Középiskola > Műelemzések > Arany János lírája

Bár Arany János (1817-1882) inkább epikus műveit vallotta életútjának, elsősorban lírai költő. Költészetére jellemző a tárgyasítás. A verseiben megjelenő alapvető életérzés a keserű kiábrándultság, reménytelenség, rezignáció, bezártság, kirekesztettség. A tűnődő, töprengő, önvizsgáló magatartás vé-gigkíséri pályáján, gyakori a létösszegző, az önmegszólító vers. Műveit sajátos hangnem: az elégikus, illetve elégiko-ódai hangnem jellemzi. A patetikus emelkedettséggel párosul az erős fájdalom érzet, illetve az önirónia. Arany lírája az 1850-es években bontakozik ki legsokoldalúbban.

Kertben (1851)

A Kertben című mű a közöny, az emberi elidegenítés megjelenítője, egyrészt az énhez önváddal kötve, másrészt a társadalomra általánosítva fogalmazódik meg.

Az 1. vsz. egy életképi jelenetre épül, a nyugalom hordozója, a védettség, az idill megjelenítője. A „Kertészkedem mélán, nyugodtan” kezdősor a vershelyzet kijelölése. A sor megismétlődik az 5. vsz.-ban, és az utolsó vsz. is felidézi a képet, de egészen más hordozója lesz. Az utolsó 2 sor groteszk szembeállítás az életképi jelenet által felidézett harmóniával: a „magányos gerle” a kirekesztettség hordozója lesz, a halott nő képe pedig nyugtalanító hatást kelt a védettség érzetével szemben.

A 2.-4. vsz. egy újabb életképi jelenet, a szomszédban történt haláleset megjelenítése. A 4. vsz.-ban a „nehéz első betűt tanul” az anyaság szerepkörének megjelenítője. Az utolsó sorban a kisdedet verő cselédlány képe a tehetetlenség hordozója.

Az 5. vsz.-ban visszatérő első sor az erőltetett nyugalom, a közöny, az elzárkózás hordozója, a tevékenység feleslegesnek tűnik. A képhez a „fák sebei” metafora által a szív, lélek fájdalmai kapcso-lódnak. A „halotti ének” utalás a második vsz.-ra, de míg a közöny ott általánosítva fogalmazódott meg, itt az egyénhez kötődik, az én személyes jelenléte érzékelhető. Az utolsó két vsz. anaforikus kezdése, a „Közönyös a világ…” mondat egy fajta szentenciaszerű kijelentés az egész világra kiter-jesztve. Tárgyilagos, tényszerű közlés, hiányoznak az igék, nominalitás jellemzi. Ezt követi egy teljes metafora, melynek képi síkja a táncterem, fogalmi síkja pedig a világ. A táncterem képe a „sürög-forog”, „jő-megy” szókapcsolatok által a dinamizmus, a mozgalmasság érzetét idézi fel. Az utolsó vsz.-ban a hernyó hasonlat a mozgás felidézője, ezt azonban megelőzi egy híres metafora, melynek képi síkja az „önző, falékony húsdarab”, fogalmi síkja pedig az ember. A mű befejezésénél a kertész a halál képi megjelenítője lesz. A 6., 7. vsz. képei általánosító képek, melyek a közönyt általánosítva je-lenítik meg.

Letészem a lantot (1850. március 19.)

A Letészem a lantot című mű a versszaktestben és a refrénben megjelenő idő- és értékszembesí-tésre épül. A refrén az értékhiányos jelen kétségbeesését tükrözi, szembesít a versszaktestben felvilla-nó múlttal. A refrén a „lelkem ifjúsága” megszólításra épül, ami az ódai felütés jellemzője. Az oh in-dulatszó a személyesség, a zaklatottság hordozója. A „lettél”-„levél” figura etimologica kétszeresen is a múlt idő hordozója, a „levél” archaikus alakkal a fájdalom ünnepi emelkedettséggel párosul. A vers-szaktestben a jelen és a múlt közötti mozgás érvényesül. A vers felütése a cím megismétlése, a lant a költészet metonimikus hordozója (vö. a líra szó eredeti jelentése ’lant’).

A tömör kijelentő mondatok a beletörődés, az elégikus lemondás hordozói. Az ereszkedő-eső intonáció a versszaktestet tagolttá teszi. Az ismétlődő nem tagadószó a múlt és jelen ellentétét erősíti. Ez a kontraszt még intenzívebbé válik a 2. vsz.-ban: a versszaktest a múlt értéktelített világát idézi fel, míg a refrén a veszteségre mutat rá. A 3. vsz.-ban felülkerekedik a múlt, a múlt igenjei győznek a jelen tagadása felett: kirajzolódik a közösségélmény. A 4. vsz.-ban ezt egy tágabb közösség érzete váltja fel. A „dicsőség fénye” szintagmával növekszik az emelkedettség, a patetikusság. Az 5. vsz.-ban a jövőre vonatkozó tétovaság, bizonytalanság szavai jelennek meg. a „véltük”, „álmodánk”, „hittük” szavak az illúzió hordozói. A 6., 7. vsz. a jelen világának megjelenítője. A 6. vsz. kezdőszava a most időhatározó a jelen síkjának hordozója. Felerősödik a képes beszéd, a vsz. az „árva énekem” megszólításra és az ahhoz kapcsolódó metafora- és hasonlatsorra épül. A képi síkok az élettelenség, az elmúltság megjele-nítői, ezáltal a költészet ezzel azonosul. A képiséghez a „kiált” ige által akusztikai élmény is kapcso-lódik. A hiányos kérdő mondatok az elhallgatások mondatai.

A 7. vsz. kezdősorában visszatér az első sor. Ezt követik az értékvesztettséget kifejező képek, a költészet értelmetlenné vált. A „Nehéz az” mondat és a nyugodt, tényközlő kijelentő mondatok a bizo-nyosság, a beletörődés hordozói. Az E/3. személy eltávolító, tárgyiasító. A nyitókép (a fa) ereszkedő intonációval tér vissza, ez is az elégikus lemondás kifejezője. A refrén az utolsó vsz.-ban variációsan ismétlődik, eltűnt a „hová” kérdőszó bizonytalansága, felváltotta az „Oda vagy, érzem, oda vagy!” bi-zonyossága.

Lejtőn (1857)

A Lejtőn című vers létösszegző mű. A versben érték-értékhiány, hit-kétség ellentéte érzékelhető, de valójában a múlt értéke is megkérdőjelezhető, a hit értékének pedig nincs valós alapja. Versformája dalszerű, de a Letészem a lantot című vershez hasonlóan a felütés elégikus, az intonáció ereszkedő-eső.

Az 1. vsz. lassú, tagolt kijelentő mondatai, és a lassító hatású hangszimbolika felerősíti az elégikus érzetet. A vsz.-ban erőteljes képiség érvényesül, a metaforikus nyelvezet dominál. A nyitókép, az „ereszkedik lelkem árnya” metafora a lelki állapot megjelenítője. A „száll az este”, „ereszkedik” szavak által érzékelhető lefele irányuló mozgás az intonáció segítségével felerősödik. A címben szereplő lejtő, majd ezt követően az este és a felhő képe a céltalanság megjelenítői, közös bennük a visszafor-díthatatlanság. Nem tudni hová vezetnek, a kérdés ezáltal nyitva marad, ami rendkívül nyugtalanító hatást kelt. A 2. vsz.-ot a fogalmiság jellemzi. A „Boldog évek!” ódai megszólítást múlt és jelen érté-kének szembeállítása követi. A múlt sem a teljes érték hordozója, de a jelennel mindenképp szembeállítható.

A 3. vsz. hit és kétség szembeállításának megfogalmazása. A hármas pont kettétagolja az első mondatot, elsőre hit és kétség azonosításának tűnik. A lejtő motívuma visszatér a befejező képben, a visszafordíthatatlanság érzete újból felerősödik. Az éjjel vízbe gázoló ember hasonlata az ismeretlentől való félelem, a kilátástalanság, szorongás, céltalanság hordozója.