Vallás | Keresztény » Grüll Tibor - A hit atyja, legenda és valóság

Grüll Tibor A hit atyja: legenda és valóság Ábrahám szupersztár „Interfaith superstar” – e lefordíthatatlan szójátékkal jellemezte a Time e heti címlapsztorija Ábrahámot, a három monoteista világvallás legismertebb közös szereplõjét. A szeptember 11-ei merénylet óta felekezetközi aktivisták Ábrahám-elõadásokat, Ábrahám-prédikációkat tartanak, sõt még „Ábrahám-szalonokat” is mûködtetnek szerte az Egyesült Államokban. Az Ábrahám-reneszánsz sokakban felélesztette a reményt az egymással több évszázada haragban álló, egymástól sokat szenvedett zsidó, keresztény és iszlám vallás közötti megbékélésre. Bagdadtól háromszáz kilométerre délre találhatók Ur városának maradványai. Képünkön Ábrahám születésének helye Fotók Reuters Sokan a judaizmus, a kereszténység és az iszlám közötti párbeszéd fellendülését várják Ábrahám népszerûsítésétõl, hiszen a pátriárka két fián, Izsákon

és Ismaélen keresztül a zsidó és arab nép õsatyja, a keresztények számára pedig a hit egyik legfontosabb bibliai példaképe. A bibliai Ábrahám azonban – amint azt a Time cikke is hangsúlyozza – nemcsak összeköti, hanem el is választja egymástól a három világvallás követõit. Mindenekelõtt az Istennel kötött szövetség, és annak egyik lényeges pontja okoz problémát e vallások tanítóinak: „És adom teneked és a te magodnak te utánad a te bujdosásod földjét, Kanaánnak egész földjét, örök birtokul, és Istenük leszek nekik” (1Móz 17:8). A 1 zsidók – a héber Biblia alapján – úgy értelmezik, hogy az Ígéret Földje Izsáknak és leszármazottainak, vagyis nekik adatott; a muszlim arabok ellenben – a Korán alapján – Ismaélt tekintik az ígéret jogos örökösének. A keresztények számára Ábrahám „körülmetéletlenségében tanúsított hite” az újszövetségi hit legfontosabb elõképe, Izsák

feláldozása pedig a Messiás halálára és feltámadására elõremutató cselekedet volt. Az Ábrahámot „hitközi szupersztár”-rá emelõ, bibliai történeteket, Korán-elbeszéléseket és rabbinikus legendákat egymás mellé sorakoztató kommunikátorok számára fel sem merül a kérdés: ki volt valójában Ábrahám? Melyik hagyomán a zsidó-keresztény kinyilatkoztatás (a Biblia), a rabbinikus judaizmus vagy a Korán elbeszélései adnak-e hitelesebb, történelmileg is igazolható képet a „hit atyjának” tekintett Ábrahámról? Figyelemreméltó tény, hogy miközben az ókori Kelet egykori kifinomult kultúrájú városaiból csupán romok maradtak fenn – ha egyáltalán fennmaradtak –, a félnomád sémita törzsfõ, Ábrahám életérõl ma is részletes információkkal rendelkezünk a Biblia jóvoltából. Míg a „vándorló arámi” és leszármazottai saját korukban városról városra vándorolva „a történelem peremvidékén” verték fel

sátraikat, a több mint négyezer évvel késõbbi utókor számára már világos, hogy a világtörténelem valódi sivatagi nomádjai azok az arámiak, hettiták, egyiptomiak, fi-liszteusok és kanaániták voltak, akik városaik kõfalai mögé húzódva kerültek érintkezésbe Ábrahámmal. A Sém ágán kívül esõ „pogányok” hiába akarták egyéni, kollektív és kulturális emlékezetüket (vagyis a „történelmi múltat”) megragadni és lecövekelni, azok szükségszerûen pusztulásra és felejtésre voltak ítélve. Az idõ homokja szüntelenül kipergett ujjaik közül A zsidók szent iratai ezzel szemben a legapróbb részletekig megörökítették az Ábrahámmal és leszármazottaival kapcsolatos eseményeket. De megfelelnek-e ezek az elbeszélések a történeti valóságnak? A modern történészek hajlanak arra, hogy Ábrahám és a többi zsidó pátriárka történeteit a mesék, legendák és mítoszok világába számûzzék. Ennek egyik oka, hogy a

bibliai történetben a saját vallási elõítéleteiknek vagy tudományos 2 elõismereteiknek megfelelõ Ábrahámot látják, a szöveg elsõdleges jelentésével és belsõ kontextusával csak elvétve foglalkoznak. Pedig a bibliai textus elõítéletmentes újraolvasása számos érdekes felfedezéssel gyarapíthatja ismereteinket. Ábrahám fejedelem Sokak számára bizonyára megdöbbentõen hat, hogy a bibliai Ábrahám gazdagságát, hatalmát és katonai potenciálját tekintve semmivel sem maradt el korának legjelentõsebb uralkodóitól. Mikor hetvenöt éves korában elindult az észak-szíriai Harránból (a település nevének jelentése: „karavánváros”), felesége mellett „minden szerzeményüket, amelyekre szert tettek, és a cselédeket is” magukkal vitték (1Móz 12:5). A kényszerû egyiptomi tartózkodásból is szerencsésen került ki Ábrám és felesége: a fáraó ugyanis „jól tett Ábrámmal, és voltak neki juhai, ökrei, szamarai,

szolgái, szolgálói, nõstény szamarai és tevéi” (1Móz 12:16). A Negev kõsivatagban letelepedõ törzsrõl azt is kiemeli a Biblia, hogy nemcsak – akkoriban a gazdagság legfõbb mércéjének számító – háziállatoknak volt bõvében, hanem „igen gazdag volt ezüsttel és arannyal” is (1Móz 13:2). Bizonyára nem merõ dicsekvésbõl mondta el az Izsáknak feleséget keresõ szolga Ábrahám rokonának, Betuélnek házában, hogy „az Úr felette igen megáldotta az én uramat, úgy hogy naggyá lett: mert adott neki juhokat, barmokat, ezüstöt, aranyat, szolgákat, szolgálóleányokat, tevéket, szamarakat” (1Móz 24:35). Ábrahám a korszak nemzetközi politikájában is jelentõs tényezõnek számított: szövetségesi viszonyban állt az amurrú (emoreus) Mamré fejedelemmel (1Móz 14:13), és a filiszteus földön lévõ Gérár királyával, Abimélekkel (1Móz 20). Ábrahám helyzetét azok a Hebronban élõ hettiták (Khéth fiai) fogalmazták meg

pontosan, akiktõl a pátriárka temetõt vásárolt elhunyt felesége számára: „Istentõl való fejedelem vagy te miközöttünk” (1Móz 23:6). Az Ábrahám fejedelemrõl kialakított képet tovább erõsíti, hogy a törzsfõ háromszáztizennyolc fõbõl álló „elit 3 alakulatával” öt szövetséges király seregét verte meg (1Móz 14:14). (Ez volt a Bibliában szereplõ elsõ háború.) Sivatagi vezérek Ábrahám korát viszonylag jól ismerjük az ókori keleti forrásokból. A bibliai genealógiai számítások szerint Ábrahám kora az i. e 22 század, régészeti nyelven a korai és középsõ bronzkor közötti átmeneti idõszak volt Más közel-keleti források is megerõsítik, hogy ebben az idõben nem volt egyetlen vezetõ hatalom sem a Közel-Keleten, amely egy kézbe összpontosíthatta volna a hatalmat: „Nincs király, aki a maga erejére támaszkodhatna” – olvassuk egy kortárs babilóni krónikában. Ehelyett kisebb-nagyobb városállamok

kötöttek egymással idõleges szövetségeket A Genezis 14-ben szereplõ, Szodoma ellen támadó koalíció tagjait ugyan nem tudjuk Biblián kívüli forrásokból azonosítani, de a királyok nevei beilleszthetõk a kor valóságába. Kedorláomer egyértelmûen elámi név, elõtagja a királynevekben gyakori Kudur/Kutur szó; Arjók Arrijuk(ki)/Arriwuk(ki) alakban gyakori a Mariban és Nuziban talált ékírásos szövegekben; Amráfel a bibliai régészet atyja, William F. Albright szerint azonos lehet a Mariban talált ékírásos táblákon szereplõ Amudpiéllel, aki Babilónia egyik befolyásos uralkodója volt a Hammurappit megelõzõ évszázadban; a Tidal pedig egyértelmûen a hettita Tudhalija megfelelõje. A koalíciós hadseregben tehát Elám, Mari és Babilón – a kor legjelentõsebb mezopotámiai városai –, valamint a hettita királyság katonái küzdöttek Ábrahám elitcsapata ellen, sikertelenül. Ábrahám kényszerû Egyiptomba költözését sem úgy

kell elképzelnünk, mintha éhségtõl kiaszott, szedett-vedett nomád pásztorok kértek volna bebocsáttatást a Nílus országába. A héberek bevonulását beszédesen illusztrálja az az egyiptomi ábrázolás, amely egy Husebekh nevû tisztviselõ sírját díszítette. (A festmény II Szenu-szert 4 uralkodásának hatodik évében, i. e 1890-ben keletkezett) A képen egy ázsiai (egyiptomiul amu) karaván Egyiptomba érkezését látjuk: elöl a törzsfõnök adja át ajándékait, mögötte állatokat vezetnek, szintén ajándékul, majd a katonák és a családtagok következnek a sorban. A fõnök, Absa, tipikusan sémi nevet visel, s hogy nem lehetett jelentéktelen ember, azt a szövegben elõforduló jelzõje: „sivatagi vezér” (hekau haszut) is jól mutatja. Hadd említsük meg végül azt az eblai leletet is, amely nem kizárt, hogy Ábrahám hatodik felmenõjére, Héberre vonatkozik. Ebla az i e 2 évezred második felében hídként szolgált Mezopotámia és

a levantei térség között Virágzásának végét 2290–2250 közé teszik, amikor az akkád Naram-Szín lerombolta. Az itt talált sémi nyelvû ékírásos dokumentumokban elõbukkant az Ebrium név, amely egészen biztosan egy eblai dinasztia elnevezése volt. Az írást megfejtõ Giovanni Pettinato szerint a rejtélyes Ebrium 2600–2500 között uralkodott a városban. Eblából egyébként olyan Bibliából ismert személynevek is elõkerültek, mint Ab-ra-mu (Ábrám), Iš-má-il (Ismáél), Iš-ra-il (Izrael), Da-u-dum (Dávid), Mi-ká-já (Mikeás), Wa-na (Jóna), amelyek Sém, illetve Ábrahám leszármazottai között voltak gyakorta használatosak. A békétlenség barlangja Mindezek után jogosnak tûnhet a kérdés: ha Ábrahám korának egyik legjelentõsebb törzsi fejedelme volt, miért nem maradt róla emlék a mezopotámiai, egyiptomi vagy más közel-keleti városok levéltáraiban? A válasz a „történeti emlékezet” természetében rejlik. Ábrahám és

népe nem volt része egyik közel-keleti állam kollektív írásos emlékezetének sem, kivéve talán Szodomát, amelynek népét Ábrahám csapata megmentette a fogságtól (1Móz 14:13–18), ez a város azonban mindazokkal az emlékekkel együtt a föld mélyére süllyedt, amelyek tanúsíthatták volna a pátriárka 5 haditettét. Az ókori városállamokban a „történeti feljegyzések” szinte kizárólag az ottani uralkodókkal kapcsolatos (pozitív kimenetelû) eseményeket rögzítették, de nagyrészt ezek a feljegyzések is elpusztultak. Egy félnomád fejedelem megérkezése Egyiptomba nem volt akkora esemény, hogy a királyi annalesek lapjaira kerüljön, legfeljebb – mint azt fentebb láttuk – egy tisztviselõ sírboltján kerülhetett megörökítésre. A kanaánita városokban, amelyek közelében Ábrahám élete legnagyobb részét töltötte, egyelõre nem kerültek elõ nagy számban írásos leletek. Elvétve így is maradtak emlékek a

pátriárkák után. A zsidó hagyomány már a korai királyság idején is fontosnak tartotta Ábrahám emlékének ápolását. Az erre vonatkozó – Biblián kívüli – bizonyíték I. Sesonk egyiptomi uralkodó (i. e 931–910) feliratán került elõ, aki Izrael elleni hadjáratából viszszatérve, ily módon örökítette meg hadi sikerét Ámon karnaki templomának falán. Az általa meghódított városok között említette többek között Arádot és egy phaqrua ibirama nevû helyet, amelyet „Ábrahám erõd”-nek fordíthatunk. A 10. században tehát ismerték Ábrahám nevét, élettörténetét, és annak kultuszát azzal is szolgálták, hogy egy erõdöt is neveztek el róla a Negevben. Ennél ismertebb „emlékezethely” a hebroni Mak-pélá-barlang, amelyben Ábrahám és Sára, Izsák és Rebeka, valamint Jákób és Lea földi maradványai nyugszanak. A Bibliában egy teljes fejezetet foglal el az a történet, amely elmondja a mezõ megvételének

történetét (1Móz 23). Az aprólékosan rögzített szerzõdés a zsidók számára mai napig is jogalapul szolgál a terület birtoklására, csakhogy a helyet, amely fölé Nagy Heródes nagyszabású emlékmûvet építtetett, „Ábrahám mecsetje” néven a muszlimok is szentként tisztelik. A pátriárkák sírja azonban nem a két nagy világvallás közötti megbékélés, hanem az összeférhetetlenség és a háborúság jelképévé vált. Amióta az izraeliek 1967-ben elfoglalták Hebront, mindkét, sõt mindhárom vallás híveinek biztosították az imádkozás jogát a Makpélá-barlangban. 1994-ben Baruch Goldstein, egy radikális zsidó telepes huszonkilenc arabot mészárolt le a szent helyen. Azóta Ábrahám sírja nem a vallások közti kibékülés, hanem a bizalmatlanság és gyanakvás jelképévé vált, 6 bizonyítva azok álláspontját, akik némi szkepticizmussal szemlélik a bibliai és történeti valóságtól elszakított, „felekezetközi

szupersztárokként” beállított bibliai hõsök szereplését. 7