Politics | Books » A nemzeti szabadság kivívása, Kossuth csonka programja

1 A nemzeti szabadság kivívása – Kossuth „csonka” programja Kossuth 1849. augusztus 11-én kibocsátott kiáltványában lemondását ekként indokolja: „ nincs többé remény, hogy az egyesült osztrák és orosz nagyhatalmasságok ellen az önvédelem harcát siker reményével folytathassuk”. 1 Három nappal később ugyanezen okra hivatkozva utasítja vissza Bem felszólítását a háború folytatására: „ nekem a háború nem cél, hanem csak eszköz a haza megmentésére; ha nem látom valószínűségét, hogy a célt megközelíthetem: segédkezet sem akarok nyújtani a háborúnak egyedül a háború kedvéért való folytatásához.” 2 Alig egy hónap múltán, az 1849. szeptember 12-én Vidinben, emigrációja első lakhelyén keltezett, a nyilvánosságnak szánt, híressé vált levelének már első soraiban merőben eltérő hangot üt meg: „Szegény szerencsétlen hazánk elesett. Elesett nem ellenségeinek ereje, hanem árulás s alávalóság

által Görgeyt felemeltem a porból, hogy magának örök dicsőséget, hazájának szabadságot szerezzen. És ő a hazának gyáván hóhérjává lőn.” 3 A terjedelmes levél nagyobbik része a felütésben megfogalmazott tételt kibontó vádirat mindenekelőtt Görgeyvel szemben, ám a vádlottak padjára ülteti a katonai vezetést, a tisztikart és – az un. „békepárt” vezetőit név szerint is megnevezve – a politikusok egyes csoportjait is. „Külellenség ellen meg tudtam védeni nemzetemet Belárulás ellen nem” – foglalja össze a katonai ellenállás összeomlásához, a fegyverletételhez, saját meneküléséhez vezető út bemutatását. 4 A vereség okainak ily gyors és gyökeres átértékelése bizonyára pszichológiai szempontok alapján is értelmezhető, ám – úgy hisszük – a politikai magyarázat legalább ennyire kézenfekvő. „Kossuth visszatekint a múltra, de már előre is néz politikus volt, és ezúttal a jövő politikai

küzdelmeihez keresett a közelmúlt eseményeiben hatásosan felhasználható, nagy érzelmi töltésű, mozgósító erejű hatóanyagot. Nem az utókorhoz akart szólni, hanem a kortársakhoz, őket akarta újra összeszedni és mozgósítani” – írja jegyzetében a levelet közlő Katona Tamás. 5 Talán határozottabban is fogalmazhatunk: Kossuth „előre nézve” „tekint vissza a múltra”, azaz múlt-képét teljes egészében az újrakezdés szándékai határozzák meg. A történések okait vizsgáló történész nézőpontjáról szemlélve ítéletei igazságtalanok, állításainak a tények ellentmondanak, ám e szöveg nem történész, hanem politikus alkotása, és így természetes, hogy az értékelést, az értelmezést a politikai cél szervezi. Ugyanaz a szándék ölt testet e levélben – a szerző habitusának, szerepvállalásának, a választott műfaj sajátosságainak megfelelően persze nyersebben –, mint ami Kemény Zsigmond politikai

röpirataiban vagy Eötvösnek az államtudományi művében is megjelent: a vereség feldolgozását nem, vagy legalábbis nem csupán a megértés, hanem a cselekvőképesség helyreállításának igénye motiválta. 1 Kossuth kiáltványa a nemzethez lemondásáról. in: Kossuth Lajos: Írások és beszédek 1848-1849-ből Szerk Katona Tamás. Európa Könyvkiadó, 1994 499 l 2 Kossuth levele Bem Józsefnek, 1849. augusztus 14 in: Kossuth Lajos: Írások és beszédek im 506 l 3 Kossuth levele az angliai és franciaországi magyar követekhez és diplomáciai ügynökségekhez, 1849. szeptember 12. in: Kossuth Lajos: Írások és beszédek im 508 l 4 Kossuth levele az angliai i.m uo 524 l 5 Kossuth Lajos: Írások és beszédek i.m 507 l 2 A politikai célokban megmutatkozó különbség magyarázza elsősorban, hogy Kossuth írásában – szemben az imént meghivatkozott művekkel – nyoma sincs a célok újrafogalmazásának, a forradalom és szabadságharc

időszakában követett politikai gyakorlatot illető önkritikának. A vereség után is úgy látja, hogy az Ausztriával kitört háborúhoz, majd a trónfosztáshoz vezető politika nemcsak jogos, de reális is volt. Helyes volt a konfrontáció vállalása, hiszen a cél nem volt megvalósíthatatlan: a nemzet hajlandó és képes volt a küzdelemre, az erőviszonyok nem zárták ki a sikert. Az „árulás-teória” ezért nélkülözhetetlen; ez az egyetlen olyan magyarázat, melynek eredményeképpen a 48-49-es program érvényessége teljes terjedelmében fenntartható. Ha ugyanis csak és kizárólag az árulás okozta a vereséget, akkor a kudarc oka nem a helytelen vagy megvalósíthatatlan célkitűzésből, a téves helyzetértékelésből fakad – és természetesen a felelősség sem Kossuthot terheli. A megtalált magyarázat alapján elkerülhetővé válik azon alapfeltevéseinek felülvizsgálata, melyeken korábbi programja nyugodott. „ én oly erősnek láttam

nemzetemet – idézi fel a szabadságharc alatti optimizmusát –, hogy győzni képes még az orosz ellen is, - vagy legalább képes kihúzni a harcot, míg az európai diplomácia a fenyegetett európai béke érdekében kényszerülve leend tudomást venni ügyünkről, és közbenjárásával becsületes, dicsőséges békére segíteni, áldozattal bár, de a szabadság alapján.” 6 Nos, mindkét előfeltevést változatlanul érvényesnek tekinti. A magyar nemzet továbbra is képes szabadságának kivívására, és azok a kényszerek sem múltak el, amelyek az európai diplomácia álláspontját a magyar ügy számára kedvezővé változtatják. A harci kedvet a vereség sem vette el – állítja –, hiszen „a magyar nép, melyet a hála és szeretet mondhatatlan bizalommal köt hozzám” még a világosi fegyverletétel után is „kész volt volna küzdeni”, ha a tisztikar árulása nem vetett volna véget a küzdelemnek. 7 A magyarok számára kedvezőtlenül

alakult nemzetközi viszonyoknak pedig – találja meg az optimizmusát alátámasztó érvet – éppen az orosz beavatkozás következtében kell szükségképen és igen gyorsan jóra fordulniuk. „Európa elcsendesülése” természetesen számára is ismert volt. Ebben az írásában – szemben 1848 tavaszának reményeivel – nem is a forradalmi mozgalom újabb fellendüléséhez, nem a szabadságszerető népeknek a reakció bástyái, Ausztria és Oroszország elleni háborújához, hanem az „érdek szempontja” által vezérelt angol politika megváltozásához köti reményeit. Az események súlya alatt – véli – Angliának be kell látnia, hogy az „erős Ausztriának, mint az orosz hatalom kontrapondiumának [ellensúlyának] eszméjén” nyugvó magyarellenes politikája tévedésen alapult, s az európai hatalmi egyensúlyt nem az egységes és centralizált Ausztria, hanem éppen a független Magyarország tarthatja fönn. „Ausztria bukva volt, s csak

orosz erő emelhette, emelte fel. Amaz álomesetnek tehát vége van Anglia nem volt elég határozott arra, hogy a roskadó Ausztria helyébe egy erős Magyarországot engedjen emelni, már most láthatja határozatlanságának következményeit. Az erős Ausztria helyébe nem egy erős Magyarország lépett, hanem lépett eddig nem létezett momentum: »Ausztria mint az orosz szatellisze«. Mihelyt ügyünkbe az orosz beleegyezett, sem győzelem, sem veszteség esetében nem volt többé lehetséges, hogy a harcból egy erős Ausztria lépjen elő életbe, mint az orosz antemurálisa. A lehetség csak az volt, hogy vagy én teszem a magyar nemzettel semmivé az oroszt, s helyreállítom Lengyelországot, s a töröknek reális önállóságot eszközlök, vagy orosz befolyás fog parancsolni Bécsben, Pesten, Triesztben, Majlandban, Prágában, Olmützben. Ez volt az egyedüli sansz” Anglia számára a kialakult helyzet nem fogadható el – vonja le helyzetértékeléséből a

logikus következtetést. Ha már elmulasztotta az orosz visszaszorítására kínálkozó legkedvezőbb lehetőséget, saját érdeke diktálja annak megakadályozását, hogy az ellensúly nélkül maradt Oroszország kiterjessze befolyását a Török Birodalomra, sőt – a neki kiszolgáltatott Ausztrián keresztül – Európa középső részén is parancsolhasson. E cél Magyarország önállósága nélkül nem megvalósítható „Ha Ausztria, az orosz kegyfonalán tengődő Ausztria eltörli Magyarországot, s mindent centralizál, ha a bécsi kabinet centrális hatalmának még Magyarország históriai státusélete fenntartásában sem lesz barriere-je sehol, ameddig a bécsi kabinet parancsoland, az orosz parancsoland, mert amaz ennek csak tiszttartója. Ha 6 7 Kossuth levele az angliai i.m 510 l Kossuth levele az angliai i.m uo 524 l 3 tehát érdekében van Angliának, hogy az ausztriai ház kapjon és megtartson valami önálló erőt, az önállásnak valamely

elemét, azon kell lennie, hogy Magyarország vagy tökéletesen független hatalom gyanánt szolgálja a Német Császárság által erősíthető Ausztriának védfalul az orosz ellen, vagy az ausztriai ház alatt maradva, históriai statuséletének, nemzetiségének, konstitúciójának feltartásával tegye képessé Ausztriát az orosz ellenében némi önállásra vergődni. Különben a centralizált Ausztria – orosz Ausztria.” 8 A Vidini levél tanúsága szerint Kossuth alig néhány hét alatt kivergődött a reménytelenségből, és rátalált azokra az érvekre, amelyekkel másokat is kitartásra és cselekvésre bírhatott. S bár ezen írásában megfogalmazott reményei nem igazolódtak, s az ekkor támadt, nyilvánvalóan kényszerszülte ötleteinek – egy Ausztriával szövetségre lépő, de nem Habsburg királyt választó önálló Magyarország megteremtése, netán az Ausztriával való kapcsolatoknak az 1848. évi törvények némi módosításával

történő újraszervezése – a katonai ellenállás összeomlás után semmi aktualitása sem maradt, a visszanyert cselekvőképességét már nem veszítette el. Egy bő évtizeden keresztül töretlen hittel cselekedett azért, hogy az 1848-49-es forradalom és szabadságharc számára legfontosabbnak tekintett célja, Magyarország szabadsága megvalósuljon. Politikai gondolkodásának centrumában az ország függetlenségének kivívása áll. Az Osztrák birodalom jellegére, az uralkodó és a kormányzat törekvéseire, szándékaira való tekintettel e célkitűzést tekintette a nemzethalál egyetlen alternatívájának, amelynek minden más politikai szempontot alá kell rendelni. Ugyanakkor az Ausztriától való elszakadást nem csupán kívánatosnak, de megvalósíthatónak is gondolta. Mint látni fogjuk, egy-egy válságos pillanatot leszámítva egészen a hatvanas évek közepéig meg volt győződve arról, hogy a függetlenségi program helyes politikával

végrehajtható. Úgy ítélte meg, a siker feltételei részben adottak (a magyar nép szabadságvágya, ereje, elszántsága, a „történelem ellenállhatatlan logikájából” következően Ausztria életképtelensége), részben megteremthetők (a „kültámasz” megszerzése, a magyarországi nemzetiségek összefogása). Meg volt győződve arról is, hogy Magyarország szabadságának kivívásában rá döntő szerep vár. Mindenekelőtt az, hogy a meglévő feltételeket megőrizze, a hiányzókat pedig a kínálkozó lehetőségek megragadásával, a kedvező alkalmat kihasználó ügyes politikával megteremtse. A kormányzói cím „visszavétele” e feladatvállalást fejezi ki: úgy vélte, hogy hazai és nemzetközi tekintélye, politikusi képességei alapján csak ő lehet alkalmas arra, hogy a várható európai folyamatokat Magyarország függetlenségi harca javára fordítsa, illetve a nemzetet a kedvező esélyek megragadására felkészítse. Kossuth

csonka programja Kossuth realitásérzékére vall, hogy a külső támasz megszerzését a függetlenségi harc alapfeltételének tekinti, és egy pillanatig sem gondolja, hogy az Oroszország és Anglia támogatását élvező, de önmagában is nagyhatalomnak számító Ausztria ellenében az egyedül álló Magyarországnak esélye lenne a győzelemre. Miközben tehát fel sem merül benne, hogy az elszakadásnak bármiféle elfogadható alternatívája lehetne, azt sem tartotta lehetségesnek, hogy Magyarország önerőből vívja ki függetlenségét. A magyar nép harckészségének fenntartását természetesen elengedhetetlennek tekintette, ám a függetlenségi harc elindítását a kedvező külső körülmények kialakulásától tette függővé. A „kültámasz” megszerzése így mindent eldöntő feladattá vált. Kossuth számára a nemzetközi viszonyok átalakulásában, átalakításában rejlett a tétlenségből való kitörés lehetősége. Gondolkodását e

szempont uralta, tevékenységét ennek a feladatnak rendelte alá. 8 Kossuth levele az angliai i.m uo 525-526 l 4 Az emigrációjának politikailag aktív korszakára cselekedeteinek vezérlő eszméjét ekként határozta meg: 1879-ből visszatekintő Kossuth „Ami saját személyemet illeti: reám a múltaknál fogva fokozatos mértékben hárult a kötelesség, hogy minden erőmből iparkodjam utat egyengetni nemzetemnek független állami létének visszaszerezhetése felé. E szó »útegyengetés« adja meg a keretet azon tevékenységhez, melyet külföldön kifejthettünk Mi tehetségünket nem becsültük túl. Soha nem ringattuk magunkat azon ábrándos képzeletben, hogy mi szerezhetjük vissza nemzetünk számára a független nemzetek kerek asztalánál azon helyet, melyhez ezredéves történelménél s az európai közjog egészítő részét képező diplomácia kötéseknél fogva is kétségbevonhatatlan joga van. Ezt csak a nemzet maga teheti A mi

hivatásunk volt odahatni, hogy ha tenni akarandja, a külviszonyokban oly támaszt találhasson, miszerint – amennyire emberi számítás biztos lehet – a siker csak saját határozottságától függjön.” A cél három feladatot jelölt ki. „Az egyik irányt annak tudata szabta elébem, melyre 49-ben a magyar nemzet óriási erőfeszítéseinek meghiúsulása visszavezethető, az önbizalomban megfogyatkozás volt. A másikat Európa viszonyainak ismeretéből merítettem, mely vagy egy általános európai rázkódtatás, vagy egyes függő európai kérdések felmerülésénél oly kombinációk lehetőségére mutatott, melyek az érdektalálkozás alapján nemzetünknek a felszabadítás munkáját megkönnyíthetik. A harmadik irányt azon szükség érzete jelölte ki, hogy sikerre még kedvező esélyek felmerülésével is csak úgy lehet kilátás, ha egyrészt célban és szándokban szolidaritás áll fen a nemzet s az emigráció között, másrészt pedig a

kedvező esélyek a nemzetet készületlenül nem lepik meg.” 9 [A mi kiemeléseink] Mivel az „önbizalomban való megfogyatkozás” a magyarok „elhagyatottságának” érzetéből fakadt, ellenszere a szimpátia felkeltése volt. Kétségtelen, e feladatának Kossuth maradéktalanul eleget tett; szónoki és publicisztikai sikerei egyben a magyar ügy iránti rokonszenv látványos jeleit produkálták Európában és a tengeren túl. Mint szerényen megjegyzi, feladata e téren „aránylag könnyű” volt, „ mert készen találtam a lelkesedésig fokozott rokonszenvet, melyez »névtelen félisteneink« világszerte felköltöttenek; és készen találtam a fájdalmas részvétet, mellyel a nemzetem meg nem érdemlett bukása s bukására következett mártíromsága az emberiség szívét megrázkodtatá.” 10 A másik két feladat teljesítése viszont komoly nehézségekkel járt. Az egyik azt igényelte, hogy Magyarország függetlenségének ügyét

összekapcsolja az európai hatalmi viszonyok átrendezését, Ausztria meggyengülését, felbomlását eredményező valamely folyamattal, a másik pedig azt, hogy Kossuth megtartsa befolyását a hazai politikai viszonyok alakulására, képes legyen az elszántságot, a harckészséget és ugyanakkor az önfegyelmet fenntartani a „kedvező esély” létrejöttének pillanatáig. E két, egymással szorosan összefüggő feladat megoldása már nyilvánvalóan nem csupán Kossuth akaratától és képességeitől függött. A sikernek voltak olyan feltételei is, amelyek kialakulására Kossuthnak a rendelkezésére álló eszközök korlátozottsága folytán igen kevés, a reméltnél sokkal csekélyebb volt a befolyása. Miként visszaemlékezései a tényeknek megfelelően állítják, a „kültámasz” megszerzéséhez fűzött reményeit egyfelől az európai viszonyok instabilitására, másfelől az események befolyásolhatóságába vetett hitére alapozta. „Európa

viszonyainak ismerete” alapján vonta le a következtetést, hogy „az a rémületes csend”, ami „a 49-iki forrongást Európa szerte” követte, nem lehet tartós, mivel „ a 49-iki reakció sehol sem teremtett oly állapotot, mely tartósságra számíthatna. Kiütni a kardot a kézből, nem annyit teszen, mint a szíveket megnyugtatni. Az európai kontinens egy vulkán volt Nem füstölgött, de forrott érezhetőleg” – írta 1879-ben. 11 E képlékenynek tekintett helyzetben két elvi lehetőséggel számolt. Kalkulációit arra a feltevésre építette, hogy „vagy egy általános európai rázkódtatás, vagy egyes függő európai 9 Kossuth Lajos: Irataim az emigrációból. I k Budapest, 1880 X l Kossuth Lajos: Irataim az emigrációból. I k im uo XIII l 11 Kossuth Lajos: Irataim az emigrációból. I k im uo XIV-XV l 10 5 kérdések felmerülése” „oly kombinációk lehetőségét” nyitja meg, „melyek az érdektalálkozás alapján nemzetünknek a

felszabadítás munkáját megkönnyíthetik”. 12 Konkrétabban fogalmazva: az Ausztriától való elszakadás nélkülözhetetlen feltételének kialakulását vagy egy európai forradalomtól, vagy a nyugati hatalmaknak a „reakciós” birodalmakkal – Oroszországgal és Ausztriával – kirobbanó, világnézeti elemeket is magába foglaló konfliktusától, vagy pedig egyik vagy másik „külhatalomnak” szimpla hatalmi érdekek által motivált Ausztria elleni háborújától várta. A helyzetértékelésből következően erőfeszítései mindegyik esetben olyan „kombinációk” létrehozására irányultak, amelyekben Magyarország függetlensége „koordinált célként” jelenik meg, és amelynek eredményeképpen az önálló Magyarország az újjáalakuló európai hatalmi konstelláció egyik stabil elemévé válik. Tevékenységével befolyásolni, de bizonyos mértékben teremteni is kívánta az eseményeket, amelyektől Ausztria szétzúzását és egy

független Magyarország megteremtését várta. Az emigrációban élő politikus rendelkezésére álló eszközök persze módfelett korlátozottak. Azon túl, hogy hivatkozhatott a magyarok Európa szerte ismert elégedetlenségére és harckészségére, támaszkodhatott az európai közvéleményben a magyarok iránt kétségtelenül megmutatkozó rokonszenvre, a magyar szabadságharc vezetőjeként, illetve angliai és amerikai szereplésével kivívott személyes tekintélyére, csupán retorikai képességeivel, intellektuális erejével, érvekkel és csábító lehetőségek felvillantásával, az érdekközösség bizonyításával gyakorolhatott befolyást a politikai folyamatok szereplőire, irányítóira. Számára nyilvánvaló volt, hogy az ugyanazon célra irányuló „kombinációnak” különböznie kell aszerint, hogy egy általános európai forradalomhoz, vagy pedig a létező európai államok közötti hatalmi harchoz kapcsolódik. Ahhoz, hogy az érdekek

elvi összeegyeztethetősége tényleges szövetséget, közös cselekvést eredményezzen, különösen fontos volt, hogy a mindenkori partner érdekeit, értékvilágát, érzékenységeit messzemenően tekintetbe vevő politikai program szülessen. Politikus lévén, Kossuth természetesen számolt az „exigenciákkal”. Ha kellett, engedett a „tények hatalmának”, a politikai kényszereknek, amennyiben alapcélját, a függetlenséget nem érintették. Emigrációs politikájának tartalmát, a programjában megfigyelhető változásokat döntő mértékében nem teoretikus megfontolások, a függetlenné vált Magyarország társadalmi berendezkedésre, a nemzetközi rendszerbe való beilleszkedésére vonatkozó elméleteinek „fejlődése” – vagy éppen „visszafejlődése” – határozzák meg, hanem a „kombináció” szempontjából figyelembe vett alternatíva jellege, beleértve a remélt szövetségesek minőségét, a számításba vehető eszközök és

eljárási módok jellegét is. Szükségképpen más tervet kellett készítenie akkor, ha Mazzinit választva partneréül Magyarország felszabadítását egy „általános európai megrázkódtatás”, illetve, ha célját az „egyes európai függő kérdések” körébe sorolva, III. Napóleon, Cavour vagy Bismarck hatalmi játékainak részeként gondolta el. Teljesen érthető módon más retorika, más érvelési technika, más eljárási mód, más eszközválasztás és – legalábbis a verbalitás szintjén – más jövőkép, a szövetségesként számításba vett partner értékrendjéhez és érdekeihez illeszkedő társadalmi-politikai berendezkedés terve kapcsolódott az egyik vagy a másik „kombinációhoz”. Kossuth az Ausztriától való elszakadás érdekében bizonyos – meglehetősen tág – keretek között alkalmazkodott a reménybeli szövetséges érdekeihez, értékeihez, igényeihez. A támogatásért cserében olykor hajlandó lett volna akár

a maga által is magasnak tartott ár megfizetésére – de megígérésére mindenképp. Egyszóval a függetlenség eléréséhez elengedhetetlenül szükségesnek tekintett Ausztria-ellenes koalíció megteremtését célzó erőfeszítései során a 12 Kossuth Lajos: Irataim az emigrációból. I k im uo XI l 6 korabeli diplomácia szokásos eszközeit használta; közülük persze csak azokat, amelyek egy emigráns politikus rendelkezésére álltak. Mint ismeretes, ez irányú erőfeszítései nem vezettek a kívánt eredményre. Majd látni fogjuk, ennek nem „rugalmatlansága” volt az oka. Az „általános európai forradalom” – mint Kossuth írja visszaemlékezésében – a „világesemények fordulata” 13 következtében elmaradt, és a nagyhatalmak Ausztriához való viszonya sem Kossuth feltételezései szerint alakult. A meghatározott előfeltevésekre épülő „kombinációk” így érvényüket vesztették, az új „kombinációkhoz” pedig – a

megváltozott körülményeket és feltevéseket visszatükrözve – értelemszerűen új érvek, új magyarázatok, retorikai eszközök társultak, közöttük olyanok is, amelyek a korábbiakkal ellentmondásba kerültek, s így nemegyszer az emigráción belül is vitákhoz, zavarodottsághoz, megosztottsághoz vezettek. A másik alapfeltétel, a harckészség és az önfegyelem egyszerre történő biztosítása során is súlyos nehézségek merültek fel abban a pillanatban, amikor az udvar politikájának megváltozása következtében újraéledő magyarországi közéletben a „49-ességnek” egy versenyképes alternatívája, Deák „48-assága” jelent meg. Az „Új Ausztria” programjának feladása új helyzetet teremtett Magyarországon. Míg korábban a Bach-rendszer és a mindenre kiterjedő katonai és rendőri elnyomás mintegy automatikusan megteremtette az Ausztria-ellenes nemzeti egységet és a kényszer szülte „önmérsékletet”, 1859-től

kezdődően mindkettő kérdésessé, és ebből következően megoldandó feladattá vált Kossuth számára. Egyszerre kellett megfelelnie két, egymásnak ellentmondó igénynek: erősíteni kellett a függetlenségi program realitásába vetett hitet, ugyanakkor a kedvező alkalom kialakulásáig, megteremtéséig várakozásra bírni azokat, akik a cselekvés pillanatát már elérkezettnek hitték. Továbbá egyeztetni kellett azokat a nemegyszer egymással ellentétben álló igényeket és várakozásokat, amelyeket egyfelől a kedvező külpolitikai „kombináció” megteremtése, másfelől a magyar politikai élet szereplőinek harckészségének fenntartása igényelt és keltett fel. Nos, ez sem volt könnyen teljesíthető feladat. Kossuthnak csakhamar tapasztalnia kellett, hogy a magyar politikai élet szereplőit nem csupán egyetlen cél, az Ausztriától való elszakadás motiválja, hanem más politikai értékek és érdekek is befolyást gyakorolnak

magatartásukra. Továbbá azt is, hogy az Európában zajló folyamatokat másként értékelik, s más „kombinációk” lehetőségeivel is számolnak. Az 1860as években választ kell már adni a tagolttá vált belpolitikai életben felvetődő problémákra; köztük azokra is, amelyek saját táborában jelentkeztek. Ennek megfelelően Kossuth tevékenységében – a „kültámasz” biztosítására irányuló diplomáciai lépések mellett – egyre jelentősebbé válnak a belső támogatottság megszerzését célzó erőfeszítések. Nehéz, talán nem is lehetséges e nagyon határozottan egyetlen célra irányuló tervezetekből, az olasz, francia, román és szerb kormányzati tényezőkkel folytatott tárgyalásokról szóló beszámolókból, emlékeztetőkből, levélváltásokból és üzenetekből, agitatív szándékú memorandumokból, az angol közvélemény meggyőzését szolgáló beszédekből, a függetlenségi program elfogadtatását célzó,

Magyarországra küldött utasításokból, nyilatkozatokból és levelekből Kossuth „valódi” nézeteit rekonstruálni. Ha helyesen értelmezzük Kossuth szerepfelfogását, és e szövegeket nem a politikai filozófia, hanem a politikai cselekvést szolgáló gondolkodás produktumainak tekintjük, akkor – úgy véljük – joggal jutunk arra a következtetésre, hogy egyes kijelentéseit legalább annyira tekinthetjük a mindenkori partnerhez igazodó retorikai fogásnak, taktikai húzásnak, netán valamiféle „ravaszkodásnak”, a valódi szándék elrejtésének, mintsem értékrendje, politikai 13 Kossuth Lajos: Irataim az emigrációból. I k im uo XVI l 7 meggyőződése kifejeződésének. Mi úgy látjuk, hogy Kossuth emigrációban született tervei kivétel nélkül „csonka programok”, amennyiben a függetlenség megszerzéséhez képest minden más célkitűzés alárendelt szerepben van, mintegy függő változó. Ezeknek az elemeknek –

természetesen Kossuth politikai értékei és vonzalmai által bizonyos, szűkebb vagy tágabb keretek közé szorított – ellentmondásossága és változékonysága részben a „kombinációk” megváltozásából, részben a megszólítottak vélt vagy valóságos elvárásaihoz való tényleges, vagy csupán verbális alkalmazkodásból következett. Nem egy példát találunk a „kettős beszédre”. Olykor nehéz, vagy nem is lehet eldönteni, hogy saját maga komolyan veszi-e ígéreteit, elhiszi-e saját állításait, vagy csupán partnere meggyőzésére, cselekvésre bírására használja fel azokat. Morális vetülete természetesen van a problémának, de nem erköcsi kérdésről van szó. Kossuth bonyolult diplomáciai játékokban vett részt, vagy igyekezett azokba bekapcsolódni, ahol a többi szereplő hasonló módon járt el. Nem is valamiféle erkölcsi ítélet kimondása, hanem egy módszertani, értelmezési probléma jelzése e kitérő célja. Úgy

véljük, a fentiek alapján joggal jutunk arra a következtetésre, hogy e szövegek keletkezési körülményei és politikai célzatuk miatt aligha alkalmasak arra, hogy belőlük valamiféle koherens társadalompolitikai koncepciót olvashassunk ki. Nekünk legalábbis nem sikerült ilyesmit találni, nem voltunk képesek még az azonos „kombinációhoz” tartozó kijelentésekben, tervezetekben megmutatkozó ellentmondásokat sem más szempont, mint a függetlenségi harc megindításához szükséges külső és belső feltételek megteremtésének igénye alapján feloldani. „Doktrínáit” – amennyiben valóban rendelkezett ilyenekkel – minden esetben az alapvető célnak, a függetlenség kivívásának rendelte alá. Az ötvenes-hatvanas években született különböző, tárgyi értelemben egymásnak nem egyszer ellentmondó tervezetei és „kombinációi” között összhangot az alapvető cél, Magyarországnak az Osztrák birodalomból való kiszakítása,

függetlenségének kivívása teremti meg. Megítélésünk szerint Kossuth emigrációs tevékenységét ezen szándék szervezi, a logikai koherenciát ez biztosítja gondolkodásában. Minden elem – így például a Magyarország jövendő államberendezkedésre, szövetségi kapcsolataira vonatkozó, olykor igen merész, máskor kétségtelenül nagyon érdekes fejtegetései – az alapvető cél eléréséhez szükséges feltételek, eszközök megteremtésére irányuló erőfeszítéseinek, próbálkozásainak sorába illeszkednek, és nyernek értelmet. Az érintett szövegek aktuális jelentésének félreértéshez vezet Kossuth egyes megnyilvánulásainak – például a magyar politikai gondolkodás 20. századi történetének egyes szakaszaiban sokat emlegetett alkotmánytervének vagy a Dunai Konföderációra vonatkozó tervezetnek – összefüggésből kiszakított tárgyalása. A „ki a célt akarja, annak akarnia kell a törvényszerű eszközöket is”

maximájának megfelelően vetette föl, majd ejtette el ezeket az ötleteket, aszerint, ahogy a változó körülményekhez illeszkedő „kombináció” követelte meg. Kossuth az emigrációban sem vált teoretikussá. Politikus maradt, s a politikáról való gondolkodásának módja, jellege nem változott meg – a politikát továbbra sem teóriák megvalósításának, hanem az „exigenciák tudományának” tekintette. Amit kritikusai – mint például Teleki László 1851 decemberében – értetlenkedve, vagy éppen elítélően fogalmaznak meg („elveire nézve Caméleon” 14), azt Kossuth egy újabb „kombináció” lehetőségének felmerülésekor – például 1859 márciusában – ekként magyarázza: 14 Teleki László Szemere Bertalanhoz, 1851. december 6 in: Teleki László Válogatott Munkái (szerk Kemény G. Gábor) Szépirodalmi Könyvkiadó, 1961 IIk 86 l 8 „ jobb szeretem hazámat, mint elméleteimet, s mindig kész leszek személyes

nézeteimet őszintén feláldozni, ha ez úton a nemzeti függetlenséget kivívni könnyebben, nagyobb biztonsággal s kevesebb áldozattal lehetségesnek mutatkoznék.” 15 Politikai gondolkodásának vezérelve valóban „hazájának szeretete” volt. Szárazabban fogalmazva: azon meggyőződése, hogy csak az Ausztriától való elszakadást magába foglaló nemzeti függetlenség szolgálhatja országa érdekét. Ebben nem volt hajlandó alkura, ennek érdekében viszont hajlékonyságot mutatott. Kossuth „49-essége” mindenekelőtt abban mutatkozott meg, hogy az Ausztriától való elszakadásnak számára nem létezett alternatívája. Politikai tevékenységét e célkitűzés határozza meg, s így minden akciója csak ebben a vonatkozási rendszerben értelmezhető. Meglátásunk szerint Kossuth emigrációs politikájának megértéséhez a kulcsot ez a politikai szándék adja meg. Politikája egyfelől a „kültámasz” megszerzésére, másfelől a magyar

nép harckészségének fenntartására irányult. Az előbb említett célkitűzés értelemszerűen annak bizonyítását követelte meg, hogy a reménybeli partnerek számára Ausztria szétzúzása elkerülhetetlen, s a közös feladat végrehajtásában a magyarok megfelelő, sőt nélkülözhetetlen szövetségesek, a másik pedig annak az igazolását tette szükségessé, hogy a függetlenségi programnak van realitása, hiszen a magyaroknak nem egyedül kell megvívni Ausztria elleni harcukat, erős támogatókra számíthatnak, feltéve, hogy hitüket, bátorságukat, elszántságukat nem veszítik el. Természetesen nem feladatunk a Kossuth-i logika „helyességének” megítélése. Csupán arra törekszünk, hogy bemutassuk, e program milyen értékrenden, előfeltevéseken, politikafelfogáson nyugodott, milyen megfontolások alapján öltött különböző formákat, illetve, miért bizonyult végül sikertelennek nemcsak abban az értelemben, hogy a függetlenségi

harc megindításához elengedhetetlennek tartott „kültámaszt” valójában soha nem sikerült biztosítania, hanem abban is, hogy a magyar politikai közvéleményért folytatott küzdelemben a „49-es” program alulmaradt Deáknak a kiegyezéshez vezető koncepciójával szemben. A következőkben a „kültámasz” megszerzésére irányuló erőfeszítéseinek alakulását mutatjuk be, természetesen csupán vázlatosan, Kossuth gondolkodásmódjának jellegzetességeire koncentrálva. „Ha maga a sátán nyújt is kezet, elfogadhatjuk óvatos vigyázattal” A korabeli dokumentumok bizonysága szerint 16 Kossuth 1879-ben helyesen emlékszik a Mazzinival való 1859-es szakításának motívumaira: „Mazzini még 1859-ben is azon nézetben volt, hogy monarcháktól Olaszország semmi kielégítőt nem várhat, és azért ellenkezőleg mint Garibaldi, az 1859-iki háborúnál szenvedőleges [passzív] maradt. Én ellenben mindig azon nézetben voltam, hogy politikában az

érdektalálkozás határoz, s hogy vannak esetek, midőn az érdekek a legellentétesebb elemek közt is találkozhatnak, mint találkoztak az északamerikaiak függetlenségi harcában az amerikai republikánusok s az abszolutisztikus Franciaország érdekei. Én hát, mondám, mindig kész leszek segítséget elfogadni, akár kitől is, ha az hazám függetlenségének visszaszerzéséhez vezethet. Elfogadnám, szoktam volt mondani, magától az ördögtől is, csakhogy vigyáznék, hogy el ne vigyen. E nézetkülönbség miatt szakadt meg köztem s Mazzini közt 15 Kossuth 1859. március 25-i Nyilatkozata in: Kossuth Lajos: Irataim az emigrációból I k Budapest, 1880 173. l 16 „Ha maga a sátán nyújt is kezet, elfogadhatjuk óvatos vigyázattal” – írja például Irányi Dánielnek 1859. január 6-án keltezett levelében, válaszként arra az értesülésre, hogy a francia kormány a magyar emigráció felé tapogatózik. Kossuth Lajos: Irataim az emigrációból I k

im 98 l 9 végkép minden érintkezés, minden viszony, midőn 1859-ben Napoleon császárral s a turini kormánnyal összeköttetésbe léptünk.” 17 Ha úgy látta, hogy a cél elérését valamely nagyhatalomnak Ausztria elleni háborúja, és nem egy európai forradalom nyithatja meg, Kossuth habozás nélkül döntött, vállalva a vele járó következményeket. Vannak ugyan aggályai, ám azok nagyon is gyakorlatiak, elvi természetű dilemmák nem vetődnek fel benne. Amit csak az magyarázhat, hogy ő – ellentétben például Mazzinival – doktrinális értelemben nem volt forradalmár akkor sem, amikor a segítséget „a forradalom szolidaritásától” várta. Az esetleges elvi vagy morális ellenvetésekre kétségtelenül frappáns választ talált. Kérdéses viszont, hogy a felemlített példa mennyiben szolgálhat Kossuth szövetségi politikájának analógiájaként; Kossuth politikája ugyanis – ellentétben az amerikai republikánusokkal – e

szövetség következtében jelentősen megváltozott. Egy 1859 februárjában írt politikai elemzése nagyon plasztikusan mutatja meg politikai gondolkodásának jellegzetességeit. III Napóleon ajánlatában érzékeli annak veszélyét, hogy ő maga, az emigráció és Magyarország függetlenségének ügye a hatalmi játékok játékszerévé válhat – s mint látni fogjuk, a fenyegetés elhárítására komoly erőfeszítéseket is tesz –, ám e szövetséggel járó alkalmazkodási kényszer szemernyi kételyt sem ébreszt fel benne. „A császár (ki a forradalom gyermeke), határozottan ellöki magától a forradalmár elemet, a forradalom eszméit. Mi, még ha e háborúval összeköttetésben küzdenénk is, - forradalom volnánk én azt gondolom, nem rossz politika volt volna, az európai forradalom vulkánjának egyik nevezetes kraterét »control« alatt hagyni kiégni. Ha igaz a röpirat – utal egy állítólag III Napoleon nézeteit visszhangzó, Ausztriával

szemben békülékeny hangú írásra -, ő máskép akarja. Én ha ajánlkozik vala hazánk függetlenségének kivívására alkalom, ily kontrol alatt bár, elfogadnám; mert a kevesebb bizonyost hazámra jobb szeretem, a több bizonytalannál. – De, ha megtagadtatik az alkalom, ha ellöketik a magyar, maradunk a régi úton. A forradalom szolidaritásának útján” 18 A választás lehetőségével szembesülő Kossuth logikája félreérthetetlen. A probléma eszközválasztásként fogalmazódik meg számára, a döntést pedig színtisztán pragmatikus megfontolások alapján hozza meg. A cél, a függetlenség elérését ígérő szövetség érdekében habozás nélkül vállalja az alkalmazkodást, könnyen lemond tehát a republikanizmusról, a „bizonytalan többről”, a forradalmi retorikáról, szövetségeseiről, akár a császár kontrollját is elfogadja, – sőt egy négyszemközti beszélgetés során a császár öccsének „Szent István koronáját”

is felajánlja 19 –, ha ennek révén használható ki az aktuálisan adódó alkalom. Ha nem, marad a „régi út”, vagy pedig – a korábbi és későbbi próbálkozások ismeretében tesszük a kiegészítést – az újabb alkalomra való várakozás, s persze, az adott lehetőséghez illeszkedő újabb „kombináció”. Miként a Napóleonnal való szövetséget sem az értékazonosság, hanem az „érdektalálkozás” alapján vállalta, a „a forradalom szolidaritásának útját” sem ideológiai alapon választotta. Lukács Lajos kutatásaiból tudjuk, hogy nem elvi okokból és nem fenntartás nélkül lépett szövetségre Európai forradalmáraival; csak akkor tette, s akkor is vonakodva, feltételeket állítva, amikor Magyarország függetlenségéért folytatott harcához szükséges külső támogatás megszerzésének más lehetőségét nem találta. Mazzinak az Európai Központi Demokrata Bizottság nevében, 1850 augusztusában elküldött,

csatlakozásra felszólító felhívására csak bő féléves hallgatás után, 1851 tavaszán válaszolt, akkor, amikor az európai hatalmakkal, Angliával, Franciaországgal vagy a szárd királysággal való kapcsolatfelvétele sikertelennek bizonyult. Az olasz, német, francia, lengyel emigránsok egyes csoportjait jellemző „vörös 17 Kossuth Lajos: Irataim az emigrációból. I k im 65 l Kossuth Lajos: Irataim az emigrációból. I k im uo 127 l 19 Előleges értekezés Napoleon herceggel [1859] május 5-én. in: Kossuth Lajos: Irataim az emigrációból I k i.m 212-214 l 18 10 republikanizmus” jövőképe korántsem ragadta el. Vitába is száll Mazzininak azon tételével, hogy a köztársasági elv elsődlegességet élvez a függetlenségi elvvel szemben; ő pontosan fordítva gondolja. 20 A szövetség értelme számára nyilvánvalóan nem a radikális demokraták társadalmi-politikai programjának megvalósítása, hanem Magyarország függetlenségének

visszaszerzése volt, és azon a feltevésen alapult, hogy az „általános európai rázkódtatás” az autokrata birodalmak – így Ausztria – megsemmisülését eredményezi. E reményben nemcsak Kossuth osztozott. Teleki László például 1851 májusában ekként tájékoztatja a még törökországi internáltságában élő Kossuthot a francia helyzetről: „Nem sokára európai kérdések fognak itt nyugoton eldöntetni, s a többi közt a mi sorsunk is. Azaz, vagy Amerikába megyünk, vagy nemsokára diadalmenetben haza. Nem mintha azt hinném, hogy a szabadsági pártnak, ha hatalomra jut, első gondja leend Magyarhon függetlenségét a Lengyelhonéval együtt proklamálni, ámbár ígérte. Tudom, hogy e tekintetben mire tarthatunk számot, a pártok önzők mindenütt, különösen a franciaországiak. De tudom azt is, hogy a forradalomnak okvetlen kikerülhetetlen következménye, ha t. i Frankhonban üt ki, s a forradalom győz, európai háború Nem azért, mert

Frankhon fogná megtámadni az autokratákat, hanem mert az autokraták fogják megtámadni Frankhont E háborúnak [vagy] azzal kell végződni, hogy egész Európa orosz gyámság protektorátus alá essék, vagy azzal, hogy Európa respublikává váljék.” 21 Az „autokraták” ellen vívott „európai háború” Kossuth számára nemcsak elfogadható, de kívánatos is volt, hisz feltevése szerint szükségképpen magába foglalta volna az Ausztria elleni háborút. Elfogadta volna akkor is, ha az „európai vulkán kitörése” – azaz egy forradalom – eredményeként indult volna el. Nem tett fel mindent ekkor sem erre a kártyára – angliai és amerikai nyilatkozatai például a társadalmi radikalizmus tekintetében meglehetősek visszafogottak voltak, aminek következtében például kellemetlen vitába keveredik a rabszolgaság megszüntetésért indított mozgalom egyik vezetőjével 22 –, mégis úgy látszik, hogy az 1850-es évek elején – emigráns

társaihoz hasonlóan – számolt ezzel az eséllyel, és felkészült a forradalom révén felkínálkozó „kedvező alkalom” megragadására. Következménye persze ennek a döntésnek is volt, ez esetben is alkalmazkodnia kellett partneréhez. Így például, miután rászánta magát a „vörös republikánusokkal” való szövetségre, olyan alkotmánytervezettel válaszol Mazzini felkérésére, amely – miként a tervezetet legújabban közzétevő Spira György állapítja meg – „ valóban páratlanul demokratikus volt: demokratizmus tekintetében – mint szerzője maga is (joggal) hangsúlyozta – még az Amerikai Egyesült Államok alkotmányán is túltett.” 23 Nem Kossuth őszinteségét vonjuk kétségbe. Nem gondoljuk, hogy e tervezet csupán taktikai szempontokat követ, és semmiben sem tükrözi szerzője valódi nézeteit. Az önkormányzatiság elvére felépített állammodellt a centristákkal folytatott vitájában tett ígérete teljesítéseként

is felfoghatjuk, hisz az államhatalom központosításával szemben a községeknek és a vármegyéknek mind a kormányzat, mind a parlament ellenében komoly hatalmi súlyt juttatott. Az aktuális események is tükröződnek benne, amennyiben a parlamentáris rendszer franciaországi kudarca nyomán a demokratikus értékek védelmének új módozatait keresi. 20 Lukács Lajos: Magyar politikai emigráció 1849-1867. Kossuth Könyvkiadó, Bp 1984 56-58 l Teleki László levele Kossuthnak, 1851. május 28 in: Teleki László Válogatott Munkái (szerk Kemény G Gábor) Szépirodalmi Könyvkiadó, 1961. IIk 76 l 22 „A kocka el van vetve, Kossuth elveszett. Vége minden reménynek Azt mondja, nem tartozik reá az abolíció ügye még annyira sem, hogy arról legalább véleményt nyilvánítana. Ezzel szemben vallási kötelezettségünknek tarja, hogy szabadítsuk fel Magyarországot. Ez aztán az igazi következetesség”! – írja Garrison, az abolicionisták egyik vezetője

az USA belpolitikai vitájában való állásfoglalástól tartózkodó Kossuthnak írt nyílt levelében 1852-ben. Idézi Lukács Lajos: A magyar politikai im 92 l 23 Spira György: Kossuth és alkotmányterve. Debrecen, 1989 19 l 21 11 De mégsem tekinthetjük puszta véletlennek, hogy e tervezet a Mazzinival való kapcsolatfelvétel időszakában készül el. Az alkotmányterv alkalmazkodik a reménybeli partner értékvilágához és politikai programjához két területen is. Kétségtelenül magába foglalja egyfelől a szakítás lehetőségét a 48 előtti magyar liberalizmus elitista, a nemesi-birtokos érdekek védelmét, a „történeti alkotmány” bizonyos elemeinek megőrzését is magába foglaló, a fokozatosságot, az organikus fejlődést ígérő koncepciójával szemben, s ezzel – legalábbis elméletileg – kétségtelenül utat nyit a társadalmi-politikai radikalizmusnak a „szerzett jogok” megtartása, a „pozitív jog tisztelete” alapján álló

törvényesség ellenében. A felvázolt alkotmány a népfelség elvének radikális értelmezésén alapul. Miközben például az országgyűlés, végrehajtó hatalom, a kormány, a hadsereg „túlhatalma” ellen számos biztosítékot tartalmaz, hiányoznak belőle azok a garanciák, amelyek a „meggondolatlan rohanástól”, a központi hatalom tehetetlenné válásától, „demagógok” befolyásától, a rend felborulásától, az anarchiától – és a többi, a 48-as magyar liberálisok döntő többségét jellemző félelmek ellenében – védenék meg az országot. „A Francia Köztársaság példája szembeszökő tanúbizonyságot szolgáltatott azon igazsághoz – kezdi el Kossuth az alapelvek kifejtését –, mellyet egész életemen át vallottam, t. i hogy a népfelség elvének kijelentése teljességgel nem elegendő akár az egyéni jogokat, akár a népszabadságot biztosítani, ha egy részt a kormány túlságos hatalommal van felruházva, más

részt pedig az országgyűlés (legyen bár az egyetemes szavazatjog kifolyása) a népfelség egyedüli organumát képezi, minthogy törvényhozói mindenhatósággal is bír s egyszersmind egyedüli törvényes gátul is szolgál a kormány kihágásai ellen.” A parlamentáris elvre felépülő Francia Köztársaság ugyanis – fejti ki részletesen is véleményét – nem volt képes megvédeni sem a nemzeti szabadságot, sem az emberi jogokat a köztársasági elnökké választott Luis Bonaparte-val szemben, sőt maga a parlament magát az általános választójogot – „saját hatóságának eme kútfejét” – is eltörölte. „Láttuk, miként e két mindenhatóság folytán nem csak minden jog, minden szabadság megsértetett, minden biztosíték megtöretett, minden democatiai intézvény meghamisítatott s a köztársaság hazudsággá változott, de még maga a köztársaságnak névszerinti fenállása is kérdésbe vonatott elannyira, hogy a köztársasági

érzelmek s a köztársasághozi ragaszkodás bűnné vált a népfelség ezen korlátlan hatalmú organumai előtt”. Kossuth szerint e fejlődés előrelátható volt, ő meg is jósolta, amikor látta, hogy „ a francia nemzet dacára a multak tapasztalásainak még mindig nem képes megválni centralizationalis hajlamától, melly hízeleghet a nemzeti dicsőség hiúságának, de a szabadságnak bizonyos halál.” A korlátlan hatalmú kormánynak és parlamentnek ugyanis „ merő Washingtonokból kellene állani, hogy hatalmukkali viszaéléstől a nemzet biztonságban legyen.” A magyarok – véli – nem szenvednek a franciákat jellemző hajlamtól; éppen ellenkezőleg: „A magyar nemzet szabadságra vágyik inkább, mint a hódítók dicsőségére.” Éppen ezért „Én mint magyar, ismerve nemzetem jellemét s osztozva benne, én hazám jövendőjét nem a hatalomban, hanem a szabadságban keresem. Beszéljenek »erős kormányról« azok, akik a »rend« ürügye

alatt uralomra vágynak Én azt hiszem, hogy a rendnek nincs erősebb biztosítéka, mint a megelégedés, melly csak szabadság alapján lehetséges. Én tehát ellene vagyok a központosítás eszméjének, én gyűlölöm a mindenhatósági irányt úgy a törvényhozó, mint a végrehajtó hatalomnál, és soha sem fogok kezet nyújtani olly intézvények behozatalához, mellyek egyrészt ellenkeznek az ember-jogokkal, miket az államnak védeni s nem elnyelni kell, más részt ellenkeznek a politicai szabadsággal is, mert hatalmat csak a szabadság rovására lehet öszpontosítni. Én azt ohajtom, hogy úgy az ember-jogok, mint a politicai szabadság minden csorbítás ellen biztonságban legyenek. Fő alap elv: a népfelség, vagy is önkormányzat” 24 [Kossuth kiemelései.] Nos, az önkormányzatiság elvére, mint „fő alapelvre” felépített rendszer a hatalom központosítása ellen valóban a lehető legteljesebb biztosítékokat nyújtotta volna. 24 Kossuth Lajos

utólagos kiegészítésekkel ellátott fordítása alkotmánytervezetének francia nyelvű eredetijéből. in: Spira György: Kossuth és alkotmányterve i.m 50-52 l 12 Az „önkormányzati szabadságot” Kossuth igen széles értelemben használja. Belefoglalja az egyén, a család, a község és a megye, valamint – az egyházak mintájára elképzelt, tehát nem területhez kötődő és a közigazgatásnak részét nem alkotó – nemzetiségi alapon szerveződő egyesületek önkormányzatát is. A közjogi rendszer az egyéni szabadságjogokra és a területi önkormányzatokra épülne fel. A törvényhozó hatalmat gyakorló országgyűlés egyik házát választókerületekben az általános választójog alapján, a másikat – a szenátust – a megyegyűléseken választanák. Mind a népképviselők, mind a szenátorok visszahívhatók lennének, de kötelező utasításokkal nem köthető meg szavazatuk. A megyék megőriznék azonban azon jogukat, hogy az

„ország közdolgait köztanácskozásaik illetékes tárgyának tekintsék”, miként e jog a községeket is megilletné „megyéjök közdolgai iránt”. Az országgyűlés csak azok az ügyek tartoznának, amelyek „az egyének, családok, községek s megyék önkormányzati alapjogaihoz nem tartoznak”. Ezek a jogok sérthetetlenek, róluk az országgyűlés nem rendelkezhetik. Ezen elv betartatására egy „alkotmányőrszék” létesítését javasolja, amely „a törvényeket kihirdetése előtt azokat alkotmányos szempontból átnézi s kijelenti, alkotmányosak e vagy nem.” 25 Alkotmányos garanciát képez a végrehajtó hatalom megosztása is. „Ki lesz tűzve elegendőleg a végrehajtó hatalom hatásköre, s az ambitiosus viszaélés s elnyomás ellen erős biztosítékok lesznek felállítva, mellyek legfőbbikét találom abban, hogy a végreható hatalom cselekvő orgánumait nem a kormány, hanem a megyék s illetőleg községek választják, s

találom a megyei rendszernek alapelveiben, és találom végre abban, hogy minden egyes polgárnak, községnek, megyének s törvényhozásnak joga van akár melly ministert s magát a kormányzót is az illető törvényszék előtt feleletre vonni törvénysértését Ha ezen biztosítékokhoz hozzáadatik azon gondoskodás, hogy a kormány ne sok »patronage«-t gyakorolhasson, úgy az ország, mint az egyesek szabadsága teljes biztonságban lesz, mert a kormány nem lesz kitéve »a kelletén túl kormányozgatás s gyámoskodás« betegségének s jól is teljesítendheti kötelességét, mert semmi mással nem kellend foglalatoskodnia, mint a mi az egész nemzet közérdekeit illeti. Világosan kitűnik ez a kormányzati hatóság azon réteges felosztásából, mellynek tervét adám s miből az következik, hogy az alkotmány s törvény által községekre s megyékre ruházott kötelességek teljesítésére való felügyeleten kívül a kormány hatósági köréhez

mind az s csak tartozik végrehajtási szempontból, a mi törvényhozási szempontból az országgyűlés hatóságához tartozik.” A hadsereg is ezen elv alapján szerveződne. „Alap elv legyen: minden hon polgár szükség esetében katona, de nincs állandó hadsereg, kivévén annyi, a mennyi a várak garnisonjai végett szükséges. egyszersmind minden fegyvernemből annyi álandó rámázat [keret], amennyi kívántatik, hogy olly gyakorlati ha iskolát képezzen, mellybe az országnak összes ép fiatalsága egy évre belépni tartozik.” A haderő zömét azonban a nemzetőrség adná, amely a megyék, illetve a községek szerint szerveződne. A főtisztek kinevezése a megyére, a törzstiszteké a kormányra tartozna. Az igazságszolgáltatásban is érvényesülne az önkormányzatiság elve, amennyiben a „rendőrbírókat” a községek, a megyei bíróságokat a megyei gyűlések választanák. 26 Egy ilyen államrendszerben – tér vissza újra és újra a

problémára – a nemzetiségi kérdés mintegy automatikusan megoldódna. A községek, megyék szabadon dönthetnek a hivatalos nyelvről, az általuk fenntartott és igazgatott iskolák oktatási nyelvéről, sőt azt is elképzelhetőnek tartja, hogy a tacticai egységek” – alighanem a nemzetőrségről beszél – a nemzetiségek szerint szerveződjenek. 27 Ezen túl az egyesülési szabadság elve alapján szabadon alkotnak egyesületeket, s – akár az egyházak – saját belső problémáikat, ügyeiket saját maguk intézhetik. Miután példaként leírja saját egyháza, az evangélikus egyház „kitűnőleg democratai szerkezetű organisatioját”, amely „a nélkül, hogy magának teritoriális hatóságot követelt volna az országnak csak egy talpalatnyi földe felett is – az egyházi érdekek körében (az iskolákat is bele értve) tökéletes és sikeres önkormányzatot gyakorolt”, így folytatja: „Hasonló módon kell eljárni a nemzetiségi ügyben.

Társas ügy az is, mint a vallás. Tehát az egy nemzetiséghez tartozó honpolgárok nemzetiségi érdekeik előmozdítása végett társaságba állnak községenkint, képviselet útján kerületi egyleteket képezendenek, s a kerületeket egy köz nemzeti egyletbe összeforrasztandják; adnak magoknak olly szerkezetet, a mint nekik tetszik; választanak nemzeti főnököt, címzendik őt vajvodának, hospodárnak, a mint tetszik; egyesítendik, ha úgy tetszik, nemzeti társas egyletükkel egyházuknak, iskoláiknak kormányzatát; csinálnak magoknak szabályzatokat, kormányozandják egyletüket ezen szabályok szerint, szóval társas 25 u. o 62-64 l (Spira) u.o 68-71 l (Spira) 27 u.o 71 l (Spira) 26 13 önkormányzati teljes szabadsággal gondoskodadnak mind azon erkölcsi s társas érdekek elő mozdításáról, miknek öszvegét »nemzetiségnek« nevezzük. Ezen egyesületnek nincs semmi köze az állammal, s az államnak nincs semmi köze ő vele. Az állam nem

kíván tölle egyebet, mint hogy gyűlései nyilvánosak legyenek. Így lehet, így kell a nemzetiségi érdekeket biztosítani az egyéni jogok körében társadalmilag.” 28 Nem tudjuk persze eldönteni, hogy Kossuth mennyire gondolta „komolyan”, hogy e tervezetében a forradalom eredményeképpen függetlenné váló Magyarország politikai berendezkedésének alapjait fektette le. Az ugyanebben az időpontban megfogalmazott igénye a – természetesen átmenetinek szánt – diktátori szerepre, illetve a magyar emigráció jelentős személyei által kifejezésre juttatott ellenérzésekre adott válaszainak ellentmondásossága arra utal, hogy legalábbis nyitott volt más, a majdani függetlenségi harc konkrét körülményeihez alkalmazkodó megoldások iránt. De erre engednek következtetni Mazzini Kossuth „őszinteségével” szembeni kételyei is. Miként Lukács Lajos írja, Mazzini meg volt győződve „Kossuth gondolkodásának szűk nemzeti béklyóba

zárásáról”, amit nemcsak kapcsolataik alakulása, hanem az Angliában érkező Kossuthnak az angol felső osztályok érdekeihez és várakozásaihoz illeszkedő, a társadalmi rend és a magántulajdon védelmében tett kijelentései is alátámasztottak. 29 Az európai forradalom lehetőségével számoló „kombináció” részeként értelmezhetjük az alkotmánytervnek a nemzeti kérdés megoldását célzó javaslatait is. A közvetlen politikai célzat ebben az esetben teljesen nyilvánvaló. Kossuth Mazzininak a nemzeti kérdés megoldását firtató kérdésére válaszolva vázolja föl annak az alkotmányos berendezkedésnek tervét, amely az önkormányzati elv széleskörű érvényesítése által szükségtelenné teszi a nemzeti kisebbségek, mint politikai entitások autonómia-igényét, és kizárja annak lehetőségét, hogy Magyarország integritását a nemzeti elvnek feláldozva, Erdélyt egy majdani Romániának, a szerbek lakta Délvidéket pedig

Szerbiának engedjék át. A tervezet keletkezéstörténetéről és motívumairól a közlésre való előkészítés során eléírt bevezetés kézirata világosan szól. „1851-ben Kutahiában letartóztatásom alatt kérdés intéztetvén hozzám, különös tekintettel a roumanoknak Erdélyre célzó vágyaira [a kiemelt szavakat utóbb kihúzta Sch. I] mikint gondolom jövendőben kieegyenlíthetőnek azon nyelv s nemzetiségi viszályt, melly 1848-ban olly szerencsétlen befolyással volt a szabadsági mozgalmakra? e kérdésre franciául egy előterjesztéssel feleltem, mellynek magyar fordítása itt következik” – áll az 1859-ben készült változatban. 30 Az alkotmányterv aktualitás jelentését mindenekelőtt az itt megjelölt szándék határozza meg. Láttuk, maga Kossuth ebben az összefüggésben értelmezi megírásának idején, de évekkel később is. Szintúgy a kortársak Teleki László elutasító véleménye még csak nem is érinti a

nemzetiségiekkel való megegyezéshez nem kapcsolódó elképzeléseket. Tartalmi megjegyzése csak ennek kapcsán van, miközben – egy másik vitához, Kossuth diktátori igényeihez kapcsolódva – az „alkotmányadás” módja, az „oktroj” ellen tiltakozik. Szerinte ezt a feladatot csak egy alkotmányozó nemzetgyűlés láthatja el. 31 A nemzetiségi kérdés meghatározó súlyát jelzi, hogy a tervezetet 1859-ben Kossuth tudtával nyilvánosságra hozó Irányi József a magyar forradalom történetét bemutató könyvének a nemzetiségiek megbékélésének lehetőségeivel foglalkozó fejezetében helyezi el, a címben is kiugratva, hogy a Magyarország 28 u.o 56 l (Spira) Lukács Lajos: A magyar politikai i.m 78-79 l 30 Kossuth Lajos utólagos kiegészítésekkel ellátott fordítása alkotmánytervezetének francia nyelvű eredetijéből. in: Spira György: Kossuth és alkotmányterve i.m 49 l 31 „Nekünk nincs jogunk Magyarországnak konstituciót

oktroírozni” – írja Vukovics Sebőnek 1851. szeptember 13-án írt levelében. in: Teleki László Válogatott Munkái im II k 84 l 29 14 „jövő politikai szervezetét” érintő javaslat „tekintettel a nemzetiségi kérdés megoldására” készült el. 32 A nemzetiségi probléma súlyát a szabadságharc tapasztalatai alapján természetesen Kossuth is érezte. Pontosan tudta, hogy a nemzetiségi ellentétek rendezetlensége jelentős mértékben csökkentené egy újabb függetlenségi harc esélyeit. A megbékélést maga is fontosnak tartotta, de Mazzini ajánlását, a nemzeti elvnek az országhatárok átrendezését is magukba foglaló érvényesítését, a román Bălcescu 1850-ben készült tervezetének elfogadását, éppúgy elutasította, mint Teleki László 1850-ben felvetett, Magyarország belső föderalizálását magába foglaló elképzeléseit. 33 Kossuth 1848 egyik legfontosabb követeléséről, Magyarországnak az Erdéllyel való uniót is

magába foglaló területi egységéről most sem kíván lemondani és ellenzi az országnak a nemzetiségi elv alapján történő belső föderalizálását. Tervezetének „valóságos funkciója” éppen az – állapítja meg Lukács Lajos –, hogy az etnikai elv kizárólagosságán alapuló, a területi autonómiát, vagy az államhatárok megváltoztatását is magába foglaló, Magyarország integritását és politikai egységét megalapozó „történeti joggal” szembe állított „nemzeti önrendelkezés” jogára hivatkozó, valóban forradalmi igények alternatíváját kínálja fel. 34 Az alkalmazkodási kényszer hatása abban mutatkozik meg, hogy – amennyiben még sem lehetne ily módon biztosítani a forradalom sikeréhez szükséges összefogást – készséget mutat további engedmények megadására, a „történeti jog” legalábbis részleges revidiálására. Erdélynek Magyarországgal való uniójáról (de nem a román fejedelemséggel való

egyesülésről!) elfogadna egy népszavazást. Illetve, „annak bizonyságául, mennyire óhajtom, hogy a múltban annyi szerencsétlenséget s a közös hazának közös szolgaságot okozott nemzetiségi viszálkodásokat költsönös kiengesztelés s testvéries egyetértés váltsa fel”, nem ellenezné a „compact massaban” szerbek lakta településekből álló, az erdélyi szászok jogállásának mintájára megalkotott Szerb Vajdaság létrehozását, valamint Horvátország elszakadását sem. 35 Nem tudjuk persze, hogy ha az Európai Központi Demokrata Bizottság által tervezett forradalom győzelme esetén tervezett új államszövetségek létrejönnek, Kossuth hogyan viselkedett volna, ám hogy ezen engedményt csak az adott „kombináció” szorításában fogadta el, bizonyíthatja, hogy a tervezet 1859-ben történt publikálásakor Kossuth törülte a Magyarország integritásának csorbítását elfogadó passzusokat. A hozzáfűzött magyarázat pontosan

tükrözi szemléletét. 32 lásd Irányi Dániel – Charles-Louis Chassin: A Magyar forradalom politikai története 1847-1849. I-II k Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp. 1989 33 Spira György: Kossuth és alkotmányterve. Debrecen, 1989 14-19 l Teleki elképzelését illetően azonban megjegyezzük, hogy az sem teoretikus megfontolásokon, s különösen nem a magyarországi nemzetiségi kérdés „igazságos” megoldásának szándékán alapul. Ausztria „megbuktatását” célozza Teleki 1849-ben tett javaslata csakúgy, mint az 1850-ben született ajánlásai. A sokat idézett, 1849 május 14-én született levele – melyben Magyarország belső föderalizálásának és a dunai konföderáció megteremtésének ötlete megjelenik – teljes gondolatmenete Európa térképének radikális átalakítását is magába foglalja. Teleki valóban hajlandó „a corpus jurisból valamit áldozni”, és elismeri, hogy „Nemcsak Ausztria halt meg, hanem Szent István Magyarországa

is.” De az egységes nemzetállam koncepciójával nem a nemzetiségi elv alapján föderalizált Magyarországot állítja szembe, hanem a „Balticumtól a Fekete-tengerig terjendő” „jövendőbeli dunai confoederatió”, „melynek hatalma örökre megtörendi az absolutismus szörnyetegét”, s melynek „központja és királynéja” az a Magyarország lesz, amely elvégzi az 1789-es francia forradalom el nem végzett feladatát, „Európa emancipációját”, és ugyanakkor – mivel „a népek simpatiája, morális túlsúlyunk, értelmi élénkségünk kettőztetett erővel fog nemzetiségi érdekek tekintetében mellettünk működni; a népek érdeke kívánandja, hogy nyelvünket megtanulandja, s a világ is megismerkedik vele, mert nyelvünk világérdekű lesz” – „s hatalmasabbak leszünk, mint valaha valami nép, mert hódításainknak ellenei sem lehetnek”. in: Teleki László Válogatott Munkái i.m II k 27-29 Továbbá: im 19, 54, 60 lapok 34 lásd

Lukács Lajos: Magyar politikai emigráció i.m 58 l 35 Kossuth alkotmányterve. in: Spira György: Kossuth és im 80-81 l 15 Az 1851-ben felajánlott megoldást olyan engedményeknek tekinti – írja az alkotmánytervezetet közlő Irányi Józsefnek - „ miket a horvátoknak s erdélyieknek megadni kész vagyok, ha másként velök meg nem alkudhatunk, de amelyrei kényszerűséget bizon nagy nemzeti szerencsétlenségnek tekinteném. Irtózatosan meggyengülünk azon concessiók által – annyira, hogy semmi más nem vihetne reá, mint az, ha más alternatíva nincs, mint vagy így meggyengülve felszabadulni, vagy osztrák majorság maradni”. 36 [Kossuth kiemelése] Miként a nemzetiségieknek tett „concessiók” elfogadásáról, akként más kérdések esetében is a „felszabadulni, vagy osztrák majorság maradni” alternatívájának keretébe helyezve dolgozta ki az adott „kombinációhoz” illeszkedő javaslatait. Az általános európai forradalomhoz

illeszkedő „kombináció” természetszerűen magán viselte a forradalmiság bizonyos jegyeit. Az alkotmánytervezet példáján láthattuk, hogy Kossuth hajlandó lett volna a „történeti alkotmány” helyébe írott alkotmányt „csinálni”, a kontinuitást radikális változásokkal megszakítani, az esetlegesen megbomló nemzeti egységet diktatúrával helyettesíteni, sőt – ha másként nem megy – a függetlenségi háború győzelme érdekében Magyarországra vonatkoztatva is elismerné a nemzeti önrendelkezés forradalmi elvének (korlátozott) érvényesítését Magyarországnak a történeti jogra alapozott politikai egysége és integritása ellenében. A cél érdekében áldozatokat hozna; ha elkerülhetetlen, még „nagy nemzeti szerencsétlenségnek” tekintett engedmények megadására is kész volna. De – emeljük ki ismét, nem értékítéletként, hanem puszta ténymegállapításként, Kossuth politikai gondolkodásának egyik

jellegzetességeként – zömében „engedményekről” van szó, amelyek nem teoretikus megfontolások, értékválasztások, hanem a sikert ígérőnek tetsző „kombináció” megkövetelte alkalmazkodási kényszer következményei. Nem is válnak Kossuth gondolkodásának stabil elemeivé. A forradalomhoz kapcsolódó „kombináció” feladásával együtt 1859 után jelentős részük feledésbe merül. Hozzá kell azonban tenni, hogy a forradalmi előkészületre irányuló gyakorlati lépéseiben Kossuth nagyobb óvatosságot mutatott, mint a szövetségesei számára készített tervezeteiben. Igaz, 1851. júniusában megbízást ad Makk Józsefnek a hazai szervezkedés megindítására, és neve – nem minden ok nélkül – kapcsolatba kerül a Mazzini által 1853 tavaszán kirobbantott és gyorsan összeomló milánói felkeléssel is. 37 Tette ezt abban a reményben, hogy – miként a Makknak adott Felhatalmazás-ban írta – a forradalom napirendre került. „

a szolidáris európai szabadságharc előkészületei immár annyira értek, miszerint e mozgalmak egyetemes összevágásánál fogva Hazánk jövendőjének kockáztatása nélkül a nemzeti rendezésnek s számba vett harc kész állapotba tételének tovább halasztani nem lehet!” 38 – áll az általa kiállított okmányban. A korszakban nem ritka, doktrinerségből vagy az emigrációs pszihózisból fakadó kalandorságot azonban kerülni igyekezett, és – nemegyszer kiváltva ezzel az „igazi” forradalmárok bírálatát – nem tett fel mindent egyetlen lapra. A Makk-féle szervezkedés lelepleződése és azt követő véres leszámolás után igen visszafogottan élt az „összeesküvőtaktika” eszközeivel, nem kezdeményezett hasonló, tömeges megtorlásra alkalmat adó akciókat. A forradalmi remények múltán – de talán pontosabb ekként fogalmazni: egy másik, könnyebb megoldást kínáló „kombináció” felmerülésekor – nem is okozott

számára nagy nehézséget pálfordulásának elfogadtatása sem a nemzetközi színtéren, sem a magyar emigráció tagjai, sem az otthoni közvélemény meghatározó szereplői között. Azért sem, mert Kossuth magatartása és gondolkodásmódja korántsem volt unikális a korszakban. Kossuth nem is érzi szükségesnek az önkritikát visszaemlékezésében. 36 Kossuth levele Irányi Dánielnek, 1859. április 26 idézi Spira György: Kossuth és im 32 l lásd Lukács Lajos: Magyar politikai emigráció i.m 98-101 l 38 idézi Lukács Lajos: Magyar politikai emigráció i.m 63-64 l 37 16 „ nekem most a meghiusult remények sivatagában is úgy látszik, hogy az akkori viszonyok között hazafiúi kötelességem volt az európai vulkán forrongásainak fázisait szemmel tartani, nehogy kitörése meglepjen; s a meglepetés folytán elvesszen a nélkül, hogy az lenne, a mi talán lehetne: alkalom szerencsétlen hazám számára. Nem mondhatom, hogy e viszonyoknak hazám

javára gyakorlati hasznát vehettem – folytatja, magyarázatát is adva e remény eltűnésének –. A világesemények más fordulatot vettek. Az a vulkán, mely egy világraható nagy kitörés előjeleit viselte magán, egy helyütt megkérleltetett, más helyütt szellentyüre talált; harmadik helyütt parciális kitörésben csillapult le; negyedik helyütt (épen ott, hol érdekeink leginkább találkoztak) a nemzeti aspirációkkal magát bölcsen azonosító hatalom által, a vulkán tűzanyaga rendezett hatalmi csatornákba tereltetett.” 39 A helyzet változott meg tehát, nem számítás volt a helytelen. A forradalmi alternatíva lezárását követően nem is gondolkodásmódjában következik be változás. A logika nem módosul az új „kombinációban” sem; a cél a régi marad, a terv annyiban változik, amennyiben az új előfeltevésekhez alkalmazkodik. Legfeljebb a lapos – vagy öntelt – utólagos bölcsesség nevezheti légből kapottnak Kossuth az

1859-ben, „az egyes függő európai kérdések felmerülése” kapcsán támadt újabb reményeit. A nagyhatalmi politika napi gyakorlata alapján egyáltalán nem volt elképzelhetetlen a hatalmi viszonyok olyan átrendeződése, amelynek eredményeképpen Ausztria vagy széthullik, vagy pedig annyira meggyengül, hogy Magyarország elszakadását nem képes meggátolni. Egyetlen évtized alatt megszületik az egységes Olaszország, Ausztriának a Német Szövetségből való kiszorításával Bismarck megteremti a Német Birodalmat, és nagy léptekkel halad előre Európa (másik) „beteg emberének”, Törökországnak Európából való kiszorítása, a Balkán politikai térképének radikális átrajzolása. Továbbá Kossuth nem csupán reményeire, de az európai politika tényleges, ügydöntő hatalommal rendelkező szereplőinek biztatására, támogatására is számíthatott. Az új „kombináció” alapját jelentő „érdektalálkozás” lehetőségét nem

– vagy nem csupán – a logika, hanem a francia és piemonti kormányzat konkrét kezdeményezései is alátámasztották. Tények is álltak tehát az új koncepció mögött, amelyek elég meggyőzőek voltak ahhoz, hogy most azok is újra Kossuth mögé sorakozzanak fel, akik az ötvenes évek elején – illuzionizmusnak, kalandorságnak ítélve „a forradalmi szolidaritásra” alapozott próbálkozásait – szakítottak vele. Nemcsak az emigráció vált egységessé ezekben az években, hanem a magyarországi közvélemény nagyobbik része is osztozott a feltámadt reményekben. Természetesnek tarthatjuk, hogy a francia császár környezetéből származó, 1858 végétől egyre szaporodó jelzésekre Kossuth bár óvatosan, ám nyitottan reagált. A közvetítő szerepet vállaló Irányi Dánielt a kapcsolat fenntartására, de ugyanakkor további információk szerzésére utasítja. Bizonytalansága nem elvi természetű Egyetért Irányi értékelésével, és ő

maga is úgy ítéli meg, hogy a Magyarország felszabadulásához elengedhetetlenül szükséges külső feltételek megteremtése szempontjából egy „Ausztria elleni komoly háború” kedvezőbb alkalmat kínálna fel, mint egy „általános forradalom”. Nem vitatja Irányinak a szövetség elfogadása melletti érveit sem. Bár a győzelem nem bizonyos, hiszen egy felkelés esetében nem soha nem lehet biztosra menni, a döntés meghozatalához – véli Irányi – nem is szükséges az effajta bizonyosság. „Elég, hogy ha a valószínűség meg lesz, elég arra, hogy a felelősséget magunkra vehessük s jelen és utónemzedék előtt; mert ne feledjük, hogy az alkalommal nem élés is felelősséggel jár ám. A mostaninál, ki tudja, mikor lesz kedvezőbb, nemcsak pénzt és fegyvert kapunk, nemcsak idegen beavatkozás ellen biztosíttatunk, de a honunkbeli idegen ajkú nemzetiségektől sem kell tartanunk, mert sem francia, sem orosz sympathiára nem

számolhatnának, sőt ellenkezőleg.” 40 39 Kossuth Lajos: Irataim az emigrációból. I k im XVI l Irányi Dániel levele Kossuthnak, 1858. december 29 in: Kossuth Lajos: Irataim az emigrációból I k im 9091 l 40 17 Kossuthot aligha kellett ebben a helyzetben bátorságra buzdítani. Egy Ausztria elleni háborút önmagában is nyereségnek tartott mindig, s a Napóleonnal való szövetségtől sem riad vissza. „Hogy minden csapás, a mi Ausztriát éri, akár kitől jöjjön, nyereség, az való, s ezért amennyire tőlünk függ, rajta kell lennünk, hogy megtörténjék.” „Ha maga a sátán nyújt is kezet, elfogadhatjuk óvatos vigyázattal” – írja hívének válaszlevelében. Az „állás kényessége” inti óvatosságra, mivel az – véli józanul –, magában rejti az emigráció „nevetséges kudarcának”, s ezáltal a „haza jövendője meggyilkoltatásának” lehetőségét. Sejtve az ajánlattevő hátsó szándékait, érezve az

emigráns-létben rejlő veszélyeket, e nagyon is valós veszélyek elhárítása érdekében köti feltételekhez a vállalkozásban való részvételt. „Ha mi mozdulunk, oly alapot kell szereznünk, mely biztosít, hogy a nemzet mozdul velünk. Különben a lengyelek sorsára juttatjuk a hazát. A »legiocskák« condottieri-szerepe minket nem illet Ügyünk magasabban áll, ha magunk le nem süllyesztjük. Nekünk öntudatos célnak kell lennünk, nem eszköznek mások cselszövevényes céljaira. Nekem biztosíték kell az eldobás ellen Különben feladatomnak nem azt fogom tartani, hogy egy tehetetlen légiócskánk paradirozzon a »sas« főhadiszállásán, sem azt, hogy egy katonai sétát tegyünk Károlyvárosig, s aztán a megkötött béke hírére egy »Flankenbewegung«-gal meneküljünk (ha tudunk) Boszniába, hanem azt, hogy a megkezdett háború terrénumát, a játszó felektől függetlenül, s korlátoló béklyóiktól menten, úgy igyekezzem kitágítani,

miszerint ha nem sikerül, hazánk ügye ne legyen kompromitálva; ha pedig sikerül, stratégiai alapot biztosítsak, magyar »nemzeties« és nem pártias küzdelemre.” 41 Az Ausztriának Itáliából való kiszorítását célzó francia politikának Kossuth számára csak annyiban van jelentősége, amennyiben saját terve megvalósítását segíti. Világosan látja, hogy a két cél nem feltétlenül és nem automatikusan esik egybe, s hogy lehetséges olyan megoldás is, amelyből Magyarország számára semmi jó nem származik. Egy 1859 januárjában keletkezett feljegyzésében nagy realitásérzékről téve tanúságot veszi számba az új helyzetben rejlő lehetőségeket. Még ha valós volna is Napóleon háborús szándéka – magyarázza a vele újra kapcsolatba lépő, és a franciákkal való megegyezést szorgalmazó Klapkának –, „ azt még alkalmasint maga sem tudja, vágyainak valósítását meddig merheti munkába venni. Ebben lehetnek több fokozatok.

Annyit bizonyosan nem akarhat, a mennyi egy európai koalíciót provokálhatna ellene A többi nagyhatalmaknak, ha aktív szövetségét meg nem nyerheti, legalább semlegességét kell óhajtani. Ezen semlegesség, meglehet, feltételekhez lesz kötve s nem lehetetlen, hogy a feltétel az lesz, hogy az osztrák hatalom az olasz tartományokat kivéve, intakt hagyassék az még korántsem bizonyos, vajon a császár mint határozó hatalom, Magyarországnak tevékenysége tételét számításaiba bele illőnek fogjae találni, túl talán egy kis légiócskának idegen földön alakításán, amúgy lengyel formára a keleti háború [a krimi háborúra való utalás] alatt. Háborút nem mindig azért kezdenek, hogy a ki ellen kezdik, azt tönkre tegyék, hanem hogy a háború osztenzibilis [itt: látszólagos] céljától egészen idegen célokba beleegyezni kényszerítsék. A Napóleon-ház s a francia nemzet előtt a lengyel nemzet különös igényekkel bír; minő

biztatásokat nem adtak nekik a háború kezdetén! S a vége? Én vigyázni fogok, hogy hazánk Lengyelország sorsára ne jusson. Mert ha mégegyszer megbuknék a magyar, mivel hogy cserben hagyatik vala, elmúlna egy század, míg harmadízben felkelne. Én nem mulasztom el felhasználni az ajánlkozó alkalmat, sőt teremteni is iparkodom, ha ugyan ember ezt teheti. De arra is vigyázni fogok, hogy ha előbbre nem vihetik, legalább hátra ne lökessék a hon ügye.” A közvetítő szerepet vállaló Klapkára kemény hangú válaszüzenet bíz: „ én nem vagyok idegen ésszerű egyezkedésekre lépni, de csak olyan alapon, mely biztosítson, hogy hazánk ne csak eszközül használtassék oly célokra, melyekből semmi haszna. Én biztosíték nélkül szóba sem állok Meglehet, minden biztosíték mellett is mi leszünk a megcsalottak, mert a hatalom az övék (meddig? az más kérdés). De én tartozom hazámnak, a reám nehezedő felelősségnek, tartozom a

történelemnek, s önmagam becsületének, megkívánni, hogy mielőtt én bár csak erkölcsi kötelezettségekbe is bocsátkozzam, kezemben biztosíték legyen, mely vagy megcsalatás ellen garantirozzon, vagy ha mégis megcsalatnánk, kimutatnom engedje, hogy nem alapos ok nélkül nyújtottam kezet a kocka elvetéséhez. Óvatosságom legalább azon gondolattal enyhíti aggodalmaimat, hogy legrosszabb esetben meg fogom tudni akadályozni, hogy hazánk jövendője kompromittáltassék, akár maga magát túlbecsülő 41 Kossuth levele Irányi Dánielnek, 1859. január 6 in: Kossuth Lajos: Irataim az emigrációból I k im 91-93 l 18 fontoskodás, akár apró nagyravágyások, akár a nemzetek legszentebb érzelmeivel játszani nem átalló politikai immorálitás által.” 42 Tudjuk, Kossuth végül anélkül vállalt szerepet a francia-olasz akcióban, hogy a kért garanciákat megkapta volna. Óvatosságát nem feladva, a magyarországi diverzió felfelmerülő ötletét

például mindig nagyon határozottan elutasítva, támogatást nyújtott Napóleon céljainak megvalósításához. Legyűrve aggodalmait, belement tehát a maga által is kockázatosnak tekintett, de ugyanakkor nagy nyereség ígéretét is magába foglaló európai hatalmi játékba. Politikáját arra a feltevésre alapozta, hogy ügyes politikával, a rendelkezésére álló eszközök jó felhasználásával a megindult folyamat befolyásolható, hogy a korlátozott célokra irányuló francia-olasz akció Magyarország függetlenségének kivívását eredményező, Ausztriát megsemmisítő háborúvá változtatható. Azaz: arra számít, hogy „a megkezdett háború terrénuma” akár a „játszó felek” „korlátoló béklyói” ellenére „kitágítható”. A történtek ismeretében sem állíthatjuk, hogy e hipotézis teljesen megalapozatlan volt. A kérdés az volt, mire elegendő Kossuth meglévő hatalma, intellektuális és morális ereje, vitathatatlan hazai

és széleskörű nemzetközi tekintélye. Arra csupán, hogy megakadályozza a „hon ügyének” „hátra lökését”, vagy pedig arra is, hogy „előbbre vigye”, azaz a kínálkozó alkalmat kihasználva, az Ausztriától való elszakadás feltételeit „megteremtse”? Amit tehetett, azt Kossuth megtette. Valóban minden energiáját, teljes képzelőerejét, gazdag retorikai eszköztárát mozgósította a feladat megoldására, a végre elérkezett kedvező alkalom megragadására. Érvelése igen széles skálán mozog Reménybeli szövetségeseit nemcsak az érdekek egybeesésének bizonyításával, Magyarország nélkülözhetetlen szerepének kimutatásával kívánja rávenni a függetlenségi harc támogatására, hanem alkalmazza a korabeli diplomácia további szokásos eszközeit is. Ha szükségesnek véli, ígéreteket tesz, máskor fenyegetéseket fogalmaz meg. Igénybe veszi a nyilvánosság fórumait, és használja a titkos diplomácia csatornáit. Nemcsak

partnereit, sokszor saját híveit és rajtuk keresztül a magyar közvéleményt is manipulálni igyekszik. Információkat hallgat el, felnagyítja, illetve kicsinyíti bizonyos események, folyamatok jelentőségét, feltételezéseit tényként tünteti fel stb. A hátrahagyott hatalmas iratanyag értelmezése nehézségekkel jár. Mivel kapcsolatai kiterjedtek, a „kombinációban” számításba vett személyiségek, politikai tényezők érdekei különbözőek, nem egyszer ellentétesek, a felhasznált érvek sem mindenben egybehangzóak. Mint már volt róla szó, e szövegek politikai motivációk alapján születtek, jelentésük szituációhoz kötött, tartalmuk csakis a konkrét összefüggésekben határozható meg. Nem az értékrend, nem valamiféle meghatározott jövőkép, társadalmi-politikai doktrína, hanem egy konkrét politikai cél, a Magyarország elszakadását (is) eredményező Ausztria-ellenes háború kirobbantása szervezi egységbe a tárgyi

értelemben széttartó, egymásnak nem egyszer ellentmondó retorikai elemeket, a sokkal inkább a meggyőzést, mint a megértését szolgáló, nagyon is céltudatos elemzéseket és a belőlük levont következtetéseket. A rendelkezésére álló eszközökkel Kossuth tényeket kíván „teremteni”. Visszafordíthatatlan folyamatokat elindító döntéseket akar kicsikarni, amelyek a politikai szereplők eredeti céljain túlmutató, esetleg azoknak ellentmondó eredményekhez vezetnek. Napóleont és Cavourt arról akarja meggyőzni, hogy Ausztria szétverése – és a magyarok ehhez nyújtott segítsége – nélkül korlátozott céljaik sem valósíthatók meg, s így érdekükben áll Magyarország függetlenségét „koordinált célként” elfogadni. Mindent meg tesz azért, hogy partnereit rávegye – esetleg rákényszerítse – arra, hogy magukat a magyar ügynek nyíltan és visszavonhatatlanul 42 Kossuth feljegyzése a Klapkával történt értelezéséről.

in: Kossuth Lajos: Irataim az emigrációból I k im 101-103. l 19 elkötelezzék. A magyarokat arról győzködi, hogy az Ausztria elleni háború elkerülhetetlen, szükségképpen elvezet Magyarország felszabadításához, ezért az elszakadásnál kevesebbel nem elégedhetnek meg. A „játszó felek” összességét – a francia és olasz politikusokat, az emigrációt, a hazai közvéleményt – pedig arról, hogy egyedül ő, de ő valóban képes a nemzetközi és hazai folyamatok összehangolására, ezért vezéri szerepének elismerése kikerülhetetlen. „ nem mulasztom el felhasználni az ajánlkozó alkalmat, sőt teremteni is iparkodom” Tekintélyének, képességeinek és bámulatos energiájának köszönhetően az utóbb említett két feladatot megoldja. Mesterien játszott a rendelkezésére álló eszközökkel, megtalálta azokat az érveket, és létre tudta hozni azokat a tényeket, amelyekkel partnereit meggyőzte. Nincs terünk Kossuth kiterjedt

tevékenységének részletező bemutatására, de célunk szempontjából ez nem is szükséges. Módszereinek, eszközhasználatának szemléltetésére elegendőnek látszik három jellegzetes példa kiemelése. Az első egy Nyilatkozat, amelyet 1859. március 25- én keltezett, s célja a Napóleonnal és Cavourral való kapcsolat megteremtése volt, a második egy Teleki Lászlónak 1859. április 3-án elküldött terjedelmes levél, amelyben az emigráció egyik meghatározó jelentőségű személyiségét győzte meg politikája helyességéről, a harmadik pedig a Magyarországra küldött, 1859. február 25-én írt Tájékozás, amely az otthoniak magatartására adott tanácsokat. A pontokba szedett Nyilatkozat tartalmát tekintve a császárnak és a piemonti kormánynak küldött ajánlattétel, ám a Kossuth tudatosan választott forma az emigrációhoz intézett tájékoztatás. El akarja kerülni, hogy ajánlatát felajánlkozásnak tekintsék, s így a remélt

tárgyalásokat alárendelt pozícióból kényszerüljön megkezdeni. Miként a közvetítőnek felkért Szarvadynak írja, a szöveget ezért fogalmazta meg úgy, mintha célja az emigráció „felvilágosítása” lett volna, ám gondoskodott arról, hogy a címzettekhez, III. Napóleonhoz és Cavourhoz eljusson. A választott forma további előnyökkel szolgált: a kötelező diplomáciai udvariasság aligha tette volna lehetővé, hogy egy uralkodónak vagy egy kormányfőnek címzett levélben egy emigráns politikus kemény feltételeket, sőt fenyegetéseket fogalmazzon meg. Kossuth kiindulásként a „tényeket konstantálja”; kimutatja, hogy „a magyar nemzet közreműködése nem megvetendő fontosságú dolog” egy Ausztria ellen viselt háborúban, sőt – ha „Ausztria Magyarhon birtoka folytán elsőrendű nagyhatalmasság marad” – az eredmény még a katonai győzelem esetén is kétséges, hiszen az elveszett olasz tartományokat „az első kedvező

alkalommal visszahódíthatná”. A levont következtetés tehát: „Az osztrák-olasz kérdést véglegesen csak Magyarország függetlensége oldhatja meg.” A következőkben személyes részvételének nélkülözhetetlenségét mutatja ki. Annak bizonyításával kezdi, hogy Magyarország tényleges közreműködését csak és kizárólag ő biztosíthatja. „ ha az, a ki felszólítja a nemzetet, nem bírja a nép bizalmát, a nemzet nem fog megmozdulni. Részleges zavargásokat talán elő lehetne idézni, (ámbár még ez sem bizonyos) de forradalmat nem. S a mi a zavargásokat és részleges felkeléseket illeti, melyek minden eredmény nélkül honfitársaim vérét pazarolnák, sokkal becsesb szemeim előtt e vér, mintsem hogy hajlandó lehetnék annak hiábavaló kiontását eltűrni. Ezt meg fognám akadályozni Tehetségemben van, és kötelességem volna megtenni. Meg is tenném” – szögezi le kiemeléssel is jelezve határozottságát Megteheti – folytatja a

tétel igazolását, mert „a nemzet bizalma” benne „összpontosul”, s mert „az európai, s különösen az angol közvélemény, mint a magyar ügy képviselőjét fogad.” Ebből fakad ügydöntő képessége: ha a háború mellé áll, mind a magyar, mind az angol közvéleményt a háború mellé állítja, ha viszont nem, egyik sem mozdulna. „Ha Magyarhonban közreműködésem nélkül forradalmi kísérletek tétetnének, ha oda nyilatkoznám – fogalmazza meg fenyegetését –, hogy az efféle kísérleteket célszerűtlennek tartom, s nem helyeslem, az angol nép idegen cselszövényeknek 20 tulajdonítaná a mozgalmat, s így szabad tért engedne kormányának, hagyományos osztrákpártoló politikájának folytatására.” Motívumainak bemutatásával, a forradalmárság vádjának elutasításával személyes alkalmasságát bizonyítja a szövetségre. „Többször nyilvánosan kijelentettem, miként bárki legyen is az, ki Ausztria ellen háborút

visel, legyen az császár, király, szultán, keresztyén vagy török, késznek fog engem találni vele kezet fogni Nyilván és többször azt is kinyilatkoztattam, hogy bár republikánus érzelmű vagyok, jobb szeretem hazámat, mint elméleteimet, s minthogy nemzetem függetlensége óhajaim legfelsőbb célja, mindig kész leszek személyes nézeteimet őszintén feláldozni, s minden befolyásomat felhasználni, miszerint nemzetem azt, a ki neki ajáltatni fog, alkotmányos királyának elfogadja, ha ez úton a nemzeti függetlenséget kivívni, vagy helyesebben visszaszerezni, könnyebben, nagyobb biztossággal s kevesebb áldozattal lehetségesnek mutatkoznék.” Végezetül a magyar részvétel feltételeit foglalja össze. „A haza várhat, mert nemzetek nem halnak meg” – adja meg az alaphangot, cáfolva a magyarok kiszolgáltatottságát. „A magyar nemzetnek még bukása is azon nagyszerű események sorába tartozik, melyek jövendőt biztosítanak. A nemzet

megismerte saját életerejét. Ez, és a nemzet szellem, és a geográfiai helyzet, és azzal kapcsolatos tekintetek Magyarországot a jövő Európa nélkülözhetetlen alkatrészei közé iktatták, feltéve, hogy legjobb erőinek meggondolatlan heveskedésekben feláldozásával magát haszontalanul ki nem meríti, s nem idézi elő saját romlását az által, hogy bérenc kondottieri módjára odakölcsönzi karját és vérét olyanoknak, a kik elégedetlenségét és hősiességét hasznukra fordítani akarnák. A magyar nemzetiségnek nem szabad odajutni, a hova jutott napjainkban a jobb sorsra érdemes lengyel nemzetiség. A magyar nemzetnek nem szabad méltányos viszonzás nélkül mások javára diverzióul felhasználtatni, sem felkelési kísérletekkel romlásba vitetni amolyan határozatlan ígéretek alapján, hogy ügyével majdan komolyan foglalatoskodandanak.” „Érdeket érdekért, kötelezettséget kötelezettségért. Nem szorgalmazok kedvezést, hanem

szolgálatot ajánlok szolgálatért, segítséget segítségért. De én hazám számára biztosítékokat igénylek Biztosítékokat és nem határozatlan ígéreteket, melyek semmi pozitív kötelezettség értékével nem bírnak” – fogalmazza meg az egyenlő fél öntudatával a megegyezés elvi alapját. Három olyan „nélkülözhetetlen” feltételt szab meg, amely nélkül – írja – „ nemcsak sem nevemet, sem közreműködésemet nem adhatnám arra, hogy Magyarország a tervezett háborúba belekevertessék, de sőt befolyásomat felhasználnám, hogy bele ne keveredjék.” Ezek: „1 A felelősség az enyém lévén, a vezényletnek is enyimnek kell lennie. 2 Velem kell egyezkedni, mert ha nincsenek kezemben a garanciák, és nem lehetek biztos, hogy Magyarhon irányában őszinte szándokok tápláltatnak. 3 Semmi kísérlet ne tétessék Magyarhon felkeltésére addig, míg a szövetséges hatalmak oly fegyveres ereje nem jelenik meg Magyarországon, mely

egyrészt okszerű bizodalmat gerjeszthet, másrészt a nemzeti szervezkedésnek támpontul szolgálhat. A francia zászlónak a magyar függetlenség ügyével azonosítottnak kell lenni magyar földön, miszerint a magyar nemzet fegyvert fogjon. Ez a nélkülözhetetlen biztosítékok egyike.” És végezetül megismétli: „Ha az említett három feltétel úgy a szövetséges hatalmak, mind Magyarország érdekeinek megfelelő tárgyalás alapjául el nem fogadtatnék, azon hiedelemre volnék kényszerítve, hogy hazám iránt őszinte szándokok nem forognak fenn, s nekem a becsületérzés, a honszeretet, a felelősség, sőt az egyszerű erkölcsiség is kötelességemmé tennék: megóvni nemzetemet azon veszélyektől, melyek felé sodortathatnék.” 43 A Telekinek írt levél az emigrációban személye ellen meglévő bizalmatlanság, illetve a Nyilatkozat kemény hangvétele által keltett aggodalmak eloszlatását célozza. Az érvek, a hangvétel most is a célhoz

illeszkedik. Telekit mindenekelőtt annak bizonyításával kívánja rábírni a Nyilatkozat-ban megfogalmazott feltételek elfogadására, hogy a francia és az olasz törekvéseket csak azok által lehet „a viszonyokat hazánk feltámadása igényeinek megfelelő irányba terelni”. Mint írja, egy francia-osztrák háború lehetőségével ő már korábban is számolt, ám a császár személyiségére, helyzetére való tekintettel „nem aggodalom nélkül” mérlegelte ezt a lehetőséget. „Mert ha egy részről igaz, hogy minden háború az osztrák ellen, nekünk hazánk függetlenségére alkalom lehet, másrészről aggodva gondoltam reá, hogy ez alkalom Napóleontól is jöhet; mert ha megfontolnám: ki ő? minő úton jutott hatalomra? minő alapra építé s minőn tartja fenn hatalmát? lehetetlen volt attól nem tartanom, miként ő nem igen fogna magának lelkiismeretet csinálni abból, hogy szegény hazánkat előbb eszközül használja, azután martalékul

dobja saját céljainak elérésére.” A meggyőzés érdekében 43 Kossuth Nyilatkozata. in: Kossuth Lajos: Irataim az emigrációból I k im 168-176 l 21 kivételesen gazdag retorikai képességeit is megcsillantja: „Borzadva gondoltam a lehetőségre – folytatja –, hogy hazánk lehet az, melynek árán köttetik béke az osztrák és Napóleon közt. Lelkem előtt állott s áll az irtózatos kép, hogy hazánk Napóleonra támaszkodva fegyvert fog, s aztán elhagyatik attól, a kire támaszkodott, s még tán az, kire támaszkodék, kezet is fog az osztrákkal »rendet csinálni« (!!) szerencsétlen hazánkban, ha ennek árán oly engedményt kap az osztráktól másutt, mely céljainak megfelel. Borzadva gondoltam e lehetőségre, nemcsak az irtózatos szenvedéseknél fogva, melyekkel ez összekötve volna, hanem azért is, mert ebben a hazánknak végveszélyét látnám. Mikorra nemzetünk e halálos betegségből kiüdülne, (ha valaha kiüdülne) ott, hol

Magyarország van, rég volna egy más forradalom, de nem magyar! – szláv! orosz pártfogás alatt. Olaszhon hazárdirozhat nem sikerült forradalmakat, az ő jövője száz bukás után is csak olasz marad. Nekünk még egy bukás, s a magyar csak lakos lesz saját hazájában, nemzet nem többé. Nem lesz az, ki távol másokon uralkodni, másokat abszorbeálni akaró vágytól, a testvériesen megosztott közös szabadság alapján megóvja mind magát az elmállástól, mind a többi népfajokat egy külhatalom szolgaságába való beolvadástól. E veszéllyel szemem előtt – zárja le a megszólított személyiségéhez messzemenően alkalmazkodó érzelmi ráhangolást a racionális érvelésre átvezető kérdésfeltevéssel –, kérdést tettem magammal, minő feltétel alatt lehetne a magyarnak Napóleonra bíztában fegyverre kelni?” Csak akkor – ismétli el, de másként fogalmazva, más összefüggésekbe helyezve, más értelmet adva a Nyilatkozatban

megfogalmazott feltételeknek – ha „ Napóleon magát Magyarország függetlenségével, mint tisztán kitűzött céllal »sans réserve« azonosítja”. Ezt azzal teheti, hogy az 1849i függetlenségi nyilatkozat elfogadása alapján lép kapcsolatba a magyar nemzettel, azzal, hogy ezt egy proklamációban „isten és a világ előtt nyíltan bevallja” akkor, amikor „már valósággal francia sereg lesz magyar földön”. „Vezérségének” elismertetése, a szövetségesekkel való kapcsolatok monopolizálásának igénye – magyarázza Telekinek – nem személyes nagyravágyásából fakad, hanem a szövetséges kormányokkal való megállapodás betartatásának nélkülözhetetlen garanciáját szolgálja. Amire viszont feltétlenül szükség van, hiszen a feltételezés, hogy „ csak diverzióra szeretnék Magyarországot felhasználni, nem puszta gyanakodás. Ez világosan kitűnik a tényekből” Kossuth nem téved, amikor a bizalmatlanságát alátámasztó

megfigyeléseit sorolja. A francia kormány – írja – „ még csak színét is el szeretne kerülni annak, mintha vagy forradalmat hívna fel, vagy magát azzal azonosítaná”. Fegyvert, pénzt ígér, a székelyeket akarja fellázítani, s ahelyett, hogy sereget ígérne, arra bíztatja a magyarokat, hogy a románokkal egyezzenek ki, s onnan kezdjék el a támadást. „Világosez? Boldog Isten! Minő örvény felé sodortatunk, s te hibáztatsz engem, hogy én ettől visszaborzadok s mentségre gondolok?!” „Hatalmakkal van dolgunk s mily hatalmakkal!” – figyelmezteti kétségtelenül indokoltan Telekit a diplomáciai játékok szereplőinek jellemére, jellegzetességeire. – Én szavakban nem találok gáránciát, én csak a végrehajtás ellenőrzésében látok gáránciát. Ma ígérhetnek mindent, holnap azt mondhatják: nem tehetjük, »raison d’état«.” Nem személyi ambíciói, hanem a partnerek ismerete kényszeríti arra, hogy az együttműködés

feltételeként személyét Magyarország vezetőjeként elfogadtassa. ”Ha nem velem végeznek [értsd: egyeznek meg], ez csalhatatlan jele annak, hogy nem adatnak meg, nem akarnak megadatni azon gáránciák, melyek hazánk feltámadására szükségesek. Feltevésed, hogy ha megadatnának s csak személyem volna az ütközés köve, hibás; olyan valami, a mi nem lehet. Ha nem csupán diverziót akarnak Magyarországgal tétetni, érdekükben van a legsikeresebb módokhoz nyúlni, minden érdekük azt parancsolja, hogy engem ne mellőzzenek, és nincs semmi érdek, semmi ok, mely azt javasolná, hogy mellőzzenek. Ha komoly szándékuk magukat a magyar függetlenséggel identifikálni, nem lehet okot képzelni, miért lehessen az szálka szemükben, kit a függetlenségi nyilatkozat a nemzet vezérévé avatott, miért akarjanak mással szövetkezni, ki kevesebbet tehet, mint én. Az nem lehet A dolog így áll: diverziót más által is remélnek tehetni, velem nem; s ha engem

mellőzni akarnának, azért akarnának, mert nincs szándékukban megadni hazánknak azon gáránciákat, miket te is szükségeseknek tartsz.” 44 Még nem biztos tehát abban, hogy valóban „kínálkozik-e az alkalom” – legalábbis Telekit a fenyegető „örvényekre” való hivatkozással kívánja rávenni feltételeinek elfogadására – az otthoniaknak küldött Tájékozásban mégis olyan cselekvési programot ajánl, amely az Ausztria elleni háború bizonyosságára épül. Az érvelés, a bizonyítás persze most is stratégiájához illeszkedik. Egyfelől az országot kívánja felkészíteni arra az esetre, ha sikerül 44 Kossuth levele Teleki Lászlónak, 1859. április 3 in: Kossuth Lajos: Irataim az emigrációból I k im 180191 l 22 „a viszonyokat hazánk feltámadása igényeinek megfelelő irányba terelni”, másfelől tényeket akar „teremteni”, olyanokat, amelyek a „külhatalmakkal” szembeni tárgyalási pozícióit erősíti. Kettős

értelemben is: demonstrálni kívánja, hogy Magyarország tényleg kész az Ausztria elleni háborúra, valamint hogy az ország csak és kizárólag az ő szavára hallgat, őt követi. A maga nemében most is kiválóan szerkesztett, Kossuth céljait hatásosan szolgáló írás született. Az érvek alig különböznek, ám más vonatkozási rendszerbe állítva a címzett igényeihez – és persze írója szándékaihoz – igazodnak. „Valószínű, hogy az év folytán (hihetőleg nyár felé), hazánknak alkalmat nyújthatunk függetlensége kivívására. E remény nem ingatag rokonszenvekbe vetett bizalmon, hanem az érdekközösség szilárdabb alapján épül” – kezdődik a Tájékozás. A bizonyítás a már ismert érvekre épül: „mind Turinban, mind Párisban tudják” – állítja -, hogy Magyarország függetlenségének biztosítása nélkül nem lehet Ausztriát Olaszhonból véglegesen kikergetni, hogy a magyarok segítsége nélkül még csak csatát

sem lehetne egykönnyen nyerni, hogy a franciáknak szükségük van egy második hadszíntérre is, és ez csak Magyarország lehet stb. „Ily fontos érdekközösség alapján mondom – vonja le a következtetést -, hogy hacsak a diplomácia elejét nem veszi a háborúnak (mit aligha hihetni) – Franciaország s Piemont, a magyar nemzettel általam, mint a függetlenségi nyilatkozatban kijelölt képviselője által, szövetkezni fog.” Említést tesz arról a lehetőségről is, hogy Magyarországot esetleg eszközként akarják felhasználni, de egyben biztosítja is honfitársait, hogy ezt nem engedi meg. „Puszta diverzióra egy csepp magyar vért sem engedek pazarolni. Én csak úgy, s csak akkor szólítandom fegyverre a nemzetet, ha mint erő jelenhetek meg a határon, mely a nemzeti erő kifejtésére oly támaszpontot nyújt, hogy csak a nemzet saját határozottságától függjön szabaddá lenni.” A konklúziót kiemeléssel is nyomatékosítja: „Intem tehát

a nemzetet, hogy csalóka s gondtalan felszólításokra se hajtson, s várja be, míg felszólítom. Én vérével nem fogok könnyelműen játszani.” Néhány mondatban, meglehetősen lakonikusan zárja le a magyar ellenállás „republikánus” korszakát: „A cél hazánk függetlensége. Sem több, sem kevesebb s bár gyűlölöm e szót »király« (s különös volna, ha azok után miket királyoktól szenvedénk, nem gyűlölném,) ha hazánk függetlensége árául az fog kívántatni, hogy királyt fogadjunk el, én kész vagyok elfogadni.” „Ha így kerül harcra a dolog,” a győzelem biztos. Az érvek: nem fenyeget orosz intervenció, az angol kormányt a közvéleményre gyakorolt hatalmánál fogva ő meg tudja akadályozni abban, hogy Ausztriát támogassa, a francia és olasz segítség számottevő, továbbá személye biztosíték arra is, hogy árulás se vezethessen kudarchoz. Az egyetlen kérdés csupán az: „akar-e a nemzet szabad lenni?” A nép

harckészségében nem kételkedik. De aggasztó jel – fogalmazódik meg a tettekre sürgető kritika –, hogy „ a műveltebb osztályok elkábulva materialisztikus hajhászatokban, nem viselték magokat a múlt években nemzeti méltósággal valóban félő, hogy ha szorítanak majd a körülmények s az osztrák ismét port fog hinteni a nemzet szemébe, ezen urak készek lesznek a nemzetélet örökségét Ézsauként egy tál lencséért eladni.” A megoldás: „Minden hazafi kötelességének ismerje ezen métely elterjedése ellen a közvéleményben dolgozni” – azaz: nyomás alá kell helyezni az engedmények árán megalkuvásra hajlókat. Ugyanakkor nem szabad provokálni az osztrák hatalmat. Kerülni kell a „meg nem fontolt tüntetéseket”, „összeesküvéseket”. Azért is, hogy kerüljék a „legjobb erőkből akár csak egynek” is elpazarlását, de azért is – jelenik meg a politikai számítás -, hogy a Magyarországi nyugtalanság ne késztesse

a „most elbizakodott osztrákot” az óvatosságra, „a háborúnak mindenároni megelőzésére”. Tanácsa tehát: „terjeszteni a helyes nézeteket, a reményt éleszteni, határozottságot edzeni”; „kiki iparkodjék magát az eldöntő percre készülten tartani”, „Erdéllyel szoros kapcsolatba lépni, s nézeteimnek a székelyek közt elterjesztésén iparkodni”; „más ajkú honpolgároknál oda dolgozni, hogy aggodalmaik oszoljanak, s a magyarral saját javukra egyetértsenek”; a horvátokkal fel kell venni a kapcsolatokat stb. És – tér vissza többször a kérés – létesítsenek és tartsanak fel „folytonos viszonyt” vele, nehogy „ a válság percében a nemzet újjászületésének alkalmát elveszítsük, a nemzet tétlensége s hanyagsága által.” Miként Kossuth visszaemlékezésében említi, üzenetét – lényegében változatlan tartalommal – áprilisban egy küldötte által megismétli, kiemelve annak fontosságát, hogy ne

engedjenek az udvari párt „lojalitási 23 nyilatkozatokra” irányuló csábításainak, hogy kíséreljenek meg egyezségre jutni a horvátokkal és a székelyekkel, mert hogy „a honfelszabadítás munkájában” e két területnek nagy szerepe lesz. 45 Mint már említettük, vezető szerepének elismertetése minden szinten sikerült. A kezdeti ódzkodás ellenére Napóleon és Cavour tudomásul vette, hogy Magyarországgal csak Kossuthon keresztül tarthatják a kapcsolatot. 1859 májusában III Napóleon személyesen fogadja, igen barátságos hangulatú tárgyalást folytat vele 46, többször lesz alkalma találkozni Cavourral is. A „félreértések” tehát eloszlanak Az emigráció szinte minden jelentős személyisége felsorakozott melléje, közöttük olyanok is, mint Klapka és Teleki, akikkel az ötvenes évek elejétől fogva minden kapcsolata megszakadt. Teleki – tőle szokatlan módon – egy 1859 júniusában írt levelében valóságos

hűségnyilatkozatot tesz. „Mikor szó volt arról, hogy megyek-é veled, s utánad, s ezt meggyőződésem tiltotta, megírtam neked egyenesen, hogy nem számíthatsz reám. Most tehát, hogy azt mondom: mindenre nézve mi lényeges, egyetértek veled, nem csak barátod, frigyesed is vagyok s megyek veled, azt nem puszta szónak, hanem valónak tekinted ugy-é bár?” – írja. 47 A Magyarországról visszaérkező küldöttje arról számol be, hogy „a csekély udvari párt kivételével az egész nemzetre bizton lehet számítani; az emberek határozottak, végletekre készek, harc után sóvárgók”. Az angol származású utazó – írja Kossuth – csak két olyan embert talált, „ki azt a benyomást tette reám, hogy fél a forradalomtól A különben nagyon szeretetreméltó b. E[ötvös] J[ózsef] és T[oldy] F[erenc] a tudós akadémikus.” 48 Az itáliai háború következményeként szabadabbá vált politikai élet eseményei Magyarországon valóban

megmutatták, hogy Kossuth nem téved azt vélvén, hogy tekintélye változatlan. A tüntetések, a megyegyűlések, az országgyűlési választások, a politikai sajtó megnyilvánulásai a „játszó felek” mindegyikét meggyőzhették arról, hogy hívó szavára Magyarország fegyverbe áll függetlensége kivívására. „És lecsapott reményeink derült egéről a villafrankai villám” Miként korábban már láttuk, Kossuth számára axiómának számított, hogy a „kültámasz” megszerzése nélkül nem szabad Magyarországnak harcba bocsátkozni. „ most, midőn nem inognak a trónusok egy európai forradalom viharában, mint 1848-ban, az osztrák pedig vasutai segélyével készen áll, bármely ponton elnyomni egy még szervezetlen népies mozgalmat – írja egyik hívének 1859 márciusában -, az a mit kívánok, az egyedüli mód erőinket kifejteni és szervezni. Különben pár nap alatt elnyomnak Magyarországon nem lehet, mint Párisban, három napi

utcai harccal végezni. Ott (nálunk) a forradalom háború” – írja le például 1859 márciusában egyik levelében. 49 [Kossuth kiemelése] A döntő kérdés tehát az volt, hogy képes-e a tényleges történelmi folyamatokat meghatározni, képes-e a hatalmi játszma legfontosabb szereplőjének tekintett III. Napóleon – majd később Cavour – politikáját koncepciójának megfelelő irányban befolyásolni, s ezáltal valóban „tényeket teremteni”. Nos, a Kossuth rendelkezésére álló eszközök korlátai e ponton mutatkoztak meg. Bármily jelentősek voltak is személyes kvalitásai, nem voltak elégségesek a szükséges fordulat 45 Kossuth: Haza izent tájékozás. 1859 február 25 in: Kossuth Lajos: Irataim az emigrációból I k im 133140 l 46 Kossuth: Párisi utam 1859. május 3-8 in: Kossuth Lajos: Irataim az emigrációból I k im 211-238 l 47 Teleki László levele Kossuthnak, 1859. június 5 in: Teleki László Válogatott Munkái im II k 143-148 l

48 Irataim az emigrációból. I k im 140 l 49 Kossuth levele Szarvadynak, 1859. március 29 in: Kossuth Lajos: Irataim az emigrációból I k im 165 l 24 létrehozására. Arra ugyanis, hogy elindítsa az eseményeknek azon a láncolatát, melynek végpontja Magyarország függetlenségének kivívása és Ausztria megsemmisítése lett volna. Az elképzelés – ismételjük – nem volt légből kapott. A korabeli viszonyok között elképzelhető, sőt bizonyos mértékig valószínűsíthető volt annak lehetősége, hogy Európa hatalmi viszonyai úgy alakulnak át, hogy magukba foglalják a Habsburg birodalom összeomlását. Ausztria létét nem csupán Magyarország függetlenségi törekvései tették kérdésessé, hanem az olasz és a német egységtörekvések is. Az orosz birodalom Nyugat felé való terjeszkedéséről sem lehetett pontosan tudni, hogy milyen területeket céloz meg. Anglia politikája sem volt teljesen egyértelmű. Nem volt eleve kizárható, hogy

a nemzeti önrendelkezés elvét nemcsak Olaszország vonatkozásában ismeri el, hanem – esetleg kész helyzet teremtése által – rákényszeríthető arra, hogy érvényességét Ausztria más országaiban is akceptálja, s a hatalmi „súlyegyen” biztosításának valamilyen újabb formáját keresse, vagy fogadja el. Kossuth emigrációs iratait olvasva, megállapíthatjuk azt is, hogy Kossuthban volt energia és a találékonyság, képzelőerő és elszántság e lehetőség valóra váltására, s a diplomáciában olykor nagyon hasznos ravaszság sem hiányzott. Kapcsolatokat keresett minden irányban. Angliában népgyűléseken tartott beszédeivel, politikus barátai közvetítésével gyakorolt nyomást a kormányra, sőt, az orosz kormányzathoz is kereste az utat. 50 Tanácsokban és ígéretekben sem fukarkodott Csakhogy a dolog nem Kossuthon múlott. Amit tehetett, kevés volt arra, hogy a helyzetben benne rejlő lehetőségek közül a számára kívánatosnak

tekintett megoldás szülessen meg. Kossuth – sikeresen elvégezve Angliában a Napóleonnal való első találkozásakor magára vállalt feladatot, Anglia semlegessége melletti agitációt – másodjára Milánóban találkozott a császárral, 1859. július 3-án, néhány nappal a francia-olasz seregek döntő győzelme és – amit persze ekkor még nem tudhatott – mindössze három nappal a francia békeajánlat megtétele, és alig egy héttel a villafrancai békekötés előtt. Feleségének még aznap írt levelében számol a be a megbeszélésről. A fogadtatás nagyon szívélyes volt: „még a szárdiniai király is kénytelen volt vagy félóráig várni” – írja büszkélkedve. „ bizony nem iparkodtunk egymást misztifikálni, hanem nyíltan szólottunk egymással s tisztán kimondtuk mindkét részről, hogy mire számíthatunk egymás irányában.” Kossuthot persze elsősorban a jövő, az Ausztria elleni háború jövője érdekelte. Elsőként azt

kérdezte meg: „Akar-e felséged oly békét elfogadni, mely az olasz kérdést nem oldja meg?” Majd pedig arról érdeklődött, hogy ha az osztrák – megijedve egy magyar felkeléstől - „oda hagyná Veronát, oda Olaszhont s az osztrák oly békét ajánlván fel Olaszországra, minőt felséged kíván, felséged elfogadná?” Napóleon tisztességére legyen mondva, az utóbbi kérdésre határozott igennel, az elsőre nézve egy elbizonytalanított, feltételekhez kötött nemmel válaszolt – „őszinteséget őszinteséggel viszonozva. Kossuth válaszában persze kifejtette, miért lenne hiba Ausztria megsemmisítésének elmulasztása: „Felséged emlékezzék vissza saját házának történetére. Ebben az osztrák házban egy igen szerencsés vitalitás van. Felséged nagy elődje hányszor szétmorzsolta azt, megalázta, földhöz sújtotta, de aztán békét kötött vele, hatalomnak hagyta – és az felkelt ismét a porból, s veszélyesebbé vált a

Napóleonháznak, mint előtte volt Ah! Én végigmentem Lombardián, s láttam a magentai és szolferinói csatamezőt: a ki ily országot s ily csatákat vesztett, annak kebelében a bosszú kiirthatatlan. Borzasztó hiba volna ily ellenségtől az árthatás eszközeit el nem venni. Ártalmatlanná pedig csak Magyarország függetlenné tétele által lehet. Másképen nemcsak Olaszhonba visszajő, de egy európai koalíciót kovácsol össze felséged ellen. ha Magyarországra nem küld felséged sereget az összeütközés bizonyos; ha ellenben Magyarországra megyen, az osztrákot semmivé teszi, s a német háború ekkor is meglehet, de korántsem bizonyos, mert Magyarország korántsem német föld, s bizony 50 Például Kossuth 1859. február 24-i levele Ludvighnak arról, milyen irányba tájékoztassa Oroszország belgiumi követét. in: Kossuth Lajos: Irataim az emigrációból I k im 142-149 l 25 ha felséged egy oly nemzet szövetségét biztosítá magának,

mely 200,000 harcost állít fel, s verekszik, mint az oroszlán, a porosz háromszor is meggondolja magát”. 51 Bár Kossuth levele szerint Napóleon többször is biztosította, hogy elemzésével „szórul-szóra” egyetért, az imént jelzett eseményekből tudhatjuk, hogy Napóleont nem sikerült meggyőznie. Saját magát azonban igen. Július 8-án keltezett, a császárral való találkozásáról beszámoló, Magyarországra küldött „tudósítása” – a helyzet bizonytalanságának jelzése mellett is – szinte felhőtlenül optimista. „ midőn búcsut vevék, ezek voltak végszavaim: Nehogy félreértés legyen közöttünk, engedje meg felséged ismételnem, miként én azon meggyőződésben távozom, hogy ha csak időközben felséged békére nem kényszeríttetik, felséged sereget küldend Magyarországba, nemzetünket fegyverfogásra szólítandja fel s függetlenségünk kivívásában a francia zászlót engageirozandja, s hogy e nélkül a magyar

nemzetet felkelésre bírni nem akarandja. Mely nyilatkozatomat, szíves kézszorítás között, a császár tisztán megerősített.” Cavourral való találkozása reményeit megerősítették: „ nemcsak a magyar sereg gyors és magyar rendszerű szervezése iránt előadott kívánságainkat pontról pontra elfogadta, hanem még, úgymond, a diplomatát egy percre kivetkőzi s mint hazafi azt mondja: Önök garanciát keresnek, hogy nemzetök idegen célokra nem fog felhasználtatni és a garanciát a francia és piemonti zászlónak (mit ekkor hallottunk először ily célból említtetni) magyar földön lobogásában keresik: és önöknek igazságuk van. – Mondá még azt is, hogy ő tart az európai diplomáciának Olaszország ügyébe avatkozásától, s azért is kívánja a magyar sereg organizációját mindenképpen előmozdítani, mert ez őket az európai diplomácia előtt kompromittálandja, és ő kompromittáltatni óhajt.” 52 Ezt Kossuth sem gondolta

másként. Az „érdektalálkozás” ily látványos demonstrációja után megtette azt, amitől addig óvakodott. Kiadta a magyar katonasághoz címzett proklamációját, amelyben a magyarországi katonákat – tehát a nemzetiségieket is – átállásra szólította fel. „A visszatorlásra itt az idő, a felszabadításra itt az alkalom! A franciák hatalmas császárja és Piemont lovagias királya választott eszközei a gondviselésnek, mely által az igazságos isten az osztrák ház bűneit megbünteti és letörli a szenvedés könyüit ez elnyomott nemzetiségek szemeiről. De szabadságot nem adnak az egek ajándokul. - »Segíts magadon és az isten megsegít«, ez a gondviselés törvénye A harc olasz földön kezdődik, de magyar földre ki kell terjednie. Ügyünk közös, elnyomónk egy, szabadságunk elválaszthatatlan. Egyiké a másiké nélkül nem biztosítható” stb 53 A magyar légió megszervezése el is kezdődött. „És lecsapott reményeink

derült egéről a villafrankai villám” 54 – írja Kossuth visszaemlékezésében, lezárva a francia-osztrák háború időszakában kifejtett tevékenységének ismertetését. Húsz év távlatából az eseményeket ekként értékeli: „ a dologban a legkülönösebb az, hogy dacára a kötött titkos szerződésének, dacára a kiáltványoknak, melyek »az alpesektől az ádriai tengerig« ígértek felszabadítást az olaszoknak, és dacára a velünk való alkudozásoknak, melyek az osztrák hatalom végleges megtörésének szándokát sejteték: a háború eredménye szórul szóra az volt, egy hajszálnyival sem volt sem több, sem kevesebb, mint az, a mit Mieroslawsky lengyel tábornok Irányi Dániel barátomnak még 1858. december 7-én megmondott Tehát egy lengyel száműzött többet olvasott a 55 »személyes politika« végzetének könyvében, mint Európa összes diplomáciája! Így alakulnak a »nagy« események! Így iratik a történelem! És ily

megbízható mesterség a diplomácia!” Kossuthnak a diplomácia mesterségéről tett megjegyzése – egy nyilvánvalóan szándéktalan – önkritikaként is felfogható. Amiatt ugyanis aligha lehetett panasza, hogy a „koronás fők” megcsalták, s többet ígértek, mint amit teljesítettek. Az persze lehetséges, hogy olykor-olykor az „osztrák hatalom végleges megtörésének szándokát sejteték”, de láttuk, hogy egyrészt 51 Kossuth levele feleségének, 1859. július 3 in: Kossuth Lajos: Irataim az emigrációból I k im 443-447 l Kossuth tudósítása haza, 1859. július 8 in: Kossuth Lajos: Irataim az emigrációból I k im 461-462 l 53 Kiáltvány a magyar katonasághoz. in: Kossuth Lajos: Irataim az emigrációból I k im 462-464 l 54 Kossuth Lajos: Irataim az emigrációból. I k im 369 l 55 Kossuth Lajos: Irataim az emigrációból. I k im 204 l 52 26 Kossuth – miként maga írta egyik levelében – „belátott kártyájukba” 56, másrészt –

a diplomáciában szinte meglepő módon – a tárgyalópartnerek maguk hívták fel figyelmét korlátozott lehetőségeikre, korlátozott céljaikra. Például az imént említett „lengyel száműzött”, aki a francia kormányzat első kapcsolatkereső üzenetét tolmácsolta, jelezte egyszersmind azt is, hogy a készülő háború korlátozott célokra irányul, nem foglalja magába Ausztria feldarabolását és Magyarország felszabadítását. Igaz, Irányi szerint hozzátette: „ csupán tőlünk függ a harcnak más fordulatot adni”. 57 Ezt, valamint Napóleon, Cavour és más kormányférfiak megjegyzéseit lehetett „sejtetésnek” felfogni, de ahhoz, hogy bizonyosságnak tekintsék, Kossuthnak és társainak azon meggyőződésére is szükség volt, hogy valóban tőlük függ, és ők képesek is lesznek „a harcnak más fordulatot adni”. 1859 szeptemberében, közvetlenül a békekötés után nem is megcsalatásról, hanem csalódásáról számol be angol

barátainak címzett levelében – a tényeknek kétségtelenül inkább megfelelően, de ugyanakkor megint nem célzatosság nélkül. „A villafrankai végzetes nap oly percben tette semmivé reményeimet, midőn hazám felszabadítása már csaknem kezünk érelmében volt, mint érett gyümölcs, mely leszedésre vár; és én újra itt vagyok, szegény száműzött, mint négy hónap előtt voltam; csak tíz évvel öregebb a csalódás keserve miatt. Csalódást mondok és nem megcsalatást. És célzatosan szólok így Megcsalatás felett nem panaszodhatom.” Van önigazolás is a levélben. És persze – Kossuthtól megszokottan – az újrakezdés, a folytatás reménye. „ a becsületes ember és jó polgár kötelességét teljesítettem, midőn el nem mulasztám megkísérleni, vajon az események szilárd alapon szülőföldem javára nem fordíthatók-e?”, illetve: „Annak tudata, hogy nem engedvén magamat ígéretek által befolyásoltatni, hogy

visszavonhatatlan tények garanciájához ragaszkodván, mielőtt a felkelésre jelt adnánk, hazámat nagy szerencsétlenségektől s jövőjét épségesnek óvtam meg.” De más vigaszt is talál. „Alkalmam volt biztossá lenni a felől, hogy semmi diplomáciai üzelmek, semmi ármányháló, melyet a despoták hazug mestersége fonhat, nem fogják soha nemzetemet azon változhatlan eltökélléstől eltéríteni, hogy függetlenségének visszaszerzésére minden okszerű alkalmat megragadjon. Alkalmam volt megerősödni azon hitben, hogy ez eltökéllést sem a rettegtetés nem képes megtörni, sem bármely engedmények nem fogják megingatni, melyekhez a Habsburgok szorultságukban folyamodhatnak. Megtanultam, hogy Magyarország tud tűrni, tud várni, de változni nem. Úgy én, mint nemzetem, megerősödtünk azon meggyőződésben, hogy nélkülünk semmi nagy európai kérdés végleges megoldásra nem vitethetik, sem Európa helyzete tartós megállapodásra nem juthat

a nélkül, hogy Magyarország jogai s igazságos igényei kellő számbavételben részesülnének. Mi hiszünk szabadságunk jövőjében, tehát szabadok leszünk. Jöjjön, aminek jőni kell Határozottnak, késznek talál. A siker áldása istennél van Embernél a kötelességérzet sugallta becsületes igyekezet.” 58 Nos, „a kötelességérzet sugallta becsületes igyekezet” egy pillanatra sem hiányzott Kossuthnál. A csalódás is után is fenntartotta a két alapfeltevésre épülő alapkoncepcióját: egyfelől „kültámaszt” keresett, másfelől – otthon – a megfontolt várakozás és az elszánt harci kedv együttes fenntartására törekedett. Abból a hitből fakadt cselekvőképessége, hogy a két feladat időben összehangoltan teljesíthető. Ha a függetlenségi programot fenn akarta tartani, mást nem igen tehetett. Klapka – szárazabban fejezve ki magát, mint Kossuth szokta – világosan ki is mondta: Beszámolva a magyar légió ügyének

rendezése körüli kínos huza-vonáról, Kossuthot arról győzködi, hogy a csalódás ellenére se szakítson a császárral. Bíztató jelként hivatkozik Napóleon herceg levelére, 56 Kossuth levele Szarvadynak, 1859. április 2 in: Kossuth Lajos: Irataim az emigrációból I k im 200 l Irányi Dániel levele Kossuthnak, 1858. december 7 in: Kossuth Lajos: Irataim az emigrációból I k im 8788 l 58 Kossuth Lajos: Irataim az emigrációból. I k im 517-519 l 57 27 melyben a remény megőrzését tanácsolja. „Ami elveszettnek látszik, meglehet, csak el van halasztva” – idézi a bíztató sorokat. „Ez a levél, igaz, csak egy kis méz – fűzi hozzá -, melyet a keserű labdacsok után nyújtanak nekünk; de hát egyedül s barátok nélkül állunk a világon; s az idő, melyben élünk, izgalmas és eseményterhes; nem tanácsos tehát könnyedén törnünk s oly összeköttetéseket feladnunk, melyek más körülmények közt az ügynek, melyet képviselünk,

hasznára lehetnek. Igaz, hogy a velünk játszatott szerep nem valami nagyon dicsőséges volt, de a körülmények azt könnyen másfélévé alakíthatták volna; s akkor, hogy álltak volna a dolgok, ha készületlenek voltunk volna? Minél többet gondolkozom helyzetünk felett, annál több megnyugtatást találok. Tehát ismétlem, tisztelt barátom, ne szakítson ön Párissal; csak ott van elegendő erő és azon vasakarat, mely a vén Európát rakásra döntheti.” 59 [A mi kiemeléseink] A „49-es” program egyik alapfeltevését mondja ki szokatlan nyíltsággal Klapka. Mert hiába volt meggyőződésük, hogy Magyarország elég erős – vagy elég erőssé tehető – a függetlenséghez, másfelől hogy Ausztria „egy üres hólyag”, amely alkalmatlan Európa hatalmi egyensúlyát „szilárd alapra helyezni” 60, tudták azt is, hogy hazájuk függetlensége a „vén Európa” „rakásra döntése”, a hatalmi viszonyoknak Ausztria pusztulását magába

foglaló átalakítása nélkül nem lehetséges. Korábban Kossuth egy általános európai forradalomtól, 1859-től kezdődően a nagyhatalmak alkotta hatalmi egyensúly megváltoztatásától, de mindkét esetben a Habsburg-birodalom szétverésétől várta a függetlenség nemzetközi feltételeinek létrejöttét. A „villafrankai végzetes nap” e feltevést még nem ingatta meg A program fenntartható volt, mert – jól érzékelték – Európa hatalmi viszonyainak átalakulása nem jutott nyugvópontra. A dinasztikus elvre, a történeti jogra épülő „vén Európa” helyét még nem foglalta el az „új Európa”, amely – gondolta Kossuth, nem alaptalanul – a nemzeti elvre épül majd föl. Egy 1859 decemberében írt levelében erre hivatkozva bíztatja a megalkuvás elutasítására, a függetlenségi nyilatkozat fenntartására nemzetét. „E térnek elhagyása végtelenül veszélyes volna” – üzeni a propaganda-szervezetet működtető Jósika

Miklóson keresztül a magyar és a nemzetközi közvéleménynek. „Ha a magyar magát még egyszer meg hagyja kérlelni, az engedmények által annyira le hagyja magát kenyerezni, miszerint ha kedvező alkalma ajánlkozik is az osztráktól megszabadulni, azt ne akarja felhasználni, hanem botor kutyahűséggel ismét ő mentse meg sanyargatóját, ismét meg fog csalatni, e csalás folytán ismét lesz forradalom Magyarországon, de többé nem lesz magyar, hazánk Lengyelország sorsára jut, s a magyar csak lakos lesz honában, de nem nemzet. Ez borzasztó jóslat, de jóslat Igen az lesz a jövendő, ha a magyar most lemond concessiókért a függetlenségi alapról.” „Boldog Isten! – kiált fel, e lépés veszélyeit bizonyítása után rátérve értelmetlenségének kimutatására. Európa közjoga épen most van két nagy elv elismerésének forduló-pontján; egyik: hogy a nemzet s uralkodója közt vitában a nemzet ellen külinterventiónak nem szabad lenni; a

másik: hogy csak a nemzet akaratja souverain hatalom, melynek önmagáról rendelkeznie joga van.” 61 Kossuth nem adta fel a reményt, így nem vesztette el cselekvőképességét sem. Aktivitása nem csökkent, sőt – talán megengedhető a szóhasználat – túlságosan is felpörgött. Megingathatatlan határozottsága által gerjesztett, céljai megvalósíthatósága szempontjából reménytelen helyzetet nem ismerő erőfeszítései egy ponton túl visszájára fordultak. Az ismétlődő kudarcok, a folyamatok kedvezőtlen irányának megváltoztatására tett egyre kétségbeesettebb kísérletek nem célzott hatása az Ausztriával történő kiegyezés pártiak pozícióit erősítette meg a forradalmi megoldást – az elszakadást – hirdető „49-esek” táborával szemben. 59 Klapka György leve Kossuthnak, 1859. augusztus 14 in: Kossuth Lajos: Irataim az emigrációból I k im 486-487. l 60 például: Kossuth Lajos: Értekezés Magyarországról. in: Kossuth

Lajos: Irataim az emigrációból II k im 243. l 61 Kossuth levele Jósika Miklósnak, 1859. december 20 in: Irataim az emigrációból II k im 92-93 l 28 „Nagy célok nagy határozottságot kívánnak” Kossuth határozottsága – a „kötelességérzet”, valamint a Klapka levelében megjelenő gyakorlatias megfontolások mellett – a „történelem logikájára” támaszkodó meggyőződésén alapult. Azon a feltételezésen, hogy – az imént idéztük szavait – „Magyarország tud tűrni, tud várni, de változni nem”, illetve „Európa helyzete tartós megállapodásra nem juthat a nélkül, hogy Magyarország jogai s igazságos igényei kellő számbavételben részesülnének”. És persze azon a hitén, hogy akaratával és intellektuális erejével képes a folyamatokat felgyorsító, kedvező irányba terelő „tényeket teremteni”, képes megakadályozni, hogy a „függő kérdések” akár a nemzetközi színtéren, akár Magyarországon a

függetlenségi program ellenére rendeződjenek. A korábbiakhoz képest a változás azonban nem csupán az volt, hogy csalódást okozó „francia kombináció” helyett 1860-tól az „olasz kombináció” került előtérbe a meglehetősen bizonytalan tartalmú „keleti kérdéssel” összekapcsolva. Új – és az udvar megváltozott politikája miatt egyre súlyosabb – kihívást jelentett számára az otthoni forradalmi elszántság fenntartása. Az „olasz kombináció” az „érdektalálkozásra” és arra a feltevésre épült, hogy „a háború mind osztrák részről, mind Victor Emánuel részéről kikerülhetetlen”. 62 Meggyőzi magát, hogy az új szövetség nem rosszabb, sőt kedvezőbb a korábbinál, mivel a franciák esetében „ garantiákra van s lesz mindig szükség, hogy cserben ne hagyjon, ellenben az olasz nem hagyhat cserben, mert öngyilkosságot követnek el”. 63 „ törni ugyan nem kell – vonja le egy 1859 novemberében írt

levelében a francia kapcsolat tanulságait –, de nem is kell a napkeltét nyugatról várni, nem kell magát napóleoni segély álreményében tétlenségbe ringatni. Egy eredményünk van Nagy eredmény: a nemzeti felébredés otthon De ez kötelességeket róv reánk itt künn. Tájékozva kell lennünk a lehető alkalomszerűségek felől, miszerint felhasználásukra készen legyünk. Két hely van, mely e részben munkásságunkat igényli: a Kelet és Olaszország.” E levélben Olaszországról beszél bővebben, s a tennivalót Piemont Ausztria elleni háborújának kirobbantásában jelöli meg. „Egy bevégzett tény Turinban oly szépen átvágná a gordiusi csomót, hogy nincs ember, a ki újra összekösse.” 64 Egy hónappal később – kérve, hogy vállalja el az emigráció turini képviseletét – Teleki Lászlót tanácsokkal látja el e feladat teljesítéséhez. A leglényegesebb a királyt meggyőzni, hogy Olaszország egységesítését bátran

folytassa, tegye „az egységet bevégzett ténnyé”. Ehhez sorolja Kossuth az érveket A nagyhatalmak fenyegetésétől nem kell félni, beavatkozásuktól nem kell tartani. Olaszország egységét nem szabad népszavazásra bízni, nem szabad elfogadni a nagyhatalmak közvetítését sem, hanem kihasználva a kedvező alkalmat - az Ausztria elleni háborút el kell kezdeni. Az olasz kormány ellőtt álló nehézségek megoldhatók. Ausztria gyenge, az olasz nép lelkesedik, a „főnehézség”, a pápa pedig – véli Kossuth – egyszer s mindenkorra kiiktatható. „Ha az, a mi elméletileg okszerű, gyakorlatilag mindig keresztül vihető volna, én tudnék valamit, a mi e nehézséget tökéletesen elhárítaná Bologna, Ferrara, Romagna legyen tömegestül protestánssá, új evangélikussá, congregationalistává, göröggé, unitáriussá, rationalistává, theistává, - a mivé tetszik, csak szűnjenek meg pápistáknak hivatni, s vége van a kérdésnek örökre.”

Módszert is ajánl: a papoknak javadalmakat és feleséget kell adni; a szakadást akkor maguk hajtanák végre. „A reformatiónak reformatióra van szüksége Ez korunk egyik követelménye Olaszország, az európai polgáriasodás anyja, éppen politikai bajainál fogva legkönnyebben initiálhat, mert a politikai emancipátiót hatalmas rugóul lehet felhasználni, hogy a tömeg levesse a dogmák bilincsét, mely nem is hit többé, hanem vagy szokás, vagy közönyösség, vagy képmutatás.” 62 Kossuth utasítása Pulszky Ferencnek, 1860. április 3 in: Irataim az emigrációból II k im 515 l Kossuth levele Teleki Lászlónak, 1859. december 4 in: Irataim az emigrációból II k im 329 64 Kossuth levele Kiss Miklósnak, 1859. november 7 in: Irataim az emigrációból II k im 310-311 l 63 29 Kossuth persze maga is észreveszi, hogy „elméletileg okszerű” fejtegetései elragadták, és ezért – mivel, mint írja, „ismeri és méltányolja” a király

nehézségeit – nem ragaszkodna az „absolute jóhoz”. De „nagy határozottságát” nem veszti el, és a „kevesebb” sem kevesebb, mint olyan kisebb lépések sora, amelyek a háborúhoz vezetnek el. „Nekünk mondhatatlan érdekünkben áll – mondja ki teljes egyértelműséggel célját –, hogy az osztrák háborúba kevertessék, most, midőn oly koldus és oly gyenge, nemzetünk pedig oly éber, eleven. De ha csak az olasz nem támad, nem lesz háború a tavasszal Ha pedig nem lesz, bármennyire örvendjek is az otthoni gyönyörű nemzeti ébredésnek: félek, concessiók lesznek a vége, s ez egy részét a nemzetnek bizonyosan ha ki nem elégíti is, legalább lehangolja annyira, hogy inkább elfogadja, mintsem hogy a harc veszélyeinek kitegye magát. De ha az olasz támad, azt hiszem, hogy nemzetünk szabaddá lesz.” 65 Teleki nem vállalja a megbízatást. Kossuth szerint „túlszerénységből”, arra hivatkozva, hogy e feladatot csak Kossuth oldhatná

meg. De alighanem más oka is lehetett Például az, hogy a kitűzött célt elérhetetlennek tartotta. Teleki – foglalja össze Kossuth barátja válaszát – „ mindenben egyetért ugyan nézeteimmel, s meg van győződve, hogy kimondhatatlanul kívánatos volna a királyt meggyőzni, miként az az út az egyedül helyes, melyet én kijelölök, de bár oly cáfolhatatlan logicával van is minden megírva, a mi e tárgyról levelemben áll, hogy ahhoz ellenvetés sem férhet, s a francia azt mondaná róla, hogy »ce n’1est past écrit, c’1est buriné« [ez nem írva, ez vésve van]; mégis szokott nyíltságával bevallja, miként az én közvetlen fellépésemtől sem mer bizonyos sikert remélni, mert igaz, hogy dicsőséges azon szerep, melyet a király számára kijelölök, de nem lehet tagadni, hogy kockáztatással is jár. a királyságnak a mint megvan nimbusa, úgy megvannak áthághatlan korlátai is, melyeken semmi logica sem fog. Nem hiszi, hogy a király,

pusztán forradalmi erőre támaszkodva, magát az egész európai congressussal ellenkezésbe helyezni hajlandó legyen, annyival kevésbé, mivel meg kell vallani: kétes dolog, vajon annyi anyagi erőt (mert erkölcsi van elég) képes lesz-e a forradalom Olaszországban kifejteni, mint kellene.” 66 Nem vállalkozunk annak eldöntésére, hogy Teleki szövegében szándékolt volt-e az irónia, ám az kétségtelennek látszik, hogy az idő sürgetését érezve, Kossuth egyre inkább és egyre gyakrabban válik hajlamossá az „elméletileg okszerű” fejtegetéseinek eredményeit a ténylegesen megragadható lehetőségekkel, szövetségesei és ellenfelei elvárt lépéseit a politikai élet meghatározó szereplőinek valóságos motívumai által inspirált döntéseivel összecserélni. Talán nem tévedünk, azt vélvén, hogy gondolkodását egyre inkább vágyai uralják, az egymást követő kudarcokat feldolgozó „kombinációit” egyre gyakrabban olyan

feltevésekre építi, amelyek ingatag voltával maga is tisztában van. Annyit viszont biztosan állíthatunk, hogy a rendelkezésre álló ismereteket célzatosan és szelektíven használja föl, hogy úgy mondjuk, a logika, a retorika mellett a „misztifikáció” eszközeit is felhasználja arra, hogy „bevégzett tények” teremtésével „vágja át a gordiusi csomót” Turinban és Magyarországon egyaránt. Nincs terünk Kossuth és a magyar emigráció kiterjedt tevékenységének bemutatására. Csupán egyetlen példán szemléltetnénk, milyen gondolati tevékenységet inspirált a „nagy célok által megkívánt határozottság”. Az „olasz kombinációhoz” fűzött remények 1860 szeptemberében beteljesülni látszottak, hiszen – az olasz államok egy részét egyesítő merész politika által kiváltott osztrák háborús fenyegetés hatása alatt – Cavour formális egyezségre lépett Kossuthtal. A háború azonban ez alkalommal is elmaradt. Pedig

Kossuth és társai – például a román fejedelemmel, Cuzával többször is tárgyalásokat folytató Klapka – valóban minden igényét ki kívánták elégíteni szövetségesüknek. Többek között azt is, hogy a nemzetiségekkel, illetve a szomszédos államokkal, Szerbiával és a román fejedelemségekkel egyezségre jussanak. Az 1859-től fel-felújuló tárgyalások és ajánlatok, majd Kossuth 1862-ben született híres konföderációs tervezete ezt a célt szolgálták. E próbálkozások azonban sikertelennek, sőt az alapvető cél szempontjából nézve kifejezetten 65 66 Kossuth levele Teleki Lászlónak, 1859. december 4 in: Irataim az emigrációból II k im 320-331 l Irataim az emigrációból. II k im 332 l 30 diszfunkcionálisnak bizonyultak. Az olaszokat nem késztette az Ausztria elleni fellépésre, ám Kossuth magyarországi hívei között komoly zavart okoztak, és jelentős mértékben hozzájárultak az emigráció felbomlásához is.

Következményeikben a „49-esek” legveszélyesebb ellenfeleinek, a Deák-féle „48-asoknak” a pozícióját erősítette meg. „ a nemzetiségi kérdés nemcsak politicai, nemcsak társadalmi, de főkép katonai és főkép hadműködési alap kérdése” Miként már korábban is volt szó róla, Kossuth számára – miként a magyar politikai élet minden szereplője számára, akár forradalomra, akár kiegyezésre törekedtek – a nemzetiségi kérdés az egyik legsúlyosabb és legfenyegetőbb problémaként jelentkezett. 1848-49 tapasztalatai nem halványodtak el, a nemzetiségi konfliktusok kiújulásának lehetősége valóban Damoklész kardjaként függött fejük fölött. Láttuk, Kossuth alkotmánytervében is meghatározó jelentősége volt e problémának, s természetesen akkor is számolt vele, amikor a függetlenség megszerzését már nem az európai népek forradalmi szolidaritására, hanem a „koronás fők” hatalmi törekvéseivel való

„érdektalálkozásra” alapozta. Haza küldött üzeneteiben újra és újra feltűnik a kérés, a sürgetés, hogy az otthoniak is keressék a megbékélés, az összefogás lehetőségeit a közös ellenséggel, a minden nemzeti törekvés akadályaként tornyosuló Ausztriával szemben. Mégis, amikor 1859-ben Cavour az első, még csak tapogatózó kapcsolatfelvétel során felveti, hogy a magyaroknak a románokkal kellene megegyezni, onnan indítva el – és persze önállóan, francia-olasz seregek részvétele nélkül – támadásukat, Kossuth ingerülten reagál. Cavour „tanácsában” kétszínűséget lát, azt, hogy a magyarokat nem kívánja megsegíteni, diverzióra akarja felhasználni csupán. 67 A háborúra történő felkészülés során azonban természetesen felveszik a kapcsolatot nemcsak a románokkal, hanem a szerbekkel is. Klapka például 1860 novemberében a háború esélyeit a katona szemével taglalva írja naplójába: „Az eldöntő szót

ezúttal Magyarország lesz hivatva kimondani. A legtöbb, a mire számíthatunk, partraszállási kísérlet 15 vagy 20 ezer emberrel Meg kell vallanom, hogy ezen kilátás engem csak kevéssé nyugtat meg a jelen körülmények közt, midőn Erdélyben a hamu alatt pislogó nemzetiségi gyűlöletet az unió kérdésével idő előtt felszítogatták. Nekünk tehetségünk szerint oda kell működnünk, hogy ez a kérdés egyelőre függőben tartassék s barátainkkal meg kell értetnünk, hogy az első teendő: széttörni a szolgaláncokat, melyek a magyarokat és románokat egyiránt nyomják. Nekünk rendelkezhetnünk kell Erdéllyel, ha a harcot Austriával fel akarjuk venni. Erdély az alap s hadműveleteink kiindulási pontja; csak onnan lehetünk képesek összeköttetéseinket a külfölddel fenntartani s magunkat a szükséges hadikészletekkel ellátni. És mikép lehetséges az, ha magyarok és oláhok mindjárt kezdetben egymással hajba kapnának s a 48-iki

mészárlások megújulnának?” 68 Klapka személyesen veszi kezébe a románokkal való megegyezés ügyét, memorandumot nyújt át és tárgyal Cuzával, majd 1861 januárjában szabályos szerződést köt a román fejedelemmel. Klapka az érdekközösség kimutatásával kívánja meggyőzni Cuzát. Az érvelés ismét logikus Kossuth összefoglalója szerint a magyar tábornok emlékeztette a fejedelmet, „ miként a Habsburg-ház már háromszáz éven át soha sem szűnt meg arra törekedni, hogy majd uralmát, majd hatalmi túlsúlyát a keleten egész a Fekete tengerig kiterjessze. Bírni s német folyamnak nevezhetni a Dunát kútfejétől torkolatáig: ez kedvenc álma minden németnek. Ha egyszer Magyarország denationáltatott, elég lesz az osztrák császárnak e jelszót írni zászlajára, miszerint Németország egész erejére számíthasson. Egyrészről tehát a dunai fejedelemségek ép úgy, mint Magyarország, a németség terjeszkedése által 67 68

Kossuth levele Szervadynak, 1859. április 2 in: Irataim az emigrációból I k im 200 l Klapka György naplója, 1860. november 17 in: Kossuth Lajos: Irataim az emigrációból III k im 230 231 l 31 vannak fenyegetve; másrészről pedig mindketten szláv néptenger által vannak körülvéve, a szlávság pedig nemcsak nem hanyatló, mint a vén Austria, de sőt szembetűnő gyarapodást merít a panslavismus veszélyes eszméjéből, mely a század eleje óta folyvást tért hódít. Ha akármely oldalra tekintünk, mindenütt közös veszélyt látunk, mely szükségkép szövetségre, kölcsönös védelemre utasít. Ezek előrebocsátása után Klapka tábornok egymás ellenébe helyezi a mi programunkat s Austria tendentiáit, miszerint a fejedelem választhasson, hogy a kettő közül melyikhez áll. Mi: a népfelség elvére alapított alkotmányt akarunk. Austria ellenben, mely az úgynevezett »isteni jog«-nak s minden abból fakadó következéseknek megtestesülése,

egyenes tagadása a népfelség s nemzetiség elvének. Mi: mind elvből s meggyőződésből, mind azért is, hogy a testvérgyilkos harcoknak örökre elejét vegyük, a fajkülönbség nélküli jogegyenlőséget akarjuk. Austria ellenben majd a németség uralmára törekszik, majd a magyar vagy más fajtáknak hízeleg, miszerint a fajokat egymás irányában féltékennyé tegye s a »divide et impera« szabállyal uralmát mindannyiuk felett megörökítse. Mi: a lelkiismeret szabadságát s egyházi dolgokban minden vallásfelekezet önkormányzatát akarjuk. Austria ellenben népeit a jezsuitáknak szolgáltatja ki s concordátumok jármába fűzi. Mi: azt akarjuk, hogy a magyarok, románok, szerbek vére csak igaz ügyben, csak saját érdekeikért s csak ellenségeik ellen ontathassék. Austria az ő véröket patakokban ontja ki egyiknek a másik általi elnyomására s olasz testvéreink leigázására; mindenütt a reactiót szítogatja s a haladásnak csírájában való

elfojtásáért harcol. Mi: azt akarjuk, hogy hazánknak gazdag segélyforrásai csak a nép javára és a nemzeti jólét előmozdítására használtassanak. Austria azokat saját nagyravágyásának érdekében utolsó cseppig kimeríti s a népet koldusbotra juttatja. Végre, mi: őszinte barátságot és szövetségi köteléket akarunk hazánk s a többi dunavölgyi államok között. Austria uralmat akar fölöttük. Mi: vágyainknak s reményeinkkel a szabadelvű kormányokhoz csatlakozunk. Austria a pápához s az önkényuralmú kormányokhoz csatlakozik a népek ellenében Ám válasszon Couza a két program, a két irány közt. Ha minket támogat: hatályosan elősegítendi azoknak felszabadítását, kik Austria jármában szenvednek; ha minket magunkra hagy: az engesztelhetetlen osztrák kényuralom megszilárdításának kezére játszik, mely meghasonlott szomszédait veszéllyel fenyegeti. A választás nem lehet nehéz” – zárul le a kétségtelenül lendületes

és meggyőző érvek sora S a memorandum végén felcsillantja a helyes döntés eredményeként megszülető boldog jövő ígéretét: A gyűlöletes járom alól felszabadított dunavölgyei népek egyetértésre juthatnának s egy nagy dunai confödetatio lehetségessé válnék, mely minden tagja számára jólétet s függetlenséget biztosítana.” 69 A tárgyalások eredményeképpen megszülető szerződés több körvonalazatlan ígéretet és némi konkrétumot tartalmaz. Valamelyest kielégíti a magyar igényeket, és körvonalazza a viszonzást is Cuza megígéri, hogy szemet huny a magyarok háborús előkészületei fölött, Klapka pedig a jövőre nézve bizonyos kötelezettséget vállal. „Azon támogatás viszonzásául – áll a szerződésben –, melyet a fejdelem e komoly körülmények közt a magyaroknak nyújt, ünnepélyesen kiköttetik a magyarországi és erdélyi románok előnyére, hogy ezek ugyanazon jogokat élvezendik, melyeket a magyarok s hogy

nemzeti nyelvük használata miatt önkormányzattal bírandanak egyházi és közösségi ügyekben. Ezen kívül a fejedelemségek és Magyarország közti határok egy vegyes bizottság által fognak szabályoztatni, melynek feladata leend mind a két félre nézve előnyös határvonalakat kitűzni. Ha Bukovina az egyesült fejedelemségekhez kívánna csatoltatni, a magyarok kötelezik magukat ennek valósítását úgy anyagilag, mint erkölcsi segélyük által előmozdítani. Végre, ha az egyesült fejedelemségek teljes függetlenségre a kedvező perc elérkeznék, a magyarok erő-segítséget adnának a fejedelemnek; hasonlót tennének azon esetben, ha a fejedelem a támogatást más esélyek alkalmával hasznosnak ítélné.” 70 A Szerződés azonban hatástalannak bizonyult. Már a tárgyalások idején kiderült, hogy az „érdektalálkozás” korántsem oly erős, mint Klapka gondolta – de legalábbis állította –, s hogy a románoknak – és persze a

magyaroknak – olyan érdekei is vannak, amelyek nem összeegyeztethetőek. A logikailag hibátlannak látszó gondolatmenet megtört a politikai szereplők valódi szándékain. Klapkát ezt aligha lephette meg. Telekinek írja még a tárgyalások idején, a megállapodás aláírása előtt: „ rájuk semmi körülmények között sem számíthatunk. Nemcsak hogy kevés hajlandóságot éreznek irántunk, de ezen felül bármi árulásokra azonnal készek Reszketnek az orosztól, félnek az osztráktól, - minket pedig gyűlölnek. Különösen kétségbevonják jogunkat Erdély birtokára s ezen országot tőlünk elannektálni: még a legmérsékeltebbeknek is elve és vágya. Ezen uraknak reménykedése körülbelül oda 69 70 Kossuth Lajos: Irataim az emigrációból. III k im 245-248 l Szerződés. in: Kossuth Lajos: Irataim az emigrációból III k im 248-250 l 32 megy ki, hogy ha majd Austria is, Magyarország is, elégségesképen elvéreztettek, akkor Erdély, s

talán a Bánság is, érett gyümölcsként fog lábaik elé hullani. Szó sem lehet róla, hogy mi ezekkel egymást megértsük; hisz ezek nem a józan észre hallgatnak, hanem a vak, buta szenvedélyre. én fel is hagyok minden reménnyel, hogy ezen a talajon valaha egyebet arathassunk csalódásnál és árulásnál. Fájdalom, még maga az ő [Cuza] bukása sem használna nekünk, mert utódja nyilván még ő nála is rosszabb volna s mi az eső elől csak a csurgó alá jutnánk. Egy szóval: ebben az országban s ezzel a néppel nem lehet valami komoly dologra vállalkozni s valami komoly dologra előkészületet tenni. Elhatározottnak látszik, hogy magyarok és oláhok között ne jöhessen szövetség létre. Az egyetlen, a mit még tehetünk, az: megmozdítani minden követ, hogy ne ismétlődjenek a mészárlások, mint 1848-ban történt kérésem: otthoni barátaink azonnal értesíttessenek a dolgok folyásáról, nehogy hiu reménységekkel biztatva magukat, oly

eseményeket idézzenek elő, melyek hazánkat mondhatatlan szerencsétlenségbe és romlásba sodornák Ily körülmények között felkelésre gondolni, míg a segédcsapatok a Drávához nem értek, bűn volna”. 71 Igaz, január 21-én – az imént említett Szerződés megkötése után – kedvező fordulatról számol be Kossuthnak, elárulva egyben az egész akció legfontosabb célját, ami nem is annyira a románokkal való megegyezés, hanem Turin meggyőzésé volt arról, hogy háború esetén Magyarország készen áll vállalt feladatának végrehajtására. A legutóbbi levele óta – írja – a fejedelem „határozottan a mi oldalunkra állott. Az egyezmény, melyet vele aznapon megkötöttem, minket azon helyzetbe teszen, hogy Turinban adott ígéretünket ápril közepe felé becsülettel beválthatjuk. Utolsó levelemnek tehát, mely egészen más körülmények közt iratott, nincsen értelme” 72 A románokról ugyanis nem változott meg a véleménye,

hiszen a románok sem változtak meg néhány nap alatt. A „kedvező fordulat” nem is tartott sokáig Kevesebb, mint egy hónapon belül Klapka újabb „fordulatról” számol be. „Ez mindent megmond. Hogyan bízhassunk ezen országban? miként várhassuk, hogy Couza minket támogatni fog?” 73 A lengyel származású Zgliniczky – akit Kossuth bízott meg a kapcsolatok felvételével – még Klapkánál is kedvezőtlenebb értékelést ad a románok törekvéseiről „Ne higyjenek Önök Couzanak. Ő Erdélyre s a Bánátra spekulál e bódult vágy által egész nemzete csordultig telítve van Couza halálosan gyűlöli a magyart, mert phanatikus dühvel dédelgetett vágyainak érdekei a magyar érdekkel engesztelhetetlen ellentétben állanak. Couza Önökkel őszintén alkudni soha nem fog ha alkuszik, csak azért fog alkudni, hogy Önöket jobban elárulhassa”. 74 Maga Kossuth 1882-ben azt állítja, hogy a Cuzával szembeni bizalmatlanságot igazolta minden

tudósítás, hogy ő nem is hitt soha a román fejedelemségekkel való megegyezésben. „E kísérletekben nemcsak részem nem, de felőlük akkor, amikor történtek, még csak tudomásom sem volt” – írja. 75 Az persze lehetséges, hogy valóban nem hitt a megegyezés lehetőségében, ám az már kevésbé, hogy „része” sem volt a kísérletekben, sőt, „tudomása sem volt” az elképzelésekről. Iratai tanúskodnak róla, hogy bizony nemcsak tudott, de ösztönözte is e tárgyalásokat, s nem is tehetett mást, hiszen a Cavournak ajánlott „kombinációjában” a román és szerb fejedelemségekkel való megegyezés az egyik döntő pontként szerepelt. Cavour nem is mulasztotta el számon kérni, különösen olyan helyzetekben, amikor Kossuth az olaszok ígéretének teljesítését, a háború megkezdését sürgette. Ezen „illúziótól” való húsz évvel 71 Klapka György levele Teleki Lászlónak, 1860. december 22 in: Kossuth Lajos: Irataim az

emigrációból III k. im 238-240 l 72 Klapka György levele Kossuthnak, 1861. január 21 in: Kossuth Lajos: Irataim az emigrációból III k im 251. l 73 Klapka György levele Kossuthnak, 1861. február 17 in: Kossuth Lajos: Irataim az emigrációból III k im 252. l 74 Zgliniczky jelentése. in: Kossuth Lajos: Irataim az emigrációból III k im 252 l 75 Kossuth Lajos: Irataim az emigrációból. III k im 253 l 33 későbbi elhatárolódását – a körülmények megváltozásán túl – az magyarázhatja, hogy valóban nem a magyarok és románok kibékülése, a román-magyar szövetség megkötése volt az alapvető cél. A „testvérháború” elkerülése persze nem lett volna ellenére, de az aktuális erőfeszítések sokkal inkább az olasz – és esetleg a francia – döntés elősegítésére, az Ausztria elleni háború megindítására, mint a románokkal való kibékülésre irányultak. Nemcsak Cuza volt rosszhiszemű ebben a tárgyalásban, a magyar fél is

„ravaszkodott”. Nemcsak tudhatták, de tudták, hogy Cuzának is vannak céljai, az ő cselekvési szabadságát is meghatározzák a körülmények. Csakhogy ezzel nem törődtek, vélvén, mindennek nem lesz jelentősége, ha „bevégzett tényt” tudnak teremteni. Akkor pedig az ígéretek nem számítanak – a felmerülő kérdésekben majd a körülmények és az erő hozzák el a megoldást. De ismerjük el, a megoldandó feladat korántsem volt könnyű. A nemzetiségiekkel való kiegyezés nem csupán az akaraton, a belátáson múlott. A „történelem logikájának” „felismerése” önmagában ez esetben is kevés volt az „ésszerű” és „igazságos” megoldás létrehozásához. A történelmi játszmának nem csupán Kossuth és Klapka voltak aktív résztvevői, hanem a magyar politika erőcsoportjai és, persze, a nemzetiségiek és a szomszédos országok politikai vezetői is. A magyar emigráció aligha hagyhatta ki számításaiból ezeket a

szereplőket, s amennyiben kihagyta, úgy csakhamar ráébredhetett, hogy illúziókat kerget. A valósággal szembesülve a „legravaszabb” tervek is összeomlanak Kossuth Teleki azon, 1860 november végi javaslatára, hogy a Cuzával való megegyezés érdekében el kellene fogadni a népszavazást Erdélynek Magyarországgal való uniójáról ekként válaszol: „ ha egyszer a függetlenség teljesen kivíva s a független hazában a magyar állameszme gyakorlatias valósítása kellőleg consolidálva lesz, de csakis ezen esetben, veszélyt a dologban nem látnék; de most erről szólani s az uniónak bevégzett tényiségét kérdésessé tenni nagyon veszélyesnek tartanám. Az oláhság rokonszenve a magyarság elidegenítésével nagyon drágán lenne megvásárolva; a függetlenség eszméje szenvedne e szirten hajótörést. A dolgot nem absolut elmélet, hanem a gyakorlati horderő szempontjából kell megítélni s nagyon vigyázni kell, nehogy oly eszme

fellökésével, melytől a magyarság irtózik, az oláhság »kifelé gravitatiója« tápot nyerjen. A döntés kockázatos voltával persze Teleki is tisztában van, s a dolgot ő sem az „absolut elmélet” szintjén közelíti meg. Tapogatózásait nagyon óvatosan kezdte el, vigyázott arra – biztosítja Kossuthot –, hogy „téged nem compromittáltunk vele”. 76 E gondolkodásmód tisztán mutatkozik meg a szerbekkel való, még 1859-ben lezajlott tárgyalás során. Klapka – a nyilvánvalóan fontos hadműveleti feladatok megoldása végett – ekkor nemcsak a románokkal, hanem a szerbekkel is egyezkedett. A szövetség fejében a magyarországi szerbeknek tett engedmények mellett – akárcsak 1861-ben Cuzának – katonai segítséget is ígért arra az esetre, ha Szerbia – Magyarország függetlenné válása után – háborút indítana a törökök ellen. Teleki így kommentálja az állítólagos megegyezést: „A 100,000 ember, mit siker esetében

honunktól kívánnak, nekem költészeti túlzásnak látszik. Én ugyan nem bánnám, ha megígérnénk is nekik Úgy sem lesz arra szükségük; és aztán Európától is függ némileg, megadjuk-e vagy sem?” 77 Persze, a tárgyalópartnerek hasonlóan alkalmazták a diplomácia mesterségét. Cuza is ismerte a magyarok szándékait és helyzetét. Nagyon ésszerű magyarázatot ad ő is arról, hogy miért keresztezte a magyarok terveit. „Be van bizonyítva – írja 1860. december 22-én a francia konzulnak –, hogy ezek az urak semmi kevesebbet nem akartak, mint azt, hogy e fejedelemségek területét működési alapul használják, dacára a semlegességnek, mely e fejedelemségek üdvének egyedüli biztosítéka. A nagy mennyiségű fegyverek megérkezése, kapcsolatban nagyszámú magyaroknak egyidejű érkezésével, kétségtelenné teszi, hogy ha 76 77 Kossuth Lajos: Irataim az emigrációból. III k im 168-169 l Teeki László levele Kossuthnak, 1859. május 10

in: Kossuth Lajos: Irataim az emigrációból I k im 342 l 34 tervük sikerül, a fejedelemségeknek osztozniok kellett volna sorsukban. A terv merész s nem volt a siker látszata nélkül. Minő csinos pár-darab Garibaldi szicíliai expeditiójához; azon csekély különbséggel, hogy korunk történelmének e nagy alakja az olasz föld egy részébe hatolt be a nemzet felszabadítása végett, míg a magyarok idegen elem segítségével, melyet akaratja ellenére sorsuk részesévé tennének, akarták nemzetiségüket megalapítani. Oly terv, mely egyrészt Syllára [Sulla], másrészt Attilára emlékeztet. Rettegésemben még most is szakállamba nevetek fölötte” 78 Alighanem elmondhatjuk, nemcsak Klapka látott át Cuza szándékain, nemcsak a magyarok taktikáztak. Bármily szépek voltak is a meghivatkozott eszmék, bármily logikusak voltak a felsorolt érvek, a tényleges célok igen távol álltak egymástól. Kossuth 1862-ben is a reménybeli szövetséges

sugalmazó érdeklődésére válaszolva fogalmazza meg a nemzetiségi kérdés megoldását magába foglaló, a már – Bălcescu, Teleki, Mazzini javaslatai nyomán – 1851-ben megpendített ötlet kibontásaként is felfogható új koncepcióját. Csak a Dunai Konföderáció tervét most nem az európai forradalomhoz, hanem egy esetleges – III. Napóleon és az olasz kormány által megindított – Ausztria elleni háború igényeihez és feltételeihez kapcsolja. „ ha mi Pesten s Debrecenben a honvédelmi bizottmányban ülve, Komárommal és Péterváraddal kezünkben s e hongyűlés souverain tekintélyétől támogatva, dobbanthatnók elő a földből a seregeket, rendelkezhetnénk a nemzet erőforrásaival: köbre hatványosított nemzetiségi viszonyok sem tennének minket gyöngékké.” „Páris és Turin” sem ebben kételkedik – magyarázza politikáját az értetlenkedő, a Dunai Konföderáció tervét sem helyesnek, sem megvalósíthatónak nem tartó

Jósika Miklósnak. Aggodalmaik egyfelől abból fakadnak, hogy képes-e az osztrák által kormányzott nemzet magát „csatasorba állítani”, ha a nemzetiségiek a magyarok ellen lépnek fel, másfelől Magyarország „rossz geográfiai helyzetéből” következnek, abból ugyanis, hogy megegyezés híján a „segédcsapatokat” csak „ellenséges tartományok meghódítása” útján lehetne Magyarországra eljuttatni. „Helyzetünkben a nemzetiségi kérdés – vonja le a következtést – nemcsak politicai, nemcsak társadalmi, de főkép katonai és főkép hadműködési alap kérdése Mert nem lehet ám a levegőből akár Kolozsvárra, akár Temesvárra, akár Siklósra sereggel s fegyverrel lepottyanni.” 79 [Kossuth kiemelései] A Dunai Szövetség ötletének alighanem legfontosabb kiváltó okára utal itt Kossuth. E tervezet is az Ausztria elleni függetlenségi háború feltételeinek megteremtését, a remélt támogatás megszerzését, a nemzetiségiek

és a szomszédos népek esetleges ellenállásának leszerelését szolgálja elsősorban, és – ha egyáltalán felmerül más motívum az 1862-es változat megszületésekor – legfeljebb másodlagosan értelmezhető úgy, mint a dunai népek egymásrautaltságára és szolidaritására épülő államszövetség vizionálása. A koncepció keletkezés-története arra utal, hogy megalkotói valóban nem az „absolut elmélet”, hanem a „gyakorlati horderő szempontjából” nézve vették elő és ejtették el az ötletet, Bălcescutól Telekiig, Pulszkytól Kossuthig. Pulszky például – aki Kossuth turini megbízottjaként folytat tárgyalásokat nemcsak az olasz államférfiakkal, hanem a külföldi diplomatákkal is – az angol nagykövetnek tanácsolja, hogy Európa hatalmi egyensúlyát nem Ausztriára, ne is Poroszországra alapozzák, hanem Magyarországra. „Magyarországból is lehetne egy hatalmas független országot képezni az európai súlyegyen

érdekében, különösen, ha az egész Dunavölgy érdekei foedeativ alapon egyesítenének.” „Igaza van – felelte Pulszky szerint az angol követ – de ezen eszme nem látszik olyan könnyen kivihetőnek, mint a másik” – azaz a porosz-variáció. Mindenesetre azt tanácsolja Pulszkynak, hogy az „eszmére” hívják fel Palmerston figyelmét, mert „ ha nem is karolja fel tüstént, jó volna, ha megismerkednék főpontjaival s a kivitel lehetőségével”. 80 78 Cuza levele a francia konzulnak, 1860. december 22 in: Kossuth Lajos: Irataim az emigrációból III k im 235. l 79 Kossuth levele Jósika Miklósnak (1862 eleje) in: Kossuth Lajos: Irataim az emigrációból. III k Bp 1882 685-686. l 80 Pulszky Ferenc jelentése Kossuthnak, 1860. április 30 in: Kossuth Lajos: Irataim az emigrációból II k Bp 1881. 533 l 35 Nincs tudomásunk arról, hogy Kossuth figyelmét felkeltette volna a Pulszky jelentésében felsejlő lehetőség; igaz, ekkor az angol

kormánytól semmit nem várt, s terveit az olasz – esetleg a francia – támogatásra építette. Így volt ez még 1862-ben is, amikor – mint már említettük – olasz kezdeményezésre „scizzirozta fel” tervezetét. Az otthoni, de az emigrációban is kirobbanó tiltakozásra válaszul ismerteti indítékait egy Vukovics Sebőnek írt, ingerült hangú levelében, nem sokkal a tervezet nyilvánosságra kerülését követően. „Nekem azt mondja a haza, hogy önerejéből, külsegítség nélkül nem képes fellépni, s ezért azt várja tőlem, hogy neki külsegítséget szerezzek. Ez az én feladatom Keresem azoknál, kiknek reánk nem kevésbé van szükségük, mint nekünk reájuk. Hajlandók a szövetségre s azt kérdezik: mit kívánok nemzetem nevében a szövetség föltételéül? Én hármat kívánok: I. Háborút az osztrák ellen II Garantiákat, hogy e háborúban Magyarország függetlensége coordinált célul vétetik. III Annyi segélyt fegyverben és

hadseregben, a mennyi kell, hogy a magyar csatarendbe állhasson. Azt mondják: helyes, de merre és hogyan visszük meg azt a segélyt fegyverben és hadseregben? Ez Horvátországon, Szerbián vagy Oláhországon keresztül lehető. Ezekkel lépjetek alkuba, mondák, különben kénytelenek vagyunk Magyarországot vagy kihagyni a kalkulusból, vagy legfeljebb accidensként [véletlenszerű, nem lényeges] tekintenünk, melyre nem építhetünk. Megértettem a kénytelenséget az otthoniakkal, s kértem mindenekre, egyezkedjenek a szomszédokkal. Nem történt semmi Az ügy körmünkre égett; nézz az oriensre, Belgrádra. Az oriensi complicatio imminens krisis, a keleti kérdés van hivatva az olasz-magyar kérdéshez eldöntő alkalmat nyújtani. Detailokba nem ereszkedem, olvass a sorok közt Csak ennyit: A krízis előestéjén az, kinek segítségére vagyunk szorulva, így szólott: Az ön magyarjai otthon haszontalan emberek, professzoros jogi disquistitiókkal idegenítik

azokat, kikkel statusférfiakul egyezkedni kellene. Ha Horvátországgal, Szerbiával, Rumaniával egyetértésre nem jönnek, és önöknek segítséget nem adhatok. Tovább nem várhatunk, nem habozhatunk Én magam veszem kezembe az alkukísérletet, de adjon ön neve tekintélyével basist reá, a confoederationális eszme alapján, melyet önmaga indicált 1851-ben. Gondolkoztam, scizziroztam tervet, mely a célnak megfelel, mely csak engem kötelez, de elég arra, hogy a honfelszabadítás nagy munkájára kaput tárjon, utat nyisson.” 81 Az érvelés minden pontja ugyan nem igazolható, a „felszólítás” sem volt ennyire direkt és határozott, az viszont kétségtelen, hogy a nemzetiségi kérdés „végleges” rendezése most is az Ausztria elleni háború feltételei megteremtésének összefüggésében jelenik meg Kossuth gondolkodásában, az ebből adódó megfontolások adták a koncepció megfogalmazásához a döntő motívumot. A rendelkezésünkre álló

ellentmondásos anyagok alapján természetesen most sem vállalkozhatunk annak eldöntésére, hogy lelke mélyén mit gondolt Kossuth igazán – vagy „inkább igazán”. A Dunai Szövetség koncepciójának nyilvánosságra kerülését követő nyilatkozatai ebben az esetben is meglehetősen ellentmondásosak. A koncepció védelmét szolgáló érvelés mellett Kossuthnak vannak olyan megnyilvánulásai, amelyek – nyilvánvaló politikai célzattal, a közlés által kiváltott heves tiltakozás leszerelése érdekében – taktikai lépésként tüntetik fel a tervezet megfogalmazását, amely „ a célnak megfelel, mely csak engem kötelez, de elég arra, hogy a honfelszabadítás nagy munkájára kaput tárjon, utat nyisson”. A levél folytatásában e szempont még hangsúlyosabban jelenik meg, nyilvánvalóan a címzett(ek) már elhangzott és várható ellenvetéseire válaszul: „A dolog nem volt nyilvánosságra szánva Hazánk rossz csillaga úgy hozta magával,

hogy a terv nyilvánosságra jött. Én lelkem egész erejével azt tanácsolom a nemzetnek, fogadja el elvben a confoederatio eszméjét. Detailokról nem szólok, azokat lehet a körülményekhez alkalmazni Ahhoz nem nagy philosophia kellett, hogy a magyar így szóljon: Kossuth adhesiója [itt: ragaszkodása] a confoedetionális eszméhez még nem nemzeti kötés, ahhoz még majd nekünk is szólónk lesz, de neki okának kell lenni, miért avancirozza a tervet, miért éppen most; ne zavarjuk kalkulusait, hallgassunk, 81 Kossuth levele Vukovics Sebőnek, 1862. július 7 in: Deák Ferenc beszédei V k (szerk Kónyi Manó) Bp 1898. 19-20 l 36 vegyük hasznát, s ha majd azon helyzetbe jutunk, hogy a confoederatio iránt országosan nyilatkozhatunk, mi már csak akkor lehet, ha megvertük a németet, akkor majd meglátjuk, mit mondunk hozzá, elfogadjuk vagy nem fogadjuk el, a mint jónak látjuk.” 82 Az olasz közvetítőnek átadott Dunai Szövetség címet viselő

tervezet, illetve a szöveg megjelenése után a nyilvánosság számára fogalmazott Fölvilágosítások a Dunai Confoederatio projektumához című terjedelmes nyilatkozat természetesen explicit módon nem tartalmazza a magánlevelekben kifejezésre jutó motívumokat. Kossuth az érintett népek érdekeire, illetve az európai súlyegyen követelményére építi fel a bizonyítást, nem felejtkezve el persze annak igazolásáról sem, hogy ezen államszövetség lehetővé tenné „a zsarnokok bukását”, Ausztria és Törökország „szétmállását”, a dunai államok – köztük Magyarország – felszabadulását, valamint megfelelne a „barátságos hatalmak” igényeinek is. Kossuth „projektuma” kétségtelenül igen logikus. Kiindulva abból a tényből, hogy „Azon országok mindenképp sajátlagos viszonyai, melyek a Kárpátok és a Duna, a Fekete és az Adriai tenger közt feküsznek nagyon megnehezítvén egy egységes állam alakulását, kívánatos,

hogy az e tájakon elterülő régi történeti államok egymással szövetségre lépjenek”, készíti el tervezetét. Az összefogás és az önállóság követelményeit egyesítő alapelv így hangzik: „A közösen érdeklő tárgyakon kívül, miket a szövetségi hatóság intézne, minden állam törvényhozása, igazságszolgáltatása és közigazgatása teljesen független lenne. A lehető széleskörű decentralisatio és azáltal, hogy minden községnek és tartománynak bő szabadság engedtetnék, a szövetség lakói akadálytalanul fejlődhetnének s minden egyes nép elfoglalhatná az emberiség nagy családjában őt illető helyét. Az új közjogi rend alapja a dunai tartományokban az egyes népek szabad beleegyezése volna, akár egy törvényalkotó gyűlés, akár az általános szavazat alakjában. Oly kényes kérdések megoldására, melyekre nézve a népek megegyezni nem tudnának, a barátságos hatalmak közvetítését vagy ítéletét is ki

lehetne kérni.” Pontokba szedve vázolja föl az államszövetség közjogi berendezkedésének főbb elveit, részletekbe nem bocsátkozik. Javaslatai alapján olyan szerkezet képe bontakozik ki, amelyben – feltéve a résztvevők maximális megegyezési szándékát, jóakaratát, csupán az ésszerűség és a „nemes törekvések” diktálta viselkedési formákat – elképzelhető, hogy „ sikerülni fogna köztük benső egyetértést eszközölni, aminek legelső következménye a zsarnokok bukása és az volna, hogy szétmállanának azon vén és korhadt államok (értsd: Ausztria és Törökország), melyek őket most szolgaságban tartják s nemes törekvéseiket meggátolják.” A levont konklúzió ugyancsak hihető: „Minden egyes al-dunai nemzet, ha sikerülne is maga köré gyűjtenie most máshova tartozó fajrokonait, legföllebb másodrendű államot alkothatna, melynek függetlensége örökös veszélyben forogna, s mely szükségképp alárendelve

volna idegen befolyásoknak. De ha a magyarok, délszlávok és románok a fönnebbi tervet fölkarolják, elsőrendű, gazdag és hatalmas állam leszen 20 millió lakossal, mely sokat fog nyomni Európa mérlegében. Egység, egyetértés, testvériség magyar, szláv és román között! Íme, ez az én legforróbb vágyam, legőszintébb tanácsom! Íme egy mosolygó jövő valamennyiök számára!” 83 A Fölvilágosításokban már magyarázkodásra kényszerül. Egyrészt súlytalanítja a szöveget, mondván „ nem manifestum az, még csak nem is kidolgozott terv, hanem csak privát használatra szánt constatirozása annak, hogy én és politikai barátaim készek vagyunk a hazánkban s hazánk szomszédjában felizgatott nemzetiség viszályok kiegyenlítésére, egyszersmind az osztrák birodalom felbomlása miatt némely ószerű diplomatiai körökben az európai súlyegyen iránt táplált vagy színlelt aggodalmak eloszlatására mindent megtenni, a mit saját hazánk

iránt tartozó kötelességeink megengednek.” Másrészt – és ez nyilván a magyar közvéleménynek szól – azt állítja, hogy e tervet éppen „a dacoroman ábrándok fanatismusa” ellen irányul, amely „ köztudomásilag a magyar korona legdrágább gyöngyének, a magyar nemzeti test egyik karjának, Erdélynek elszakításáról ábrándozik”. Bizonyítékként hozza fel, hogy „ a legelső ellentmondás ezen eszme ellen éppen a román fejedelemségekből jött”. Szándéka éppen ezen „fölizgatott balvélemény” eloszlatását célozta Mivel „ ahol szenvedély s gyanakodás keveredik játékba, ott a kötés természetében, s az institutio modalitásában 82 Kossuth levele Vukovics Sebőnek, 1862. július 7 in: Deák Ferenc beszédei V k (szerk Kónyi Manó) Bp 1898. 20 l 83 Kossuth Lajos: Dunai Szövetség. (1862 május 1) in: Deák Ferenc beszédei V k im 42-45 l 37 fekvő tényleges garantiák adhatnak legbiztosabb megnyugtatást: e célból

lett proponálva” az államszövetség demokratikus elvekre épülő közjogi rendszere. A továbbiakban értelmezi, magyarázza, kiegészíti a tervezet egyes pontjait. A „gyanúsításokkal” szemben leszögezi, hogy a konföderáció államformájául az alkotmányos monarchiát ajánlja, továbbá feltételként jelöli meg azt, hogy a királynak római katolikusnak kell lennie, és az európai uralkodó családokból egyikéből kell származnia. Eloszlatja azt az aggodalmat is, hogy az amerikai Egyesült Államok mintáját követné: „itt különböző nemzetekről, különböző államokról van szó, melyek némely közös érdekek végett szövetkeznek, de állami personalitásukról nem mondanak le, sem magukat államilag absorbeáltatni nem engedik.” Most konkrét javaslatot tesz a hivatalos nyelvre Igen logikusnak tetsző módon, a „kellemetlen súrlódások” elkerülése végett „egy egészen idegen, s különösen az Európában diplomatiainak úgy is

elfogadott francia nyelvet tanácsolnám.” A legterjedelmesebb részben a magyarokat nyugtatja meg. Kilátásba helyez ugyan némi engedményeket a nemzetiségieknek, például lehetségesnek tartja két olyan tisztán szerb lakosú megyének a kialakítását, amelyek – a Kiskunság mintájára szervezve – esetleg nem lennének területileg összefüggőek, de igazgatásukban a szerb nyelvet „politikailag is” érvényesíthetnék. Horvátországnak most is felajánlja a függetlenedést – ha a józan ész ellenére ragaszkodnának hozzá –, Erdélyt illetően pedig lehetségesnek tartja a népszavazást, mindenesetre két feltétellel. Az egyik, hogy annak tárgya nem az elszakadás, a politikai egység felbomlása, hanem csupán a közigazgatási autonómia lehet, a másik pedig az, hogy – mivel „constitutionalis törvények megváltoztatásáról” van szó – az unió megszüntetése a szavazatok kétharmadát kívánja. A zárógondolatok is a magyarokhoz

szólnak. „Aki gondolkodva végig tekint Európa complicatióin és számba tudja venni az elutasíthatatlan kérdések solutiojának exigentiáit, annak magyarázatokra nincs szüksége. A mi pedig különösebben a saját hazámfiait illeti, azoknak már éppen nincs szükségök magyarázatra, hogy egyrészről átlássák, mennyire élet-halál kérdés függetlenségi aspirátióik valósítására nézve, a szerencsétlen elzárt geographiai fekvésből eredő akadályokat elhárítani, s hogy másrészt érezzék, miként egészen más nyomatékkal bír a magyar kérdés az európai combinatiókban, ha az faj- és nyelvviszályok által meg nem szaggatott imposáns compact erőt képes felmutatni, mint akkor, ha úgy benn az országban, mint délkeleti szomszédjainál az 1848-diki viszályok ismétlődése csak lehetőnek képzeltetik.” 84 A szöveg egy eddig nem idézett mondata a húsz évvel korábbi Széchenyi – Kossuth vita egyik leghangsúlyosabb mondatának

parafrázisaként fogható fel. Kossuth akkori mondatát – „aki a célt akarja, akarnia kell a törvényszerű eszközöket is” – most így fogalmazza meg: „Akarjuk, hogy hazánk az osztrák uralom alól felszabaduljon, tehát akarnunk kell a feltételeket, melyek alatt a felszabadítás lehetséges.” Nos, ha komolyan vesszük e tervezetnek a Dunai Szövetség alkotmányos berendezkedésére tett javaslatait, e feltételek között olyanok is szerepelnek, amelyek Magyarország szuverenitását alaposan csorbították volna. Bár Kossuth a Felvilágosításokban kiemeli, hogy az államszerkezet különbözne az „amerikai unio” strukturájától, az egyes tagállamok „állami pesonalitásukról” nem mondanának le 85, a tervezetben szereplő közös „törvényalakotó gyülekezet”, a végrehajtó hatalmat gyakorló „szövetségi tanács”, egy elfogadott hivatalos nyelv stb. valamint a meglehetősen széles kiterjedésű „közös ügyek” (védelem,

külügyek, külképviseletek, kereskedelmi rendszer, vám, fő közlekedési vonalak, pénz stb.) sokkal több volt annál, amit a magyar liberálisok valaha is hajlandók lettek volna elfogadni az Osztrák birodalommal való kiegyezés feltételeként. Különösen úgy, hogy az esetleges vitás kérdések eldöntését valamiféle „barátságos hatalmak” közvetítésére vagy ítéletére bízták volna. 86 Az imént említett Széchenyi-Kossuth vita másik kulcsmondata 84 Kossuth Lajos: Fölvilágosítások a Dunai Confoeferatio projectumához (1862. május 25) in: Deák Ferenc beszédei V. k im 51-60 l 85 Kossuth Lajos: Fölvilágosítások i.m 53 l 86 Kossuth Lajos: Dunai Szövetség i.m 43 l 38 „a közvéleménynek engedelmeskedni tanácsosb, mint neki parancsolni akarni”, vagy egy másik variációban: „mivel az alkotmányos nemzeteknek van bizonyos nemzeti értelme s van bizonyos nemzeti érzelme; s amahoz a legdicsőbb logicával is hiába fordul, ki ezt maga

ellen felzúdította” most azonban hiányzik. Hogy érvényessége nem szűnt meg, azt Kossuth saját bőrén érzékelheti. Valóságos lázadás tör ki ellene saját táborában, mind az otthoniak között, mind az emigrációban. Néhány példa az ellenérzések kifejezésére. Hajnik Pál így fogalmaz 1862 májusában írt levelében: „ a magyar szent korona alatt nem találni magyar embert, ki e tervet elfogadná. Ez a terv csak egy újabb, de szerb-oláh kiadása lenne a február 26-diki patensnek, s valóságos nullifikációja lenne a magyar elemnek az országban.” Podmaniczky Frigyes – hosszú ideig Kossuth egyik legfőbb bizalmasa a hazaiak között – naplójába ezt jegyzi föl júniusban: „ összes politikai pártunk rendkívül le van verve Kossuth Lajos manifestuma miatt. Azok, a kik kevésbé ismerik az emigratio gyengéit és annak a vaksággal határos képzelmeit, iszonyúan fel vannak bőszülve a manifestum szerzője ellen, s megvallom, nem ok

nélkül, mert az efféle kiáltványok útján tereltetnek az emberek a bécsi Reichsrath környékébe, mert ha már Reichsrathba kell minden áron mennem, csak inkább megyek Bécsbe a németek, mint Belgrádba a rácok közé.” A Határozati Párt vezérkara magának Kossuthnak üzeni meg, hogy ha tervéhez ragaszkodik, Magyarország az 1861-ben elfogadott feliratokban megfogalmazottaknál sokkal rosszabb feltételek között is kész lesz a kiegyezésre. Jókait – aki Kossuth védelmében lapjában hamisítványnak nevezte a közzétett „projectumot” – a rendőrség utasítására kénytelen helyesbítést közzétenni, amiben egyben el is határolja magát a Dunai Szövetség tervétől, mondván: „ államelvek, melyek a Szent István birodalma alatt értett Magyarországnak bárki által, bármi érdekben, bármi árért történhető megcsorbításán alapulnak, nézeteinkkel soha nem találkoztak és egyezésünket soha nem birandják.” 87 Jellemző, hogy Kossuth

egyik legtovább, még a nyolcvanas években is kitartó bizalmasa, Helfy Ignác – aki egyébként a Dunai Szövetség tervezetét 1862-ben, talán valóban félreértés következtében közzétette – még évtizedekkel később is cáfolni igyekszik, hogy Kossuth írta volna. A szöveget közlő Kónyi Manó kérdésére válaszolva írja: „A dunai confoederatióra vonatkozólag ma is csak azt mondhatom, a mit igaznak tudok, a mit a parlamentben is mondottam, hogy t. i az a tervezet, a melyet legelőször az általam Milanóban szerkesztett Alleanzában megjelent, nem volt Kossuth műve, sőt megbotránykozott rajta, hogy az ő neve alatt jelent meg, a mit én azonnal távirati úton tudattam is az összes sajtóval.” 88 A Dunai Szövetség tervének nyilvánosságra kerülése aktuálisan a Kossuth féle „49-esség” összeomlását gyorsította fel. Le is kerül a napirendről, a tervezet szövegét maga Kossuth sem veszi fel Irataiba. Az, hogy az ötlet a magyar

politikai gondolkodás 20 századi történetében majd egyszer-máskor újra megjelent, az nem feltétlenül – és különösen nem visszaható érvénnyel – életrevalóságát bizonyítja. Legfeljebb olyan szituációk ismételt kialakulását, amelyben a magyar politikai élet egyik-másik szereplője aktualizálhatónak vélte e kétségtelenül logikus, csak éppen a tényleges politikai folyamatoknak ellentmondó elképzeléseket. De ezen probléma vizsgálata majd a helyén történik meg „ szerepemet bevégeztem” A magyar politikusok „lármájára” adott válasz már-már a vereség beismerését – és egyben a felelősök megjelölését – jelenti. A már idézett, Vukovics Sebőhöz írt levelében írja: „Fájdalmas érzéssel mondom, e nemzet vagy nem érett meg a szabadságra, vagy, a mi még valószínübb, csak rémnek használja a forradalmi fenyegetéseket, hogy a németet alkuba riassza, de maga is fél a forradalomtól. Alkudni akar És én marha,

ki életemet vesztegettem el, hogy neki a forradalomra győzelmes kilátást szerezzek. Nem hiszem, hogy sikerüljön. nem marad egyéb hátra, mint a nemzetnek azt mondani: és nem tudok 87 88 idézetek: Deák Ferenc beszédei V. k im 46-48 l idézi: Deák Ferenc beszédei V. k im 15 l 39 rajtatok segíteni, vous l’avez voulu, lássátok, mit csináltok, én szerepemet bevégeztem. Egy pár hét határozni fog, vagy, vagy. Don Quixotte szerepre sem kedvem, se hivatásom” 89 Hasonló, a reménytelenséget sugalló megjegyzéseket azonban már korábban is, a „lárma” felhangzása előtt is tett. 1860-tól kezdődően – többnyire persze a kitartásra való bíztatásként – többször korholja a hazaiakat a „kialkuvásra” való hajlamuk miatt, de 1861 végén már valóságosnak tűnik aggodalma. Egy otthonról érkező hangulatjelentés – a már említett Podmanicky Frigyes írta – a kapcsán írja a vele ekkor még szoros szövetségben lévő Jósika

Miklósnak: „ annak megjelentése, hogy, ha a tavasz eredmény [értsd: háború] nélkül múlik el, a nemzet minden áron kibékül, - előttem sem új, sem váratlan nem volt. És mégis (ilyenek vagyunk gyarló emberek) a conjuncturák soha többé vissza nem hozható becsét honszerelmem egész hevével méltányolva, nem tudtam, nem akartam a reményrűl lemondani. Most a jelentés kioltja a reménynek utolsó szikráját is Eszembe jönnek egy másik elvbarátunknak hozzád írott ama szavai: »Illy nép nem tud függetlenné lenni; rég kimúlt ennek szívéből az önbizalom; nincsen tetterő, nincs bátorság.« A most vett jelentés világot hozott. Kerestem: köszönöm Lelkem mondhatatlanul szomorú” Igaz, ekkor még így folytatja: „A remény el van véve, de a kötelesség megmaradt. S én teljesíteni fogom a kötelességet mindvégiglen, önfeláldozással mint mindig. Talán hogy a történelem logicája, az ellenség hibái s a véletlen belerázzák a

nemzetet akaratlanul is a szabadságba. De minő nyomorúság ez a számítás a véletlenre! Hogy ide kellett jutnunk!” 90 1862-ben a csalódottság okozta keserűséget váddal és a népre hivatkozó fenyegetéssel párosítja. Érzékeli, hogy a politikai élet vezető személyiségei, közöttük azok is, akik még 1861-ben az országgyűlésben radikális szónoklatokban utasították el Deák mérsékelt politikáját, már ellene fordultak. 1862 júniusában írt levelében emlékezteti levele címzettjét, gróf Károlyi Györgynét egy korábbi levelére, mely szerint ő már 1861-ben is tudta, hogy „a magasabb sociális körök”, „ ha lehet, jobb szeretnének megalkudni, s hogy még a jobbak is azon körökben elfogadják ugyan a forradalmat, ha ki nem kerülhetik, de azt csak »pis aller«-nak tekintik.” „Ez alkuvási hajlamot kiáltják hangosan két év óta Európának a magyar közélet minden mozzanatai, Széchenyi apotheosisa óta, melynek az 1849-diki

zászlót marquirozottan desavourizó színt adtak egész a mai napig. ez alkuvó Deákpárt nagy Minden megye, minden városi hatóság őt kiáltá ki a nemzet nemtőjének, s az ő tendentiáinak dicsőítésével szállt a sok antiforradalmi, sok hűségi contestatiókkal felsallangozott ephemer-élet után vissza a semmibe még az úgynevezett határozati pártban is vannak töredékek melyek a mi forradalmi törekvéseinkről tudni sem akarnak. A nép más, az iners massa ugyan, mely lökésre vár, de mely ha lökést kap, mint a hólavina, úgy söprendi el útjából az alkuvási velleitásokat; hanem a nép csak karddal kezében adhatand életjelt, különben fárad, vár s hallgat. De a szósosztályok minden szavából, minden tettéből annyira kirí két év óta az alkuvási vágy, hogy épp e miatt nem voltam képes a velencei háborúnak siettetését a turini kormánynál kivinni, mert nem bízik nemzetünknek minden alkut kizáró elválási határozottságában

az otthoniak, értem a magasabb köröket, minden sürgetéseim dacára is kereken megtagadták tőlem azon morális támaszt, mely elhitethette volna itt a kormánnyal, hogy a mit én mondok, a nemzet mondja, a nemzetünk iránti bizalmatlanság annyira ment, hogy éppen most küldött az olasz kormány Magyarországba titkos megbízottakat, kik neki referáljanak, ha van-e ott a Deák-párt mellett más párt is, oly párt, melyre támaszkodni lehessen.” Hosszú levelét még a Pesti Hírlap korszakában megfogalmazott fenyegetéssel zárja: „Veletek, általatok, ha nektek tetszik; nélkületek, ellenetek, ha kell.” Konkrétan meg nem fogalmazott, de sejtetett megoldás tehát: a külföldi katonai segítségre alapozott népfelkelés, amely azonban nemcsak az osztrákokat, hanem a „szósosztályokat” és az arisztokráciát is ellenfelének tekintheti. 91 Ilyen kísérletre azonban Kossuth nem vállalkozott. Nyilvánvalóan azért nem, mert ennek a megoldásnak

feltételei talán még inkább hiányoztak. 89 Kossuth levele Vukovics Sebőnek, 1862. július 7 im 20-21 l Kossuth levele Jósika Miklósnak, 1861. december 20 in: Kossuth Lajos: Irataim az emigrációból III k im 668-669. l 91 Kossuth levele gróf Károlyi Györgynének, 1862. június 20 in: Deák Ferenc beszédei V k im 60-71 l 90 40 A kételyek talán még korábban, már 1860 végén megjelennek a másik előfeltétel, a „kültámasz” megvalósíthatósága kapcsán is. Egy Pulszkynak küldött utasításában – miután megint felsorolja azon okokat, amelyek Cavourt cselekvésre kell(ene) ösztönözzék – fenyegetésként, ám alighanem valóságos aggályainak is hangot adva sürgetően lép fel. Logikailag most is koherens az érvelés. Első lépésben elismeri, hogy az adott helyzetben Cavour „ésszerüleg” nem számíthat az Ausztria elleni háborúhoz a nagyhatalmak támogatására. De – véli – „Velencéről pedig az olasz nem mondhat le; a

háború tehát kikerülhetetlen; azt Cavour akarja, nem is lehet nem akarnia; mert ha nem akarná is, megtörténnék; s ha a nemzetnek okot adna azt hinni, hogy nem akar Velence felszabadítása végett háborút: megbuknék s a forradalom által túszárnyaltatnék.” A második lépésben levonja a következtetést. Ugyan Cavour tavaszra nem akarja a háborút - Klapka egyik elemzéséből tudja, hogy ereje sincs hozzá – de nincs más választása. Magyarország részvétele nélkül Olaszországnak nem lenne esélye a győzelemre, és „ ha tavaszra nem lesz háború, Magyarországra ne számítsanak; mert ott azon állapot, melyet Cavourhoz intézett minapi jelentésemben leírtam, függőben tavaszon túl fel nem tartható, sem a törvényes ellenzék, sem a forradalmi szervezés terén. Vagy kitörés (hihetőleg elnyomandó kitörés), vagy alku lesz belőle” „Ha akar Cavour Magyarországra számítani, kettőt kell akarnia: 1-ször háborút tavaszra; 2-szor azt, ami

elkerülhetetlenül szükséges arra, hogy Magyarország egész ereje mozgásba hozassék, s így az osztrák hatalma (mit Olaszföldön megtörni soha sem lehet) Magyarországon megtöressék.” „ hiába csürjük-csavarjuk csak egyetlen lehetősége van, s ez: a velencei háborúval egyidőben a változott körülményekhez arányosított erejű expeditionalis sereggel kikötni a dalmát partokon, verekedni, győzni és utat törni Magyarországba. Más mód nincs az alternatívák ezek: vagy a kormány kezdi meg a háborút Olaszföldön, vagy politikai tekintetekből Garibaldi által kezdeti meg, s aztán a »közvélemény nyomásának engedve«, fellép őt támogatni.” A harmadik lépésben döntést igényel saját döntéséhez. „Én nem akarom a grófot capacitálni, akármire is rábeszélni. Ő Olaszország első államférfia és hazafi, tudja, mi van hazája érdekében s mi lehető Határozzon. De határozzon A keleti csapás után általánosságokban,

bizonytalanságokban nem maradhatunk többé. Kell tudnia hazánknak: mihez tartsa magát, mert függőben a helyzet három-négy hónapig is alig, azontúl semmi esetre sem tartható. Én minden percben várom a küldöttet hazulról általánosságokkal haza ereszteni annyi volna, mint mindennek véget vetni. Bizonyost kell neki mondanom; vagy azt, hogy ne számítsanak semmire, vagy határozott haditervvel kell előállni.” 92 Pulszky jelentése szerint (1860. december 22 és 23) Cavour teljesen egyértelmű választ ad, amit az angol követtel való tárgyalásai is alátámasztanak. A „mikor” nem függ Olaszországtól A hadsereg nem eléggé erős; Kossuth haditerve technikailag nem kivitelezhető; egy Ausztria elleni háború nem lokalizálható, így megkezdése a francia császár akaratától függ, az angolok nem hagyhatók számításon kívül stb. Tehát márciusban biztos nem lesz háború Pulszky a Cavourral való beszélgetése alapján válaszol Kossuth

javaslataira is: Garibaldival nem lehet kalkulálni; még a kapcsolat felvétele is veszélyekkel járna, Magyarország nem pótolhatja Franciaország támogatását. A magyarok elszántságában nem kételkednek, de „jobban bíznak a franciák császárjában s félnek semlegességétől, mint a magyar szövetségben vagy annak elvesztésétől”. Cavour tehát gyakorlatilag elutasítja Kossuth érveit, és nem segít Kossuthnak a dilemma feloldásában. „»Várni kell, ez a feleletem, várni itt, várni az országban; visszatartani a mozgalom kitörését, nem serkenteni.« Határozottabbat nem mondhat, mert Páristól függ minden” 93 Pulszky egy másik jelentése szerint az angol követ magát a függetlenségi koncepciót is elutasítja: „ mint a királyné szolgája és angol polgár, kötelessége: az osztrák birodalom megmaradását minden erejéből támogatni Háború semmi esetre sem lesz tavasszal; sem Franciaország nem akarja, sem Angolország nem engedheti,

sem Olaszország nem képes azt elkezdeni. Ami a caprerai hőst [Garibaldi] illeti, az csak Adria partjain kezdhetné meg, ott őrt áll az angol flotta s nem fogja engedni a nemzetközi jog oly sérelmét, mint Szicíliában. Ottan behunyta szemét, itt nem fogja tenni” A követ tanácsot is ad „A kérdés most csak az, hogy minő alapon békülhet ki Austria Magyarországgal. Mert az angol kívánja, hogy Magyarország bírjon jó nemzeti, szabadelvű kormánnyal, mely példát adjon a többi tartományok kormányzásának. Az orosz sem engedné a magyar felkelést Nincs senkinek érdekében a háború, s azért 92 Kossuth levele Pulszky Ferencnek, 1860. december 14 in: Kossuth Lajos: Irataim az emigrációból III k im 513-515. l 93 Pulszky jelentése Kossuthnak, 1860. december 22 in: Kossuth Lajos: Irataim az emigrációból III k im 517520 l 41 nem lesz, nem engedhető a háború tavasszal. Erre megjegyeztem, hogy az olasznak csakugyan érdekében van s hogy addig, míg

Velence nem lesz kiegészítő része az országnak, a háború kikerülhetetlen. Ez igaz, mondá a követ, s ugyanezért mind a francia császár, mind az angol kormány sürgetik az eladást [mármint Velence pénzért való eladást Olaszországnak], s ez meg fog történni.” 94 Kossuth eljut a levonható következtetéshez: „Látom, hogy a gróf mindig csak általánosságokban marad. Azt mondani: várjunk, reánk is elkerül a sor, de lehetetlenséget ne kívánjunk, - szép lehet, de nem ér semmit. Erre a nemzet nem építhet Annak positiv terv kell; positive kell tudnia, mire számíthat Én hazánk szerencsétlen földrajzi helyzeténél fogva más okszerű tervet nem tudok gondolni, mint amelyet december 14-ikei utasításomban közlöttem. Ha ezt a gróf lehetetlenségnek tartja, mondjon mást, ha tud, olyat, mely sikerrel bíztat, s a nemzetet megnyugtathatja; ha nem tud, s tervemet mégsem fogadja el: legyen vége mindennek.” 95 [A mi kiemelésünk] A

kötelességérzet diktálta erőfeszítéseivel persze ezután sem hagy fel, de az alapvető célját módosítani nem képes intranzigenciája, illetve a reménytelenség által is ösztönzött kétségbeesett kísérletezései következtében egyre inkább elszigetelt helyzetbe kerül az amúgy is gyengülő – Kossuth szavaival szólva „elmálló” – emigrációban csakúgy, mint a hazai politikai életben. A cselekvő vezér pozíciójából a kritikus és a jós Kasszandra-szerepébe szorul. Két, az 1859 és 1861 közötti időszakban legszorosabb bizalmasai közé tartozó harcostársának néhány év multán tett megjegyzései plasztikusan mutatják Kossuth helyzetének megváltozását. A kegyetlenebb talán Jósikáé, aki egy magánlevélben, odavetett megjegyzésként közli barátjával 1863 márciusában: „A nagy Mogultól 6 holnapi hallgatás után kaptam egy levelet – nem sok van benne, a szokott illusiókon kívül.” 96 Pulszkyé tárgyszerűbb, de nem

kevésbé elutasító: „A nemzet kijózanodott ábrándjaiból; nem érti többé Kossuth politikáját, a mint viszont Kossuth nem érti többé a hazai viszonyokat” – írja 1867-ben, válaszként Kossuth „Kassandra-levelére”. 97 * Kossuthnak tehát nem sikerült „bevégzett tényeket” teremteni. Feltevései ugyanis csak részben igazolódtak. A „történelem logikáját” helyesen ismerte föl, amikor a nemzeti egységmozgalmakban Európa politikai térképét átrajzolni képes erőt fedezte föl. Abban sem tévedett, hogy a magyarokat nem lehet beilleszteni a Ferenc József által vizionált „új Ausztriába”. Ám abban tévedett, hogy akár az olasz, akár a német egységmozgalom csak és kizárólag Ausztria szétzúzásával és Magyarország függetlenné válásával történhet meg. Tévesen ítélte meg a magyar politikai élet meghatározó szereplői előtt álló alternatívát, vélvén: „Vagy engedelmeskednie kell, vagy forradalmat

csinálni”. Nem volt igaza abban, hogy „ nemzetünk nagy tömegét a világos semmi sem képes többé az osztrák uralom iránt kiengesztelni a nemzet nagy tömege minden lehető concessiók dacára kész lesz harcra kelni függetlensége kivívásáért”, 98 és minden más érdeküket és értéküket alárendelik az Ausztriától való elszakadás céljának. Lebecsülte politikai ellenfelei elszántságát és cselekvőképességét is. 94 l. 95 Pulszky jelentése Kossuthnak, 1860. december 29 in: Kossuth Lajos: Irataim az emigrációból III k im 521 Kossuth válasza Pulszky Ferencnek. in: Kossuth Lajos: Irataim az emigrációból III k im 522 l Jósika levele Fejérváry Miklósnak, 1863. március 1 in: Jósika Miklós: „Idegen, de szabad hazában” (szerk Kokas Károly és Szajbély Mihály) Szépirodalmi könyvkiadó, Bp. 1988 379 l 97 Pulszky Ferenc: Válasz Kossuth Lajos nyilt levelére. in: Deák Ferenc beszédei V k im 75 l 98 Kossuth levele Pulszky

Ferencnek, 1860. október 22 in: Kossuth Lajos: Irataim az emigrációból III k im 136-141. l 96 42 Úgy tűnik, hogy az emigráció vezető személyiségeivel együtt az osztrák kormányzatot mintegy „szervileg” tartják alkalmatlannak politikája megváltoztatására, mivel hogy nemcsak gonosz, hanem ostoba. Pulszky például azt magyarázza az angol követnek, hogy az angolok által ajánlott és elvárt osztrák politika ugyan „jó politika lenne, hanem nem osztrák” – azaz Bécs nem képes a magyarokkal való kiegyezés végrehajtására. 99 Kossuthban csak 1861-ben ébred fel a gyanú, hogy esetleg Bécs közelíteni fog „a nemzet kívánatai” felé; akkor, amikor legális alapként fogadták el az 1848-as törvényeket legalábbis annyiban, hogy az országgyűlést annak alapján hívták össze. Az országgyűlés összehívásában annak jelét látta, hogy a kormány „mindenre rá fog állani, aminek törvényes alapja van”. Tart attól, hogy a

taktikai szempontból általa is támogatott „48-as” program veszélyessé válhat, mert a „48-iki alap” nem cél, hanem csupán egy jól használható eszköz „49” megvalósításához – de csak abban az esetben, ha Bécs nem enged. 100 E veszély elhárítását azonban ekkor még megoldhatónak találja: híveinek a követelések fokozását, az osztrák hatalom provokálását ajánlja. De békés eszközökkel, mert elegendőnek tartja azokat is arra, hogy az udvart a megbékélés politikájától eltántorítsa, és ország-világ számára bebizonyosodhasson, hogy Ausztria képtelen a reformra. 101 Ausztria – az emigráció várakozásával ellentétben – a kényszerek hatása alatt képes volt politikájának megváltoztatására. Mint ahogy Anglia is érvényesíteni tudta az Osztrák birodalom fenntartását célzó akaratát. És mindettől nem függetlenül, a magyar közvéleményért és a nemzetközi támogatás megszerzéséért folytatott

küzdelemben Deák „48assága” felülkerekedett Kossuth „49-essége” fölött. A téves – vagy netán vágyvezérelte – helyzetértékeléshez saját lehetőségeinek túlértékelése társult; a rendelkezésekre álló eszközökkel nem volt képes irányt adni sem a nemzetközi, sem a hazai politikai folyamatoknak. A politikai játék részvevőinek volt más alternatívájuk is, mint amelyekkel „kombinációban” számolt, volt saját akaratuk, s ráadásul nemcsak azokkal az eszközökkel rendelkeztek, mint Kossuth. A következmény: nem ő „utilizálta” – használta ki, szedte rá – szövetségeseit; minden óvatossága és „ravaszsága” ellenére partnerei használták ki őt. A bizonyára az emigrációs pszichózis által is megterhelt politikai tervezés nem azáltal vált illuzionizmussá, hogy a „nagy célhoz” „nagy határozottságot” párosítva kereste a hatékony cselekvés lehetőségeit. Nem is azáltal jutott zsákutcába, hogy a

hiányzó feltételeket, eszközöket meg akarta teremteni, és ennek során a „ha, akkor” típusú logikai képleteket állított fel és válaszolt meg, illetve egy cél-racionális gondolkodási sémában a cél megvalósításához kereste az eszközöket. A politikai tervezésnek alighanem ez az egyetlen lehetséges módszere. A gondolatmenet akkor bicsaklik meg, amikor a feltevést tényként kezelik, nem vizsgálják meg, az elképzelései ellen szóló érveket, illetve – és ezt a hibát is gyakran megfigyelhettük – a rendelkezésére álló információkat szelektíven használják fel, figyelmen kívül hagyják azokat a tényeket, amelyek koncepcióba nem illenek be. Az eddigieken túl már csupán két példát hozunk a szemléltetésre. Az egyik Klapka elemzése az olasz kormány terveiről és lehetőségeiről, a másik pedig Anglia viselkedésének Kossuth által történő fogadtatását mutatja meg. Klapka 1860 novemberében készít el alapos és részletes

elemzését, és juttatja el Kossuthhoz. 99 Pulszky jelentése Kossuthnak, 1860. december 29 im 522 l Kossuth Lajos: Irataim az emigrációból. III k im 523-524 l 101 Például: Kossuth levelei Jósika Miklósnak, 1860. november 5, november 15 in: Kossuth Lajos: Irataim az emigrációból. III k im 162-167 és 174-180 l 100 43 A Cavourral való tárgyalásai, megfigyelései és katonai tapasztalatai alapján tudja, hogy az olaszok függőben tartják a háborút, hisz maga Cavour vallja meg neki, hogy szeptemberben azért kötötte meg Kossuthtal az együttműködési egyezményt, mert közvetlen osztrák támadástól tartott, de ez a veszély elmúlt. A tavaszi háború tehát korántsem biztos Cavour azt is érzékelteti, hogy a megváltozott helyzetben egyáltalán nem lenne ellenére, ha a magyarországi mozgalmak nem lépnék túl a törvényesség határát – azaz nem igényli a magyaroktól az Ausztria elleni felkelést. Éppen ezért az emigráció forradalmi

előkészületeit (például papírpénz nyomtatását Angliában) fenntartásokkal kezeli. Klapkának komoly kétségei vannak Garibaldi módszereinek Magyarországon való alkalmazhatóságában; látja, hogy Cavour éppen Garibaldi leszerelésén dolgozik, nem is beszélve a forradalmi hadviseléssel szembeni fenntartásáról. Aggodalommal számol be a „csőcselék” és a kalandorok megjelenéséről Türr környezetében. A királytól hallottak sem bíztatóak. Kérdésére azt a választ kapta, hogy ha lesz háború, szükség lesz a magyarokra, de várjanak, semmit ne hamarkodjanak el. Észleli, hogy mind az angolok, mind a franciák nyomást gyakorolnak Olaszországra a béke fenntartása mellett: oda hatnak, „hogy a jövő év folyamában a béke meg ne háboríttassék” Katonai tapasztalatai arról győzik meg, hogy Olaszország katonai ereje nem is lenne elegendő az Ausztria elleni háborúra. Számításai szerint legfeljebb 120 ezer embert tud kiállítani, ami

„egy hatályos támadási lökésre Austria ellen nem elégséges. A tényekből racionális következtetést von le: „Ha ezt mind fontolóra vesszük, úgy látszik, hogy kevés kilátásunk lehet a jövő tavaszra Olaszországban oly összeütközést reményleni, melyből hazánkra hasznot húzhatnánk.” A „tények csapdájából” azonban Klapka képes kitörni. „Van azonban egy tényező, mely a helyzetnek máról holnapra más alakot adhat, s ez: a közvélemény hatalma, a túlinger, melyben, kivált FelsőOlaszországban, a kedélyek vannak. Cavour és a parlament többsége a vihart visszatartani, Garibaldi és barátai szitogatni iparkodandnak. Ha a mozgalom felülkerekedik, ha áttöri a gátakat, melyeket az előrelátás és a megfontolás emelnek: akkor nem lehet kétség felőle, hogy a király, Cavour és parlament is kénytelenek lesznek a mozgalmat követni szabadakaratból és saját ösztönéből a turini kabinet jövő tavasszal nem fog háborúra

vállalkozni, de kényszerűségből igen”. [A mi kiemeléseink] Nem kell tehát lemondani az olaszok gyengesége miatt az eredeti elképzelésről, csupán a haditervet kell módosítani. A 40-50 ezer fős expediciós serege Magyarországra küldése, amit Kossuth alapfeltételként fogadtatott el, nem teljesülhet ugyan – „e részben ne csináljunk magunknak illúziókat” – írja, de ebből nem a terv feladása, csak átértékelése következik. „Az eldöntő szót ezúttal Magyarország lesz hivatva kimondani”, amihez az olaszok „ fegyvert s pénzt annyit fognak adni, amennyire csak szükségünk van”. Az erdélyi románokat pedig valamiféleképpen pacifikálni kell, mert ebben az új helyzetben felértékelődik Erdély és a nemzetiségi feszültségek jelentősége. E felismerés késztette Klapkát a már bemutatott kísérletére, a Cuzával való megegyezés létrehozására, ami hasonló logikára épült, és hasonló eredményre vezetett. 102 Az

elhallgatásra, figyelmen kívül hagyásra is álljon itt egy példa. Kossuth jól ismeri az angol kormány magatartását, de nem sokat törődik vele, illetve – talán – azzal a reménnyel csalja meg magát, hogy a kormány álláspontja, vagy maga a kormány megváltoztatható. A fegyverszállítási botrány ügyben 1861 április 23-án vita robban ki az angol parlamentben az angol kormány magatartásáról. Kossuth barátja - Duncombe – interpellációjában kérdést tesz föl a külügyminiszternek: Miért avatkozott be az angol kormány Magyarország és Ausztria, Magyarország és a román fejedelemségek ügyébe? „Ha Olaszországnak megengedtetik, saját dolgai fölött tetszése szerint rendelkezni, - nem látom át, miért ne tehetne hasonlót Magyarország is? Miért kelljen Angliának avatkozásával akadályozni Magyarországot, hogy magát az osztrák uralom alól felszabadítsa? A nemes lordnak nincs joga avatkozni, miszerint Magyarország Austriától

függésben tartassék” – mondja. A külügyminiszter – lord Russel – ekként válaszol: hiba-e, ha „iparkodom Európa békéjét fenntartani? énkötelességemnek ismerem, mert a béke fenntartását nemcsak Anglia, hanem egész Európára is nagyon fontos dolognak tartom”. Továbbá: a fegyverküldés a szultán és a fejedelem akarata ellen történt; „sem a szultán tartományai, sem a fejedelemségek nem tartoznak Magyarországhoz.” Nincs szándékában Ausztria és Magyarország közé „tolakodni”, de: „Óhajtom, hogy Austria kormánya s a 102 Klapka naplója. in: Kossuth Lajos: Irataim az emigrációból III k im 223-231 l 44 magyar országgyűlés kiegyezésre jussanak; óhajtom, hogy a liberális ígéretek, melyeket Austria tett, bő mértékben beváltassanak, s hogy másrészt a magyarok olyanoknak találhassák a vitatkozás-szabadságot s a személyes szabadság biztosítékait, miszerint okuk legyen azon meggyőződésre jutni, hogy mostani

királyuk uralkodása alatt maradhassanak. A magyarok dolga megfontolni, vajjon érdekeik elő fognak-e mozdíttatni s jogaik biztosíttatni az alkotmány által, melyet az uralkodó nekik megajánlt. Reájuk tartozik elhatározni, vajjon megelégszenek-e jogaiknak és szabadságaiknak Austriával kapcsolatban élvezésével; de távol legyen tőlem kívánságaikat legkevésbé is korlátozni vagy függetlenségük útjába legkisebb akadályt gördíteni.” Nem tagadja meg tehát a népfelség elvét; de miközben megfogalmazza „óhajait”, a nemzeti akarat kifejezőjének az országgyűlést – azaz nem az emigrációt – nevezi meg. Majd így folytatja: „Hanem fegyvereket gyűjteni egy szomszéd országban a végett, hogy az osztrák császár birodalma felzavartassék, ez már egészen más dolog. Semmi uralkodó nem tartozik egy másik uralkodó ellen forradalmat szítogatni vagy szítogatást megengedni; sőt kötelessége annak minden módon elejét venni. Finsbury

tiszteletreméltó képviselője azon nézetben látszik lenni, hogy a magyaroknak meg kell engedni, mindent szabadon tenni, ami nekik tetszik, nemcsak saját hazájukban, hanem a szomszéd országokban is. Én nem gondolom, hogy nekünk őket e dologban segítenünk kellene.” A nemzeti önrendelkezést nem megtagadó, de a status quot, a legalitást és a (dinasztikus) legitimitást is védelmébe vevő választ a parlament 119:33 arányban elfogadta. 103 Kossuth ebből a tényből csak azt a következtetést vonta le, hogy igazolódott régi feltevése, miszerint „ valódi ellenségünk most is, mint mindenkor az angol kormány”. E ténnyel azonban mégsem kalkulál, csak annak tulajdonít jelentőséget, hogy az angol parlamentben elhangzottak „a nemzetünk aspiratióinak kedvező” felszólalások is. Abban kétségtelenül igaza volt, hogy ezek „élesztő befolyást gyakoroltak Magyarországon a közszellemre”. 104 De figyelmen kívül hagyja, hogy Russel válaszát

is elolvashatták, és más következtetést vonhattak le belőle Turinban, Párisban – és persze, Bécsben és Magyarországon is. Ha Olaszország mégis rákényszerül a háborúra, ha Magyarország elég erőt tud kiállítani, ha sikerül megegyezni a románokkal és a szerbekkel, ha az angolok ellenállását le lehet küzdeni, akkor lehetséges a győzelem. A tényeket figyelembe vevő racionalitás és a vágyvezérelte gondolkodásmód jelenik meg egymás mellett; a tények és a vágyak közötti ellentmondást feltételezések és a hiányzó feltételek megteremtését szolgáló új feladatok kijelölése révén oldja fel. Aligha létezhet olyan „reménytelen helyzet”, amiből e technikával ne lehetne kiutat találni – elméletileg. Hogy a gyakorlatban hogyan lehetett e feltételeket megteremteni; nos, ezen erőfeszítések eredményét korábban láthattuk. Ha a cél eléréséhez szükséges feltételek „előállítása” nem teljesíthető, akkor bizony a

szillogizmus eredménye az eredeti következtetés fordítottja lesz Azt azonban újra leszögezzük, hogy a kalandor akcióktól Kossuth tartózkodott. Pulszky kétségbeesett tervét például határozottan elvetette. Egyik, 1861 január 8-i levelében Pulszky folytathatatlannak ítéli az addigi irányt, és a forradalmi megoldást ajánlja. Érveinek egyik része a Kossuth által is ismert tényekből származik A koncepció alapfeltétele, az olasz kormány által elindított háború nem biztosítható: „A gróf nem akarja a háborút tavasszal. Azt hiszi, hogy Olaszország nem elég erős forradalmi eszközök nélkül megmérkőzni az osztrákkal, továbbá a francia politikához van kötve, s a császár engedelme nélkül nem tesz semmit. Irántunk nincs bizalma. Haragszik, hogy a fejedelemségekben compromittáltatott Teleki esete bosszantja. Nem hisz annak, amit mondunk” De – véli – van lehetőség egy új kombinációra: ”A gróf könnyen megbukhatik, s mi

kirekesztőleg reá támaszkodunk és arra a rendes hadseregre, melyet ő nem adhat. Garibaldi ellenben nagyhatalommá nőtt A háború az ő kezében van, nem a császáréban, nem a gróféban” 103 104 idézi: Kossuth Lajos: Irataim az emigrációból. III k im 256-258 l Kossuth Lajos: Irataim az emigrációból. III k im 260 l 45 A másik alapfeltevés is megingott – fejti ki. „Ami a magyar ügyeket illeti, azok nem az organisatio fejeitől, hanem Deák Ferenctől veszik irányukat Ha az országgyűlés rövid idő alatt csakugyan összejő; ha a diplomatia a háborút elhalasztja, ha te, amint ismételve írod, megakadályozod Garibaldit, hogy hazánkban diversiót csináljon: akkor kibékül a magyar az osztrákkal, erről meg lehetsz győződve.” A logika szabályai szerint ő is levonja a következtetést: „Semmi egyéb, mint egy Garibaldi-féle kétséges és kétségbeeső expeditio nem segíthet egy ily kimenetelen. Te pedig ezt váltig ellenzed Igaz, hogy

kívánod az értekezést a hőssel; vele azonban értekezni nem lehet anélkül, hogy az ember Cavourral törjön. Garibaldi vagy Cavour, - ez a választásunk; vagyis inkább Garibaldi vagy Deák; mert ha Cavourral tartunk, semlegességre kárhoztattuk magunkat, megszűntünk hatni a hazára.” 105 [A mi kiemelésünk] Pulszky helyzetértékelése nem különbözött Kossuthétól – kivéve talán Garibaldi helyzetének megítélését –, hiszen azonos ismereteken alapult. De Kossuth nem vonta le a következtetést: vagy új megoldást – pl. a Garibaldi-kalandot -, vagy a célról való lemondást kell választani Legfeljebb odáig jut el, hogy Garibaldit fel akarja használni Cavour döntésének kicsikarására. A kalandorság elvetését regisztrálhatjuk, de ugyanakkor azt is, hogy Kossuth eredeti terveit a tények ellenére tartotta fenn, még akkor is, ha sorra-rendre kapja azokat az információkat, amelyek alapfeltevései tévességét bizonyítják. Marad a remény

– és a tétlenség Kossuth (állítása szerint korabeli levelei alapján rekonstruált) következtetése tehát így hangzik: „Mély fájdalommal látom, hogy nincs kilátásunk a magyar országgyűlés egybejövetelének olasz háborúval elibevágni; fájdalommal, mert ha ez alkura vezet s koronázással végződik: vége lesz reményeinknek: de ezen esélynek amolyan desperatus kalandok nemcsak útját nem vágnák, sőt szerencsétlen kimenetelük által csak lehangolnák a szenvedőleges ellentállás erélyét a hazában, s a vizet a kialkuvási párt malmára hajtanák; míg ha ily desperált vállalatoktól óvakodunk, nem lehetetlen, hogy az országgyűlés koronázás nélkül oszlik szét s amíg a velencei kérdés megoldva nincs, mindig fennmarad a lehetőség, hogy háború esetén Magyarország felszabadítása az általam felállított biztos alapon combinatioba kerülhet S végre is, hacsak a közt kellene választanom, hogy vagy tétlenségre leszek kárhoztatva

vagy rosszat tegyek: én a tétlenséget választanám.” 106 Tudjuk, Kossuth számára a Pulszky által felállított alternatíva mindkét eleme rossz volt. Pulszky csakhamar Deákot választotta, igazolva Klapka gyanúját, hogy a „harci düh” a kibéküléshez vezető út első állomása. Kossuth az események alakulása folytán – nem lankadó, lázas tevékenysége ellenére, vagy talán éppen következtében – végül egyedül maradt. Megrendítő, ahogy a nyolcvanas éveibe lépő Kossuth visszaemlékezésében fogalmaz: „Fiaimmal s pár elvrokon hű baráttal egyedül állunk – elhagyatott, a magános vándorok a sivatagban.” Magára maradt, mert „A nemzet máskint határozott” 107, az emigráció pedig – egyedülállóan az emigrációk történetében – „sem nem pótlódott, sem ki nem halt, sem elvei nem jutottak érvényre; hanem elmállott, elpárolgott, mint a kámfor – nyomtalanul”. 108 Az Irataim harmadik kötetét így zárja, talán

nem emlékezve arra, hogy e mondatokat már 1867-ben olvashatta Pulszky nyílt levelében: „ azt írta egy jó barátom Irataim két első kötete felől, hogy a mai Magyarország nem ért meg engemet. És igaza lehet Hiszen én sem értem a mai Magyarországot De a sors kereke forgandó. Még jöhet idő, a mikor megért” 109 Arany László az Irataim az emigrációból három kötetét feldolgozó tanulmányában ekként foglalja össze Kossuth tevékenységének értékelését: „Nemes és humánus törekvés, de erős hit, oly fantázia, akkora illúzió kell hozzá, minővel az istenek csak kivételes egyéniségeket ajándékoznak meg. Valóban, Kossuth ily tekintetben is kivételes ember Tévedései éppen oly kevéssé mérhetők köznapi mértékkel, mint ritka szellemi tulajdonai. Azok, mint 105 Pulszky Ferenc levele Kossuthnak, 1861. január 8 in: Kossuth Lajos: Irataim az emigrációból III k im 539-540. l 106 Kossuth Lajos: Irataim az emigrációból. III k im

550-551 l 107 Kossuth Lajos: Irataim az emigrációból. I k im XXII l 108 Kossuth Lajos: Irataim az emigrációból. III k im 315 l 109 Kossuth Lajos: Irataim az emigrációból. III k im 740 l 46 ezek, kolosszális arányokat öltenek nála. Bámulatra méltó a fáradhatatlanság, tevékenység, lankadatlan munkakedv, mellyel agitációit folytatja. résen áll a diplomáciai viszonyok minden fordulatánál, s bármi változás álljon be azokban: ő rögtön kész az új kombinációkkal; terveknek, ötleteknek, argumentumoknak nincs szűkében soha, merésznél merészebb javaslatai kifogyhatatlanok, s céljai elérhetése végett fölkarolja a leghihetetlenebb terveket is Csodálatos az a rendületlen erő, mellyel ő saját magában, saját gondolataiban, fölfogásában, ítéletében, kedvenc eszméiben hisz. Kombinációi meghiúsulnak, reményei cserbenhagyják, az ígéretek és hitegetések, melyekre terveit építette, nem teljesíttetnek, barátai egyenként

elhagyogatják és mégis hisz a saját csalhatatlanságában, s nem hisz semmi egyébben. De nagy erőt ad az embernek a szilárd önhit Aki tántoríthatatlanul bízik önmagában, bizalmat önt másokba is, s nagy tévedések dacára oly eredményeket mutathat föl, amilyet habozó, tépelődő meggondolással maga a bölcsesség sem érne el soha. Kossuthnak a saját politikája csalhatatlanságába vetett bizalom adta meg a határozottságnak és céltudatosságnak azon színezetét, mely egész magaviseletén s azon időbeli politikai föllépésén szembetűnőleg nyilvánult, és tervei iránt a magyar népben általános bizalmat, az osztrák körökben pedig, legalább egy ideig, komoly félelmet tudott kelteni. E kettős hatás által az emigracionális mozgalmak – bár magokban véve nem voltak egyebek ingatag kísérletnél – mégis sikeresen hozzájárultak a nemzet érdekeinek előmozdításához, mert a nemzet erőforrásainak bizonyítékául szolgáltak, és a

kiegyezési alkudozásoknál nyomatékul estek a mérlegbe. Ő nem ismeri, nem érti a mai Magyarországot Nem ismer reá, pedig neki is nagy része van abban, hogy ez a Magyarország nem olyan többé, aminőnek ő találta pályája kezdetén: nem a praerogratívák [előjogok], gravamenek [sérelmek], nem-adózás, saját zsírjába fúló elszigeteltség nagy pipájú s kevés dohányú népe; hanem egy nagy átalakulás processzusában fejlődő állam, melynek alkotóelemei részben most mennek át azon a vegyi bomláson, amin Európa szerencsésebb fajai már régen átalestek.” 110 Arany értékeléséhez csupán egyetlen, témánknak megfelelően nem politikai szerepére, hanem Kossuth gondolkodásmódjára vonatkozó megjegyzést fűznénk hozzá. Kossuth politikafelfogása – miként erre már korábban is utalásokat tettünk – bennünket sokban emlékeztet Széchenyi 1848 előtti „tervszerű” politikájára. Mintha azt tenné ekkor, amit korábban bírált:

magát olyan helyzetbe képzelte, hogy egymaga képes irányt adni az eseményeknek, és érvekkel – vagy éppen „fortélyokkal” – mindenki mást rá tud bírni egy racionálisan megalkotott politikai terv végrehajtására. Számunkra legalábbis egy logikai következtetésekre építkező „tervszerű politika” lehetőségébe vetett hit sejlik fel az egymást követő tervezetek hátterében: úgy tűnik, szemernyi kétely sincs benne aziránt, hogy a „történelem logikájából” levezetett cél megvalósítható, feltéve, hogy mindenki a logikusan felépített tervnek megfelelően, azaz helyesen cselekszik. Úgy véljük, nem is logikai hibákat vét az egymást követő „kombinációiban”, de az események mégsem Kossuth elképzeléseit követték. Mondhatnánk, a politikai szereplők mind külföldön, mind Magyarországon „logikátlanul” cselekedtek. De helyesebb talán úgy fogalmazni, hogy a más logikákat követtek. Kossuth arra a sorsra jutott,

amit a ténylegesen létező politikai erők fölé emelkedni, a közvéleménynek parancsolni, és nem engedelmeskedni akaró Széchenyinek jelölt ki még az emlékezetes „modor-vitában”. Az történt vele, amit 1841-ben jósolt meg a „nemes grófnak”; hogy ugyanis amennyiben nem hagy fel törekvésével, miszerint „a nemzeti életet akarná combinatióiba beilleszteni”, ahelyett, hogy a „maga saját combinatióit” illesztené be a ”nemzet életébe”, „két pad közti helyzetbe” került. A hatvanas évek közepére – bár nimbusza a magyar nép előtt nem kopott meg – valójában kiszorult a politikai élet meghatározó személyiségei közül. Számára nem maradt más, mint a megszületett megoldás kritikája, a híres Kassandra-levél megfogalmazása. A jóslatok – úgymond – igazolódtak De tegyük hozzá: arra a kérdésre nem ismerhetjük választ – legfeljebb találgathatunk –, hogy mi történt volna akkor, ha a kiegyezés helyett – az

események valamely fordulata következtében – Kossuth egyik vagy másik „kombinációja” valósult volna meg. 110 Arany László: A magyar emigráció mozgalmai. Magvető Könyvkiadó, Bp 1983 94-97 l 47 Munkapéldány!.Hiba! A könyvjelző nem létezik VI. rész 2 fejezet: A nemzeti szabadság kivívása – Kossuth „csonka” programja 1 Kossuth csonka programja . 3 „Ha maga a sátán nyújt is kezet, elfogadhatjuk óvatos vigyázattal” . 8 „ nem mulasztom el felhasználni az ajánlkozó alkalmat, sőt teremteni is iparkodom” 19 „És lecsapott reményeink derült egéről a villafrankai villám”. 23 „Nagy célok nagy határozottságot kívánnak” . 28 „ a nemzetiségi kérdés nemcsak politicai, nemcsak társadalmi, de főkép katonai és főkép hadműködési alap kérdése” . 30 „ szerepemet bevégeztem” . 38