Középiskola > Műelemzések > Radnóti Miklós Negyedik ecloga című művének elemzése

Kutatjuk a COVID oktatásra gyakorolt hatásait.
Kérlek töltsd ki kérdőívünket, csak 5 perc!
Kérlek válassz a lenyíló mezőből:
Radnóti Miklós 1938-ban a Pásztori Magyar Vergilius című kötet egyik fordítójaként lefordította Vergilius kilencedik eclogáját. A polgárháborúk alatt született latin vers világában Radnóti saját helyzetére ismert rá, s ekkor fogant meg benne további eklogák írásának szándéka.

Azonban a költő ebben a versében már nem alkalmazta a pásztori műfaj kellékeit, a párbeszédes formát a Költő és a Hang dialógusa, valójában az alkotó személyiség belső vitája alakította ki. Amíg a múlttal, a jelennel és a jövővel leszámolt költőé a főszerep a versben, addig a lelki és fizikai gyötrelmek felett álló töretlen erejű Hang mintegy kiegészítő szerepet tölt be. E belső én lényegében a költő szenvedélyes hivatástudatának jelképe, amely uralkodik felette egészen halála pillanatáig.

A dialógus témája a költő egyéni élettörténete, pontosabban az a kérdés, hogy mi értelme volt a költő eddigi életének, ha ennyi szenvedést kellett tapasztalnia. Az első sorok születésének körülményeire utalnak: születésekor elvesztette édesanyját és ikertestvérét. Ennek kapcsán jelenik meg az a fájdalmas önvád, amely egész életén át szüntelenül végigkíséri. A költő hangja zaklatott, panaszos. A fizikai lét születése óta tehernek, nyűgnek tűnik. Az első négy sor fölfelé ívelő, szaggatott, rövid mondatokból áll. Majd a hang lezuhan, keserű és fájdalmas megállapítás következik:

"És megmaradtam. A fejem rég kemény.
S tüdőm erősödött csak, hogy annyit bőgtem én. "

A költőben felmerül a gondolat, hogy mi az oka annak, hogy életben maradt. Hogyan lehet az, hogy még nem adta fel a szabadság kivívásáért indított küzdelmet. A belső én, a Hang nyugodtan, józanul szólal meg, nem vádol, nem tesz szemrehányást. Mintegy csillapítva, kiugró hangsúly nélkül hivatkozik olyan érvekre, melyeket a költő zaklatott belső állapotában most nem lát. Ilyen érv, hogy a költőt egész életén át betegségek kísérték, ott lebegett a halál a feje felett, mégsem sikerült őt magával ragadnia. Ezt a képzetet erősíti a versben megjelenő tó is, amely a halál közelségének jelképe.

Azonban a csillapítás mit sem használt. Egész életének fájdalma tükröződik a dialóg utolsó mondatában. A költő zaklatottsága továbbra sem szűnt meg, a sorok továbbra is felfelé ívelnek. Mindegy vágy egyetlen mondatba, az akkori élet igazi értelmébe sűrűsödik:

"Szabad szerettem volna lenni mindig…"

A szabadság keresése során a költőt annyi veszély övezte, hogy az életben maradásának egyetlen magyarázata egy őrangyal védelmének jelenléte. Az őrangyalokat többes számban említi, amelyből kiviláglik, hogy - szerinte - több védelmezőre volt szükség ahhoz, hogy életben maradhasson.

A belső én, a Hang törés nélkül sorolja fel az elmúlt élet csodálatos pillanatait, s ugyanígy vigasztalásképpen hozza fel a költői képzelet határtalanságát is.

A költő válasza fájdalommal teli: mindez a rabság jelenéből nézve már a múlté, a rég elvesztett szabadság már csak egy emlék maradt számára, amely életének legsúlyosabb pillanataiban reményként, mentsvárként szolgálhat a számára. A kétségbeesés azonban minderre már nem akar emlékezni. Az imént megtagadott pillanatok újra kirajzolódnak szemei előtt. Olyan új világra szeretne születni, ahol a természet értékei ugyanilyen szépek, de életét nem kíséri ennyi szenvedés, mint itt.

Az újjászületés képzete után a halálközelség sejtető képei következnek, s a vers mondatainak hangzása mind közelebb hozzák, mind bizonyosabbá teszik a végzetet. Ez a fölkorbácsolt állapot azonban nem egyszerű halálsejtelmet sugall. A halálban látja a megoldást, mert csak abban véli már megtalálni a mindent feloldó szabadságot. E halálsejtelem hangja nem titokzatos, hanem az előbbi hanghoz képest mintha nyugalom áradna belőle:

"Még csönd van, csönd, de már a vihar lehell,
érett gyümölcsök ingnak az ágakon. "

A költő mondandójának középső részének egymásba folyó sorai, s lágy hangja mintegy emelkedetté teszi, megszépíti a halált. A megérett, lehulló, s a szél által elsodort gyümölcs és a "hullámzó idő" által elsodort költő képi párhuzama az elmúlást a természettel való azonosulással teszi hasonlóvá. A költő szinte saját magát hajszolja az utolsó kapaszkodóra, amely a fizikai megsemmisülés, a költő szerint az egyetlen olyan megoldás, amely feloldja majd evilági kötelezettségei alól. A túlvilágba vetett hite végre elkergeti magányosságát, s úgy érzi, a halállal azonosulva végre szabad lehet.

Szabad leszek, a föld feloldoz,
S az összetört világ a föld felett
Lassan lobog. Az írótáblák elrepedtek,
Szállj fel, te súlyos szárnyú képzelet!

A belső én hangja nem vigasztal, nem oldja fel a szorongást. Sejtelmeit inkább megpecsételi. Hátralévő életének útját, egyetlen kötelességét izzó betűkkel jelöli ki. A belső én, aki eddig megőrizte higgadtságát, érvei megszűnésével lángolóvá, parancsolóvá válik.

"De haragod füstje még szálljon az égig,
S az égre írj, ha minden összetört!"

Kettejük dialógusából Radnóti Miklós eszméletének nyugtalan drámája bontakozott ki, amely a csüggedés és az elszántság küzdelmét mutatta, és ebből a belső küzdelemből alakította ki a költő az ellenállás erejét.