Literature | Studies, essays, thesises » A magány sokszínű ábrázolása a magyar líra néhány alkotásában

A magány sokszínű ábrázolása a magyar líra néhány alkotásában Értékes alkotásokban igen gazdag irodalmunk bővelkedik olyan művekben, amelyekben hangot kap az elhagyatottság, az egyedüllét érzése. A lírai szerzők közül sokan nemcsak saját világukról, hanem az egész nemzet helyzetéről vallanak munkáikban. Első, latinul verselő költőnk, Janus Pannonius Egy dunántúli mandulafáról című alkotásában a merész fácskát mint a környezetéből kirívó, de majdan elvesző, elfagyó értéket szövi bele a tájba. A csodás növény a körülmények hatására kibontakozni nem tudó Janus Pannonius jelképe, aki Mátyás király udvarában idegennek tartotta magát. Megfelelő táptalaj híján az élni és nőni akarók vágyai elfojtódnak. A vadság, azaz a műveletlenség hatása csak ártalmas lehet a szellem számára. Egészen más hangon szólal meg a XVIII. századi Csokonai Vitéz Mihály – immár természetesen magyarul – A

Magánossághoz fohászkodó ódájában. Huszonöt évesen, 1798ban írta meg a természeti képektől hemzsegő költeményt A „Magánosságot” az alkotás jótevőjeként mutatta be, s ezt Kisasszondon el is érte, s örülhetett, hiszen a természet nimfái a poétára vártak, s csak az ő megjelenésére úsznak elő, más nem csalhatja ki őket rejtekhelyükről. A falu, a mező a béke hona is egyben, s a csend, a tisztaság pezsdítően hat a gondolkodásra, elmélkedésre, termékenyebbé teszi azt, akit befogad. A megszólított szent fátyolába burkolódzva mentsvárba, oltalmába menekülhet. Bár a halál-magány setét ország, de egyben el is feledteti a gyötrelmeket, s az elmúlás órájában őrzőangyalként telepszik rá a halottra. A hetedik strófában fogalmazza meg a leginkább egyértelműen a magány szerepét az életében: „Te szülöd a virtust, csupán te tetted Naggyá az olyan bőlcseket, Kiknek határtalan terjegetted Testekbe kisded lelkeket.

Tebenned úgy csap a poéta széjjel Mint a sebes villám setétes éjjel; Midőn teremt új dolgokat, S a semmiből világokat.” Már a következő évszázad hatalmas szókincsű mérföldköve Arany János, akiről méltán állította Szerb Antal: „Minden tőle vezetett, és minden hozzá vezet, a magyar szellemi élet legkiemelkedőbb központja.” Késői korszakában sorsának egyik fordulata miatt (súlyos, kellemetlenségekkel járó betegsége) zárkózott el a világtól, s csak a margitszigeti Őszikék ciklus árulkodik fel-fellobbanó életörömről. Egy korábbi verse, A rab gólya a madár tehetetlenségét, szárnyaszegettségét használja fel képanyagként, így érzékeltetve önnön helyzetét. Afféle érvényesülésre nem képes ember szimbóluma, akit a végzet megbénított, árvaságra ítélt. 1861-ben készült a Magányban c., mély gondolatokat tolmácsoló műve A világ vajúdását, az óramű lassú lüktetését siettetné már, hogy végre

fény derüljön a nemzet jövőjére. A levert szabadságharc utáni, a kiegyezés előtti bizonytalan és kétségekkel teli időszak atmoszférája üt át a sorok között. Az ész, a közös akarat, a honfihűség a győzelemhez elegendő erényekként jelennek meg. Az ötödik részben Vörösmarty Mihály Szózatát idézi meg Az evokáció az 1 átvette szerkezeti elemekben, szavakban nyilvánul meg: „milliók fohásza”, „annyi vér”, „Az nem lehet.” Bár népünk magára maradt, bíznia kell, s ha az ember fia, azaz a következő nemzedék feleszmél, harmóniát hoz az öntudat. Az időnek árja metaforájában kibontja elképzelését: van, aki partra sodródik, s eltűnik a történelem süllyesztőjében, de a „fősodorban” hánykolódik, mint a magyarok is, előre haladnak. Az örök zsidó mondakörét feldolgozva és beillesztve az azonos című, refrénes alkotásába, kétségbeesetten kiált fel: „Oh, mily tömeg! S én egyedűl Útam habár

közé vegyül: Érzem, mint csónak a habot, Hogy átmenet mind rám csapott.” Ady Endre gyakran járt Párizsban nagy szerelmével, Lédával (Diósné Brüll Adél) és ott megismerkedett a fejlett nyugati kultúrával. Az ottani állapotokat látva jobban kihangsúlyozta a magyar elmaradottságot, és úgy érezhette, hogy a magyar Ugar elfojtja alkotóerejét, nem érvényesülhet. Nem véletlenül teszi fel a kérdést: „A Tisza parton mit keresek?”, ha másutt álmodozhatott, erőt gyűjthetett. Mégis mindig visszatér, hű marad hazájához, s bár elvágyik, azonban földobott kőként visszahull. Babits Mihály az Esztergom-Előhegyen megteremtett egyedüllétben és elzártságban írta meg Holt próféta a hegyen címmel lírai alkotását. Magát felülre helyezve kirekesztettként, szándékosan visszavonultként ábrázolja. Számára a jelen meghalt, de most legalább nem kínozza az, hogy társtalan. Csak a postán keresztül tart némi kapcsolatot a lenn zajló

eseményekkel, de valójában nem érdekli, mi történik saját kis üvegburáján, védett otthonán kívül. Azonosul Jeremiás prófétával, léckatonái mögül, védetten mindentől, kizárja sünlétéből az idegent 1903-ban még így vallott: „Vak dióként dióba bezárva lenni s törésre várni beh megundorodtam.” Kosztolányi Dezső Negyven pillanatképe közül egyiknek, a 39-nek a címében is benne rejlik a kibontandó kérdés: Magányom. Lelkét egy telefonnal hasonlítja össze, s hasztalan jajveszékel „oly messze az élettől és örömtől.” Közismert, híres fordítónk, Tóth Árpád, aki a vértanúk városában, Aradon született, még 1913-ban, 27 évesen saját alkotási folyamatát gúnyolja ki, amikor életre kelti rövid és tömör helyzetképét, melynek címe: Meddő órán. A pár sorból kiderül, hogy nehézkesen birkózik meg a feladatával, pedig számára megadatott az a pillanatnyi magány, ami Csokonai szerint elengedhetetlen

feltétele annak, hogy, úgymond, a múzsa homlokon csókolja a költőt. József Attila sanyarú, kemény sorsát végigkísérte a magány nyomasztó érzése. Igazi gyerekkor nem adatott meg neki, a szerelemben sem találta meg a keresett társat, s a lassan rajta eluralkodó idegbetegség szétzilálta egyéniségét. Amikor beleszeret analitikusába, Gyömrői Editbe, megállíthatatlanul szakad ki belőle a szenvedés és értetlenség áradata, s 2 Nagyon fáj felkiáltásba tolul a gyötrelem. A legnagyobb kínt az okozhatta, hogy tudta, az elérhetetlen nő megérti őt, együtt érez vele, kapcsolatuk azonban nem terelődhetett más mederbe. Igazságtalanná válik a tehetetlenség miatt, akárcsak Ady, amikor Elbocsátó, szép üzenetében búcsúzik Lédától. „Nincsen helyem. így élők közt. Zúg a fejem, gondom, s fájdalmam kicifrázva; mint a gyerek kezében a csörgő csereg ha magára hagyottan rázza.” A kitaszítottság nyomása alól nem talál

feloldozást. A la recherche – idézi Radnóti Miklós Proust regényét a Lagen Heidenauban leírt emlékekkel s a jelen halvány utalásaival egybefonva. Sokan az elveszett VI eclogát vélték megtalálni, amikor felfedezték a hexameteres verselésű művet. Elegyedik itt a múlt és a merengő, nem alvó, a táborban eszmélkedő szerző helyzete. A szép idők hiánya, a kétség, a barátok arca jelennek meg a mű folyamán. A háború által felforgatott, elembertelenedett világban semmi sem biztos, s a harcok végeztével, a béke eljövetelével sem rendeződhetnek többé az örökre feldúlt emberi sorsok. Ennek oka nem más, mint a halál, a harc elvesztése; az elmúlás fájdalma rányomja bélyegét az ittmaradottakra. A magányt többféleképpen megélheti az egyén: áldhatja, mint a zavartalan nyugalom feltételét, ami hasznos gondolkodásra serkent. Kényelmetlennek is tarthatjuk, ha a számkivetettség íze keveredik bele. A befelé fordulás következménye,

eredménye is lehet, de a meg nem értettség is szerepet játszhat abban, hogy még a tömegben is egyedül haladjunk célunk felé. Ha bárki megelőzi korát meglátásaival, kitaszítják, kivetik a társadalomból Ha a tettvágy nem érvényesülhet az ellenérvek súlya miatt, későbbi önvád formájában jelentkezik (Arany János: A lejtőn). Saját érdekünk, akaratunk is vezethet arra, hogy szinte kilépjünk a világból és ne figyeljünk rá és az üzeneteire. Sajnos nem mindig válik az aprólékosan kidolgozott, jelentős munka hátterévé, bölcsőjévé, de minden egyes embernek szüksége van rá ahhoz, hogy megvalósítsa önmagát és – elsődlegesen – teljesítse küldetését. 3