Irodalom | Tanulmányok, esszék » Fábián Zoltán - Radnóti Miklós Negyedik ecloga című művének elemzése

Radnóti Miklós: Negyedik ecloga KÖLTŐ Kérdeztél volna csak magzat koromban Ó, tudtam, tudtam én! Üvöltöttem, nem kell a világ! goromba! tompán csap rám a sötét és vág engem a fény! És megmaradtam. A fejem rég kemény S tüdőm erősödött csak, hogy annyit bőgtem én. A HANG S a vörheny és a kanyaró vörös hullámai mind partradobtak. Egyszer el akart nyelni, - aztán kiköpött a tó. Mit gondolsz, miért vett mégis karjára az idő? S a szív, a máj, a szárnyas két tüdő, a lucskos és rejtelmes gépezet hogy szolgál ó miért? s a rettentő virág nem nyílik még húsodban tán a rák. KÖLTŐ Születtem. Tiltakoztam S mégis itt vagyok Felnőttem. S kérdezted: miért? hát nem tudom Szabad szerettem volna lenni mindig s őrök kísértek végig az uton. A HANG Jártál szellőtől fényes csúcsokon, s láttál, ha este jött, a hegyre töppedt bokrok közt térdepelni egy egy jámbor őz - sutát; láttál napfényben álló fatörzsön

gyantacsöppet, s mezítlen ifju asszonyt folyóból partra lépni s egyszer kezedre szállt egy nagy szarvasbogár KÖLTŐ Rabságból ezt se látni már, Hegy lettem volna, vagy növény, madár vigasztaló, pillangó gondolat, tünő istenkedés. Segíts szabadság, ó hadd leljem meg végre honnomat! A csúcsot ujra, erdőt, asszonyt és bokrokat, a lélek szélben égő szárnyait! És megszületni ujra új világra, mikor arany gőzök közül vakít s új hajnalokra kél a nap világa. Még csönd van, csönd, de már a vihar lehell, érett gyümölcsök ingnak az ágakon. A lepkét könnyű szél sodorja, száll. A fák között már fuvall a halál. És már tudom, halálra érek én is, emelt, s leejt a hullámzó idő; rab voltam és magányom lassan növekszik, mint a hold karéja nő. Szabad leszek, a föld feloldoz, s az összetört világ a föld felett lassan lobog. Az írótáblák elrepedtek Szállj fel, te súlyos szárnyu képzelet! A HANG Ring a gyümölcs,

lehull, ha megérik; elnyugtat majd a mély, emlékkel teli föld. De haragod füstje még szálljon az égig, s az égre írj, ha minden összetört! Elemzés Radnóti Miklós 1938-ban a Pásztori Magyar Vergilius című kötet egyik fordítójaként lefordította Vergilius kilencedik eclogáját. A polgárháborúk alatt született latin vers világában Radnóti saját helyzetére ismert rá, s ekkor fogant meg benne további eklogák írásának szándéka. Azonban a költő ebben a versében már nem alkalmazta a pásztori műfaj kellékeit, a párbeszédes formát a Költő és a Hang dialógusa, valójában az alkotó személyiség belső vitája alakította ki. Amíg a múlttal, a jelennel és a jövővel leszámolt költőé a főszerep a versben, addig a lelki és fizikai gyötrelmek felett álló töretlen erejű Hang mintegy kiegészítő szerepet tölt be. E belső én lényegében a költő szenvedélyes hivatástudatának jelképe, amely uralkodik felette egészen

halála pillanatáig. A dialógus témája a költő egyéni élettörténete, pontosabban az a kérdés, hogy mi értelme volt a költő eddigi életének, ha ennyi szenvedést kellett tapasztalnia. Az első sorok születésének körülményeire utalnak: születésekor elvesztette édesanyját és ikertestvérét. Ennek kapcsán jelenik meg az a fájdalmas önvád, amely egész életén át szüntelenül végigkíséri. A költő hangja zaklatott, panaszos. A fizikai lét születése óta tehernek, nyűgnek tűnik Az első négy sor fölfelé ívelő, szaggatott, rövid mondatokból áll. Majd a hang lezuhan, keserű és fájdalmas megállapítás következik: "És megmaradtam. A fejem rég kemény S tüdőm erősödött csak, hogy annyit bőgtem én. " A költőben felmerül a gondolat, hogy mi az oka annak, hogy életben maradt. Hogyan lehet az, hogy még nem adta fel a szabadság kivívásáért indított küzdelmet. A belső én, a Hang nyugodtan, józanul szólal meg,

nem vádol, nem tesz szemrehányást. Mintegy csillapítva, kiugró hangsúly nélkül hivatkozik olyan érvekre, melyeket a költő zaklatott belső állapotában most nem lát. Ilyen érv, hogy a költőt egész életén át betegségek kísérték, ott lebegett a halál a feje felett, mégsem sikerült őt magával ragadnia. Ezt a képzetet erősíti a versben megjelenő tó is, amely a halál közelségének jelképe. Azonban a csillapítás mit sem használt. Egész életének fájdalma tükröződik a dialóg utolsó mondatában. A költő zaklatottsága továbbra sem szűnt meg, a sorok továbbra is felfelé ívelnek Mindegy vágy egyetlen mondatba, az akkori élet igazi értelmébe sűrűsödik: "Szabad szerettem volna lenni mindig" A szabadság keresése során a költőt annyi veszély övezte, hogy az életben maradásának egyetlen magyarázata egy őrangyal védelmének jelenléte. Az őrangyalokat többes számban említi, amelyből kiviláglik, hogy - szerinte

- több védelmezőre volt szükség ahhoz, hogy életben maradhasson. A belső én, a Hang törés nélkül sorolja fel az elmúlt élet csodálatos pillanatait, s ugyanígy vigasztalásképpen hozza fel a költői képzelet határtalanságát is. A költő válasza fájdalommal teli: mindez a rabság jelenéből nézve már a múlté, a rég elvesztett szabadság már csak egy emlék maradt számára, amely életének legsúlyosabb pillanataiban reményként, mentsvárként szolgálhat a számára. A kétségbeesés azonban minderre már nem akar emlékezni. Az imént megtagadott pillanatok újra kirajzolódnak szemei előtt Olyan új világra szeretne születni, ahol a természet értékei ugyanilyen szépek, de életét nem kíséri ennyi szenvedés, mint itt. Az újjászületés képzete után a halálközelség sejtető képei következnek, s a vers mondatainak hangzása mind közelebb hozzák, mind bizonyosabbá teszik a v égzetet. Ez a fölkorbácsolt állapot azonban nem

egyszerű halálsejtelmet sugall. A halálban látja a megoldást, mert csak abban véli már megtalálni a mindent feloldó szabadságot. E halálsejtelem hangja nem titokzatos, hanem az előbbi hanghoz képest mintha nyugalom áradna belőle: "Még csönd van, csönd, de már a vihar lehell, érett gyümölcsök ingnak az ágakon. " A költő mondandójának középső részének egymásba folyó sorai, s lágy hangja mintegy emelkedetté teszi, megszépíti a halált. A megérett, lehulló, s a szél által elsodort gyümölcs és a "hullámzó idő" által elsodort költő képi párhuzama az elmúlást a természettel való azonosulással teszi hasonlóvá. A költő szinte saját magát hajszolja az utolsó kapaszkodóra, amely a fizikai megsemmisülés, a költő szerint az egyetlen olyan megoldás, amely feloldja majd evilági kötelezettségei alól. A túlvilágba vetett hite végre elkergeti magányosságát, s úgy érzi, a halállal azonosulva

végre szabad lehet. Szabad leszek, a föld feloldoz, S az összetört világ a föld felett Lassan lobog. Az írótáblák elrepedtek, Szállj fel, te súlyos szárnyú képzelet! A belső én hangja nem vigasztal, nem oldja fel a szorongást. Sejtelmeit inkább megpecsételi Hátralévő életének útját, egyetlen kötelességét izzó betűkkel jelöli ki. A belső én, aki eddig megőrizte higgadtságát, érvei megszűnésével lángolóvá, parancsolóvá válik. "De haragod füstje még szálljon az égig, S az égre írj, ha minden összetört!" Kettejük dialógusából Radnóti Miklós eszméletének nyugtalan drámája bontakozott ki, amely a csüggedés és az elszántság küzdelmét mutatta, és ebből a belső küzdelemből alakította ki a költő az ellenállás erejét