Középiskola > Műelemzések > A költői reményvesztés feltárása Vörösmarty Mihály Az emberek című költeményében

Kérlek válassz a lenyíló mezőből:
A költői reményvesztés feltárása Vörösmarty Mihály Az emberek című költeményében

A remény keresése és elvesztése, majd a reményvesztés után az irracionális remény utáni puszta vágyakozás Vörösmarty Mihály költészetében meghatározó jelentősséggel bíró, alapvető téma - legyen szó akár személyes sorsról, akár nemzeti létről, akár az emberiség jövőjéről. Ezen hármast a romantikus felfogás hagyományosan egységben tekinti (ahogyan az egyén kötelessége küzdeni nemzetéért, az emberiség jövőjéért, s ahogyan a nemzetek boldogulása eredményezi majdan a közös boldogságot, úgy az emberiség, a nemzet kudarca az egyénre is végzetes hatást gyakorol), s ez - Kölcsey után - Vörösmartyra is különösen igaz. Már a Csongor és Tünde boldogságkeresése is összekapcsolja az egyéni és a társadalmi-közösségi lét értelmét, illetve értelmetlenségét, de ekkor még megjelenhet a szerelem, mint az egyetlen lehetséges kiút.

A Perczel Etelkához fűződő első nagy szerelem kudarca köztudottan mély nyomokat hagyott a költőben. Csajághy Laurával kötött házasságának ambivalens érzelmi hullámairól gyönyörűen vallanak többek között a Laurához és A Merengőhöz című versei. A szegénység és a betegség egy élet tragédiája: a magyar irodalom történetében elsőként ugyan, de csak igen-igen szűkösen tud megélni a költői pályából; és a várva-várt házasság sem hozhat igazi boldogságot és megnyugvást, hiszen abba már magával viszi betegségének tudatát. ("Nagy feladás vár rád: fiatal szívednek erényét / Tenni napúl megtört életem árnya fölé." - írja Nem fáradsz-e című epigrammájában 1845-ben.)

A romantikus történelemszemlélet célelvű optimizmusa és a francia felvilágosodás korában megfogalmazódott "Szabadság, egyenlőség, testvériség" hármas eszménye dominál - többek között - Vörösmarty Szózat (1836), A Guttenberg-albumba (1839), és a Gondolatok a könyvtárban (1844) című verseiben. Azt azonban fontos észrevenni, hogy már ezen művekben is erőteljesen fogalmazódnak meg a költő kétségei. Azok a kétségek, melyek Az emberek történelmi tablójában majd már kétségbevonhatatlan bizonyosságként jelzik a kudarcot mind a nemzet, mind az emberiség - másképp fogalmazva: a felvilágosodás eszményeinek teljesülése - szempontjából.

Hogy a magyar nemzet felemelkedésének zálogát jelentő reformküzdelmek lendületének újabb és újabb meg-megakadására milyen érzékenyen reagált Vörösmarty, arra talán a Szózat a legjellemzőbb példa: a reformországgyűlés 1836-os feloszlatásának élményének, az érzelmi mélypontnak pillanatában csak a biztatás, a tartásra való felszólítás hangján szólalhat meg a nemzetéért teljes szívvel aggódó művész. Az emberek konkrét történelmi ihletőjeként említhető galíciai események elementáris erejű elkeseredés váltanak ki a költőből: a második szakasz "meséjét" tanmeseként értelmezve (fenntartva természetesen, hogy ez csupán egy értelmezési lehetőség a többi közül, s ráadásul a leginkább primer) megállapítható, hogy - s ezt a "hallátok" szó is jelzi - a költő az ottani történtek példaértékű mivoltára figyelmeztet. A jobbágyság érdekeinek felismerése, tudatosítása, elfogadása és érvényesítése feltétele a nemzeti szabadság elérésének. A különböző társadalmi rétegek érdekeinek egyesítése az egyik üzenet, a másik pedig az aggódás: a hősiesen, jó célért küzdő népek bukása, mint fenyegető lehetőség felveti a kérdést: mit hoz a jövő a magyarság, illetve az emberiség számára. De nem csak a szabadság, hanem a fent említett hármas eszmény másik két tagja is megkérdőjeleződik: ezt jelzi A Guttenberg-albumba című vers egy feltételes mondata is: "Majd ha baromból s ördögből a népzsaroló dús / S a nyomorú pórnép emberiségre javul". Vagyis a gazdagok részvétlensége, és a szegények durvasága egyaránt kétségessé teszi az egyenlőség és a testvériség beteljesülését.

Fontos kérdések merülnek fel ezen a ponton. Vajon valóban csupán arról van szó, hogy a kisiklott emberi sors és a kétségessé váló nemzeti kibontakozás kettős kudarcélménye ihleti, "Csalódás ujja" (Késő vágy) szövi ezt az egész emberiséget kíméletlenül kritizáló műalkotást? Vajon Vörösmarty költői pályáján minden előzmény nélküli, az életmű egészéből kilógó versről lenne szó? Vajon igaz-e, hogy a kezdődő őrület szavai szólalnak meg Az emberekben? Mindezen kérdések pontos megválaszolásának segítségével rajzolhatunk teljes képet erről a nagyívű, felkavaró erejű versről. Mindehhez azonban természetesen szükségeltetik a szöveg beható és átfogó vizsgálata.

Az általánosító cím segítségével a szerző eltávolítja magától a vers témáját, s így időhöz, korhoz csak lazán kötődő, általános érvényű üzenetet fogalmaz meg. A patetikus felütés csendet parancsolva ("Hallgassatok, ne szóljon a dal / Most a világ beszél") és az elemek emberfeletti és mégis emberi erejére hivatkozva ( a zápor és a szél metaforája) kozmikus megszólalást jelez, és kivételes szuggesztív hatással ragadja meg a figyelmet. A refrén és a szakaszok megszámozása egyaránt bizonyítja, hogy az önálló egységként is értelmezhető strófák mind-mind egy tétel bizonyítékai, egy összefüggő érvelés láncszemei. A tétel pedig emlékeztethet bennünket Voltaire Candide-jának ihlető alapgondolatára, miszerint az emberiség története tulajdonképpen nem más, mint bűncselekmények sorozata. A szakaszok egymással látszólag csak távoli kapcsolatban álló képeket, témákat villantatnak fel, alapvető mondanivalójukat és a műalkotáson belül elfoglalt szerepüket tekintve emlékeztetnek Madách Az ember tragédiája című művének színeire - azzal a nem elhanyagolható különbséggel, hogy itt a tézis-antitézis harcot nem követi az ellentétekben való feloldódás, a szintézis megjelenése, itt "nincsen remény", nincsen kiút. A refrén kiemelkedően fontos versformáló ereje Arany János Az örök zsidó című művéhez hasonlatos, ám itt a strófák jelentését felerősítő, a művészi következtetés jogosságát kétségbevonhatatlanná tévő hatással bírnak ezek a szavak.

A második strófa primer értelmezéséről esett már szó, ennél azonban valószínűleg sokkalta fontosabb ezen szerkezeti egység mögöttes tartalmának vizsgálata. Az emberiség ősi meséjét meséli a költő, s itt az atyák vétke az Ószövetségben leírt eredendő bűnt, bűnöket jelenti. A költeményt időbeli előrehaladás jellemzi, s az az őskáoszban elkövetett ősbűnök egyenes következményeként jeleníti meg a megszületésekor észlelt állapotokat. Az ember életét szabályozó Törvény gonosz, a technológia fejlődése (melyet a pusztító vas képével jelenít meg a költő) önpusztítóvá válik. Csupa-csupa pesszimista, mélységes kiábrándultságról árulkodó gondolat. Vörösmarty a romantika művészetére oly annyira jellemző végletességgel számol le a fejlődésbe vetett hittel, a történelmi optimizmus szülte illúziókkal. A művész mély depressziója néhol keserű cinizmust eredményez: "És hosszu béke van s az ember / Rémítő szapora, / Talán hogy a dögvésznek egyszer / Dicsőbb legyen tora".

Az ember eredendően rosszindulatú, önző és irígy; nyughatatlansága és soha-meg-nem-elégedése itt nem értéket jelent ("Neki a föld még sírnak is kemény"). Az alkotás és a termelés sem a fejlődés motorjaként, sokkal inkább minden bajok egyik forrásaként szerepel ebben a gondolatrendszerben. Éppen a legfontosabb emberi adottságok (ész, akarat), az embert az állatok közül kiemelő tulajdonságok juttatják vissza az embert az állatok szintjére, sőt jóval az alá. S ebben az apokaliptikus vízióban az élő világ egyetlen eleven organizmusként szenved: "Az ember fáj a földnek." Mintha egy ezerszer megszenvedett, cáfolhatatlan (a történelem által igazolt), és megváltoztathatatlan igazságot, ítéletet mondana ki: az ember bukásra ítéltetett, ráadásul saját hibájából, saját bűneinek következményeként. Kölcsey Vanitatum vanitas című verse rémlik fel bennünk; már minden egyre megy. A vágyott állapot csak - Tóth Árpád szavaival - az "ember utáni csend" lehet(ne).

Kölcsey említett verse a szokott vád miatt is érdekes: pillanatnyi kiábrándultság szülte a világ egészével leszámoló verset? (Érdemes hát visszatérni a tételünkben korábban megfogalmazott kérdésekre, és válaszolni azokra.) Az emberek gondolati szerkezete és költői eszköztára koherensen, szervesen illeszkedik Vörösmarty alkotásai közé. A törvény előtti egyenlőség áhítása, a szociális igazságosság, a szolidaritás gondolata (melyet a magyar költészet egy másik "cigánya" - Babits, a siralomházban - így fogalmaz meg: "testvérem van millió") korábban is meghatározó témája volt szerzőnknek. Az egymást kizáró, antagonisztikus ellentétek ("őrült sár" - "istenarcú lény"), a merész metaforák, a távoli asszociációk ("Az emberfaj sárkányfogvetemény"), a kivételes intenzitás, az ünnepélyes, patetikus hangnem általában jellemzőek Vörösmarty Mihály kötészetére.

Az emberek ellentétei nem csupán egy őrült elme szüleményei, hanem a világ ellentétei; a korábbi eszmények és az azok megvalósulása közötti szakadékot hivatottak ábrázolni. Ha összevetjük Az embereket a korábban írt A Guttenberg-albumba, vagy a később született A vén cigány című verssel - és itt természetesen még sorolhatnánk a címeket -, árulkodó téma- és motívumpárhuzamokra lehetünk figyelmesek. A testvériséggel szemben a testvérgyűlölés, az "áldozni tudó" szívvel szemben az ész és a rossz akarat istentelen frigye áll, az emberiségre javulás illúziójának elvetését pedig a következő sorok jelzik: "S midőn azt hinnők, hogy tanúl, / Nagyobb bűnt forral álnokúl". (Az ember eredendő jóságának jellegzetes felvilágosult gondolatát tehát egy már-már a XX. század költészetét idéző pesszimizmus váltja fel: az ember születésekor menthetetlenül gonosz , és ezért megválthatatlan. Ahogy József Attila írja Világosítsd föl! című versében: "nézz a furfangos csecsemőre: / bömböl, hogy szánassa magát, / de míg mosolyog az emlőre, / növeszti körmét és fogát.") A vén cigányban fellelhető ezen mindezen keserűség fokozódása; a szélből és a záporból zivatar lesz, és bűneink ősi mivolta újra előtérbe kerül: "A lázadt ember vad keserveit, / Gyilkos testvér botja zuhanását" továbbra is hallani véli a költő.

Az emberek strófái tehát az átélt és értelmezett történelem képeit - lényegében a történelem esszenciáját - villantják fel egy egzaltáltan, de mindenképpen hibátlan logikával gondolkodó intellektus szűrőjén keresztül. Vörösmarty sokszor tárgyalt őrülete - melynek betetőződésének egyik fő kiváltó oka az 1848-49-es szabadságharc bukása volt - nem eredményezte a költő kifejezőeszköz-tárának beszűkülését, sőt. Ekkor "képzelete még hatalmasabb, korlátlanabb, démonibb, mint volt. A lelki betegség, amely elemészti, ugyanakkor felszabadítja a ráció minden korlátja alól, és mint az elborult elméjű Hölderlin, neki is sikerülnek sorok, sőt költemények, amelyeket nem is értünk talán egészen, de érezzük bennük a megközelíthetetlen távolok borzongását: Előszó, Az emberek, A vén cigány." - írja Szerb Antal. A költői fantázia néhol követhetetlen távlatokban szárnyal, de mindez úgy történik, hogy versek egész folyamát szövi át egy önmagából újraépülő és önmagába vissza-visszatérő motívumháló.Vörösmarty minden különösebb öndefínicó nélkül vált ízig-vérig romantikus költővé: jósolt, követendő utakat jelölt ki és lelkileg együtt halt hazájával ("Mi a világ nekem, ha nincs hazám?" - kérdi 1849 októberében Emlékkönyvbe című művében). A magyar költészet egyik egészen kivételes nyelv- és képteremtő zsenije Ő, kinek műveiben az értelem és az érzelem páratlan egységet alkot.

"Setét eszmék borítják eszemet. / Szivemben istenkáromlás lakik. / Kivánságom: vesszen ki a világ / S e földi nép a legvégső fajig." Így szól az Emlékkönyvbe megrendítő vallomása. De: "Koldulni járnék (...) remény-hitért" - tudatja velünk a költő, vergődve a romantika végletei, a remény és keserű kiábrándulás között. S nekünk is csak a remény marad: hinni abban, hogy talán mégsem olyanok vagyunk mi, mint Az emberek emberei, és hinni abban, hogy lesznek még olyan "őrültjeink", mint Vörösmarty Mihály, akinek őrületéről bizton állítható, hogy esetében "az őrült ágyán bölcs fej álmodik".