Irodalom | Középiskola » Janus Pannonius és a humanizmus

Janus Pannonius és a humanizmus 1434. augusztus 29-én született Csezmicén, amiért is Csezmicei Jánosnak hívták Társadalmi réteget, amelyhez tartozott „agilisi réteg”-nek nevezték. Janus Itáliában tanult (Guarido da Verona ferrarai magániskolájában), ahol erősen megcsapta a humanizmus szele. Igen gyorsan megtanult görögül és latinul, és aztán innentől latinul írta a verseket. Padovában jogot tanult, azt is gyorsan befejezte. Amikor aztán Hunyadi Mátyás került itthon a trónra, a család visszahívta Janust, egyenest az udvarba, ahol a már említett Vitéz János ült az uralkodó jobbjára, mint egyházi támogató, Janust pedig kinevezték pécsi püspöknek. 1466-ban tüdőbajos lesz. Egy év múlva Mátyás ellen összeesküvés készülődik, de a költő és püspök ettől távol tartja magát, egészen addig, amíg Mátyás azt nem találta mondani, hogy ne csak a köznép fizessen adót, hanem a főnemesek is! Ezért Vitéz Jánossal együtt

a király ellen fordulnak. (1471 – főúri zendülések) Mátyás ügyesen leverte őket (a főnemeseket) Erre Janus visszament Pécsre, aztán fogta az összegyűjtött kincseit és el akart menekülni az imádott Itáliájába, de mivel már beteg volt, út közben meghalt. 1942 március 27-én, Medvevárnál érte utol a halál. Búcsú Váradtól (Abiens valere jubet sanctos reges, Varadini) Janus Pannonius latin nyelvű versének idáig 29 különböző fordítását ismerjük. Hegedűs István már 1893-ban fordította, az újabb költőnemzedék tagja közül Benjamin László, Somlyó György, Nagy László, Csorba Győző, Weöres Sándor is fordította. A legjobbak közül való Áprily Lajosé. A vers műfaja elégia Az Itáliából hazatért tudós költő alkotása Valószínűleg 1458/59 telén került sor arra, hogy Váradról Budára kelljen sietnie. Egyrészt türelmetlen tettvágy, feszült várakozás, lelkes bizakodás, másrészt erős önfegyelem hatja át,

szorítja keretek közé a verset. Míg korábban, itáliai epigrammáiban az ifjú poéta az antik irodalom sablonjait használta, vagy éppen szellemes ötleteit szedte versekbe, addig itt már a való élet kínálta számára a témát. Személyesen érezhette át a nagy útra indulás érzelmi hullámverését, egyben természetesen a hagyományhoz is kapcsolódhatott, hiszen a búcsúvers (az elutazókat köszöntő propemptikon és az elutazók verse, az apobatérium) közismert görög-latin műfaj. A hét strófából álló költemény zárt, harmonikus, szimmetrikusan tagolt egységet alkot. Ezt formailag a refrén biztosítja, amely Catullus hatásáról tanúskodik. A versszakok mindegyik a búcsúzásnak egy-egy motívumát szólaltatja meg, a humanista értékrend egy-egy elemét mutatja föl. A miniatűr jelenetek, képek nyugalmát minden esetben a refrén dinamizmusa ellenpontozza sürgető erejével, indulásra buzdító felszólításával, lázas tettvágyával. Az

indulás előtti pillanatban a költői tekintet még egyszer végigpásztázza a tájat, számba veszi mindazt az anyagi és szellemi értéket, ami számára fontosnak minősült. A látható szépségé, a természeti kincseké az elsőség, a legősibb elemnek, a földnek s a téli zúzmarával borított erdőnek int búcsút legelőször. Majd a folyó következik, amely a jelképe is a tájnak, miként a Pó Itáliát, úgy a „szép Körös” a Partium vidékét idézi fel a humanista terminológiában. Fensőbb hatalom hívásának kell eleget tennie, Váradról a Dunához siet, ahol ura (a király vagy nagybátyja) várja őt újabb utasításokkal, tanácsokkal, intelmekkel. A második strófa tovább árnyalja a képet: a befagyott folyó és ingovány jégpáncélja villan fel, rajta a „hetyke bizalmú” ember, aki most könnyed diadallal lép át a nemrég még veszélyes mélységek felett. A táj téli állapota azonban csak gyorsítja a haladást, amelyről a

harmadik versszak még egyértelműbben ad számot. Itt és most jóval sebesebben repül a szán, mint korábban siklott a „lenge csónak”, amelyet a „jó sodorás” és a „fodrozó” nyugati szél is hajtott. A jelen pillanat mámora azonban mindent felülmúlva segíti a költőt a cél felé A magabiztosságnak és önbizalomnak olyan pillanata ez, amely kivételes a magyar lírában, és Janus költészete is csak ritkán tudta az ember és természet harmóniáját ilyen egyértelműen kifejezésre juttatni. Egy dunántúli mandulafáról (De amygdalo in Pannonia nata) A mindössze nyolcsoros költemény (csekély terjedelme ellenéri is) Janus Pannonius sorversei közül való. Külső látvány, természeti jelenség a vers ihletője: a pécsi püspök 1466 márciusában, székvárosában, a Mecsek lejtőjén valóban láthatott idő előtt virágpompába öltözött mandulafát. A természeti szépségek, különleges jelenségek iránt fogékony reneszánsz

embert elbűvölhette a növényi életerő, s gondolatok egész sorát indította el benne. A túl korai, „merész” virágzás a pusztulás képzetét is szükségképpen fel kellett, hogy keltse, s emellé a féltő aggodalom, a részvét, a tragikus vég előérzete magától értetődően társult; az élet két pólusát egyszerre idézte fel a költői képzelet. A természeti kép és az egyéni sors közötti összefüggés, párhuzam ezután már önként kínálkozott. Janus nagy elhivatottsággal és becsvággyal érkezett haza nyolc évvel korábban Itáliából, tervei és vágyai azonban az eltelt időben alig vagy csak csekély mértékben teljesülhettek. 1465-ös római követjárása ugyancsak mélyíthette benne az elégedetlenség érzését, frissebben érezhette a különbséget az itáliai és hazai viszonyok között. A mandulavirágok s a „csodaszép rügyek” jövőjén tépelődve önsorsát látta megtestesülni a látványban. Az antik mitológia

nyelvén kellett mindent elmondani ahhoz, hogy átélhetővé váljon, s elismerést arasson a korabeli versolvasó közönség köreiben. Már az első sorok is ennek megfelelően, mitologikus nevek révén szólalnak meg. A Heszperiszek kertjének csodás szépsége jól ismert fogalom volt mindazok előtt, akik a görög mondavilág kalandos történetein nevelkedtek, s Héraklész esetét is jól ismerték: ő kapta feladatként, hogy szerezze meg a mesés kertből a csodálatos aranyalmákat. A humanista műveltségű olvasó számára ez a kert a létező legszebb helynek számított, ennél többet mondani a mandulafa csodás varázsáról nem is érdemes. Csupán szaporítani lehetett a példákat, s a vers második sorában valóban ez következik. Homérosz olvasói számára egyértelmű és világos, hogy itt az Odüsszeusz által bebolyongott ókori mediterrán világ legszebb kertjéről van szó, hiszen az Alkinoosz király uralma alatt álló szigeten, a phaiákok

birodalmában a hazafelé tartó görög vándor ugyancsak jól gondozott, csodás fákban gyönyörködhetett. A harmadik sor még mindig újabb tudós invencióval (találmánnyal) gazdagítja a mandulafa-csoda leírását. A Boldogok Szigete (más néven: elíziumi mező) a görög irodalomban az az idillikus hely, ahol halála után mindenki elnyerheti időtlen boldogságát, így ennek „bő rétjei” a gyönyörűség legfelső fokát idézik. Mindez sem képes felmutatni azt a szépséget, amelyet „a pannon-föld északi hűs röge” elővarázsolt. Így válik teljessé a csoda érzékeltetése, s ezzel le is zárul a vers első része, a lírai helyzet bemutatása. A második négy sor az ellenpólus, a „merész” virágzás következményeinek felmérése, a „zúzmara” időszakának eljövetelétől való félelem megfogalmazása. Újabb mitológiai nevek bekapcsolásával. Természetesen, így jóval tömörebb a költemény szövege, a nevek mögött rejlő

hosszabb történetet a képzett olvasónak kellett az elmondottakhoz társítania. Phyllis királylány mondája a hiábavaló várakozás, a beteljesületlen remény, a fájdalmas epekedés tragédiája. A trójai háborúból hazatérő Démophoón athéni király jegyezte el őt, de a lakodalom előtt a vőlegénynek haza kellett utaznia ügyei rendezésére. A királylány hiába várta vissza, s csalódása öngyilkossághoz vezetett. Az istenek mandulafává változtatták a trák király szomorú végzetű leányát. A történetet Ovidius Metamorphosese dolgozta fel, ennek ismerői tehát magától értetődően belelátták a tavaszt idéző gyümölcsfa képébe Phyllis alakját, aki nem győzte a várakozást, s ez okozta vesztét. A fecske a magyar fordításban egyszerűen a tavasz előhírnökeként jelenik meg, a latin szöveg azonban itt gazdagabb: Progné királylány neve áll az eredetiben, ő a monda szerint fecskévé változva menekült üldözői elől. A nyolc

sor mesteri módon tömörítet, gondolatmenetet alkot. A szöveg első és második fele ellentéteket feszít egymásnak, élet és halál, virágzás és pusztulás képei rémlenek fel egymással szemben. Mindez azonban már Janus korszakán és személyes sorsán túlmutat. Nincsenek-e meg más évszázadoknak is idő előtt kivirágzó szépségei és értékei? S nem fenyegetik-e ezeket is a tél erői, kíméletlen fagyok, rideg zúzmarák? Janus költeménye ezt az időtálló, humánus aggályt önti verssorokba. A természeti kép, az egyéni életút párhuzama s a mitológiai nyelv ritkán tapasztalható szoros összhangba fonódik itt, így hívja fel a figyelmet a romboló erők veszélyességére, a magasabb rendű értékek védelmére. A négy disztichonból álló vers formai szempontból epigramma, azonban líraisága, gondolatgazdagsága egyben felül is emeli ezen a tradicionális műfajon. Olyan csúcspontja ez Janus epigrammaköltészetének, amely már

túlmutat önmagán, s a szokványos csattanós-szellemes megfigyeléstől a bölcselkedő, érzelem gazdag elégia irányába mozdul el. Az itáliai epigrammakorszak tanulságai és eredményei nem vesztek el, az ott szerzett mesterségbeli tudás és rutin itthon is kamatozott, s a gondolatilag igényesebb, érettebb magyar poézis kiformálódását segítette elő. Feszes epigrammatikus forma egyfelől, borongós-fájdalmas, elégikus töprengés, másfelől: ez jelenti talán a költemény egyedi karakterét, különös varázsát, korunkban sem halványuló fényét. Janus pontosan érzékelte helyzetét. Nem remélte, hogy poézisének rügyei szárba tudnak szökkenni, virágai terméssé tudnak érlelődni. Saját sorsát tekintve előérzete beteljesült A magyarországi költészet viszont átvészelte a zúzmarás időket, s néhány évtized múltán új rügyfakadás s új virágzás indult meg a Janusi kezdeményezések nyomán. Saját lelkéhez (1466) A végzetes

betegséggel (tüdőbaj), a halállal szembenéző költő elmélkedése a vers. Filozófiai hátterét az itáliai tanulóévei alatt megismert újplatonista gondolatok adják. Az 1460-as évek egyre inkább elmélyült ebben az eszmerendszerben, lét és nemlét, test és lélek viszonyának kérdései foglalkoztatták. Műfaja hagyományos (görög) értelemben: elégia A gondolati líra körébe tartozó létértelmező filozófiai költemény. A cím a megszólítottat nevezi meg: önmegszólító vers. Az egyes szám 2 személyű alakok azonban énjének csak egy részét, a lelkét szólítják meg. Ez a sajátos önmegszólítás azon az újplatonista gondolaton alapul, amely szerint az embert test és lélek kettőssége, elválasztottsága jellemzi. A vers alapellentéte már az első sorban megfogalmazódik: a fény és sötétség szembeállításával az értékeket hordozó, magasabb rendű lélek és a silány anyag, a test megbékíthetetlen és végzetes ellentéte

jelenik meg. Szerkezete követi az újplatonista elképzeléseket I. 1-14 sor: A halhatatlan lélek a kozmoszban, a csillagok közt lakik Innen az isteni szférából, a tökéletesség birodalmából ereszkedik alá a földre. Testet öltve is emlékszik és vágyódik eredeti honába II. 15-28 sor: a „büszke derű”-t sugárzó lélek azonban alászállva méltatlan testet kapott Részletező, szinte már visszataszítóan naturalisztikus képekkel mutatja be ezt a gyenge, beteges „por-gúnyát” III. 28-38 sor: a testi fogyatékosságok felsorolása után élesen szembeállítja a test tökéletlenségét a lélek gazdag adottságaival. IV. 38-44 sor: a zárlatban egyéni végzetét, lélek és test egymáshoz rendelődésének kudarcát általános emberi sorssá emeli: „csak nyomorult ember, csak az az egy sose légy”. Kifejezésmódjára a hangnemek váltakozása jellemző: I. rész: ódai emelkedettség II. és III rész: ironikus szemléletmód IV. rész: rezignált

keserűség Versformája: disztichon