Kérlek válassz a lenyíló mezőből:
A modern kori hazai irodalomban igen tekintélyes helyet foglal el Nagy László (1925-1978), aki a II. világháború után induló nemzedék egyik legnagyobb költője volt. Irodalomkritikusok szerint „kétféle” Nagy László van: az egyik életről, halálról, fájdalomról, örömről, szerelemről s magányról éneklő, míg a másik látomások örvényében merül mélyre. Ám verseit olvasva egyetlen nagyszerű al-kotóval találkozunk, aki műveiben azonos mondandókról, hasonló szorongásokról vallott: emberi pró-bákról, pusztulásokról és megújulásokról.
Nagy László ifjúkori (és több későbbi) versein erősen érződik a népköltészet hatása: szülőföldje (Felsőiszkáz és környéke) népdalkincsét, hiedelemvilágát, folklórját használta fel kifejezésmódjában, képi világában. Életrajzi vallomásaiban megkapóan beszél gyermekkora világáról, a munkáskezű, szorgos paraszti közösségről, amelyben nevelkedett. Élményei és emlékei, amelyek egész életén vé-gigkísérték, az olvasóközönség előtt is megmutatkoznak. Verseit olvasva mi magunk is részesei lehetünk a lassanként eltűnő, természetes paraszti világnak.
Ezen élményeket közvetítik többek között a költő lovasversei is, amelyek eszmei mondanivalójuk mellett csodálatos képet festenek az ember és a természet közötti egykoron harmonikus kapcsolatról.
Különleges viszony fűzi a költőt a lovakhoz, verseiben sokszor visszatérő motívumként szere-pelnek. Világképében ez a nemes állat a modern kor, a „civilizáció” előretörését, a természet lassan elmúló szépségét, tisztaságát szimbolizálja.
Így van ez a Kiscsikó-sirató című alkotásában is, amely nagyszerű költői képek sorozatán ke-resztül tárul fel előttünk.
A vers olvasása közben az a benyomás támad az olvasóban, hogy a költő saját élményből merí-tette témáját: a gyászolt kiscsikó története Nagy László több más művében is megtalálható (Vértanú arabs kanca; Búcsúzik a lovacska).
A búcsúzó kiscsikó képét már-már mitikusnak érezzük, a költő azonosul vele: a világ, s ezzel együtt a hagyományok pusztulásától való félelmét, vízióját vetíti belé, így a mű az emberiséghez inté-zett figyelmeztetéssé válik.
A versnek három „szereplője” van: a költő – akit megszólalásai alapján gyermeknek érezhetünk –, a kiscsikó, s a barbár emberek, akiknek jelenléte, illetve jelentősége a versben távolinak tűnik. Ket-tős tragédia vetül elénk a műben: a csikó az anyját, a költő a kiscsikót veszíti el. Az idősík is kettős, az első szakaszban a múlt (simogattalak, sajnáltalak), a következőben inkább a jelen dominál (siratlak, ficánkolsz).
A mű nem leíró jellegű, Nagy László számára nem a külső történések megörökítése fontos, ha-nem hangulatának, lelkiállapotának kifejezése, amelynek kivetülése a lovacska halála. A költő szomo-rúságának kiváltója a világ, az emberek, mindazok, akik a kiscsikó anyját meggyilkolták, elásták, s akik a kicsiny állattal rosszat tettek. Szomorú a költő a XX. századi erőszakos világ, az emberi hazug-ságok, az ősi képzetek eltűnése, a természet „halála” miatt. A bánatok, a gyötrődés, a külvilág adta rossz közérzet ellen költészetében védekezik.
A fentiekben bemutatott vers a költő fiatalkori műve, egy lírai vallomás a lovakról, „akiket” az ember már évezredekkel ezelőtt megszelídített, ábrázolásaiban elsők között örökített meg, s most ki-szorítja őket a civilizáció, a modernkor vívmányai. A mű ettől az ősi társtól való akaratlan búcsú gon-dolatát fogalmazza meg az emlékek szertelen megidézésével.
A vers képsorai az érett költő világképébe építve is visszatérnek: a Búcsúzik a lovacská-ban azonban az alkotó már nem külső szemlélő, azonosul a pusztulástól félő állat rettegésével. E versben már nem pusztán a lovacska elmúlása a bánat forrása, itt már a világ pusztulásától retteg, emiatt „sír” a költő. Ami a korábbi műben csupán megfejthető képnek, egy kisgyermek panaszának tekinthető, az itt áradó képzuhatag: egy világméretűvé tágított veszélytudat szívszorító kifejezése.
A Búcsúzik a lovacska Nagy László költészetének egyik legjelentősebb darabja, sajátos világ-képének egyik nagy összegzése.
Szintén gyermekkori élményekből táplálkozik a Fehér lovam című, rövidebb lélegzetű költeménye, amely kis terjedelmében sok mondanivalót sűrít egybe. Ebben a versben nagyon közel kerü-lünk a természeti környezethez: szinte magunk előtt látjuk a porban szabadon nyargaló lovat, együtt suhanva vele arcunkon érezzük az ezüstnyárfákat hajlítgató szellőt, vagyis testközelből tapasztalhatjuk meg a szabadság érzését. Az idilli szövegkörnyezetbe azonban hirtelen belerobban a háború képe, az eget betakaró kondenz-fátyol.
A költő a természet és a gépek ellentétét foglalja bele a versbe és ebből a világból szinte menekül, lovával (amely a szabadságot jelképezi) a kiutat keresi, szabadulni akar a háborús borzalmakkal teli XX. századból.
A II. világháború szörnyű történései ihlették Nagy László Katonalovak című versét. Életem (1974) című önéletrajzi írásában is vall erről az időszakról, s a közvetlen élményekről ezzel kapcsolat-ban. Anyai nagybátyja révén közelről értesült a „hadi állapotokról”, hiszen az illető fogatosként telje-sített szolgálatot a magyar seregben. A költő így írja le emlékeit:
„Egész télen szóltak az ágyúk a Balatonnál. Németek hajtottak egy sereg csődört, azaz már he-rélteket, mert lábuk fel az ágyékig csupa vér volt.”; „Lángoló istállókból menekítettem az állatokat.”
Ezek az élmények, melyek az ember „embertelenségét” sugározzák, köszönnek vissza a vers-ben, amit olvasva saját bőrünkön érezhetjük a lovaknak (a természet gyermekeinek) szenvedését, a front erőszakos képeit mi is látjuk, fülsüketítő hangjait mi is halljuk. A költő rámutat arra, hogy aho-gyan a lovaknak, úgy az embereknek is teljesen természetellenes és elviselhetetlen az élet egy harcok-kal teli világban.
Nagy László tehetetlennek érezte magát: egészségi állapota miatt alkalmatlan volt a katonai szolgálatra, így, az állatokat gondozta fájó szívvel, megrendülten.
A vers utolsó előtti versszakában a reménytelen jelent látjuk egy megdöbbentő erejű költői lá-tomás képei segítségével: a keselyűk és csontok, s a fekete véres hó mind az elkerülhetetlennek tűnő halált idézik. Az utolsó sorokban kissé oldódik a feszültség, reménysugár jelenik meg a sorok között, s a költő lelkében, igaz csak álmai által.
E sorok is jól szemléltetik, hogy milyen sokat (szinte mindent) jelent Nagy Lászlónak a termé-szet és a természetes állapotok közelsége, mennyire vágyik arra, hogy az valósággá váljék.
A letűnt paraszti világ sarja, a költő munkásságát az a gondolati felismerés jellemzi, hogy a vál-tozás, a fejlődés törvényszerű, a hagyományos paraszti életforma elmúlása szükségszerű. Ugyanakkor az effajta változás, az elmúlás valódi ritka kincsek, közösségi és morális értékek elvesztésével és pusz-tulásával jár együtt. A ma embere tehát nem sodorta volna veszélybe saját jövőjét, ha a környezettel és az állatokkal megtartja a természetes, ősidők óta fennálló és jól működő kapcsolatot.
Felhasznált irodalom:
NAGY László, Versek és versfordítások, I., Bp., é.n. (Magvető).
TÜSKÉS Tibor, Versről versre, Bp., é.n. (Tankönyvkiadó).
Ahogy közeledik a történelem érettségi, sokan döbbennek rá, hogy nem készültek fel eléggé az esszéírás feladatra. Módszertani útmutatónkban kitérünk a történet térbeli és időbeli elhelyezésére, a források elemzésére és az eseményeket alakító tényezőkre is.
