Ady Endre a „Nyugat-kánon” egyik kiemelkedő alkotója, a folyóirat első hiteles szerzője, annak indulásától főmunkatársa. Szemléletének meghatározó vonásai a magyar nemzeti és történelmi, valamint a kálvinista és ótestamentumi hagyományokhoz való kötődés, valamint elsősorban Nietzsche személyiség-felfogásának hatása. Költészetének – különösen a pálya első szakaszában – alapvonása a vallomásos és kijelentő hang. Költészete folytatója és lezárója a magyar utóromantikus lírának, ugyanakkor modernsége sok szállal kapcsolódik a szecesszió szimbolizmus korszerű szemléletformáihoz is. Életműve később az avantgárd (főleg az expresszionizmus) tapasztalatával is együtt halad.
Ady első jelentős pályaszakaszában (1906-1910), 1906-ban „Új versek” címmel megjelent harmadik kötete, amit a modern magyar költészet korszaknyitó köteteként tart számon az irodalmi hagyomány. A cím jelzője olvasható a lírai megszólalás sajátosságaként, újdonságaként, de a korábbi költemények meghaladásának kijelentéseként is. Az „Új versek” darabjai meghökkentően másképpen és másról szóltak, mint amihez a közönség hozzászokott. Rendkívüli hatását mutatja, hogy a magyar irodalomban először az olvasókat nem az osztotta két táborba, tetszenek-e a benne közölt versek vagy sem, hanem, hogy megértették-e őket. Az új versnyelv legfontosabb jellemzői a felfokozott képszerűség, a szecesszió, szimbolikus-allegorikus kifejezésmód és nem egyezményes nyelvi környezetbe helyezett fogalmi, valamint képi vonatkozások voltak. E versnyelvet a közönség nagy része zavarba ejtő olvasói tapasztalatnak, áttörhetetlen falnak érzékelte.
Az „Új versek” kompozíciós elveit a teljes életmű érvényesíti. Jellegzetes témái (szerelem, környezet, élet, halál, pénz) továbbosztódnak, gazdagodnak (forradalmiság, istenkeresés, kuruc versek) a későbbi kötetekben.
Az „Új verseket” Ady Lédának (Brüll Adél) ajánlja. A kötet 4 tematikus ciklusból áll: „Léda asszony zsoltárai”, „A magyar Ugaron”, „A daloló Párizs”, „Szűz ormok vándora”. Ezeket kér ars poeticus verssel fogja keretbe („Góg és Magóg fia vagyok én…”, „Új vizeken járok”).
A kötetet a „Góg és Magóg fia vagyok én…” kezdetű, dőlt betűvel is kiemelt, cím nélküli vers nyitja. Ars poeticus vers: programot ad, és egy sajátos költői magatartást állít előtérbe. Beszélője egyszerre vallja magát az ősi, Keletről hozott értékek örökösének és a Nyugatra tekintő új költészet megteremtőjének, a magyarsághoz tartozónak és az ország elmaradottsága ellen lázadónak, küldetéses embernek. A lírai én ilyesfajta megformálása hasonló a romantikus váteszköltő szerepéhez. A vers legfontosabb belső szervezőelve az ellentét. A költői én magatartását egyszerre jellemzi a lemondás, a reménytelenség és az űzöttség érzete, valamint az eltökélt dac és küzdésvágy.
Ady verseiben gyakran keveri az időmértékes és az ütemhangsúlyos ritmust. Így verseinek többségét sokan szimultán ritmusúnak fogják fel.
Szintén ars poetica a kötet záró verse, az „Új vizeken járok”. Képrendszere a francia szimbolistákat idézi. A vers kulcsszava, a hétszer előforduló „új” a nyitó költeményhez hasonlóan az eredetiséget nyilvánítja ki értékként. Ady korai költeményeinek történelmi utalásaiban a régi, az elmúlt mindig lezártnak, folytathatatlannak mutatkozik. Később azonban ez a szemlélet módosul, és a múlttól való elszakadás képzete mellett megjelenik a hagyomány folytathatóságának gondolata és poétikája is. A beszélő egyszerre ölti magára a szabadságtól megrészegült evezősnek, a Holnap hősének és a hegedősnek a szerepét (hegedősnek a középkorban a vándorszínészeket és énekmondókat nevezték, így vált a hegedű a lanthoz hasonló költészetjelképpé). A beszélő elutasít mindent, ami régi, költészetének hajtóerejét képezte, ihletforrását pedig egyszerre jelöli egy szent („Szentlélek”) és egy profán („korcsma gőze”) kifejezéssel. A hagyományosan ellentétes értékek azonban itt egyenrangúnak,felcserélhetőnek, választhatónak mutatkoznak. A vers gondolatalakzatai az élet és a költészet türelmetlen birtokbavételének vágyát egyaránt kifejezhetik. Így a versszaknyitó sorok megismétlése a 4. sorokban vagy a halmozások és az alliterációk. A rövid, felszólító, önbiztató 3. sor mind az öt strófában megismétlődik. Ez a nyomatékosítás a beszélő szorongásáról is vall, aki önmagát bátorítja („Ne félj”).
A záró vers ars poeticus jellegével Ady körkörössé is formálta a kötet szerkezetét. Ugyanakkor a jövő hangsúlyozásával meg is nyitja azt a továbbírhatóság, a következő kötetek irányába.
A kötet első ciklusa a „Léda asszony zsoltárai”. Már a ciklus címében szokatlan kifejezésekkel szembesül az olvasó. Egyrészt feltételezi, hogy a ciklus szerelmes verseket tartalmaz, hiszen a címben egy női név szerepel. Ugyanakkor különösnek tűnhet, hogy a szövegek címzettje egy asszony (férjezett nő), mint ahogy az is, hogy a versekre a Bibliából ismert és Istenhez szóló, vallásos tárgyú közösségi énekek műfaji megnevezésére utal. A szerelmet nemcsak idillinek vagy gyötrelemnek, hanem önkeresésnek, harcnak, önzésnek, hajszának, vágynak és ösztönnek is állítható.
A ciklus egyik darabja a „Héja-nász az avaron” című vers. A mű a szerelmet összetett, ellentmondásos érzésnek mutatja. Olyan rendkívüli testi és lelki dinamizmusnak, amelybe az összetartozás és az eggyé válás érzése éppen úgy belefér, mint a szerelem ütközetként, harcként, nyugtalanságként való felfogása. A szerelmi költészet metoforikájában ragadozó madár képe a „mi” és az „ők” viszonylatában is megjelenik. Ez időbeli eltolódást jelez. Vagyis a héja pár mint szimbólum nem kitüntetetten két ember sajátos kapcsolatát jelöli. Érvényességét a 2. versszak kiterjeszti minden szerelmi kapcsolatra vagy annak folyamatára, esetleg magára az életre. A vers középpontjában ennek ellenére a „mi” áll, hozzájuk kapcsolódnak a térbeli, tempóbeli és időbeli vonatkozások is. Egyre gyorsuló, majd lassuló mozgásuk („Útra keltünk. Megyünk”, „Szállunk”, „megállunk”, „lehullunk”) térben fentről lefelé tart, időben a nyárból az őszbe, vagyis az életből a halálba vagy a szerelemből a kiégésbe vezet. A szerelem és az elmúlás, ill. a kiégés a műben összekapcsolódik a sorsszerűséggel, a természet rendjével. A halál (vagy a szerelem kiégése) előtti utolsó nász felfokozott intenzitását épp ennek a tudata adhatja.
Az „Új versek” című kötet alkotói tudatossággal megalkotott, ciklusokba rendezett lírakötetként látott napvilágot. Ady ettől a kötettől kezdve fontosnak tartotta, hogy a művek keletkezésének időrendjét figyelmen kívül hagyva, verseskönyveit megszerkessze. Ügyelt arra, hogy a címadó szövegek és a kulcsversek a ciklusok kiemelt helyein kapjanak helyet. Az is megfigyelhető, hogy ettől kezdve a mitikus, a népi és a keresztény számmisztika kitüntetett jelképének megfelelően a verscímek 3 szóból állnak (a névelőket, névmásokat és határozószavakat nem mindig számítja külön szónak). A költemények nemcsak önmagukban értelmezhetőek, hanem változatos, dinamikus párbeszédbe léptethetők a ciklus, ill. a kötet más szövegeivel is. Ezáltal újabb jelentésekkel gazdagodhatnak.
Az „Új versek” kompozíciójának megalkotásában Baudelaire – „A romlás virágai” című kötetének 1861-es második kiadása szolgálhatott mintául. Ezt igazolja az ajánláson és nyitó versen kívül, hogy a záró költemény a francia szimbolista költő 1861-es kötetének utolsó darabját szövegszerűen is megidézi.
