Történelem | Könyvek » Földei Ferenc - Szikrák a hamu alól, egy vásárhelyi nemzetőr 1956-ban

Földesi Ferenc Szikrák a hamu alól (Egy vásárhelyi nemzetőr 1956-ban) Lerovom a tartozásomat Gábor Gyuri emlékének Jó szándékú lebeszélés Akit érdekel a múlt és olvasni is szeret, annyi könyvet, tanulmányt, visszaemlékezést, „narratívát” olvashatott már, hogy a könyökén jön ki. Szeretném előre megóvni a csalódástól. Neki se fogjon az ezután következő mondatok elolvasásának, ha az a váradalma, hogy most végre az Igazságot fogja megtudni. Ne várjon igazi vagy álhős-, mártír vagy műmártír-történetet Nem egy Szász Béla, még csak nem is Halda Aliz, csak egy közönséges hajdani szegedi egyetemista és vásárhelyi nemzetőr húzza elő gyengülő memóriájából mindazt, ami a későbbi sorsát, személyiségét kiformálta, átélvén és a maga módján átcselekedvén ’56 és az utána következő két esztendő eseményeit, jó és vakreményeit, eufóriáját és kétségbeeséseit. A kör rövid sugarú, a benne mozgó

alakok száma csekély. Ha mindezt tudja, miért vesz tollat mégis a kezébe? A jogos kérdésre kisszerűen személyes válasz következik. A száját most szólásra nyitónál most szakadt el a cérna. Mostanra ért a torkáig az a sok ferdítés, hazugság, szereplési vágy, hatalomra és dicsőségre törekvés, amit nemcsak szerte az országban, hanem szűkebb környezetében is le kellett nyelnie, sok ’56-ról regélő rosszvoltából. Tisztelet adassék a nem kevés kivételnek, elsősorban az 56-os Intézet kiadványainak. A válasz másik fele még személyesebb: egy megmagyarázhatatlan lelki kényszer, hogy tartozik valakinek. Elhunyt barátjának? Apósa emlékének? Felesége megkeserített lelkének? Vásárhelyi 2 nemzetőrtársainak? Az is lehet, hogy csak a majdani levéltári bogarászók örömének vagy mulatságának. Aki még ezután sem adja föl, annak a fejezetekre bontással könnyítem meg a dolgát. Ha valamelyiknek már a témája sem érdekli,

csak azt tanácsolhatom neki, amit Pósalaki úr mondott Nyilas Misinek: „Ugorgyunk!” I. Tűzgyújtás a szegedi egyetemen Mivel minden történet előzménye a múlt végtelenjébe vinne vissza, végül is el kell dönteni, hogy Ádámnál, Évánál kezdje el az ember, vagy Horatiusra hallgasson: „In medias res” – vágjon a közepébe. A kályha, ahonnan elindulunk, az SzKP XX. Kongresszusa, Hruscsov Sztalin szobrát ledöntő beszéde lesz. Ez jó néhányunkat, akik az Ady téri bölcsészkar lépcsőit koptattuk, legalább annyira, ha nem még jobban lázba hozott, mint Nagy Imrének az ’53-as, tengeriszapból felemelő beszéde. Hát mégiscsak van remény. Amit addig szocializmusnak hazudtak, de mindannyian tudtuk, hogy nem az, főnixként támadott föl hamvaiból? Az iránymutatást nem a politikától vártuk, hanem az irodalomtól, írócsillagainktól. Magam Németh László-hívő voltam. Tölcséry tanár úr már Bethlen gimnazista koromban – hűséges

könyvtárosi famulusa lévén – a kezembe adta az akkor tilalmas író regényét: „Kocsik szeptemberben”, aztán már a magam mohóságától ösztönözve olvastam el a Minőség forradalmát, benne a Tanú bevezetésének sorait: „Múzsám a szorongó tájékozatlanság. Hajótöröttek vagyunk, s a csillagokat keressük, mert hisszük, hogy van part, és a csillagok vezetnek.” Nem egyedi a példám. Mindegyik gondolkodó társamnak volt iránymutató csillaga. Legjobb barátomé, a költő Sarkady Sanyié Illyés, aztán 3 Csoóri első kötetét is fölfedezte. Ezekben a hónapokban az Irodalmi Újság és a Művelt Nép adagolta a láznövelő injekciókat. Háy Gyula Kucsera-cikke már gránátrobbanás volt. A Petőfi-körösökről nem sokat tudtunk, de az egyetemi levegő nélkülük is tele volt elektromossággal. Csak magunkra voltunk hagyatva. Nem volt olyan tanársegéd, adjunktus, professzor, akitől valamit kaptunk vagy vártunk volna. Halász

Elődöt, akit nagy eszéért, nonsalansz habitusáért (lezseren elvesztette a párttagkönyvét is), a gyengébb profokat fölényes iróniával pofoncsapdosó előadásmódjáért bálványoztunk, sem az a fazon volt, akitől politikai irányítást remélhettünk volna. Maradtak az egymás közti viták, tervezgetések – még a korábban merő formalitás DISZ taggyűlések is heves tervezgetések, reform-javaslatok színterévé váltak. Aztán elkövetkezett az első nagy nap: október 16. kedd délután Az Auditórium Maximum zsúfolásig. Egy joghallgató előállt a javaslattal: a DISZ helyett hozzuk létre az egyetemisták és főiskolások szövetségét (MEFESZ). A felszólalások sorolták a követeléseket: legyen fakultatív az orosz nyelv, több az ösztöndíj, stb. Aztán jöttek a politikaiak: Rákosi, Farkas bíróság elé állítása, Nagy Imre rehabilitálása, az urán magyar érdekű hasznosítása stb. Bennem fokozatosan felerősödött az ambivalencia: maga

a téma, a politikai követelések (10 pont) felvillanyoztak. Némelyik felszólaló hisztériája ellenérzést keltett Az egyik fiú magából kikelve sírta el, mennyire csalódott a marxizmusban (Marxot biztosan nem, csak Sztálin elvtárs SzK(b)P Krátkij kurszát olvasta). Legforróbbá egy jó arcú barna fiú (én férfinak néztem) felszólalása hevítette a levegőt. Elmondta, hogy titoizmus vádja miatt börtönben ült, követelte a jugoszlávokkal való kibékülést. Ezzel is egyetértettünk mindannyian, hiszen nem felejtettük el a „láncos kutya”-korszakot, sem a ’49-es őrült kémkereséseket. Azt is tudtuk, hogy Hruscsovék már megkövették Titót, csak Gerőék vacillálnak még. (Rákosi ekkorra már újra Moszkvába menekült) Végül is boldogok voltunk, hogy elkezdtünk valamit. A MEFESZ-t megalakítottuk. Elsők voltunk az országban, akik ilyen hallatlan merész 4 politikai tettet végrehajtottunk. Akkor még nem voltak (legföljebb titkos

ambíciójukban) vezérek; ami történt, közös akaratnak és cselekvésnek számított. Ebben az emelkedett, pár centivel a föld fölött járás érzetében telt el a következő néhány nap huszonharmadikáig. Közben persze az országos dolgokra is figyeltünk. Még Gerőék belgrádi Canossajárásától is sokat vártunk Ezután jött az október 23. késő esti nagy sokk Bejáró lévén, reggel Szegedre, este Vásárhelyre vonatoztam. Este a falonordítóból (ez volt a „vezetékes rádió” beceneve) egyszer csak az amúgy is utált fopájú és ellenszenves hangú Gerő borzalmas, hazug, fasisztázó beszédét hallom. Kétségbe ejtett. Hát mégse jöhet el a szabadság? Mi egyetemisták (bár mi nem Pesten tüntettünk) ellenforradalmárok lennénk? Mi lesz ebből? Berlin vagy Poznan? Aztán jött az Egmont nyitány. Végeérhetetlenül Egyszerre felemelve és bizonytalansággal, egyszersmind fölszárnyaltató pátosszal töltve el a zsigereket és az agyban

megrendülő velőt. Másnap az egyetemen már nem voltak előadások, csak izgatott beszélgetések; mi mit csináljunk? – kérdések. Nyugtalanságomban egyedül indultam el sétálni. A Tisza-híd felől zúgást és csörömpölést hallottam Arra indultam. Azt a látványt és azt az érzést, ami akkor elfogott, azóta is látom és érzem. Véget nem érő oszlopban vonultak a Kossuth Lajos sugárúton Pest felé a szovjet tankok. A legfélelmetesebb az volt, hogy nem akart véget érni Micsoda iszonyatos erő ez? És micsoda borzalmas, álnok kíméletlenség ilyen óriási haddal nekirontani egy kicsiny és védtelen népnek? Fölvillant az emlékezetemben a ’44. október 8-i vasárnap reggel Kilenc évesen akkor láttam meg először a Pál utcából a Szentesi utca felé nézve, hogy idegen csapatok vonulnak. Bejöttek az oroszok Gyerekfejjel csak annyit éreztem, hogy valami örökre véget ért, most valami új kezdődik. Hogy életben maradunk vagy meghalunk, ez

függőben maradt az agyamban. Egyszer csak egy oszlop bekanyarodott a mi utcánkba. Berohantam anyukámnak megmondani Az 5 asszonyok, gyerekek jöttek ki a kiskapukon; néztünk a Szentesi utca felé. Izgatott tanácskozás: kinn maradni vagy bemenni a házba? Ha bemegyünk, ellenséges magatartásnak vélhetik, és majd géppuskáznak, mint pénteken délben, amikor az Agyag utcán a Mindszent felé tartó magyar katonákat pásztázta végig egy alacsonyan szálló repülő, de még a mi házunk tetején is kopogtak a golyók. Utána éjszaka még egy-két bombát is ledobtak Mi az öcsémmel az ágy alá bújva féltünk, hang nélkül. Most is ez következik? A rövid tanácskozás azzal végződött, hogy bátorságot merítve kint kell maradni. Így is tettünk. Az egész utca kint állt a kapuk előtt, és várta, hogy most mi lesz Egykét öreg vagy katonáéktól kiszuperált férfi, a többi asszony és gyerek Még az újvárosi ángyikámék is ott voltak, a két

unokanővéremmel, ángyom két tutyimutyi sógorával és a feleségükkel, mert előző este hozzánk menekültek. Makó felől jöttek az oroszok, hátha Tabánig már el se jutnak. Ennyire tájékozatlan volt a nép. A városi urak úgy pucoltak el, hogy még annyit se mondtak a rájuk bízott nyájnak, hogy mi ugyan elmegyünk, de ti maradjatok nyugodtan, és ezt vagy azt csináljátok, ha bejön az ellenség. Ez az urak elfutása azóta is jelképezi a szememben a Horthy-rendszer „nemzetféltését” és felelősségérzetét. Jönnek hát az oroszok. Hosszú derekú kocsikon ülnek, a lovak békésen lépkednek. A katonák többsége vidáman fogadja tisztességtudó köszönésünket. (Én nem győzöm emelgetni a nemrég kapott zöld kalapomat, kilencéves, illemtudó tabáni gyerek) Vannak komor képű katonák is, van, amelyik a géppuskát a háztetők felé fordítva, komoran figyel. Az egyik odakiáltja magyarul: - „Gyűjjenek a Tiszára!” Eszembe se jutott, honnan

tudhat magyarul. Elmentek, mi meg visszamentünk a házba Ami a következő napokban történt, az már más lapra tartozik. Ezt a visszaemlékező epizódot csupán azért szúrtam itt közbe, hogy érzékeltessem, micsoda különbség volt a 44-ben bejövő, aztán Berlinig mégiscsak eljutó seregek és a között az iszonyatos erőt mutató tankoszlop 6 között, amit ezen a szerda délelőttön Szegeden láttam. Mindez azonban nem hűtötte le a bennünk forró lázat. Másnap reggel a kollégisták fölháborodva mondták el, hogy előző este hogyan kergették és csépelték őket az ávósok, katonák. Sültünk, forrtunk, a pesti híreket tárgyaltuk. Szétnéztem, mi van az utcákon A Dugonics térre érve látom, hogy a rektori hivatal tetejéről szerelik lefelé a vörös csillagot, ami nagy csörömpöléssel le is esett, de nem rugdosta senki. Rácz őrnagy, a Katonai Tanszék vezetője állt néhány lépésre tőlem. Némán figyelt, az arcáról nem olvastam le

semmit sem a kíváncsiságon kívül. A látvány nem volt felemelő Inkább indulat nélküli szakmunkának festett. Eszembe villantak Ady sorai: „Sose hull le a vörös csillag stb.” Nem éreztem sem örömöt, sem bosszúságot. Ennek nyilván így kell lennie A szimbolikus pótcselekvések hozzátartoznak a forradalmak természetéhez. Mert hogy most forradalom van, az egy pillanatig nem volt kétséges előttünk. De hogy mi magunk forradalmárok vagyunk-e, mint Petőfiék, vagy csak tovább nem tűrő rabszolgalázadók, ez a kérdés nem foglalkoztatott bennünket. Tettük, amit a helyzet és az atmoszféra, meg a belső hang diktált. Otthon az estét a rádióhíreken elmélkedve töltöttem. Pénteken arra értem be, hogy már kész az elhatározás: megyünk tüntetni a szovjet beavatkozás ellen. Nem katonás, de mégis rendezett sorokba álltunk az Ady téri épület előtt, aztán elindultunk, nemzetiszín, fekete szalagos kokárdával a kabátunkon. „Ruszkik

haza!” Ez volt a leggyakrabban kiabált jelszavunk. Egyszer csak Baróti professzor úr lép mellém, és azt mondja: „Fiúk, adjatok nekem is egy kokárdát!” Hogy jutott-e még neki vagy nem, arra már nem emlékszem, de arra igen, hogy közénk állt, mellettem lépkedett. Az egyik utcában egy szovjet tank mellett haladtunk el. A katona közömbös arccal nézett bennünket, de nem tett semmit. Egy férfi (vegyes volt már a tömeg) odakiáltott neki: - Igyi damoj rabótáty! (Nyilván volt fogságban.) A katona visszaszólt: - A ti pocsemu nye rabótajes? – Úgy éreztem, erre már nekem is 7 meg kell szólalnom: „Patomu sto vy zgyesz!” – kiáltottam oda neki, aztán mentünk tovább. A Takaréktár utca torkolatába érve megakadt a menet Előttünk ávósok, katonák, rendőrök vegyesen, fegyverrel a kezükben zárták le az utat. A tömegben az egekig csapott a fölháborodás Egy asszony hisztérikusan tépte a mellén a ruhát és kiabálta: „Ide

lőjetek! Nem szégyellitek magatokat?!” A tömeghisztéria rossz érzést keltett bennem, a fegyveres útelállás fölháborított. Tanácstalanság fogott el – Menjünk innen! – mondtam Varga Feri barátomnak, aki el is indult velem. Aztán lövéseket hallottunk, de mentünk tovább. Valahol összefutottunk Gábor Gyuriékkal, joghallgató bejáró társunkkal és Gaál Gyuszi, szintén joghallgató gimnáziumi osztálytársunkkal, és elindultunk hazafelé. Gyalog, mert vonat már nem indult Az algyői Tiszahidat katonák zárták le, elkanyarodtunk a töltésen a gyevi kompig, az hozott át a Tiszán. Meleg, napos idő volt Baktattunk tovább Vásárhelyig II. Nemzetőrök vagyunk Vásárhelyen Ettől a péntektől kezdve el voltunk vágva szegedi társainktól. Mit csináljunk Vásárhelyen? Mert cselekedni muszáj. Pesten egyre zavarosabb, fenyegetőbb a helyzet. Ugyanakkor lelkesítő Halljuk, hogy a betört kirakatüvegeken senki sem nyúl be egy cipőért vagy

ruházatért. A munkásgyerekek benzines palackokkal gyújtják ki a tankokat. Tamási Lajos verse, „Piros a vér a pesti utcán” tovább kavarja bennünk, ami már úgyis föl van kavarodva. Megcsillant újra egy reményszikrát Gerő elzavarása, Kádár MDP elnöksége, Nagy Imre pártján. A Szabad Nép cikke a nemzeti demokratikus forradalomról. Hétfőn a Kossuth téren van a találkozónk Gábor Gyurkával. Mit tegyünk? Azt látjuk, hogy a régi hatalom itt is összeomlott. A rendőrség tétlen 8 és tehetetlen. A vezetők rákosista fejesei (akkor itt volt a megyeszékhely is) fölszívódtak. Új, irányítani képes hatalom még nincs Legalábbis mi nem észleljük. Itt szovjetek sincsenek Hogy a helyőrségben mit csinálnak, nem tudjuk. Emlékszünk 44 októberére, amikor a betört boltokat kifosztotta a mindenütt, mindig megjelenő csőcselék. Nehogy anarchia legyen Alakítsuk meg a nemzetőrséget! A Szentesi utcán összetalálkoztunk Máyer Gyuszi

csoporttársammal és a feleségével. Gyuszi svábgyökerű dunántúli fiú, a Lenin Intézetből jött át Szegedre, ahol csoporttársam lett. A nála idősebb feleségével együtt kerültek Vásárhelyre, mert Bors Juli az itteni pártiskolán kapott állást. Gyuszi nagyon rendes, jószívű parasztgyerek volt, Juli kormányozta. Elmondjuk nekik, mit tervezünk. Juli is helyesel, biztat, hogy csak csináljuk (Persze Gyuszit nem engedi el velünk.) Bemegyünk a városházára, ahol Gyurka papája, dr. Gábor Dezső jogtanácsos volt még a régi rendszerben is, de a 45-ös Igazoló Bizottság engedte tovább dolgozni. Nem nagylelkűségből, hiszen a felesége a faji törvények bélyegét viselte. Aliz néninek isteni humora volt, Gyurka is tőle örökölhette, mindig jó volt náluk tanyázni, olyan otthonos volt a légkör, mintha sosem fenyegették volna a villámcsapások ezt a családot. Pedig sokszor csattogott körülöttük. Itt elég, ha csak azt idézem föl, hogy

Gyurkát 49-ben kizárták az ország összes középiskolájából, mert a Bethlenben, ahol egy évfolyammal fölöttem járt, a Sztálin elvtárs 70. születésnapjára készülő dekorációt, ráadásul a Népek Bölcs Vezére generalisszimuszi egyenruhás pofamását egy illetlen, de kifejező ceruzarajzzal megszentségtelenítette. Óriási ribillió támadt, a tanárok is be voltak gyulladva, pedig Gyurka csak néhány évvel megelőzte Hruscsov elvtársat Dezső bácsi, mikor előadtuk a tervünket, csak hümmögött, de nem tett ellenvetést, sőt adott egy szobát, ahová leültünk, és buzgón elkezdtük fogalmazni a felhívást és a nemzetőrség szabályzatát. Gyuri adott a jogászi formulákra, és szépen sorjáztak a paragrafusok. Közben nyilván Dezső bácsi telefonálhatott ide-oda, mert estére már külön szoba is volt kijelölve a 9 földszinten a nemzetőrség számára. Megjelent egy rendőrtiszt is, később tudtam meg a nevét: Gorcsa

főhadnagy, és áldását adta az ügyre, kifejezvén a rendőrség támogatását. Másnap megpezsdült az élet a földszinti szobában. Egyre többen lettünk. Egy jó arcú, izmos fiatalember, akit Vaskó Andrásnak hívtak, katonaviselt volt, őt tekintettük rangidősnek, pedig egy honvéd százados is volt ott, állítólag a katonatanács bízta meg a szervezéssel. Jött egy orvostanhallgató gimnáziumi iskolatársunk is, Katona Jojó (József), aki korábban a legszebb fejeseket ugrotta a trambulinról a strandon, Seres Zoli, Zsuzsi osztálytársam bátyja, akikhez bejáratos voltam. Meg egy jó pár ismerős gimnázista fiú: Pánczél Tamás, Pánczél Laci, Horváth Pista, Vas Pista és jó néhány, akiket akkor még név szerint nem is ismertem. Megkezdtük a járőrözést. Nemzetiszínű karszalag, puska a vállon Párosával jártuk a várost, de nem emlékszem, hogy rendőr is lett volna velünk. Volt már a szobánkban egy komoly felnőtt férfi is: Csergő Pista

bácsi, aki a polgáriban, míg Belényiék le nem váltották, igazgatóm, később tanárom volt; nagyon szerettük. Ő fektette föl a nemzetőrség anyakönyvét, azaz írnokoskodott. A város, különösen éjszaka, nyugodt volt. Intézkednünk nem kellett, mert semmiféle rendzavarást nem tapasztaltunk. Az utcákon Mert azt hallottuk, hogy az üzemekben, az intézményekben nagy a forrongás. Munkástanácsok alakulnak, káderlapokat lobogtatnak, korábban piszkoskodó rákosistákat zavarnak el. Mi azonban nem a helyi, hanem az országos dolgokra figyeltünk, mert tudtuk, hogy Pesten, illetve Moszkvában dől el minden. Ma sem hiszek a történelmi determinizmusban. Megtapasztaltuk, hogy egy örökéletűnek hitt hatalom hogy omlik össze egyik napról a másikra. Hol volt már Rákosi és Gerő? Hol a hatalmas katonai, rendőri erő? Úgy éreztük, Hruscsovék, Mikojanék is bizonytalanok. Új reményt adott az SzKP október 30-i nyilatkozata a szocialista államokkal való

újfajta, egyenjogú viszony szükségességéről. Nem hiszem, hogy ez csak taktika volt Hruscsovék is 10 emberek voltak, nyilván ők is bizonytalankodtak. Utólag persze mindez úgy tűnik föl, mintha eleve eldöntött lett volna. A népek történetében, amint az egyes emberek életében is, nagy hiba a véletlen szerepét lebecsülni, vagy hinni sem a sorsfordító erejében. A historikusoknak persze kényelmesebb úgy beállítani az eseményeket, hogy ilyen meg olyan előzmények, „erők”, és „dokumentumok” bizonysága szerint mindennek úgy kellett megtörténnie, ahogy determináltatott. Aki vak ember akar maradni, csak higgye el ezt, én nem hiszem el. Szerdán megkezdődött a pártok újjáalakulása Vásárhelyen is. Mi egyetemisták nem néztük ezt jó szemmel. Mit akarnak most a pártokkal, mikor a függetlenség még kockán forog? A legfelemelőbb érzés éppen az volt, amit sem azelőtt, sem azóta soha még nem tapasztalhattunk: a nemzeti egység.

Hogy ez nem csak tankönyvi fogalom, hanem élő valóság is lehet, azt éppen az október végi napok bizonyították be. Egy ilyen kis országban is sok millió ember van; nyilván van jó néhány, aki mást akar, mint mi, vagy semmit sem akar, csak nyugalmat. De a legszerényebb becsléssel is kimondható: az emberek 90 %-a legalább két dologban egységes volt: vonuljanak ki az oroszok, legyünk függetlenek, és ne térjen soha vissza a Rákosi-rendszer, legyen szabadság. Ezen a napon egy kínos élményben és egy meghökkentő köpenyfordítás látványában volt részem. A Kossuth téren összefutottam az akkor már zöld ávós hadnagy volt osztálytársammal, Nagy Zolival. Jó fejű, ügyesen rajzoló, de nyughatatlan, kalandvágyó fiú volt. Nyilván nem véletlenül ragadt rá már első gimnazista korunkban a Partizán becenév. Másodikban fogta magát, elment bányásztanulónak, onnan a tisztiiskolára, 56-ban már hadnagy volt, 21 évesen. Partizán

katonaruhában, tiszti váll-lappal, oldalán revolvertáskával odasiet hozzám és kér, menjek be vele az egyetemre. De hogyan? Számára ez nem volt probléma: odalépett a Sassal (akkor: „Szálló Béke Étterem” – ebben a sorrendben a homlokán) szemközti járdán parkoló 11 pártbizottsági kocsihoz, és már mondja is a sofőrnek, mit akar, pontosabban parancsol. A sofőr nyitja az ajtót Ebben a pillanatban megjelenik két férfi Az egyiket nem ismertem, a másikat annál inkább: Láng tanár úr volt, egy évig osztályfőnökünk, latin- és magyartanárunk, akit különösen tiszteltem, szerettem, ő meg túldicsért és sokat várt tőlem. Szerencsére most énrám nem is figyelt, meg se ismert, mert föl volt háborodva, és a sofőrnek azt mondta, hogy ezt a kocsit nekik, azaz az újjáalakított Nemzeti Paraszt Pártnak osztotta ki a Nemzeti Bizottság. Kitérő következik. Már mondtam, hogy mi egyetemisták a helyi politikai eseményekre nem sokat

ügyítettünk, a fővárosra figyeltünk. Tudtuk ugyan, hogy itt is volt már előzőleg két tüntetés, az egyik befejező aktusként ledöntötték Ivánt, s a fő szónok Gyáni igazgató úr volt. Azt is hallottam, hogy Ivánt először a kis Guti Imi próbálta teherautójához kötött lánccal lerántani, de a Kamocsai Pista szobra csak a kivonult tűzoltóknak engedelmeskedett. (Szegény Kamocsainak nem volt szerencséje a vásárhelyi szobraival. Már bethlenes diák korában kitűnt tehetségével, akkor formázta meg lefestett gipszből az évtizedekig a gimnáziumi aulában kőoszlopra tett, jól sikerült Bethlen-mellszobrot. 1980-ban, amikor a nagy fejedelem születésének 400 évfordulóját megünnepelendő országos jubileumi évet kezdeményeztünk, a Népfront égisze alatt, sikerrel, jutalmul kaptunk egy bronzba öntött szobrot, Pátzay Pál utolsó alkotását, s akkor a Pista szobra fölkerült a II. emeleti előcsarnokba. Ivánját kétszer ledöntötték,

egyszer – az első ledöntést követő, Kádárék parancsolta szobor-visszaállítások után – a vásárhelyiek nagy gaudiumára, Németh Károly elvtársék föltehető bosszúságára magától dőlt le, nyilván a vásárhelyiek titkos óhajának engedelmeskedve vágta hanyatt magát A nagylelkű Sarkady ügyvéd pénzén készített Petőfi-szobra pedig sajnos olyan, mint egy – éppen a földre ereszkedő – sárkányrepülős. Így vicceli meg a sors még a legjobb művészeket is.) A volt iskolámba be sem tettem a lábamat, mi a 12 gimnazistákat gyerekeknek néztük, nem vártunk tőlük semmit. Ez nyilván a jól ismert ifjúi nagyképűség volt. Visszakanyarodva az autószerzéshez, Partizán nem sokat ügyített a parasztpártiak háborgására, bevágta magát az első ülésre, én megbújtam hátul, nehogy Láng tanár úr észrevegyen, és már indultunk is. Az Auditórium Maximumban valami gyűlés volt. Beültem egy padba A fegyveres ellenállás volt a

téma. Koch professzor úr próbálta meg csitítani a hevületet, sikertelenül Ekkor következett a köpenyfordítás látványa. Partizán az elnöktől szót kért, és előadta, hogy a kiskunhalasi ezred (?) megbízásból jött, fölajánlotta, hogy egységük kész fegyvereket adni, ők pedig harcolni fognak, ha a szovjetek támadnának. Egy kicsit csodálkoztam, mert a volt osztálytársamat és tabáni cimborámat nem úgy ismertem, mint akiben izzik a szovjetellenesség, de sokat nem töprengtem rajta, hisz ezekben a napokban minden hirtelen változás természetesnek tűnt föl. Később aztán megtapasztalhattam Partizán cimborám újabb köpenyfordítását is Hazatérve folytattam tovább a járőrözést. A Nagy Imre kormányának új összetételét hallva különösen Maléter miniszterségének örültem, mert hallottuk, hogy ő volt a Kilián laktanya szovjetekkel harcba szálló parancsnoka. Csütörtökön a semlegesség kikiáltásának örvendeztünk. Nem

éreztük, hogy ez veszélyes cselekedet. Egyrészt bíztunk az SzKP már említett nyilatkozatában, másrészt annak a bizonyosságában, hogy az ENSZ be fog avatkozni, nem hagyja magára Magyarországot. A Kádár rádióbeszédét különösen jó érzéssel hallgattuk: „Mégsem hiába gondoltuk, hogy ez egy rendes munkásember, aki megszenvedett Rákosi börtönében, és most megmutatja, hogy nemcsak hű szocialista, hanem igazi hazafi is.” Este az rokonszenvünket állománygyűlésen bíró, előttünk megint újabb katonatekintélynek sokk: számító fölállt a Máthés főhadnagy, és nyugalmat erőltetve, de látható belső feszültséggel telve mondja: „Bajtársak, a határon dőlnek be az oroszok.” Ez a „dőlnek be” szemantikai 13 tartalma mögött a szegedi tankcsörömpölés emlékhangjaival azóta is itt cseng a fülemben. Hát akkor most hiú a reménységünk, mégis baj lesz itt? Nem Máthésnak nem hittünk, a nagy baj következiket

nem akartuk tudomásul venni. Nyilván ezt hívják vakreménynek Mert nem szimpla butaság volt ez, valami más: a kivívottnak hitt szabadság és függetlenség boldogsága olyan erős volt bennünk, hogy ez uralt, emelt, ez töltött el a jobb jövőbe vetett hittel bennünket. Hiszen már azt tervezgettük, hogy fogunk majd Pestre menni, és egyetemista brigádokat szervezve segíteni a szétlőtt házak újjáépítésében. Arra nem sokat ügyítettünk, hogy hallomásunk szerint a Kossuth téri valamiféle gyűlésen a tömegből néhányan lehurrogták Gyáni igazgató urat. Mit számítanak az ilyen hurrogó emberek. A lényeg a függetlenség, a munkástanácsok akarata: nem lesz itt se földbirtok-, se gyárvisszaadás. Igazi szocializmus, szabad demokrácia lesz. Ha most valaki nevetni akar akkori hiteinken, nevessen. Nem cserélnék vele sem múltat, sem emlékeket, sem hitet. Péteken már a rendőrségi épületben volt a székhelyünk. Néhány rendőr, élükön

Gorcsa főhadnaggyal ott ődöngött, de nem sok vizet zavartak, mi sem sokat ügyítettünk rájuk, bár annak örültünk, hogy velünk és nem ellenünk vannak. Mi a két katonaparancsnokunkra figyeltünk, nekik voltunk alárendelve, s a rendőrtiszteknek nem. Máthést rögtön megszerettük és tiszteltük, de a másik honvédtisztre – én legalább is biztosan – kicsit bizalmatlanul néztünk. Kovács főhadnagy volt a neve, néhányunkat – Gábor Gyurit, Katona Jojót, Pánczél Tamást biztosan, másokra már nem emlékszem - maga alá rendelt, valami elhárítócsoport félét alkotván belőlünk. Hogy ez pontosan mi is lett volna, az nem derült ki, csak majd november 4-én lett fontossága. Annyi hasznunk lett belőle, hogy nem kellett részt vennünk a városban meghúzódó néhány ÁVH-s tiszt begyűjtésében. Nekem személy szerint ez azért is kedvező helyzet volt, mert a Pál utcai szomszédságunkban együtt nőttünk föl a szép Szabó lánnyal, akit egy

Kincses nevű borbélysegéd 14 vett el, és ez a Kincses akkor már ÁVH-s tiszt volt. Nem állítom, hogy Tabánban sose lett volna szomszédsági háború, de azt igen, hogy minket arra neveltek: mindenkinek köszönni kell, beszélni csak tisztelettudóan szabad. Kincses látta, hogy én puskával a vállamon biciklizek haza, amikor nem voltam épp szolgálatban, de sem akkor, sem később nem szólt egy rossz szót sem. Én sem hozzá. Nem tudom, teljesítettem volna-e a parancsot, ha az ő begyűjtésére engem is kirendelnek, de szerencsére ebből kimaradhattam. Egyébként itt a néhány védőőrizetbe vett ÁVH-s tisztnek a hajszála sem görbült. A gimnáziumba fölöttem járt Kádár Imre gondoskodott a rendes étkeztetésükről, amíg be nem kellett őket Szegedre vinni ottani őrizetbe. Szegény Kádár Imre is megkapta később a jutalmát az emberséges bánásmódjáért Seres Zoli, akinek ott kellett lennie Salgó elvtárs védőőrizetbe vételekor,

a későbbi megtorlást úgy úszta meg, hogy Debrecenben volt egyetemista; ott nem érték utol, vagy nem is keresték. Arra, hogy mi is kaptunk volna kosztot, nem emlékszem. Lehet, hogy néha igen. Bár ennek ellentmond a hazabiciklizéseim emléke és az is, amire Dezső öcsém (14 éves síkkötő inas volt akkor a volt Kokron gyárban) máig emlékszik: hozta be nekem a rendőrségre az anyukám elkészítette ebédet. Szombat estig a felhőtlen öröm napja volt. Eljutottak hozzánk a pesti napilapok, bennük a sok-sok hőstörténet, bizakodó írás a jövőről. Azokat a híreket, amik az utcai kilengésekről, ávósok lámpavasra húzásáról a fülünkbe jutottak, aggodalommal hallottuk, de az volt a meggyőződésünk, hogy minden forradalom elkerülhetetlen velejárója a csőcselék felszíni habzása, a bosszúvágy mint a gyávák ösztöncselekvése („Lamberg szívében kés, Latour nyakán kötél”), de Király Béláék bizonyosan letörik ezeket a férges

ágakat, mert a forradalom tisztán indult, a szennyfoltokat le fogják mosni róla az országos vezetők, akikben, elsősorban Nagy Imrében és Király Bélában és Maléterben fenntartás nélkül bíztunk. 15 Déltájban megtanultam, milyen az igazán jó tanár. A Lázár utcáról a Szentesi utcán fordulok be, és egyszer csak hallom, hogy valaki a nevemet kiáltja. Megfordulok, látom, hogy Tölcséry tanár úr „rőföl” (az ő egyik szófacsarása volt ez a „rőföl” is) utánam. Köszönök illendően, ő pedig közel hajol hozzám, kezét a kezemre teszi és azt mondja: „Kisfiacskám, ne csináld te ezt. Te tanár leszel Tanuld meg, hogy az értelmiség mindig politikai kurva volt, az is marad. Eredj haza és inkább tanulj” Sajnos, meg sem köszöntem a figyelmeztetését, csak valami olyasfélét mondtam, hogy most ezt kell tennie minden magyar fiatalnak. Ha nem vagyok túlhevült állapotban, megüthette volna a fülemet az a vulgáris szó, ami a

tanár úr száján kibukott, amilyet azelőtt sohasem hallottam tőle. A stílusa mindig ironikus volt, de sosem használt vulgarizmusokat. Később (az ember mindig elkésve lesz okosabb) sokszor eszembe jutott, mennyire igaza volt. Nagyon okos, becsületes, de szerencsétlen sorsú ember volt. Az I világháborúban önkéntes A tüzérfőhadnagyságig vitte a háborúban. Gyáva nem lehetett De megtapasztalta a 18-as összeomlást, az egymást követő terrorkorszakok kíméletlenségét, Szamuelyéktől Prónayékon keresztül Rákosiékig. És nyilván azt is, hogy az értelmiség milyen arányban bátorodik föl és gyávul el némán engedelmeskedővé, sőt „magánszorgalmú kutyává”. Az évek során aztán bőséges tapasztalatokat szereztem igaza bizonyítékául. A legfontosabb mégis az a példa: az igazi tanár nemcsak a katedrán trónolva hirdeti a mindenkori igéket, hanem szívén hordozza a tanítványai sorsának terhét, és kéretlenül is megpróbálja

tanítani őket, hogyan kerüljék ki a vermeket. Kifinomult történelmi (tömeglélektani?) ösztönét az is bizonyítja, amit később hallottam róla. Akkori famulusainak már 56 tavaszán azt mondta: „kisfiacskáim, vigyázzatok, mert itt hamarosan forradalom lesz.” Este kaptam egy elkedvetlenítő pofont: Mindszenty beszédét hallgatva először meghatott a mondat: „Senki iránt nem él gyűlölet szívemben”. Ez igen! Ez jézusi ember. Aztán jött a pofon: „a bukott rendszer örökösei” (Nem keresem ki a pontos szöveget, szándékosan az emlékezetemre hagyatkozom.) 16 Ezt a kitételt nem érthettem másképp, mint úgy, hogy Nagy Imre és a mellette állók ellen emel szót a hercegprímás. Nagy pofon volt, de akkor hamar túltettem magam rajta, csak később; ’58. június 16 után sajgott újra meg újra Éjfélre be kellett vonulnom szolgálatra. Vasárnap. Életem legsötétebb vasárnap hajnala Valaki berohan a szolgálati terembe, és kiabálja:

„Gyertek azonnal a rádióhoz!” Mintha nagyon távolról jönnének a recsegésekkel aláfestett hangok. Kádár beszél „Ellenforradalom.” „Fasiszta, imperialista uszítás” „Elvtársaink a terror áldozatai.” Ilyesféle szavak szúrtak belénk, s a legfenyegetőbb: „A szovjet nép testvéri segítségét kértük.” Megfordult velünk a szoba Ez az a Kádár volna, aki három napja még forradalomról beszélt? Ez az a Münnich Ferenc, aki a Rajk temetésekor a legkeményebb Rákosi-ellenes gyászbeszédet mondta? Mi lesz most? Vége mindennek? Vagy harcolunk és majd az ENSZ visszaparancsolja az oroszokat? Teljes tanácstalanság. A Nagy Imre szózatát mi nem hallottuk. Fogalmunk sem volt, Pesten mi van A tisztek is kapkodtak összevissza, bár Kovács és Máthés megpróbált magabiztosnak látszani. Kovács főhadnagy magához rendelt, és azt mondta, készüljek föl, mert megyünk az oroszok elé tárgyalni, s én leszek a tolmács. Kádár Imre már el is

készítette a fehér zászlót a kocsira. Később más parancs: Katona Jojóval együtt menjek az Andrássy utcai városi stúdióba, és olvassuk be a kezünkbe nyomott közleményeket. Odamentünk Rubinstein Nándi volt a stúdióvezető Előkészítette a mikrofont, erősítőt, mi pedig Jojóval felváltva olvastuk be a fölszólításokat, hogy a behívott katonák hol jelentkezzenek, ki hová menjen. Fiatalok voltunk, még teli gyerekes vonásokkal: tetszett a feladat, mert mikrofonba még nem beszéltünk. Még arra is ügyeltünk, hogy „rádiószerű” legyen a szövegmondás: felváltva hallgattuk egymást az utcára kimenve, hogy korrigálhassunk. Az aranyos humorú Nándi közben még azt is elmesélte, hogy találkozott össze Leon Blum francia miniszterelnökkel a koncentrációs táborban (hogy melyikben, arra már nem emlékszem). Pár óra múlva új 17 parancs: induljak Kovács főhadnaggyal Békéscsabára az oroszokkal tárgyalni. A körtöltésig jutottunk

el. Ott már katonák ténferegtek, géppuskák, golyószórók a töltésoldalban. Tisztek tanácskoztak, és úgy döntöttek, ne mi menjünk, hanem a katonatanács vezető tisztjei. Kovács ott hagyott, én meg odafeküdtem a puskámmal a többiek közé, mert már néhány nemzetőr is volt ott. Szóval jönnek, és mi lőni fogjuk őket? Kétfajta érzés lett úrrá rajtam Egyrészt valami belső kényszer a helytállásra: „Ha férfi vagy, légy férfi.” Petőfi soraira hallgatva, aki tényleg nemcsak a szájával hirdette ezt. Másrészt a félelem: hát tényleg itt az idő, és most meg kell halni? Nem tudtam eldönteni, de szerencsére estére visszaparancsoltak bennünket. Akkor már tudtam, hogy mit kell tennem, mert mást nem lehet. Éjfél körül egy emeleti nagy szobában hisztériáig fokozódó légkörű állománygyűlés volt. Vegyes társaság: nemzetőrök és fiatal katonák. Az egyik katonagyerek a szegedi mellét tépő asszonyra emlékeztető

hangon, félig sírva, félig kiabálva mondja: „Főhadnagy bajtárs, harcolni fogunk, inkább meghalunk, de nem engedjük be az oroszokat!” Összenéztünk Gábor Gyurival. Ezt már nem hagyhatjuk szó nélkül. Megpróbáltam legyőzni a hangom remegését és azt mondtam: „Fiúk, ennek a városnak jóformán csak vályogházai vannak. Ha az oroszok nekiindulnak a tankjaikkal, pár óra alatt szétdúrják az egész várost. Nincs értelme az ellenállásnak.” Gyuri azonnal folytatta: „Lehet, hogy ti nem láttátok azt a tankoszlopot, amelyik már 29-én bejött Szegeden keresztül. Most még több jött. A mi hadseregünknek nincs olyan fegyverzete, hogy tartani tudjuk magunkat. Nem harcolhatunk” Máthésnak is helyén volt az esze, és nagy nehezen lecsillapította a fölhevülteket. Mi Gyurival elhatároztuk, hogy reggel leadjuk a fegyvereket, hazamegyünk, aztán lesz, ami lesz. Még nem gondoltuk, hogy mindennek vége. Nem a katonai ellenállás sikerében bíztunk,

hanem a „Nagyhatalmak ezt nem engedik” szalmaszálában. 18 Reggel leadtuk a puskát, valamelyik rendőrtiszt írta be egy könyvbe, aztán hazamentünk. Az oroszok csak szerdán jelentek meg a város főterén. III. Reményeink lassú haldoklása A következő hetekben kétség és remény közt hányódtunk. Kádár mindent megígért: Nagy Imre kormánytagságát, a Kossuth-címert, a nemzeti sérelmek orvoslását, a beszolgáltatás eltörlését, tisztességes munkabéreket, s a számunkra legfontosabbat is: a szovjet csapatok kivonulását „a rend helyreállítása után”. Az előzőeket akkor még elhittem, a legfontosabbat már akkor sem. Szuez kapóra jött Hruscsovéknak, ezek nem fognak maguktól kivonulni, de az ENSZ majd kényszeríteni fogja őket. Meg talán a munkástanácsok, az általános sztrájk. Gyuri azt hajtogatta, hogy a szuronyokra ülve nem lehet kormányozni. Hogy megtorlás is lesz, arra nem is gondoltunk akkor. Ezek örülnének annak is, ha

nyugton maradna a nép, nem fogják még jobban maguk ellen hergelni az embereket. Hogy hízelegnek a parasztságnak is! Dicsérik, hogy megőrzi nyugalmát, végzi a szántás-vetés munkáját. Nekünk meg csak annyi eszünk volt, hogy nehezteltünk rájuk: nem sztrájkolnak, mint a munkások és a diákság. Pedig nekik volt igazuk: a megmaradás az első parancs, és ha kenyér nem lesz, az sem lesz, aki megmaradna. Meg ott volt a génjeikbe nyomtatva az évszázados tapasztalat: Dózsa, Rákóczi, Kossuth, Károlyi után is mindig az őket elnyomó és kizsaroló hatalom kerekedett fölül, és az ostor a legjobban az ő hátukon csattogott. Tájékozatlanságunk nagy volt. A Szabad Európát nem hallgattuk, mert bűnösnek tartottuk a Nagy Imre elleni uszításáért, meg a senkinek sem használó „tanácsaiért” a forradalom napjaiban. A Népszabadságot nem 19 olvastuk, mert undorodtunk mindentől, amit Kádárék és Münnichék mondtak és írattak. Az önigazoló

porhintésükből egy szem mégsem maradt rám hatástalan: a Köztársaság téri barbár akasztásokat nem tudtam megemészteni. Nem értettem, hogy Király Béláék, Kopácsiék hogy nem tudtak közbeavatkozni. Máig sajog a szégyen, hogy a forradalom tiszta lobogóján ez a szégyenfolt eshetett. Megjelentek Vásárhelyen is a pufajkások: ismeretlen, de bizonyára hithű bunkó katonatisztek, elzavart és előbújt párttitkárok és fő terménybegyűjtők. Csak néhányukat ismertem: Szűcs Marcit, aki a régi HTVE focicsapat jó balbekkje volt, később megyetanácsi káder lett; Kincses elvtársat, akiről föntebb már szóltam. Ott láttam köztük azt a két csahos agitátort is, akik mellé 50 tavaszán beosztottak minket is (15 éves nagy élettapasztalatú gimnazistákat), hogy segítsünk a téeszcsébe csalogató „agitációs munkában”. Ez a két koma a kopáncsi kanálisparton, miután kifújták a makacs parasztok ellenállása keltette

dühüket, arról kezdett elmélkedni, hogy mikorára érjük el, hogy a Szovjetunió tagköztársasága lehetünk. Elrémültem, de nem mertem szólni semmit. Addig a leglidércesebb álmomban sem fordult meg, hogy még ilyen veszély is fenyegethet bennünket. Sztálin elvtársnak egyébként még szenilisen is több esze volt ezeknél. Nem tudok róla, hogy valaha is tervezte volna a „népi demokráciák” annektálását. Elég volt neki a stratégiai ütközőzóna. Hiába no, csak „nagy stratéga” volt Mindenki undorral nézett rájuk. Könnyű volt fegyverrel sétafikálni a szovjet hadsereggel a hátuk mögött. A pesti disszidálási láz itt csak igen gyenge formában hatott. Nekünk eszünkbe sem jutott. Egyetlen fiúra emlékszem, Farkas Imrére (Leó), aki a Bethlenben alattam járt, ekkor már első éves egyetemista volt; ő mondta el, mikor az Andrássy utcán összefutottam vele, hogy kimegy. Nem annyira a félelem késztette, úgy láttam, inkább az

érvényesülési vágy: Párizsba akart 20 menni és festészetet tanulni. Sikerült is neki Évek múlva találkoztam is vele Párizsban, akkor már befutott grafikus volt. December elején meghallottam, hogy egy alkalmi teherautóval föl lehetne menni Pestre. Anyukám aggódott, hogy Lajos bátyámék (építészmérnökként az IPARTERV-ben dolgozott; feleség, két kislány) biztosan éheznek. Egy liszteszsákba belerakta az elemózsiát, én pedig hajnalban fölkapaszkodtam a teherautóra, ahol már jó páran ültek a platón. Megdöbbentő volt a Körút belövésektől romos házainak látványa. A Víg utca sarkán egy kilőtt tank állta el a kocsiutat. Nyilván nem volt még idejük elvontatni, vagy „fontosabb” feladatot kaptak Zsukovéktól. A bátyám beszámolójából egy mondat szíven szúrt: „A legtöbbnek már Nagy Imre sem kellett.” Kijárási tilalom ide vagy oda, éjszaka neki kellett indulnunk, mert a nagy beszélgetésben nem vettük

észre, hogy a másfél éves kis Kati sorban elszopogatja a nyugtatótablettákat. Közel volt a kórház a Rákóczi úton Szerencsénkre nem ütköztünk járőrbe. (A kórházban a gyomormosás végeztével láttam életemben először, hogy egy orvos pénzt fogad el.) December 6-án délelőtt a Rákóczi úton mentünk, amikor egyszerre sorozatok záporoztak, kopogtak körülöttünk. Befutottunk a Nemzeti Színház oszlopai mögé. Hogy kik lőttek, honnan és miért, azt nem láttuk Később azonban láttuk azt a vonulást, amit a Magyar Történelmi Kronológia IV. kötete az 1084. oldalon így örökít meg: „A szervezett munkások a népi demokrácia védelmében gyűléseket tartanak és felvonulnak Budapest utcáin.” Hogy voltak-e köztük szervezett munkások, azt nem tudtam. Amit láttam a Körút és a Rákóczi utca sarkán állva, az így festett: előttük egy szovjet tank (vagy csak páncélozott harci jármű?) csörömpölt, katona nem hajolt ki belőle. Úgy

tíz méterrel mögötte rendezett oszlopokban vonultak jó ruhás emberek, többnyire idősebbek és időnként kórusban ilyeneket kiabáltak: „Vesszenek a fasiszták! Nem akarunk fasizmust!” Pár százan lehettek. Mögöttük egy, az elől haladóval megegyező típusú szovjet tank (végbiztosítás). A néhány utcai 21 járókelő megállva, némán nézte őket. Hosszasan bámultunk utánuk, és amikor a Nyugati közelébe értek, hirtelen lövések hallatszottak. Rájuk lőttek vagy a szovjetek lőttek, nem láttuk. Azóta sem tudom Hazaérve legalább anyukámékat meg tudtam nyugtatni, hogy a bátyámék épek és nem éheznek. A megnyugtatás annál inkább is jókor jött, mert közben ők is átéltek egy fölvonulási izgalmat. A salgótarjáni sortűz híre itthon is fölbőszítette a munkásokat; tüntetést szerveztek, és a kötöttárugyáriak között ott menetelt és kiabálta a tiltakozó jelszavakat a 14 éves Dezső öcsém is. Ráadásul a pufajkások

itt is lőttek, egy munkás, Gácsi László másnapra belehalt golyóütötte sebébe. Január elején már bejutottam az egyetemre is, tudakolózni, mi a helyzet. A bölcsészkari folyosón Szekeres László tanársegédbe ütköztem Behívott a szobájába beszélgetni. Ismét egy sorsfintor Az előző tanévben ő volt az, aki faliújságcikkben (erős fegyver volt az akkoriban) támadott meg és hazugozott le; ki is akart rúgatni (voltak figyelmeztető példák: Vajnai János fölöttem járt volt bethlenes DISZ-titkárt és egy Dobák nevű fiút egy évre kivágtak, mert a beszolgáltatások ellen emeltek szót egy taggyűlésen). Halász Előd, a nagy eszéért és ironikus modoráért bálványozott professzorunk, aki dékán is volt, mentett meg a kirúgástól. Nem az érdemeim vagy „kiválóságaim” miatt, hanem a Sipka Sándor tanár úr közbenjárására, aki akkor már nem a Bethlenben volt, hanem az egyetemen. Szekeres tanársegéd úr (különben kiváló

Petőfi-kutató, az Ormos Mária történettudós akkori férje) most nagyon elkeseredett volt. Vigasztalni kezdtem, hogy szerintem még nem veszett el minden. Elsősorban abban bízhatunk, hogy mint a napoleoni háborúk után a Nyugatot-látott és művelt fiatal tisztek (dekabristák) föllázadtak, most is van bizonyosan egy új nemzedék ott is, azok majd átveszik a hatalmat Bulganyinéktól, és a Szovjetunióban is az lesz, amit mi most akartunk. Akkor majd megváltoznak az erőviszonyok Ezzel a jóslatommal is pórul jártam: várhattunk még jó 30 esztendőt az új nemzedékre 22 Január közepétől elkezdődött az egyetemi oktatás. Máris megérezhettük, hogy a forradalom vívmányait Kádárék csak nem képesek (vagy nem is akarják?) mind visszaszipkázni: habzsoltuk a nyugati nyelvek tanulásának megnyílt lehetőségeit. A francia és az angol órákra is elkezdtem járni. Közben elmerültem a diplomamunkám elkészítésébe A MUK-ot nem vettük

komolyan. Tudtuk, hogy lehetetlen most minden újrakezdési próbálkozás. Volt egy olyan sejtésem (bizonyíték rá azóta sem került elő), hogy ezt a M.UK-ot nem kis részben Marosánék fújták föl, hogy legyen ürügy a veszélyesnek tartott emberek március 15-i begyűjtésére. Hallottam, hogy Vásárhelyen is bekaszliztak pár napra néhány jegyes embert (Moldvay Daki, Felletár Béla nevére emlékszem. Gyáni igazgató úr akkorra már a Csillagban volt, de erről majd később.) Egyetemi oktatóink közül akkor még csak Baróti professzort tüntették el, a többi még ott volt. Júniusban államvizsgáztunk Az utolsó kollokvium és az államvizsganap között öt napom maradt tanulásra, de le kellett aratni a 4 kishold búzát. A kaszás én voltam, Dezső öcsém a marokverő Egyetlen napom maradt a fölkészülésre. Jelesre sikerült. Ez az egyetlen vizsgaeredményem (a matematika szóbeli érettségin kívül), amire büszke vagyok. Nem a jelesre,

hanem a felkészülés helyetti aratásra IV. A megtorlás esztelen logikája A fejezeteimbe írt önellentmondás (contradictio in adiecto) szándékos, nem pedig különcködő stíluselem. Logikus volt, hiszen „bűn nem maradhat büntetlenül”: a sok októberben halálra rémült, kirúgott, elmenekült vagy védőőrizetbe vett vezető káder és terelő puli, a néhány szégyenletes atrocitás áldozatául esettek 23 hozzátartozói, a hatalmuk tudatában is hezitáló szovjet vezetők égtek a bosszúvágytól. Már a Sztálin ravaszságával gleichschaltolt Gorkij is megírta: „Jeszli vrág nye szdajotsza jivo unyicstozsájut. (Ha az ellenség nem adja meg magát, meg kell semmisíteni.) Ez volt benne a logika A részleteket nem ismertük, de hallottuk, hogy Kádár korábbi ígérgetéseivel ellentétben Nagy Imrééket Romániába vitték. Tudtuk, hogy már kivégzések is voltak (Dudás József), letartóztatások (Gyániékat január végén vitték el),

hallottunk az oroszok által elhurcoltakról, de a vastaga még csak ezután következett, és jó két esztendeig hol itt, hol ott csattant a bilincs, és szorult a hurok a zsákba húzott nyakakra. Hol ezt, hol azt vonták fegyelmi vizsgálat alá, rúgták ki állásából vagy az egyetemről, de még a középiskolásokra is sor került. Az esztelenség pedig abban nyilvánult meg, hogy a személyek kiválasztásában, az időpontokban nagyon sok volt az esetlegesség, a véletlen elem. Csak a személyes ismerőseimről beszélek, hiszen a megtorlások témájának már tengernyi az irodalma és a dokumentációja. A vásárhelyi tanárok és diákok dolgát itt nem veszem elő újra. Már megírtam a Bethlen Gábor Gimnázium 1990-es Évkönyvében. Aki akarja, ott elolvashatja. Az ügy különlegessége az, hogy a szüleik októberi „bűnei” miatt bűnhődő diákokat még két hónappal azelőtt megfosztották továbbtanulási lehetőségüktől (az írásbeli érettségi

kellős közepén), mielőtt az apákat megfosztották kenyérkereső foglalkozásuktól. Az egyetemen is ugyanilyen volt a helyzet. Hozzám 57 decemberéig a kutya sem szólt, de Gábor Gyuri barátomat már lediplomázni sem engedték, fegyelmivel rúgták ki a jogi karról. Följelentője egy csoporttárs lány volt Motivációja a sértett hiúság. Valami almacsutkán (még „magyar narancs” sem volt akkoriban, narancshéj tehát nem lehetett) a lányka megbotlott és hasra vágódott. Gyurka a rá jellemző svédcsavaros humorral odaszólt: „Te meg mit keresel?” A sértődött kollegina berohant a tanulmányi osztályra és befújta, 24 hogy Gyuri ellenforradalmi kijelentésekkel bomlaszt. A gépezet beindult, és Gyuri két évre elmehetett Ebesre gyorstalpaló hegesztőnek. Csoporttárs barátomat, a tehetséges költőnek indult Sarkady Sanyit nem tudom, ki jelentette föl, de őt is kirúgták, nem diplomázhatott velünk. Szerencséjére csak egy év szilenciumot

kapott, és 58 júniusában már az akkor Szegedre lejáró Király Istvánt kápráztatta el az Ady-versek zuhatagával. Király, a nagy Ady-rajongó, református papfi, ám hűséges kommunista (a Landler lány volt a felesége, Lukács György a nesztora), szintén Ady-idézetekkel szerette volna beláttatni Sanyival, hogy nem jól látja a nemzeti sorsot, de Sanyi mindig tudott ellen-idézetekkel cáfolni Ide nem tartozó viszontagságok és véletlenek után Vásárhelyen kaptam végül állást. Szorgalmasan jártam a kosárlabdaedzésekre, mert még a sztrájkidőszakban be-bejártunk a gimnáziumi tornaterembe kosarazni (én korábban atletizáltam), úgy hogy volt osztályfőnököm, most edzőm és atyai pártfogóm, Balogh tanár úr még a Szabadkára utazó csapattal is elvitt a visszavágóra 57 novemberében; persze csoportos útlevéllel mentünk. A rendőrségnek egy szava sem volt hozzá, hogy külföldre utazom. Sőt ott volt Pánczél Tamás barátom és nemzetőr

társam is, akivel azt latolgattuk, hogy megpróbáljunk-e kint maradni, magyarán disszidálni. Korábban már az egyetemen hallottam, hogy Muhi adjunktus úr Jugoszláviába disszidált, nem is dobták vissza. Mindenesetre a csomagomba tettem a diplomámat De Szabadkán semmi biztató lehetőséget nem láttam, sőt azt hallottam, hogy Titóék már visszatoloncolják a magyarokat, arra sem látszott esély (pénzem sem volt), hogy Szabadkától eljussak Olaszországig. Őszintén szólva nem is volt elég erős a menekülési ösztön. Részben a gyávaság tartott vissza, részben az a szilárd ragaszkodás, ami hazakötött. Egy december végi éjszakán azonban utolért a nemezis. Erős kopogtatás az ablakon, a kinyitott kiskapun belép egy civil ruhás, igazolványát fölmutató nyomozó, és már tessékelt is be a kint várakozó dzsipbe. A 25 kapitányságon elkezdődött az első kihallgatásom. Jó néhány követte még 58 tavaszáig. Czink százados volt a

főkihallgatóm, egy kese hajú, hajszálvéreres arcú, szerény szellemi képességű, de gorombának, pláne vadállatnak semmiképp nem nevezhető nyomozó, aki egyszer még „családlátogatásra” is kijött, mert nyilván a szociális környezet felmérése is a feladatai közé tartozott. A legrosszabb az egészben a szorongás és az egyre erősödő bizonytalanság volt: „Mi lesz ebből? Börtön? Állásvesztés?” Közben tanítottam, kosaraztam, udvaroltam, mintha mi sem történt vagy történhetne még velem, de a szívtájékot mindig szorongatta valami addig nem ismert marok. A fő félelmem határozta meg a védekezési taktikámat is. Ha kihúzzák belőlem, vagy mások vallomásából megtudják, hogy benne voltam a Kovács főhadnagy „felderítő csapatában”, tolmácsjelölt voltam a fehér zászlós, szovjetek elé induló kocsiban, Katona Jojóval a közleményeket olvasgattam be a végzetes vasárnapon, akkor biztosan végem lesz, nem kerülhetem el a

lesitteltetést. Hála légyen a Fölöttünkvalónak, aki Czink elvtársnak nem adott túl éles elmét, sikerült elkerülnöm ezeket a veszedelmes mozzanatokat. Többször és hosszasan elmondtam, hogyan kerültem oda, hogyan járőröztünk, ki volt a parancsnokunk (úgyis tudták), hangsúlyoztam, hogy nem bántottunk senkit sem. Megkíséreltem, hogy e visszaemlékezés írásához megszerezzem a kihallgatási jegyzőkönyveket, ha nem semmisítették meg, vagy egyáltalán fontosnak tartották az irattározását. Arra is kíváncsi lettem volna, hogy én szó szerint mit mondtam, illetve írtam alá; arra is, hogy mások miket vallottak. Nem sikerült. Így hát dokumentálni nem tudom, hogy ha hazudoztam is, taktikázgattam is, másokat bizonyosan nem mártottam be. Arra mindig ügyeltem, hogy az ő szemükben rossznak minősülőt senkiről se mondjak, főképp csak önmagamról beszéljek. Aki igazán ismer, elhiszi, aki nem akarja elhinni, azzal nem törődöm. Nála

nagyobb bírám van 26 Czink elvtárs nem pofozkodott, csak időnként beszélt fenyegetőleg. Megpofozni csak a vöröseshajú Miskolczi főhadnagy akart, bár nem ő volt a kihallgatóm, de a szobában ülve nyilván megelégelte Czink százados szakszerűtlen munkáját. De szerencsémre a kiabálás befejeztével ő is letett róla. Lehet, azt hitte, a félelemtől már úgyis becsináltam Mégse tudtam soha megbocsátani neki, bár Jézus-hívő vagyok, és gyerekkoromban is kaptam néhány pofont. De nem ellenségtől, hanem olyanoktól, akikről tudtam, hogy a pofonjuk ellenére is szeretnek. Az utolsó kihallgatásomon végre észrevettem, hogy hol az egérlyuk, amelyen át kisurranhatok. Czink elvtárs azt forszírozta, hogy mondjam el, mégis ki volt az, akinek a kérésére nemzetőr lettem. Akkor leesett a tantusz, és már vágtam is: „Én kezdeményeztem, százados elvtárs, én hívtam a barátaimat, hogy alakítsuk meg itt is a nemzetőrséget, nehogy

fölfordulás legyen.” Czink elvtárs elégedetten megíratta a jegyzőkönyvet (gépelni nem tudott), nekem meg lezuhant a nehéz kő a mellemről: a fő „bűnöm” bevallását sikerült elkerülni. Nagy biztonságot adott a család, szüleim, testvéreim mellettem álltak. Egy „Ugye megmondtuk, hogy ne rohangálj puskával”-féle szemrehányó szót sem kaptam soha, s a későbbi Ref-es éjszakai háborgatások során sem. A flóbert puskát azonban, amit apukám Szabadkáról hozott, miután a Délvidéket visszafoglalta (nem volt neki elég, hogy 18 éves korában már az olasz fronton volt; megpofozták 19-ben a románok, mert egyszerre léptek katonásan az Andrássy utcán a volt bajtársával; még ötgyerekes családapaként is elment mindent visszafoglalni, sőt 44 augusztusában, 47 éves korában még újra elment, hogy Kolinban épp hogy elkerülhesse a hirtelen oroszlánná vált cseh „partizánok” általi legéppuskáztatást. Még örülhetett, hogy 45-ben

az új urak megbocsátották neki, hogy elment és nem várta meg parancsmegtagadóként a főbelövést. Magyar történelem), szóval a flóbertpuskát, amit eddig a padlásgerendán rejtegettünk, s mi gyerekek 27 időnként csettintgettük a závárzatot, és céloztuk a verebeket a golyó nélküli puskával, ezt a kedves katonás játékszerünket a biztonság kedvéért beledobtuk a kútba. Azóta is ott álmodik a verebekről, most már örökre betemetve és bebetonozva. Valahol vidéken voltunk kosarazni, amikor hazaérvén anyukám mutat egy idézést: be kell mennem a rendőrkapitányságra. Május 12. volt De már 1958 Pontosan a megjelölt időpontban bekopogtatok az ajtón, ahol egy nekem addig ismeretlen százados ül, Szilágyi százados. Katonás jelentkezésem után az asztaláról elővesz egy gépírással kitöltött nyomtatványt, és mondja, hogy írjam alá. Olvasom Az eredeti helyesírás szerint írom ide a legfontosabb tartalmi elemeit. „BM

Czosgrádmegye-i Rendőrkapitányság: Szám: 1021/1958. Tárgy: Földesi Ferenc Hódmezővásárhely-i lakos rendőrhatósági felügyelet alá helyezése. Határozat: személyi adatok következnek: stimmelnek. 16/1957 B M sz rendelet alapján lakóhelyén rendőri felügyelet alá helyezem. Nevezett rendőrhatósági felügyeletének módozatait az alábbiakban állapítom meg: 1. Jelen határozatom kézbesítését követő minden – hét vasár napján d e 10 30 órakor köteles a hódmezőv.h őrs főkapitányságon, őrsön, körzeti megbízottnál jelentkezni. 2. Eltiltom attól, hogy: a) lakóhelyét, hódmezővásárhely államigazgatási területet, hatóságom előzetes engedélye nélkül elhagyja, b) állandó bejelentett lakásáról 20 órától 5 óráig eltávozzon, c) Éttermeket, italboltokat, vendéglőket, expresszókat, sport és egyébb rendezvényeket, vásárokat, piacokat, nagyforgalmu üzleteket és egyébb nyilvános helyeket látogasson, d) Lakásán

távbeszélőt tartson üzemben. Hátoldal: Indokolás 28 Megállapítást nyert, hogy az ellenforradalom idején mint a Hódmezővásárhelyi Bethlen Gábor Gimnázium tanára fegyveres nemzetőri szolgálatot látott el. November 4-én a gimnáziumban szervező munkát végzett a szovjet katonák megtámadására, összeszedett társai között. A fentiek alapján rendőrhatósági felügyelet alá helyezése a közrend- és közbiztonság érdekében indokolt. E határozat ellen a kihirdetésétől számított 8 napon belül a BM BRFK Vezetőjéhez és hozzám benyújtott fellebbezésnek van helye. Kelt: Szeged, 1958. évi május 2án Az előttem kihirdetett rendőrhatósági felügyelet alá helyezésemet elrendelő határozatban jogaimra történt kioktatás után megnyugszom – ellene fellebbezéssel élek. K.mf 1958. V 12 Földesi Ferenc . Megyei Főkapitány Helyettes Pecsétes kézaláírás (Varga Sándor:) r. őrnagy A kiadmány hiteléül: Olvashatatlan aláírás,

tintával fhgy Kedvem lett volna a helyesírási hibákat kijavítani, de nem mertem. Aláírás előtt viszont csak meg mertem szólalni: „Itt valami tévedés lehet, mert akkor én egyetemi hallgató voltam, a gimnáziumban nem is voltam bent.” A százados megemelte a hangját: „Ez lényegtelen. Tudja maga nagyon jól, hogy mit csinált.” 29 Tényleg tudtam. Többet is, mint ami az indoklásban volt Az ellene fellebbezéssel élek végszót azért még alázúztam, a papírt eltettem, köszöntem és hazamentem. Happy end: a sittet elkerültem; Katona Jojóhoz az orvoskaron egy szót sem szóltak. Hogy majd a munkahelyemen mit szólnak, kirúgnak-e vagy sem, az még a holnapi nap titka. V. Emberek színe és színeváltozása Hétköznapi helyzetekben nem könnyű látni, hogy kiben mi lakik. Katonaság, háború, hadifogság, börtön, félelmet keltő élethelyzetek viszont föllebbentik a fátylakat. Ezt gyerekfejjel a háború alatt, egyetemistaként a katonaságnál

már megtapasztaltam. Mindez azonban össze sem volt hasonlítható azzal a színgazdagsággal, ami 56. november 4 után országszerte, így Vásárhelyen is látható, mi több: átélhető volt. Csak a szülővárosombeli, legföljebb még néhány szegedi arcot villantok föl. A többség lelkiállapota ambivalens volt: részint szikrázó harag, Kádár és társai, meg a pufajkások, helyi bosszúállók és hatalmaskodók iránti gyűlölet, másrészt egyre növekvő apátia, sőt beletörődés. Számomra két országos esemény hozott máig sajgó csalódást. Akkor: kétségbeesést. Az első a május elsejei, Hősök terén tartott tömeggyűlés Nem voltam ott, csak a rádióban hallottam, meg olvastam róla. Hát hogyan lehetséges ez? Ennyi ember hallgatja Kádárt és Marosánt, és füttyszó helyett tapsol, vagy nyugodtan álldogál?! Nem tudtam, hányat tereltek oda, de hogy rengetegen önként tapsoltak, az bizonyos. A másik egy rövid újsághír: Nagy Imrét és

eszmetársait 58. június 16-án kivégezték Sem a föld nem nyílt meg, sem az embereken nem látszott semmi megrázkódtatás, fölháborodás. 30 Igaza lenne Petőfinek: „vasárnapi nép vagyunk”? Meg Adynak: „Aki egyszer rugott a magyarba, újra kedvet kap a rugáshoz”. Ma már jobban megértem. Akinek egyszer eltörték a gerincét, az már sohasem fog egyenesen állni. Hogyan viselték el sorsukat a megtorlást elszenvedtek? Börtöntapasztalataim nincsenek. Csak a kirúgott ismerős pedagógusokról szólok először. Szinte mindegyiket ismertem 40-50 évesen, családosan kenyérkereső állás nélkül maradtak, amelyiknek 57-ben érettségiző gyermeke volt, szenvedhetett attól is, hogy miatta nem engedik továbbtanulni. Láng tanár úr tanítványi segítséggel Pesten dolgozott két évig segédmunkásként. Az üzemigazgató jellemzése szerint fegyelmezetten, odaadóan végezte munkáját, a „Kiváló Dolgozó” fokozatot is elérte. Kiss Lajos

tanító úr, szakoktató is lévén, értett az asztalosmunkához, ő fusiban dolgozott. Szerencséjére Éva lánya már vegyészhallgató volt, őt hagyták tanulni. Dr Szabóné Jutka néninek népszerű állatorvos volt a férje, nagyobbik fia már az egyetemen volt; ha hat gyereket kellett is eltartani, taníttatni, nehezen, de megéltek. Dr. Égető György, legkedvesebb elemi iskolai tanítónőm férje, szódáskocsis lett. Valahányszor csak találkoztam vele, jó kedéllyel viselte sorsát. Surinya Tóni, elemistaként osztálytársam, mikor én a Ref. miatt még a kirúgástól rettegtem, már újra taníthatott. Csergő Pista bácsi két ikerfia már elvégezte az egyetemet, gimnáziumi osztálytársam-lánya 57-ben kapott diplomát – ő viszonylag jó hangulatban beszélgetett velem, valahányszor csak találkoztunk. Egy lassú őrlődést és végső összeroppanást fájdalmas közelségből láttam. Farkas László Szt István téri általános iskolai

nevelő1882-2/1957 Müv. számú elbocsátásban részesítő fegyelmi határozatának indokolásában ez áll: „Így határoztam, mert nevezett részt vett az 1956. október-novemberi ellenforradalom vásárhelyi eseményeiben. Részt vett az 1956 november 3-i 31 pedagógus gyülésen, melyre katonakönyvvel rendelkező pedagógusokat mozgósítottak, s melyet a pedagógusok és az ifjuság felfegyverzésére és a szovjet csapatokkal szembeni ellenállásra szerveztek meg. E gyülésen választás utján tagja lett annak az ugynevezett ötös bizottságnak, mely előbb a rendőrségre, majd a honvédségre ment azzal a nyilvánvaló céllal, hogy a szovjet csapatokkal szembeni ellenállásra kiképezze a felfegyverzett ifjuságot. Nem rajta mulott, hogy ez a tervük nem sikerült. Megválasztása ellen nem tiltakozott, hanem azt hallgatólag tudomásul vette, és vállalta. Nevezett az ellenforradalom budapesti eseményeinek hirére iskolájában feltünően izgága

magatartást tanusitott és vad nacionalista, irredenta kijelentéseket tett, melyekkel nem szolgálta az iskolában a nyugalom és rend helyreállitását, hanem tovább nyugtalanitotta az amugy is felkavart légkört. Sulyosbitó körülménynek vettem, hogy baráti körében osztályidegen, kulák elemek is feltalálhatók, ami ellenkezik a szocialista nevelő követelményeivel. Nem szolgál mentségére az, hogy ezek az elemek őt állásfoglalásában befolyásolhatták. Ugyancsak sulyosbitó körülménynek vettem, hogy mint tapasztaltabb pedagógus nem őrizte meg nyugalmát, hanem elhagyta iskoláját és ellenforradalmi cselekményekbe keveredett. Hódmezővásárhely, 1957. julius 8” Aláírás, a gépelt fölött kézírással: Hantos Mihály osztályvezető. Mielőtt folytatnám, le kell írnom, honnan ismerem ilyen közelről ezt az embersorsot, mert az érzelmi elfogultságot nincs okom eltagadni, s ha valaki úgy akarja, ezt judiciumbeli részrehajlásnak is

minősítheti. Farkas Lászlót sem a forradalom előtt, sem annak napjaiban nem láttam, nem is ismertem. 1958 telén ismertem meg, amikor a nagyobbik lányának (későbbi feleségemnek, máig megtartó szőlőkarómnak) udvarolni kezdtem. A fegyelmi határozat igazságtartalmáról annyit tudok, hogy Laci bácsi – háborút, fogságot átélt tartalékos főhadnagyként – nem felfegyverezni, hanem lefegyverezni ment el az iskolás gyerekeket. Baráti körének osztályidegen „elemei”: dr 32 Karácson András politikai okokból kirúgott jogász, aki már évek óta fuvarozásból tartotta el családját, köztük a faji törvények miatt koncentrációs tábort szenvedett anyósát, a Kardos temetkezési vállalkozó özvegyét; dr. Nagy Dezső, a háború után kirúgott tanácsnok, akinek tekintélyes földbirtokát már régen elvették; Nagy Varga István, a háborúban főhadnagyként elesett földbirtokos özvegye. Ezek az „elemek” befolyásolhatták őt

állásfoglalásában Bizony nagy bűn az, ha valaki tanyai tanítóként megismert ismerőseit, barátait „új típusú” embereket nevelő pedagógusként nem tagadja meg, sőt összejár velük. Összejárt az aláíróval is, de erről majd később Vérbeli tanító volt, tanítványai közül az elesett szegény- meg a cigánygyerekeket különös gonddal pátyolgatta. Hűségesebbek is voltak ők, mint egyes kollegái: évek múltán is vitték a virágot a sírjára. Laci bácsi őrlődött Nyilván önmagát hibáztatta, hogy kitűnő tanuló lánya miatta nem tanulhat tovább. Fájt neki, hogy a Csepelen nagyfuvarozó öccse nem merte alkalmazni Mikor lehetett, fát vágott a Tiszán. Akadt egy-két magántanítvány is, filléres óradíjért. Mikor náluk voltam, szinte kizárólag vele beszélgettem Politizálás ugyan elkerülhetetlen volt, de főképp a katonaságról és a hadifogságról faggattam. Egyre fogyott, arcszíne sápadtabbá vált 59 májusában

telefonhoz hívtak az iskolában. Akkor már vőlegény voltam A menyasszonyom hívott: „Apukám meghalt”. A malacoknak dobott be az ólba füvet, megfordult és összeesett. A szívinfarktus vitte el alig 50 évesen A szívizmok tudják, mitől és mikor ránduljanak össze utolsó görcsbe. A továbbtanulástól eltiltott gimnazisták családi helyzetüktől és természetüktől függő módon viselték el sorsukat. Néhányan disszidáltak, néhányan pár év elteltével továbbtanulhattak (volt, aki később rendőrtiszt lett), a legtöbb megpróbált állást keresni. Ez sem volt egyszerű Akiben erős hivatástudat, pontosabban életpályavonzás volt, soha nem heverte ki pályája kisiklatását. Ezt közelről is megtapasztaltam: Farkas Jolinak máig beforratlan sebe, hogy nem lehetett orvos, bár Lang professzor úr, aki rokoni kapcsolatuk 33 révén már diákként jól ismerte, már a negyedik gimnáziumi év elején azt mondta neki: „Gyere csak hozzánk, ott a

Te helyed, tekintsd úgy, hogy már föl vagy véve.” Mire a fölvételre sor kerülhetett volna, a diáklánynak már visszaadták, nem is továbbították jelentkezési lapját, a professzor úr pedig már szintén elszenvedte a kirugattatást. A kirugattatás volt az én legnagyobb félelmem is. A Ref-fel járó korlátozásokat és éjszakai ellenőrzéseket jól viseltem, bár elég kellemetlen volt, hogy nem mehettem be a barátaimmal a Tiszavirágba, és csak kívülről hallottam kézilabda- vagy focimeccsek nézőinek moraját. A 20 órára hazaérés sem ment mindig egyszerűen. A mártélyi Tisza-parton voltunk kint biciklivel Hazainduláskor a menyasszonyom biciklije defektes lett. Gyorsan kapcsolni kellett. Otthagyni nyilván nem fogom, de nyolcra haza kell érni Magam elé ültettem a vázra, bal kézzel megfogtam az ő biciklije kormányát, mert nem hagyhattuk ott, és elkezdtem keményen, fél kézzel kormányozva tekerni. Hazavittem. Szerencsém volt: 10 perc múlva

ott volt két rendőr ellenőrizni A legrosszabb a vasárnapi jelentkezés volt. Elsősorban a rendőrség épülete, pontosabban az ott átélt kihallgatási élmények miatt. Hosszú évekig inkább a Szentesi utca jobb oldalán jártam, csak ne kelljen elmenni az előtt az épület előtt. Egyetlen vasárnapi jelentkezéskor kiabált rám durván az egyik – ráadásul látásból ismerős, mert tabáni – őrmester. Az árpát arattuk, de nekem ½ 10-kor le kellett tenni a kaszát és hazabiciklizni. Öt percet késtem, ezért kaptam a szép szavakat. Később anyukám megtalálta az alkalmat, hogy beolvassa a véleményét az őrmester elvtárs arcába. Az ornitológusok jól ismerik a mimikrinek ezt a formáját, de a kaméleonról nem csak a tudósok hallottak. Az antropológiában már bonyolultabb a dolog, mert itt a megmaradás és a zsákmányszerzés ösztöne mellett elkerülhetetlen az erkölcsi minősítés. Föltéve, ha nem vallja magáénak a nietzschei vagy

raszkolnyikovi: „Isten nincs: mindent szabad” álláspontját. 34 Nemzeti büszkeségünknek ártalmas kimondani, de kötelesség: hiánybetegségünk a szolidaritás. Különösen igaz ez, ha a dánokra vagy a hollandokra gondolunk a hitleri megszállás idejében (Anne Frank!). Legalábbis 56 után több volt az amorális színeváltozás, mint az emberség és segítőkészség szép példája. Csak a helybeli tapasztalatokról beszélek, mert az országosakról már éppen elegen írtak. Így sem könnyű, mert országos és helybeli összefüggött a forradalom, majd a megtorlás idején is. Aranyossy Ágoston kirúgott pedagógus már korábban a nevére íratta Szabó József bebörtönzött, majd állását vesztett kiváló jogászprofesszor lányát, hogy hozzásegítse a továbbtanuláshoz. Dr Paku István, a nem csak bőrgyógyásznak, de embernek is kiváló főorvos Farkas Jolit, a felesége unokahúgát akarta a nevére íratni, de a szülők nem egyeztek bele.

Már gyermekes asszony volt Joli, amikor felajánlotta, hogy vállalja a taníttatás költségeit (ekkor már fölvették volna), úgyis tudja, hogy a gyermekeinek majd meghálálja (60 éves volt már akkor). De hát az orvosegyetemet nem lehet bejáróként elvégezni, a kislányát nem akarta itt hagyni és bevonulni a kollégiumba. Bors Juli, mikor megtudta, hogy Ref-es lettem, bement a megyei kapitányhoz (fogadta, mert Juli hűséges kommunista volt), és szót emelt az érdekemben. Czene őrnagy be is hivatott, meghallgatott, de a végén azt mondta, hogy maga megérdemelte, amit kapott, örüljön, hogy csak ennyit. Mégis azt hiszem, hogy a négy hónap utáni Ref-et megszüntető határozatot a Bors Juli közbenjárásának köszönhetem. Hogy miért nem vágtak ki az állásomból? Mikor az iskolában jelentettem, mi van velem, az igazgató és a helyettese is azt mondta, hogy ők nem kaptak felsőbb utasítást, tanítsak tovább. Furcsa dolog ez Azután rájöttem, hogy

miért nem kaphattak „felsőbb” utasítást. Hantos Mihály akkor már nem osztályvezető, hanem megyetanácsi elnökhelyettes volt. Lehetett lelkiismeret furdalása Farkas László miatt is, hiszen korábban jóban voltak, vizitelgettek is egymásnál. Hantosné pedig ott tanított a Központi 35 Fiúiskolában, ahol én. Kedves asszony volt Egy bábjátékos csoportot is vezetett. Egyszer megkért, hogy dramatizáljak nekik egy népmesét Szívesen megcsináltam, versbe szedve, mert szerettem Hantosnét, a fiát is, akit tanítottam; nagyon tehetséges gyerek volt. Megkérdezni már nem tudom, mert mindkettő a sírban van, de bizonyos vagyok benne, hogy ő szólhatott a férjének, hogy ne sújtsák állásvesztéssel ezt a fiút. A színeváltozás szomorú példája több lesz. Ítélkezni nem fogok, mert megmondatott: „Ne ítélj, hogy ne ítéltess.” Lehet, hogy mindegyiket csak a félelem és nem a ragadozó ösztön diktálta. A saját fajtámmal kezdem: a

nevelőkkel. A pedagógusok elleni megtorlásban az a Belényi Gyula játszotta a legundorítóbb szerepet, aki már 47-ben elvállalta (vagy kiügyeskedte) a Polgári Fiúiskola igazgatójává emeltetést, amikor Csergő Istvánt – ártatlanul, gyerekek által ismeretlen okból – leváltották. A gyerekekben még erős az igazságérzet, ha együtt vannak, nem is félnek: a tornateremben állítottak sorba bennünket, és ott jelentették be a személycserét. Csergő István nevének elhangzásakor spontánul hosszú tapsolással fejeztük ki szeretetünket. Belényi nevét néma csend fogadta Korábban már megtapasztaltuk szadista ösztöneit. Akkor még természetes fegyelmezési eszköz volt a tenyeres vagy a pofon. Ha Kovalikné adta, meg se kottyant, mert igazságos volt és éreztük, hogy szeret bennünket. Belényi nem s.k nádpálcázott, hanem egy osztálytársával fenekeltette az általa kijelölt bűnöst. Az ő följelentgetéseiben, kollégái ellen szólásában

a hatalomféltésen túl bizonyára szerepet játszhatott ez az elnyomhatatlan ösztön is. Vári Ernő, aki állítólag „menekült” Tatabányáról a forradalom napjaiban, most az egyik fegyelmi bizottság elnökeként írogatta alá az elbocsátási jegyzőkönyveket. Mennyi ellentmondás fér meg egy emberben: a gyerekekkel jó viszonyban volt, sokan szerették. Anyaiskolámban, a Bethlenben a félelem bénított. Mi mással lehet megmagyarázni, hogy az igazgatóhelyettes az írásbeli vizsgáról hívatja ki a jó 36 dolgozatért szurkoló maturandusokat, és közli velük – indoklás nélkül (lehet, hogy az indokot ő sem tudta) –, hogy az egyetemi jelentkezésüket nem is továbbítják. Az még érthető, hogy 57 február 1-én, amikor új igazgatójukként Vörös Mihályt beiktatták, senki sem merte megkérdezni, hogy Gyáni Imrével mi lesz. Az már kevésbé, hogy a hozzászólások során egyik kedves és példakép volt tanárom kijelentette, hogy amit

sztrájk ürügyén a diákok csináltak, az nem más, mint iskolakerülés. (Scripta manent: mindez ott van a jegyzőkönyvekben, én is ott láttam, elhűlve, mikor az iskola történetéhez gyűjtöttem az adatokat. Megláttam még sok minden mást is.) Igaza volt Tölcséry tanár úrnak, mikor figyelmeztetett Az is megemészthetetlen, hogy Gyáni nagyobbik fiát már fel sem merte venni az új igazgató; Békéscsabán talált neki az édesanyja iskolát. Amikor Gyánit az amnesztiás kiszabadulása után Balogh Imre volt osztályfőnökömmel, ekkor már edzőmmel, kollegámmal és barátommal meglátogattam, ő kiegyensúlyozottnak látszott. A feleségében viszont – joggal – sok volt a keserűség. A sors megjutalmazott azzal, hogy a kisebbik fiának, a nagyeszű Gábornak osztályfőnöke lehettem. 89-ben már el mertem hívni a ballagásra Imre bácsit, hogy ő adja át az egyik eminensnek a Láng István-díjat. Akkor már nem kellett hozzá nagy bátorság. De éveken

keresztül szomorú látvány volt, ha a teherautó padján ülve megláttam volt igazgatómat, ahogy viharkabátban, fejét lehajtva utazik be Szegedre a Hídépítő Vállalati munkahelyére. Úgy tudom, börtönévei alatt a Sipka házaspár és Szappanosné Anna néni látogatták a feleségét. A fiatalok körében nem tapasztaltam mást, csak a barátság jeleit. Egyedül Partizán okozott csalódást. Gyorsan köpönyeget fordított megint; 57ben ő lett az első városi KISZ-titkár, és persze pufajkás Mikor az utcán találkoztunk, felháborodva vontam kérdőre: „Engem mikor fogsz letartóztatni?” „Ne hülyéskedj!” – mondta nevetve, ezzel nála el volt intézve a dolog. Nála tapasztaltam azt a pszichológiai fenomenont, hogy a moral insanity-ség nem zárja ki a lezser jóindulatot. 37 Farkas Joli tapasztalati jóval keservesebbek voltak. Amikor az utcán meglátta Nikolin Klári osztálytársa, gyorsan átment a túloldalra, nehogy találkoznia

kelljen a bélyegessel (a nénje is bélyeges volt pedig: Nikolin Évát az elsők közt rúgták ki a lánygimnáziumi tanárok közül. Neki szerencséje lett, hogy Szabó Éva néven népszerű rádiós műsorvezető lehetett később belőle.) Jolinak azonban nem ez a találkozás volt a legnagyobb pofon. 57 nyarán, egyelőre fizetés nélküli gyakornokként, a kórházi laborban kente a faecest a táptalajon, amikor egy szép napon szóltak neki, hogy menjen le Fügi igazgató úrhoz, mert telefonon hívatja. Amikor belépett, a Koreát járt igazgató nekirontott: „Mit keres maga itt? Ebben a kórházban nem tűrök meg ellenforradalmi bomlasztást. Azonnal takarodjon!” Takarodott Édesanyja vette a bátorságot, és elment Németh Károlyhoz, a megyei párttitkárhoz. Megkérdezte: „Ha már a férjem nem dolgozhat, akkor a lányom miért nem? Vagy haljunk éhen?” Németh elvtárs azt válaszolta, hogy „A mi társadalmunkban mindenkinek joga van dolgozni.” Fogta a

telefont és beszélt valakivel. Pár nap múlva a TBC gondozó intézetben kapott helyet és lehetőséget, hogy a munka mellett elvégezhesse a röntgenasszisztens-képző iskolát. 1962-ben, az ötéves érettségi találkozójukon Balogh Erzsi osztálytársának férje, a szegedi orvoskar párttitkára már azt mondta neki: „Jelentkezzen, és én garantálom a felvételét”. De akkor a korábban már említett okból, már késő volt. Egy kicsit túl bonyolultra sikerült teremtmény az ember. Nehéz megismerni, megérteni cselekedeteit és azok mozgatórugóját Hiába próbáljuk meg követni a „gnoti széauton” tanácsát, hiszen önmagunkat sem érthetjük meg, mert egy másik tanács szerint „Hiába fürösztöd önmagadban, csak másban moshatod meg arcodat”. A franciáknak lenne igazuk? „Tout comprende c’est tout pardonner”. De lehet, hogy ők ezt gúnyosan mondják, és ők sem értenek és bocsátanak meg mindent. Hagyjuk a filozófiát! „Több

dolgok vannak földön és egen, Horatio, mintsem bölcselmetek álmodni képes.” 38 VI. Megtörettetés, megalkuvás, hajlíthatatlanság Mégiscsak kikerülhetetlen az elmélkedés. Amikor olyan csalódottan és elkeseredetten láttam: nemhogy M.UK, de még tartós passzív rezisztencia sem lesz itt, tulajdonképpen mit vártam volna el a népemtől? Azt, amire Jeruzsálem Titus általi végső elpusztításakor még a zsidók sem voltak képesek? Igaz, sokan inkább a halált, sőt a gyermekeik halálát is inkább vállalták, mint a római rabigát. De hát a többség, szétszórattatva bár, a megmaradást választotta. Madách Ádámja sem rántotta magával a terhes Évát, hogy elpusztuljon az egész emberi faj, ez a „sárkányfog vetemény”. Intranzigens, hajlíthatatlan csak az lehet, aki vállalja a bebörtönzést vagy az akasztófát. De ha nem lennének Damjanichok, Petőfik, Nagy Imrék, a lelkiismeretünk annyira megkérgesedne, hogy minden veszélyes

élethelyzetben a megalkuvás kerekedne felül. Megoldhatatlan dilemma ez, én sem untatom tovább vele azt, aki még mindig nem tette le ezeket a lapokat. Az életet, tehát a megalkuvást választottam én is. Nem kellett hozzá nagy ész, hogy az ember lássa és ne törje meg a Kádár-rendszer tabuit. Első tabu: Nem szabad nyilvánosan megkérdezni, hogy mekkora időtartamot jelent a kicsit nehezen kiejthető magyar szó: „ideiglenes”. Fél évet vagy akár egy évszázadot is? A szovjet csapatok „vrémenno nahogyascsije” maradtak, ameddig csak Gorbacsov meg nem egyezett az amerikaiakkal. Második tabu: 56 már nem „sajnálatos esemény”, hanem ellenforradalom. Beszélni róla viszont nem muszáj Lehet hallgatni is Sőt, kell: Nagy Imréről. 39 Harmadik tabu: Nem szabad megkérdezni, hogy mi a közjogi rendje a párt vezető szerepének. Meddig terjed? A „nincs válasz” amúgy is világos: minden közéleti, de néha (temetés, esküvő, keresztelő) még a

magánéleti dolgokra is kiterjed. Aki ezeket a tabukat nem döntögette, élhetett, ahogy tudott. Az igazi kérdés az, meddig mehet el ép arcbőrrel az ember a megalkuvásban. Hol vannak azok a bizonyos „falak”, amelyeket már Kovács András is szeretett volna megtalálni nevezetes filmjében. A töröknek is adózó, de mégis Erdélyét építő Bethlen Gábor volt ebben a példaképem. Hogy követése mennyire sikerült, ítéljék meg azok, akik a cselekedeteimet közelről látták. Ítélje meg a Fölöttünkvaló VII. Németh Lászlóról és Nagy Imréről Ez a fejezet szánalmasan komikus lenne, ha az lenne a célja, hogy versenyre keljen a mázsányi Németh Lászlóról és Nagy Imréről szóló tanulmánnyal, memoárral, monográfiával. Egyetlen ember vall itt két példaképének a forradalom napjaiban, majd a megtorlás, aztán a megtöretetés idejében általa értelmezett útmutatásáról. Sokszor, sokan leírták már, hogy 56 vezér nélküli forradalom

volt. A kitörésének spontaneitására talán igaz ez. De legalább két megszorítással Az október 23-án fölrobbant kazánt már 10 éve hevítették. Elsősorban azok a kegyetlen, szinte mindenkit sújtó és fölháborító zsarnoki tettek – a kivégzésektől, bebörtönzésektől kezdve a padlás lesöprésen, normarendezéseken át a szolgalelkűséget állandósítani akaró, vastapsolásig, Sztalin-, Rákosi- és szovjetimádatig – végtelen a sor –, amiket a Hájfejű (Borzas) és mindenütt jelen lévő csatlósai elkövettek. Másodsorban a csöndes, 40 majd egyre hangosabb szembenállás föl-fölvillanó jelei, amelyek az 53. júliusi Nagy Imre országgyűlési beszéde óta egyre több helyen és egyre erősebb fénnyel csillogtak: beszélgetésekben, kirúgatással végződő felszólalásokban, újságcikkekben. Azután a Szabad Nép újságíróinak, majd az Írószövetség kommunista tagjainak 1955. októberi lázadásától kezdve, a XX SZKP

kongresszusát követően a Petőfi Kör vitáin át a MEFESZ-ig már – persze utólag megállapíthatóan – kilóduló szeizmográfmutatók prognosztizálták a földrengést. Vezérek is voltak Kinek-kinek mások A pesti fölkelőknek a Pongráczok, Szabó bácsik, Maléterek, a vidéknek a Szigethy Attilák, Perbírók, Busznyaik; mindenütt mások. Mellesleg a vezérnélküliség szószólóinak se sok fogalmuk van róla, hogy Rákóczi vagy Kossuth hány szabadságharcosnak volt vezére, hánynak csak egy magnetikus név és hánynak még az sem. Nekem sem volt közvetlenül irányt mutató vezérem, csak a gondolkodásomat formáló inspirátorom. Az első Németh László Akkor is az lett volna, ha életében semmi mást nem ír meg, mint a Villámfénynél-t, a VII. Gergelyt, a Bűnt, a Minőség forradalma Lesz-e reform?-sorozatát, a Les questions du leninisme (1934!) Sztalint a helyére rakó rövid recenzióját – és főképp ha föl nem lövi föl már 43-ban a

piros rakétát: a veszélyjelző – és sajnos beteljesült – próféciát, a Szárszói beszédet. A forradalom napjaiban megjelent cikkei közül a Pártok és egység váltotta ki belőlem a megerősítő rezonanciát. Utána a Togliatti-cikk őrá hivatkozó része már megcsípett. A moszkvai út és az azt követő Utazás megírása, azután egy pártkongresszusi Kádárral fényképezkedés már szíven szúrt. Tudtam, persze, a Rákosi korszakbeli ütköztetéséről, a fordítói gályarabságáról, a Galilei és a Széchenyi-dráma műsorról levételéről. Emlékeztem a Petőfi Mezőberényben tanítására: az emberek szívesen ugratnak bele a mártíromságba olyan géniuszokat is, akik életüket megóva hatékonyabb szellemi fegyvereket képesek adni a nemzetnek, mint a látványos mártírizmussal. Nyilván a bennem is meglévő hibás Golgota-komplexus 41 váltotta ki a csalódást. Egy időre Aztán megértettem a motivációját Azt a hitét, hogy a ránk

erőltetett rendszert lassú, szívós munkával átformálhatjuk, eszményeinket föl nem adva a saját nemzetképünkre asszimilálhatjuk. Elfogadtam ezt a stratégiát, hiszen nagyon passzolt a bethleni példához. Ha a történelem mégis másképp alakult, nem bizonyíték rá, hogy ez eleve már utópia volt. Megtartóztatom magamat, és nem tévelygek át a történetírói futorológia mindörökre terra incognitának megmaradó területére. Nagy Imrének még a nevét sem ismertem 1953 tavaszáig. Akkor láttam és hallottam először a vásárhelyi Népkertben, ahol választási beszédet mondott. Ezt már leírtam a rövid életű Juss egyik számában Most erről csak annyit: egy 18 éves fiú számára reményt ébresztő revelancia volt, hogy ilyen vezetőink is vannak, hogy így is lehet, magyarul, magyar emberként beszélni, nem csak a „Felépítettük a Népstádiont” a Hájfejűtől megszokott stílusban. Júliusi beszéde boldog reménnyel töltött el minden

hozzá közel állót. Rákosi egy hét múlva elmondott „A kulák kulák marad listával vagy lista nélkül is” ellentmondása aggodalommal. Az 1955 tavaszán bekövetkezett kizáratás, Rákosi diadalmaskodása félelemmel. De csak ideig-óráig A már említett szeizmográf jelezte, hogy nincs mindennek vége. Október 23-25 között nem értettem, mi történt vele, nem tudtam, mi van körülötte. Október 28 után már minden megvilágosodott. Van már politikai vezérem A jugoszláv követségre menekülés ugyanolyan érzéseket keltett bennem, mint a Németh László esetében már leírtak. A Romániába elhurcoltatás körülményeiről semmit sem tudtunk. 1958 június 16-át sosem bírtam Kádárnak megbocsátani, de ezt évtizedekig csak a legszűkebb baráti körben mertem kimondani. A kétféle beszéd korszakában Másképp beszéltünk egy értekezleten, tanácsülésen, népfrontbizottságban és másképp magánbeszélgetésekben, baráti körben. (Most sincs

ez másképp Legföljebb a politikus urak hiszik, hogy most szólásszabadság van. Nem ismerik a munkások és alkalmazottak világát.) 42 Amikor először megláttam a tárgyalóteremben készített filmet, láttam lesoványodott, de meg nem tört alakját, és hallottam utolsó mondatát: „Kegyelmet nem kérek.” – hálát adtam a Fölöttünkvalónak, hogy népemnek a néhány mellé egy új vezérlő csillagot adott. Nem gondolom, hogy mindenkinek így kellett volna cselekednie, aki egy népet vezetni mert. A történelem egyik megmagyarázhatatlan titka az, hogy a kurucok elbujdosása, Rákóczi, Kossuth emigrációja épp úgy tüzet élesztő lehet, mint Frangepánék, Hajnóczyék, Petőfi, Nagy Imre mártíriuma. VIII. Szomorú föltámadás 1988 vége felé már érezhető volt, hogy lesz föltámadás. A „népfelkelés” Kádárékat kímélő szóbravúrja, amit Pozsgay kiáltott bele a világba, jó volt elektrosokknak, mégis benne volt még a gyávaság: a

„forradalom” nehogy meghúzassa a ravaszt az 56. december 6-i felvonulók utódaiban. Nem egy párt hivatkozott Nagy Imre, Bibó István, Németh László örökségére. Szinte mindegyik (volt vagy 60) 56 „dicső példájára”, „céljainak vállalására, eszméinek beteljesítésére”! Nem kellett hozzá sok idő, csak némi tapasztalat és emberismeret, hogy kiderüljön, mennyi ebben a patetikus önkábítás és mennyi a parasztfogó taktikai számítás. A századfordulós Rákóczi- és Kossuth hazahozatalára emlékeztető újratemetésen egy ismeretlen, jó kiállású, szakállas ifjú egyik mondata meghökkentett, sőt fölháborított. Nem az, amelyiket akkor sokan március tizenötödikés bátorságnak tartottak; nem a szovjet csapatok kivonulását követelő. Hiszen már csak a vak nem látta, hogy nem kell itt hősies molotovkoktél-dobálás, kimennek ők maguktól is, délcegen, mint Gromov Afganisztánból, mert ki akarnak menni. Így döntött a sors,

és Gorbacsovéknak 43 volt annyi eszük, hogy ezt belássák. Az a mondata ütött mellbe, amelyikben azt mondta, hogy a hatodik koporsóban az ő fiatal nemzedékük „elkövetkező húsz vagy ki tudja hány évünk is ott fekszik.” Ez bizony ide nem illőre, önsajnáltatóra, önmagukat előtérbe tolóra sikeredett. Ha már szükség volt a hatodik koporsós retorikai fordulatra, akkor talán nem az lett volna az igazságos, ha az 56 utáni gerinctörötteket, évtizedekre megfélemlítetteket, hűségjutalmul téeszcsébe pofozottakat, állásuktól kirugdaltakat, a nagyvilágba szétszórtakat fektetjük oda? Hamarosan kiderült, hogy 56 nem támadt föl, csak a holttestét balzsamozták be és tették üvegkoporsóba. „Pártok és egység”? Munkástanácsok? Nem kell a tőkések és földbirtokosok hatalma? Ki törődött ezzel a valóságban, a szószékről leszállva? Megmondta valaki, hogy „Ti hülyék, mi kapitalizmust csinálunk, csak

egyelőre euforisztikusan „szociális piacgazdaságnak” nevezzük? Vagy ők sem tudták, mit csinálnak, csak azt, hogy vezetők akarnak lenni – maradni? Az osztódással szaporodó 56-os szervezetek torzsalkodása, egymást kirekesztése, denunciálása még szomorúbb látvány volt. A fiataloknak ez nyilván úgy tűnt, hogy 56-ot csupa demagóg, idióta vagy már akkor is szenilis vénember csinálta. Nem is nagyon jöttek lázba 56 emlegetésétől az emberek A vásárhelyi Nagy Imre-dombormű avatásakor, amikor megadta a sors, hogy Erzsébet lányával pár mondatot válthatok, szégyelltem magam, hogy milyen kevesen vannak, akik fontosnak érezték, hogy fejet hajtsanak egy intranzigens hazafi emléke előtt. Annál többen voltak – országszerte –, akik Rákosi elvtárs álláspontján maradtak: „Kutyából nem lesz szalonna: a kulák kulák marad” Csak egyetlen szót kellett kicserélni: „Kutyából nem lesz szalonna: a kommunista kommunista marad, ha Nagy

Imrének hívják is. Még összedrótozott kézzel, arccal a földbe temetve is kommunista marad, nem lesz belőle soha igazi magyar hazafi.” 44 Adassék tisztelet a kivételnek: a Göncz Árpádoknak, Vásárhelyi Miklósoknak, Mécs Lászlóknak és a megmaradt névtelen ötvenhatosoknak. IX. Mégis Egyik nemzetkarakteri hibánk az önsajnálat. (A másik hibánk: a kivagyiság ellenképe.) Mintha nem akarnánk tudni sem róla, hogy a balsors nem csak minket tépett: széttépte a zsidóságot, meggyötörte a lengyeleket, a krimi tatárokat; nyolc évszázadig svéd, száz esztendeig orosz rabigában tartotta a finneket, és akkor a kiirtott indiánokról, kambodzsaiakról, a fekete afrikaiakról ne is szóljunk, hisz túl messze vannak És talán a „ruszkiknak”, az orosz népnek, melyet sokan ma is gyűlölnek, olyan könnyű sorsa volt, mint a római patríciusoknak? 1849-ben ugyanolyan „önként” jöttek Paszkiewiczcsel szabadságharcunkat letiporni, mint 56-ban

Pestet szétlőni, hogy jó néhányan kis csomóvá összeégve a flaszteron maradjanak. Ideje lenne különbséget tenni a népek és az őket uralmuk alá kényszerítő despotáik között. Hiábavaló volt-e ötvenhatunk? Vajon Hruscsovék, aztán Brezsnyevék és főképp Kádárék politikájára nem volt semmiféle sorsunkat enyhítő hatással? A magyar téeszek kolhozok voltak? Ezt csak azok gondolhatják, akik nem tapasztalták meg közelről, milyen volt az élet Gorbacsovig a bennünket letipró Szovjetunióban. Az 56-os forradalom hősi halottait már nem lehet föltámasztani. A börtönben és a megtorlások más eszközeivel megnyomorítottak lelki rehabilitációja aligha lehetséges. Mégsem volt minden hiábavaló Nem volt azért sem, mert nemzeti jellegünk talán legszebbik színe ragyogott föl újra: „Mégis és újra” – ahogy Ady írta. Nem tűrjük a végtelenségig a rabságot, 45 mégha azután majd jön Majtény és Világos, és megácsolják

újra meg újra az aradi akasztófákat. És mi, a pesti tankpusztító fiúkkal össze nem hasonlítható, nem sok vizet zavaró egyetemista nemzetőrök, mit nyertünk a lelki együttlángolásunkkal? A fanyarul cinikus válasz: azt nyertük, hogy mint megbízhatatlannak bizonyult évjáratot, nem hívtak be bennünket a korábban szokásos három hónapos katonai kiképzésre: nem lettünk tartalékos hadnagyok, megmaradtunk a tizedesi rendfokozatnál. Hála Istennek Az igazi válasz: olyan kataklizmát éltünk át, ami kevés nemzedéknek adatik meg. Kevés nemzedéknek adatik meg az a szavakkal aligha leírható élmény: hogyan emeli föl az embert a saját jellemszínvonala fölé a nemzeti egység érzete. Ami engem illet, szégyellem, hogy nem voltam képes intranzigensnek maradni, követni a legkedvesebb Petőfi-versem, a „Farkasok dala” büszke példáját: „Fázunk és éhezünk / S átlőve oldalunk, / Részünk minden nyomor, / De szabadok

vagyunk.” Nem, mert az ember nemcsak „népben-nemzetben” gondolkodik, ahogy Veres Péter gyakran írta, hanem életben, családban is. Az 50-es évek tapasztalatai, mint vészjelzők a sejtjeimben maradtak: csak ne legyen hátránya két lányomnak a szülők rásütött bélyege miatt. Ez azonban a morális maximalizmus szemszögéből nézve nem mentség. Az ember legyen alázatos, és ne akarjon hősnek mutatkozni, ha nem volt az. Sose veszem elő a fiókból a diplomámat. A lelki szememmel azonban látom rajta a Kossuth-címert. Az én magyar címerem most is a Kossuth-címer