Economic subjects | World economics » Patalenszki József - Dél-Amerika gazdasága

Dél-Amerika gazdasága HÁZIDOLGOZAT Készítette: Patalenszki József Gazdálkodási szak II.évIfélév Brazília A gazdaság helyzete Brazília a világ nyolcadik legerősebb gazdasága, Latin-Amerika legmodernebb, legkomplexebb termelési struktúrájú országa, 800 Mrd USD-os GDP-je nagyobb, mint Oroszországé és Indiáé együttesen, a világ bruttó hazai termékének mintegy 4 %-át képviseli. 2000-ben az utóbbi 40 év legjobb gazdasági eredményét érte el. A stabilizációs folyamatos hatására minden korábbi rekordot megdöntött a közvetlen külföldi tőkebefektetések értéke: túlhaladta a 30 Mrd-t. Ezzel Brazília Kína után a fejlődő országok második legnagyobb tőkeimportőrévé vált. A gazdaság stabilizálásának egyik legfontosabb intézkedése volt a nemzeti valuta USD-hez kötött árfolyamának felszabadítása: a leértékeléssel a real elvesztette értékének a felét, de hozzájárult az export-vezérelt növekedés

felgyorsulásához. A brazil külkereskedelmet az importtöbblet jellemzi. Az ország gazdag ásványi anyagokban, a mezőgazdasági adottságai nagyon kedvezőek, mégis behozatalra szorul e termékekből ( szén, kén, rézérc, ill. búza, gyapot, kukorica, maláta) Bevitele 2000-ben több, mint 12 %-kal nőtt, megközelítette az 56 Mrd USD.-t, mintegy ötödét a nyers- és alapanyagok, négyötödét pedig a feldolgozott termékek adják. A származási országok sorrendje: USA, Argentína, Németország, Olaszország, Japán, Franciaország. A közép-kelet-európai régió súlya elenyésző. A brazil export 2000-ben 55 M rd USD volt, 14,6 %-kal több mint egy évvel azelőtt, a növekmény alapvetően mennyiségi eredetű. Kiemelkedett a feldolgozott termékek exportjának bővülése (17,1%),és rekordot döntött a mezőgazdasági szektor mérlegtöbblete (16 Mrd USD). Az export negyedét alapanyagok, majd egyötödét félkész termékek adják, s a Felénél több a

feldolgozott termékek aránya. Főbb exporttermékek: szójadara, szójabab, a vasérc, a kávé, a bőrcipők, az alumínium, a személyautók és vele azonos értékben a narancslé. Az export több, mint egynegyede az Európai -Unióba, egynegyede a latin -amerikai országokba, közel egyötöde az USA-ba, hetede Ázsia és a Közel-Kelet országaiba kerül. Az ugrást a mába leginkább a puccsista katonák követelték, akik 1964-ben ragadták magukhoz a hatalmat. A társadalom legreakciósabb erői privilégiumaik védelmében rászabadították az országra az egyenruhás házőrzőiket. Különösen Joao Goulart elnök földreformtervezete rémítette meg a földbirtokosokat. A katonák nem akarták szétosztani a "tortát" csak a gazdagok részét kívánták növelni, ezért mindenáron gazdasági növekedést igyekeztek elérni. Programjukat modernizálásnak nevezték, a demokratikus politikusok viszont a "nyomor hátborzongató mérlegeként"

bélyegezték meg. A statisztikai adatok imponálóak, míg 1964-ben a bruttó társadalmi terméket tekintve Brazilia az ötvenedik helyen állt a világranglistán, azóta elérte a tizedik helyet, és a kapitalista világ nyolcadik ipari hatalma lett. Míg korábban csak csemegét- kávét, cukrot, gyümölcsöt - exportált, mostanra eljutott a korszerű technológiák korszakába, és a világ ama 25 osrzága közé tartozik, amelyek repülőgépet gyártanak. Az Embraer nevű állami repülőgépgyártó cég brtit és a francia hadseregtől is kapott megredndeléseket.140 üzemben 35000 brazíliai évente több százmillió USA- dollár értékben állít elő számítógépeket- Brazíliában a személyi számítógép éppúgy a hétköznapok tartozéka, mint Európában. A harmadik világban Brazília büszkélkedhet a legkorszerűbb telefonhálózattal. Sao Paulo, New York vagy Berlin közvetlenül tárcsázható a legeldugottabb őserdei faluból is. Az előfizetők

száma meghaladja a hatmilliót. A rekordlista végtelennek látszik, az utóbbi két évtizedben hatszorosára nőtt az acéltermelés, négyszeresére a cementgyártás.Ma már ötször annyi áramot fogyasztanak mint húsz éve. Az elmúlt két évtizedben Brazília könyvelhette el a h armadik világ ipari növekedésének negyedrészét. A sikerstatisztikát ékesít az egykor válságot okozó ásványolaj is: a P etrobas kútjaiból 1972-ben naponta 175.000 ba rrelt szivattyúztak ki, ma több mint félmilliót Intalipuban, az Iquacu - vízesés közvetlen közelében építették meg a világ legnagyobb vízi erőművét. A "Brazil potencia" ( a "brazil világhatalom" a katonai rezsim nem hivatalos jelszava) apologétái csodaszámokat mutatnak ki a mezőgazdasággal kapcsolatban is.1964-1980 között ötvenszeresére nőtt a szójatermesztés, tizenegyszeresére a hektáronkénti felhasznált műtrágya, a traktorok száma pedig nyolcszorosa a

korábbinak. Látva a kilométer hosszúságú teherautó-oszlopokat, amelyek a paranaguái exportkikötőjébe szállítják a szóját- az USA után Brazília a világ második legnagyobb szójaexportálója - mármár újabb gazdasági ciklusról beszélünk. A bruttó nemzeti terméken belül ugyan csökken a mezőgazdaság részaránya, de még mindig fontos tényezője a gazdasági életnek. Ez idő szerint az ország területének kb 4 %-át hasznosítják szántóföldi termesztésre: kereken 2o % a szarvasmarha tenyésztést szolgáló legelő. A munkavállalók mintegy 30 %-át ma is a mezőgazdaság foglalkoztatja. A rendkívül egyenlőtlen földeloszlást (a mezőgazdaságilag hasznosítható terület 75%-át a birtokosok lo %-a művelteti ), valamint a rendkívüli földkoncentrációt ( a földek jelentős hányada a Volkswagwn do Brasilt is magába foglaló szűk nagybirtokosréteg kezében van) alapvető földreformmal igyekeznek mérsékelni, ez azonban mindmáig alig

bizonyult eredményesnek. Az ország legfontosabb termőterületei az ország déli és északkeleti tengerparti sávjában vannak. Legnagyobb részt kávét (Brazília a világ legnagyobb kávétermesztője),kakaót, gyapotot és kukoricát termesztenek. Egyéb termények: rizs, búza, bab, manióka, burgonya, zöldség, földimogyoró, gyümölcsféleségek. Az ország területének 6o %-át (több mint 5 millió km2 ) erdő biritja, melynek kereken 6 %án folytatnak erdőgazdálkodást. Az Amazonas - medence erdőségeiben van a világ teljes fakészletének 12 %.-a A bel és a tengerparti vizekben igen sok a hal, de a halállományt ez idáig alig hasznosították. Brazíliában jelentős ásványkincsek vannak, a gazdag vas és magánérckészleteken kívül egész sor további ásványt rejt a föld mélye. A bányászatnak Minas Gerais állam a központja. Brazilia vezető helyen áll a drágakőkitermelésben A bahiában és a Camposnál levő olajkutak

megközelítőleg sem elégítik ki az ország energiaszükségleteit, ezért Brazília továbbra is is importra szorul. Feltételezések szerint az Amazonas-medencében még nagyobb ásványolajkészletek vannak. Az Amazonas és a P araná, valamint mellékfolyóik óriási vízenergia- tartalékait eddig még korántsem használták ki teljesen, jóllehet az elektromos energia termelése (több mint 9o %-át vízierőművek szolgáltatják), ugrásszerűen megnőtt. A második világháború óta felvirágzott ipar a S ao Paulo-Rio de Janeiró-Belo Horizonte háromszögben összpontosul. Legerőteljesebben a nehézipar fejlődött, ma már kielégíti az ország nyersvas- és acélszükségletét. A gépjárműgyártás csak a háború után épült ki, de termelése meghaladja a belföldi piac szükségleteit. Fejlett elektronikai és a vegyipar, valamint a gyógyszergyártás. A hadiipar jelentősége az utóbbi l5 év során növekszik, Brazília becslések szerint - évente 1,5-2

milliárd USA dollár értékben exportál fegyvereket, s ezzel bekerült a v ilág tíz legnagyobb fegyverexportáló országa közé. Az ország főként ásványolajat, elektronikai berendezéseket, valamint búzát importál. Katonai uralom és demokratizálás Juscelino Kubitschek de Oliveira elnök (1956-1960)liberális-kapitalista politikát folytatott, és a szociális reformok, valamint Brazília gyengén fejlett területeinek rovására az ipar és a kereskedelem erőltetett fejlesztésébe kezdett. Tenger sok pénzt emésztett fel Brasilia, az ország belsejébe tervezett új főváros építése is. A problémákat azonban nem oldotta meg sem az őt követő Jani oda Silva Quadros elnök (1961-1962) takarékossági programja, sem pedig Joao Goulart elnök populista reformkurzusa (földreform, fejlesztési terv, államosítás.) A föld nélküli parasztok javára végrehajtott földkisajátítások és a magánkézben lévő olajfinomítók államisítása miatt 1964

áprilisában (az USA támogatásával) katonai puccsot hajtottak végre és megbuktatták Goulartot. H.de Castelo Branco tábornok (1964-1967)és utódainak "forradalmi juntája" alatt 1984-ig csak rosszabbodott a helyzet. Branco és az őt követő Emilio G.Médici elnök (1969-1973) brutálisan fellépett minden ellenzéki erővel szemben. Maguk a katolikus püspökök is rendre szembefordultak az állami terrorral, az illegális "halálbrigádokkal". Az emberi jogok megsértését az ENSZ is elítélte. Csak Ernesto Geisel elnök (1974-1979) kezdeményezett egyfajta óvatos enyhülést, amelyet a "nyitás " politikájaként Joao Batista Figueiredo elnök is 1979-1984) folytatott. Jóllehet az 1980.évi választásokon az ellenzék megkapta a s zavazatok többségét, a választójog manipulálása mégis a kormánypárt számára biztosította a parlamenti többséget. Az ellenzék 1985-ös választási győzelme után Tancredo Neves- már az év

áprilisában meghalt - demokratizálni kezdte az országot, ugyanezt a politikát folytatta utóda Jose Sarney is (1985-1990). Az 1988-ban elfogadott alkotmányban rögzítették a p arlament nagyobb hatáskörét és a rendkívüli állapot megszűntét. 1990 óta az államelnöki tisztséget a konzervatív Fernando Collor de Mello tölti be. Argentína A katonai diktatúra rémtettei Amikor 1976-ban a katonai junta puccsal hatalomra került Argentínában nemcsak mély gazdasági, hanem belpolitikai válság is volt. Az állam tekintélye összeomlott, bal és jobboldali terroristák harcoltak egymással kérlelhetetlenül, a peronisták balszárnya által befolyásolt gerillacsoportok - a montenerok provokálták az államot. A tábornokok ismét meg akarták teremteni az állam hatalmi monopóliumát, mégpedig a mguk katonai módszereivel. Már a puccs másnapján könyörtelen háborút indítottak saját népük ellen. Argentínában folyt a v ér, a p ampa-állam neve

világszerte az emberi jogok megsértésének szinonimája lett. A katonák vak és vad dühe mindenkit sújtott, aki baloldali volt, vagy akiről csak feltételezték, hogy baloldali gondolkodású. Napról napra tömeges letartóztatásokra, borzalmas kínzásokra került sor, a hadsereg megteremtette azt a módszert melyet később "argentin megoldásnak" neveztek el, az ellenzékieket, a politikailag gyanús személyeket egyszerűen eltüntették. Azóta gyermekek keresik szüleiket, szülők a gyermekeiket, a nagyszülők az unokáikat - a legtöbb eltűnt személy sorsa mindmáig tisztázatlan. A diktatúra bukása után létrehozott állami vizsgálóbizottság 10000 emberről tudta megállapítani, hogy eltűnt, az általános vélemény szerint azonban 15000- némelyek szerint 30000- embert tüntetett el a hadsereg irányította állami gépezet. A világ figyelmét már a diktatúra utolsó éveiben felhívták magukra a "Plaza de Mayo anyái" azok az

asszonyok akik - nem törődve a terrorral - eltűnt gyermekeik sorsának felderítését követelték. Minden csütörtök délután összegyűltek az elnöki palota előtti Plaza de Mayon, kezükben eltűnt gyermekük képével, fejükön fehér kendővel amelybe belehímezték azt a napot, amikor fiukat vagy lányukat az állami gyilkos kommandók elhurcolták. Bár azóta, hogy 1983 decemberétől ismét demokrácia van, nem sértik meg az emberi jogokat, a Plaza de Mayo anyái változatlanul tüntetnek. Igazságot követelnek az áldozatoknak, büntetést a tetteseknek, ameg akarják tudni mi lett hozzátartozóik sorsa. A közvélemény ma már alig vesz tudomást róluk, de az asszonyok kitartanak követelésük mellet. Argentínában krónikus válság van, abban az államban amely egykor - a második világháború után - a világ leggazdagabb országa volt. Akkoriban a hús- és a gabonaexportból dollármilliárdokat szedtek be - ma Argentínának többmilliárdos

adóssága van. Argentína adottságai alapján, gazdag ország. Itt nem látszanak a harmadik világra jellemző válságjelenségek: a több mint 30 millió lakos ellenére az ország szinte lakatlan: nincs élelmiszerhiány, Argentína agrártermékeket exportál , gyakorlatilag nincs kiszolgáltatva a nemzetközi olajpiac változásainak, elsősorban a DélPatagóniában feltárt olajkincs révén energiából önellátó. Mindazonáltal Argentína gazdagságát könnyelműen eltékozolta a még ma is legendás hírű Juan Peron tábornok. A populista tábornok, akire hatással volt Mussolini is 1945-ben kísérletbe kezdett: Argentínát szociális demokráciává akarta fejleszteni. A béremelések, a munkaidő csökkentése, a társadalombiztosítási rendszer bevezetése miatt a terrorizmus mindmáig népszerű., Peron azzal erősítette meg hatalmát, hogy létrehozta a perónista szakszervezeteket, amelyek ma is az ország egyik meghatározó erejét képezik. Perón

1955-ben megbukott, de 1973-ban visszatért hazájába és ismét elnökké választották. Halála után 1974-ben felesége María Estela "(Isabel)" került elnöki székbe.1976-ban katonai junta eltávilította az elnök székből és Argentína legsötétebb fejezet kezdődött. A katonai juntának a gazdaság területein eleinte sikerült látszateredményeket elérnie, ez volt az az időszak, amikor a nemzetközi piacot elárasztotta az olajdollár, s gyakorlatilag kamat nélkül lehetett kölcsönt kapni. A junta két kézzel kapott a lehetőség után és 27 milliárd USA dollárnyi kölcsönt vett fel, mely összeg mára gyakorlatilag megháromszorozódott az ujabb hitelek, s még inkább a kamatok és kamatos kamatok miatt. Emellett a junta a kölcsönöket nem használta fel hatékonyan a népgazdaság erősítésére. Esztelen presztízs- építkezésekre és katonai beruházásokra folyt el a pénz, a h itelek nagy részét elnyelte a korrupció egyre mélyülő

mocsara. Amikor 1983 vé gén Argentína élére ismét demokratikusan választott államelnök ,Raúl Alfonsin került, az állam annyira el volt adósodva, hogy a válságot nemzeti keretek között már nem lehetett megoldani. A magántermelés lényegében összeomlott, az állami vállalatok ráfizetésesek voltak, az infláció a csillagokig szökött, a tőke elmenekült, s ezzel kivéreztette az országoz - egyedül a pénzügyi spekuláció hozott többet a konyhára, mint bármikor azelőtt. Az Argentin demokrácia mindmáig nem tudott úrrá lenni a katonai junta gazdasági örökségén. A szemétdombot, amit a tábornokok hátrahagytak, nem lesz egyszerű eltakarítani, ez viszont a demokrácia létét fenyegeti. Ennek világgazdasági okai is vannak, a nyugati hitelezők mindeddig egyértelműen elutasították, hogy az adósság problémáját a kormányok között bilateriálisan rendezendő politikai kérdésnek tekintsék ragaszkodnak a pénzügyi megoldáshoz.

Erre azonban nincs mód, mert a latin-amerikai államokban- így Argentínában is - hiányoznak a s zükséges feltételek. A közelmúltban nemcsak politikailag, hanem jogilag is le akartak számolni, s így megteremteni az előfeltételeket ahhoz, hogy a "nunca más"(soha többé) ne csak írott malaszt maradjon. Az egykori katonai diktátorokat polgári bíróság elé állították, s részben életfogytiglani, részbe súlyos börtönbüntetésre ítélték- látványos megoldás, amire még nem volt példa latin-amerika történelmében. A laktanyáiba visszavezényelt hadsereg, amely minden hitelét elveszítette az országban, ha morogva is de beletörődött ebbe. Amikor azonban nemcsak a fő felelős juntagenerálisokat, hanem magukat a tetteseket - a középbeosztású tiszteket-is felelősségre akarták vonni, nyílt konfliktusra került sor. A laktanyákban terjedt a nyugtalanság, sok tiszt nem volt hajlandó megjelenni a bíróság előtt, a szégyenszemre

éppen csak hatalmukat vesztett katonák ismét kardcsörtetéssel válaszoltak. A laktanyák válsággócok lettek, több egység nyíltan fellázadt. Argentínát újabb katonai puccs fenyegette. Raúl Alfonsin államelnök, akinek politikai és erkölcsi tisztességéhez nem fér kétség, meghátrált és lemondott. Utóda az elnöki székben Carlos Menem általános amnesztiát hirdetett, ami csak az elítélt juntagenerálisokra nem vonatkozott. 1991elején az utolsó katonai puccskísérletkor azonban neki is megkegyelmeztek. Venezuela Venezuela gazdasági életére évszázadokon át a mezőgazdaságtól való függés nyomta rá bélyegét.:még századunk első évtizedeiben is ez volt az ország bevételeinek fő forrása Napjainkban viszont a mezőgazdasági termelés jelentősége nemzetgazdasági szempontból csekély, ( a nemzeti össztermék 9 /-át adja) és nem tud lépést tartania gyorsan felduzzadt népesség fokozottabb szükségleteivel. A változatos

éghajlat és a kiváló talajok többféle mezőgazdasági kúltúra művelését teszik lehetővé, ugyanakkor az agrárszektorba áramló kűlföldi tőke elsősorban exportnövények (kávé, kakaó, banán), termelését szorgalmazza. Ezért a venezuelai mezőgazdaság kétarcú: egyrészt jelentős élvezetinövény-felesleget termel, másrészt nem képes kielégíteni lakóinak élelmiszerszükségletét. A mindössze 50%-os önellátási hányad az évszázadok óta megcsontosodott birtokszerkezettel is összefügg. A birtokok fele 5 ha -nál kisebb területen gazdálkodó kisüzem, melyek a mezőgazdasági haszonterületek mindössze 1 %-át foglalják el. Ezzel szemben az 500 ha feletti nagybirtokok a művelt terület jó háromnegyedére kiterjednek, jóllehet az összes mezőgazdasági üzemből csak2,5 %-kal részesednek. A földéhség következtében elterjedt a bérleti rendszer és a bérmunkások foglalkoztatása. A gazdaságok több mint háromnegyede

semmiféle gépi erővel nem rendelkezik, s mivel a kemizálás és az öntözés sem számottevő, nem csoda, hogy a termésátlagok is alacsonyak. A mezőgazdaságon belül a földművelésé a vezető szerep: a növénytermesztésből származik az agrárszektor értéktermelésének 55 %-a, annak ellenére, hogy a s zántóknak csaknem a f elén időszakos termelést folytatnak. A növénytermelésből származó jövedelem 30 %.-át a gabonafélék,25 %-át a k ávé, és a kakaó,2o %-át a gyümölcsök, lo %-át a különféle ipari növények adják. A földművelés fő színtér az Andok és az előterében nyújtózó parti síkság, ahol a növénytermelés és vertikálisan elhelyezkedő klimatikus övekhez igazodik. A terra caliente legjelentősebb terméke a kakaó.(12-17000 tonna) Elsősorban a PartiKordillerák tengerre néző melegebb, nedvesebb lejtőin található a legtöbb ültetvény, de sok kakaócserjét nevelnek a Maracaibói - lagúna déli partvidékén

is. A lagúna keleti partjait övező síkságon és az Orinoco deltavidékén learatott cukornád(5-6,6 millió tonna ebből 45000-580000 tonna cukrot finomítanak), még fele részben sem fedezi a szükségleteket. A partvidéken és az alacsonyabban elhelyezkedő hegylejtőkön még banánt(1-1,2 millió tonna), ananászt (66000-100000 tonna), rizst 320000-500000tonna),földimogyorót és dohányt is termesztenek, helyenként kókuszpálmát nevelnek. A magasabban elhelyezkedő, kellemes éghajlatú tierra templada vezető növénye a kávé. A Karib- hegység medencéiben és a meridiai-Kordilerák területén összpontosuló ültetvényekről szüretelt kávénak (60000-70000 tonna) több mint felét exportálják. A kávén kívül - főként a kisbirtokokon - még kölest (500000-600000 tonna), babot, zöldségféléket, gyapotot, és kevéske búzát is termelnek. A tierra fria inkább csak a M eridiai - Kordillerákban foglal el nagyobb területeket, és elsősorban a

vándorló juh-(43oooodb) és kecsketartásával (1,3 millió db) tűnik ki. Szavanna klímájú Orinoco- alföldön a folyók közelében művelt földeken főként kukoricát termesztenek, de keveset (l-1,4 millió tonna) ezért a hazai termelést többszörösen meghaladó behozatalra szorul az ország. Az alföld ma is inkább egy hatalmas legelő. Évszázadok óta ez a terület a szarvasmarha tenyésztés (12.5 millió db) színtere Az állatokat ma is külterjesen tartják és legelőváltó gazdálkodás keretében terelgetik a mesztic pásztorok. A lakosság állati fehérjével való ellátásában jelentős szerep hárul a halászatra: a halzsákmány (250000-285000 tonna) nem sokkal marad el a marhahústermeléstől.(300000-320000tonna) A partközeli vizeken elsősorban szardíniát, heringet és makrélát fognak. A hazai mezőgazdasági termékeket és a tekintélyes importot feldolgozó élelmiszeripar - a gépgyártást megelőzve - az első helyen áll: az ipari

termelési értékének több mint az egynegyedét szolgáltató ágazat néhány nagyvárosban összpontosul (Caracas: cukor, hús-, tejkonzervipar-, kávépörkölés: Valencia: hús-, malom,- és tejipar: Maracay: hús,- és a t ejipar, Maracaibo: cukor- és tejipar. A textilipar szükségleteit csak részben fedezi a h azai gyapottermesztés és a j uhokról lenyírt gyapjú, viszont szintetikus alapanyagokból jól ellátott. Az ipar termelési értékének tizedét képviselő pamut- és gyapjúipar általában együttesen települt (Caracas, Valancia, Maracay, Purto La Crúz, Cumanacoa, Barquisimento) A dohányfeldolgozás a fővárosban és Puerto Cabellóban, az Andok és a Guyanai-hegyvidék területén kitermelt fát hasznosító fa-, papír- és bútoripar Caracas, Valencia és Maracay városokban gyökerezett meg. A gazdaság motorja a kőolajbányászat Venezuela nevének említésekor napjaink emberének elsősorban a kőolaj jut az eszébe, s nem is véletlenül.

Latin-Amerika számos országának gazdasági életére egy- két mezőgazdasági termék monokúltúrája, illetve bányakincskitermelése nyomja rá a bélyegét, de olyan országgal amely egész gazdaságát és exportját an nyira egyetlen termékra alapozta volna mint Venezuela a kőolajra, ma már nem találkozhatunk. A venezuelai kőolaj két nagyobb és néhány kisebb mezőn összpontosul. A legrégebbi és a legproduktívabb a Maracabói-lagúna és az azt övező medence kőolajvidéke. A lagúna nyugati partján a Maracaibo, Snata Crúz, Bajo Grande és a Punta de Palmas, déli részében El Rosario a bányászat központja. A legtöbb olajat azonban a keleti partvidéken sorakozó bányavároskák (Cabimas, La Salina, Lagunillas, Mene Grande, San Lorenzo) és asekély lagúnába telepített fúrótornyok ezrei szolgáltatják. Erről a területről kerül ki a venezuelai kőolajtermelés fele A földön kígyózó, sokszor az utak, a házak fölött vezető csőhálózaton

szállítják a vidék fekete aranyát a tengerparti kikötőhöz(Punta Cardon,Amuay, Las Piedras ). A lagúnába mélyített hajózó csatornákon 65000 B RT-s tankhajók is felkereshetik a vízre telepített fúrótornyokat. A kőolajtermelés csaknem harmada a Cumanai-hegység és az Orinoco között elnyúló hatalmas mezőről kerül ki. Az itteni bányavidéket (Maturin, Santa Barbara, El Tigre, Oficina) vezetéket kötik össze Puerto La Crúzzal. A kisebb jelentőségű kőolajvidékek összesen az országos termelés ötödét adják. Az Orinoco deltájában Tucupita, az alföld közepe táján Las Mercedes, míg az apure középső szakasza mentén San Silvestre a bányászat középpontja. A kőolajnak csak kisebb részét finomítják a bányavidéken, jóval jelentősebb az exportkikötők (Punta Gardon, Amuay,Puerto Cabello, PuertoLa Crúz) kőolaj- feldolgozása, amelyekhez 6300 km hosszú vezetékrendszert építettek ki. A kőolajnak kereken a felét feldolgozatlanul

viszik ki az országból (főként az Egyesült Államokba), másik felét helyben finomítják, de fele részben ezt is külföldön értékesítik. Az államháztartás kiadásainak háromnegydét a kőolajkivitelből származó tekintélyes bevétel fedezi, amely egyben megalapozója a latin- amerikai viszonylatban kimagasló egy főre jutó nemzeti összterméknek is. Mellette szinte eltörpülnek a gazdaságmás területei, noha ezt a változatos és jobbára kedvező természetföldrajzi és geológiai adottságok nem indokolják. Ennek az egyoldalúságnak megvan a maga veszélye, amit Venezuelában is felismertek. Ezért az elmúlt másfél évtizedben sokat tettek a diverzifikált gazdaság megteremtéséért. Az olaj utáni korszakra gondolva - részben hazai, részben hatalmas külföldi kölcsönökkel (35 milliárdos államadósság) - a többpilléres gazdaság kiépítését indították el. Nőtt a vasérc - és földgázbányászat jelentősége, új kohászati

bázist építettek ki, fokozták a vegyészet és a g épipar kapacitását, csökkentették a területi egyenlőtlenségeket s előtérbe került a mezőgazdaság belterjesítése is. A földgázkészletet 1200milliárd m3 -re becsülik. Az értékes szénhidrogén -a kőolajtermelés melléktermékeként - évtizedeken át a levegőbe távozott. Csak az utóbbi időben indult meg a földgáz nagyobb arányú hasznosítása. A 21 milliárd m3nyi földgáz túlnyomó részét öt mezőn nyerik A lagúna mentén Lagunillas és La Paz, Az Orinoco- alföld közepe táján Las Mercedes és Ruiz, a Cumanai -hegység előterében El Tigre a legnagyobb földgázbányászó központok. A 3000 km -t meghaladó vezetékrendszer az exportkikötőkkel (Puerto Cabello,Puerto La Cruz) és a fővárossal teremt kapcsolatot. A kőolaj uralja a feldolgozóipar termelési értékének hetedét szolgáló vegyészetet. A kőolajfinomítás mellett az elmúlt években gyorsan fejlődött a műtrágya-, a

műanyag-, a műszál-,a gumi és a gyógyszergyártás (Caracas, Valencia, Maracay) .A Maracaibó melletti El Tablazo kombinátja ammóniát, karbamidot és polietilént állít elő. A nagy kőolajkincs révén Venezuela a húszas évektől Latin -Amerika egyik legmodernebb állama lett. 1908-1929-ig és 1931-től 1935-ig JUan Vicente Gomez tábornok uralkodott diktatórikus eszközökkel. Külföldi tőkét hozott az országba, s ezzel lehetővé tette Maracaibo olajmezőinek kiaknázását. 1912 óta a holland )Royal Dutch) és az angol olajtársaságok nagymértékű és olcsó koncessziókat élveztek.: a jövedelemnek csak a 11 %-át kellett befizetniük az államkasszába Venezuela ekkor vált agrárországból nyersanyagexportáló állammá, ami meggyöngítette a vidéki nagybirtokosok s megerősítette az elnök hatalmát. Arra nem tettek kísérletet, hogy az olajbevételeket iparfejlesztésre fordítsák. A helyzet csak Gomez rendszerének bukása után változott

meg. Marcos Perez Jimenez tábornok (1952-1958) követte elődei 1935 óta folytatott gazdaságpolitikáját, a különböző iparágak fejlesztését. A jelentős eredmények ellenére a rossz pénzgazdálkodás és az általános korrupció kiváltotta a "Hazafias front" 1954-től s az egyház 1957-től ellenállását. Jimeneznek el kellett hagynia az országot. A Ramulo Betancourt vezette "Demokratikus Akció" került hatalomra. (1959) s átfogó reformokat vezettek be.: földosztás családok betelepítésével, lakásépítés stb Mindez enyhített a társadalmi feszültségeken. Az alapanyag-iparágak (acél, elektromos áram) fejlesztésével nagyobb önállósághoz kívánták juttatni Venezuelát. Az ország 1964-ben érte meg az első demokratikus elnökváltást. Raúl Leoninak (1694-1969) sikerült lecsendesítenie a venezuelai gerillák által szított társadalmi zavargásokat, a gerillák 1968-ban föladták a harcot. Carlos Andrés Perez elnök

megválasztása (1973) után meghírdette az "energikus demokrácia" programját, vidéken megváltoztatta a tulajdonviszonyokat, s á llamosította az olajtársaságokat (1976), valaminta az amerikai kézben lévő kohászatot. Mindez azonban nem volt elegendő ahhoz, hogy Luis Herrera Campina (1979-1983) elnöksége idején Venezuela ne kerüljön súlyos gazdasági válságba. Az 1984-ben megválasztott elnök Jaima Lusinchi szigorú takarékossági politikával igyekezett mérsékelni a rekordmagasságot elérő külkereskedelemi deficitet (34 milliárd USA dollár), az olajárak esése miatt azonban 1981-1988 között a felére csökkent az olajexportbevétel. Amikor az 1989 február óta tisztségben lévő elnök Carlos Andrés Perez újabb takarékossági programot és jelentős áremeléseket hirdetett meg, az egész országban súlyos zavargások törtek ki. A kormányzat felfüggesztette az alkotmányt, s parancsot adott a h adseregnek a beavatkozásra.

Bolívia Bolívia az Andok vidékének középső szakaszán fekszik az Altaplano de Bolívia, a 3600-4000 méter mgasságában elterülő, lefolyástalan felföld. Nyugaton a Nyugat-Kordillerra, északkeleten az erősen eljegesedett Real hegység emelkedik ki belőle a 6882 méter magas Illimanival: délen a Keleti és a Központi-Kordillera csatlakozik a Bolíviai magasföldhöz. Kelet felé a Beni és a Mamoré folyók vízgyűjtő területének síkágai következnek, délkeleten a Chaco Boreal alföldje terül el. A "salétromháborúban " (1879-4884) Bolívia elvesztette a s alétromban gazdag Atacamasivatagot, s ezzel tengerparti tartománya is Chile kezére került.1904-ben a Brazíliával vívott vesztes háború után le kellett mondania az acrei kaucsukvidékről. Végül a "chao- háború"-ban 1932-1935 a vélhetően olajban gazdag Gran Chacót is át kellett engednie a katonailag erősebb Paraguaynak. A súlyos gazdasági helyzet következtében

egymást érték a forradalmi jellegű államcsínyek, parasztmegmozdulások és katonai puccsok. A paz Estenssoro vezetésével végrehajtott 1952.-es társadalmi forradalom az ónbányák államosítása, a tétova földreform(1953) nem teremtett belső stabilitást az országban.1964-ben Barrientes tábornok vezetésével a hadsereg vette át a hatalmat. Che Guevara, a legendás gerillevezér 1967-ben partizánmozgalmat igyekezett szervezni, amit azonban amerikai támogatással elfojtottak. A hatvanas -hetvenes években katonai puccsok sorozatával (Hugo Banzer és mások) prolongálták a katonák uralmát. 1982-1985-ben a munkásság és a kispolgárság blokkjára ( Demokratikus Népi Egység) támaszkodó Hernan Silas Zuazo kormánya nem tudott megbírkózni a vágtató infláció okozta társadalmi elégedetlenséggel, s az 1985.évi választáson ismét a v eterán Victor Paz Estensserot választották elnökké,aki sikerre vitte antiinflációs politikáját. Az

elkövetkező éveket jobb- és baloldali orientációju nemzeti szellemű katonai puccsok jellemezték.1985-1989 között - immár negyedik alakalommal ismét Paz Estenssoro jutott hatalomra. Utóda, Paz Zamorra azt tűzte ki célul, hogy felszámolja a k ábitószerkereskedelmet és a piacelvű szanálás segítségével megoldja az ország gazdasági problémáit. Bolívia mezőgazdasági termelése nem elégíti ki az ország szükségleteit. Elsősorban burgonyát, cukorrépát, gabonaféléket, gyapotot, kávét, kokát termesztenek. Egyre jelentősebb az állattenyésztés (láma, alpaka, juh, szarvasmarha.) Természeti kincsekben - mindenekelőtt ónércben sokféle nemes és alkálifémben - gazdag az ország. Ipara kis feldolgozó ágazatokat leszámítva alig fejlődött ki Külkereskedelmét elsősorban a földgáz, bányászati terméke, mezőgazdasági termékekből kávét, gyapotot, koka készítményeket exportálnak, élelmiszer, bányagépeket és járműveket

importálnak. Chile gazdasága Chile azzal tünt ki környezetéből, hogy demokratikus berendezkedése meglehetősen stabilnak volt mondható. A Chilei demokrácia azonban a második világháború után szembe találta magát a g azdaság egyre súlyosabb egyensúlyzavaraival. A 60- as évekre kifulladt az a gazdasági modell, amely a Dél - Amerikában egyébként elterjedt módon - az importhelyettesítésre épített, a v ilággazdaságra kevésé nyitott, a h azai ipar fennmaradását a nagyon erős protekcionista politikájával segítette elő. Az 1964 és 1970 között hatalmon lévő kereszténydemokrata Eduárd Frei elnöksége alatt megindultak bi zonyos strukturális reformok, ezek azonban még sikeres végrehajtásuk esetén sem állíthatták volna új pályára a chilei gazdaságot. 1970-ne aztán egy baloldali koalíció élén Allende került hatalomra, aki keresletoldali, vagyis keynes-i gazdaságpolitikával fogott hozzá a társadalmi egyenlőtlenségek és a

gazdasági problémák orvoslásához. Az állam intenzívebben avatkozott bele a gazdasági életbe, modernizálták az adórendszert, a költségvetési politikát, felülvizsgálták a külkereskedelmi politikát. Az Allende kormányzat intézkedései azonban meglehetősen zavaros helyzetet teremtettek: a gazdaság dezorganizálódott, az anarchia jelei mutatkoztak. Ebben a helyzetben a hatalom nem volt képes kellő erővel fellépni, Allende kínosan ügyelt a demokratikus játékszabályok betartására, azonban nem maradt eszköze az ellene szervezkedő csoportosulások megfékezésére. Ebben a helyzetben következett be 1973-ban az Augusto Ponichet vezette katonai hatalomátvétel. Pinichet programja a rend programja volt. Ez a k atonai diktatúrák bevált receptje Ez a cél képes volt a katonák mögé állítani a chilei gazdasági és pénzügyi élet prominenseit, és a nemzetközi közvélemény ellenszenve közepette is maga mögött érezhette a n emzetközi

befektetési lobbik, csoportok, és hallgatólagosan az Egyesült Államok támogatását is, hiszen ezeknek a tényezőknek elemi érdeke volt a stabilitás. Pinochet gyökeres reformok megvalósítását ígérte a gazdaságirányításban is. Az irányvonal és a filozófia tényleg gyökeres fordulatot vett: A Friedmann-féle neoliberális "chikágói iskola" elvi alapján épült ki az új irányvonal. Pinochetnek megvolt a késztetése és a hatalma is ahhoz, hogy a gazdasági stabilizáció útjában álló minden társadalmi vagy politikai akadályt elsöpörjön az útból. Alapvető programjuk volt a magántulajdon szentsége, a külgazdaság liberalizációja, az ország megnyitása a külkereskedelem és a tőkemozgások előtt. Csökkenteni akarták továbbá az állam gazdasági szerepvállalását, de mindenek előtt a gazdaság egyensúlyi állapotát kellett helyreállítani. Az elképzelések szerint az állam szerepe csupán csak arra korlátozódott volna,

hogy rendet teremt és biztosítja azokat a körülményeket, amelyek nyomán a magántőke megvalósítja a modernizációt. 1973 és 1984 között épült ki a neoliberális gazdasági modell. 1973-76 között a hiperstagfláció a jellemző, a GDP éves visszaesése elérte az évi 5-10 %-ot, a külső adósság gyorsan növekedett, az infláció vágtatott, a munkanélküliség 15 % -os volt. 1977 é s 1981 köz ött lezajlik a stabilizáció, minden makrogazdasági mutató jelentős javulást mutat (évi növekedés 6-9 %, infláció "alig" 30 %.) A gazdaság rekonstrukciójának egyik fontos tényezője a gazdaságirányítás reformja volt: felszámolták a p rotekcionista piac és ipavédelmet. Az Allende kormány által csaknem végigvitt földreformot leállították, sőt a földeket nagyrészt reprivatizálták. Ugyanakkor a kemény restrikciós politikát tartatva fogták vissza a belső fogyasztást. Fontos a hatásaiban mai napig tetten érhető irányváltás

volt az eddigi autarkiára hajló chilei nemzetgazdaság "kifelé fordítása" export orientálttá tétele. Ennek érdekében csökkentették a vámokat és többször is jelentősen leértékelték a valutát. A korábban az importhelyttesítés jegyében létrejött, különösen gazdaságtalan iparágak sorra tönkrementek. Ezek között számos, normális körülmények közötti "húzóágazat " is, például a vegyipar egy része, elektronikai lés gépipar, melyek nem bírták az amerikai és japán cégek versenyét. Ellenben fejlődésnek indult például a feldolgozóipar, a vas és acélipar, építőanyag-ipar, a bányászat. Ezek azok az ágazatok, melyek a fejlett ipari országokban éppen ez idő táján jutottak mély válságba. Hasonló jelenségnek lehetünk lényegében tanúi, mint ami az "új hullámos" ázsiai országokban játszódott le, Chile hasonlóan viszonylag korszerütlen technológiákkal kapcsolódott be a

világgazdaságba. Ne felejtsük el a hagyományosan legfontosabb exportcikkeket, a rezet és a salétromot sem. Chile még egy szempontból hasonlít ázsiai társaihoz, ő is az ekkor körvonalazódó Pacifikus makrotérséghez kapcsolódik. Szóval: a gazdasági irányváltás mértéke meglehetősen ellentmondásos, hiszen életképesebb, de sok szempontból elavultabb szerkezetű ipar jön létre, amelynek részesedése a GDP termeléséből fokozatosan csökken, a gazdaság tecirizálódása felgyorsul. 1981 után ujabb válság bontakozik ki: az eladósodás komoly méreteket ölt, belföldön pedig jelentős tiltakozási hullám indul meg a rezsim ellen. Az ipari termelés az elhibázott árfolyampolitika következtében súlyosan visszaesett, ennek következtében a kormány korrekcióra kényszerült, az eddig ortodox liberális politikába iparvédelmi intézkedéseket csempéztek be. Ez ismét elindította az ipari termelés növekedését, részben új életet lehelt a

korábban elhalt, a belső piacra termelő vállalatokba. A legnagyobb probléma azonban a rendszer diktatórikus politikájából fakadt: Pinochet alatt a külföldi tőke igen tartózkodó maradt nem jött be és nem finanszírozta a gazdaság rekonstrukcióját. Ez nagyrészt hitelek felvételével kellett megtenni, aminek következtében az ország dél-amerikai viszonylatban is a leginkább eladósodottak közé került. 1984-ben például csak a k amatterhek elérték az export mértékének 48 %-át, nem csoda, hogy a fizetési mérleg erősen negatív volt. 1985 után a szigor gazdasági és politikai értelemben egyaránt csökkent, a s zociális érzékenység megnőtt. Azonban nem tudott enyhíteni a magas munkanélküliség és a nyomott reálbérek okozta társadalmi feszültségeken. Ahhoz, hogy a gazdaság modernizációját végigvigyék, új reformokra és ehhez új politikai vezetésre volt szükség. Az átmenet a térségben s zokatlanul békésen zajlott le.

Pinochet nem kapta meg az újjáválasztáshoz szükséges támogatást egy népszavazáson, egy kereszténydemokrata politikus ülhetett a v álasztások nyomán az elnöki székbe. ( P A Azocar, 1990-ben) Pinochet előbb hadsereg-főparancsnok, utóbb "örökös szenátor", de mostanában még az is lehet hogy öreg napjaira elítélik a rezsim terrorja miatt. Az átmenet hasonlít valamelyest a közép-európaira, csak itt nem a szovjet, hanem az amerikai támogatás megszűnése kényszeritette távozásra a régi rendszert. A gazdaság azonban jobb pozícióból indult: láényegében a megkezdett átalakulást kellett teljessé tenni. A politikai légköe enyhülésével elhárult a külföldi tőkebefektetések előli akadály. Az Azocar, majd 1993-tól ezt követő Ruiz kormányzat számos szociális redformot vezetett be, megtörte az ország körül kialakult nemzetközi ellenszenvet és tartós gazdasági növekedést adott az országnak. 1984 é s 1998 köz

ötti években a chilei gazdaság mindvégig a fellendülés időszakát élte, a növekedés rendszeresen évi öt százalék feletti gyakran hét- nyolc százalékos volt. Ezen az alapon megvalósulhattak azok a társadalmi- szociális jellegű intézkedések, melyek nyomán számos chilei polgár élete jelentősen jobbra fordult, körülbelül egy millió lakos " emelkedett" a szegénységi küszöb fölé, és a chilei életszínvonal átlaga a legmagasabb lett Dél-Amerikában. A dinamikus fejlődés a világgazdaságon különösen a pacifikus térségen végigsöprő pénzügyi válság hatására torpant meg. Részben azért rázta ezt meg, mert fő külkereskedelmi partnereit érintette, ehhez pedig még a réz árának világpiaci esése is hozzájárult. Csak az 1998-as évek hozott recessziót, 2000-ben már újra 4-5 %-os volt a növekedés. A meglóduló munkanélküliség hatására azonban 2000-ben Allende óta első ízben a baloldal nyerte a

választásokat. Ricardo Lagos kormányfőnek a legsúlyosabb fejfájást Pinochet további sorsa jelenti, aki balszerencsés módon, hajlott kora ellenére nem akaródzik jobblétre szenderülni. Mindenesetre a chilei társadalom nagyon megosztott a problémát illetően. A gazdaság egyik leginkább exportképes ágazata a bányászat maradt. Chile továbbra is világelső a rézérc bányászatában, ez részben érc, részben kohóréz formájában kerül exportra. Talán még a réznél is fontosabb a s alétrom bányászata és exportja, aminek a p iacán az ország egyeduralkodó. Világelső még a molibdén ércének kitermeléséből is ezen kívül pedig a bányásznak még nemesfémeket a kobaltot. A gazdaság számottevő nehéziparral büszkélkedik, aminek az itt f elsoroltakon kívül némi szén, vasérc és vízi energia jelentik a b ázisát. A mezőgazdaság képes arra, hogy az országot élelmiszernövényekkel nagyrészt ellássa, bizonyos termékeket exportál

is.(leginkább gyümölcsöket, de nem feltétlenül cseresznyét Az export értéke 15,6 az importé 13,9 Md USD. A kivitel fő irányai az EU 27 %, USA 16 %, Japán 14 %, Brazília 6 %, Argentína 5%. A fentiek alapján megállapítható, hogy a Dél-Amerikai országok gazdasági helyzete azért ilyen, mert az országot évtizedeken keresztül katonai erők irányították, a gazdaság által elért bevételeket nem a gazdaság fejlesztésére, hanem az egyéni vagyon növelésére fordították, akik a vagyonuk nagy részét külföldi bankokban helyeztek el. A termelési eszközök, melyek nagyrész a termőföld, bányák, kevés ember kezében összpontosul, akiknek nem érdeke a gazdaság fejlesztése a z olcsó emberi munkaerő miatt. A hatalom célja a nagybirtokrendszer fenntartása. Felhasznált források: 1. Sárfalvi Béla A világ Országai 2.A Pinochet kormány gazdaságpolitikája História 1999/4 3. Allende és Pinochet História 1999/2 4. Vass Béla:

Negyedfordulat balra, választások Chilében HVG 2000/3