History | Higher education » A Kárpát-medence etnikai és demográfiai változása 895 és 1920 között

A Kárpát-medence etnikai és demográfiai változása 895 és 1920 között Bevezető Az előadás a következő kérdéseket járja körül: 1. Hogyan alakult a Kárpát-medence etnikai összetétele? 2. Hogyan hatottak egymásra az itt élő népek? 3. Hogyan viszonyult a magyar állam és a magyarság a más nemzetiségűekhez? Vizsgált történelmi korok: 1. A középkori magyar állam (9-15 század) 2. A török megszállás következményei és az újratelepülés (16-18 század) 3. A Magyar Királyság és a nacionalizmus (1790-1920) A Kárpát-medence elmúlt 1000 évét alapvetően 3 forrásból származó népesség alakította: 1. A honfoglalás előtt itt élő népcsoportok 2. A honfoglaló magyarok és a velük érkezett nomád népcsoportok 3. A későbbiekben betelepülő népcsoportok A magyar állam és nép szemléletében meghatározó szerepet játszott a nomád múltunk. A nomád törzsi államok ugyanis egyáltalán nem törődtek azzal, hogy milyen

származású népelemek kerültek uralmuk alá, csak az volt a fontos, hogy hozzájáruljanak a fegyvereikkel, adójukkal és tehetségükkel az állam felvirágzásához. Ez az ősi szemléletmód egészen a n acionalizmus megjelenéséig jellemezte a m agyar közgondolkodást. Uralkodó dinasztiánk kivétel nélkül rendkívül toleránsak voltak a különféle etnikumokkal szemben. Magyarország gyakran volt része, vagy vezetője több államot átfogó birodalmi kereteknek. Ez is nagymértékben elősegítette a különböző népekkel való pozitív bánásmódot. A különféle népek magyar uralom alá kerülése után egyébként hasonló forgatókönyvet követett a mindenkori magyar uralkodóréteg, az újonnan érkezők vezetőit magába integrálta, ezzel érdekelté tette a f ennálló rendszer támogatásában, a közrendű elemeket pedig a r osszabb esetben a m agyar jobbágyok sorsára kényszerítette, jobb esetben pedig széleskörű kiváltságokkal ruházták

fel, az aktuális történelmi helyzetnek megfelelően. A Kárpát-medence etnográfiáját tanulmányozva 2 tendencia rajzolódik ki. Az első, hogy ütközőterületről van szó, tehát nyugatról és keletről is egyaránt érkeztek ide az elmúlt 1000 éve alatt jelentős népcsoportok, itt alkotva meg egy rendkívül izgalmas és színes, a k eleti és nyugati hagyományokra és civilizációra egyaránt épülő kultúrát. A másik, hogy egyértelműen kimutatható az itt élő magyarság rendkívüli asszimilácós ereje, anélkül, hogy ezt állami beavatkozás segítette volna elő. Ez kép a 19 századtól módosult ugyan, de akkor már a nacionalizmus játszott döntő szerepet, nem a tolerancia. 1. A középkori magyar állam (9-15 század) Nemzetiség Fő Százalék Magyar és kabar 4-500000 66-71% Szláv, frank, avar(?) 200000 29-33% Összesen 6-700000 100% 1.1 A honfoglalás-kori Kárpát-medence etnikai megoszlása 1 A honfoglalás során itt talált szláv

népesség elsősorban a peremterületeken és a Dunántúlon helyezkedett el. A következő 2 évszázadban fokozatosan beolvadtak a magyar népességbe, jelentős szókinccsel gyarapítva a magyar nyelvet, illetve bizonyos fölművelési eljárásokat is tőlük vettünk át, például a szőlőkultúrát. A történelem vitás kérdései közé tartozik a honfoglalás-kori avar népesség léte. A forrásokból tudjuk, hogy a 8-9-század fordulóján jelentős avar népesség élt itt. A 9 század elején frank csapatok zúzták szét az Avar Kaganátust. A katonai vereség azonban nem ad választ arra a kérdésre, hogy miért nincs nyoma ennek az avar népességnek sem a helynevekben, sem a m agyar nyelvben, ellentétben a szlávokkal. Az korabeli harcmodor alapján nem tételezhető fel, hogy teljesen kiírtották az avarokat, az pedig, hogy elhagyták volna addigi hazájukat, forrásaink alapján kizárt. Itt kerülnek képbe a székelyek. Ez a magyar nyelvet beszélő, ám

erős török-kazár kulturális hatásokat mutató népcsoport származása körül máig folynak a viták. Ami tény, hogy nincs nyoma nyelvcserének, tehát annak, hogy a magyar előtt más nyelven beszéltek, de egyértelműen kimutatható az is, hogy nem a honfoglaló magyarokkal érkeztek a Kárpát-medencébe. Véleményem szerint ez arra utal, hogy már a h onfoglaló magyarok megérkezése előtt letelepedett egy magyar nyelvű népcsoport a Kárpátmedencében, csatlakozott az avarokhoz, majd 895 ut án az Árpád vezetésével érkező honfoglalókhoz, de továbbra is megtartotta a különállását. Ez az elmélet László Gyula professzor nevéhez fűződik, ám a történészek többsége nem látja bizonyítottnak. A honfoglalás utáni időszakra vonatkozólag megállapíthatjuk tehát, hogy a magyarság jelentős létszámbeli fölényben volt az itt található népekkel szemben, és ekkor alakult ki a középkorra általánosan érvényes 80%-os magyar etnikai

többség. A magyarság egy tömbben települt le, elsősorban az ország legtermékenyebb, a nomadizálásnak, majd később a földművelésnek legkedvezőbb alföldi területeken. A magyar feudális állam kialakulásában döntő szerepet játszottak a hazánkba érkező nyugati, elsősorban német papok és lovagok. Jelentős számban először 973 után mutathatók ki, miután a quedlingsburgi birodalmi gyűlésen Géza térítőpapokat kért I. Ottó császártól. István mátkája, Gizella kíséretében nagyszámú bajor lovag és szerzetes érkezett Magyarországba, ám számuknál sokkal nagyobb volt jelentőségük, hiszen a Koppány feletti győzelmet is elsősorban nekik köszönhette István. Erről a küzdelemről egyébként korabeli krónikás a németek (István) és magyarok (Koppány) megfogalmazást használja, ezzel is alátámaszthatom a fenti állításomat. István álláspontját a nem magyarokat illetően világosan tükrözi a fiának, Imre hercegnek írt

Intelmek című művében: „Mert amiként különb-különb tájakról és tartományokból jönnek a vendégek, úgy különb-különb nyelvet és szokást, különb-különb példát és fegyvert hoznak magukkal, s mindez az országot díszíti, az udvar fényét emeli, s a külföldieket a pöffeszkedéstől 1 Tóth Péter Pál: A nemzetközi vándormozgalom szerepe a népességfejlődésben (w3.kshhu) elrettenti. Mert az egynyelvű és egyszokású ország gyenge és esendő Ennélfogva megparancsolom neked, fiam, hogy a j övevényeket jóakaratúan gyámolítsad és becsben tartsad, hogy nálad szívesebben tartózkodjanak, mintsem másutt lakjanak. Ha pedig le akarnád rombolni, amit építettem, vagy szétszórni, amit összegyűjtöttem, kétségkívül igen nagy kárt szenvedne országod.” 2 Ez nem csak a nálunk fejlettebb kultúrát és civilizációt elterjesztő nyugati eredetű népességre vonatkozott, hanem, mint látni fogjuk, a nomadizáló, keletről

érkezett török származású töredéknépek esetében is. A „vendég” egyébként ebben a korban a hazánkba érkező, nem magyar eredetű népességet jelenti, jól elhatárolva az „idegentől”, akik a nem magyar és nem hazánkban élő népességet jelentették (tehát mindenki mást). A középkori magyar állam területére a 1 1-13. század folyamán nyugatról több hullámban is érkeztek hospesek (vendégek). Az első nagy nyugati csoportokat franciák és vallonok alkották. Összefoglaló nevén olaszoknak nevezték őket, és róluk tanúskodnak az Olaszi és Tállya helységnevek, valamint a szerémségi Fruška Gora (Frank hegy). Ők bukkannak fel a korabeli városainkban, elsősorban Esztergomban és Székesfehérváron telepedtek meg és honosították meg a nyugati városi kultúrát. A második hullám főként németekből állt. Flandirából érkezett telepesek Erdély déli részén, Szászföldön, illetve Észak-Magyarországon, a Szepességben

kaptak földet az uralkodótól. Ott jelentős kedvezményekben részesültek és óriási szerepük volt a fejlettebb nyugati mezőgazdasági technológiák meghonosításában. A 11-12. század folyamán a már említett keleti bevándorlók az úzok és besenyők voltak, akiket egy tömbben telepítettek le, elsősorban határvédelmi feladatot rájuk bízva. Széleskörű jogaik biztosították, hogy megőrizzék identitásukat, és majd csak a 14-15. századra olvadnak be teljesen a magyarságba. 1200 körül bukkannak fel először a forrásokban a dél-erdélyi Fogarasi Havasok legelőin félnomád életmódot folytató román pásztorok. Ők téli és nyári legelőik között vándoroltak, ezért el tudták kerülni, hogy a feudális államhatalom kiterjessze rájuk a hatalmát. 1.2 Magyarország népei a 12 század végén 2 István: Intelmek (Magyar Elektronikus Könyvtár, www.mekhu) A tatárjárás 1241 é s 1242 között óriási pusztulást okozott a középkori

magyar településszerkezetben. A főként az ország középső területeit érintő mongol hadjárat során a becslések szerint 20-50%-os pusztulást okozott. Az adatok hiányossága miatt nehéz meghatározni a valódi emberveszteséget, hiszen sok falu lakossága nem pusztult el, hanem egyszerűen kihasználták a lehetőséget és egy másik földesúr földjére költöztek, ahol nem voltak olyan nyomasztóak a szolgáltatási kötelezettségeik. 1.3 A tatárjárás A mongolok távozása után szinte azonnal megindult az ország elpusztult területeinek ú jranépesítése. Mivel a n em a l eginkább érintett területeken volt a legnagyobb a népsűrűség, ezért a sűrűbben lakott területekről spontán népesség vándorlás indult be és szolgaállapotú magyarok ezrei költöztek a lakatlanná vált pusztákra, jobb életet remélve. Az Alföld benépesítését szolgálta Béla azon intézkedése, amellyel befogadta az országba a k unokat és jászokat. A

besenyőkhöz hasonlóan egy tömbökben telepítette le őket, lehetőleg a DunaTisza-közének pusztásabb területein (Kis- és Nagy-Kunság, Jászság), ahol kiválóan lehetett folytatni a nagyállattartó nomád életmódjukat. Ezek a pogány, nomád népek több száz évre megőrizték a magyarságtól eltérő kultúrájukat és életmódjukat. Fontosnak tartom megjegyezni, hogy ekkor honosították meg a kunok a szürkemarhát, amely ma már hungarikumnak számít. Nyugatról újabb német elemek érkeztek, de közel sem olyan nagy számban, mint korábban. Ennek oka a nagy nyugati telepesmozgalom befejeződése, a népességfelesleg csökkenése volt. Viszont ez a német hullám elsősorban a bimbózó magyar városokat erősítette, innentől kezdve beszélhetünk valódi városi kultúráról Magyarországon. Náluk sokkal nagyobb számban érkeztek a Felvidékre csehek, morvák és lengyelek, akik az ott élő, még nem asszimilálódott szláv népességgel együtt a

mai szlovák nép ősei lettek. A Kárpátaljára ekkor kezdik meg betelepülésüket a rutének, akik ettől az időtől kezdve egyre nagyobb számban települnek át az orosz és lengyel területekről. Ekkor válik jelentőssé a román betelepülés is, már számottevő a jelenlétük, elsősorban a dél-erdélyi területeken és a Bánátban. A tatárjárást követő telepítési hullám után a legjelentősebb népességmozgás a törökök elől menekülő szerbek megjelenése a déli határszakaszon a 1 5. század folyamán. A szerb menekülők egyre tömegesebb beáramlása majd csak Mohács után válik meghatározó tényezővé a térségben. A szerbek nagyon fontos szerepet játszanak Mátyás király hadseregében, mint a dunai flottila sajkásai illetve ők honosítják meg a később igazi hungarikummá vált könnyűlovas, portyázó egységeket, a huszárságot. A török hódítás előtti Magyarország etnikai képe a fentieknek megfelelően rendkívül színes

volt. Jelentős 1.4 Huszár a 15 században kisebbségek éltek a határokon belül A magyarság ekkor körülbelül 80%-a volt a teljes lakosságnak, amely hozzávetőlegesen 3,5-4 millió lehetett. 1.5 Magyarország etnikai térképe 1500-ban 2. A török megszállás és következményei (16-18 század) A közhiedelemmel ellentétben, a török korszak alatt bekövetkező népességpusztulás nem kizárólag a török és tatár csapatoknak köszönhető, hanem jelentős részben a császári és magyar egységek voltak a felelősek ezért a számunkra olyan tragikus 150 évért. Ebben a fejezetben a török hódítás hatását vizsgálom meg, illetve az azt követő újratelepítés által okozott változásokat. Ha szemügyre vesszük a magyar etnikai tömböt ért pusztulást, akkor két időszakot kell kiemelnünk a fent említett korszakból, mégpedig a 16-17. század fordulóján zajlott 15 éves háborút, illetve a 17. s zázad végén folyó felszabadító harcokat.

Ez a körülbelül kétszer 15 év okozott olyan mértékű népesség csökkenést és szerkezetváltást a Kárpát-medencében, ami meghatározta az elkövetkezendő 300 évet és napjaink politikai helyzetét is. A harcoknak leginkább kitett Dunántúl megszállt részein volt az egyik legnagyobb mérvű a magyarok pusztulása. A legfontosabb török hadiút környékén a törökökkel ellenséges magyarokat elüldözték, vagy rabszolgaszíjra fűzték és szisztematikusan végrehajtott telepítésekkel balkáni népcsoportokat telepítettek be a török megszállók. Itt elsősorban szerbekre és bosnyákokra kell gondolnunk, akik jelentős számban részt vettek a török adminisztrációban, hadseregben és különféle kiszolgáló munkákban. Ennek megfelelően privilégizált helyzetbe kerültek a magyarokkal szemben és ez jelentős feszültséget eredményezett a térségben. Hogy a törökök mennyire tudatosan igyekeztek hozzájuk hű – nem is feltétlenül

mohamedán – lakosságot telepíteni a legfontosabb területekre, azt mutatja a Budától északra is létrejövő szerb falvak hálózata, de jó példa a Balaton parti román pásztortelepülések kialakulása. A helyzetet jól jellemzi Redinger Jakab története Ez a s vájci vallási fanatikus a 17. században élt Szent küldetésének tartotta a törökök megtérítését, így Magyarországra utazott, ahol 1663-ban az éppen Érsekújvárt ostromló nagyvezírt kereste fel, hogy megmentse a lelkét a pokoltól. Nem tudni miért, de a nagyvezír nem végezte ki a svájcit, hanem több hónapi fogság után szabadon engedte. A fogság unalmas hetei alatt Redinger összeállított egy török szótárt a leggyakoribb szavakkal. Később kiderült, hogy ez a „török szótár” kizárólag szerb szavakat tartalmazott! Tehát a m agyarországi "törökök” jelentős mértékben szerbek, illetve bosnyákok voltak. Ezek a törökökhöz hű balkáni népek a felszabadító

háború alatt, illetve után elhagyták az országot és török fennhatóság alá húzódtak. A kutatások szerint a Dunántúlon a Mátyás-korabeli 900.000 fős, elsősorban magyar népesség a 18. század elejére 700-800000 főre csökkent, az etnikai arány ráadásul sokkal kedvezőtlenebb lett a magyarokra nézve. Az alföldi területek szintén hasonló mértékű veszteséget szenvedtek. Békés vármegyében volt időszak, amikor egyetlen település sem létezett. A túlélő népesség itt is mocsaras-ártéri helyekre húzódott, illetve az olyan mezővárosokba, amelyek szultáni birtokok voltak és védelmet élveztek legalább a portyázó török-tatár csapatok ellen, hiszen a magyarok és császári zsoldosok is gyakran rajtaütöttek egy-egy településen. Az Alföld déli részén, a S zerémségben és a Bánátban 1700-ra szinte teljesen eltűntek a Mátyás alatt még virágzó magyar falvak százai, helyükre szerbek és románok települtek be. A Maros

vonalától északra is létrejöttek szerb és román települések, de ezeket a még ott élő magyarok rendkívül ellenségesen fogadták, gyakran elüldözték őket. Fennmaradt a 17 századból Ali csanádi alajbég panasza, aki hiába telepített üresen álló birtokaira rácokat (szerbek), a hódmezővásárhelyiek azzal fenyegették, hogy megnyúzzák és megsütögetik őket. Emiatt inkább visszaköltöztek a korábbi, délebbre fekvő településeikre. Erdély különleges helyzetet élvezett a török uralom alatt. A fejedelmek általában rendkívül türelmes politikát folytattak a más vallású és nemzetiségű alattvalóikkal szemben. Ez volt az oka, hogy a vallásháborúba süllyedt Európában a béke szigeteként tekintettek rá az üldözöttek és telepedtek oda, hogy biztonságban éljenek tovább. Így kerültek Erdélybe a morva habánok, akiket szentháromság-tagadó vallásuk miatt üldöztek a kontinensen. Ők teremtették meg a később

nemzetközi hírre szert tett erdélyi kerámiaipart. Ekkorra a román betelepülés mértéke már olyan nagy volt, hogy több mint a lakosság felét adták. Két fő településterületük volt, északon a Máramaros vidéke, a Partium és Dél-Erdély. Mivel a háborúk sújtotta területek elsősorban az ország középső területein voltak, a peremterületeken nem okozott akkora kárt a katonaság dúlása. Így e területek lakossága - itt a ruténokra, szlovákokra és a románokra gondolok - közel sem szenvedett olyan mértékű veszteséget, mint a magyarok. 2.1 Magyarország népsűrűsége 1720-ban A felszabadító harcok és a R ákóczi-szabadságharc lezárulta után Magyarország lakossága a források alapján körülbelül 3,5-4 millió lehetett. Ez megegyezik a 200 évvel korábbi helyzettel, tehát levonhatjuk azt a következtetést, hogy a törökkor alatt a népesség száma stagnált. Azonban, ha közelebbről vesszük az etnikai arányokat, egyértelműen

kiviláglik, hogy gyökeres fordulat történt a magyarság rovására és a más etnikumú népek javára. Sajnos ezt az időszak nem dokumentálható etnikai eloszlás szempontjából, illetve rendkívül bizonytalan eredményeket kapnánk, ezért majd a 1 8. század végi népszámlálások adataira alapozva fogom ismertetni a helyzetet, addig azonban felvázolom az újratelepítés politikáját, hatását. A különösen a déli területeken nyilvánvaló pusztulás helyrehozatalában egyrészt hivatalos állami és magánföldesúri kezdeményezésekről beszélhetünk, de rendkívül fontos volt a spontán népmozgás szerepe is. Az alábbiakban a szerint különítjük el a népesség vándorlását, hogy külső, vagy belső mozgásról volt szó. Belső népmozgás: A felvidéki területeken a korábbi gazdasági fellendülés egyik hatása a m agyar etnikum túlnépesedése volt. Ez a n épességfelesleg a cs atazaj elültével dél felé vándorolt, mert ott enyhébb

feltételekkel kaphattak földet a birtokaik benépesítésén fáradozó földesuraktól. Ez a dél felé irányuló magyar vándorlás viszont északon nyitott utat a szintén túlnépesedéssel küszködő szlovák etnikum számára, így jelentősen kitolták dél felé a szlovák település területet. Ez a szlovák népességfelesleg még arra is elegendő volt, hogy az Alföldön létrejöjjenek jelentős szlovák többségű területek, pl. Békés vármegyében, ahová Harruckern gróf, illetve Szatmár megyében, ahová Károlyi gróf hívott szlovák telepeseket. A székelyek a növekvő állami terhek és terror (Mádéfalvi veszedelem, 1764) elől tömegesen húzódtak a Kárpátok keleti oldalára, Moldvába és Bukovinába, ahol csatlakoztak a cs ángó-magyarokhoz. Ez is jelentős népesség veszteséget jelentett a megfogyatkozott magyarság számára. Külső népmozgás: az osztrák kormányzat a törökök kiűzése után elsősorban katolikus, udvarhű

németekkel kívánta betelepíteni az országot, biztosítva a feltétlen hűséget a császár iránt. Ennek megfelelően tömegével telepítették a Birodalomból és Ausztriából a német nemzetiségű elemeket. Egyrészt Buda környékére, ahol ekkor jöttek létre a n émet falvak láncolata. Másrészt a V értes, Bakony és Veszprém környéke lett a célpont. Baranya és Tolna vármegye szinte üresen álló területeire is óriási számban kerültek németek, de itt már jelentős szerepe volt ebben a magánföldesúri kezdeményezéseknek is. Ezt a területet a kortársak csak Schwabische Türkei-nek nevezték, ami Sváb Törökországot jelent. Erdély esetében folytatódott a korábban már felvázolt román térfoglalás, ami még mindig a román fejedelemségekből táplálkozott. Legszínesebb etnikai kavalkádot a Bánátban találjuk. Erre a területre – csak 1718ban foglalták vissza a törököktől – már a törökkor előtt tömegesen érkeztek szerbek,

majd románok, a 18. században a bécsi udvar telepített németeket, a Felvidékről érkeztek magyarok, de jelentős számban jöttek bolgárok, örmények, görögök, franciák, csehek, spanyolok és olaszok is. Mária Terézia alatt ráadásul ide száműzték a nemkívánatos elemeket szerte a Birodalomból. 2.2 Magyarország etnikai térképe 1784-ban A „magyar romlás” 200 éve után a 18. század óriási előrelépést hozott az ország életében. A békés évtizedek, népesedési viszonyok és a gazdasági élet konszolidációja együtt hatalmas fellendülést hozott Magyarországon. A teljes lakosság meghaladta a 9 milliót, ami majdnem 250%-os gyarapodást jelentett! Erre az óriási gyarapodásra a t örténészek még mindig keresik a választ, de az már teljes bizonyossággal megállapítható, hogy az élelmiszer termelés fejlődése, a jobbágyok kötöttségeinek viszonylagos enyhülése, a m ocsarak és árterek egy részének lecsapolása mind

hozzájárult a demográfiai hullám kialakulásához. Ebben az időben jelennek meg például a magyarok étkezési szokásaiban a lecsós ételek, amelyeket a szerbektől, a krumpli és a sör, amiket a németektől, a mákos ételek, amiket a szlovákoktól, végül, de nem utolsó sorban a kukorica, amit a románoktól vettünk át. Nemzetiség Fő Százalék Magyar 3 500 000 39% Román 1 500 000 17% Szlovák 1 250 000 13% Német 1 100 000 11% Horvát 800 000 8% Szerb 600 000 6% Rutén 300 000 3% Egyéb 300 000 3% Összesen 9 300 000 100% 2.3 Magyarország etnikai megoszlása 1784-ban 3 A soknemzetiségű Habsburg Birodalomban, bár voltak erőfeszítések a német nyelv hivatalossá tételére, ettől függetlenül szó sem volt a kisebbségek állami szintű elnyomásáról. Voltak ugyan egy-egy nemzetiséghez köthető megmozdulások, például az erdélyi román jobbágyok lázadása a 18. s zázadban, de ezek elsősorban nem etnikai, hanem társadalmi megmozdulások voltak.

3. A Magyar Királyság és a nacionalizmus (1790-1920) A II. Józsefhez köthető felvilágosult abszolutizmus bukása és a napóleoni háborúk befejezése után a Habsburg Birodalom konzervatizmusba dermedt. A titkosrendőrség és a h adsereg fellépése sem tudta azonban megakadályozni, hogy a modern, polgári folyamatok meginduljanak. Magyarországon nemcsak a magyar nép, hanem az összes nemzetiség körében egyre fontosabbá vált a nemzethez való tartozás, az anyanyelv mind szélesebb körű használatának való igénye, illetve a területi autonómia követelése. Sajnos ennek a bemutatására nem szentelnek kellő figyelmet az oktatásban, így sokkal nehezebben érthetőek meg az olyan események, mint például a Habsburg Birodalom felbomlása a 20. század elején A szlovák nép, mint már láttuk, viszonylag későn, a középkor folyamán alakult ki. A szlovákok egyenjogúsításának első kiemelkedő alakja Jan Kollar evangélikus lelkész volt, aki a 18. és

19 század fordulóján követelte a szlovák nyelv használatát a szlovákok által lakott települések és vármegyék hivatalos életében. A magyar uralkodó réteg 3 Tóth Péter Pál: A nemzetközi vándormozgalom szerepe a népességfejlődésben (w3.kshhu) mereven elzárkózott a követelés teljesítésétől. A továbbiakban egyre szorosabb kapcsolat alakult ki a cs eh-morva nemzeti érzelmű polgárság és a formálódó szlovák értelmiség között, hiszen rokon népekről volt szó, amelyek hasonló problémákkal küszködtek a Lajtán innen és túl. A románok eleinte csak vallási egyenjogúságot követeltek, ehhez kapcsolódott később a nyelvhasználat igénye. A román fejedelemségek időközben egyre jobban szabadultak a török függéstől és ezzel párhuzamosan megfogalmazták a román nemzet egységét is. A szerbek különleges helyzetben voltak, mert jelentős részük az úgynevezett Határőrvidékeken élt, amiket közvetlenül Bécsből

irányítottak. Tehát számukra megvalósult egyfajta területi önállóság, de a céljuk egy egységes szerb vajdaság kialakítása volt, amelyet nem Budáról, hanem Bécsből kormányoznának. A Szerb Fejedelemség hasonló katalizátor szerepet töltött be náluk, mint a románoknál Havasalföld és Moldva. A horvátok közjogilag perszonálunióban éltek a magyarokkal, ennek megfelelően saját rendi országgyűléssel és közigazgatással rendelkeztek, amelynek az élén a horvát bán állt. Itt elsősorban a horvát nyelv egyenjogúsítása volt a cél, amikor ebbe a reformkori országgyűlés nem egyezett bele, a párhuzamosan folyó harcban a magyar nyelv hivatalossá tételéről így az ellenzők oldalára álltak. Szélsőséges és csak kevéssé támogatott horvát álláspont volt a délszláv területek egyesítése a horvát államon belül, ennek azonban a többi délszláv nép körében sem tudtak híveket szerezni. A németek helyzete nem igényelt

semmilyen változást, rájuk nem is volt jellemező ez a fajta nacionalista jelleg. A ruténok, pedig még nem rendelkeztek olyan értelmiségi vezetőréteggel, amely felvethette volna egyáltalán a problémát. 1848-ban a nemzetiségek egy része a magyar forradalmat, a másik része pedig a császári hatalmat támogatta. A szlovákok és a ruténok egyértelműen a forradalom mellé álltak, jelentős számban jelentkeztek a honvédségbe. A németek és a r ománok megosztottak voltak a kérdésben, annyit leszögezhetünk, hogy az erdélyi románok és németek inkább Ausztriát, a magyarországi románok és németek pedig inkább a magyar kormányt támogatták. 1848 őszén komoly nehézségeket okoztak a román felkelők a honvédségnek, csak Bem tábornok tudta konszolidálni a helyzetet. A szerbek és a horvátok viszont egyöntetűen Bécs mellett álltak ki. A szabadságharc legelső összecsapásai is velük zajlottak. A szerbek kihasználva külön területi

igazgatásukat, már a n yár folyamán fegyveresen léptek fel a m agyar kormány ellen és csak több hónapi harc után tudták a felkelőket leverni. Sajnos mind a két részről történtek olyan bűncselekmények, amelyek során ártatlan polgári lakosságot mészároltak le. Ez mindkét nép kollektív tudatában megmaradt, és kísérteties párhuzamot lehet vonni a 2. világháborús szerb-magyar vérengzésekkel A horvátokat szintén Bécs bujtotta fel a magyar állam elleni támadásra, holott a Batthyányi-kormány kész lett volna kiegyezni, és új alapra fektetni a horvát-magyar kapcsolatokat. Az ennek ellenére támadó Jellasics már közel sem okozott akkora problémát a honvédség számára, mint az elszánt és kitartó szerb határőrök, a pákozdi csata után egészen Bécsig kergették az elbizakodott horvát bánt. A magyar kormány nem kívánta a kisebbségek helyzetét számukra is megfelelően rendezni, úgy vélte, hogy az egyén jogainak

biztosításával automatikusan megoldódnak a nemzetiségi problémák is. Azonban nem vette figyelembe, hogy a magyarokhoz hasonlóan a magyarországi nemzetiségek is igényt tartanak bizonyos fokú önigazgatásra és autonómiára. Ez nagyon komoly következményekkel járt a magyar szabadságharc szempontjából, és több nemzedékre megosztotta a magyarországi közvéleményt. Csak 1849-ben, az orosz intervenció megindulása után, a forradalom végnapjaiban sikerült kiegyezni a románokkal és a szerbekkel és megalkotni az Európában sokáig egyetlen nemzetiségi törvényt. Ez garantálta a nemzetiségek nyelvhasználatát a k özigazgatásban és megteremtette volna megfelelő nemzetiségi oktatást is. De sajnos túl későn született, és a magyar szabadságharc bukása magával rántotta ezt is. A Ferenc József 1849 után a nemzetiségi vezetőknek tett ígéreteit nem tartotta be, az ország teljes területét először katonai, majd központilag kormányzott

közigazgatás alá rendelte. Ezzel megint lekerült a napirendről a hazánkban élő népek viszonyának rendezése. 1867-ben megszületett a kiegyezés, a Habsburg Birodalom Osztrák-Magyar Monarchiává alakult ki, amelyben az osztrákok és a magyarok jutottak vezető szerephez. 1868-ban tető alá hozták a horvát-magyar kiegyezést is, amely az osztrák-magyarhoz hasonlóan két közjogilag független állam kapcsolatát szabályozta. A többi népcsoport azonban továbbra sem kapta meg az őket megillető jogokat. A magyar iskolarendszer teljes mértékben a magyar nyelvre épült és nem vette figyelembe az ország lakosságának majd felét kitevő kisebbségek kívánságait. A magyar állam a boldog békeidők alatt ráadásul a karhatalom bevetésétől sem riadt vissza a társadalmi, vagy etnikai megmozdulások leverése érdekében. A kormány a hazafias indulatokat egyre inkább a nemzetiségiek ellen fordították: számukra hátrányos nyelvi törvényeket hoztak.

Ilyen volt például a beterjesztő miniszterről Lex Apponyinak nevezett törvény, mely előírta, hogy a nemzetiségi iskolákban az első négy évben meg kell tanítani magyarul beszélni az elemistákat. Tömegesen záratták be a nemzetiségi tannyelvű iskolákat. A horvát képviselők obstrukcióját a házszabály szigorításával, a szó sorozatos megvonásával söpörték le. Csendőreik többször sortüzet vezényeltek a nemzetiségi tüntetők ellen. Csernován például 13 szlovák halt így meg 1907-ben A 19. század a forradalmaktól és háborúktól függetlenül Magyarország nagy gazdasági és népesedési fellendülése volt. A lakosság dinamikusan nőtt, és a magyarok létszáma a többi népcsoportot messze meghaladó ütemben emelkedett. Nemzetiség Magyar Német Szlovák Román Ruszin Horvát Szerb Egyéb fő 1880 6 404 070 1 870 272 1 855 451 2 403 041 353 229 – 639 986 223 054 % 46,6 13,6 13,5 17,5 2,6 – 4,6 1,6 fő 1900 8 651 520 1 999 060

2 002 156 2 798 559 424 774 196 781 520 440 244 956 % 51,4 11,9 11,9 16,6 2,5 1,2 3,1 1,4 fő 1910 9 944 627 1 903 357 1 946 357 2 948 186 464 270 198 700 545 833 313 203 % 54,5 10,2 10,7 16,1 2,5 1,1 3,0 1,7 Összesen 13 749 603 100,0 16 838 255 100,0 18 264 533 100,0 3.1 A Magyar Királyság népességének nemzetiségenkénti megoszlása 1880 és 1910 között 4 Jól látható, hogy bár nem következett be a 18. századihoz hasonló mértékű népesség gyarapodás, de körülbelül 120 é v alatt megduplázódott az ország lakossága. Ami különösen szembetűnő, az a magyarság térnyerése. Az 1848-as körülbelüli 44% 4 Tóth Péter Pál: A nemzetközi vándormozgalom szerepe a népességfejlődésben (w3.kshhu) százalékos arány 1880-ra 46,6%-ra, 1900-ra 51,4%-ra és 1910-re 54,5%-ra emelkedett. Ez természetesen nem egyszerűen a magyarok nagyobb szaporodási rátájának tudható be, hanem a k isebbségek egy részének asszimilációja is emelte a magyarok

arányát. Azzal azonban tisztában kell lennünk, hogy sok esetben azért kényszerültek magukat magyarnak vallani, mert különben hátrányos helyzetbe kerültek volna a magyarokkal szemben. Ezt a jelenséget azonban – a kevéssé dokumentált jellege miatt – nehéz feltárni és meghatározni a mértéket. Eddig az ország, ha vándorlásról beszéltem, mindig vagy egy belső folyamatról volt szó, vagy külföldről hazánk területére irányult. A 19 század végén és a 20 század elején azonban megindult a magyarországi lakosok tömeges kivándorlása, aminek az oka a nem megfelelő életfeltételek mellett jelentős részben a nemzetiségiek elnyomása is volt. A fő cél az Amerikai Egyesült Államok volt. A kivándorlók 75%-a férfi és 20-49 év közötti volt, tehát a legproduktívabb társadalmi réteg jelentős része hagyta el az országot, – kevés kivételtől eltekintve – örökre. Nemzetiség Fő Százalék Szlovák 536 000 26,8% Magyar 526 000

26,3% Horvát 332 000 16,6% Német 300 000 15,0% Román 138 000 6,9% Egyéb 168 000 8,3% Összesen 2 000 000 100% 3.2 Az 1892 é s 1913 között kivándorolt magyar állampolgárok nemzetiségi megoszlása 5 Az első világháború után a magyarországi nemzetiségek valamennyien úgy döntöttek, hogy külön útra térnek. A magyar társadalomban hatalmas traumát kiváltó Trianoni döntést azonban nem csak magyar, hanem kisebbségi szemmel is látnunk kell, így válik érthetővé, hogy miért akartak elszakadni a nemzetiségek! A Jászi Oszkár-féle svájci mintára kantonokra osztott modern magyar demokratikus állam ötlete már túl későn született, hátborzongatóan hasonló körülmények között, mint az 1849-es nemzetiségi törvény. Túl későn Ami Trianont illeti, látnunk kell, hogy nem valamiféle összeesküvés, magyarellenes politikusok bosszúállása volt, hanem a történelem megítélte a magyar államot, és gyengének találta azt. Pontosan

feltárható okok miatt rajzolták meg így a határokat, hiszen az új államok életképességéhez szükségesek voltak a döntően magyar lakosú határmenti területek is. A kiegyezés utáni magyar nacionalizmus bumerángként ütött vissza. 5 Tóth Péter Pál: A nemzetközi vándormozgalom szerepe a népességfejlődésben (w3.kshhu) Felhasznált irodalom: Magyarország története 3/1, 3/2, 5/1, 5/2, Akadémiai kiadó, Budapest 1980 Magyarok Európában I-I-II, Háttér, Budapest 1990 Glatz Ferenc: Az ezeréves magyar állam in: História 2000/05-06 Tóth Péter Pál: A nemzetközi vándormozgalom szerepe a népességfejlődésben in: w3.kshhu Kristó Gyula: A 11. század története, Pannonica kiadó, 1999 Makk Ferenc: A 12. század története, Pannonica kiadó, 2000 Almási Tibor: A 13. század története, Pannonica kiadó, 2000