségkívül Callaghan volt. 19 Hatalomátruházás Skóciában és Walesben? A paktum megkötését követő

másfél évben a brit politikai élet egyik központi kérdésévé a skóciai és walesi nemzeti törekvések jövője vált. Rövid történeti visszapillantás az előzményekre: a kelta eredetű skótok és a walesiek megsértődnek, ha angolnak nevezik őket; nemzeti büszkeségük gyökerei a középkorba nyúlnak vissza. A mintegy 2,7 m illió lakosú Walesben, az írek sikerein felbuzdulva, a két világháború között értelmiségiek kezdeményezésére megalakult a w alesi nemzeti párt, a Plaid Cymru. Ez arra törekedett, hogy Walet kiragadja Anglia karjaiból és ezért domíniumi státust követelt, a walesiek zöme azonban nem értett egyet ezzel az állásponttal. A fenséges várak és vadregényes tájak országának gazdasági elmaradottsága csak fokozódott Angliához képest. A legjelentősebb iparág, a szénbányászat évről évre kevesebb munkahelyet kínált, de folyamatosan hanyatlott a m ásik tradícionális ágazat, a v astermelés is. A tőke

általában a kifizetődőbb, jobb infrastrukturális háttérrel támogatott angliai beruházásokat részesítette előnyben. A Plaid Cymru vezetője, Gwynfor Evans ügyesen összekapcsolta az önálló walesi gazdaságpolitika követelését a n yelvi-kulturális hagyományok ápolásával. A Wilson-kormány Cardiffban létrehozta a Walesi Államtitkársági Hivatalt, élén egy államminiszterrel. 1967-ben a Plaid Cymru-nak már 30 ezer tagja volt Ugyanebben az évben a londoni parlament megszavazta a walesi nyelvtörvényt, amely biztosította a kelta cymri egyenjogúságát az angollal. Még látványosabban tört előre a Skót Nemzeti Párt, az SNP; igaz, mögötte a walesinél jóval erősebb, évszázados múltra visszatekintő skót nemzeti mozgalom állt. A skótok mély közösségi érzésekkel kötődnek egymáshoz és a szülőföldjükhöz, erősebben, mint az angolok. Anglia és Skócia végleges politikai unióját 1707-ben mondták ki a két parlament

egyesítésével, a s aját oktatási és jogrendszerüket azonban meg tudták őrizni a skótok. 1885-ben külön skótügyi minisztériumot hoztak létre A mozgalom szócsöve, a Scottish Nationalist című lap már 1903-ban felvette egy önálló skót párt gondolatát. Az elgondolás a húszas években öltött testet. Skócia gazdaságára az ipari hanyatlás, a magas munkanélküliség és a növekvő arányú kivándorlás nyomta rá a bélyegét, s e vonások a II. világháború után is meghatározók maradtak. Az SNP vezetősége így arra az álláspontra helyezkedett, hogy „teljes képtelenség két országot egy kabinettel kormányozni’’, ezért autonómiát követelt, igényt tartva az önálló külpolitika bizonyos elemeire is, mint például a skót ENSZ-képviseletre. A macmilliani „jólét” éveiben az SNP befolyása erősen visszaesett, 1959-ben a szavazatoknak mindössze 1%-át kapta meg. 1967-ben Hamiltonban a párt megszerezte első londoni

mandátumát. Az SNP elsősorban a konzervatívok rovására erősítette pozícióit Bázisát főleg a Felföld, a szigetek és a városi értelmiség alkotta. Mi ellen tiltakoztak a skótok a hetvenes években? A legnagyobb iparág, a hajógyártás jelentősen visszaesett, és harmadára csökkent a szénbányákban foglalkoztatottak száma. Északkelet-Skócia világhírű whiskytermelése jórészt angol kézen volt, s így a nyereségből kevés maradt az „ország” határain belül. A Felföldön a juhtartás és a gyapjút hasznosító kötöttáruipar biztosított némi munkalehetőséget, de egészében véve a skóciai munkanélküliség az angliai kétszerese volt. Mostohábbak voltak a lakásviszonyok is A legfájóbb seb azonban az olaj volt: bár az évtized közepére a tengeri olajkitermelés mintegy 60 ezer új munkahelyet teremtett, a profit oroszlánrésze elhagyta Skóciát. Az SNP eltörléséhez hozzájárult az a körülmény is, hogy sokáig sem a

Munkáspártnak, sem pedig a konzervatívoknak nem volt kidolgozott koncepciója a walesi és a skót nemzeti törekvések kielégítéséről. A Lord Kilbrandon elnöklete alatt tevékenykedő Alkotmányjogi Bizottság 1973-ra elkészített ugyan egy jelentést: ez a hatalomátruházás mellett foglalt állást. A munkáspárti kormány 1974-es Fehér Könyve, a Kilbrandon20 bizottság javaslataira építve, azt indítványozta, hogy Walesben és Skóciában egyaránt hozzanak létre törvényhozó gyűléseket, a skótokénak szélesebb jogkört biztosítva, mint a walesiekének. Ígéretének megfelelően a Munkáspárt 1976-ban az Alsóház elé terjesztette a Skóciáról és Walesről szóló törvényjavaslatot, s a liberálisok támogatásával el is fogadtatta. A brit parlamenti gyakorlat által megkívánt harmadik szavazáson azonban a toryknak - néhány munkáspárti képviselő segítségével - sikerült megtorpedózniuk a d ecentralizációs tervet. A Callaghan

kormány azt a feltételt szabta, hogy a törvények életbe lépéséhez egy skóciai, illetve walesi népszavazásra is szüksége lesz, az ellenzéknek sikerült e feltételt még valamivel kiegészítenie. Eszerint a népszavazások eredményét csak akkor lehet pozitívnak tekinteni, ha az összes választásra jogosultnak legalább a 40%-a igennel szavaz. 1979 márciusának elején, Skóciában az urnákhoz járulók 52%-a voksolt ugyan igennel, ám mivel a r észvételi arány csak 63,5%-os volt, ők a szavazni jogosult polgároknak csak egyharmadát alkották. Walesben a lakosság 59%-a ment el szavazni és összességében mindössze 12% voksolt a törvényjavaslat mellett. Megállapítható tehát, hogy a „brit tudat” a skót és walesi függetlenségi törekvések figyelemre méltó erősödése ellenére is mély gyökeret eresztett. Az unió ellenértékként az erősebb fél pozíciójában levő Anglia kénytelen volt fejlődési lehetőségeket adni Skóciának és

Walesnek. Jóval több gondot okozott Észak-Írország. Májusban a „hatalom megosztása” ellen tiltakozó protestáns belfasti Munkástanács sztrájkot hirdetett, aminek a hatására a helyi kormányzat összeomlott és Észak-Írországot ismét London ellenőrzése alá helyezték. 1976-ban kibontakozott a békemozgalom. Az év folyamán csaknem 300-an vesztették életüket a m erényletekben. A Callaghan-kormány kifogyott az ötletekből és tehetetlenül sodródott az eseményekkel. Az észak-írországi erőszak hulláma közben magába Angliába is átcsapott, hiába hozott a l ondoni parlament törvényt a „t errorizmus megakadályozásáról” 1976-ban. A Munkáspárt búcsúja a hatalomtól 1977 nyarán kissé fellélegezhetett a k ormány: az infláció 1975-ös csúcspontjáról, 25%-ról 9 -10%-ra csökkent és a font árfolyama is javult. A Szakszervezeti Főtanács képviselőivel kötött júniusi megállapodás előirányozta, hogy a bérnövekedés

mértéke ne haladja meg az évi 10%-ot és apály következett be a sztrájkokban is. A fizetési mérleg ismét többletet mutatott s az ország hozzákezdhetett az IMF-kölcsön törlesztéséhez. „Ez lenne a munkáspárti csoda?” - tette fel a kérdést a Sunday Times. Mindennek fényében a legtöbben 1978 folyamán újabb általános választásra számítottak, de Callaghan másként döntött. Úgy határozott a miniszterelnök, hogy a „társadalmi szerződésbe” beiktat egy újabb „szakaszt” is: egy 5%-os ár- és béremelési plafont az infláció további csökkentésére .A szakszervezet viszont határozottan el is utasította Callaghan tevét. 1978 szeptemberében megszűnt a liberálisokkal kötött szövetség is, mert Steel pártja több mindent nehezményezett. Októberben a Munkáspárt szokásos évi konferenciája is elvetette a b éremelések 5%-ra korlátozását. A felháborodott fémmunkás-szakszervezet decemberben kilenchetes sztrájkkal 15%-os

béremelést harcolt ki a Fordnál és példáját mások is követni akarták. Az elégedetlenség telén olyan sztrájkhullám bontakozott ki, amilyenre az 1926-os általános sztrájk óta nem került sor. Jóvátehetetlenül megromlott a viszony a munkáspárti kormány és a legfőbb szövetségesei, a szakszervezetek között, Callaghan népszerűsége pedig zuhanásszerűen kezdett csökkenni. Miután 1979 márciusában a s kóciai „ h atalomátruházási” törvény meghiúsult, a csalódott skót párt 11 képviselője is megvonta támogatását a kormánytól. Az általános választást május 3-ra írták ki. 21 1979 tavaszán a M unkáspárt már nem azzal a K onzevatív Párttal állt szemben, amellyel 1974-ben kellett megmérkőznie. Thatcher vezetésével kidolgozott radikális program nyíltan szakított a toryk háború utáni „pragmatikus paternalizmusával” és „ellenforradalmat” hirdetett meg az individum szabadságának maradéktalan

helyreállítására. A program azt a következtetést szűrte le, hogy Nagy-Britannia a legjobb úton van afelé, hogy a kelet-európai típusú szocialista állammá váljon. A Thatcher-programban az elsődleges célok között szerepelt az infláció lehető leggyorsabb megfékezése, az állami költségvetés drasztikus lefaragása és a n acionalizált vállalatok reprivatizálása. Az állampolgároknak jelentékeny adócsökkentést ígért, valamint azt, hogy az önkormányzati lakásokban élők fokozatosan megvásárolhatják otthonukat. Nagy hangsúlyt kapott a szakszervezetek diktatúrájának megtörése, a bűnözés visszaszorítása és a közrend erősítése. A konzervatívoknak számottevő előnyt jelentett jobb szervezettségük, s az, hogy a közvélemény-formáló lapok többsége őket támogatta. A sikeres tévérendező, Gordon Reece pedig életszerűen ható, ám aprólékos pontossággal kidolgozott jeleneteket tárt a nézők elé arról, hogy milyen

közvetlen asszony Mrs. Thatcher A Munkáspárt választási stratégiája ezzel szemben alapvetően defenzív volt. Nagy elszántsággal védte a kormányon töltött évek mérlegét, hangoztatva, hogy a Munkáspárt politikája mentette meg az országot az energiaválság súlyosabb következményeitől. A konzervatívok fölényes győzelmét főként az segítette, hogy a Közép- és DélAnglia szakképzett, jól kereső és így az adócsökkentési ígéretek iránt fogékony munkásainak számottevő része átpártolt a torykhoz. A hetvenes évek végének konzervatív előtörése ismét rávilágított arra a régi kérdésre, hogy egyáltalán miért szavaz a brit munkásosztály harmada rendszeresen a torykra. London és Helsinki: az „enyhülés” koordinátái A hetvenes évek brit politikájáról adott kép nem lenne teljes, ha nem utalnék röviden a szigetország nemzetközi környezetében és kapcsolataiban bekövetkezett változásokra. A Közös Piachoz való

csatlakozás arra ösztönözte Londont, hogy Európa felé forduljon és ugyanerre sarkallta az a k örülmény is, hogy az Egyesült Államokhoz fűződő „különleges viszony” fokozatosan „természetes viszonnyá” értékelődött le. Az évtized végére már igen kevés maradt a vi lágháború alatt még valóban globális brit-amerikai viszonyból, elsődlegesen Anglia romló gazdasági helyzete és gyengülő politikai-katonai pozíciói miatt. Ennek ellenére a szigetország egész sor kérdésben az Egyesült Államokra szorult. Különösen vonatkozott ez a katonai együttműködésre. Az Egyesült Államokkal szembeni pozícióvesztést London a brit érdekeket jobban szolgáló Európa-politikával kívánta ellensúlyozni. Churchill 1948-ban a brit külpolitika fő irányait „három ölelkező körként” határozta meg: Nagy-Britannia és a Nemzetközösség, Nagy -Britannia és az Egyesült Államok, valamint Nagy-Britannia és Európa. A következő

negyedszázadban az első kör teljesen széttört, a második erősen összezsugorodott, a harmadik viszont folyamatosan bővült .A hetvenes évek nemzetközi politikájának egyik meghatározó vonása, a Kelet és a Nyugat közötti enyhülés kibontakozása tovább tágította ezt a bizonyos harmadik kört. A fogalom fokozatosan kiegészült a keleti féllel is. Az „enyhüléshez” vezető fejlemények sorából is kiemelkedett az NSZK új „keleti politikája” és az 1972-ben Moszkvában aláírt szovjet-amerikai SALT-I szerződés, amely a stratégiai nukleáris fegyverek korlátozásáról intézkedett. Ugyanebben az évben létrejött a négyhatalmi egyezmény Nyugat-Berlinről, 1973-ban pedig Bécsben megkezdődtek a középeurópai haderő-csökkentési tárgyalások. 22 Ilyen előzmények után kerülhetett sor az „enyhülési” folyamat csúcspontjának is tekinthető Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezletre a finn fővárosban. Anglia

ragaszkodott ahhoz is, hogy az európai biztonságról folytatott tárgyalásokon az Egyesült Államok és Kanada is részt vegyen. A helsinki dokumentum négy „kosárba” csoportosította az elfogadott alapelveket: az első a biztonsági kérdésekkel, a második a gazdasági-tudományos együttműködéssel, a harmadik a humanitárius kérdésekkel foglalkozott. Az amerikai állásponthoz hasonlóan a brit delegáció is kiemelt jelentősséget tulajdonított az emberi jogoknak, a kommunista blokk vezetőinek bosszúságára. A javuló nemzetközi légkör a közvetlen brit-szovjet kapcsolatokat is megélénkítette. Harold Wilson 1975 f ebruárjában Moszkvába látogatott, ahol gazdasági és tudományos megállapodást írtak alá és a brit fél -egymilliárd dolláros hitelt is felajánlott a Szovjetuniónak a kétoldalú kereskedelem fejlesztésére. Kelet-Közép-Európáról a b rit közvéleményben sokáig meglehetősen leegyszerűsített és homályos kép élt. A

közép-európai országokat egységes tömbként, a Moszkvához fűződő brit kapcsolatok függvényében értékelte. A hetvenes években London a legnagyobb érdeklődéssel talán Lengyelország és Jugoszlávia felé fordult, valószínűleg azzal is összefüggésben, hogy a világháborúban mindkét állam a szövetségese volt. Csehszlovákiával 1968 ut án igen fagyossá váltak a kapcsolatok, de Berlinnel továbbra is az „össznémet ügyek” keretében foglakozott. Romániát - „önálló” külpolitikája miatt Washingtonnal együtt London is kissé felértékelte Hazánk a brit vezetők komolyabb érdeklődését -1956 után először - az 1968-as gazdasági reformkísérlet kapcsán váltotta ki. Egészében véve megállapítható, hogy az „enyhülés” időszakában Nagy-Britannia jóval kisebb ütemben igyekezett kihasználni a kelet-európai kapcsolatok fejlesztéséből adódó lehetőségeket, mint a nyugat-európai országok többsége. E téren

fordulatot csak a Thatcherkormány hozott a nyolcvanas években A BRIT TÁRSADALOM A HETVENES ÉVEKBEN Szegény Észak - gazdag Dél A nyolcvanas évektől visszatekintő brit publicisták gyakran hangsúlyozták, hogy a hetvenes évek legalább olyan mély változásokat hoztak az előző évtizedekhez képest, mint a harmincas évek első fele a húszas évekhez képest. Jó tükre a változásoknak a sajtó, amelyben a „vigadó Londonról” szóló cikkeket gyorsan háttérbe szorították a sztrájkokkal foglakozó beszámolók. Egy újságíró szavaival élve: a h atvanas évek után a „m ásnaposság” hangulata lett úrrá az országon és „a válságok az élet mindennapos jelenségeivé” váltak. 1978-ban az Egyesült Királyság lélekszáma 55 millió 836 ezer fő volt. Az évtized közepén, 1975-1976-ban először fordult elő, hogy a sziget-ország népessége abszolút értelemben csökkent. A születések számának nagymérvű megfogyatkozása mellett ehhez

a kivándorlás is hozzájárult. Észak felől, Skóciából indulva két szembetűnő vonást érdemes kiemelni; a régi nehézipari központok további hanyatlását és a keleti partvidék fellendülését az olajnak köszönhetően. A skót olajipar központja, Aberdeen elvesztette egykori patináját, Angol látogatói elsősorban azt irigyelték, hogy az újabb skót rendeletek szerint a pub-ok (kocsmák) egész nap nyitva tarthattak. A felföld viszont többé-kevésbé megőrizte misztikus varázsát, mert a technikai fejlődés nyújtotta civilizációt csak igen szűk kapukon engedte be. Hosszú 23 viták után azonban vízi s egy atomerőmű is létesült. A főváros a félmillió lakosú Edinburgh továbbra is csak adminisztratív és kulturális centrum maradt. Skócia helyzete egészében véve mostohább volt a brit sziget legtöbb részénél, a hetvenes évek közepére Észak-Anglia még rajta is „túltett”. A munkanélküliek aránya itt magasabb volt,

mint Skóciában. Az ok a hagyományos iparágak gyors hanyatlása volt A paraszti élet, kissé archaikus keretek között továbbra is élénken zajlott. Ami a textilipar egykori országos - és világhírű - központját, Lancashire-t illeti, az 7 millió lakosával a h etvenes években is a l egnépesebb országrész maradt. A gyapot persze teljesen elvesztette régi szerepét, s a „gyapotvárosok” közül azok kerülték el a katasztrofális hanyatlást, amelyek képesek voltak új iparágakra átállni. Manchester: bár új elektronikai és könnyűipari üzemek épületek, az ipari forradalom egykori központjának „slumosodása” feltartóztathatatlannak bizonyult. Egyre többen vándoroltak el Liverpoolba, amelynek gazdasági életére továbbra is hatalmas kikötője nyomta rá bélyegét. Az ír bevándorlás a I I világháború után sem szűnt meg, így a hetvenes években a lakosság igen jelentős hányada volt ír. Egész Angliában itt épült a legkevesebb

lakóház A liverpooli iskolákat sújtotta a legnagyobb tanárhiány. Yorkshire legnagyobb városa, Leeds nem vesztett lakosságából, pezsgés tükrözte, hogy London után itt kérték a legtöbbet az üzleti irodák bérleti díjaként. Jóval nehezebben alkalmazkodott az új kihívásokhoz a Leedstől 30 mérföldre délre fekvő Sheffield, a fémfeldolgozás egykori centruma. A város mindenekelőtt evőeszközeinek köszönhette hírnevét, az évtized közepén azonban a brit áruházakban kínált kések és villák többsége már Dél-Koreában vagy Tajvanon készült. Anglia „szíve”, Közép-Anglia, főként pedig nyugati fele sokkal nagyobb mértékben vette ki a részét a háború utáni gazdasági fejlődésből, mint az Észak .A „fekete ország” centruma, Birmingham több, mint egymillió lakosával az ország második legnagyobb városává vált, amelyben több, mint ötezer ipari üzem működött, másfélezer iparágat képviselve. A fejlődés a

Midlands jelentősebb városainak a külső képében is megmutatkozott: Manchesterrel és Liverpoollal ellentétben a régi városmagokat lebontották és modern, betonból és üvegből építkező központokat alakítottak ki. Wales gondjairól a Plaid Cymru kapcsán már volt szó. Az évtized elején még vérmes reményeket fűztek a d él-Walesi acélipar fejlődéséhez, ezek azonban szertefoszlottak 19791980-ra. Az elektronikai ipar megtelepítése elsősorban a női munkaerőnek kínált bizonyos elhelyezkedési lehetőségeket. Az említésre méltó beruházások közé tartozik a Milfordöbölben épített olajfinomító és az anglesey-i atomerőmű Észak-Wales megőrizte elsődlegesen mezőgazdasági jellegét. Egyike azon kevés országrésznek, amelyek töretlen fejlődést mutattak, a viszonylag kis lélekszámú, Walesszel „átellenben” fekvő, nem egészen kétmilliós Kelet-Anglia volt, rekordütemben nőtt a lakossága. Az országrész tengerpartja révén

részesült az észak-tengeri olaj megalapozta fellendülésből és felújított kikötői révén jelentékenyen bővítette a közös piaci országokkal folytatott kereskedelmét. A gazdasági recesszió és a munkanélküliség a l egkevésbé a „gazdag Délt” érintette, a munkanélküliek aránya a hetvenes évek második felében sem érte el az 5%-ot. S végül néhány szót Londonról. A hetvenes évek végén a Nagy-londoni Tanács igazgatása alá mintegy 7 millió ember tartozott, bár 1961 ót a 17%-kal csökkent a város lakossága. Az ipari jellegű állások száma azonban jóval nagyobb arányban, legalább 50%-kal lett kevesebb. Anglia hajléktalanjainak mintegy a harmada összpontosult a metropoliszban A belső környezet elhanyagoltságával függött össze, hogy az itt lakók inkább a Munkáspártra adták szavazatukat. London peremén csúcstechnológiát képviselő ágazatok is megtelepedtek, a belváros pedig 1977-ben már több, mint kétmilliárd font

bevételre tett szert a 11 és fél millió turistának köszönhetően. 24 Fekete vagy fehér színekkel tehát nem festhető le a hetvenes évek Nagy-Britanniája; dinamikus fejlődés és feltartóztathatatlan hanyatlás egyaránt jellemezte. A jövedelemstatisztikák és a Lord Diamond vezette Királyi Bizottság vizsgálódásai szerint a fő tendencia valóban a jövedelmi különbségek csökkentése volt. E trend összefüggött a progresszív adózással és a különféle szociális juttatásokkal a változás azonban nem volt olyan mértékű, hogy alapvetően átalakította volna az egyes rétegek közötti gazdasági hierarchiát. Bár kétségtelenül csökkent a leggazdagabbak kezében koncentrálódott vagyon aránya, lényegi módosulásokra nem került sor. A brit társadalom történetének paradoxona, hogy a demokratizálódás folyamata úgy tudott kibontakozni, hogy közben csak igen kevéssé érintette a „felsőbb osztályok” gazdasági pozícióit.

Chateaubriand mondta, hogy a franciák az egyenlőséget mindig többre becsülték a szabadságnál -a szigetországban viszont ennek inkább az ellenkezője érvényesült. A középosztály legszembetűnőbb változása talán öntudatának erősödése volt. A középosztálybeliek növekvő hányada az inflációért és anyagi gondjaiért elsősorban a harcias szakszervezeteket, vagyis a munkásságot tette felelőssé. A társadalmi határok felülről történő hangsúlyozásával érdekes módon „rímelt”, hogy a hetvenes évek válságai nyomán mintha megfogyatkoztak volna a munkásság reményei a „középosztályosodásra”. Legalábbis erre lehet következtetni azokból a közvéleménykutatásokból, amelyek során számottevően többen sorolták magukat a munkásosztályhoz, mint tíz-tizenöt évvel azelőtt. A hetvenes évek második felében több kutató is arra a következtetésre jutott, hogy a b rit társadalomban a l egélesebb választóvonal már nem

a munkások és a középosztály, hanem a britek és a bevándorolt színes bőrűek között húzódik. Rex és Tomlinson kifejezésével ők voltak az „osztály alattiak”. „A bevándorlók az utolsók, akik megkapják az állást, és az elsők, akik elvesztik.”A bevándorlók pontosan érezték, hogy sok brit miként vélekedett jelenlétükről. London után a legtöbb bevándorló az iparilag fellendülő Birminghamben telepedett le, mintegy százezren, a v áros lakosságának csaknem 10%-át alkotva. Azokban a birminghami körzetekben, amelyekben a lakosok egyötöde színes bőrű volt, az ingatlanárak jóval a városi átlag alá süllyedtek. 1976-ban egy állami bizottság elnöke figyelmeztetett: Nagy-Britannia színes bőrű polgárai - akiknek 40%-a már a szigetországban született - nem fognak belenyugodni a „másodosztályú állampolgárságba. cserében egy magasabb életszínvonalért, a munkalehetőség kilátásáért”. Ügyesebben illeszkedtek be a

brit társadalomba az indiai és pakisztáni bevándoroltak, sokan sikeres kisvállalkozókká, üzlettulajdonosokká váltak, bár vallási okokból - többségük nem is igyekezett teljesen asszimilálódni. Szociálpolitikai intézkedések A toryk már a h atvanas években gyakran hangoztatták, hogy a társadalom anyagi jólétének növekedésével egyre kisebb szükség lesz a háború után kiépített „jóléti államra”. A „jóléti” intézmények és szolgáltatások iránti igény azonban az életszínvonal emelkedésével sem csökkent. Még a t ory kabinet szavaztatta meg 1973-ban a szociális segélyek körét újraszabályozó törvényt. Munkanélküli-segélyre számíthatott, aki állása elvesztését megelőzően legalább ötven héten át biztosítási hozzájárulást fizetett; a segély egy évig járt. Aki ezután sem tudott magának munkát találni az ún. kiegészítő segélyt kaphatott A sztrájkolók nem kaphattak sem munkanélküli- sem pedig

kiegészítő segélyt. A táppénz tekintetében a törvény úgy intézkedett, hogy mindazok az alkalmazottak vagy egyéni vállalkozók, akik biztosítási díjat fizettek, 26 hétig fizetésük arányában kaphatnak segélyt, és ha továbbra is keresőképtelenek maradnának, akkor meghatározott alapösszegre 25 számíthatnak, időbeli korlátozás nélkül. Külön törvény intézkedett a munkájukban megrokkantakról, valamint az özvegyekről és az árvákról. 1973-ban részlegesen átszervezték a Nemzeti Egészségügyi Szolgálatot is, de ez kevéssé érintette a lakosságot, mivel főként az adminisztratív irányítást akarták egyszerűsíteni. A nyomtatott és az elektronikus sajtó gyakran panaszkodott az egészségügyre és nem is ok nélkül, mert például a kórházi műtétekre várakozók listája egyre nőtt az évtized folyamán. Komoly gondokat okozott, hogy számos gyógyintézményben nem volt elég specialista. A lakáskérdésben: a hetvenes

évek végére több volt a lakás, mint a háztartás! A házépítésekben a magánerős építkezések a munkáspárti kormányzat éveiben is túlszárnyalták az állami-önkormányzati jellegűeket: 1978-ban például 152 ezer magánépítésű házra 136 ezer önkormányzati jutott. A lakásállomány nagyobbik felében, egészen pontosan 54%-ában a tulajdonos lakott, 32%-át a helyi önkormányzatoktól bérelték, 14%-át pedig magánszemélyektől. A hajléktalanokat, akiknek a s zámát az évtized második felében százezernél is kisebbre becsülték, a helyi önkormányzatok általában bed and br eakfast-et „ágyat és reggelit” nyújtó olcsó panziókban helyezték el, szociális segélyalapjuk terhére. A lakások 3%-a nélkülözte a fürdőszobát, több mint a felében volt telefon. A családok többsége saját autóval is rendelkezett, 10%-uk többel is. Ahogy az ötvenes években a televízió volt a s láger, úgy a h etvenesekben a színes tévé vált

azzá. A háztartásvezetés egyszerűségét szolgálta, hogy gyorsan terjedt a fagyasztószekrények használata. 26 TARTALOMJEGYZÉK MACMILLAN MINISZTERELNÖKSÉGE 1.o „Sosem volt ilyen jó dolgotok” (1957-1959) A tory kormányzás hanyatlása (1959-1964) A Munkáspárt feltámadása 1.o 3.o 5.o WILSON MINISZTERELNÖKSÉGE 6.o A viktorianizmus alkonya Az időnyerés hónapjai Elszalasztott lehetőségek A birodalmi kapcsolatok átértékelése Észak-Írország 6.o 7.o 8.o 10.o 11.o CSATLAKOZÁS A KÖZÖS PIACHOZ 13.o Heath győzelme „Véres vasárnap” Észak-Írországban Az olajválság szorításában 13.o 14.o 15.o KI KORMÁNYOZZA NAGY-BRITANNIÁT? 16.o Küzdelem az inflációval Tory őrségváltás és Wilson lemondása Hatalomátruházás Skóciában és Walesben? A Munkáspárt búcsúja a hatalomtól London és Helsinki: az „enyhülés” koordinátái 16.o 18.o 20.o 21.o 22.o A BRIT TÁRSADALOM A HETVENES ÉVEKBEN 23.o Szegény Észak –

gazdag Dél Szociálpolitikai intézkedések 23.o 25.o 27 IRODALOMJEGYZÉK Egedy Gergely: Nagy-Britannia története Aula kiadó, 1998 Egedy Gergely: Nagy-Britannia története 1945-1987 Budapest, 1991 28