Középiskola > Műelemzések > Janus Pannonius - A roskadozó gyümölcsfa c. művének elemzése

A verset Janus Pannonius írta 1468-ban, latinul. A magyar cím a fordítótól származik. Petőfi előtt ő volt a egyetlen olyan magyar költő, akit elismert az akkori Európa. Gazdag nagybátyja nevelte, tanítatta. Olaszországban járt egyetemre, ahol általában erotikus tartalmú, csipkelődő verseket írt. 1458-ban tért vissza hazájába és Mátyás király udvarában lett kancellár. Azonban ott nem érezte magát jól, visszavágyott a műveltebb Itáliába. Ekkor írta meg ezt a verset.

A költő az első szerkezeti egységben (1-12. sor) saját baját mondja el egyes szám első személyben. Irigykedve tekint társai szörnyű sorsára. Önmagát egy gyümölcsfához hasonlítja, melyen annyi a termés, hogy letöri ágait. Ezzel a metaforával utal saját költői gazdagságára. Vágyakozva tekint a lehetséges jelenre, ahol nem lenne költő, hanem teljesen "ép", mert nem kísérti a meg-nem értettség szelleme. Megkérdőjelezi saját művészetét, mely nem lel Magyarországon értő fülekre. Ezért villantja fel halálának gondolatát is.

A második szerkezeti egységben (13-22. sor) a problémáját Agamemnon feleségének sorsához és az anya-gyermek kapcsolathoz hasonlítja. Elgondolkozik rajta, hogy érdemes-e neki egyáltalán verset írnia Magyarországon. A költő "a természet szent jogán" az életet érti. Felfogása szerint új "dolog" születése - legyen az költemény, gyümölcs vagy gyermek - feltétlenül az "alkotó" halálához vezet. Márpedig, ha az élet szent jogát tartjuk mindenek előtt, akkor az új "dolog" megjelenése jogtalan és bűnös. E mellett áll ki Janus Pannonius is. Később, még ebben a szakaszban ismét egy jobb lehetséges jelen után áhítozik, melyben még kibontakozása előtt hagyta volna abba az írást.

A harmadik részben (23-30. sor) a költő a fa nevében irigykedik egy platánra, amely kézzelfogható segítséget nem tud nyújtani az embereknek, majd figyelmezteti társait, a többi fát. Ebben a figyelmeztetésben átadja élettapasztalatait, tanácsait és egyben megfogalmaz egy új életcélt is.

A negyedik szerkezeti egységben (31-38. sor) a költő a fa nevében szól az ember(ek)hez. Ez a befejezés fáradt, lemondó: annak a költőnek a szava, aki már nem hisz igazán a költészet erejében, akinek megrendült a hivatástudata. Az emberektől vár támogatást mint fa, mint költő. Az utolsó két sor egy fontos tanáccsal zárja a verset: úgy könnyíthetünk saját terhünkön, ha másokon segítünk.

Janus Pannonius a versét elégiaként írta. Mint ókori társai, a humanista költő is a személyesebb, lírai élmények kifejezésére használta ezt a műfajt. Megtartja az eredeti disztichon formát és a szomorú hangulatot. Ez a vers költői önvallomás. A gyümölcsétől duzzadó, roskadozó fa a költő allegorikus, metaforikus megjelenítése. Rendkívül burkoltan fejezi ki, hogy környezete nem méltányolja költői tevékenységét. Életművének értelmetlenségét a görög mitológiából vett hasonlattal írja le. Természetből vett képekkel mondja el a költő azt a vágyat, hogy jobb lenne terméketlennek lenni, hiszen az emberek nem tarják többre - meg így, gyümölcstől roskadozón sem - mint a csak árnyékot adó platánt. Szomorú kifejezése ez annak, hogy egy szürke átlagembernek talán jobb a sorsa, mint egy költőnek, mivel nem gyötri a meg-nem értettség kínja.

A költőre nagy hatással voltak a görög tanok, legfőképpen a platonista lélekvándorlás. Ezzel magyarázható, hogy a költő soha nem 'ön', hanem egy másik 'én'-ből beszél. A vers nagyon hasonlít az Egy dunántúli mandulafáról című versre, alapja talán Ovidius: Diófa című alkotása lehetett. Ez a vers Janus Pannanius utolsó költeményeinek egyike.