Középiskola > Műelemzések > Babits Mihály világháborús költészete

Babits háborúellenes költészete az I.Világháború idején

Mint minden problémát, a háborúhoz való viszonyát is először bölcseleti szinten tisztázza Babits. Kant „Az örök béke” című művéhez írt tanulmányában mutat rá a háborúnak erkölcsfilozófiai szinten embertelen voltára. Azért, mert az örök béke a valóságban nem valósulhat meg, az ember, illetve az emberiség nem mondhat le ennek megvalósításáról.

Babits háborúellenes költészete kevésbé homogén, s bizonyos szempontból kevésbé jelentős, mint Adyé. Az 1914-15-ben írt verseit még a fiatal életek kiontásán érzett fájdalmas meghatottság és szomorúság hatja át (Fiatal katona, Miatyánk). A „Játszottam a kezével” című verséért felséggyalázás címen perbe fogták. Valójában azonban a költemény nem a háború ellen íródott, hanem egy ősi toposzt felhasználó szerelmes vers. Babits a betegsége idején jegyezte fel Beszélgetőfüzeteibe, hogy „politikáról nem beszéltem, de mikor szükségét éreztem megszólaltam”. Kb. 1916-tól erősödik fel és válik egyértelművé költészetében a háború-ellenesség. Kétféle magatartást is helyénvalónak tart: az egyik a kiáltás, mely túlharsogja a háború hangzavarát és a hallgatást, mely éppen némaságával tüntet az artikulálatlan hangerő ellen.

Húsvét előtt
1916.március 26-án a Nyugat zeneakadémiai matinéján Babits együtt szerepelt Adyval, Móriczcal, Ignotussal, Karinthyval, s itt olvasta föl Húsvét előtt című háborúellenes versét.
A vers műfaja rapszódia: zaklatott hangvételű lírai költemény. Rába György elemzése szerint viszont inkább dithürambosz (önkívületi állapotban előadott közösségi érvényű ének). Az emberi szó kimondásáig történő eljutás fizikai és lelki szempontból egyaránt gyötrelmes folyamatát tárja elénk a költemény.

A cím a feltámadást, a béke eljövetelének reményét kelti, ebből is látszik, hogy a költő a fel-támadást a békével azonosítja. A szabadversre emlékeztető forma, melyben az áradó belső tartalmak szétfeszítik a fegyelmezett kereteket az expresszionizmus felé való közeledést mutatja. A háború eltávolítja Babitsot az impresszionizmustól és inkább a belső világot vizsgálja. A ritmusa nyugtalan, inkább a hangsúly, mint az időmérték visz lendületet a sorokba.
A vers üzenete a békevágy kinyilvánítása, de, hogy eljusson idáig, félelmeit le kell győznie, és közben sok merésznek számító gondolatot sodor magával az erőfeszítés.

A felfokozott lelkiállapotot jelzik a vers ismétlődő fordulatai, mint például a négyszer megjelenő, szenvedést is vállaló mellékmondat egy megszakított főmondat kezdetével: ”S ha kiszakad ajkam, akkor is...” Ezek alkotják a vers gerincét. Ez a csigavonal szerkezet, a körülmények, mellékmondatok, visszatérő, késleltetés szerepű megjelenése, Vörösmarty A Guttenberg albumba című epigrammájára emlékeztet. A végső gondolat világgá kiáltása előtt felidézi a háború embertelenségét, melynek visszatérő szimbóluma a szintén Vörösmartytól (A vén cigány) kölcsönzött „szörnyű”, „nagy”, „pokoli” malom. A malom felőrli a búzát, mint a háború az embert. Nem a hőst ünnepli, hanem azt, aki először ki meri mondani a béke szavát, s a lírai én annyi késleltető előkészület után maga mondja ki ezt a szót egy zsúfolt jelzőbokorral kiemelve és felnagyítva a béke mindent megváltó erejét.

Ezek után a könnyed, magyaros dalforma jelzi a lélek viharainak elcsitulását: dallalmos, két-ütemű hetes és hatos sorok váltakozása hirdeti az általános megbékélést. A félrímek csengése a húsvéti feltámadási ünnep harangszavát idézi, a mondatok és ritmikai egységek egybeesése pedig az áhított békét hirdeti.

Fortissimo
Az 1917-es Fortissimo hangja az előző versnél sokkal erőteljesebb és elkeseredettebb. Ezt támasztja alá a cím is, mely egy olasz műszó, jelentése: még erősebben. Babits csalódott, mert Magyarországnak nem sikerült kilépnie a háborúból. Emiatt megrendült a hite és a vers stílusa miatt istenkáromlás vádjával perbe fogták.

A költemény rapszódia jellegű: a hang, amellyel Istent fel kell ébreszteni, már nem lehet han-gosabb.

Nietzsche filozófiájának hatása érződik, mikor Babits „alvó” ill. „halott” jelzővel illeti az Istent. A narrátor ezt a süket Istent, aki nem hallja meg az emberek kínjait és jajveszékeléseit, próbálja felébreszteni az anyák irgalmatlan sírásaival, vagy ha ez nem lenne elég, akkor a férfiak durva káromkodásaival. Az lenne jó, ha az ember is süket lenne és nem hallaná a háború borzalmait. Nem Isten fordult el az embertől, hanem az ember lépett ki az isteni és teremtett világ termékeny csöndjéből, s ennek tragikuma és következménye a háború és a zűr-zavar.

A vers lezárása önkínzó pesszimizmus: nemcsak az Isten érzéketlen, süket a föld, süket minden, „csak az ember szakadt ki a süket Istenből iszonyokra”.