Politics | National radicalism » Egy magyarbarát francia elemzése a rendszerváltás idejéből

Egy magyarbarát francia elemzése a rendszerváltás idejéből 1990. augusztus 23 csütörtök, 23:50 A zsidó rádiót hallgatom Hirtelen elhangzik ez a mondat: „Izraelt a magyar zsidók építették fel”. De igen, tényleg! És még vannak emberek, akik ezt nem tudják. Most legalább a zsidó rádió igazat beszél Kimondja azt, amit Cion bölcsei és számos zsidó szektás tud, de a zsidóellenesek és az „antiszemiták” többsége nem. Éppen ezért emlékeztetnünk kell néhány nyilvánvaló dologra. Csakhogy módszertani kérdés az egész! Tévedés lenne, ha a magyar zsidók történetéből próbálnánk megmagyarázni, hogy miért „építették fel” Izraelt, mivel sokkal inkább a magyar kultúra által rájuk gyakorolt befolyás késztette őket a zsidó állam létrehozására. Ezért teljesen természetes, hogy megpróbáljuk felvázolni a magyar nép történelmét. Első látásra a magyar nyelv nagyon titokzatos. Ennek a turáni vagy ragozó nyelvnek

láthatóan semmi köze sincs az indoeurópai nyelvekhez. () Mégis a magyarok ősréginek tarthatják a nyelvüket. Olyannyira, hogy még ma sem hajlandók elhagyni a mondattani szerkezetét, az indoeurópai nyelvekből kölcsönzött jelentős szókincs ellenére sem. Egyébként igazuk is van, hogy ragaszkodnak hozzá, mert a magyar egy rendkívül rugalmas nyelv, és nagyon jól alkalmazkodik a beszéd pontosságához, különösen a dolgok térbeli és időbeli elhelyezése tekintetében. A háború előtt a magyar tudósok elnyerték a legtöbb Nobel-díjat, ma pedig – a judeosztálinizmus és pótlékai által a kutatásra és mérnökségre erőltetett korlátozások ellenére – Magyarország a számítástechnikai szakemberek sokaságát „exportálja” Nyugatra, kétségtelenül a magyar nyelv formáival is összefüggésben. A magyarok nem zavartatják magukat sem a szavak nemétől, sem toldalék formuláktól, és nem kell magukat alávetniük egy túlságosan

nyomasztó akadémikus formalizmusnak. A franciával ellentétben úgy írják le a szavakat, ahogyan kiejtik őket. Például egészen a legutóbbi időkig csak egyetlen k betűt használtak, miközben a francia legalább nyolcat. Ami pedig a szórend megfordítását illeti, ez teljesen viszonylagos. Annál is inkább, mert a ragozó nyelvek korábbiak, mint az indoeurópaiak. () Mindezzel nem az a szándékom, hogy azt állítsam: a magyar nyelv logikusabb a többinél, mert egyik nyelv sem logikus, hanem inkább a kölcsönösen egymásra ható logikáknak az eredménye. Mindazonáltal a tömör, lakonikus beszéd kedvelői alkalmas eszközre találnak a magyar nyelvben, néhány kivételtől eltekintve, amelyek az ottani politikai rezsimek által játszott szerep következményei. Ily módon egészen a modern időkig a latin volt Magyarország hivatalos nyelve, és még a némethez viszonyítva is a magyar nyelv közönségesnek tűnhetett egyes vezető elitek számára. Innen

ered, hogy ez a nyelv hosszú ideig egy népi beszédmód maradt, és innen a magyarok határozott érzéke a legendák, a költészet és a népdalok iránt. Ebből erednek a történelmi ismeretekben mutatkozó bizonyos hiányosságaik is. Annál is inkább, mert a XX században ezt a tudományt szigorú korlátok közé szorították Magyarország viszontagságos politikai történelme miatt. Éppen ezért nem meglepő a feltáró anekdota iránti eléggé határozott hajlam, és az sem, hogy sokaknak nincsenek a jelenkori történelemre vonatkozó referenciái. E téren azonban a kilátások bíztatónak tűnnek, részben a magyar nép forradalmi ösztöne miatt. Másrészt viszont ellentétben azzal, ami Franciaországban történik, jelenleg a történelmi publikációk újjászületése figyelhető meg, amelynek következtében nyilván a fogalmak kezelése is csiszolódni fog. A magyar nép nem hordja magán feltételezett ázsiai eredetének fizikai jegyeit. Az emberek

általában sötét szőkék vagy gesztenye barnák, gyakran kék vagy zöld szeműek. Olyannyira, hogy a sötét barna hajúak gyakran zsidók vagy cigányok. Ezzel együtt a magyar népesség alig több mint fele mondható genetikailag magyarnak, miközben kulturális szinten a ruszin, szlovák vagy más eredetű emberek észrevehetetlenek, mert asszimilálódtak. Kizárólag három populáció alkot külön csoportot: a németek, a cigányok és a zsidók. A gyakran sváboknak nevezett németek hosszú időn át hajlamosak voltak arra, hogy csoportosan éljenek lakóhelyükön (az egyik budapesti kerületben és számos településen). Egymás között továbbra is elég gyakran beszélnek németül, de noha teljesen nem asszimilálódtak, kultúrájuk és a magyar kultúra kölcsönösen hatott egymásra, miközben magyarországi jelenlétük egyfajta történelmi örökség. Itt vannak azután a cigányok, akikkel elég valóságosak az együttélési nehézségek. Az a hírük,

hogy önként kizárják magukat a társadalomból. Majdnem mindnyájan letelepedtek, rosszabb iskolai eredményeket érnek el az átlagnál, és egyesek közülük strichelő nőket „védelmeznek”, miközben mások zenészek, akiknek az akkordjaitól tegnap még visszhangoztak a nyilvános helyek. Mindazonáltal úgy tűnik, hogy ez utóbbiaknak nem kedvez a tavaszi rendszerváltás, mert a szabad versennyel csökken a zenéjük közönsége. Végül pedig itt vannak a zsidók, akik nem mentek el mindannyian Izraelt „építeni”. Kulcspozíciókat birtokolnak a társadalomban, de törékenyebbnek érzik helyzetüket, mint máshol. Mivel elmagyarosodtak, tudják, hogy milyen mély szakadék választja el kultúrájukat a magyar kultúrától. Kevésbé szemtelenek, mint Franciaországban, igyekeznek intelligensebbek és realistábbak lenni francia társaiknál. Jelenleg azonban a feszültség növekszik, mert erősödik a magyarok zsidóellenessége, de elegáns, alig érezhető

módon. Íme egy gyors áttekintés a mai magyar lakosságról, amely persze nem teljes, mert nem említettem a legutóbbi arab bevándorlást, amely a ’80-as években csúcsosodott ki. E tekintetben azonban elég arra emlékeztetni, hogy a magyarok mindenekelőtt európaiaknak tartják magukat, és úgy tűnik, hogy nem tetszik nekik a Budapest utcáin csadort viselő nők látványa. Ami e nép szellemét illeti, jellemzésére a büszke és lovagias szavak buggyannak fel, azzal együtt, hogy ez a büszkeség nem keverhető össze a sovinizmussal, mivel a magyar kultúra univerzalistának tekinthető. Noha a magyarok toleránsak, mindazonáltal szükségképpen nacionalisták és forradalmárok, miközben egészen más kapcsolatban állnak az erőszakkal, mint a többi európai nép. Magyarországon ugyanis a tolerancia valami természetes dolog, mert nélküle ez az ország nem lenne élhető. Néhány éve mesélte egy budapesti barátom: „Ez nagyon egyszerű. A magyarok

sohasem értenek egyet egymással, kivéve az államfőt és a miniszterelnököt”. Márpedig ez a vicc, bármennyire is anekdotikus, teljesen megalapozott Mindenkinek megvan a saját trükkje, mindenki a saját feje után megy, mert nehezére esik, hogy pontosan azt tegye, amit mondanak neki. Ebben vagy a gyermeki szellem, vagy egy potenciális tehetség jelét láthatjuk. Az eredmény mindenképpen az, hogy a magyarok olyan emberek, akik elfogadják az ellentmondást. Bizalmatlanok a dogmákkal és a hivatalos történelemmel szemben. Röviden, az igazi forradalmi nacionalista és revizionista népet alkotják. Egyetlen nép sem kereste olyan hosszú időn át és olyan hiábavalóan az eredetét. Noha ezt a kutatást hiábavalónak lehetne minősíteni, minthogy tudományos módon nem nyert igazolást, mégis vannak emberek, akik meg vannak róla győződve, hogy tudják az igazságot. Akár azt, hogy a magyarok eredeti őshazája Alsó-Mezopotámiában volt 5500 évvel

ezelőtt, vagy hogy Góg és Magóg fiai ők, vagy hogy a nagy Attila oldalán harcoltak. Persze e mondat olvasásakor minden egyetemi tanár, vagyis a judeo-szocialista állam minden funkcionáriusa ideggörcsöt kap. „Mivel világosan megmondtuk, hogy a magyar egy finnugor nyelv, a hódító magyarok bölcsője az Urál mellett keresendő, leginkább az osztják nyelv hasonlít a magyarra, és minderre ezer bizonyítékot gyűjtöttünk össze, kár is erőlködni!” Csak éppen van itt egy bökkenő! A nyolcvanas években minden magyar egyetemista megtanulta az egyetemen, hogy mindig is egy finnugor nyelvet beszélt, ami nem tűnt neki annyira nyilvánvalónak, de el kellett fogadnia, mert a hivatalos igazság kötelező. Jelenleg azonban a magyar egyetem ingadozik, vagy legalábbis bizonytalankodik. Miért kell tehát azt állítani, hogy a magyar egy finnugor nyelv, amikor ugyanígy lehetne urál-altáji is, ahogyan azt Aurélien Sauvageot állította? (L’édification de la

langue hongroise, Párizs 1971). Igaz, hogy ő Budapesten élte át az utolsó háború nagy részét, ami befolyásolhatta az „objektivitását”. Ugyanakkor Párizsban Raymond Riec-Jestin közzétette a „sumér” igére vonatkozó kutatási eredményeit. Úgy tűnik, hogy „rasszizmusuk” ellenére a III Birodalom vezetői szabad folyást engedtek a turáni nyelvekkel kapcsolatos kutatásoknak Franciaországban ezt az elméletet Francois Lenormant és kisebb mértékben Jules Oppert képviseli. Az előbbi katolikus volt, az utóbbi német zsidó, hamburgi bankárok sarja, aki az egyetemi tanszékek odaítélésénél akkoriban Németországban érvényesülő numerus clausus miatt jött Franciaországba. A nyelvészet évszázadában, a XIX század második felében ténykedő két professzor utóélete eltérően alakult. Lenormant-t élesen bírálta gyászbeszédében utódja a Bibliotheque national (Nemzeti Könyvtár) történelmi tanszékének élén, miközben Oppert

továbbra is „irányadó szaktekintélynek” számít, ahogy mondják. A Német Szövetségi Köztársaságban azonban a nyolcvanas években kétszer is kiadták Lenormant La magie chez les Chaldéens (A mágia a káldeusoknál) című művét. Márpedig a szerző ebben fejti ki a legkomplettebb módon a sumérnak mondott nyelv és a finnugor, az urál-altáji és különösen a magyar nyelv közötti nyelvi rokonságot. De egy tabu, vagy – ahogy a budapesti Francia Intézet tisztségviselője mondta elegánsan négy évvel ezelőtt – „érzékeny” kérdésről van szó, noha a halála után tízegynéhány évvel Lagasban végzett francia régészeti kutatások megerősítették Lenormant téziseit, ahogyan a két világháború közötti uruki német kutatások is. Azáltal tehát, hogy Lenormant-nak ezt a könyvét megtalálja a könyvesboltokban, a német nyelvű publikum ismét könnyebben szerez tudomást „érzékeny” kérdésekről, mint a francia. () Egyébként

pedig nem zárható ki, hogy ez a rokonság beigazolódik a történelem folyamán, különösen mióta a várnai (bulgáriai) régészeti kutatások nyilvánvalóvá tették, hogy az arany és más fémek kohászatát már azelőtt kifejlesztették ebben az országban, mielőtt a civilizáció kivirágzott Alsó-Mezopotámiában. Ehhez számos olyan jel adódik, amelyek alapján azt gondolhatjuk, hogy Ki-en-gi lakói északról érkeztek. Eredetileg nem ismerték az oroszlánt, mivel „felséges kutyának” nevezték, és könyvelésükben nagy fontosságot tulajdonítottak a jószág szaporodásának, ami arra enged következtetni, hogy mielőtt letelepedtek volna AlsóMezopotámiában, állattenyésztéssel foglalkoztak. És ez csak két példa a sok közül Ezen túlmenően e kérdés vizsgálatakor ne veszítsük szem elől, hogy az éghajlat és a populációk települése egészen más volt több mint ötezer évvel ezelőtt. A Közel-Keleten kétségtelenül enyhébb volt a

klíma, mint ma, a növényzet pedig helyenként sokkal sűrűbb, mint azt az ókorban gigantikus libanoni cédruserdő tanúsítja. Később az évezredek folyamán a déli népességek egy része északra vándorolt, amely jelenséget az utóbbi évszázadokban is megfigyelhettük Franciaország és Anglia összehasonlító demográfiai alakulásán keresztül. Olyannyira, hogy az ókori közel-keleti populációk faji és nyelvi szempontból különböztek a maiaktól. Egészen biztosan csak nyerhetünk azon, ha igyekszünk megvilágítani a történelemnek ezt a pontját, és nem csak gúnyolódunk a sumér-magyar rokonság – főleg a külföldi magyar diaszpórához tartozó – híveinek a naivitásán és dilettantizmusán, ahogyan azt Komoróczy Géza teszi a Sumér és magyar? (Budapest 1976) c. művében Edouard Sayous, a valószínűleg zsidó származású történelemtanár 1874-ben elmondja, hogy a XIII. században Kézai hogyan írta le a Kárpát-medence

895-896-os magyar meghódítását Kézai szerint előbb Attila érkezett ide, majd Árpád visszatért a IX. század végén Tehát két hódítás lett volna, nem pedig egy. „Thúróczy a XV században hasonló megosztást fogadott el, és a hun és magyar szót teljesen azonos értelműként használja. Ez egy hosszú időre megalapozott axióma volt, amely – a nemzeti viseletnek adott Attila név által szentesítve – a patriotizmus integráns részét képezte”, írja Sayous (Les origines et l’époque paienne de l’histoire des Hongrois, Párizs 1874, 28. old) Ily módon a középkori magyar történészek szerint a magyarok részt vettek Attila hódításaiban, aki maga Magógtól származott (Uo., 5 old) Egyébként a bibliai hagyománynak is megfelelőnek látszott a magyarok Magógtól való eredeztetése. Márpedig melyek Góg és Magóg jellemzői? Jahve szerint ők Izrael legártalmasabb ellenségei. „Íme ellenetek hozok egy távoli nemzetet, ó Izrael háza,

mondja Jahve. Ez egy erős nemzet, egy régi nemzet, egy nemzet, amelynek nem ismered a nyelvét, és amelynek egyáltalán nem érted a szavait. Tegeze olyan, mint egy nyitott sír, ők mindnyájan hősök” (Jirmejahu verse, idézi Francois Lenormant, Les origines de l’histoire, Párizs 1882, 2. kötet, 449 oldal) Francois Lenormant úgy hitte, hogy meghatározhatta: Góg király Magóg országából akkor kiterjeszthette közvetlen fennhatóságát Nyugat-Örményországra és Kappadóciára, onnan pedig a Tigris és az Eufrátesz közös medencéjét szegélyező hegyekre, az Elam déli határáig (Uo., 243 old) Éppen ezért jobban megérthetjük a rettenetes fenyegetést, amelyet Magóg országának a lakói képviseltek Izraelre nézve a keresztény korszak előtt. Így aztán Góg és Magóg katonai hatalmára, valamint a zsidók őskeresztényekre gyakorolt kulturális befolyására való tekintettel nem csoda, hogy Szent János Gógban és Magógban látta az összes

barbár nép megszemélyesítését, amelyek veszélyeztették az állítólagosan civilizált világot. Ennek a bibliai referenciának a keresztények körében aratott későbbi sikerét részben kétségtelenül e két név asszonanciája magyarázza. () Akárhogy is van, az a legenda, hogy a magyarok Góg és Magóg fiai, továbbra is elevenen él Magyarországon, részben Ady Endre egyik nagyon szép versének köszönhetően, aki ezzel az emberek emlékezetébe vésődött sorral fejezi be (helyesebben kezdi el – a ford.) a versét: „Góg és Magóg fia vagyok én” Pusztán az anekdota kedvéért jelzem, hogy a XX. század elején, amikor ezeket a sorokat írta, a költő élete nagyon nehéz volt, és Ady gyakran nélkülözött. Számíthatott azonban szeretője, Brüll Adél segítségére, akit ő Lédának hívott. Az asszony egy idősebb zsidó férfi felesége volt, éppen ezért a férj anyagilag támogatta a költőt, amikor annak szüksége volt rá. Ez végül is

érthető. Az Ótestamentumban Ezékiel mondja, hogy Izrael fiainak el kell földelniük Magóg embereinek a tetemeit, vezetőjükkel, Góggal együtt, az attól fogva Góg gyülevésze völgyének nevezett helyen (39, 11), és mindezt Jahve és népe legnagyobb dicsőségére (39, 13). Ezért Léda férjét inspirálhatta ez a szöveg, mert Adyt pénzelve, aki megénekelte Gógot és Magógot, kétségtelenül Jahve és Izrael legnagyobb dicsőségére tette ezt – és talán azért is, hogy a hitvese el ne hagyja. Mindenesetre Attilának, Góg fiának és Magyarnak, Magóg fiának a legendája nem fog egyhamar eltűnni. De vajon van-e valami történelmi alapjuk? A fentebb idézett költemény zsidó szerzője, Jirmejahu azt mondja, hogy Magóg nemzete távoli, erős és ősrégi, Izrael számára teljesen idegen nyelven beszél, és virtuóz módon harcoló hősökből áll. Ez azt jelenti, hogy egy egyszerre homogén és ősrégi etnikai csoportról van szó, amely az

izraeliek számára teljesen érthetetlen, vagyis nem szemita és nem is indoeurópai nyelven beszél, és hogy Magóg emberei páratlan bravúrról tesznek tanúbizonyságot a csatákban, amelyeket valószínűleg lovon vívnak meg. Ezen információk alapján mire következtethetünk? Semmi másra, mint hogy Góg és Magóg valószínűleg nomád vagy félnomád állattartó volt, mint a magyarok a Kárpát-medence meghódítása előtt, és rendkívül mozgékonyak voltak lakóhelyükön és határaikon belül. „Ebből egy különleges politikai és társadalmi állam következik, a nagy szabadságot szigorú katonai engedelmességgel párosítva”, pontosít Edouard Sayous (id. mű, 9 old) Nagyon sok legenda szól a Hunor és Magyar közötti rokonságról. Itt most nem eleveníthetem fel őket. Csak annyit, hogy Erdély székely lakossága az ötödik század második felében telepedett le ott. Attila halálakor Csaba herceg vezette őket ebbe a régióba, majd ő továbbment

a hadseregével. Miután azonban a székelyeket háromszor is megtámadták a szomszédos népek, Csaba és hadereje mindannyiszor a segítségükre sietett. A legenda szerint az utolsó alkalommal Csaba és csapatai akkor tűntek fel hirtelen egy hegy tetején, amikor a székelyek katonai helyzete reménytelennek látszott (Amédée Thierry: Histoire d’Attila et de ses successeurs”, 4. kiadás, Párizs 1872) Ezek a láthatóan eléggé kisszámú és elszigetelt emberek vajon miért maradtak ott évszázadokon keresztül? Hogy hátvédet alkossanak, előre látva a magyaroknak a Kárpát-medencébe való esetleges visszatérését? Hogy az ilyen legendák valaha is történelmi megerősítést vagy cáfolatot nyerjenek, történelmi és régészeti kutatásokra lenne szükség Romániában, éspedig teljesen szabadon. Márpedig távolról sem ez a helyzet. Drakula, Ceausescu, a „Kárpátok géniusza”, Iliescu és a „bölcs” Petre Roman országában nehezen képzelhető el,

hogy egy napon ez lehetővé válik. Mindazonáltal e legendák alátámasztására találhatunk bizonyos – persze nagyon részleges – történelmi megerősítést. A vizigót Jordanes, aki 550 körül megírta honfitársai és a hunok történetét, egyik szövegében az olvasható, hogy a hunok a Duna alsó folyásának a Hunnivár nevet adták, ami valószínűleg azt jelenti, hogy a hun nevet nem bitorolták, de azt is, hogy a Duna alsó folyását a hunok egy szigorúan megállapított határnak tekintették, mert a „vár” szó magyarul erődítményt, citadellát jelent. () Anélkül, hogy bármilyen következtetést vonnánk le az Attilára és a magyarokra vonatkozó e néhány észrevételből, talán legjobb, ha egy anekdotával zárjuk a témát. III Napóleon császár elolvasta Amédée Thierry említett könyvét, és mivel nagy hatást gyakorolt rá ez a mű és Attila nagysága, megpróbált - de eredménytelenül - Ausztria-Magyarországgal szövetkezni

Bismarck Németországa elleni hadba lépése előtt 1870-ben. Ebben a háborúban talán azért volt olyan súlyos a franciák veresége, mert III. Napóleon túlzott reményeket fűzött AusztriaMagyarország szövetségesként való részvételéhez, és ahhoz a döntő erősítéshez, amelyet a magyar katonák nyújthattak volna számára, akiket Attila közvetlen leszármazottainak tartott. Egy évezred óta, István uralkodása óta, aki római katolikus hitre térítette és letelepítette a magyar népet a Duna síkságán, Magyarország számos hányattatáson esett át. Az Ázsiából jött hordák támadásainak kitett magyarok súlyos árat fizettek, nevezetesen a tatároknak. Ebből a történelemből csak egyetlen, gyakran a legtragikusabbnak tartott epizódot említek meg, az oszmán megszállást, amelyre azért került sor, mert a magyaroknak nemcsak a szultán hadai, hanem I. Ferenc külpolitikája, a zsidók és önmaguk ellen is harcolniuk kellett Ezt a

„tragédiát” általában 1526. augusztus 29-re, a mohácsi csata idejére teszik Ezen a napon majdnem húszezer ember pusztult el, főleg magyar katonák. Egyesek egyenesen 30 ezer halottról beszélnek, köztük négyezer lovasról (André Clot, Soliman le magnifique, Fayard, Párizs 1983, 87. old) A csata annál is rettenetesebb volt, mert idő előtt robbant ki a szultán 80-100 ezer főnyi és 300 ágyúval felszerelt hadserege és a II. Lajos király által vezetett 26-30 ezer fős magyar haderő között. A király nem várta be Szapolyai János megérkezését, akinek a parancsnoksága alá 40 ezer ember tartozott, de aki még nem lépte át a Tisza folyót – és aki talán nem is szándékozott részt venni ebben a háborúban. Akárhogyan is van, II. Lajos azonnal heves támadást indított A roham elöl az oszmán csapatok két vonala összeomlott, a katonák a szárnyak felé menekültek. Azután a lovasok rohamát megtörte a szultáni tüzérség és a janicsárok

bevetése A túlerőben lévő oszmán csapatok két oldalról felfejlődtek, a szpáhik pedig a menekülők után vetették magukat. Fejvesztett menekülése közben II Lajos király belefulladt egy vízfolyásba, a hivatalos történelmi verzió szerint egy megáradt „patakba” – hacsak nem feleségének, Habsburg Máriának a testőre gyilkolta meg, amint azt egyesek állítják. A magyar csapatok kétszeresen is a modern háború áldozatai lettek. Egyrészt, mert a lovasok felszereltsége túlságosan nehéz volt egy hosszadalmas rohamhoz, másrészt, mert Szulejmán tüzérsége döntötte el a csata végkimenetelét, amely olyannyira bizonytalan volt az utolsó pillanatig, hogy maga a szultán is megsérült. Tévedés lenne azonban azt hinni, hogy II Lajos egyszerűen csak hősködésből indított rohamot, a magyar hódítók módján, akik nem féltek megtámadni egy velük szemben jelentős számbeli fölényben lévő hadsereget sem. Nem, valójában a magyarok maguk

is megosztottak voltak, különösen az Európát akkoriban megosztó nagy konfliktussal, az I. Ferenc és V Károly közötti háborúval szembeni politika kapcsán. Persze 1518-ban I. Ferenc megbízást adott Prégent de Bidoux-nak és Chanoy-nak, hogy menjenek el Rhodoszra, „kémleljék ki a törökök dolgait, és indítsanak ellenük háborút, minél több kárt és gondot okozva nekik” (Uo., 63 old) 1526-ban azonban I Ferenc szövetséget kötött a pápával, Velencével és Angliával a Habsburgok ellen (Histoire de la Hongrie des origines a nos jours, szerk. Pamlényi Ervin, Budapest 1974, 142 old), amely valamiképpen zöld fényt adott a szultánnak a Kárpát-medence meghódítására a Bécs elleni felvonulása előtt. Ennek következtében Magyarországot felosztották, és hosszú ideig polgárháborúk színterévé vált. A konfliktus előbb Szapolyait állította a Habsburgokkal és zsoldosaikkal szembe, és röviddel a törökök kivonulása után

Magyarországnak két királya volt: Szapolyai és I. Habsburg Ferdinánd. Az előbbi I Ferenccel szövetkezett és a szultán védelme alá helyezte magát. A következő évtizedekben kiontott vér nagy része a polgárháborúk eredménye volt Előbb kettő, majd 1541-ben három részre szakadt Magyarország, és 150 évig így is maradt (Uo., 148 old) A mohácsi csata, majd pedig az oszmán megszállás időszakában Konstantinápoly a judaizmus világfővárosának számított. E tekintetben elég, ha tekintetbe vesszük az arles-i zsidók konstantinápolyi hittestvéreiknek címzett 1489-es levelét, hogy erről meggyőződhessünk. Két változata is ismert ennek a szövegnek, egyiket az arles-i zsidók írták volna, másikat pedig az éppen marannussá váló – vagyis hivatalosan katolicizáló, titokban azonban őseik hitén maradó – spanyolországi zsidók. Így 1489-ben az arles-i zsidók a konstantinápolyi bölcsekhez fordultak tanácsért, mert XI. Lajos francia

király elrendelte a kereszténységre való áttérést elutasító zsidók kiűzetését országából. Az arles-iak ellenségességét a „hitszegő zsidók” iránt csak növelte, hogy ez utóbbiak „uzsorára adtak pénzt a lakosoknak”. A helyi hatóságok „nagy nehezen tudták megakadályozni, hogy az összes zsidót ne hajigálják bele a Rhone folyóba”. Éppen ezért Károly király 1453-as rendeletével (ismét) kiűzte „ezt az átkozott fajt” a területéről. Nem csoda, hogy a Spanyolországból és Franciaországból kiűzött európai zsidók magukévá tették az oszmán birodalom ügyét Nagy Szulejmán uralkodása alatt. Amikor azután 1523 júniusában a janicsárok felprédálták a nagyvezírré kinevezett Ibrahim és több főfunkcionárius palotáját, valamint az isztambuli zsidó negyedet, Szulejmán lefejeztette a felkelés főkolomposait (André Clot, id. mű, 74 és 79 old) Egyébként nem teljesen kizárt, hogy Ibrahim nagyvezír zsidó volt, de

nem fontos. A török megszállás alatt Budán, Magyarország akkori fővárosában jelentős zsidó lakosság élt, amelynek leghíresebb képviselője Szerencsés János főkincstárnok volt. Az 1543-as magyarországi oszmán expedíció idején I Ferenc tüzérséget küldött Szulejmánnak, miközben „az ágyútalpakat a Spanyolországból bevándorolt marannusok vitték be Törökországba” (Uo., 69 old) Ily módon a kör bezárult. Noha a marannusok és a zsidók együttese által az oszmán birodalomnak nyújtott támogatás másodlagosnak tűnhet az I. Ferenc és V Károly közötti gigászi harchoz képest, de mégis valóságos. És tudjuk, hogy a nagy történelmi események néha kis dolgokon múlnak (Alain Guionnet, Révision, 1990. szeptember)