Education | Andragogy » A felnőttképzésről bővebben

A felnőttképzésről bővebben A felnőttképzés rendszere és főbb mutatói 1. A hazai piacgazdaság követelményei a (szak)képzettséggel szemben A hazai piacgazdaság képzettséggel szemben támasztott követelményeinek vizsgálata azért fontos, mert a felnőttképzés előtérbe kerülésének hazai oka – a rendszerváltozás óta – éppen a piacgazdaság és a demokratikus társadalom fejlődésének humánpolitikai feltételéből következett. Ennek lényege az, hogy a piacgazdaság felértékeli az iskolai végzettséget és a szakképzettséget. A foglalkoztatottsági adatokból és folyamatokból igazolhatóan kimutatható összefüggés létezik a tartós foglalkoztatás és a végzettség/képzettség között, továbbá meghatározható egy olyan képzettségi-szakképzettségi szint – ez a legalább befejezett középiskolai végzettség – , amely a munkavállaló felnőttek számára az egész életpályán át viszonylag biztonságos foglalkoztatási

(illetve tanulási) feltételt biztosít. Ebből következően a (szak)képzési rendszerrel szemben hosszú távú társadalmi elvárások tűzhetők ki mind az iskolaköteles, mind a felnőtt, munkaképes korosztályok vonatkozásában. Az alábbiakban röviden összefoglaljuk a nemzetgazdaság alapvető szerkezeti változásainak, a foglalkoztatottságnak és a képzésnek, a képzettségnek összefüggéseit. 1.1 A nemzetgazdaság szerkezeti átalakulása A közép-kelet-európai országokban – így Magyarországon is – bekövetkezett rendszerváltozás modelljében meghatározó a gazdasági átalakulás szerkezete, gyorsasága és társadalmi hatása. A változások között döntő jelentőségű a munkaerőpiac átalakulása, elsősorban a munkaerő mennyiségi és minőségi (szakmai) összetételének vonatkozásában. a. A magyarországi piacgazdaság kialakulásának a legszembetűnőbb – és emberileg a legnehezebb – változása volt a foglalkoztatás radikális

csökkenése és a tömeges munkanélküliség megjelenése. A kilencvenes évek elején viharos gyorsasággal kialakult nyílt munkanélküliség új jelenség volt a magyar gazdaságban1. b. A másik jelentős átalakulás a gazdaság szerkezeti változása volt, amelynek során lényeges átcsoportosulás ment végbe a nemzetgazdaság ágazatai között. Ezek az elmozdulások már jóval 1989 előtt kezdődtek, de az átalakulás idején felgyorsultak. A foglalkoztatottság szerkezeti változása két ellentétes irányba ható tényező: egyrészről az (állami) vállalatok karcsúsítása, fúziója vagy felszámolása, másrészről az új vállalkozások létrejöttének az eredménye. Mindezek következtében napjainkra a magyar gazdaság foglalkoztatási szerkezete teljesen átalakult. Mint az 1. ábrából látható, Magyarországon a fő gazdasági szektorokban a foglalkoztatottság szerkezete már megközelíti a fejlett országokét2. 1. ábra • A foglalkoztatottak

összetételének alakulása a főbb nemzetgazdasági ágak szerint *becsült adat Forrás: Munkaügyi folyamatok (Budapest, Munkaügyi Kutató Intézet.) Meg kell jegyezni, hogy a jelenlegi, viszonylag kedvező szerkezet kialakulása azonban a munkaerő rendkívüli mobilitásával járt együtt.3 Az átalakulás kulcsproblémája, hogy a gazdasági kihívásokra a munkaerőpiac képes-e megfelelő rugalmassággal és adaptivitással „válaszolni”? A gazdaság szerkezeti átalakulásából következik, hogy az ún. „piacképes” szakmák összetétele is megváltozik, amely fontos alapvető információ a tanulni kívánó fiatalok és felnőttek számára. 1.2 Piacgazdaság és munkaerő-kereslet A piacgazdaságra való áttérés alapvető elvi és gyakorlati változást jelent a munkaerő funkcionálásában az ún. formális szocializmus munkaerő-piaci viszonyaihoz képest Így többek között elvi változás, hogy a munkaerő foglalkoztatása a munkaerőpiacon

valóságos piaci viszonyok között realizálódik, amely során objektív – és egyáltalán nem ritka – jelenség, hogy a munkaerő-kereslet és -kínálat átmenetileg nem felel meg egymásnak, azaz egy adott munkavállalót adott időpontban nem „keresnek”, nem tudnak foglalkoztatni; gyakorlati változás, hogy a munkaerő elhelyezkedése döntő mértékben függ egyrészt, a munkaerő kereslet-kínálat tényleges megfelelésétől, másrészt a munkavállaló szakmai képzettségétől és elhelyezkedési (álláskeresési) képességétől, illetve potenciális tanulási képességétől. (Természetesen egyéb feltételek magában a keresletkínálatban is megjelennek, pl: kor, nem stb) Ezeket a törvényszerűségeket az elmúlt évtizedben lezajlott magyarországi változások is igazolták, ugyanakkor az is tapasztalható volt, hogy az átalakult gazdaság igényei megváltoztak az iskolázottsággal és képzettséggel szemben. a. Makroszintű elemzéssel

meghatározhatók a viszonylag tartós foglalkoztatáshoz szükséges képzettségi/szakmai szintek, illetve ágazatok/szakmacsoportok, amely orientációt ad a munkavállaló képzés-választásához. Ugyanakkor a munkaerő-kereslet tartósságától, illetve a képzésben részt vevők számától, más oldalról a képzés időtartamától is függ, hogy a képzés végén is fennáll-e még a kedvező foglalkoztatási helyzet. b. A mezo- és mikroszintű – regionális, megyei, illetve helyi – elemzések eredménye még kedvezőbb lehet: akár konkrét és viszonylag tartós állásajánlatok is eredményezhet, amelynek betöltéséhez érdemes a potenciális munkavállalóknak képzésbe lépni. Ugyanakkor a piacgazdaságban a konkrét alkalmazás csak a munkaadó döntésétől függ, így a megfelelő képzettség csupán előfeltételt jelent a foglalkoztatáshoz. Mindezek ellenére mind makro-, mind mezo- és mikroszinten a képzés tervezése, illetve a képzés

utáni elhelyezkedés folyamatos elemzése szükséges, a tervezési kritériumok azonban eltérőek a munkáltatói és a munkavállalói szempontok szerint. 2. A felnőttképzési rendszer alapfunkciói és szakképzési jellemzői Az oktatási és képzési rendszernek egyrészt segítenie kell az egész életen át tartó tanulás érvényesülését a különböző társadalmi rétegek körében, másrészt biztosítania kell a munkavállalók szakmai tudásának folyamatos megújítását, az ún. folyamatos (szakmai) képzést. Az alábbi fejezetben foglalkozunk az iskolarendszerű és az iskolarendszeren kívüli felnőttképzés elmúlt egy évtizedben regisztrált folyamataival, illetve az egyes felnőtt-rétegek speciális képzési feladataival. Ebben a részben kerül ismertetésre az állam által elismert szakképesítések rendszere, illetve a felnőttképzés finanszírozásának fő jellemzői. Végül összefoglaljuk a felnőttképzés fejlesztésének főbb

irányait. 2.1 A felnőttképzés fogalma, területei, céljai, és funkciói Az élethosszig tartó tanulás iránt Magyarországon is objektív igény van, amelynek egyik oka, hogy az iskoláztatás erősödése mellett folyamatosan jelen van a halmozódó végzettségi/képzettségi hiány is, másrészt a fejlődő piacgazdaságban világosan látszik az iskolázatlanabb és a képzetlenebb munkaerő leértékelődése, illetve gyengébb foglalkoztatási biztonsága. 2.11 A felnőttképzés fogalma A hazai tapasztalatok és elemzések alapján a felnőttképzés fogalma az alábbiakban foglalhatók össze. A felnőttképzés fogalma komplex, – a felnőttképzési törvény alapján – beleértjük az általános, a nyelvi és szakmai képzést. a. A felnőttképzés fogalma széles értelemben a nagykorúságot elért személyek képzését jelenti, a gyakorlatban azonban nem ezt a kritériumot használjuk. b. A közoktatási törvény szerint a felnőttképzésbe a

tankötelezettséget teljesített személy léphet be. (Ez természetesen nem kötelező, mert a fiatal bizonyos korhatárig a „normál” tanulói jogviszony szerinti iskoláztatásban is részt vehet). c. A felsőoktatási törvény ugyanakkor a „nappali” tagozatú szakokra járó hallgatókat nem tekinti a felnőttképzés alanyának. 2.12 A felnőttképzés területei A felnőttképzésnek több területe van, úgymint: a. az iskolai rendszerű felnőttképzés, amely általános, középfokú, vagy felsőfokú végzettség és/vagy szakmai képesítés megszerzésére irányul, ennek törvényi szabályozását a közoktatási törvény és a felsőoktatási törvény tartalmazza; b. az iskolai rendszeren kívüli képzés, amelynek legnagyobb területe a munkaerő-piaci képzés; az iskolai rendszeren kívüli képzések törvényi szabályozását alapvetően a felnőttképzési törvény, a szakképzés alapvető jogszabályait a szakképzési törvény és rendeletei, a

foglalkoztatást segítő, támogatott képzések jogi hátterét a foglalkoztatási törvény tartalmazza; c. a munkaerő-piaci képzés célja az egyén munkába állásának (helyezésének), illetve munkahelye megtartásának az elősegítése; ezt a célt általában az állam által elismert vagy állam által nem elismert – munkaköri, vagy betanító – szakképesítések megszerzésével lehet elérni; hangsúlyozzuk, hogy a munkaerő-piaci képzések szakirányainak, illetve a megszerzendő szakképesítések meghatározásánál alapvetően a gazdasági igényekből szükséges kiindulni; d. a felnőttképzés szakmai képzési funkciójához is kapcsolódik az általános és a nyelvi képzés, amelyet – a közművelődés területén folyó kiterjedt tevékenységen kívül – a 2001-ben megalkotott felnőttképzési törvény definiál, mint külön felnőttképzési területet; az általános és a nyelvi képzés jelentőségét egyrészt a szakképzést

megalapozó, illetve azt lehetővé tevő funkciója adja, másrészt a felnőtt dolgozó munkavállalói pozíciójának erősítése. (Ez utóbbi iránt fokozódnak az igények, mint például az álláskeresési ismeretek és „technikák” elsajátítása, illetve a nyelv tanulása). 2.13 A felnőttképzés fő funkciói a. A felnőttképzés egyik alapfunkciója az első iskolai végzettség és/vagy – az egyén életpályája szempontjából szükséges – szakképzettség megszerzésének a segítése (initial education/training). A fejlett társadalmakban ez a „pótló” funkció minimálisan az alap(általános)-iskolai végzettség és az első szakképzettség megszerzését jelenti. Mivel ezt a célt a társadalom túlnyomó többsége a hagyományos iskoláztatás idején elérte, így a „pótlásban” is döntő módon a fiatal, 16-29 éves korosztályok vesznek részt. (A felnőttképzés pótló funkciója – az általános iskolai tanulást kivéve –

megfelelően érvényesül, az iskolai rendszerű középfokú felnőttképzésben részt vevők száma az elmúlt években nőtt, lásd: Melléklet 1., 2, 3 táblázatok) b. A felnőttképzés második fő funkciója – az egyén életpályája szempontjából szükséges – folyamatos szakmai képzés, illetve a magasabb szintű szakképesítés megszerzésének segítése (continuing vocational training). A fejlett piacgazdaságokban ez a fejlesztő képzés általában a munkaadói igények alapján, a munkaadó szervezésével és támogatásával történik. (Nálunk az állam a szakképzési hozzájárulás bevétele terhére támogatást nyújt a befizetőknek saját dolgozóik képzésére – részletesebben lásd: 3.5 pont – „A felnőttképzés finanszírozása”). c. A felnőttképzés harmadik fő funkciója, hogy – az ún foglalkoztatást segítő képzésen keresztül – segítséget adjon a munkanélküliség időtartama alatt vagy a munkanélkülivé válást

megelőzően, még a munkaviszony keretein belül, preventív módon a munkavállaló felnőtt „piacképes” szakmai tudásának és/vagy szakképzettségének a megszerzéséhez. o A foglalkoztatást segítő képzés irányulhat át- vagy továbbképzésre, illetőleg első szakképzettség megszerzésére is, a képzés eredményeként pedig államilag elismert szakképesítés, vagy munkaköri (betanító) szakképzettség szerezhető. o A foglalkoztatást segítő képzéseket folytató intézmények rendszere – a szakképzési intézményrendszer részeként -, valamint az ilyen célú képzéseket támogató állami finanszírozási rendszer a foglalkoztatási törvény alapján – 1991 óta – folyamatosan alakult ki, és alapvetően megfelelően funkcionál. A képzésekben való részvételt az egyén számára a Foglalkoztatási Szolgálat (munkaügyi szervezet) – mérlegelési jogkörben – támogatja. (lásd: 35 pont – „A felnőttképzés

finanszírozása”). d. A felnőttképzés negyedik funkciója, hogy az ún kiegészítő képzésekkel segítse a szakképzés eredményességét, a munkavállalás-munkahelykeresés sikerét, vagy a betöltött állásban való eredményesebb munkát. A kiegészítő képzések programskálája rendkívül széles, irányulhat o a szükséges pályaorientációs (pályaválasztási) ismeretek megszerzésére; o a szakképzés megkezdéséhez szükséges – az előírt iskolai végzettségen belüli – közismeretek előírt szintű elsajátítására; az elhelyezkedési/álláskeresési ismeretek és/vagy készségek megszerzésére; a munkakör színvonalasabb ellátásához szükséges, nem szakképesítést nyújtó ismeretek megszerzésére (pl. nyelvtudás, számítógép-kezelés, korszerű munkavállalói tulajdonságok). Az ún. kiegészítő képzések rendszere – alapvetően a foglalkoztatási célú képzési programok részeként – jól funkcionál, mivel

finanszírozását a szakképzési és a foglalkoztatási törvény alapján a Foglalkoztatási Szolgálat támogatja. A fentiekben összefoglalt felnőttképzési funkciók az állampolgári jogon történő tanulás kiterjesztett lehetőségét jelentik, amelyet – a fejlett országokhoz hasonló módon – a különböző oktatási/képzési és a foglalkoztatási törvények foglalnak rendszerbe. 3. A felnőttek iskolarendszerű továbbtanulása Az iskolarendszerű felnőttképzés jelentősége alapvetően abból fakad, hogy amennyiben az egyén „normál” iskoláztatása során nem tudott megfelelő iskolai végzettséget szerezni, azt csak felnőttképzési formában van lehetősége pótolni. Ennek igényét ugyanakkor az a „kényszer” is fokozza, hogy minden szakmai képesítés megszerzésének előfeltétele egy meghatározott iskolai végzettség megléte. Ez az alap- és középfokú szakképesítések döntő többségében minimum általános iskolai

végzettséget jelent.4 A kvalifikáltabb szakmák megszerzésének alapfeltétele viszont a legalább középiskolai végzettség. Ez utóbbi igényt erősíti, hogy – mint azt a foglalkoztatási adatok elemzése mutatta – a tartós foglalkoztatás minimális garanciáját is a középfokú iskolai/szakmai képzettség adja. Ennek megfelelően az iskolarendszerű felnőttképzés fő funkciója a magasabb szintű, iskolai bizonyítvánnyal igazolt általános műveltség megszerzése. a. Az iskolarendszerű felnőttképzés alap- és középfokú oktatásra vonatkozó alapvető szabályait a közoktatásról szóló, 1993. évi LXXIX törvény 78 §-a tartalmazza A paragrafus (1) bekezdése szerint: „Azok, akik nem tankötelesek, és nappali rendszerű iskolai oktatásban nem tudnak vagy nem akarnak részt venni, a munkahelyi, családi vagy más irányú elfoglaltsághoz, a meglévő ismeretekhez, az életkorhoz igazodó iskolai oktatásban (a továbbiakban felnőttoktatás)

kezdhetik meg, illetve folytathatják tanulmányaikat. b. A jogszabályok szerint a felnőttképzés keretei között iskolarendszerű képzést – alap-, közép-vagy felsőfokú tanulmányokat – nappali, esti, levelező vagy más sajátos (pl. távoktatás) munkarend szerint lehetséges folytatni. (A felnőttképzéshez soroljuk a felsőoktatási törvény alapján folyó esti-levelező vagy (szak)tanfolyami képzési formákat is); c. Az iskolai rendszerű képzések magánjogi kritériumát a magyar jogszabályok alapvetően az ún. tanulói vagy (a felsőoktatásban) hallgatói jogviszonyhoz kötik, amely az oktatási intézmény és a felnőtt között jön létre és az oktatásra (képzésre) vonatkozó kölcsönös jogokat és kötelezettségeket határozza meg. 3.11 A felnőttek általános iskolai tanulása A felnőttek általános iskolai tanulását, annak számszerűségét tekintve nem ítélhetjük megfelelőnek, tekintve egyrészt a rendszerváltozás előtt

lemorzsolódottak nagy számát, másrészt ennek a problémának az „újratermelődését”. Ugyanis az utóbbi években is kb kétszer annyian nem fejezik be – évente! – a tankötelezettségi kor végéig az általános iskolát, mint amennyien tanulnak – az adott évben, összesen! – a felnőttek általános iskoláiban.5 Hangsúlyozni kell, hogy az általános iskola el nem végzését azért kell alapvető társadalmi problémának tekinteni, mert ez a réteg teljesen kiszorult a legális foglalkoztatásból, így nem képes magát garantáltan fenntartani. Ugyanakkor „önfejlődése” is erősen korlátozott, tekintve, hogy általános iskolai végzettség nélkül a kb. 800 államilag elismert szakképesítésből csupán kb. 40 szerezhető meg (lásd: Országos Képzési Jegyzék – 341pont) 3.12 A felnőttek középiskolai tanulása o o A felnőttek középiskolai tanulásának alakulása kedvezőnek ítélhető: a rendszerváltozás utáni átmeneti

visszaesést követően a középfokú iskolai rendszerű felnőttképzésben dinamikusan és folyamatosan növekedtek a tanulólétszámok.6 Ennek indoka lehet, hogy a tartós foglalkoztatás minimális garanciáját is a középfokú iskolai/szakmai képzettség adja, és ez lassan „tudatosodik” az önálló tanulásra képes, illetve az iskolai tanulást is finanszírozni rétegek körében. Meg kell jegyezni, hogy az évenként érettségi-képesítő vizsgát tett felnőttek száma 1990 óta viszont lényegében azonos szinten maradt: évente mintegy 14-18 ezer fő tett érettségi vizsgát.7 Részletesebben ismertetve, a legfontosabb tendenciák az alábbiak: a. Az iskolai rendszerű középiskolai oktatásban részt vevők kb 80 százaléka levelező tagozaton tanul. 1990 óta a felnőtt tanulók kb kétharmada szakközépiskolába járt (túlnyomó többségük a szakmunkások 3 éves szakközépiskoláját végezte el), 1995 óta viszont a dolgozók gimnáziumába járók

aránya nőtt. b. A dolgozók szakközépiskoláiba járók ágazati összetételében domináns az ipariépítőipari profilú iskolákba járók aránya (kb 2/3-a) c. Az esti – levelező középfokú oktatásban részt vevők kor szerinti megoszlásában szembetűnő, hogy kb. hetven százaléka 25 év alatti d. A dolgozók középiskoláinak egyharmada szakközépiskola, kb 70 százaléka gimnázium. Az intézmények majdnem háromnegyede települési-, majdnem egynegyede megyei önkormányzati fenntartású, de vannak egyházi és alapítványi kezelésű esti-levelező középiskolák is. Az iskolai rendszerű felnőttképzés elemzésének összefoglalásaként hangsúlyozni szükséges a két ellentétes tendenciát: a felnőttek általános iskolai tanulásának csökkenését, ugyanakkor a középiskolai tanulás erőteljes növekedését. Utóbbi számszerű nagysága is pozitívnak értékelhető, körülbelül azonos a foglalkoztatást segítő, támogatott képzésekben

részt vevők számával (lásd: 3.2 fejezet) Nem lehet viszont „megbékélni” a felnőttek általános iskolai tanulási aktivitásával, mert az adatok szerint a gazdaságilag aktív lakosság körében újra nőhet az alapiskolai végzettség nélküliek száma. 3.2 Az iskolarendszeren kívüli szakmai képzések fő jellemzői A felnőttek iskolarendszeren kívüli képzésének célja alapvetően azonos az iskolarendszerű oktatás és képzés céljával, mivel mindkét rendszernek a munkaerőpiac – távlatilag a nemzetgazdaság – igényeit kell kielégítenie, ugyanakkor a konkrét célok mégis különböznek. A két intézményrendszernek más az alapvető feladata: az iskolarendszerű felnőttképzés fő funkciója – mint a fejezet bevezetésében említettük – a magasabb szintű általános műveltség megszerzése, az iskolarendszeren kívüli felnőttképzés elsődleges célja viszont egy konkrét szakmai képzettség/szakképesítés megszerzése. Az

iskolarendszeren kívüli szakmai képzések a felnőttképzés legnagyobb területét jelentik mind a képzések és a részvevők számát, mind a szakképesítések választékát illetően. A felnőttképzés iránti igények annak ellenére növekedtek, hogy az utóbbi években a fiatal korosztályok iskoláztatása nagymértékben erősödött. A szakmai képzések fő területei a következők: A felnőttképzési aktivitás legnagyobb része a szakképzésekre irányul, amelynek egyik oka, hogy az első szakképesítés megszerzésének igénye – mint azt a lemorzsolódás évek óta összeadódó adatai tanúsítják – jelentős rétegekre terjed ki. A folyamatos képzésbe/továbbképzésbe való bekapcsolódás a munkaerőpiacon való tartós bennmaradás, és a sikeres érvényesülés szinte nélkülözhetetlen biztosítéka, gondoljunk csak a multinacionális, illetve a legsikeresebb gazdasági társaságok, vagy a közalkalmazottak (pedagógusok, orvosok)

kötelező továbbképzési rendszerére. Erős az igény a képzésre a munkanélküliek körében is, akik számára fontos aktív eszköz a foglalkoztatást segítő, támogatott képzések rendszere. a. Az iskolarendszeren kívüli szakmai képzések szerepének jelentőségét növeli, hogy a felnőttek munkavállalói, családi feladataihoz, anyagi lehetőségéhez és időbeli elfoglaltságához az iskolarendszeren kívüli képzések jobban képesek alkalmazkodni, mint az iskolai rendszerűek. b. Az iskolai rendszeren kívüli képzések jogi szabályozását több jogszabály tartalmazza, részben a képzések céljával összefüggésben. Így többek között o az iskolai rendszeren kívüli képzések általános – keretjellegű – jogi szabályozását a 2001-ben elfogadott felnőttképzési törvény tartalmazza; o a szakszervezeti oktatásra és az ún. foglalkoztatást segítő képzésekre - amelybe a munkanélküliek átképzése, vagy a vállalatok ún. preventív

képzései tartoznak – a foglalkoztatási törvény és a kapcsolódó jogszabályok vonatkoznak; o a felnőttek képzésének magánjogi kritériumát – hasonlóan az iskolai rendszerű képzések tanulói és hallgatói jogviszonyát szabályozó közoktatási és felsőoktatási törvényhez – a szakképzési törvény 1993 óta, jelenleg pedig a felnőttképzési törvény szabályozza, és azt nem az intézményrendszerhez, hanem az ún. képzési szerződéshez köti A képzési szerződés a képző intézmény és a képzésben részt vevő felnőtt kölcsönös jogait és kötelezettségeit határozza meg, és megkötése kötelező. c. Az iskolarendszeren kívüli képzéseket két adatbázis elemzésén keresztül ítélhetjük meg. Az egyik adatbázis az iskolarendszeren kívüli szakképzést folytató intézmények (képző intézmények) adatain alapul, amelyeket az intézmények az Országos Statisztika Adatszolgáltatási Program (OSAP) adatszolgáltatási

program keretében – jogszabály által elrendelt módon – szolgáltatnak. Ennek értelmében 1995 óta minden általuk megkezdett és befejezett képzés adatát az Országos Értékelési és Vizsgaközpontnak – egységes adatlapokon – kötelesek bejelenteni. Ezek az adatok alapfeldolgozás után az Oktatási Minisztériumban egységes adatbázisban kerülnek nyilvántartásba. A másik adatbázis a foglalkoztatást elősegítő – a Munkaerő-piaci Alapból a munkaerő-piaci szervezeten keresztül (Foglalkoztatási Szolgálat) anyagilag támogatott – képzések jellemzőit tartalmazza, amelyet a Foglalkoztatáspolitikai és Munkaügyi Minisztérium összesít és teszi közzé. A következő elemzésekben mindkét adatbázis állományát felhasználtuk. 3.21 A szakmai képzések és a résztvevők számának alakulása Az iskolarendszeren kívüli szakmai képzések és a résztvevők számának alakulása – az OSAP adatszolgáltatása szerint – az utóbbi öt évben

dinamikusan nőtt.8 A képzések száma a résztvevők számánál erőteljesebben emelkedett, amely azt jelenti, hogy az egy képzésre eső csoportlétszám jelentősen csökkent, így a képzések személyi feltétele javult. Azonban meg kell jegyezni, hogy a hatékony szakképzéshez még a 20 fő/csoport arány is magasnak ítélhető. 3.22 A résztvevők számának alakulása a szakképesítések típusa szerint Az iskolai rendszeren kívüli szakmai képzéseket a szakképesítések típusa9 szerint vizsgálva megállapítható, hogy meghatározóan magas - átlagosan 70-80 százalék – az állam által elismert szakképesítésre irányuló képzések aránya. Ennek alapvetően két oka van: a. Az egyik ok abból fakad, hogy a képzésbe bekapcsolódó felnőtt maga részesíti előnyben az állam által elismert szakképesítés megszerzésére irányuló képzést, mivel a képzést követően – amennyiben nem tud a szakképesítésnek megfelelő munkát/állást találni

– perspektivikusabban tudja kihasználni a szélesebb szakmai bázison álló szakképesítést, arra alapozva könnyebben képes más munkát vállalni, vagy ismét továbbtanulni. b. A másik oka a dominanciának az, hogy a munkaügyi központok is előnyben részesítik az állam által elismert szakképesítéseket, abból a meggondolásból, hogy így várhatóan nagyobb a munkavállalók elhelyezkedési esélye, mintha betanító jellegű szakképesítést nyújtó tanfolyamot végeznének. A képzési támogatás odaítélésekor vagy a képzés befejezésekor ugyanis sokszor nincs konkrét foglalkoztatási igény a munkaadók részéről, így a foglalkoztatási szolgálatnak is érdeke, hogy a felnőttek – akik többségében munkanélküliek – „univerzálisabb” szakképzettséget szerezzenek. c. Az is az állam által elismert szakképesítések előnyben részesítése mellett szól, hogy a minőségbiztosítottság erősebb, az országosan egységes szakmai

és vizsgakövetelmények kötelező alkalmazása és az egységes állami vizsga miatt. Ugyanakkor meg kell jegyezni, hogy ezek a képzések – éppen a magasabb követelmények, illetve a hosszabb képzési idő miatt – költségesebbek, ezért „kiváltásuk” a konkrét munkaadói igényeknek megfelelő, de nem az állam által elismert – az OKJ-ban szereplő – szakképesítéssel, elvileg is célszerű, hatékony és gazdaságos. Ezt segíti a felnőttképzési törvény alapján 2003-tól bevezetésre kerülő programakkreditációs rendszer, amelynek fő célja azoknak a (szak)képzési programoknak az elismertetése, amelyeket nem a szakképesítésért felelős miniszter által jóváhagyott szakmai és vizsgakövetelmények alapján szerveznek. 3.23 A képzések számának alakulása a képzés célja szerint A képzések célja szerint9 az alábbi képzéstípusokat különböztetjük meg: a. az állam által elismert (OKJ-s) szakképesítés megszerzésére

irányuló képzések; b. az állam által nem elismert szakképesítés megszerzésére irányuló képzések; c. szakmai továbbképzések; d. szakképesítést megalapozó szakmai alapképzések; e. megváltozott munkaképességűek rehabilitációs képzése irányuló képzések; f. elhelyezkedést segítő képzések; g. vállalkozást segítő képzések; h. egyéb képzések (nyelvi stb) Az iskolarendszeren kívüli képzések elemzésének fontos szempontja a képzések célja szerinti vizsgálat. A már említett állam által elismert, illetve állam által nem elismert szakképesítések elsajátítására irányuló képzési célon kívül számos – a szélesebb közvélemény által is ismert – képzési cél szerint tartja nyilván a statisztika a vonatkozó adatokat. Ezek elemzése alapján a főbb megállapítások az alábbiakban foglalhatók össze: a legjelentősebb az állam által elismert szakképesítést nyújtó képzések száma, amely – a

nyilvántartás kezdete 1996 óta – közel kétszeresére emelkedett; hasonlóan majdnem kétszeresére emelkedett az állam által nem elismert szakképesítések megszerzésére irányuló képzések száma is, de nagyságuk kb. tizede az ún. OKJ-s képzéseknek; a szakképesítést megalapozó szakmai alapképzések száma – mely százas nagyságrendű – , szintén dinamikusan emelkedett, de számuk évente erősen ingadozott; a többi típusú – a fentiekben d)-g) alatt jelölt képzési célú – program külön-külön jelentősen kisebb számú volt, az egyéb – (h) alatt jelölt) – képzések száma viszont gyűjtő jellegű „besorolásuk” miatt összességében számottevő. 3.24 A foglalkoztatást segítő képzésekben résztvevők számának alakulása A foglalkoztatási törvény alapján a Foglalkoztatási Szolgálat (munkaügyi szervezet) által támogatható a munkanélküliek és a munkanélküliséggel veszélyeztetettek (preventív) képzése.10 Ez

utóbbi képzés gyakorlatilag a még munkaviszonyban állók átképzésére irányul Erre a képzési szektorra jellemzők az alábbiak: a. A foglalkoztatást segítő képzésekben résztvevő munkanélküliek és munkaviszonyban állók száma összesen – az elmúlt tíz évben – kb. 75-90 ezer között mozgott, 1995 óta folyamatosan, évente kb. 5 százalékkal nőtt A munkaviszonyban állók aránya azonban a teljes képzési létszám max. 5 százaléka volt az elmúlt tíz évben b. A foglalkoztatást segítő képzések kb 70-80%-a szintén állam által elismert szakképesítés megszerzésére irányult. 3.25 A képzésben résztvevők intézménytípus szerinti megoszlása A kilencvenes évek közepére kialakult egy többpólusú felnőttképzési intézményrendszer, amelynek fő elemei: a. a gazdasági társasági formában működő képzési vállalkozások - részben korábbi minisztériumi vagy állami nagyvállalati „háttérintézményből”

átalakulva; b. a költségvetési/önkormányzati szervek vagy intézmények - ide soroljuk a regionális munkaerő-fejlesztő és -képző központokat – amelyekből 9 működik az országban, de ebbe a csoportba tartoznak a felnőttképzést is folytató szakképző iskolák és felsőoktatási intézmények; c. a non-profit szervezetek – ha részben vagy teljes egészében felnőttképzési tevékenységet folytatnak. Az iskolarendszeren kívüli képzésben résztvevők intézménytípus szerinti megoszlása mutatja az intézménytípusok felnőttképzésben betöltött szerepét, melynek fő jellemzői az elmúlt tíz év adatai alapján az alábbiak.11 A képzések résztvevőinek döntő hányadát (kerekítve 53-60%) a képzési vállalkozások képezik, aányuk a felnőttképzésben folyamatosan nőtt. A képzési vállalkozások növekvő szerepének egyik valószínű magyarázata, hogy rugalmasan képesek alkalmazkodni az igények változásához, illetve a gyors

felnőttképzési megrendelésekhez. A központi és helyi költségvetési szervek és intézmények képzésein résztvevők aránya 20-25% körül mozgott, súlyuk azonban csökkenő. Az állami tulajdonú képzési szervezetek között ugyanakkor meghatározó arányt képviselnek az állami alapfenntartású regionális munkaerő-fejlesztő és -képző központok. Összesen kilenc központ működik: Budapesten, Békéscsabán, Debrecenben, Kecskeméten, Miskolcon, Nyíregyházán, Pécsett, Székesfehérvárott és Szombathelyen). A non-profit szervezetek szerepe ugyanakkor jelentősen nőtt: nem egész egy százalékról közel kilencre. 3.26 A képzésekben résztvevők megoszlása a szakképesítés megszerzéséhez szükséges előképzettség szerint A képzésekben résztvevők megoszlása a szakképesítés megszerzéséhez szükséges iskolai (szakmai) előképzettség szerint az iskolarendszeren kívüli szakképzések fontos mutatója, mivel a képzésekben való

részvétel objektív feltételének teljesülését mutatja.12 (Mint már említettük az állam által elismert szakképesítések megszerzésének előfeltétele egy meghatározott szintű – zömében alap- vagy középfokú – iskolai végzettség megléte, melyet a képzésre történő jelentkezéskor dokumentálni kell.) A képzésekben résztvevők megoszlása a szakképesítés megszerzéséhez szükséges iskolai (szakmai) előképzettség szerint, az elmúlt tíz év adatai alapján az alábbiakat mutatja. a. Az iskolarendszeren kívüli szakképzésekben részt vevők döntő hányada – kb 90%-a – a legfeljebb alapműveltségi vizsgát igénylő szakképesítések (ez a szint 2006-ig gyakorlatilag az általános iskolai végzettséget jelenti), illetve a középiskolai végzettséget igénylő szakképesítések elsajátítását célzó képzésekben vett részt, közel azonos arányban (40-45%). Ezen belül vizsgálva a maximum alapvizsgát igénylő

szakképesítések megszerzésére irányuló képzésekben részt vevők aránya kismértékben nőtt – kb. 45 százalékra -, míg a középiskolai végzettséget igénylő szakképesítések elsajátítását célzó képzésekben részt vevők aránya kb. 40 százalékra csökkent, míg o a befejezett általános iskolai végzettséget nem igénylő képzésekben részt vevők aránya 2% körül mozgott. b. Meg kell jegyezni, hogy a munkaügyi szervezet által támogatott képzések esetében a képzések nagyobb hányada a középiskolai végzettségnél alacsonyabb szintű képzettséget igénylő szakképesítések megszerzésére irányult.13 3.27 A képzésekben résztvevők kor szerinti megoszlása A képzésekben részt vevők kor szerinti megoszlása az egész életen át tartó tanulás megvalósulását mutatja a felnőttek különböző korosztályai között.14 a. Az elmúlt tíz év adatai egyértelműen azt mutatják, hogy a fiatal korosztályok részvételi aránya

döntően magasabb: a résztvevők kb. kétharmada 35 év alatti (Ez az arány a foglalkoztatást segítő, a munkaügyi szervezet által támogatott képzésekben is hasonló volt.) b. A nagyobb aktivitásnak valószínű több oka van: az egyik a magasabb iskolai végzettség, és ezzel a tanulási képességek erősödése. Az idősebb korosztályok kisebb aktivitásának viszont egyik oka lehet a tanulási képességek csökkenése az idő függvényében, de már szerepet játszanak a családi, létfenntartási problémák is. (Utóbbi nehézségeket a felnőttképzési rendszer természetesen nem tudja megoldani, de terjesztenie kell a „felhasználóbarát” megoldásokat, mint pl. a távoktatási programokat, az otthoni tanulás segítését.) 3.28 Összefoglalás A felnőttképzés fő tendenciái az elmúlt tíz év adatai alapján az alábbiakban foglalhatók össze: a. a képzések és a részt vevők száma dinamikusan nőtt; b. a gazdasági vállalkozásként működő

felnőttképzési intézmények aránya meghatározóvá vált a képzési piacon; c. a képzéseken belül az államilag elismert szakképesítések domináns arányt képviselnek, amely nem csak pozitív tény, mivel így a képzések egy része a szükségesnél drágább, illetve hosszabb, ez szűkítheti a potenciális résztvevők számát; d. az iskolarendszeren kívüli képzések résztvevői között a max 35 éves korosztály túlsúlyban van, ugyanakkor az idősebb generáció a képzésekben alulreprezentált; e. a max 400 óra képzési idejű szakképesítő programok túlsúlyban vannak, ennek hátránya viszont az, hogy magasabb szintű szakképesítés megszerzése általában nem biztosított. 3.3 Rétegprogramok 3.31 Hátrányos helyzetűek képzése A felnőttképzés legnehezebb rétegpolitikai funkciója az ún. hátrányos helyzetű felnőtt rétegek oktatásának és képzésének támogatása. A munkaerőpiac előnytelen változásainak összessége

különösen hátrányosan érintette azokat, akik alacsony iskolázottságuk vagy szakképzetlenségük mellett valamilyen egyéb társadalmi, szociális illetve egészségügyi hátrányokkal is rendelkeznek, és mindez sok esetben a területi egyenlőtlenségekből fakadó hátrányokkal párosul. Egyeseknél az említett tényezők összeadódnak (a fiatalok bizonyos csoportjai, a roma kisebbség, a megváltozott munkaképességűek), és így halmozottan hátrányos helyzetük miatt a legesélytelenebbekké válnak a munkaerőpiacon. E rétegek közé – a képzés szempontjából – elsősorban a legalacsonyabban iskolázott, szakképzetlen és ennek következtében gyakran és/vagy tartósan munkanélküli embereket soroljuk. Tanulási aktivitásuk és képességük növelése, egyéb (pl: személyiségi, szociális) problémáik kezelése komplex megoldásokat igényel. Egyszerre kell törekedni ugyanis ezen, o sokszor fiatal felnőttek iskolai rendszerű – európai

terminológiával az ún. második esély iskoláiban történő – képzésének a szorgalmazására, ugyanakkor a számukra hatékony munkaerő-piaci képzések kiterjesztésére. Ez utóbbihoz kombinált, többfokozatú – felzárkóztatást, szakmai alapozó képzést, és álláskeresési és/vagy személyiségfejlesztési technikákat tartalmazó – szakképző programok rendszerszerű alkalmazása szükséges. A hátrányos helyzetűek képzésének a támogatása jogilag megoldott, speciális képzésükre különböző módszertani modellt dolgoztak ki és vezettek be, ugyanakkor nagyobb létszámok képzésének sok gyakorlati akadálya van (pl. nincs elegendő speciális képző hely, nem elég széleskörűen megoldott a speciális feltételek biztosítása). Az egyes csoportok közül különösen az alábbiakat szükséges kiemelten kezelni: a. A különböző iskolafokokról lemorzsolódó vagy azokba be nem került fiatalok száma évente – mint azt kimutattuk –

15-20 ezer fő. Őket azért kell megkülönböztetetten figyelemmel kísérni, mivel az iskolaelhagyásért teljes mértékben nem tehetők felelőssé, hiszen zömmel kiskorúakról van szó. Ezen kívül a tanulási képességek nyilvánvaló hiányosságainak a csökkentése is nagymértékben múlik a szülői házon. E vonatkozásban viszont a lemorzsolódó fiatalok nagy része szociálisan is hátrányos helyzetben, rossz anyagi körülmények, nem megfelelő lakásviszonyok között él. Továbbtanulásuk, szakmaszerzésük lehetőségei alapvetően különböznek, attól függően, hogy az iskolarendszer melyik fokáról kerültek ki. Általános lehetőség mindannyiuk számára a munkaerő-piaci képzések területén kínálkozik: szocializációs, felzárkóztató, majd szakképző tanfolyami programok keretében állam által elismert vagy munkaköri szakképesítést szerezni. b. A másik fő csoportnak kell tekintenünk azokat a munkanélkülieket, akik egy év

elteltével sem tudnak kikerülni ténylegesen a munkanélküliségből, és ún. tartós munkanélküliekké válnak. Az e csoportba tartozók döntő többsége alacsony iskolázottságú, fizikai állománycsoportból regisztrált munkanélküli ember. Munkaerőpiaci beilleszkedésüket olyan, az érintettek szellemi és fizikai állapotához, előképzettségéhez, szükségleteihez, egyéni motivációihoz alkalmazkodó komplex programok segíthetik elő, melyek keretei között a szakképzés megkezdéséhez szükséges ismeretek, készségek, jártasságok is megszerezhetők. c. Az említett célcsoportok számára szükséges programok egységes cél- és eszközrendszerre épülten valósíthatók meg, amelyek mind az iskolarendszerű, mind az iskolarendszerű képzésekre kiterjednek, és differenciáltan tartalmazzák: o a személyiség stabilizálását a személyiség rehabilitációján keresztül; o a tanulási képességek, a kommunikációs készségek fejlesztését;

o a pályaorientáció (pályaválasztás) segítését pálya, illetve munkatanácsadással; o a hiányzó alapismeretek pótlását, közismereti felzárkóztató programmal; o a szakképzettség megszerzésének a lehetőségét, tevékenységorientált, a képzés és a munkavégzés elemeit kombináló programokon keresztül; o a munka világába történő beilleszkedést, ezen belül:  álláskeresési ismeretek, és „technikák” elsajátítását,  szociális és mentálhigiénés gondozást, krízishelyzetek kezelését,  az önálló életvitelre való felkészítést. d. A programok megvalósítása eltérő megoldásokat igényel a fiatalok és felnőttek esetében, a képzés intézményi, tartalmi és módszertani feltételeit illetően egyaránt. o A fiataloknak elsősorban az iskolarendszer keretei között kell biztosítani azokat a lehetőségeket, amelyek segítségével a munkaerőpiacra tényleges eséllyel, értékes munkavállalókként képesek

kilépni. A munkatapasztalatokkal, a heterogén családi háttérrel rendelkező felnőttek számára az iskolarendszeren kívüli képzési formáknak, ezen belül a munkaerőpiaci képzéseknek kell a szükséges alternatívákat nyújtaniuk. Összefoglalva kimondható, hogy a hátrányos helyzetű felnőttek munkaerő-piaci beilleszkedését kormányzati (munkaügyi) központi képzési programok indításával, támogatásával, megkülönböztetett figyelemmel szükséges kezelni. A hátrányos helyzetűeknek szóló programok – differenciáltabb képzési szükségleteik miatt – költség és eszközigényesek, nem illeszkednek a munkaerő-piaci képzésekre kialakított költségnormákhoz. Ezért a speciális programok megvalósításához, a kiegészítő szolgáltatásokhoz szükséges személyi, tárgyi és módszertani feltételek biztosításához szükséges forrásokról, illetve azok bővítéséről évente szükséges dönteni. 3.32 A megváltozott

munkaképességűek képzése A megváltozott munkaképességűek számát pontosan becsülni lehet, tekintve, hogy a rendelkezésre álló statisztikai adatok nem elég részletesek. A szakértők egyetértenek abban, hogy az iparilag fejlett országokban a népesség 11-12%-át teszik ki azok, akiknek munkavállalását valamilyen fogyatékosságuk akadályozza. Ugyanakkor a fogyatékosak körülbelül fele a munkaerőpiac szempontjából még aktivizálható. a. Hazánkban – szakértői vélemények szerint – megfelelő jogi, pénzügyi és infrastrukturális feltételek mellett mintegy 200-250 ezer fő lenne rehabilitálható, és kapcsolódhatna be a társadalmi munkamegosztásba. Ahhoz, hogy a testi vagy szellemi fogyatékos emberek munkaképessége rehabilitációval visszaállítható legyen, megfelelő tárgyi és pedagógiai segítség, illetve a munkahelyek speciális kialakítása szükséges. A szakmai rehabilitáció szükségességét gyakran – a gazdasági

ésszerűségéről megfeledkezve – csak az emberi és szociális tényezőkkel indokolják, holott a szakmai rehabilitáció ráfordításai megtérülnek, hiszen az abban részesülő személy munkát vállalhat, és kevésbé támaszkodik az állami juttatásokra. b. A foglalkoztatási törvény – 1991 óta – a megváltozott munkaképességűek számára is biztosítja képzésük támogatását, ha az abban foglalt feltételeknek megfelelnek. Ennek ellenére számuk a képzési programokban becslések szerint nem éri el a munkaerőpiaci képzésekben résztvevők létszámának 1%-át sem. Ennek részben az is oka, hogy jelentős részük nem regisztráltatja magát, nincs valós érdekeltségük a munkavállalásra. Biztonságosabb, sokszor anyagilag is kedvezőbb megoldást nyújt számukra a passzív szociális ellátás, amely mellett átmenetileg vagy rendszeresen munkát is tudnak vállalni. Többségük a képzéssel járó többletterheket nem tudja vállalni, így

képzésük támogatása a decentralizált Foglalkoztatási Alapból elsősorban az egyéni képzési támogatáson keresztül valósul meg. c. A képzések szervezői, lebonyolítói elsősorban célszervezetek, szociális foglalkoztatók, akik alapvetően saját munkaerőigényeikre alapozottan szervezik programjaikat. Ugyancsak jelentős szerepet vállalnak a különféle nonprofit szervezetek is, azonban programjaik eredményességét a megfelelő szakmai, módszertani, technikai és személyi háttér hiánya korlátozza. Hasonló állapítható meg arról a néhány képzési vállalkozásról, mely egyáltalán vállalja e hátrányos helyzetű réteg képzését. A munkaerő-fejlesztő és -képző központok általában rendelkeznek mindazon szakmai és infrastrukturális feltételekkel, melyek között biztosítható a rehabilitációs képzésekhez a megfelelő programkínálat, és az elhelyezkedésüket elősegítő munkaerő-piaci szolgáltatás, a rehabilitációs

képzési kapacitás azonban a képző központokban is korlátos. (A német-magyar együttműködés keretében 1996-ban egy rehabilitációs modellközpont kialakítására került sor Székesfehérvárott). A vázolt teendőkkel összefüggésben fontos hangsúlyozni, hogy a hátrányos helyzetű, rendkívüli módon különböző problematikájú rétegek segítéséhez egyrészt speciális tudású o szakemberek szükségesek, akiknek felkészítése szervezett szakmai, módszertani, pedagógiai képzést(továbbképzést) igényel, másrészt a fokozott személyi, tárgyi és módszertani feltételek biztosításához folyamatos állami támogatás szükséges. Ez természetesen nem zárja ki a pályázati úton adott anyagi támogatást sem, tekintve, hogy ma már nem korszerű finanszírozási módszer a csupán központi elosztású támogatás. Az Európai Unió támogatási forrásainak „megszerzési” útja – a hátrányos helyzetű rétegek képzések

támogatásánál is – a pályázati úton történő támogatás elnyerése. 4. A szakmai képzések céljai és típusai, az állam által elismert szakképesítések A felnőttek szakmai képzése alapvetően kétféle célra irányul: vagy szakképesítés megszerzésére – különösen, ha az egyén azzal még nem rendelkezik – vagy csupán egy konkrét munkakör (munkafeladat) ellátásához szükséges tudás elsajátítására. A szakképzettség megléte alapvetően növeli a munkaerő értékét és mobilitását, főleg ha a szakképesítés országos érvényű, azaz az állam által elismert. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy egy adott munkakörre érvényes szakismeret megszerzése – az ún. betanítás – „alsóbbrendű” cél, különösen akkor, ha konkrét foglalkoztatással („álláskínálat”) jár együtt. Az is közismert, hogy minden szakképesítéshez kötött munkakör konkrét ellátásához szükséges valamilyen mértékű helyi

szakismeret is, amelyet csak ún. „betanítás” útján lehet megszerezni. Mindez azt jelenti, hogy a képzés célját mindig az adott foglalkoztatási célból, illetve feladatból lehet meghatározni, hogy a program állam által elismert, vagy ún. munkaköri (ágazati) szakképesítés megszerzésére irányuljon. 4.1 Az Országos Képzési Jegyzék tartalma és szerkezete Az Országos Képzési Jegyzék (OKJ) 1993-ban került először kiadásra, mint miniszteri rendelet, azóta viszont többször átdolgozták a társadalmi-gazdasági igényeknek megfelelően.15 a. Egy szakképesítés OKJ-ba történő felvételének feltétele a szakképesítésért felelős miniszter által jóváhagyott szakmai és vizsgakövetelmények megléte. (Iskolarendszerű szakképzés esetén ez a feltétel kibővül a szakmai tantárgyak központi programjaival (tantervek). Az OKJ-t az oktatási miniszter adja ki a foglalkoztatáspolitikai és munkaügyi miniszter egyetértésével. b. A

szakképesítési szintek bevezetését a szakképesítések nemzetközi összehasonlítása igényelte, amelynek érdekében az ISCED (International Standard Classification of Education) nemzetközi osztályozási rendszer került bevezetésre. A magyar szakképesítési rendszer alapvetően megfelel a nemzetközi követelményeknek, mivel már az általános iskolai végzettség alatt is ad lehetőséget szakképesítés megszerzésére (2-es szint), a középiskolai (3-as), és a felsőfokú végzettségre (7-es) épülve pedig egy-egy alap-szakképesítési szintet jelöl meg. Egy-egy szakképesítési szinten belül azonban több alszintet tartanak nyilván, amelyek mindegyike más iskolai végzettséghez, illetve szakképzettséghez kötött16 c. A magyar szakképesítési rendszer először 14, majd 2001-től 21 szakmacsoportot határozott meg, amelybe besorolható a több mint nyolcszáz szakképesítés. A 2001-ben elfogadott képzési jegyzék alapvető jellemzője – azon

túl, hogy kb. 10%-kal csökkentette a szakképesítések számát – négy kategóriába sorolta a szakképesítéseket, úgy mint A. több munkakör betöltésére jogosító, elsősorban a közoktatás keretében megszerezhető szakképesítések (404 db); B. különböző jogszabályokban meghatározott munkakör betöltésére jogosító szakképesítések (228db.); C. az iskolarendszeren kívüli felnőttképzés keretében megszerezhető, általában egy munkakör betöltésére jogosító szakképesítések (93 db.); D. a szakképesítés megkezdésekor bejelentési kötelezettséghez kötött szakképesítések (87 db). Megjegyezendő, hogy az OKJ-ban a kifejezetten iskolarendszeren kívüli felnőttképzés keretében megszerezhető, illetve a különböző jogszabályokban meghatározott munkakör betöltésére jogosító szakképesítések száma összesen több mint 300.17 d. Az OKJ felépítését és az egyes adatcsoportokhoz tartozó jelmagyarázatot, valamint a

jegyzék első tíz szakképesítését alfabetikus sorrendben a Melléklet 22. táblázata tartalmazza. Összefoglalva: az OKJ-ban szereplő szakképesítések kiválasztására alapvetően azért kell törekedni, mert ezek a képesítések az országosan előírt, egységes szakmai követelmények miatt már egyfajta garanciát jelentenek minden érdekelt felhasználó számára, és éppen emiatt az állam a képzést az átlagosnál jobban támogatja. Ugyanakkor fontos hangsúlyozni, hogy az állam által el nem ismert szakképesítésekre történő képzés is egyértelműen törvényes, sőt lehetséges, hogy egy adott térségben vagy munkahelyen éppen olyan szakképesítés megszerzésére van szükség. A gazdaság növekedése, bővülése idején az ilyen típusú szakképesítések iránti igény növekszik, tekintve, hogy a munkahelyek növekvő száma konkrét, speciális szakképesítéssel rendelkező munkaerő beállítását igényli. Meg kell jegyezni azonban, hogy

az államilag el nem ismertség jogi értelemben „csupán” azt jelenti, hogy a szakképesítés tartalmáért a képzést szervező vállalja a teljes felelősséget. Az „államilag el nem ismertség” azért sem pejoratív értelmű, mert a jövőben minden új OKJszakképesítés is először „államilag el nem ismert” kategóriába fog lépni, és csak az engedélyezési eljárás nyomán fog az Országos Képzési Jegyzékbe kerülni. 5. A felnőttképzés finanszírozási rendszere A felnőttképzés finanszírozása a képzés kiterjesztésének – a képzési létszámok növelésének, és a képzési feltételek javításának: a személyi, és a tárgyi-technikai feltételek bővítésének kulcskérdése. A felnőttképzés többcsatornás finanszírozással működtethető, attól függően, hogy melyik „szereplő” érdekeltsége a legerősebb, illetve kinek a törvényi kötelezettsége a költségviselés. Tekintve, hogy a felnőttképzés is alapvetően

társadalmi érdek, ezért az állami kötelezettség kiterjed a felnőttképzés finanszírozásának a szabályozására, illetve az anyagi források jelentős részének a biztosítására. A felnőttképzési anyagi támogatásának rendszerét a felnőttképzési törvény (2001. évi CI törvény) keretjelleggel szabályozza, amely azt jelenti, hogy szerepelteti, de nem ismétli meg a más jogszabályokban foglalt finanszírozási szabályokat. A támogatási/finanszírozási rendszer jogszabályai a. 2001 évi CI tv a felnőttképzésről, b. 1991 évi IV tv a foglalkoztatás elősegítéséről és a munkanélküliek ellátásáról, c. 2001 évi LII tv a szakképzési hozzájárulásról, d. 1993 évi LXXIII tv a közoktatásról A támogatási/finanszírozási rendszer típusai a. az állami támogatási rendszer, mely kiterjed az iskolai rendszerű és az iskolai rendszeren kívüli felnőttképzésre, b. a munkáltatók saját dolgozóik tanulását/képzését támogató

rendszer, c. az egyén saját finanszírozása vagy hozzájárulása a képzéshez A támogatás/finanszírozás alanyai a. b. c. d. az állampolgári jogon tanuló felnőtt, a munkanélküli, vagy a munkanélküliséggel veszélyeztetett felnőtt, a fogyatékossággal élő felnőtt, az állam (kormányzat) által aktuálisan meghatározott, a támogatási rendszerbe bevont felnőtt célcsoport, e. azok a munkavállalók, akiknek képzésére a közfeladatok magasabb szintű ellátása érdekében van szükség. 6. A felnőttképzés fejlesztésének fő irányai Tekintve, hogy az adatok tíz év óta folyamatos és egyirányú változásokat jeleznek, a vázolt folyamatok valószínűen hosszú távra is érvényesen mutatják a magasabb iskolai végzettség, másfelől a magasabb szintű szakképzettség pozitív szerepét a foglalkoztatottság alakulásában. E vonatkozásban prognosztizálható, hogy tovább fog erősödni a nemzetgazdaság igénye a magasabb iskolai

végzettségű, illetve szakmai képzettségű munkavállalók iránt. Ez a követelmény a nyelvtudás iránti igénnyel párosul, különösen Magyarországnak az Európai Unióhoz való csatlakozása után. Mivel a fiatalkori iskoláztatás szerkezeti és tartalmi jellemzői – így többek között: az alapkészségek, az általános műveltség, a kompetencia alapú szakmai tudás, a korszerű munkavállalói tulajdonságok és életviteli készségek – hosszú távon pozitív értelemben fognak változni, ennek hatása a felnőttképzésben is jelentkezni fog, amelyre a felnőttképzési intézményeknek fel kell készülniük: módosítaniuk szükséges program- és módszerkínálatukat, illetve a különböző rétegigényekhez igazítani képzési kapacitásukat. Az oktatás- és szakképzés-politikai fejlesztési programokban és intézkedésekben szükséges érvényesíteni egyrészt a foglalkoztatás-fejlesztés, másrészt az élethosszig tartó tanulás

követelményeit. Ennek megvalósításához a tervezésnek célirányosnak kell lennie, azaz differenciáltnak a különböző iskolai és képzési szintek, illetve célcsoportok szerint, meg kell határozni a feltételrendszert és az időkorlátot, illetve figyelembe kell venni a kölcsönhatásokat. a. Tekintve, hogy a fejlődő gazdaság felértékelte a magasabb iskolai végzettséget, stratégiai cél, hogy nőjön a középiskolai végzettséggel rendelkező fiatalok és felnőttek száma. (Természetesen az általános iskolai végzettséggel nem rendelkezők számának csökkentése mellett.) Ennek elősegítésére o új, ösztönző eszközöket célszerű bevezetni, melynek ki kell terjednie az egyének támogatása mellett, az önkormányzatok felnőttképzést szervező tevékenységére is, o az iskolának képessé kell válnia a munkaerő-piaci igények felismerésére, illetve „befogadására” – természetesen az intézmény fenntartójával együtt -, azaz

fejlesztenie is kell a megújuló (átalakuló), vagy új foglalkozások, szakmák tananyagait a technikai fejlődés által követelt tartalommal, ugyanakkor erősíteni kell a képzések gyakorlati oldalát a gazdaság fogadóképességének ösztönzése céljából is. b. Szükséges szélesíteni a felnőttek pályaorientációs képzését, a pályatanácsadást és az álláskeresési technikák elsajátítását, az iskolarendszerű és az iskolarendszeren kívüli képzésekhez kapcsolódó, kiegészítő képzések (tréningek) választékának és támogatásának a fejlesztését. c. Célszerű kiépíteni a meglévő felnőttképzési intézmények bázisán a felnőttképzési intézmények hálózat típusú rendszerét, – az ún. „második esély iskoláit” – elsősorban a szakképzés szempontjából hátrányos helyzetű felnőttek tanulásának segítésére, hogy ez a réteg könynyebben „érhessen el”, speciális, foglalkoztatást segítő képzési

programokat nyújtó képzőhelyeket. Ezekhez a képző intézményekhez szükséges egy speciális támogatási rendszert rendelni, amely segíti a program- és módszerfejlesztést, és a differenciált segítségadást a tanuláshoz, illetve a rendszer modellszerű fejlesztését és elterjesztését. d. A szociális partnerek szerepe a piacgazdaság humánerőforrás igényeinek kielégítésében meghatározó. Együttműködésük jelentősen befolyásolja a munkaerőpiac-politika gyakorlatát, a munkaerő funkcionálásának hatékonyságát. A felnőttképzés vonatkozásában célszerűnek látszik továbbfejleszteni a kis- és középvállalkozások humánerőforrás-fejlesztésének a támogatását. e. A felnőttek szakmai képzése speciális pedagógiai módszereket kíván, differenciálva a felnőtt tanuló életkorától és (szak)képzettségétől függően. A módszerek folyamatos korszerűsítése és alkalmazása szükségessé teszi a tanárképzés- és

továbbképzés intenzív fejlesztését, amelyhez célszerű folyamatosan igénybe vehető támogatási rendszert rendelni. f. A felnőttképzési intézmények minőségbiztosítási rendszerének folyamatosan ki kell terjednie mindegyik képző intézményre, a követelményeket az intézmények típusa és kapacitása, illetve a működési terület szerint differenciálva kell továbbfejleszteni. Összefoglalva hangsúlyozni szükséges a felnőttek (szak)képzésének meghatározó szerepét az emberi erőforrás fejlesztésében, különös tekintettel a képzés közvetlen nemzetgazdasági hasznosságára. A szakképzés-fejlesztés feladatai a felnőttek képzésében sokrétű és szerteágazó tevékenységrendszert alkotnak, egyes kérdései egymással szorosan összefüggenek. Látható, hogy e képzési szektor eredményességének fenntartásához, illetve a meglévő hiányosságok felszámolásához folyamatos állami támogatás, valamint a szakemberek folyamatos és

szervezett együttműködése szükséges