Középiskola > Műelemzések > Vörösmarty Mihály - Gondolatok a könyvtárban és Az emberek - verselemzés

Gondolatok a könyvtárban

Vörösmarty 1844-ben, tehát még a ’48-’49-es forradalom előtt írta bölcseleti verseinek egyik legkiemelkedőbb darabját, a Gondolatok a könyvtárban című versét.

Alapvetően pesszimista mű, a lét értelmét keresi, pontosabban a tudás helyét a világban, hogy haladt-e előre a világ a tudás által?

Megteremt egy fiktív környezetet, a könyvtárat ("Országok rongya! könyvtár a neved"), mely a tudás, a tudományok tárháza, a könyvek otthona, azoké a könyveké, melyeknek nagy része a sok-sok szenvedő rongyaiból készült. Itt egy éles ellentétre hívja fel a hangsúlyt, hiszen a papír melyen elvek, ideák, a tudás maga lett rögzítve, mind-mind rongyból készült, tehát a tudást szimbolizáló könyv élesen szembe kerül a szenvedéseket szimbolizáló ronggyal.

Keresi a feltett kérdésre a választ, de legtöbbször bizonytalan, magának sem tud bizonyos választ adni.

Az első részben teljes pesszimizmussal szemléli a tudás értelmét, egyfajta kultúrpesszimizmus, a kultúra hiábavalósága jelenik meg (lásd Kölcsey Vanitatum Vanitas című művét, bár ő más úton jutott erre a következtetésre), "irtózatos hazudság mindenütt", "léha tudománytól zabáltan elhenyéljük a napot",…

A vers második szakasza ezt felülírja ("amit mondtam, fájdalom volt"), enyhíti szinte görcsösen bizonyítja, hogy van értelme a tudásnak ("mégis fáradozni kell"), a küzdelemnek, és ezek az ember egy felső, isteni szférába tudják emelni. Bábel tornyát hívja elő, de átértelmezi, nem a zűrzavar, az emberi gőg jelképe lesz, min az Ószövetségben, hanem a tudás révén emelt torony, mely az Istenhez emeli az embert.

A harmadik részbe ismét elbizonytalanodik a látszólag már egyértelműen megfogalmazott válaszban, tépelődik. Megnevez ugyan két értékkategóriát, az önmagáért ("küzdeni, és lelki tápot adni vágyainknak") és a nemzeti közösségért való küzdelmet ("előttünk egy nemzet sorsa áll"), de ezek mindössze ideiglenesek, csak bizonyos mértékig adnak értelmet, célt az emberi létnek.

Tehát a vers beszélője nem talál választ a feltett kérdésre, és egy jellegzetesen romantikus bizonytalanságot hagy végső következtetésként.

Az emberek

Vörösmarty 1846-ban írott Az emberek című verse és a Gondolatok a könyvtárban, melyek a szabadság harc bukása előtt születtek, igen jól magyarázzák, hogy a bukás után írott két legismertebb gondolati versének látásmódja nem függ össze a forradalom bukásával, mint azt sokan gondolják.

A vers beszélője az ember milyenségét, alapvonásait próbálja értelmezni, mint Kölcsey Vanitatum Vanitas című műve, de attól teljesen eltérő módon.

A vers beszélője a vers szövege szerint a világ, a Föld maga ("most a világ maga beszél"), vagy esetleg egy résztvevő, aki a Föld egész történetét látta, egy ősi, a világ egészét átfogó tudás birtokosa, aki közvetíti a Föld szavait.

Szavai által a természet megdermed, az időtlenség érzete jelenik meg, ünnepélyes hangulatot adva ezáltal. És ebben a helyzetben, ebben az időben látomásszerűen feltárul a világ egész történelme. Kimondja a világ teljes értelmetlenségét, az emberi természetnek az alapja a gonoszság, minden tettének, legyen az háború vagy béke, pusztulás a vége.

Értelmezhető szózatként a vers, hiszen beszélője irracionális, Földön túli tudást oszt meg a megszólítottakkal, magukkal az emberekkel. Ezt a beszédhelyzetet a vers újból és újból megerősíti ("hallátok a mesét",). A megszólítás szerepe mégsem a tanítás, az emberek szemének felnyitása, hiszen arra a vers beszélője szerint "Nincsen remény!". Ezt még inkább fokozva minden versszak végén megismétli, a mű zárlatában pedig kétszerezve is. Tehát a megszólítás sokkal inkább szembesítő jellegű, egyfajta büntetés jellege van.

A vers beszélője a múltból indul, és látomásszerű képekben egészen a jelenig eljut. Majd levonja a végkövetkeztetést; hogy mindennek a vége a pusztulás.

A szöveg tagolt, minden versszak egy dogma, egy teljes, lezárt egész. Hét versszakból áll (mitikus szám), ami a világ egészét, teljességét jelképezi (Isten 7 nap alatt teremtette a világot).