Games | Folk games » Játszva nem lesz nehéz, a népi csapatjátékok hatása a gyermek személyiségfejlődésére

Játszva nem lesz nehéz, a népi csapatjátékok hatása a gyermek személyiségfejlődésére A mai népzene- és néprajzkutatótól, attól, aki terepmunkát végez, falura jár, és kérdezi az idősebbeket, hogy mit játszottak, mit énekeltek, mit táncoltak gyermekkorukban, hogyan éltek régebben, gyakran megkérdezik, találhat-e még valamit a falvakban, városokban, amit érdemes felgyűjteni. Mivel oktatásunkban ez kevéssé és sajnálatosan felületes módon szerepel, hosszas magyarázatot igényel, hogy miért járunk ma, a XXI. század elején is gyűjteni, és hogy miért kötelességünk ezt tenni, amíg egyetlen ember él, aki a hagyományban tanulta és használta a táncot, dalt, játékot. A magyarázathoz tudnunk kell, mi volt ezek szerepe a hagyományban, és meg kell vizsgálnunk azt a kérdést, hogy ez a szerep létezik-e ma is. A továbbiakban a játékok közül a népi játékokkal foglalkozunk. Tudjuk, hogy másféle játékok is vannak, és azt is

tudjuk, hogy azok többsége hasznos. Örülünk annak, ha gyermekeink a játék (nem kizárólag a versenysport) szintjén kerékpároznak, sakkoznak, futballoznak. Örülünk annak, ha a számítógépen logikai vagy memóriajátékokat játszanak, és igyekszünk megakadályozni az agresszivitást felkeltő, serkentő bunkózást vagy lövöldözést, amelynek a során a képernyőt elönti a piros szín. Mindazonáltal állítjuk, hogy a népi játékok szerepe ma is fontos, és hogy nem helyettesíthetők más játékfajtákkal. Mi az, ami a népi játékot ilyen különlegessé teszi? Az, hogy ezeket a játékokat maguk a gyerekek alakították ki és formálták. Hosszú évek, évtizedek, sőt évszázadok alatt alakultak ki és formálódtak olyanokká, amilyeneknek ma ismerjük őket. Az idő során minden fölösleges elem, minden fölösleges mozzanat lecsiszolódott róluk, és olyan formát öltöttek, amelyben a gyerekek céljainak a legjobban megfeleltek. A játéknak

alkalmazkodnia kell a gyermek igényeihez. Nem szabad túl könnyűnek lennie, mert akkor unalmas. Nem szabad túl nehéznek lennie, mert akkor fárasztó, és legközelebb a gyerekek meg sem próbálkoznak vele. Órákig tudják azonban játszani az éppen megfelelő nehézségi fokozatú játékot, és a játszás során ügyesednek, okosodnak. Ki más tudná jobban, hogy a gyermek mit igényel, mire van szüksége, mint éppen ő? Nyilvánvaló, hogy azok a játékok felelnek meg neki leginkább, amelyeket ő alakít ki saját magának: ezek pedig a népi játékok. Természetesen itt nem arról van szó, hogy a gyermek magától találja ki ezeket: a hagyományban egymástól tanulták és együtt formálták a játékokat. A népi játék szerepe a hagyományban. A hagyományos falusi társadalomban a gyermeket születésétől fogva körülvette a játék. Karba vették, ringatták, arcát simogatták, fülét meghúzták, végigsimították homlokát, két szemét, orrát,

száját, megcsiklandozták a nyakát; végigszámlálták az ujjait, tenyerét csiklandozták, két kezét összetapsoltatták, öklöcskéit összeütögették. Amikor már tudott ülni, lábát lógázták, ölbe vették és fejét hajtogatták jobbra-balra, csip-csip csókáztak vele, lovagoltatták, höcögtették, táncoltatták, nyakukba ültették (vagy a hátukra vették), úgy jártak vele erre-arra. Mindezek a játékok ritmikus, gyakran dallamos szövegekkel társultak, amelyek összekapcsolódtak a simogatással, cirógatással, testi érintkezéssel. A gyermek így ismerte meg saját testének a határait, így tanulta meg elkülöníteni saját magát a külvilágtól, így tanulta meg, hogy milyen mozdulatokat tud elvégezni a fejével, lábával és főleg a kezével. Állásra, járásra is buzdították a megfelelő ritmikus vagy dallamos szövegekkel, és amikor már ezt is tudta, kézen fogva sétáltak vele, szintén énekelve. Sokat hallhattunk-olvashattunk

arról, hogy a dallam és ritmus milyen fontos a kisgyermeknek, és az sem titok, hogy az érintés, a testi kapcsolat biztonságot, önbizalmat ad neki. Ha nem érzi magát egyedül a világban, amikor az első lépéseket megteszi, hanem foghatja a felnőtt vagy a nagyobb testvér segítő kezét, könnyebben fog menni ez az egyáltalán nem könnyű feladat. A következő lépcsőfok az ismerkedés a külvilággal. A gyermek megismeri a természetben előforduló különböző anyagokat és tárgyakat, valamint azok felhasználási módjait. Fölfedezi, hogy miben különbözik a száraz és a nedves homok; szórja az egyiket és várat épít a másikból. Nyakláncot fűz a pitypang szárából, virágkoszorút köt a réten Babát készít rongyból, botocskákból, kukoricacsutkából, hegedűt és vonót kukorica szárából, sípot fűzfából, puskát bodzafából. Fölfedezi a vastűzhelyen fölfelé áramló levegőt, és spirál alakban kivágott papírcsíkot libegtet

vele. Sárkányt készít lécekből és papírból, és röpteti Így lábra kapó fantáziája szinte kimeríthetetlenné válik: mindenben meglátja, hogy mi készíthető belőle, mire lehet fölhasználni. A harmadik lépcsőfok, amikor észreveszi társait, a többi gyereket, és fölfedezi az együtt játszás lehetőségét, örömeit. Kezdetben a gyerekeknek nincs szükségük egymásra ahhoz, hogy játszani tudjanak: egymás mellett tologatják az autókat, rakják a várat építőkockából, nézegetik a képeskönyveket. Egymásról legföljebb annyiban vesznek tudomást, hogy az egyik ki akarja szedni a másik kezéből azt, amivel ő játszik. Az óvodáskor végén, öt-hat éves korukban történik a nagy változás: rájönnek arra, hogy nemcsak egyedül lehet játszani, hanem többen is. Csapatok alakulnak, és megkezdődik a csapatjáték kora, amely egész életükön keresztül tart. A népi csapatjáték. Az előbbiekben volt szó arról, hogy a hagyományban a

gyermek a népi játék segítségével ismerte meg saját testét és a külvilágot. Hátravan még az a feladat, hogy megismerkedjék a társadalommal, és ez semmivel sem kisebb, mint az előző kettő. A társadalomban élő ember egyik legfontosabb feladata, hogy beilleszkedjék a társadalomba, annak tagjává váljon. Ez a folyamat meglehetősen összetett A társadalom tagjának egyrészt el kell sajátítania a társadalomban való éléshez szükséges szabályokat, és azokat be kell tartania. Másrészt meg kell tanulnia azt, hogy hogyan teremtsen kapcsolatokat a többi emberrel, hogyan alkalmazkodjon hozzájuk. Ezt a folyamatot idegen szóval szocializációnak nevezzük. Szabálytudat. Mindenki tudja, hogy a gyermek szabálytudata viszonylag későn, a már említett öt-hat éves korra alakul ki. Ha egy hároméves gyermekkel játszunk fogócskát, és megfogjuk, akkor fölkapjuk és megpörgetjük. A gyermek boldogan sikít, és amikor letesszük, újra elszalad,

várja, hogy ismét megfogjuk és megpörgessük: eszébe sem jut, hogy ha megfogtuk, akkor a játék további menetében neki kell fogónak lennie, amíg ő is meg nem fog valakit. Ez a jellegzetesség annyiban befolyásolja az óvónők munkáját, hogy tudniuk kell: nem taníthatnak szabályjátékokat a kis óvodásoknak. A labdajátékok közül például csak az elkapós játékok jöhetnek szóba: az is fontos, hogy a labda elkapását és dobását megtanulják, hiszen erre a készségre, ügyességre később szükségük lesz. Kidobóst azonban még nem tudnak játszani, mert ahhoz szükség van annak a szabálynak az ismeretére is, hogy a megdobottnak ki kell állnia a játékból. Minden tanítani kívánt játékot meg kell vizsgálnunk ebből a szempontból, és csak azokat kínáljuk fel a gyerekeknek, amelyek megfelelnek az életkoruknak! Az előbb írtakból is kiderül, hogy a szabály a játékoknak olyan fontos eleme, amely nélkül azok egyszerűen nem működnek

– még az olyan nem túl bonyolult játék sem, mint a kidobós. A 6-8-12 éves gyerekek már nagyon sokféle szabályjátékot játszanak. Igaz, az ugróiskola az óvodában is népszerű játék, de ott kezdetben nem egymással versenyezve játsszák a gyerekek, hanem csak próbálgatják a fél lábon való ugrálást. Később azonban már úgy játsszák, hogy aki elrontja a játékot (vonalra ugrik, nem a soron következő kockába dobja a kavicsot, vagy úgy dobja, hogy az a vonalra esik), átadja a helyét a következő játszónak, aki pedig végig tud járni egy iskolát, szerezhet magának egy kockát. Végül az a győztes, aki a legtöbb kockát szerezte. Ebben a játékban jól látható, hogy számos szabályt kell betartani A játék az egyetlen olyan tevékenység, amelyben a szabályok betartatása nem a felnőttek, nem a szülők vagy a pedagógusok feladata. Mivel szabályok nélkül a játék nem működik, a gyerekeknek maguknak kell gondoskodniuk arról, hogy

azokat mindenki betartsa. A szabályok mindenkire egyformán vonatkoznak, egyik gyerek sem bújhat ki alóluk, bármilyen fontos szerepet is tölt be a csapatban. Ha pedig a pedagógus is játszik a gyerekekkel, a legokosabb, amit tehet, hogy a játék idejére levetkőzi pedagógusi irányító szerepét, és „közkatonává” válik. A szabályok rá is pontosan úgy érvényesek, mint a gyerekekre Ennek van egy nagyon fontos jelentése is a gyerekek számára. Minden gyermek mindig úgy éli meg a felnőttekkel való kapcsolatát, hogy a felnőttnek (szülőnek, tanárnak) „mindent szabad”, neki bezzeg nagyon sok mindent megtiltanak. A tiltást sok gyermek úgy éli meg, mint a felnőttek gonoszságának egyik fő bizonyítékát. Hiszen neki este korán le kell feküdnie, a szülők bezzeg fönnmaradhatnak. Ő nem nézheti meg azokat a filmeket, amelyeket a felnőtt igen, nem olvashatja el azokat a könyveket, amiket a felnőtt igen, és nem teheti mindig azt, amit akar,

míg a felnőttek igen. Neki mindig dirigálnak, a felnőtteknek soha senki nem dirigál. Természetesen a gyermek nem látja azt, hogy a késő estig ébren maradó szülő dolgozik vagy házimunkát végez, nem pedig szórakozik, és nem látja a szüleinek, tanárainak „dirigáló” főnököket; nem képzel olyasmit, hogy a felnőtteknek is megvan a kötelességük, amit el kell végezniük. A játék azonban olyan tevékenység, amelyben a felnőttre és a gyermekre ugyanazok a szabályok ugyanúgy vonatkoznak. Ha a tanárnőt eltalálja a labda, éppúgy ki kell állnia, mint bármelyik gyereknek, és ha megfogják, ő lesz a fogó. Van olyan felnőtt, aki úgy gondolja, hogy ezt nem engedheti meg magának, neki mindig szüksége van a felsőbb szerepre, hiszen elveszti tekintélyét, ha eltalálják a labdával. Ezért nem mer a gyerekekkel együtt játszani, vagy a játékban is megtartja irányító szerepét, hangsúlyozottan tanítja a gyerekeket, föléjük

emelkedik. Véleményem szerint ez elhibázott gondolat és módszer Tapasztalataim szerint a gyerekek nemcsak tisztelik azokat a felnőtteket, akik hajlandók vállalni a játékban a gyarló közvitéz szerepét, hanem jobban is szeretik őket, azt is becsülik, hogy valaki elismeri: nem tud mindig mindenben a legkiválóbb lenni. Ennek vállalásával fölértékelődik az a helyzet, amiben viszont valóban a tanár (vagy a szülő) a legjobb, és így jobban tudja munkáját is végezni, mert a gyerekek jobban hallgatnak rá. A szabályjátékok másik jelentősége abban rejlik, hogy a gyerekek ráébrednek a szabályok jelentőségére. A szabály (ideális esetben) megszűnik a felnőttek gonoszságának bizonyítéka lenni. A gyerekekben fölmerülhet és rögződhet az a gondolat is, hogy ahogy a játékok nem működnek a szabályok betartása nélkül, úgy a társadalom sem működik nélkülük. Ahol több ember van együtt, ott szabályokat kell létrehozni, és azokat be

is kell tartani. Kitűnő példa erre a KRESZ: amíg csak elenyésző mennyiségű autó létezett egy helyen, addig nem volt rá szükség, ma azonban az autók tömege meg sem tudna nélküle mozdulni. Minden autóvezető tudja, hogy milyen helyzetben hogyan kell viselkednie, mikor kell elsőbbséget adnia, és mikor kap elsőbbséget a másiktól; azt is tudja, hogy ezeknek a szabályoknak a betartása a saját jól felfogott érdeke. A gyalogos is tudja, hogy forgalmas úton nem tanácsos lelépnie a járdáról, ha pirosat mutat a lámpa. Kapcsolatteremtés, együttműködés. Minél idősebbek a gyerekek, annál inkább igénylik a csapatban való játszást. A csapatjátékok főként 8-10 éves korban kerülnek előtérbe. Egyik nagy hasznuk abban rejlik, hogy motivációt adnak a kapcsolatteremtéshez és az együttműködéshez. Mindkettőre igen nagy szüksége van a gyermeknek ahhoz, hogy olyan felnőtté váljon, aki képes beilleszkedni a társadalomba, és munkájában

is képes együttműködni másokkal. A kapcsolatteremtés nem olyan tudomány, amely velünk születik: azt meg kell tanulni, és a gyermek ezt is teszi. Ne vezessen senkit félre, hogy az iskolában nincsen ilyen tantárgy: a gyermek utánzással tanulja a kapcsolatteremtést. Szüleit, testvéreit, barátait utánozza, amikor belép valahova, köszön, elbúcsúzik, érdeklődik valakinek a hogyléte iránt. A játszáshoz is szüksége van a többiekre, ha olyan játékról van szó, amit nem egyedül játszik. Csatlakoznia kell egy csapathoz (vagy esetleg neki kell létrehoznia egy csapatot), amelynek tagjával együtt tud játszani. Ehhez az szükséges, hogy nagyjából egyforma életkorúak legyenek (a nyolcévesek tudnak együtt játszani a tízévesekkel, de nehezen játszanának együtt az ötévesekkel is, a tizenhat évesekkel is), és tudjanak csapatot alkotni, például ne lakjanak egymástól túl messze (ezért barátkoztak régebben főleg az egy utcában lakó

gyerekek), illetve időbeosztásuk is nagyjából hasonló legyen. Ha a csapat létrejött, a gyermeknek a többiek tudomására kell hoznia, hogy ő mit szeretne játszani. Mindig számítania kell azonban arra, hogy másoknak máshoz van kedvük Ki kell alakítania (neki is, a csapat más tagjainak is) egy olyan stratégiát, amely mindenkinek megfelelő. Természetesen valakinek az elképzelését mindig követni kell, de előnyös, ha ez a valaki nem mindig ugyanaz. Elképzelhető ugyan olyan csapat, amelynek nagyon hangsúlyosan egyetlen vezetője van, és mindig az ő akarata érvényesül, jóval gyakoribb azonban az a helyzet, amelyben a csapat tagjai vitáznak egymással, és dűlőre kell jutniuk. Ha ez nem sikerül, az egész játékidő vitázással telik el, ami nyilván nem tetszik senkinek, úgyhogy meg kell szokniuk, hogy a lehető leggyorsabban döntsenek. A döntés alapja az a magatartás, hogy „most játsszuk azt, amit ti akartok, utána pedig azt, amit mi

akarunk”. Ez máris önkorlátozást jelent mindegyik részről, amit egyáltalán nem árt a gyerekeknek megszokni, hiszen ez hozzátartozik a társadalomban való éléshez: mindig mindenkinek alkalmazkodnia kell a többiekhez. Természetesen az önkorlátozásnak mindenki megkapja az ellenértékét is: a csapathoz tartozik, nincsen egyedül. Ez nagyon fontos az ember egészséges lelkivilága számára, hiszen az ember alapvetően csoportokban élő lény; másképpen ki sem alakulhatott volna az emberi társadalom. Ha ennek ellenére valaki elszigetelődik a többiektől, az súlyos lelki zavarokat idézhet elő, amelyeket itt nem kívánok részletezni: ez a pszichológusok, pszichiáterek területe. Utalok azonban az „elidegenedés” jelenségére, amely pontosan ezt az elszigetelődést jelenti. A városokban az embereket összekötő kapcsolatok sokkal lazábbak, mint faluhelyen, és ez az oka annak, hogy az elidegenedés problémája a nagyvárosokban jelentkezik. A

csapat kicsiben tükrözi az egész társadalmat. Kialakul benne a hierarchia, vannak hangadók, vannak „közlegények”, de mindenkire szükség van. A hangadók, a vezetők megtanulják, hogy az irányítás is feladat; nem arról van szó, hogy ők parancsolgatnak a többieknek, hanem arról, hogy felelősek értük, illetve azért, hogy az ő irányításukkal eltöltött idő jó szórakozás legyen mindenkinek. Ismerniük kell a csapat tagjai közötti kapcsolatokat, nekik kell elsimítaniuk az esetleges összezördüléseket, vita esetén nekik kell dönteniük. A többieknek pedig el kell fogadniuk az ő döntéseiket, irányításukat. A csapathoz tartozás érzésének következménye a csapattudat kialakulása. A gyermek megtanulja, hogy ő hova tartozik, melyik az a közösség, amely őt befogadta. Kezdetben ez nyilvánvalóan a család, majd ahogy a gyermek növekszik, úgy játszanak szerepet életében egyre nagyobb csapatok: a játszóközösséget követi „a mi

utcánk”, „a mi falunk” vagy „a mi városunk”, „a mi tájegységünk”, „a mi országunk”. Ha már kialakult a csapat, ha már tudunk kapcsolatokat teremteni, és abban is meg tudunk egyezni, mit játsszunk, akkor következhet a következő lépés, az együttműködés. A csapatjátékokban megtaláljuk az emberi társadalmak egyik nagyon fontos jellemzőjét: megjelenik bennük a munkamegosztás. Az egyénileg játszott játékokban a játék minden fázisát ugyanaz a játékos végzi: ha ugróiskolára kerül a sor, a soron lévő játékos a kavicsot a rajz megfelelő kockájába dobja, végigugrálja a kockákat fél lábon, fölveszi a kavicsot, azután ismét dob, ugrál és fölveszi a kavicsot, amíg valamelyik mozzanatot el nem rontja. Az utána következő játékos ugyanezt teszi. Csapatjátékban ez úgy valósulhatna meg, hogy egyik játékos dobja a kavicsot a kockába, a másik ugrál: ez azonban nem ilyenfajta játék. Más a helyzet a labdajátékok

egy részében, különösen a kidobós labdajátékokban. Ezek között is vannak egyéni játékformák, amelyekben mindenkinek arra kell törekednie, hogy megszerezze a labdát, és kidobjon vele valaki mást. Van azonban csapatban játszott kidobós játék is, amelyben már megjelenik a munkamegosztás. Ilyen a „partizánozás” néven (is) ismert kidobós játék. Elvileg ebben is mindenki megszerezheti a labdát, és mindenki dobhat is, a jól összeszokott, régen együtt játszó csapatok azonban más stratégiához folyamodnak. Azok a csapattagok kapják el a labdát, akik az elkapásban a legügyesebbek, és (hacsak nincs valaki az ellenfelek közül éppen az orruk előtt) átadják a labdát azoknak, akik a legjobb dobók. Ezzel a módszerrel nagyobb a valószínűsége annak, hogy győzni tudjanak, mint akkor, ha a legjobb kapó, de gyenge dobó játékos akarja kidobni a másik csapat valamelyik tagját. A csapatbeli munkamegosztás legismertebb játékpéldája a

futball, ahol már hivatalosan is vannak középcsatárok, hátvédek és kapusok, és senkinek sem jutna eszébe kilépni a saját szerepköréből: ahogy a kapus nem szalad a labdával, hogy gólt rúgjon, úgy nem jutna eszébe senkinek (normális körülmények között), hogy beálljon helyette a kapuba. Önértékelés. Az együttműködés és a munkamegosztás azon alapul, hogy mindenki felismerje, melyik területen jobb a többieknél, és melyik területen gyengébb. Nyilvánvaló, hogy senki nem lehet egyformán ügyes mindenben, senki nem tudhat mindent egyformán jól. A csapat pedig a munkamegosztás elvén működik: elfogadja a gyengébb játékost is, hiszen mindenképpen szüksége van játékosokra, de annak előnyére szolgál, ha valamelyik területen jobb az átlagnál. A csapatjátékok kiváló alkalmat biztosítanak arra, hogy kiderüljön: ki, miben ügyesebb, mint a többiek, és miben gyengébb náluk. Ennek két eredménye van: az egyik az, hogy kialakul a

helyes önértékelés, a másik pedig, hogy nem jön létre valamiféle ön-lebecsülés. Az önértékelés olykor végletes: mindannyian ismerünk olyan embereket, akik azt gondolják, hogy mindig és mindenben ők a legjobbak. Megtalálhatjuk ennek az önértékelési hibának az ellenkezőjét is: vannak olyanok, akik azt gondolják, hogy ők semmire sem jók, mindenkinek csak útban vannak. A csapatjátékok ettől eltérő értékelést adnak, hiszen ott mindig kiderül, hogy ki, mire képes. A motiváció megvan, hiszen a csapat minden tagja győzni szeretne, ezért mindenki tudása és képességei legjavát nyújtja, és a visszajelzés is azonnal megérkezik. A csapat tagjai egymást is értékelik: ennek az eredménye válik nyilvánvalóvá például akkor, amikor valamely játékhoz két csapatra van szükség. Ilyenkor a két kapitány egyenként választja saját csapatának tagjait a játszók közül; természetes, hogy azokat választják előbb, akik abban a

játékban a legjobbak, és a gyengébbek maradnak a végére. Egy másik játékban azonban mások a jók és mások a gyengébbek, tehát ott más lesz a sorrend. Ezzel az értékeléssel nem sok vitatkozni való van, hiszen alapja a tapasztalat, az egyes játszóknak a korábbi játékok közben nyújtott teljesítménye. Szükségtelen azonban, hogy valaki búnak eressze a fejét, és nem is teszi, hiszen ha egyik játékban utolsóként választják is, a másikban ő lehet az első, akire lecsap a kapitány. A csapatnak tehát mindenképpen szüksége van rá Csapatjátékok a XXI. század elején Miután megvizsgáltuk a népi játékok, köztük a csapatjátékok szerepét a hagyományos kultúrában, vegyük sorra, hogy ezek a szerepek működnek-e mai társadalmunkban is. A gyermeknek a XXI. századi városi kultúrában is szüksége van a testi érintkezésre, a simogatásra, cirógatásra. Ma is szívesen fogadja a dallamos, ritmikus szövegekkel kísért mozdulatokat, és

maga is megtanulja azokat. Ma is szívesen ül a szülők, nagyszülők ölébe, kapaszkodik a hátukra, és örül, ha táncoltatják, lovagoltatják. Ma is szüksége van arra, hogy el tudja különíteni saját magát a külvilágtól, ma is meg kell tanulnia bánni a kezével, lábával, meg kell tanulnia járni. Ebből a szempontból semmi nem változott Nem változott semmi abban a tekintetben sem, hogy a kisgyermekeknek meg kell ismerkedniük a külvilággal. Ma is szívesen homokoznak, pitypangoznak, babáznak, sárkányoznak, ha van, aki megmutassa nekik, hogyan kell csinálni, és milyen lehetőségek vannak. Régen sem volt ez másképpen, csak akkor a nagyobb gyerekek mutatták nekik a játékokat, most pedig az óvónéniktől, játszóházbeli foglalkozásokat vezető pedagógusoktól vagy kézművesektől tanulják azokat. Ma is szükségük van arra, hogy felfedezzék egymást, és tudjanak együtt játszani. Meg kell tanulniuk kapcsolatokat teremteni és

együttműködni a többiekkel. Meg kell tanulniuk a szabályokat, amelyek működtetik a mai társadalmat, és ehhez ma is a játékokon keresztül vezet a legkevésbé didaktikus, a leginkább elfogadható út. Meg kell tanulniuk a munkamegosztást és az együttműködést, el kell sajátítaniuk a helyes önértékelést, és be kell illeszkedniük a társadalomba. Ez nemcsak azt jelenti, hogy el kell fogadniuk másokat, hanem azt is, hogy nekik is el kell fogadtatniuk magukat másokkal. A hagyományos falusi társadalomban az egyes ember általában sok mindenhez értett, bár természetesen nem mindenhez egyenlő mértékben. Mégis szívesen dolgoztak csapatokban, kalákában, eljártak tollfosztóba, fonóba. A munkamegosztás kérdése annyiban változott, hogy ma talán még nagyobb szükségünk van rá, mint régebben. Nem lehet kétséges senki számára, hogy a mai világban a munkamegosztás, ebből következően az együttműködési készség mennyire fontos. Aki

mindent egyedül akar elvégezni, arra nagy valószínűséggel csúfos kudarc vár, akkor is, ha akár egyetemi tanár vagy tudományos kutató. Mindannyiunknak szükségünk van mások segítségére, és megtanulhatjuk, hogy több szakma képviselőinek együttes munkájára van ahhoz szükség, hogy sikeresek legyünk. A fogorvos sem tud dolgozni technikus nélkül, és manapság nemcsak a fizikusoknak, matematikusoknak és vegyészeknek, hanem a társadalomtudományok valamelyikében dolgozó kutatóknak is szükségük van számítógépes szakemberekre. Ha tudjuk azt, hogy a játék nem haszontalan semmittevés, hanem a felnőtt életre való felkészülés, akkor világossá válik, hogy a népi játékok minden formája, köztük a csapatjátékok is nagyon fontosak mai világunkban. A csapatjátékok jelentőségét éppen az adja, hogy az egyéb játékok nem teszik lehetővé a munkamegosztást és az együttműködést. Kivételt jelentenek egyes sportágak: a futball, a

kézilabda, kosárlabda, baseball, vízipóló és a többi olyan sportág, amelyek a népi csapatjátékokhoz hasonlóak. A baseballról tudjuk, hogy az a métajátékból származik, amely egész Európában elterjedt, és már Mátyás király udvarában is játszották; a többi hasonló játéknak is bizonnyal találhatunk valahol népi előzményét. A népi csapatjátékok és a hozzájuk hasonló, játék alapú sportágak között csak annyi a különbség, hogy az előbbieknek számtalan változata él a falvakban, az utóbbiaknak viszont nemzetközileg elfogadott, egységes szabályrendszerük van. A métajátékot például a Vas megyei Oszkón és a Zala megyei Bocföldén is több változatban játszották az 1950-es években: mindkét településen ismerték az egy játékos – egy csapat formát éppúgy, mint a két csapatban játszottat. A baseballt azonban a világon mindenütt egyformán játsszák, akár Finnországban, akár Nagy-Britanniában, akár

Ausztráliában mérkőznek a csapatok. A csapattudat, a valahova tartozás tudata mai világunkban sem kevésbé fontos, mint régebben. Manapság a csapattudat kissé átalakult, de továbbra is működik, legföljebb „a mi utcánk” helyett „a mi osztályunk”, „a mi iskolánk” lesz, és van persze „a mi focicsapatunk”, „a mi kórusunk”, „a mi táncegyüttesünk” stb. Miért fontos ez? Nemegyszer fordul elő, hogy gyerekeket, felnőtteket megkérdeznek: mit jelent számukra magyarnak lenni. Akiben a csapattudat kialakult, annak számára ez egyértelmű. A más országokban élő magyarok számára különösen fontos, de határainkon belül is éreznünk kell, hogy ide tartozunk. Magyar nyelven beszélünk, magyar népdalokat éneklünk, magyar néptáncokat táncolunk, a magyar kultúra elemeivel élünk. Nem azért, mert más kultúra elemei rosszabbak volnának, hanem azért, mert ez a mienk, ez a mi csapatunk, amihez mi tartozunk. A táncházmozgalom

jó példát szolgáltat arra, hogy a saját kultúrájukat jól ismerők mások kultúrája iránt is jobban érdeklődnek, és azt is jobban becsülik, azzal szemben sokkal kevésbé ellenségesek, mint azok, akik sehova sem tartoznak. A másságot is el kell fogadni, és a más csapatokban lévő értékeket is meg kell látni, tisztelni kell ugyanúgy, ahogy mi is elvárjuk, hogy mások meglássák és tiszteljék a mi értékeinket. Az így kialakuló és megnyilvánuló csapattudat lesz az egészséges nemzettudat alapja. Segít abban, hogy ápoljuk és fenntartsuk saját értékeinket, ugyanakkor elismerjük és megbecsüljük másokét. Segít abban, hogy ne csak elviseljük, hanem értékeljük is a másságot Manapság ráadásul gyakran emlegetünk egy újabb, még nagyobb csapatot: látókörünk kiszélesedése következtében az egyes nemzetek is tömörülni akarnak még nagyobb csapatokba, és a magyarság is az Európai Unióba törekszik. Ez pedig nem más, mint egy

újabb, nagyobb csapathoz való csatlakozás igénye: nem akarunk magunkban maradni, nemcsak magyarok, hanem európaiak is akarunk lenni, és tudjuk, hogy a kettő a legkevésbé sem zárja ki egymást. A csapatjátékok felhasználása az iskolában. Nem tartom véletlennek, hogy ma a fiúk közül igen sokan futballoznak, gyakorlatilag minden korosztály űzi ezt a játékot. Az általános iskola alsó és felső tagozatán éppúgy rendeznek iskolai, kerületi, városi versenyeket, mint a gimnáziumi korosztályok. A nagy futballkedvnek természetesen oka az is, hogy ez a sportág a legdivatosabb, de fontos tényezője népszerűségének, hogy csapatjáték. A gyerekeket még nem igazán érdekli, hogy ebben a sportágban van a legtöbb pénz, az viszont igen, hogy csapatban játszhatnak, és ennek eredményeképpen tartoznak valahova, és fontosak valakiknek. Ugyanez történik a népi csapatjátékokban is. A futballból és az egyéb sportjátékokból álló készletet

színesíthetnék a sport jellegű népi játékok: elsősorban a csülközés, a tekézés (nem összetévesztendő a kuglival), a kanászos játék, a bigézés és a métázás különféle formái volnának erre alkalmasak. A felsorolt játékok közül a csülközés és a kanászos egyéni játék, de ezekben is megjelenhetnek az együttműködés csírái. A csülközésben például az egyik játszó lefoglalhatja a csőszt, amíg a többiek visszaszerzik a botjukat és visszafutnak a dobóvonal mögé, a csőszt lefoglaló játékos pedig végül úgy dönthet, hogy egyelőre otthagyja a botját, és a következő futás során szerzi vissza. A kanászosban pedig a kanász ellen szövetkeznek a többiek, akik igyekeznek megakadályozni, hogy botjával visszahajtsa a labdát a középső nagy lyukba. A játék fontos eleme, hogy közben általában változik a kanász személye, és ezzel az összefogás mindig más játékossal szemben nyilvánul meg. Tovább bővíthetnénk

készletünket a labdajátékok egy részével. Az elkapós labdajátékok közül csapatjáték a kiszorító, a kidobós játékok közül pedig a dugósdi és a hosszúvárazás. Nemcsak a fizikai ügyességet, fürgeséget fejlesztik, hanem a csapatszellem kialakítására is alkalmasak, hiszen ezekben is a csapat tagjainak együttműködésére van szükség az eredményes játékhoz. Ha már mindenképpen versenyezni kell, el tudok képzelni tekéző, bigéző vagy métázó versenyt éppúgy, mint kiszorító vagy hosszúvárazó versenyt, éppen olyan módon, ahogy a futballversenyek történnek. Mivel azonban ezek a játékok sokkal egyszerűbb szabályokkal működnek, mint a futball, jóval több résztvevőjük is lehetne. Összefoglalás. Elsősorban azt kívánom hangsúlyozni, hogy az általános elképzeléssel szemben a játék nem léhaság, nem haszontalan időtöltés a gyermek részéről. Ellenkezőleg, fontos eszköze testilelki nevelkedésének: a játék

során alakul ki mozgáskultúrája és az eszközök kezelésében való ügyessége, és a játék (elsősorban a csapatjátékok) során tanulja meg a társadalomban élés szabályait éppúgy, mint a kapcsolatteremtést és az együttműködést. Mindehhez hozzátartozik az is, hogy a gyerekek szeretnek játszani – amíg el nem veszik tőle a kedvüket. A didaktika túlzott érvényesítése, a mindenáron és mindennel való fejlesztés deklarálása azt eredményezheti, hogy a népi játékokkal szemben a gyerekekben ellenérzés alakul ki, és azért szeretnek annyira számítógéppel játszani, mert abba nem szól bele senki. Ha velük együtt játszunk, de hagyjuk érvényesülni az ő elképzeléseiket és kívánságaikat, akkor köztük is jó kapcsolat alakul ki (csapatszellem, együttműködés), és a pedagógusgyerek, illetve a szülő-gyerek kapcsolat is jó irányba fog fejlődni. Ha együttműködünk a játékban, akkor szívesebben fognak együttműködni a

felnőttel a munkában, a tanulásban is. Az eredmény az lehet, hogy kialakul a kívánatos reális önértékelés mellett mások értékelése, mások megbecsülése is, és a gyakori ellenségeskedés helyett könnyebben létrejöhet a ma egyre fontosabbá váló, egyre nagyobb jelentőségűvé fejlődő együttműködés. Legyen ez a célunk a közeli és távolabbi jövőben! Lázár Katalin