Vallás | Keresztény » Az ószövetség általános ismertetése

AZ ÓSZÖVETSÉG ÁLTALÁNOS ISMERTETÉSE Az Ószövetség azon könyvek gyűjteménye, amelyek az ókori Izrael vallási közösségében keletkeztek, s amelyeket a zsidóság és a kereszténység szenteknek és Istentől sugalmazottaknak tekint. A keresztény Ószövetség 39 könyvet tartalmaz, ami terjedelmében megfelel a héber Biblia 24 könyvének (mivel a zsidóság a páros könyveket egynek számítja, s a tizenkét kispróféta könyvét is egynek veszi). A katolikus és az ortodox egyház e 39 könyvön felül még 7 könyvet sorol az Ószövetségbe: ezeket deuterokanonikus könyveknek nevezzük: a Makkabeusok 1-2., Judit, Báruk, Tóbiás, Sirák fia, Bölcsesség könyvei tartoznak ide Az eltérés magyarázatát ld a kánon történetében. Az Ószövetség keresztény beosztása a könyvek tartalmának megfelelő időrendi sorrenden alapul. Az első csoportot így a történeti könyvek jelentik. Ezt a tanító könyvek csoportja követi, majd a prófétai művek

zárják a sort A zsidó beosztás is három csoportot különböztet meg, de ez a kánon kialakulását követi: első helyen a Tóra (Mózes öt könyve, tudományos nevén a Pentateuchus) áll, ezt a Prófétai iratok (Nebiim) követik, ide sorolják korábbi próféták néven a Józsue, Bírák, Sámuel 1-2., Királyok 1-2 könyveket, későbbi próféták címen pedig Izajás, Jeremiás, Ezekiel és a tizenkét kispróféta könyveit. Végül az Írások (Ketubim) következnek, ide tartozik az összes többi könyv Az Ószövetség kialakulása mintegy ezer év alatt (a Kr. e X századtól a Kr u I századig) ment végbe, s ha a szájhagyományozás idejét is beleszámoljuk, további öt-hatszáz évet kell ehhez hozzáadnunk. A legkorábbi írott részek a Tórában találhatóak, ez a könyv azonban nagyon hosszú fejlődés után a Kr. e V században nyerte el mai formáját Az V század végétől a zsidó közösség már nem változtatott rajta, szent könyvként olvasta,

Istentől sugalmazottnak tekintette. Ez lett tehát a kánon első csoportja. A Próféták írásait kezdettől őrizték, de különösen a Kr. e VI században, a babiloni fogság idején erősödött fel a gyűjtőmunka. A fogság utáni próféták könyveivel együtt a prófétai iratokat legkésőbb a Kr e III század végén lezárták (Jézus Sirák fia könyve, amely Kr. e 190 körül keletkezett, már felsorolja e két csoport szent könyveit) E vitathatatlanul szent könyvek mellett a zsidóság különböző körei még más iratoknak is nagy tekintélyt tulajdonítottak. A szórványban élő, görög nyelvű zsidóság egyik szellemi központja volt az egyiptomi Alexandria, ahol a szent könyveknek hosszabb gyűjteménye alakult ki (alexandriai kánon), míg a palesztinai zsidóság csak egy rövidebb listát tartott sugalmazottnak (palesztinai kánon). A Kr u I század végén a jamniai zsinaton a zsidóság végleg lezárta a maga Bibliáját, amelybe csak a palesztinai

kánon könyveit vette fel. Itt ismerték el tehát a könyvek harmadik csoportját, az Írásokat (Ketubim). A kereszténység elsősorban a görög nyelvű pogányok között terjedt. A közösségekben az Ószövetséget az alexandriai változatban olvasták, ezért a hét könyvvel hosszabb kánont fogadták el. A reformáció idején a hitújítók az eredeti, héber nyelvű változatot előnyben részesítették az akkoriban általánosan használt latin nyelvű Vulgátával szemben. Mivel a héber szöveget a zsidóság körében találták meg, azért a rövidebb, palesztinai kánont tekintették sugalmazottnak. Így a protestantizmus azóta a 39 könyvből álló Ószövetséget fogadja el, a katolikus és az ortodox egyházak pedig megmaradtak a 46 könyvből álló kánon mellett. A Szentírásba felvett (kánoni) könyvek mellett sok olyan írás is keletkezett, amelyek különleges kinyilatkoztatásra, isteni tekintélyre hivatkoznak, de amelyeket sem a zsidóság, sem a

kereszténység nem ismert el szent könyveknek. Ezeket a műveket apokrifeknek nevezzük. Néhány jelentős ószövetségi apokrif: Makkabeusok 3-4 könyve, Ezdrás 3 és 4 könyve, Mózes mennybemenetele, Hénok, Báruk apokalipszise, Tizenkét pátriárka testamentuma, Manassze imája, Salamon zsoltárai, stb. Az Ószövetség túlnyomó része eredetileg héber nyelven keletkezett, Ezdrás és Dániel könyvében bizonyos részeket arámul írtak, míg a Makkabeusok 2. és a Bölcsesség könyve görög nyelven készült A fogság után a héber nyelv egyre inkább kiment a mindennapi használatból, s helyét az ugyancsak semita arám vette át. A zsinagógákban összegyűlt közösség nem értette a héber nyelvű felolvasásokat, ezért arámul tolmácsolták a számukra. E fordításokat később írásba foglalták, ezek a targumok. A targum nem egyszerű fordítás: a szövegbe a magyarázatokat is belefűzték, a nehezen érthető részeket pedig körülírták. A

hellenista szórványban élő nagyszámú zsidóság görögül beszélt. Részükre készült Egyiptomban a Kr e III századtól kezdve a Hetvenes fordítás (Septuaginta, jelölése LXX), amely több száz évig volt használatban. Ezt ismerték és használták az első keresztények is. A Kr. u I századtól fokozottan törekedtek arra, hogy a szent könyvek különböző változatait egységesítsék A szövegek felülvizsgálatát a maszoréták (=hagyományozók) végezték el. Kritikai tevékenységük mellett jelentős munkát végeztek a szöveg alápontozásával is. A héber nyelv ugyanis csak a mássalhangzókat írja le, emiatt a régi szövegek értelme s főleg kiejtése idővel bizonytalanná vált. A maszoréták pontokból és vonalakból álló magánhangzó- és hangsúlyjeleket írtak a mássalhangzók alá. 1 A PENTATEUCHUS Az Ószövetség első öt könyve, a Tóra eredetileg egyetlen mű, amelyet csak technikai okból bontottak öt részre, mivel a mű

hosszúsága miatt csak öt (penta) tekercstokban (teukhé) fért el. Az öt könyv zsidó elnevezése a kezdőszavakhoz igazodik, míg a keresztény elnevezés a tartalomra kíván utalni: 1. A Teremtés könyve (Genezis) a világ teremtésével és az emberiség őstörténetével kezdődik (1-11 fejezetek), majd az ősatyák történeteit írja le (Ábrahám, Izsák, Jákob + József-novella). 2. A Kivonulás könyve (Exodus) az egyiptomi szolgaság leírását, Mózes meghívását, a tíz csapást, a kivonulást, a szövetségkötést és a Sínai törvényeket, valamint a pusztai vándorlás kezdeteit tartalmazza. 3. A Leviták könyve (Leviticus) kizárólag törvényeket tartalmaz Nevét a levita papságot érintő kultikus törvényekről kapta 4. A Számok könyve (Numeri) elnevezése a kezdő elbeszélésből ered: Izrael népszámlálását írja le A könyv a pusztai vándorlás eseményeit és törvényeket tartalmaz. 5. A Második Törvénykönyv (Deuteronomium)

formailag Mózes intő beszéde, amelyet a honfoglalás előtt tart Izrael népének, emlékeztetve őket az addig megtett útra és figyelmeztetve őket Isten parancsainak megtartására. A könyv középső része (12-26) egy törvénygyűjteményt is tartalmaz. Nevét a 17,18-ban említett rendelkezésről kapta, amely szerint a király a trónralépésekor készíttessen másolatot e törvényről. A Pentateuchust a zsidó és a keresztény hagyomány évszázadokon keresztül Mózes művének tartotta, de már a XII. században felmerült a gyanú, hogy egyes részek nem származhatnak tőle (Ibn Esra). A XVI századtól kezdve (Karlstadt, Thomas Hobbes, Spinoza, Richard Simon) egyre több részletről állapították meg, hogy nem Mózes műve. A kutatók figyelmét a Pentateuchus irodalmi összetettségére az alábbi jelenségek irányították: • Egyenetlenségek, akadozások az elbeszélésekben: a történetek több helyütt váratlanul megszakadnak, majd ugyanaz a

történet más adatokkal újrakezdődik. Pl Gen 2,4b-ben újrakezdődik a teremtés, Gen 7,13-ban Noé ismét bemegy a bárkába, noha előtte már elkezdődött a vízözön, az egyik változatban negyven, a másikban 150 napig tart az eső; Józsefet az egyik változatban a testvérei adják el izmaelita kereskedőknek, a másikban midiániták húzzák ki a veremből, stb. • Dublettek (kettős történetek): ugyanazt az alaphelyzetet kétszer megírják más módon (pl. Sára egy idegen király udvarában Gen 12,10-20 és 20,1-18; Hágár elűzése Gen 16 és 21, stb.) Ugyanez a jelenség a törvényanyagban is megtalálható, pl. a tízparancsolat [Dekalógus] kétszeri vagy az ünnepek ötszöri felsorolása • A szóhasználat és a stílus eltérései: Isten neve hol Jahve, hol Elohim, a Sínai hegyet más helyeken Hórebnek nevezik, a stílus bizonyos részekben száraz, monoton, felsorolásokkal tűzdelt, másutt szónoki, buzdító, ünnepélyes, stb. • Anakronizmusok:

későbbi korok viszonyait tükrözi a szöveg, pl. Dán helységnév vagy a filiszteusok említése a pátriárkák korában, noha a valóságban csak a bírák idejében jelentek meg, ill. a királysággal kapcsolatos megjegyzések, törvények, amely csak a X. században alakul ki A Pt keletkezésével kapcsolatos első elméleteket Witter hildesheimi lelkész (1711) és Jean Astruc, XV. Lajos király udvari orvosa (1753) dolgozták ki. Mindketten abból a megfigyelésből indultak ki, hogy a Pt váltakozva nevezi Istent Jahve-nak és Elohimnak. Szerintük két párhuzamos elbeszélést dolgoztak egybe, Astruc pedig további 10 töredékből álló forrást is feltételez. A XVIII-XIX században tovább csiszolták a keletkezésre vonatkozó elképzeléseket s az alábbi elméletek alakultak ki: • Korábbi okmányelmélet (Eichhorn, Ilgen): két fő és több mellékforrást feltételez, amelyeket egy végső redaktor (R) egybedolgozott. • Töredékelmélet (Geddes, Vater,

Wette): nincsenek összefüggő források, a különböző töredékeket több R fűzte össze. • Kiegészítő elmélet (Wette később, Ewald, Bleek, Delitzsch): egy Elohista (E) alapiratot egészítettek ki jahvista részekkel. Ewald később két E alapiratot feltételez, amelyet jahvista redaktor kapcsolt össze • Újabb okmányelmélet (Hupfeld) már három alapiratot (2 E + 1 J) feltételez, amelyet egy R dolgozott össze. Később az első Elohistát Papi iratnak nevezi. Riehm 1854-ben negyedik alapiratként hozzáveszi a Deuteronomistát (D) A hatvanas évektől a kutatók figyelme a helyes kronológia megállapítása felé fordul. Így felismerik, hogy a Papi iratnak nevezett forrás nem a legkorábbi, hanem valójában a legkésőbbi része a Pt-nak, ezért a források sorrendjét az alábbiak szerint állapítják meg: J IX. sz, E VIII sz, D VII sz, P V sz Az újabb okmányelmélet legnevesebb rendszerbe foglalója Wellhausen volt, aki Izrael történetének keretébe

helyezte el a Pentateuchus kialakulását. Az egyes források Izrael vallási fejlődésének különböző állomásait jelzik: A Jahvista és az Elohista összedolgozásából születő Jehovista (JE) a legkorábbi: Izrael vallása itt még természetközeli, spontán, egyszerű. A D keletkezése korában már kialakult a papság, a kultuszhelyek, az áldozat rendje, az ünnepek történeti emlékké váltak, de még érezhető a küzdelem a kultuszcentralizációért. A P idejére e küzdelem lezárult: a vallási élet teljesen ritualizálódott, Jeruzsálem az egyetlen kultuszhely, az áldozatbemutatás a hierarchikus rendszerű papság monopóliuma. Wellhausen történeti felfogását erősen befolyásolta a hegeli filozófia (a szellem dialektikus mozgása), törést, ugrást a történelem menetében nem tudott elképzelni, s a természetfölöttinek sem adott benne semmiféle helyet. Igaz, az ő korában még nem került elő az ókori kelet gazdag régészeti anyaga, amely

megmutatta, hogy a Pt-ban nagyon ősi, közös hagyományok találhatók. Erre alapozta megállapításait a formatörténeti iskola alapítója, Hermann Gunkel, aki főleg a Genezis elbeszéléseivel foglalkozik. Igazolja, hogy az itt szereplő történetek műfaja monda, amely az írásbeliségen kívül eső környezet eszköze a múlt emlékeinek megörökítésére. (Ld alább) G. von Rad kiszélesíti Gunkel elméletét és a Pt egészének magyarázatát adja A hagyományok feldolgozása egy teológiai koncepció alapján történik. A Pt szívében az ún történeti krédó (hitvallás) áll, ezt fejtik ki, árnyalják a különböző részek M. Noth már a hagyománytörténeti iskolához tartozik, aki szerint a Pt kialakulásának döntő fázisa a szájhagyomány állapota. Benne a különböző izraelita törzsek emlékeit őrzik meg, dolgozzák egybe s adnak neki összizraelita jelentést 2 Gunkeltől kezdve tehát a kutatók vitatják, hogy a Pt kezdetén írott

források állnak, szerintük ezek csak a későbbi fázisban jelennek meg, amikor leírják a hagyományanyagot. A Pt forrásait tehát a különböző hagyományegységek adják Ma azonban, elsősorban Rendtorff kutatásainak következtében többen a források létezését is vitatják. Elméleteik azonban még nem annyira kidolgozottak, hogy fel kellene adnunk a Pt keletkezésére vonatkozó alábbi vázlatos rekonstrukciónkat. 1. A Pentateuchus kezdetén a zsidó törzsek szájhagyományban megőrzött mondái és az ősi törvénygyűjtemények állnak. A mondákat füzérekbe gyűjtve különböző szentélyekben őrizték 2. A X-IX században Jeruzsálemben végezték el Izrael honfoglalás előtti történetének első jelentősebb írásbafoglalását Ezt a művet Jahvistának nevezzük (jele: J), mert írója tudatosan a Jahve nevet használja a Mózesnek adott kijelentés előtti történetekben is. A Jahvista a világ teremtésétől (második teremtéstörténet) a

honfoglalásig mutatja be Izrael történetét Szemléletmódja egyetemes jellegű: Istenre, mint az egész világ Istenére tekint, aki a bűn romboló valósága ellenére is az üdvösség felé vezeti teremtményeit. Bemutatja annak kibontakozását is, miként teljesíti be a választottainak adott ígéreteket, hogyan fejti ki hatását a korai Izrael történetében az Ábrahámnak adott áldás. 3. Izrael történetének egy nehéz korszakában, a VIII században, az északi országrészben keletkezett a következő nagy elbeszélő mű, amelyet Elohistának (jele: E) nevezünk, mert a Mózes előtti korban Istent következetesen az Elohim névvel jelöli. Őstörténete nincsen, a pátriárkák korától a honfoglalásig foglalja össze Izrael előtörténetét, részben a Jahvistában is szereplő mondaanyag feldolgozásával. Erősen hatott rá a virágzó prófétizmus, ezért elsősorban Izrael kiválasztottságával, különleges helyzetével foglalkozik. Izrael

kiemelkedik a pogány népek közül, neki adatott, hogy közvetítők útján megismerje a transzcendens (= emberi tapasztalást felülmúló) Istent. E választottság Izraelre fokozott erkölcsi felelősséget ró: a nép őseit úgy mutatja be, mint akik az Isten iránti engedelmesség példái. 4. Az északi ország pusztulása (721) után az Elohista Júdába került, ahol a VII században a Jahvistával egybedolgozták (ezt Jehovistának hívjuk, jele: JE). A munka során általában a Jahvistát részesítették előnyben, de több helyütt egy-egy történet mindkét változatát megtartották. Így keletkeztek a Pentateuchusban található párhuzamos elbeszélések (dublettek). 5. A VII század végén, egy nagy vallási reformmal összefüggésben indul el a Jehovista újabb átdolgozása, amit a reformpárti iskola végez el fokozatosan a következő századok során. Ennek az iskolának egyik fő műve a Deuteronomium, ezért ezt az átdolgozást deuteronomista

redakciónak (jele: D) nevezzük. E munka újabb elbeszélő anyagot nem adott a műhöz, inkább szemléletével és törvényanyagával befolyásolja azt. Gondolkodásának középpontjában a szövetség áll: Izrael Isten népe, amelyet Isten ingyenes szeretetből választott ki magának, s féltékeny szeretettel szeret. Ezért a népnek kötelessége Isten törvényeit megtartania, s nemcsak külsőleg, hanem szeretetből, odaadó szívvel. A nép tagjai között testvéri szolidaritás a törvény, amelynek különösen a gyengék védelmében kell megmutatkoznia. 6. A babiloni fogság idején papi körök összegyűjtik és újragondolják Izrael korábbi történetének emlékeit Munkájuk eredménye a Pentateuchus utolsó jelentős rétege, a Papi írás (jele: P). Elsősorban a törvény és a kultusz jelentőségét hangsúlyozza: Isten a történelem meghatározott korszakaiban örök időre szólóan adja rendelkezéseit. A történelemben és a kultuszban ugyanaz az

ember számára fölfoghatatlan isteni fönség (kabod) mutatkozik meg. Ezzel a P átfogó kinyilatkoztatás-fogalmat alkot. 7. A Pentateuchus végső egybeszerkesztése az V század végén, legkésőbb a IV században történt meg Ettől fogva Izrael életének alapjává, vallási törvénnyé emelkedik, amely minden hívő zsidó számára az üdvösségre vezető utat tanítja (Tóra = tanítás). AZ IZRAELITA JOG A Pentateuchus elbeszélő anyagát hosszabb-rövidebb törvénygyűjtemények szakítják meg. A legrégibb, még a királyság előtti kor, de már a letelepedett élet viszonyait tükröző, különböző rendelkezéseket tartalmazó összeállítás a Szövetség könyve (Ex20,22-23,19/33). Vitatott a tízparancsolat (Dekalógus) mai formájának keletkezési ideje: hasonló parancssorozatokat a Kr. e II évezredben más keleti népeknél is találunk A Dekalógus magja is nagyon ősi, valószínűleg Mózesre megy vissza. Izrael hitének legtömörebb

összefoglalása ez, amely elválaszthatatlanul összekapcsolja az egyetlen, képekben nem ábrázolható Isten imádatát a felebarát tiszteletével, s ezzel felvázolja a jahvizmus vallási és erkölcsi alapelveit. A Deuteronomium törvényanyaga (Dt 12-26) a királyság korára megy vissza (talán Hiszkija ideje?, ld. alább) A vallási reformok törekvései tükröződnek benne, amelyek a Sínai szövetség gondolatvilágát akarják az izraelita társadalom életében és kultikus rendjében érvényesíteni. Különösen erős a törvény elkötelezettsége a vallási buzgóság és a társadalmi szolidaritás irányában. Leginkább a Leviták és a Számok könyvében kapnak helyet azok a törvények, amelyek a Papi írás törekvéseit tükrözik. Kiemelkedik közülük a Szentség törvénye (Lev 17-26), amely elnevezését többször megismételt felszólításáról kapta: „Szentek legyetek, mert én, az Úr, a ti Istenetek szent vagyok!” E törvény

megszületésének korában Izrael már hierarchikusan szervezett kultikus közösség, amelynek minden tagjának kötelessége, hogy mind rituális, mind erkölcsi értelemben szent és tiszta legyen. Isten akaratát az ember úgy teljesítheti, ha aprólékos gondossággal megtartja parancsait Izrael törvénykezése szakrális jellegű: a vallási élet és a polgári élet törvényei szorosan összetartoznak. Jól mutatja ezt az is, hogy a törvényanyagot a szentélyekben hagyományozzák át, a fogság előtti korban annak megőrzése és tanítása a papság gondja. Csak a Tóra lezárulása után veszik át az írástudók a törvény magyarázatának és tanításának feladatát A tartalmi, szemléletbeli egység azonban alapvetően két formában jelenik meg. A Alt óta szokás megkülönböztetni az apodiktikus és a kazuisztikus jogot. A kazuisztikus jog (magyarul esetjog) az egész ókori keleten ismert törvénykezési forma átvétele, s Izrael életében is

mindenekelőtt a polgári életet szabályozta. A kazuisztikus jogszabály kéttagú: egy esetet és annak következményét írja le 3 Jellegzetes formája a feltételes előmondattal (Ha.) bevezetett és tovább pontosított tényállást követő főmondat, amely részletesen meghatározott szabály. Az apodiktikus jog elnevezést az egytagú törvényanyagra alkalmazzák. Ezek tömören megfogalmazott parancsok vagy tilalmak, amelyekhez vagy semmilyen következményt nem fűznek (pl. Ne ölj!), vagy a megszegését átokkal, illetve halállal szankcionálják. Ez a jogi forma általában izraeli eredetű, de itt is megtaláljuk a nemzetközi összefüggéseket Az apodiktikus jog kategóriájába azonban egymástól túlontúl eltérő törvényanyagot szorítottak be. Helyesebb ezért inkább a törvények és a parancsolatok megkülönböztetése, mint Isten akarata megfogalmazásának két fő formáját (Westermann). AZ ŐSTÖRTÉNET A Gen 1-11. fejezetek a világ

eredetével, az emberiség hajnalával foglalkozó elbeszéléseket tartalmaz Ezek értelmezésével kapcsolatban hosszú és heves vita bontakozott ki a felvilágosodás kora óta. A fundamentalista írásmagyarázat a szövegek szó szerinti értelmezése mellett kardoskodik, míg a racionalista bibliakritika a mitikus gondolkodás jeleit látja benne. A mítoszok istenekről szóló történetek, akiket gyakran azonosítanak természeti erőkkel, jelenségekkel. A mitikus gondolkodásban a világ eredetének magyarázata (kozmogónia) szorosan egybefonódik az istenek eredetének elbeszélésével (teogónia), s e jelenség hátterében a mitikus gondolkodás panteista és monista jellege áll: nem képes különbséget tenni a transzcendens Isten és az immanens világ között. A lineáris történelemszemlélettel szemben kronológiai felfogása ciklikus A mítoszok mindenekelőtt a politeista kultikus élet anyagai: ezek történeteit ábrázolják képi világukban és

jelenítik meg a kultikus cselekményekben. Izrael szigorú monoteizmusa és abból következő történelemszemlélete kizárta a mitikus gondolkodás kialakulását. Az őstörténet sok elemet tartalmaz az ókori kelet vallási elbeszélő anyagából, de ezeket mindig a Jahve-hit szellemében formálják át és annak kifejezésére alkalmazzák: Isten a szavával, könnyedén teremt, a világ soha nem vetélytársa, minden engedelmeskedik az ő akaratának. A teremtés beosztása hat napra a történelem kezdetét jelöli, a hetedik nap annak jelzése, hogy a teremtésben elkezdődött történelem egy végcél felé halad. Isten tőle különböző, bizonyos értelemben autonóm világot teremt, amelynek sorsát az ember alakítja. Az ember így nem vak eszköze az isteneknek, hanem felelős, gondolkodó lény, sorsának alakítója. Szenvedéseit sem az istenek világában végbemenő események okozzák, hanem saját bűne Az őstörténet megértésének kulcsa a műfajának

helyes felismerése. Nem (valóságos vagy mitikus) történetírásról van itt szó, hanem múltba tekintő etiologikus (oknyomozó) prófétai beszédről. Amikor a kezdetekről ír, valójában a jelen tapasztalatát értelmezi a hitben: mi az eredete, az oka mindannak, ami van. 4 IZRAEL TÖRTÉNETE AZ ŐSATYÁK KORA A Biblia első könyve az őstörténet elbeszélései (1-11. fejezetek) után a zsidó nép különböző törzseiben megőrzött szájhagyomány alapján, mondafüzérekben a nép előtörténetét beszéli el. E történetek középpontjában a különböző törzsek ősei állnak, Ábrahám, Izsák, Jákob és annak 12 fia (a törzsek névadói). A nagy időbeli távolság miatt a Biblia radikális kritikusai a történeteket legendáknak tartják, ezért kételkednek az ősatyák történetiségében. Véleményük hátterében a szájhagyomány és a monda természetének félreismerése áll A monda az írott történelem előtti múlt megőrzésének

irodalmi formája, amelynek az alapja mindig történeti esemény. Ezt az eseményt szóban adják tovább, a könnyebb megjegyezhetőség kedvéért zárt, sematikus, sokszor verses formában. A történetet rendszerint kihegyezik egy jelenben tapasztalható jelenség magyarázatára (pl. egy szentély vagy egy név eredete, valamilyen természeti jelenség oka). A pátriárkák történetei jelen formájukban elsősorban Isten kegyelmi vezetését mutatják be. Ezért az ősatyákat gyakran gyengéknek és gyarlóknak mutatják be, akik egyedül Istenben bízhatnak. Fő motívumuk az atyáknak adott ígéretek (föld, utódok, áldás), amelyek a letelepült Izraelben teljesedtek be. Az ősatyák korát a bibliai elbeszélésekből és a Biblián kívüli forrásokból csak nagyvonalakban tudjuk rekonstruálni: Az ősatyák történeti személyek, akik résztvettek a II. évezred első századaiban az amorita népvándorlásban Többségében amoriták, de törzseik más népeket is

felvettek. Az idők során a különböző nemzetségek beolvadtak Izrael népébe E nép magva a mezopotámiai Háránból kivonult Ábrahám-, Izsák- és Jákob-nemzetségek. Főleg békés pásztornép volt Palesztina középső részén és a Negeben, de néha harcoltak is. Amikor a rokon törzsek már letelepedtek és városállamokban éltek, ők valamiért még tovább élték a félnomád életet. A hikszosz korban többen Egyiptomba kerültek, később mások is követték őket. Itt rabszolgasorba jutottak Az ősatyák eredetileg bálványimádók voltak, feltehetően Szin holdistené (Táré, Lábán), de más vallásból is jöhettek népelemek. Ábrahám elköltözése Mezopotámiából elsősorban gazdasági okokra vezethető vissza, de vallási változást is magával hozott. Valamennyi ősatya vallhatta, hogy Isten törzsének pártfogója, családjának láthatatlan feje, aki személyesen szólt hozzá. Viszonyukat ígéret erősíti meg és szövetség pecsételi

meg. Ez az ígéret elsősorban földre és számos utódra vonatkozott E törzsvallásban Istent minden más isten felett vagy annak kizárásával tisztelték, de helytelen volna ezt monoteizmusnak nevezni. Nem hasonlít a mezopotámiai hivatalos politeizmushoz, sem a kánaáni termékenységi kultuszhoz Ezt az egyszerű nomádok visszataszítónak tartották. A kultusz egyszerű: lényegében bárhol bemutatott állatáldozat, amit a törzs feje végzett (hivatalos papság nincs). Kánaánban ezt az ismert kultuszhelyeken gyakorolták, de itt sem a helyi istenséget, hanem saját törzsi istenüket tisztelték Amikor egy néppé olvadtak össze, kultuszuk is beolvadt a Jahve-hitbe. Ősi hagyományaik a Jahve-tisztelet szellemében sajátos történetteológia hordozói lettek. Továbbra is elevenen élt Isten és a nép összetartozásának tudata Mélyen megmaradt Izraelben az ígéret és a szövetség gondolata: a palesztinai letelepedésben az ígéretek valóra válását

látták. A feltétel nélküli ígéretekre épülő szövetség gondolata a királyság idején újjáéledt a Dávid házának adott ígéretekben A HONFOGLALÁS 1. Nemzetközi helyzet, a honfoglalás ideje Egyiptomban II Ramzesz (1290-1224) uralkodásának második felében nagy építkezések zajlottak: Avarisz (Ramzesz háza) újjáépítése. A zsidók ősei állami rabszolgák az építkezésen Ekkor tehát még Egyiptomban kellett lenniük, s Ramzesz uralkodásának utolsó időszakában (1250-1240 körül) történhetett a kivonulás. Ugyanakkor Mernepta fáraó (1224-1211) alatt Nyugat-Ázsia forrong, a fáraó több sikertelen kísérletet tesz a kánaáni zavargások letörésére. Egy 1220-ból származó emlékoszlop szerint Izrael mint nép már Kánaánban van Ugyanekkor nyugatról a líbiaiak és a tengeri népek (Szardíniáról, Akhájából, Itáliából etruszkok) elözönlik az egyiptomi birodalomhoz tartozó területeket. Mindez összefüggésben áll a

mükénei államszövetség felbomlásával és a trójai háborúval Ekkor települnek le a filiszteusok Kánaánban a tengerparton. 1200 körül a zűrzavarban Egyiptom palesztinai fennhatósága megszűnt. Ugyanebben az időben (1240) körül a népvándorlás (tengeri népek) a hittita birodalmat is elsodorta. A harmadik nagyhatalom, Asszíria még hatalma csúcspontján áll (bekebelezte Babilont, hadjáratok a Földközi tengerig), de ez sem tartott sokáig. 2. Kánaán a 13 században Lakosságát a Biblia kánaánitáknak, ill amoritáknak nevezi Kánaán a tartomány neve, az amoriták az évszázadokkal korábban bevándorolt észak-nyugati félnomád semiták, akik (az itt élő hurrik, hittiták, preedomiták mellett) túlnyomó többségben voltak. A 13 századra már egészen átvették a kánaáni kultúrát Kultúra és vallás. Erősen védett városok, csatornarendszer, néhol ciszterna, díszes nemesi házak, mellettük rabszolga kunyhók (hűbéri társadalom).

Elsősorban kereskedelemmel foglalkoztak (főleg faanyag), de jelentős a textil- és bíborfestő ipar is. A kánaánita vallás bálványimádás, főleg termékenységi kultusz. A panteon névleges feje Él, tényleges főistene Baal (= úr), amely eredetileg az ősi semita viharistennek, Hadadnak a címe. Női istenek: Aséra, Astarte, Anat (Baal női partnere), ezek a termékenységi kultusz fő alakjai: hol szakrális kéjnők, hol terhes anyák, néha a háború istennői. Baal évenkénti halála és feltámadása: a természet erőinek megújulása. E mítoszt játszották újra a szertartásokban Elterjedt a szakrális prostitúció, homoszexualitás, kicsapongó rítusok. Izrael e vallással sosem békélhetett meg Politikai helyzet. Kis terjedelmű városállamok alkották, élükön a hűbéres városkirály Jelen vannak az egyiptomi biztosok és a hadsereg. A rossz egyiptomi közigazgatás miatt elterjedt a csalás, szipolyozás, a katonák a lakosságot fosztogatják A

jólét folyamatosan romlott. 5 A városállamok a síkságon helyezkedtek el, a középső, erdős rész gyéren lakott. Több kisebb állam jött létre (okai: az egyiptomi „divide et impera” politika, a habarcs feltalálása lehetővé teszi a víztárolást, ezáltal a hegyvidékek is benépesülhetnek). Az egyiptomi hatalom meggyöngülésével a városállamok is széthullottak A Jordántól keletre a 13. században moábiták és edomiták telepednek le: Edóm a Holt tengertől délre az akabai öbölig, a moábiták a Holt tengertől keletre. Később, a bírák korában Moábtól északra megtelepednek az ammoniták is Ezek a népek később Izrael hűbéres államai lesznek. 3. Rekonstrukció Az Egyiptomból kijött kis népcsoporthoz többen csatlakoztak a pusztában, a honfoglalást a Palesztinában régebb óta élő héberekkel való szövetségben hajtották végre. Ezek az amorita beözönlés nyomán maradtak itt, és őrizték az ősatyai hagyományokat.

Mások a hikszosz időben Egyiptomba költöztek, közülük többen visszajöttek a hikszoszok kiűzése után. A kánaánita városállamok hűbéri társadalmaiban az alsóbb néposztályok rossz sorukban gyakran csatlakoztak a társadalom szélén tengődő apirukhoz, akik néha egész területeket fennhatóságuk alá vontak (Szikem). Az amarnai korszak nyugtalansága a 19. dinasztia alatt is megmaradt, noha a lázadásokat elfojtották A romlott társadalom problémáikat nem oldotta meg, bárkivel készek voltak összefogni. Erre az egyiptomi uralom gyöngülése alkalmas idő volt Az Izraelt alkotó mag rabszolgasorban élt Egyiptomban, ahová több hullámban érkeztek. A 19 dinasztia alatt kényszermunkára vitték őket. Közülük sokan ősatyai hagyományokkal, hozzájuk csatlakozó egyéb népelemekkel egy népcsoporttá lettek és kivonultak. Mózes vezetésével a Sínainál szövetséget kötöttek és Jahve népe lettek A szövetségkötés után hosszabb ideig

Kádesben tartózkodtak, ahol magukba olvasztottak újabb elemeket, akik a Jahvehitre tértek és betagolódtak a közösségbe. Ezt sikertelen déli betörési kísérlet követte, ami után tovább vándoroltak: alatta számbeli növekedés, katonai edződés. Kelet-Palesztinában Hesbón elfoglalása Szihón elfoglalása is a héber alattvalók átállásával történhetett. Ezután feltehetően északon Básánig a kelet-jordániai területek meghódítása következett, tömeges átállásokkal. Nyugat-Palesztinában az események forrongásokat váltottak ki, a héber lakosság tömegesen csatlakozott Így a törzsi székhely nyugatra került át. Egyes városok önként, mások félelemből fogadták el az izraeli uralmat, voltak helyek, ahol katonai hadművelet nélkül, belső lázadással győztek. De hadjáratot is végrehajtottak az összefogó városállamok ellen Ennek emléke lehet Mernepta 1220-as beavatkozása. Hullámzó küzdelemben lassan elfoglalták a területet,

bár maradtak kánaánita szigetek. A honfoglalás végén Szikemben ünnepélyesen szövetséget kötöttek, ezzel kialakult Izrael törzsi szervezete és megkezdődik Izrael népének története. A RÉGI IZRAEL VALLÁSA E szövetség Jahve kegyelmi tettére épült: Ő vezette ki e népet Egyiptomból és adta neki az ősatyáknak megígért földet. Ezért a szövetség teokrácia volt: Jahve királysága népe körében. Nem egyenlő felek egyessége, hanem hűbéri viszony, amely mély erkölcsi tudatot plántált a népbe. A szövetséget minden nemzedék az engedelmességével tartja érvényben Az Isten-király nem nemzeti isten, hanem a világ Istene. Tilos volt más istent imádni: Isten és Izrael között nem partneri, hanem hűbéri viszony áll fenn! Isten féltőn szerető, nem tűr versenytársat. Jahvénak nincs női párja, se panteonja, se sarjai. Semmiféle mítoszteremtő gondolkodás nem alakulhatott ki: Jahve ellenségei nem a kozmosz, hanem az emberi

történelem erői. Az ősatyák istenségei csak Jahvéval azonosítva élhettek tovább és nem mint vele vetélkedő vagy neki alárendelt istenek. Ez a monoteizmus azonban még csak kezdődő, ki nem mondott, gyakorlati. Izrael nem tagadta más istenek létét, de számára csak Jahve volt Isten, mert a többieknek semmiféle teremtő, kormányzó hatalmat nem tulajdonítottak, nem volt kultuszuk sem. A pogány vallások természetvallások: az istenségek természeti jelenségekkel, ill. erőkkel azonosak: hiányzik belőlük az erkölcsi jelleg. Életük a természet ritmikus, változatlan folyását tükrözi: a status quo fenntartói Az isteni események az embereket erkölcsileg semmire sem kötelezték, a történelemnek nincs célja. Jahve nincs helyhez kötve és nem azonos semmiféle természeti erővel: uralkodik a természet felett, de annak egyetlen vonása sem jellemző rá. Ezért tilos Jahvét bármilyen formában ábrázolni (anikonizmus) Az izraelita vallás így

megfosztotta a természetet személyes jellegétől: mítosztalanította. A kultuszt törzsi szentélyekben gyakorolták, a központi kultuszhely Siló. Kialakul a levitikus papság Az áldozati rendszer hasonló más népekéhez (ételáldozat, állatáldozat), de a kultuszt sosem tekintették eszköznek arra, hogy Isten akaratát kényszerítsék. A mágiát szigorúan tiltották Különös fogékonyság alakult ki az isteni üdvterv és elhívás iránt. A BÍRÁK KORA Izrael szerencséje, hogy a honfoglalás korától a királyság kezdetéig nem volt nagyhatalom, amely szemet vethetett volna Kánaánra. Egyiptom a XII század elején a 19 dinasztia bukása után zavaros időket él át III Ramzesz (XX din) alatt helyreállhatott volna a rend, ha nem következik be 1178 és 1172 között a tengeri népek támadása (karöltve a líbiaiakkal): filiszteusok, danaoszok, vasasa, sakarusa, zikar (szikel = Szicília?). A fáraó nem tudta a jövevényeket Palesztinából kiűzni, inkább

helyőrséget alapított belőlük. Az Amon papság hatalma és a belső viszályok miatt Egyiptom többé nem lett nagyhatalom. De nem volt vetélytársa sem: a hittita birodalom megszűnt, Asszíria a XII. században I Tukulti-ninurta meggyilkolása után (1197) meggyöngült s csak rövid fellángolásra volt ereje 1116-1078 között (I. Tiglat-pilezer) Az arámok elárasztották a termékeny félholdat, kis államok sorát alapították. Palesztina átalakul: Izrael elfoglalja a hegyvidéket, a tengeri népek a partvidéket, a szír hátország az arámok kezére kerül. Csak szigetekben maradnak kánaániták (Fönícia viszont virágzik). 6 A filiszteusok a tengerparti pentapoliszt (= öt város) uralták, ellenőrzésük alatt tartva az Esdrelon síkságon át a Jordán völgybe vezető utakat. Gyorsan beleilleszkedtek a környezetbe, átvették a kánaánita nyelvet és műveltséget Monopóliumuk volt a vasgyártásban (feltehetően a hittitáktól vették át). Ez nagy

előnyt jelentett nekik Izrael főleg a hegyvidéket uralta, de itt is voltak kánaánita szigetek (Jeruzsálem). A tengerpartra és az Esdrelon síkságra nem merészkedtek ki. Akik itt telepedtek le, beolvadtak vagy alattvalók lettek A törzsek a földrajzi akadályok miatt is eltávolodtak egymástól. Csak szükséghelyzetekben fogtak össze, egyébként a helyi érdek a közérdek fölé került A központi kultuszhely jelentősége meggyöngült. Átmenet a földművelő életmódra: nem volt nehéz (egyiptomi héberek, csatlakozott kánaániták). Eredetileg nagyon szegények voltak, a bírák korában kezd fejlődni a kézművesség. Felerősödik a sivatagi tevekereskedelem és a tengeri kereskedelem. Víztározók építése: hegyvidék is lakható lett Erdőirtás: növekszik a termőterület Kulturális értelemben a kánaániták fölöttük álltak, sokan szívesen őrizték meg vagy vették át kultuszaikat. Kialakul a kibékíthetetlen ellentét a kánaánita

vallással szemben. Sokan ugyanis összekeverték Jahvét Baallal A honfoglalás utáni kétszáz év meg-megújuló küzdelmekkel telt el. Időnként a környező népek leigáztak egy-egy törzset Ilyenkor a szövetség értelmében egy bíra (sófét) vezetésével összefogtak. E bírák igen változatosak: Gedeon: mély elhivatottság, Jefte: ügyes bandavezér, Sámson: szabados csínyeket elkövető legendás hős. Mind karizmatikus vezetők voltak, akik a harcok idejére össze tudták gyűjteni a törzseket. A KIRÁLYSÁG KEZDETE Amíg a bírák korának elején elsősorban helyi konfliktusok alakultak ki Izrael és a környező népek között, addig a XI. század második felében a törzsszövetség létét fenyegető veszéllyel kellett szembenézniük. A filiszteusok az ország meghódítását tűzték ki célul. Társadalmi berendezkedésük katonai arisztokrácia volt öt erős tirannus vezetésével, ismerték a vasgyártást, harci szekereket alkalmaztak. Leginkább

Júda és Dán szenvedett a rá nehezedő nyomástól. Döntő összecsapásra 1050 körül került sor Afék közelében, ahol a zsidók elvesztik a szövetségládát is. Később a filiszteusok egy járvány miatt visszaküldik. A filiszteusok megszállták az ország nagy részét (de megmaradhattak az ellenállás szigetei), Siló elfoglalása, kultuszszékhely lerombolása, fémgyártás betiltása, helyőrségek felállítása. A kor vezetője SÁMUEL, a régi rend képviselője. Éli főpap mellett nőtt fel, Siló eleste után hazamegy Rámába Naziri fogadalomban él (haját nem vágja le, alkoholt nem iszik). A szövetség törvényére vigyáz, rendszeresen bejárja a kultuszhelyeket A Jahve hitet és a harci kedvet eksztatikus próféták őrzik. Csoportosan járnak, jövendöléseiket kiabálva, dobolva, eksztatikus állapotban adják elő. Szolgálataikért díjazást várnak A jelenség ismert az ókori keleten (Kánaán, Anatólia, Mezopotámia). Izrael

gerillaháborút folytat a filiszteusok ellen, de belátják, hogy így nem megy tovább. Központi hatalomra, királyságra van szükség: sokan vonakodnak tőle, átmenetinek és kísérletnek tekintik. A vegyes érzelmeket szemlélteti Saul megválasztásának két elbeszélése is: az egyik szerint Sámuel Rámában titokban keni fel és az ammóniták feletti győzelem után a nép választja (rokonszenvező) a másik szerint Sámuel tiltakozása ellenére a nép követeli ki. Saul egy Ammón feletti győzelemmel mutatkozik be Jábes-Gileádnál. További sikereket ér el a filiszteusok ellen: győzelem a Mikmász hágónál, Efraim hegyvidékének megtisztítása., majd az amalekiták ellen arat diadalt messze délen. Saul királysága nem hasonlított a kánaáni városállamok királyságaihoz. Nem meleknek (király), hanem vezérnek vagy felkentnek nevezik. Uralma karizmatikus kiválasztáson alapul, ámde állandó, végleges megbízatás Nem borította fel a

törzsszövetséget: nem alakít ki hivatali apparátust, háremet, nincsenek tisztek (kivéve Abnér), fényes udvar. Gibea, a székhely inkább erőd, mint palota De kezd kialakulni az állandó hadsereg Sikerei miatt népszerű volt. Hamarosan azonban fordult a kocka s a helyzet rosszabb lett, mint volt Egyik oka Saul szerencsétlen egyénisége. Szerény, megnyerő, nagylelkű, önkritikus, de ingatag kedélyű Nyomott lelkiállapotában megzavarodott Oka: az állandó bizonyítási kényszer, az örökös vita Sámuellel Sámuel féltette a régi rendet és nyilvánosan visszavonta Saul felkenetését. (A Biblia leírásából nem derül ki, pontosan miért: bitorolta a papságot? Megszegte a héremet?) Búskomorságba esett, csak a zenére tudott megnyugodni. Végül a fiatal hős, Dávid sikerei tették teljesen féltékennyé. Dávid is Saul ifjai közé tartozott és Góliát legyőzésével nagy hírnévre tett szert. Saul fiának, Jónatánnak barátja, lányának, Míkalnak

férje Saul üldözni kezdi Dávidot. Amikor megtudja, hogy a silói papok segítették, lemészárolja őket Lányát elveszi tőle és másnak adja feleségül. A nóbi papok legyilkolásával szakított a törzsszövetséggel, az egyetlen megmaradt pap Dávidhoz menekült. Dávid földönfutó bandavezérré válik (400, majd 600 katonája van). Néha rajtaüt a filiszteusokon, menekül Saul elől, fenntartásukra sarcolja a népet. Helyzete lehetetlenné válik Végül a filiszteus Ákisnak, Gát királyának szolgálatába áll Megkapja tőle Ciklág városát, de hamis jelentéseket küld hűbérurának, Izrael helyett az amalekitákat és a déli puszta törzseit üldözi. A filiszteusok nem akartak kockáztatni Saul ellen, várták az alkalmat. Aféknél összevonták erőiket, majd az Esdrelon síkságra vonultak, itt (Gilboa hegyénél) Saul mindent egy lapra tett fel és vesztett. Kardjába dőlve meghalt, három fiát megölték. Holttesteiket Bét-Seán falaira kitették,

ahonnan az örökké hálás Jábes-Gileádiak ellopták és tisztességgel eltemették. Dávidnak szerencsére ebben az ütközetben nem kellett harcolnia DÁVID (1000-961) A gilboai csatavesztés után ismét filiszteus megszállás következett (Transzjordániát és Észak-Galileát kivéve). 7 1. Esbaal Saul egyetlen életben maradt fia Abnér, Saul fővezére Mahanaimba vitte (afféle menekültkormányt alakítanak). A nép hallgatólagosan elismerte vezérnek, de trónkövetelését nem fogadta el 2. Dávid Hebronban király lesz A filiszteusok, mint hűbéresüket támogatják (divide et impera) Júda örömmel fogadja Dávid helyzete más, mint Saulé: hűbérúr magánbirtokkal, saját hadsereggel, idegen hatalom hűbérese. Júda nem kérdezte meg a többi törzset. Ettől fogva a törzsszövetség két részre szakad: Júda és Izrael Dávid uralma azonban Júda határain túlra is kiterjed. 3. Esbaal vége Uralma két évig tartott Dáviddal egyszer csaptak össze,

Esbaal gyenge volt a háborúra, Dávid nem akarta élezni a helyzetet (amit rontott, hogy Abnér megölte Joáb testvérét). Esbaal összeveszik fővezérével Abnérrel (megvádolja, hogy bement Saul mellékfeleségéhez = trónkövetelés). Abnér Dávidhoz pártol (Dávid feltétele, hogy Míkál térjen vissza hozzá), de Joáb megöli (vérbosszúnak tartják). Közben Esbaalt is két tisztje meggyilkolja, fejét jutalom reményében Dávidhoz viszik, de ő kivégezteti őket. Erre az egész ország Hebronba megy és Dávidot királlyá kiáltják ki (a karizmatikus kiválasztás hagyománya él: kiválasztás alapján vezér [nágid], a néppel kötött szövetség és közfelkiáltás alapján király [melek], ősi kultuszhelyen fölkenés). De hiába ragaszkodnak az ősi jogrendhez, a törzsszövetség valójában már nem létezett: itt dél és észak egyesült (hiszen Dávid délen már király volt). Ez az egység törékeny maradt 4. A filiszteusokkal újjáéledt a harc

Megijedve Dávid erejétől Jeruzsálem közelében összevonják erőiket, de kétszer is veszítenek. Fordul a kocka: Dávid a harcok színhelyét filiszteus területre teszi át Joppéig vonult, bevette Gátot és Ekrón határterületét. De filiszteus kézen maradt a kánaánita Gézer, továbbá Asdód, Askelon és Gáza. Bevehette volna, de nem akart ujjat húzni Egyiptommal, a filiszteusok szövetségesével. A filiszteus veszély elmúlt, amit jól mutat, hogy Dávid seregébe filiszteus zsoldosok léptek. 5. Jeruzsálem Mi legyen a főváros? Északi város nem lehetett, Hebron ugyan júdai, de túl messze délen A legjobb a sehova nem tartozó Jeruzsálem (= Dávid városa, mert a saját seregével vette be), izraeli hagyományok nélkül. Először csak Dávid és kísérete költözött ide. Utána: Kirjat-Jearimból ide hozatta a szövetségládát. Az új sátorszentély papja a silói Ebjatár (folytonosság) és az ismeretlen származású Cádok. Így Jeruzsálemet

úgy tüntette fel, mint az ősi törzsi Izrael utódát, Dávid pedig a szakrális intézmények védelmezője. Saul ezzel nem törődött. Palotát épített, de templomot nem: a prófétai körök nem akarták, hogy kánaánita típusú dinasztikus szentély legyen, királyi főpapsággal. 6. Újabb kánaánita államokat is meghódítottak: a tengerparton, Kármeltől É-ra és D-re; az Esdrelon síkságon; Galileában. Valószínűleg a filiszteus uralom után maguktól is meghódoltak Izrael ezentúl nem törzsszövetség, hanem földrajzi terület. Az új népek nem tagolódtak be a törzsszövetségbe, hanem a korona alattvalói lettek. Új találkozás a kánaáni kultúrával: új feszültségek 7. Birodalom teremtése Előbb Ammón, majd Edóm és Moáb területeit foglalja el Ezután az ammoniták segítségére siető arám államokat győzi le, egészen Damaszkuszig. Erejétől félve a még északabbra fekvő Hamát királya ajándékokkal próbálja megelőzni a

háborút, a föníciai államok pedig szövetséget kötnek vele (ebből gazdasági előnyök származnak). 8. Ezzel Dávid kezébe került Egyiptom szinte összes ázsiai birtoka Az új Izrael Dávid személyében való egység A közigazgatást egyiptomi mintára alakítják ki: Dávid a kormány feje. Tagjai: 1 izraeli sorkatonaság parancsnoka (cábá), egyben főparancsnok, ez Joáb; 2. idegen zsoldosok (kereteusok, peleteusok) parancsnoka; 3 királyi jegyző (mazkír), 4 a király titkára v. államírnok (sófér), 5-6 a két főpap, egy másik jegyzéken még 7 a robotmunka felügyelője Rendszeres adó még nincs (van elég hűbéradó), de népszámlálást tartanak az adózáshoz és a sorozáshoz (ez ellen a próféták tiltakoznak). Átalakítja a katonai szervezetet, Júdát közigazgatási körzetekre osztja fel. Menedékvárosokat létesít (a vérbosszú ellen) A bíráskodás helyi szinten történik, de lehet a királyhoz fellebbezni (a jogszolgáltatás azonban

még sokáig gyenge marad). Vallási téren célja az ősi hagyományok fenntartása. Gazdagon adakozott a kultuszra, főleg zenei téren fejlesztette Leviták tervszerű letelepítése (hogy a hivatalos kultuszt a fővárostól távol is gyakorolják). Udvartartása: hárem számos gyermekkel, eltartottak, védencek, 30 fős díszgárda. 9. Utolsó évek Dávid nem gondoskodik időben a trónutódlásról, ezért fiai között hosszú küzdelem alakul ki Sok egyéb sérelem is felhalmozódik: a törzsi függetlenség megsértése, rossz igazságszolgáltatás, katonai sorozás. Absalom lázadása. Dávid egyik fia, Amnón meggyalázta Támárt, Absalom húgát Absalom hiába vár az igazságszolgáltatásra, nem történik semmi, ezért két év múlva megöli Amnónt, ezért három évig számkivetésben él anyja hazájában, Gesúrban, majd újabb két évig vár apja bocsánatára. Négy éven át folytat propagandát maga mellett, ügynököket szervez, végül Hebronban

királlyá kenette magát és Jeruzsálem ellen vonult. Sok elégedetlenkedő támogatta, vezére Amásza Dávid a Jordántól keletre menekült. Az összecsapásban Joáb könnyen legyőzte Absalomot és megölte Seba ben Bikri zendülése. Dávid mégis az ellene lázadó Amászát nevezte ki főparancsnoknak, Joábot pedig Absalom meggyilkolása miatt menesztette. Észak erre felháborodott és Seba, Saul rokona vezetésével fellázadt Amásza tétovázik, Joáb erre megöli, a lázadást leveri. Salamon elnyeri a trónt. Dávid továbbra sem dönt Erre Dávid fia, Adonijja igyekszik megnyerni a népet Maga mellé állítja Ebjatár főpapot és Joábot. A Rógél-forrásnál királlyá kiáltatja ki magát A másik főpap, Cádók és Benája zsoldosvezér megviszik a hírt Dávidnak, erre Salamont fölkenik. Adonijja a templomba menekül, Salamon elnyeri a trónt 8 SALAMON (961-931? 922?) Ellentmondásos egyéniség. Uralkodásának kezdetén vetélytársait eltüntette:

Adonijját, Simeit kivégzik, Ebjatárt száműzi, Joábot Benája elteszi láb alól. Ezzel hatalmát megszilárdítja Külpolitikája. Nagyobb hadjáratot nem vezetett, a birodalmat nem növelte tovább, de egyben tartotta és gazdasági értelemben kiaknázta. Jól meggondolt szövetségeket köt, főleg házasságokkal A fáraó lányát is elnyerte, hozományul Gézert kapta (valójában a fáraó hadjárata során okosabbnak látta, ha lemond róla). Egyiptom igen gyenge Legfontosabb szövetségese Tírusz. Szidóni föníciaiak építették újjá Sok gyarmata van: Cipruson és Szardínián (réz), vsz Spanyolországban és É-Afrikában is. Tírusz épületfát szállított, Salamon gabonát és olívaolajat Honvédelem. A fontos városokat (Hácór, Megiddó, Gézer, Bét-Horón, Baalát, Támár) megerősítette és támaszpontokat épített ki, haderőt állomásoztatott. Sok harci szekér, nagy állandó hadsereg A birodalom nagysága. Dávidhoz képest némileg gyöngült,

Edómban állandó nyugtalanság, több szíriai terület elszakad Kereskedelem. Elfoglalta Ecjón-Gebert, kereskedelmi flottát építtetett és Ofirig a Vörös tenger mentén kereskedett Arany-, ezüst-, fa-, drágakő-, elefántcsont-behozatal. Szárazföldi kereskedelem Arábiával. Sába királynőjének látogatása (szabeusok, mai Kelet-Jemen, kezükben tartották az arábiai karavánutakat) kereskedelmi szerződés érdekében történt. Rézbányászat a Holt-tengertől D-re és a Jordán völgyében. Ló- és harciszekér kereskedelem Cilicia és Egyiptom között Izrael aranykora. Salamon a kereskedelem, az ipari monopóliumok és magánbirtokai révén hatalmas vagyon ura lett Az építkezések munkaalkalmat adtak és vállalkozásokra ösztönöztek, ez növelte a vásárlóerőt. A közbiztonság megerősödött (ezt mutatja, hogy a városfalakon kívül vermelték el a gabonát), a városok megnagyobbodtak, elterjedt a vaseke. A lakosság Saul óta megkétszereződött.

Építkezések. Erődítmények sora a Negeben át Ecjón-Geberig a karavánutak biztosítására A templomot tíruszi építész építtette (959-952). Téglalap alakú: udvar, szentély, szentek szentje Kettős cél: királyi szentély (főpapját a király nevezte ki), nemzeti szentély (szövetségláda jelenléte). Palotasor: királyi palota, Libanon-erdő palota (fegyver- és kincstár), törvényház, fáraó lányának palotája. Művelődés. Az írás széles körben elterjedt Írnokok intézik a diplomáciai, közig levelezést Irodalmi élet alakul ki a templom körül: Dávid, Saul, Sámuel élete. Izrael történeti eposzát a Jahvista teológiai történeti művé dolgozta fel Zene és zsoltárköltészet (a kultusz virágzásával párhuzamosan). Kánaáni zsoltárokat átalakítottak (29 45 18), újakat is szereztek. Virágzik a bölcsességi irodalom, a Példabeszédek könyve ekkor kezd el kialakulni A királyság árnyoldalai. A jólétért nagy árat kellett

fizetni Pénzügyi nehézségek. Deficites költségvetés (építkezések, hadsereg, kultusz, közig, üzleti vállalkozások) Két új hivatal: helytartók elöljárója, vezír. Sok kistisztviselő (550 munkafelügyelő) A hűbéradó nem lett több Dávid óta, a kereskedelem haszna nem volt elég. Bevezetik az adózást: 12 kerület kialakítása (részben megegyezik a törzsi határokkal), kánaániták betagolása (törzsi függetlenség gyöngítése). Minden kerület egy hónapon át gondoskodott az udvarról (Milyen más ez már, mint régen, amikor minden törzs felváltva őrizte a kultuszhelyet!) Robot. Az ókorban az állami kényszermunka természetes Dávid is ezt tette a legyőzött népekkel De Salamon az izraelieket is elvitette a Libanonra fát vágni. Egyéb népeket pedig bányamunkára Sokan meghaltak Eladott több határmenti várost Tírusznak (vagy zálogba adta és nem tudta kiváltani). Ezek miatt népszerűtlen A társadalom átalakulása. A

törzsszövetség felbomlott, a politikában a törzseknek már nem volt szavuk, mindent a központi hatalom intézett. Régen a Jahvéval kötött szöv írta elő a kötelességeket, most az állam A szöv törvényadás ezzel a mindennapi élet dolgaiban is veszített jelentőségéből. A kisgazdaságos földművelő és pásztortársadalom kereskedő és ipari társadalommá alakult. Urbanizáció Sok kánaánita került be az izraeli társadalomba, akik az osztálykülönbséget természetesnek tartották. Gazdagok és szegények közötti különbségek: (sokszor érzéketlen) arisztokrácia szemben a bérmunkásokkal és rabszolgákkal. A kultuszban a régi rendet alárendelték az újnak. A királyság teológiai problémája. Megítélése nem volt egységes Az új rendet sokan gyűlölték A Dáviddal kötött szövetség. Többen Isten gondviselését és az Ábrahámnak adott ígéretek beteljesedését látták Dávidban A szövetségláda Jeruzsálembe vitelével

sikerült a folytonosságot igazolni, a nemzet érzéseit Jeruzsálemhez fűzni. Az elbeszélések hangsúlyozzák Dávid isteni kiválasztottságát. Kialakul a hit, hogy Jahve Siont választotta örök lakhelyéül, Dáviddal szövetséget kötött: utóda uralkodni fog mindörökké. Ezzel az egyén karizmatikus kiválasztottsága átszállt a dinasztiára E teológiát legjobban Nátán beszéde és a királyzsoltárok tükrözik: 1. Jahve örökre kiválasztotta Siont és Dávid házát 2. Egyes királyok bűnhődhetnek vétkeikért, de a dinasztia örökre fennmarad 3. A király Jahve fiaként, elsőszülötteként, felkentjeként uralkodik 4. Az ellenségek nem győzik le Siont, sőt idegen hatalmak meghódolnak a király előtt Ez a szövetség Isten feltétel nélküli ígéreteire épült (ld. ősatyák), idővel szembekerült a Sínai szövetség feltételeivel, amely szerint a nép a törvények iránti engedelmességgel tartja a szövetséget életben. Ez az ígéret az

izraeli hit lényeges eleme lett: olyan korban, amikor realitását elvesztette, belőle sarjadt ki egy ideális dávidi sarj (messiás) várása. Másrészt nem egészséges az állam és a vallás összeolvadása. A kultusz biztosítja az állam jólétét és fennmaradását A Sínai szöv. háttérbe szorult Az állam bukása a dávidi szövetség szerint azt jelentené, hogy Jahve szövetség-szegő 9 Feszültség a királyság miatt. A régi rendhez visszatérni nem lehet, bár többen visszasírták A vélemények megoszlottak: fenntartás nélkül elfogadták, isteni intézménynek tartották elfogadták, de a szöv.-nek alárendelték Főleg É-n elvetették a dinasztikus utódlást Salamon zsarnokságán felháborodva teljesen elvetették. Salamon uralkodása végén Jeroboám Ahijja próf. helyeslése mellett lázadást szervezett Elfojtották (Jeroboám Egyiptomba menekült), de a kiváltó problémákat nem oldották meg. Észak már teljesen elidegenedett Dávid

házától AZ ORSZÁG KETTÉSZAKADÁSA (931) Az Izrael népe északi és déli törzsei közt levő laza kapcsolat, az elsőségért való vetélkedés, az elfojtott indulatok kirobbanása Salamon halála után a két nagy uralkodó által egységbe kovácsolt birodalom szétszakadását eredményezte. A trón örököse Roboám király lett (931-914); miután Jeruzsálemben törvényes uralkodónak elismerték, Szikembe ment, hogy királyságát az északi országrészben is elismertesse. Mielőtt azonban Roboám királyságát elismerték volna, azzal a kéréssel fordultak hozzá, hogy könnyítsen a súlyos adókon és szolgáltatási terheken, amelyeket Salamon rájuk vetett. Roboám félreismerte a helyzetet és rossz tanácsadóira hallgatva kevély, elutasító választ adott. A következmény az lett, hogy az északi országrész fellázadt s az egyiptomi száműzetésből hazatért Jeroboámot választotta királlyá. Roboámnak menekülnie kellett Szikemből és szembe

kellett néznie a merőben új helyzettel. Ettől kezdve a zsidóság két külön országban élte az életét. Az északi országrész neve maradt Izrael, ide tartozott tíz törzs; itt a következő századok folyamán több dinasztia is váltotta egymást a trónon, sőt az új király nem egyszer elődjének a meggyilkolásával jutott uralomra. Izrael jobb anyagi lehetőségekkel rendelkezett, de lakossága nagyon vegyes volt, a zsidók mellett nagy számban éltek itt kánaániták. A déli országrész neve Júda lett, amely Júda törzsét foglalta magában, valamint a később, háborúban megszerzett Benjamint; ennek a fővárosában, Jeruzsálemben, Dávid családjának a leszármazottai uralkodtak egészen a babiloni fogságig. Ez és a lakosság zsidó többsége politikai stabilitást eredményezett, noha anyagi ereje szegényesebb volt. Az északi ország első királya tehát I. Jeroboám lett (931-911) Rezidenciáját először Szikemben rendezte be, később Tirca

városát tette székhelyévé. Egyik első gondja az volt, hogy országát vallási tekintetben is függetlenítse Júdától Az ország nagy központi szentélye ugyanis eddig Jeruzsálemben volt. Ott folyt a hivatalos kultusz, oda zarándokoltak nagy ünnepeken az ország különböző részeiről az emberek. Jeroboám tehát új templomokat építtetett, egyet a déli határ mentén Bételben, egyet pedig északon, Dán városában, hogy ilyen módon semlegesítse Jeruzsálem vonzó hatását és szükségtelenné tegye az oda zarándoklást. E királyi szentélyekben azután felállíttatott egy-egy aranyborjú szobrot, valószínűleg nem Jahve képmásaként, hanem mint trónusa vagy lábának zsámolya. Az aranyborjú azonban, mint szimbólum, a kánaánita vallásban a termékenységi kultuszhoz kapcsolódik. Jeroboámnak ez a tette a Jahve-hithez hű prófétai párt súlyos rosszallását hívta ki Az egykorú próféta-történeteken kívül (1 Kir 13-14) különösen a

VIII. sz-beli Ozeás próféciái fejezik ki ezt a rosszallást és ítéletet. (Oz 8,4-6 stb) A deuteronomista történetíró esetről esetre fölemlegeti a „Jeroboám vétkét”, amellyel bűnbe vitte Izraelt. A Krónikák írója pedig egyszerűen nem vesz tudomást az északi ország történetéről, mivel elszakadtak Dávid királyságától és bálványtemplomokba jártak Jeruzsálem helyett. A TESTVÉRHÁBORÚK IDŐSZAKA A kettéválasztást követő első időszakra jellemző a Királyok könyveinek ez a többször ismételt mondata: Háború volt a júdai és izraeli király között állandóan. Nem volt elég az, hogy a külön szakadt két kicsi ország magában sokkal kisebb erőt képviselt, mint a Dávid-Salamon korabeli monarchia, aminek első jeleiként azonnal elszakadt a meghódított tartományok közül Damaszkusz, később pedig Ammón országa; még testvérháborúval is gyengítették egymás erejét s eközben nem riadtak vissza idegen országok

segítségül hívásától sem. A hűbéres államok elszakadása jelentős anyagi veszteséget okozott: elestek a hűbéradótól, a karavánutak feletti ellenőrzéstől, a kereskedelem összeomlott. Az erőviszonyok kezdetben Júda számára voltak előnyösebbek. Területre ugyan kisebb volt Izraelnél, mégis a Salamon által megteremtett hadászati és anyagi előnyök révén biztosabb volt a pozíciója Izraelnél. Roboám élt is lehetőségeivel és felkészült az Izrael elleni háborúra. Jeroboám viszont azzal válaszolt, hogy segítségül hívta az őt addig is pártfogoló Sesonk (Sisak) fáraót. Az egyiptomi uralkodó kapott az alkalmon és kb 926-ban megtámadta Júdát Elfoglalta Jeruzsálemet és kifosztotta a templom kincstárát. Jeroboám azonban nem tudta, hogy mit idéz fel. A fáraó ugyanis nem állt meg Júda határán, hanem valószínűleg rendcsinálás ürügyén végigdúlta az északi országrészt is. A karnaki templom falán levő győzelmi

feliratában a fáraó jóval több izraeli, mint júdai várost sorol fel, amelyeket elfoglalt és megsarcolt. A hatalmi egyensúly a következő években egyre jobban az északi ország javára tolódott el. Júdában Roboám utódjának, Abijának a rövid uralkodása után Ászá király (912-872) már kénytelen volt külső segítség után nézni a fenyegető izraeli támadások miatt. Jeruzsálem megmaradt kincseit arra használta fel, hogy megvásárolta rajta a damaszkuszi királynak, I Benhadadnak a szövetségét. Ennek következtében az izraeli seregeknek vissza kellett vonulniuk, hogy az arámok ellen védekezzenek. Ászá még arra is kihasználta a helyzet adta előnyt, hogy a hajdani Benjámin törzse területének egy részét is elhódította Izraeltől. Erre ütközőzónaként volt szüksége, mert Jeruzsálem túl közel feküdt az északi határhoz Vallási téren Júdában is küzd egymással az ősi hagyományokhoz ragaszkodó konzervatív párt (fő erejük a

vidék és a papság) és az idegen befolyásnak utat engedő, főleg fővárosi, arisztokrata liberális réteg. Roboám és Abija alatt ez utóbbiak, Ászá és Jósafát alatt az előbbiek befolyása érvényesül a királyi politikában. Izrael országában Jeroboámot fia, Nádáb követte a trónon. Nem soká uralkodhatott, mert lázadás tört ki és Baasa erőszakkal szerezte meg a királyságot (uralk. 910-887), kiirtván Jeroboám egész családját Baasa helyzete azonban nagyon nehéz volt. Az Ászá júdai király által felbérelt arám seregek egyre jobban szorongatták Izraelt Nem csoda, ha az ország elégedetlensége nőttön nőtt s fiát és utódját, Élát, rövid uralkodás után egyik vezére, Zimri meggyilkolta. Zimri dicsősége mindössze egy hétig tartott, mert Omri fővezér szintén magának akarta megszerezni a trónt s a hadsereg nagyobb részét a 10 kezében tartván, a főváros ellen indult. A közeledő sereg láttán Zimri magára gyújtotta

palotáját A hadsereg Omrit királlyá kiáltotta ki s vele, illetve dinasztiájával új korszak kezdődött Izrael országában. Omri (886-875) kemény kezű hadvezér volt s a jelen helyzetben éppen ilyen emberre volt szükség, aki rendet tud teremteni a felfordult országban. A zavaros helyzetet ti még egy Tibni nevű trónkövetelő is ki akarta használni a maga javára. Pártja azonban nem volt nagy, Omri rövidesen legyőzte s miután így királyi uralmát biztosította, hozzáfogott az ország hatalmi helyzetének a megerősítéséhez is. Sikeresen harcolt Moáb népe ellen, amelyet újból adófizetésre kötelezett Egy Biblián kívüli híradás, a Mesa-emlékkő felirata is beszámol erről a helyzetről: "Amikor Omri volt Izraelben a király, Moábot hosszú időn át leigázta, mert Kámós haragudott országára." (Kámós a moábiták nemzeti istene, vö 1 Kir 11,7) De Omri nemcsak jó hadvezérnek, hanem jó diplomatának és országépítőnek is

bizonyult. Megszerezte magának a föníciaiak támogatását azzal, hogy fiát, Achábot összeházasította az egyik föníciai város (1 Kir 16,31 szerint Szidón, Josephus szerint Tírusz) fejedelmének a lányával, Jezabellel. Megszűnt végre a Júdával való ellenségeskedés is, amit a következő generációnál szintén családi kapcsolat pecsételt meg: Acháb leányát a júdai trónörökös, Jórám vette feleségül. Omri uralkodásához hozzátartozik még az, hogy Szamaria néven egy új várost alapított és azt tette meg királyi székhelyévé. Utódai még jobban kiépítették s még a romjai is mutatják, hogy hatalmas kőfallal megerősített, palotákkal ékeskedő igazi főváros lett, ahol ugyanolyan főrangú és vagyonos arisztokrácia lakott, mint Jeruzsálemben. Belső békére törekedett, ezért igyekezett megnyerni a kánaánita lakosságot, vallásukkal szemben elnéző volt. Mindenesetre az ország kettészakadása óta Omri volt az első

uralkodó, aki az izraeli királyság helyzetét stabilizálni tudta. Ezt mutatják a Biblián kívüli dokumentumok is: az asszír feliratok pl. jóval Omrinak és családjának a kihalta után is úgy emlegetik Izraelt, mint "Omri országát". JÚDA ÉS IZRAEL SZÖVETSÉGE Omri halála után a fia, Acháb lépett a trónra (875-854). Tovább folytatta apjának hatalmi politikáját, bár kevesebb sikerrel. A damaszkuszi arám birodalom még mindig támadta Izraelt s elsősorban a gileádi határszélen fekvő városok szenvedtek sokat emiatt, amint az a történeti leírásokból, sőt egyes prófétai mondásokból is kitűnik (Ám 1,3). Nemcsak területet hódítottak a damaszkusziak, hanem jogot szereztek arra is, hogy Szamariában külön városrészben folytathassanak szabad kereskedelmet. II Benhadad arám király már egyenesen Szamaria ellen indított döntő támadást A helyzet olyan súlyos volt, hogy a város feladásáról kezdtek tárgyalni, de mikor az

arámok a béke feltételéül a királyi palota kifosztását szabták meg, az izraeli hadsereg az ellenállás mellett döntött és sikerült is a nagy támadást visszaverniük (1 Kir 20,1-21). Benhadad egy év múlva új, még jobban fölszerelt sereggel támadta meg Achábot. Most Afék városánál került sor a döntő ütközetre, de az arámok itt is vereséget szenvedtek. Izrael visszafoglalta az elhódított gileádi városokat, sőt most ők sajátítottak ki egy szabad kereskedő-negyedet Damaszkuszban. Az arámok e térdre kényszerülésének azonban megvolt a politikai háttere. A Kr e-i IX század világtörténeti vonatkozásban arról nevezetes, hogy ekkor indult el világhódító útjára a nagy asszír birodalom, többek közt nyugat felé is. II Assurnazirpal (883–859) már „megmosta fegyverét a nagy tengerben” (= a Földközi tengerben) Utódja, III Szalmanasszár (858-824) pedig egymás után vezette hadjáratait Szíria ellen. (Szíria alatt szoktuk

érteni ebben a korban a Libanon-hegyvidék és az Orontes folyó körül fekvő kisebb országokat, ide számítva Damaszkuszt is.) EIső nagy hadjárata 854-ben volt. A fenyegetett kis országok ekkor szövetkeztek a közös nagy ellenség ellen; egy időre még Izrael és Damaszkusz is összebékült, legalábbis a Karkar városa mellett vívott csatában az asszír krónika szerint részt vett Acháb király serege csakúgy, mint Hadadidri damaszkuszi király. A nagy ütközet asszír győzelemmel végződött Acháb ekkor úgy látszik taktikát változtatott és az Asszíria felől is fenyegetett Damaszkuszt újra megtámadta, mégpedig szövetkezve az akkori júdai királlyal, Jósafáttal. A határon fekvő és már sokszor gazdát cserélt Rámót-Gileád város megszerzése volt a cél. A szövetségesek ugyan győzelmet arattak, Acháb király azonban az ütközetben halálos sebet kapott (1 Kir 22). Achábnak és utódainak az uralkodását, a bibliai leírás szerint,

beárnyékolja a vallási hanyatlás kora. Az őslakó kánaániak maradékaival való együttélés amúgy is magával hozta a Föníciában és Kánaánban általános Baal-vallás terjedését, mikor azután a föníciai királylány, Jezabel, felesége lett Achábnak, a Baal-kultusz szinte a legfelsőbb helyről támogatott vallás lett Izraelben. Jezabel magával hozta föníciai papjait, a Jahve-hit prófétáit pedig üldözte, sőt kivégeztette („Próféták” alatt itt elsősorban azoknak az eksztatikus próféta-csoportoknak a tagjai értendők, akikről volt már szó.) A vallási romlás karöltve járt a társadalom fokozatos felbomlásával: a Sínai szövetség szellemének megfelelő egyenlőség és felebaráti segítség már rég a múlté. Kiáltó ellentétek alakulnak ki a szegények és a gazdagok között Acháb idején több éves szárazság pusztít: a parasztság elveszíti elzálogosított földjeit, izraeliták tömegei jutnak rabszolgasorba. Az

arisztokrácia hasznot húz belőle, dőzsöl és nem érdekli a szegények sorsa. Rettenthetetlen ellenfélként lépett fel azonban Illés próféta, az ősi mózesi hagyományok képviselője, aki nem egyszer jelent meg az udvarnál, hogy megfenyegesse a királyi családot a bálványozásért, vagy a zsarnoki önkényért. Acháb még inkább hajlott volna az intő szóra (1 Kir 21,27), Jezabel dölyfe azonban nem ismert határt s végül a király sem tudta kivonni magát a befolyása alól. Egy ízben Illés próféta törésre vitte a dolgot, a Kármel hegyi istenítélet alkalmával, amikor leszámolt a Baal-papsággal, utána azonban menekülnie kellett Jezabel bosszúja elől (1 Kir 18-19). Magányos, komor alak volt, nem tartozott egyik prófétai csoporthoz sem. Végül eltűnt a pusztában, a nép hite szerint tüzes szekér ragadta el az égbe Az általa szított láng mégsem aludt el s később próféta-utódjának, Elizeusnak az idejében forradalmi tűzben csapott

ki, hogy megsemmisítse Acháb és Jezabel családját és uralmát. Achábnak a fia, Achazja nem sokáig uralkodott Szamariában. Egy súlyos szerencsétlenség miatt (kibukott a korláton) halálos beteg lett s alig két évi uralkodás után meg is halt (2 Kir 1,2.17) Utódja Acháb másik fia, Jórám lett (853-843), aki felújította a júdai királlyal a szövetséget. 11 Moáb országa Acháb halála után ismét megkísérelte az elszakadást Izraeltől, elsősorban emiatt kérte Jórám az ugyancsak Jórám nevű júdai király segítségét. A 2 Kir 3 írja le a Moáb elleni hadjáratot, amelyben a szövetségesek szemmel láthatóan nagy nehézségekkel küzdöttek s végül elvonultak az ostromlott főváros falai alól. Júda történetében Jósáfát uralkodását kedvező értékelésben őrizte meg az ószöv.-i történetírás A hosszas testvérharc elültével megkezdődhetett ismét a békés belső építés. Jósáfát (872-848) megpróbálta Salamon korát

visszavarázsolni, így többek között újra ki akarta építeni az egykor virágzó tengeri kereskedelmet, ez a vállalkozás azonban az 1Kir 22,49 szerint a szó szoros értelmében hajótörést szenvedett. Az Ecjón-geber kikötővároshoz vezető út sem volt biztonságos, mivel az edómi nép és szomszédai már függetlenek voltak, sőt a krónikás szerint háborút is megkíséreltek Júda ellen (2Krón 20). Más vonatkozásban azonban az ország csakugyan erősödött és gazdagodott. A király nagy érdeme, hogy megreformálta a régóta akadozó igazságszolgáltatást: bírákat nevezett ki, fellebbviteli bíróságot létesített. Jósáfát még a Júdában előforduló vallási visszásságok megszüntetésére is kísérletet tett (2Krón 17). Ez utóbbi jószándékát azonban erősen veszélyeztette az, hogy fiát, Jórámot összeházasította Acháb és Jezabel lányával, Ataljával, mivel ennek következtében a Baal-kultusz térhódítása Júdában is

megkezdődött. A júdai Jórám (848-843) uralkodása alatt az ország pozíciója egyébként is megrendült. Edóm országa teljesen elszakadt; a filiszteusok egyes arab törzsekkel szövetkezve, rablóhadjáratot vezettek végig az országon. Maga a király néhány évi uralkodás után súlyos betegségben pusztult el. Trónját a fia, Achazja örökölte Folytatta az Izraellel szövetséges politikát, részt vett egy Damaszkusz elleni hadjáratban is. Mindjárt uralkodása elején azonban kitört északon a Jehu-féle forradalom s ennek az akkor éppen Jezréelben tartózkodó júdai király is áldozatul esett. Izraelben ugyanis az Illés által elkezdett, majd Elizeus idejében folytatott mozgalom a föníciai befolyás és annak főként vallási vonatkozásai ellen egyre erőteljesebb lett. A prófétai párt láthatóan kereste az Acháb családjával való leszámolásnak a politikai módját is. Bizonyosan megvoltak a külső kapcsolataik is, erre mutat Elizeus

többszöri találkozása Damaszkusz királyával. A leszámolást mégsem idegen segítséggel akarta végrehajtani (ezt szemlélteti szimbolikus sírása Hazael király előtt, 2Kir 8,11kk). Alkalmas emberre talált az egyik főtisztnek, Jehunak a személyében s őt titokban királlyá is kenette Mikor aztán a határvillongások Hazael damaszkuszi király idejében újra megkezdődtek s a harcok során az izraeli Jórám király is megsebesült, elérkezettnek látszott az idő a cselekvésre. Jehu a hadseregre támaszkodva királlyá kiálttatta ki magát, azután pedig szörnyű vérengzést rendezett. A Jezréel városában tartózkodó királyi család tagjait mind legyilkoltatta, éppúgy mint az éppen ott tartózkodó júdai királyt és kíséretét. Jezabelt, az anyakirálynőt ledobatta palotája ablakából; holttestét a kutyák falták fel - ahogy azt egykor Illés megjövendölte. Végül a Baal-papságot és a velük együttműködő vezető réteget is

lemészároltatta. (Olv 2Kir 9-10) Ezzel az Omri dinasztia majdnem félszáz éves uralmának vége szakadt A vérengzés miatt Izrael súlyos helyzetbe került: külső szövetségeseit elveszítette, a vezetők kiirtása miatt az állami élet megbénult. JEHU DINASZTIÁJA IZRAELBEN Jehu uralkodásáról (843-815) csak nagyon keveset mond el a Biblia. Úgy látszik, a jezréeli vérfürdő nem hagyott jó emléket hátra (vö. Oz 1,4), mert Jehu bár látszólag Jahve ügyéért buzgólkodott, valódi és teljes reformot nem hajtott végre Sem a Jeroboám óta meglevő hivatalos aranyborjú-kultuszt nem tüntette el, sem a vidéki "magaslatokon" megmaradt kánaáni vallási szokások továbbélését nem akadályozta, úgyhogy még száz évvel később is folytatniuk kellett a küzdelmet a prófétáknak mindezek ellen. A későbbi értékelés szerint tehát csak egy értelmetlen vérengzést, egy új dinasztia trónra jutását jelentette Jezréel, valóságos vallási

megújhodás nélkül. A politikai helyzet Jehu idejében közelebbről az arámok ellenségeskedésének, távolabbról az asszír birodalom terjeszkedésének a jegyében állott. Asszíria közvetlen veszélyt ugyan még nem jelentett, de az adófizetés alól már Jehu sem vonhatta ki magát. Mindjárt uralkodása elején, vélhetőleg királysága hivatalos elismerésének az áraként, súlyos adót fizetett III. Szalmanasszárnak, amit az asszír krónikán kívül az ún fekete obeliszk nevű emlékmű domborművű ábrázolása is tanúsít - Jehunak egyébként kortársa volt a már említett Hazael damaszkuszi király, aki ellen az asszírok több hadjáratot is vezettek; Hazael erejéből és harci kedvéből mégis telt még arra is, hogy Izrael ellen támadólag lépjen föl (2Kir 10,32kk.) Ugyanez volt a helyzet Jehu fia, Jóacház (815-801) alatt is: Hazael, majd fia, III. Benhadad folytatták háborúikat Izrael ellen, sőt még Júda megtámadására is vállalkoztak.

Izrael mélypontra jutott: hűbéradót kellett fizetnie Damaszkusznak, hadseregét a minimálisra kellett csökkentenie. Szomszédai akkor fosztogatták, amikor csak akarták Az arámok erejét végül megtörte a két legnagyobb állam, Damaszkusz és Hamát értelmetlen versengése, főleg azonban az asszírok sorozatos támadása, különösen III. Adad-nirári (810-782) alatt Az ő feliratai ugyan nemcsak Damaszkuszról szólnak, hanem adófizetőkként tartják számon a szír tartományokat, azonkívül „Omri országát” = Izraelt is. A közvetlen veszély azonban még ekkor nem fenyegette Izraelt. Ellenben az arámok erejének meggyengülését Jóás izraeli király (801786) kihasználta Egymás után következő háborúkban legyőzte őket és visszaszerezte az elhódított területeket A Bibliában Elizeus utolsó szimbolikus jellegű jövendölése szól erről a változásról. (2 Kir 13,14kk) Izrael országának utolsó virágkora következett be aztán II. Jeroboám

alatt (786-746) Az arámok elleni háborúkat teljes sikerre vitte Ló-debar és Karnaim városok elfoglalásával (vö. Ám 6,14), ami által Salamon óta legmesszebbre terjesztette ki az északkeleti határt. A politikai térnyeréssel együtt haladt a gazdasági föllendülés is A gazdag és előkelő rétegek előtt rég nem látott lehetőségek nyíltak meg. Viszont annál sötétebb volt ennek az árnyoldala, a szegények koldusbotra jutása, sőt juttatása (Ám 2,6 kk). Az „Isten népe” végképp elfeledte, mit jelent a tízparancsolatban a „felebarát” szó (honfitársat, a Jahve szövetségéhez tartozó nép minden egyes tagját). Felebaráti szeretet helyett perlekedéssel, a bírák megvesztegetésével, hamis mérleggel, csalással törekedett a gazdagabb fél a szegényebbet teljesen kiforgatni örökségéből és igazából. Az arisztokrácia vígan élt és rövidlátó nemzeti büszkeségében már a „Jahve napját” látta közeledni, ami az ő

szemükben Izrael felmagasztalását jelentette a pogány népek fölé. A „világosság napjának” ezzel a hiú váradalmával szállt szembe a kortárs Ámosz próféta és kiteregette népének vallási és szociális bűneit. Ámosz a júdai Tekoából származott, pásztor és fügetermesztő volt Súlyos próféciáit északon, a bételi szentélyben mondta el, ahonnan hamarosan kitiltották. Közel van a Jahve napja mondotta ő is , de az Isten számonkérő 12 ítéletének a napja, a „sötétség napja” lesz. Szól a gazdagok fényűzése, erkölcstelensége ellen Izrael nem ismeri fel bűnét, nem tud megváltozni, ezért sorsa elkerülhetetlenül a pusztulás. A fiatalabb kortárs, Ozeás próféta pedig már megérte a II. Jeroboám után következő anarchiát is Családi tragédiáját (felesége elhagyta és elzüllött) jelnek tekintette: Izrael is házasságtörő. A fényes Jahve-kultusz botrány: a gazdag külsőségek mögött erkölcstelenségek, a

szövetség törvényeinek semmibe vétele áll. Az ítélet elkerülhetetlen, de a közelgő katasztrófa után Isten megbocsát népének és újra eljegyzi örök hűséggel. Mind a két próféta látta, hogy közel van az az idő, amikor Asszíria seregei túllépnek a most még közbeeső szír tartományokon és leigázzák a hamis illúziókban tetszelgő Izrael országát is. Az ítélethirdetés konkrét megfogalmazása tehát: háborús pusztulás és fogság. Az ítélet egyik első jeleként beteljesedett Ozeás egyik legkorábban mondott próféciája a Jehu-dinasztia felől (Oz 1,4). Jeroboám halála után forrongás tört ki az országban és fiát, Zakariást, néhány hónapi uralkodás után megölték. Ámosszal és Ozeással kezdődik a klasszikus értelemben vett próféták kora, akiket íróprófétáknak nevezünk, de az elnevezés nem arra utal, hogy ők maguk irodalmi művek szerzői lettek volna, hanem arra, hogy tanítványaik beszédeiket

áthagyományozták és később írásba foglalták. A hagyományos eksztatikus prófétai körökkel ellentétben (ld. föntebb), amelyek gyakran megvásárolhatók lettek, az írópróféták küldetése egyéni elhíváson alapult, szolgálatukat egyedül végezték, próféciáikat tudatosan fogalmazták meg, sokszor magas irodalmi színvonalon. Jahve követei voltak, akik a szövetség alapján kihirdetik ítéletét népe fölött Izrael és Júda elbizakodott: Isten ígéreteit tévesen úgy értelmezik, mintha Isten feltétlen védelméért cserébe elegendő volna a fényes kultusz, a bőkezű áldozatok. A próféták ezt az értelmezést nem fogadják el, de az ígéreteket sem vetik el: olyan új Izraelben reménykednek, amely a szenvedésekben megtisztult és Isten iránt engedelmessé lett. Ebben az új Izraelben beteljesednek Isten ígéretei. A próféták nemcsak a vallásos élettel foglalkoznak: a szövetség alapján mély erkölcsi tudattal rendelkeznek, így

figyelmük az élet minden területére kiterjed. Nemcsak a kultikus visszaéléseket kérik számon, de a politikában, a gazdasági életben, a társadalmi kapcsolatokban jelentkező visszásságokat is. Vallják, hogy Izrael léte és jóléte egyedül azon múlik, hűségesen teljesítik-e mindenben Jahve akaratát. A próféták beszédeit tanítványaik őrizték meg, hagyományozták át, s értelmezték tovább. Könyveiket egészen a kánon lezárásáig újra és újra szerkesztették, sőt, mint Jeremiás könyvének eltérő változatai mutatják, még azon is túl. A prófétai művek klasszikus szerkezete: jövendölések Júda és Jeruzsálem ellen jövendölések a pogány népek ellen üdvösséghirdetés. JÚDA PÁRHUZAMOS TÖRTÉNETE (843-735) A Jehu-féle forradalomnak áldozatul esett a júdai király, Achazja is. Ekkor az anyakirálynő, Atalja ragadta magához a hatalmat és hogy vetélytársaitól megszabaduljon és félelmet keltsen, kiirtotta a királyi

család tagjait, gondolván, hogy ezzel Dávid családjának magva szakad. Nem hiába volt Jezabel leánya, erély és nagyratörés tekintetében méltó volt hozzá A Jahve-papság azonban - érthető okokból - kezdettől fogva szembehelyezkedett vele, az idegennel, a pogány kultusz pártolójával. Sikerült a dávidi családnak egy kiskorú tagját, Joást megmenteni a vérengzés idején, akit aztán a papság hat éven át rejtegetett. Mikor pedig elérkezettnek látszott az idő a cselekvésre, egy palotaforradalom során Atalját megölték, Joást pedig királlyá tették. - Ez az esemény határozott párhuzam Izraelben Acháb családjának a leváltásához, csak míg ott a prófétai párt, addig Jeruzsálemben a papság volt az irányító erő. A júdai Joás (837-800) nem hiába volt a papság neveltje, hosszú uralkodása alatt nem annyira a politikai események érdekelték, mint inkább a belső építés. Kiskorúsága idején amúgyis Jójáda főpap gyámsága

és irányítása alatt állt Uralkodása legfőbb eseményének a bibliai történetírás a jeruzsálemi templom renoválását mondja. Egyébként harchoz nem szokott, erélytelen uralkodó volt, annyira, hogy mikor egyszer a damaszkuszi király megtámadta Júdát, Joás nem is gondolt védekezésre, hanem a templom kincsein vásárolta meg a békét. Talán emiatt is vált vele szemben elégedetlenné a népe annyira, hogy maguk az udvari főemberek szőttek ellene összeesküvést és megölték (2 Kir 12). Júdában mindezek ellenére hűségesen ragaszkodtak ahhoz, hogy Dávid leszármazottja örökölje a trónt. Így a következő uralkodó Joás fia, Amacja lett (800-772). Apjánál sokkal bátrabb és határozottabb egyéniség volt Önbizalmát fokozta az is, hogy sikerrel verte le az edómiták egy támadását. Erejét még túl is becsülte, amikor támadólag lépett fel Izraellel szemben A háború azonban számára kudarccal végződött: az izraeli Joás elfoglalta

és kifosztotta Jeruzsálemet. Amacja tekintélyét ez nagyban aláásta. Ha nem is akkor rögtön, de idővel őt is mint az apját, erőszakkal akarták eltávolítani a trónról Amacja hírét vette az összeesküvésnek és menekülni próbált, üldözői azonban Lákis városában elfogták és megölték. (2 Kir 14,1-20) Utána Uzija (más néven: Azarja) következett a trónon. Éppoly hosszú életű és tehetséges uralkodó, mint izraeli kortársa, II. Jeroboám Uralkodása (772-735) egyik főfeladatának tekintette az ország katonai megerősítését Jeruzsálemet és a fontosabb városokat új erődítések építésével, hatásos védőfegyverekkel, állandó hadsereg fenntartásával tette erősebbé. Folytatta az apja által megkezdett Edóm elleni háborút, megszerezte Élat kikötővárost és újból megkísérelte a Salamon idejében oly eredményes tengeri kereskedelem folytatását. Ezzel Júdára is rég nem látott jólét köszöntött Győzelmes

hadjáratot folytatott a filiszteusok és egyes arab törzsek ellen is. Uralma idején Asszíria belső bajaival van elfoglalva, az arám államok sem erősek többé: nincs nagyhatalom, amely a térséget fenyegetné. Belső pozícióját azonban megrendítette az, hogy összeütközésbe került a jeruzsálemi papsággal, s amint a Krónikák írója mondja, illetéktelenül bele akart avatkozni a templomi kultusz ügyeibe (2 Krón 26,16 kk). Uralkodása közepén aztán megkapta a Kelet rettegett betegségét, a bélpoklosságot, s emiatt elkülönítve kellett élnie haláláig. Betegsége idején az államügyek vezetését a trónörökös Jótám vette át s mint régens uralkodott apja helyett (kb. 748-tól 735-ig) 13 AZ ÉSZAKI ORSZÁG PUSZTULÁSA Izrael országában a Jehu-dinasztia utolsó tagjának, Zakariásnak a meggyilkolásával zavaros időszak kezdődött, amelyben csak ideig-óráig tudott egy-egy erőszakosabb uralkodó valamelyes rendet teremteni. A hódító

asszír birodalom már elérkezett Izrael határáig s csak adófizetéssel lehetett egy darabig visszatartani attól, hogy mindenestül be ne kebelezze a kis országot. Bent az országban mindenre elszánt fanatikus pártok küzdöttek egymás ellen: egyik a türelmes adófizetés, másik a fegyveres ellenállás mellett szállt síkra. Az összeesküvések, a királygyilkosságok egymást érték, úgyhogy ebben az utolsó 25 esztendőben Izrael története szinte egy ország agóniáját mutatja. Zakariás gyilkosa, Sallum mindössze egy hónapig uralkodott, aztán elődje sorsára jutott: meggyilkolta és a helyére lépett Menahem (746-737). Ő roppant kegyetlenséggel bánt el a neki ellene szegülőkkel (2 Kir 15,16), hogy további pártütő kísérleteknek elejét vegye. Trónjának megszilárdítása érdekében önként adófizetője lett III Tiglat-pilezer asszír királynak (745-727). Az asszír annalesek is megemlítik Menahem adófizetésének tényét, amit a 2 Kir

15,19 így mond el: „Rátört Púl, Asszíria királya az országra, és Menahem ezer talentum ezüstöt adott Púlnak azért, hogy legyen segítségére királysága megerősítésében.” A Púl név, amint azt egykorú források igazolják, Tiglat-pilezernek egy másik, talán korábbi neve volt Az ezer talentumnyi ezüstöt viszont Menahem úgy teremtette elő, hogy adóként kivetette a vagyonos családokra. A véres kezű uralkodó népszerűtlenségét ez még fokozta s bár ő maga természetes halállal múlt ki, a fiát, Pekahját egy évi uralkodás után a hadvezére, Pekah meggyilkolta s magát kiáltatta ki királlyá. Vele az asszír-ellenes, háborús párt jutott uralomra Szövetségre lépett a damaszkuszi királlyal, Recinnel, továbbá a filiszteusokkal, és az asszír-ellenes szövetségbe be akarták vonni a többi szomszédos kis országot, köztük Júdát is. A júdai király, Jótám azonban óvatos volt, megtagadta a csatlakozást. Ennek következménye

lett az ún. szír-efraimita háború, amelyet az egyesült szír (= arám) és efraimi (= izraeli) seregek folytattak Júda ellen (2 Kir 15,37). A Krónikák írója szerint a helyzet igen súlyos volt, az izraeli és arám csapatok mélyen benyomultak Júda területére és nagyszámú foglyot is ejtettek (2 Krón 28). Jótám király közben meghalt s Acház súlyos körülmények közt örökölte a jeruzsálemi trónt. Bár nagy kortársa, Izajás próféta óvatosságra intette külpolitikai vonatkozásban s biztatta, hogy Istenbe fogódzó erős hittel nézzen szembe a támadókkal (Iz 7,1-9), Acház kevéssé tudta értékelni ezt a biztatást. Ellenben saját elgondolását követve, segítségül hívta magát az asszír királyt s az kapott is az alkalmon. Tiglat-pilezer seregei először Damaszkuszt foglalták el, azután Izraelt dúlták végig Az asszír király, dicsekvő felirata szerint, úgy pusztította el Damaszkusz országát, mint egy vízözönáradat, majd arab

fejedelemségeket és filiszteus városokat pusztított el. „Omri országának” (= Izraelnek) nagy részét Asszíriához csatolta Pekah királyt a saját alattvalói meggyilkolták s talán ezen a réven Szamaria városa megmenekült a megszállástól. Az asszír krónika egészen megfelel a 2 Kir 15,29-30 leírásának. Pekah utódja Hósea lett (732-724), aki feltétlen hűséget fogadott Asszíriának: Személyében az utolsó izraeli király került Szamaria trónjára, vele aztán be is következett országának a végpusztulása, ahogyan azt a próféták megjövendölték. Izraelben ez időben csakúgy, mint egész Szíriában, állandó politikai nyugtalanság uralkodott. Az asszír uralom súlyosan nehezedett minden vazallus országra s ezek minden alkalmat megragadtak arra, hogy terhüket ledobhassák. A háttérben pedig ott állt Egyiptom, amely már magát is fenyegetve érezte az egyre jobban előre törő Asszíriától, azért folytonosan ellenállásra

buzdította a szíriai kis országokat, segítséget ígérve, de csak ritkán és keveset adva. Voltaképpen e kis országok lázongásának a hullámtörőjén akarta Egyiptom lefékezni az asszír előretörés erejét. Rendszerint trónváltozáskor szokott egyegy ilyen lázadásra sor kerülni Így történt Tiglat-pilezer halálakor is, a vazallus országok megkísérelték az elszakadást; csatlakozott hozzájuk Hósea is és megtagadta az adófizetést. A következmény azonban nem maradt el Az új asszír király, V Szalmanasszár (727-722) nagy erővel vonult fel a lázadók leverésére. 724-ben érkezett el Izrael területére és miután Hósea királyt kézre kerítette (2 Kir 17,4), ostrom alá vette Szamaria városát. Az ostrom három évig tartott s ezalatt, úgy látszik, Szalmanasszár is meghalt, mert az asszír annalesekben a város meghódításának és lakói fogságba vitelének a történetét már az új asszír királynak, Sargonnak a győzelmi felirata

mondja el: „Uralkodásom kezdetén, annak első évében elfoglaltam Szamariát. 27 290 embert hurcoltam el az ott lakók közül 50 harcikocsit besoroztam királyi haderőmbe Az általam leigázott országokból telepítettem oda embereket. Saját főembereimet állítottam föléjük kormányzókul” mondja a dicsekvő asszír király. Ezzel Izrael országának önálló állami léte véget ért. Az izraelita lakosság nagy részét deportálták Asszíria különböző provinciáiba, egészen Médiáig, helyükbe viszont a nagy birodalom egyéb tartományaiból hoztak telepeseket. Az idők múlásával aztán a lakosság összekeveredett, így alakult ki a szamaritánus nép, amelynek a vallása is szinkretisztikus jellegű lett: Jahve mellett tiszteltek más isteneket is. (Olv 2 Kir 17,23-33) Egy késői bibliai adat szerint Essarhaddon és Osnappar (=Assurbanipal) idejében is folytatódott még ez a lakosság-csere (Ezd 4,2.10) Az Asszíriába telepített lakosság a

következő két évszázad alatt valószínűleg beolvadt idegen környezetébe. Két évvel a nagy összeomlás után az Izraelben maradtak még egyszer megpróbáltak fellázadni, csatlakozva ahhoz az összeesküvéshez, amelyet Gáza és Hamát fejedelmei szítottak. Ezúttal Egyiptom is elküldte csapatait, egy bizonyos Szibe nevű hadvezérrel az élen. (Valószínűleg ugyanez a név szerepel 2 Kir 17,4-ben is Szó, illetve más olvasás szerint Széve formában, s ha nem is Egyiptom "királya", de egyik főembere értendő alatta.) Sargon azonban ezt a fölkelést is leverte, az egyiptomi csapatokat szétszórta, a lázadókat megbüntette. Ezzel a függetlenség visszaszerzésének az utolsó reménye is elveszett Izrael országa számára. Júda királyai ebben az időszakban óvatos politikát folytattak. Nem voltak hajlandók csatlakozni az asszír-ellenes felkeléshez, sőt mint láttuk a szír-efraimita háború idején Acház király (733-724) egyenesen

Asszíria segítségét kérte. A kapott segítségért aztán nemcsak adófizetéssel, de vallási behódolással is fizetett. (Vö 2 Kir 16,10 kk) Fel kellett állítania a jeruzsálemi templomban Assur oltárát, bevezették az asszír állami kultuszt, a templom királyi ajtaját bezáratták, ezzel is jelezve: Jahve többé nem úr a saját templomában. Az ország mindenesetre egy évszázadon át többé-kevésbé függő viszonyban maradt Asszíriával. 14 JÚDA TÖRTÉNETÉNEK UTOLSÓ KORSZAKA Acház király utódja Hiszkija (Ezékiás) lett, aki a Biblia többször is megismételt állítása szerint, az időben került a trónra, amikor Szamaria a végső csapást szenvedte el az asszíroktól. (Feltételezhetően 724-től 696-ig uralkodott) Jóindulatú, de könnyen befolyásolható ember volt, aki hallgatott a prófétai szóra is, de más tanácsadóira is. Körülötte forrongott a világ, egymást érték a szervezkedések, lázadó kísérletek Asszíria ellen s

ezekből nem mindig tudta kivonni magát. A 720-ban kitört ún. hamáti felkelésben, úgy látszik, még nem vett részt, de már a 713-as asdódi szövetkezésben benne volt Edómmal, Moábbal és a filiszteus városokkal együtt. Szerencséjére, Sargon asszír király akkor beérte Asdód város elpusztításával, a szövetségesektől csak súlyos hadisarcot hajtott be. Majdnem végzetessé vált azonban Júdára nézve a Sargon halálakor megkísérelt vállalkozás. A világtörténeti háttérhez hozzátartozik az is, hogy Babilónia hosszabb időn át szintén vazallus-tartománya volt Asszíriának. Sargon uralkodása idején azonban egy kitartó babiloni fejedelem, Merodak-Baladan, megpróbálta Babilont függetleníteni. A babiloni krónika szerint 12 évig ült a trónon, akkor azonban Sargon leverte s kénytelen volt Élám országába menekülni. Közben valószínűleg benne volt a keze a szíriai fölkelésben, igyekezett megszerezni e kis országok támogatását.

Követei eljutottak Hiszkijához is Jeruzsálembe, és hogy Hiszkija hajlandó lett volna a csatlakozásra, az abból látszik, hogy dicsekedve mutogatta palotájának a kincseit (2 Kir 20,12kk.) Izajás próféta akkor megrótta ezért a meggondolatlanságáért, az események menetét azonban ez nem befolyásolta. 705-ben Asszíriában trónváltozás következett Hamarosan létrejött a vazallus országok szövetsége, ezek az adófizetést megtagadták, a nekik ellenszegülő fejedelmeket pedig félreállították. Így pl Ekrón filiszteus város királyát Jeruzsálemben vetették fogságba Az új asszír király, Szanherib (705-681) azonban nagy eréllyel fojtotta el a lázadást. Sorra vette a szíriai, föníciai és filiszteus városokat, és bár ezúttal Egyiptom is nyújtott fegyveres támogatást, a szövetséges seregeket Elteke városánál (Júda és Filisztea határán) szétverte. Miután a filiszteus városokkal végzett, betört Júdába Felirata szerint 46,

falakkal jól megerősített várost vett be, 200.000 embert ejtett foglyul, magát Hiszkija királyt pedig bezárta Jeruzsálembe, mint „madarat a kalitkába” (A híres „Taylor-prizmán”, egy hat oldalú cseréphasábon olvasható a hadjárat részletes leírása.) Hiszkija megrémült és drága ajándékokat küldött a haragvó ellenség kiengesztelésére. Szanherib elfogadta az ajándékot, de folytatta Jeruzsálem ostromát Követei megadásra szólították fel a falakon védekező katonaságot, mondván, hogy nincs sem emberi, sem isteni erő, amely meg tudná őket szabadítani az asszírok hatalmából (2 Kir 18,17 kk.) Izajás próféta ekkor lépett ismét elő bátorító próféciával és megjövendölte, hogy a büszke, kérkedő asszír sereg megfutamodik Jeruzsálem alól. Jövendölése beteljesedett: az asszírok talán a seregben kitört dögvész, vagy talán a birodalom keleti részén kitört lázadás miatt egy napon váratlanul abbahagyták az

ostromot és visszatértek hazájukba. 701-ben volt ez a nagy háború, amelyben Jeruzsálem szinte csoda folytán megszabadult, Hiszkija a trónján maradhatott s a következő évtizedek viszonylag nyugodtabb időt hoztak Júda számára. E váratlan megmenekülés is egyik oka a Sion sérthetetlenségébe vetett tévhit kialakulásának. Júdát a következő száz évben többször is vakmerő ellenállásra ösztönözte az a meggyőződés, hogy Jeruzsálemet az ellenség soha nem veszi be, a Sionon lakó Jahve megvédi szentélyét. Hiszkija ingatagnak látszó jelleme dacára is jó emlékezetben maradt az utókor s a bibliai történetírás előtt. Elődeinek a bálványkultusszal kapcsolatos sok botlását megszüntette, valóságos vallási reformot hajtott végre Jeruzsálemben. Különösen a Krónikák írója értékeli nagyra s csaknem a Jósiás alatt bekövetkezett deuteronomista reformmal egy szinten állónak tartja Hiszkija vallási reformját, amelynek a

Krónikás szerint még Észak-Izraelben is volt hatása (olv. 2 Krón 29-31, különösen 30,5-11). - Annál nagyobb volt aztán a visszaesés e téren a következő fél évszázadban E zavaros kor igazi szellemi vezetője Izajás próféta volt, akinek beszédeit Izajás könyve 1-39. fejezetei őrizték meg E 39 fejezetből is a 12., a 24-27 (Nagyapokalipszis), a 33, a 34-35 (Kisapokalipszis) és a 36-39 fejezetek fogság utáni eredetűek. Ez utóbbi egy történeti függelék, a Királyok könyvéből készült összeállítás, amely epizódokat tartalmaz Izajás életéből. Előkelő jeruzsálemi családból származott, bejáratos volt az uralkodóhoz Magánélete is prófétai küldetésének részévé vált: feleségét prófétaasszonynak nevezi, gyermekeinek jelképes neveket adott. Uzija halálának évében (735) egy látomásban kapta prófétai meghívását (Iz 6), amelyben átélte Isten végtelen szentségét. E szentség fényében visszataszítónak látta a

nemzet bűneit: kora vallási tévelygéseit, az elbizakodott dőzsölést, a jogtalanságokat. Asszíria félelmetes erejét látva a kortársak azt kérdik: hol van Jahve hatalma, ha tűri, hogy templomában asszír bálványokat kell tisztelni? Érvényesek-e még a dávidi háznak adott ígéretei, ha csak hajszálon függ a dinasztia léte? A vezetők megoldhatatlan dilemma elé kerültek: ha behódolnak, az nyomort és megaláztatást, ha lázadnak, az pusztulást hoz. A válasz hol vak fanatizmus, hol gyáva hitetlenség. Izajás hangsúlyozza: az ígéretek érvényesek, a baj az, hogy nem hisznek bennük. Elvet minden emberi ravaszkodáson alapuló politikát: egyedül Istenben kell bízniuk (ld. fentebb: Ácház magatartása a szír-efraimita háború idején, Szanherib hadjárata Hiszkija korában). Isten kezében tartja a történelem eseményeit, Asszíria is eszköze, hogy végrehajtsa Júdán ítéletét. Az Úr napja, amelyet annyira várnak, nem a szabadulásé, hanem

az ítéleté lesz. Ha mindez bekövetkezik, a nemzet széthull, Isten kiolvasztja a salakot, s csak egy kis maradék tér meg: akkor majd egy ideális királyban, Dávid fölkent utódjában teljesülnek a dinasztiának adott ígéretek. A pusztulás katarzisában a nép megtisztul, a Sionról egyetemes béke árad a világra Mikeás Izajás kortársa a VIII. század végén Vidékről származik, valószínűleg az asszír pusztítás elől megy Jeruzsálembe. Ostorozza a gazdagok dőzsölését, a jogtalanságokat Ezek mind a szövetség megszegését jelentik Jeruzsálem éppoly romlott, mint az elpusztult Szamaria, ezért romhalmaz lesz belőle. Megdöbben az elbizakodottságon Úgy látja, a királyi ház alkalmatlan arra, hogy Istennek tetsző uralkodó származzon belőle. Ezért Isten fölkentje, az ideális dávidi utód nem Jeruzsálemből, hanem Betlehemből, a család egyszerű vidéki gyökereiből fog származni. 15 A Hiszkija után trónra kerülő Manassze

(696-641) következetes asszír-barát politikát folytatott. Hűségesen fizette az adókat, amiről nem egy asszír felirat is tanúskodik. Ezen túlmenőleg azonban teljes szabadságot adott az asszír istenek tisztelete beáramlásárnak. Bálványszobrok kerültek a jeruzsálemi templomba csakúgy, mint a vidéki városok szent terére Oltárokon áldoztak az asszír csillagisteneknek, nagy volt a kelete a mágikus ceremóniák közt jövendölgetőknek, csillagjósoknak. Ebben az időben honosodott meg Jeruzsálemben a pogány kultusz legszörnyűbb formája, a gyermekáldozat Mindebben maga Manassze király járt elöl. A Jahve-próféták és a Jahvéhoz hű papok számára a megpróbáltatások ideje jött el; a (késői és ellenőrizhetetlen) hagyomány szerint maga Izajás próféta is ekkor halt mártírhalált. Mindenesetre a Hiszkija alatt elkezdődött vallási reformok befagytak. Hosszú uralma alatt az emberek már-már nem is tudták, hogy a pogány vallásokkal a

Jahvéba vetett hitet megtagadják. Úgy vélik, lehet ezeket párhuzamosan is gyakorolni A bibliai történetírás valamennyi király közül a legelmarasztalóbb kritikát Manassze fölött gyakorolja. (A 2 Krón 33,11-16-ban leírt megpróbáltatás és megtérés, amelynek irodalmi lecsapódása a "Manassze imája" c. apokrifben is megtalálható, egy késői, ellenőrizhetetlen hagyományból való.) Még utódja, Ámón is minden tekintetben követte apja példáját Ebben az időben Asszíria királya Assarhaddon volt (687-668). Neki sikerült Egyiptomba is benyomulni és Memphis városát is megszállni 671-ben. Az utolsó nagy asszír uralkodó, Assurbanipal (668-631) szintén viselt győzelmes hadjáratot Egyiptom ellen s ő egészen Thébáig nyomult előre 663-ban. (Erre emlékezik Náhum próféta, 3: 8-10) Assurbanipal alatt hatalma és dicsősége tetőfokára emelkedett Asszíria, amit nemcsak a győztes hadjáratok emléke őriz, hanem kulturális emlékek

is: nagy építkezések, paloták, művészi domborművek, s nem utolsó sorban a ninivei nagy könyvtár. E nagy király halála után azonban Asszíria hatalma gyors hanyatlásnak indult, hogy egy negyedszázad múlva romba dőljön minden dicsősége. Manassze és Ámón terrorisztikus uralma végül meghozta a visszahatást is. Ámón királyt alig kétéves uralkodás után meggyilkolták. „Saját szolgái”, tehát az udvari tisztviselők hajtották végre a merényletet; azután „a föld népe”, tehát az ország szabad népessége a nyolc éves Jósiást választotta királlyá, akivel egészen új korszak kezdődött Júda történetében. (Uralkodott: 639-609.) Jósiás a Jahve-vallás feltétlen híve volt s már egészen fiatalon hozzáfogott az idegen kultusz felszámolásához. Királysága nyolcadik évében történt első ilyen kísérlete, ami szembetűnően egybeesik Assurbanipal halála évével. A soron következő és rövid ideig uralkodó asszír

királyok már nem voltak képesek összefogni a nagy világbirodalmat. Egyiptom azonnal függetlenítette magát, majd nem sokkal később Babilónia is önállóvá vált. Észak felől az erőre kapó méd birodalom, valamint a szkíták váratlan támadásai jelentettek nagy veszélyt. Ilyen körülmények között Júdában is elérkezettnek láthatták az időt arra, hogy fokozatosan ledobják a régóta viselt asszír fennhatóság kötelékeit. Különösen nagy lökést adott az események alakulásának a 622-ben végrehajtott deuteronomista reform. A reform előzménye Jósiásnak az az istenes szándéka volt, hogy renováltatja a jeruzsálemi templomot. A munkálatok során történt, hogy a templomnak egy befalazott helyiségében megtalálták „az Úr törvény-könyvét”, vagy más elnevezéssel a „Szövetség könyvét” (2 Kir 22,8; 23,21). E könyvnek a létezése és tartalma egyaránt ismeretlen volt Jósiás nemzedéke előtt, megdöbbenést és

bűnbánatot váltott ki az, hogy a kornak a vallási képe mennyire eltért a könyvben levő törvényektől. Maga Jósiás is nagy tisztelettel és bűnbánattal fogadta az előtte is felolvasott könyv igéit, azután ennek alapján hajtotta végre a deuteronomista vallási reformot, amelynek egyik legfőbb rendelkezése a kultuszcentralizáció volt: a jeruzsálemi templom lett az egyedüli törvényes kultuszhely; még a pászka-ünnepet is, amely hajdan családi ünnepnek számított, most országos vonatkozásban Jeruzsálemben ünnepelték meg. A vidéki szenthelyeket megszüntették, papságukat beosztották a jeruzsálemi templomhoz, jobbára kisegítő levitai minőségben. A kultuszi reform mozzanatainak az áttekintéséből arra lehet következtetni, hogy a megtalált törvénykönyv a Deuteronomium volt, illetve annak a magva (Deut 12-26), a benne foglalt kultikus, erkölcsi és szociális törvényekkel. Hogy pedig egy ilyen törvénykönyv hogyan kerülhetett a

templomnak egy titkos zugába, mindenkitől elfeledten, arra elég magyarázatot ad Manassze és Ámón királyoknak félszázados uralma. A törvénygyűjteményen feltétlenül érzik a prófétai hatás, és ha nincs is konkrét bizonyíték amellett az újabban fölvetett elmélet mellett, hogy az északi országrészben keletkezett volna s aztán 722 után átmentették Júdába, annyit feltétlenül elismerhetünk, hogy a törvénykönyv Jósiás koránál régebbi. Nem véletlenül keresnek összefüggést a Deuteronomium törvénygyűjteménye és Hiszkija király vallási reformja között; Hiszkija más helyen is szerepel úgy, mint régi hagyományoknak a gyűjtője (Péld 25,1). Most ezt a törvénykönyvet tették meg az állam alaptörvényévé, ezzel a királyság a Sínai szövetségre építette fel a társadalom egész létét. Jósiás reformjához tehát hozzátartozott az, hogy a vidéki kultusz-helyeket felszámolta. Ennek a leírása során azzal a meglepő

közléssel találkozunk, hogy ezt keresztülvitte nemcsak Júdában, hanem Bételben és Szamaria többi városaiban is (2 Kir 23,15-20.) Az a következtetés vonható le ebből, hogy Jósiás az asszír hatalom hanyatlása következtében uralmi igényét kiterjesztette a volt Izrael országának legalábbis a délebbi részeire. Jósiás alatt újból felvirágzik a prófétizmus. Asszíria uralma még nem ért véget, amikor Náhum próféta (640 körül) gúnydalokban és Istent dicsőítő himnuszokban meghirdeti pusztulását. A népeket megnyomorító gyűlölt birodalom semmibe vette Isten akaratát, de Jahve megmutatja, hogy ura a történelemnek, legyőzi a gonoszokat és megszabadítja az elnyomottakat. Szofoniás Jósiás uralkodásának kezdetén, a reformok kezdete (= 630) előtt a Júdában meghonosodott bálványimádás, idegen szokások, erőszak, jogtalanság és hitetlenség ellen szól. Ezért hamarosan eljön Jahve napja, amely az ítélet napja lesz. Csak a

megtérés ad reményt a menekülésre A megtérés lényege az alázatosság, az Isten erejére hagyatkozó bizalom Az ilyenek „Jahve szegényei”, akik mentesek a gőgtől. E gondolat új életre kel majd a nyolc boldogságban Tovább követve a világtörténelem alakulását, az ún. babiloni krónikákból megtudjuk, hogy Nabupolasszár babiloni király (625-605) a médekkel szövetkezve 612-ben elfoglalta az asszír fővárost, Ninivét. Az utolsó asszír király, Assuruballit, megpróbálta megvetni a lábát Mezopotámia északnyugati részén, sőt még azt is megtette, hogy a hajdani nagy ellenfélnek, Egyiptomnak a segítségét kérte. Nemrég került napvilágra az az arám nyelven írott levél, amely e segélykérést tartalmazta, s amelyben az asszír király magát az egyiptomi fáraó szolgájának nevezi s bevallja, hogy Egyiptom segítsége 16 nélkül nem képes megállni ellenségeivel szemben. Az akkori egyiptomi király, Nékó fáraó, kész volt a

segélynyújtásra és elindította seregeit észak felé. Ekkor történt Jósiás király részéről az a végzetes ballépés, hogy (talán erejét túlbecsülve, talán a hatalma alá került izraeli területeket féltve) útját állta a fáraó seregének Megiddónál. 609-ben volt ez a megiddói csata, amelyben a jóval erősebb egyiptomi sereg győzelmet aratott, Jósiás király pedig halálosan megsebesült. Halála után Júda népe Jóacházt (más nevén: Sallumot) tette meg utódjává, őt azonban a Mezopotámiából visszatérő fáraó elmozdította s helyére a saját vazallusaként Jójakimot ültette. (608-598) Jójakim kisstílű zsarnok volt, akinek e vészterhes időben a legfőbb gondja az volt, hogy a lakosságot robotra kötelezve szebb palotát építtessen magának. Ettől az időtől kezdve Júdában szinte megismétlődött az, amit az északi országrész történetének utolsó két évtizedében láttunk. Itt is szemben állt egymással a két párt:

egyik a Babilónia előtti meghódolás békés politikáját követelte, másik viszont Egyiptom segítségére támaszkodva a Babilónia elleni harc folytatását kívánta. Egyiptom természetesen az utóbbiakat bíztatta, de elegendő segítséget sohasem adott. Az egyetlen tiszta látású ember Jeremiás próféta volt ebben a korban, aki nem a politikai helyzetet elemezte csupán, hanem tudta, hogy népe igen mélyre süllyedt vallás és erkölcs dolgában s mivel sokszorosan megszegte az Úrral való szövetséget, ítéletet érdemel. Meghirdette, hogy az ítélet eszköze Babilónia lesz, a babiloni király mint az Úr szolgája fogja megszállani Júdát és Jeruzsálemet. Az egyetlen lehetőség tehát a próféta szerint: elfogadni a megérdemelt ítéletet és meghódolni Babilon előtt, akár a fogság vállalása árán is, mert az még mindig az életet jelenti, a fegyverrel ellenszegülők azonban pusztulni fognak. Szavát nem fogadták meg, sőt istenkáromlónak

és hazaárulónak bélyegezték; az ország pedig rohant elkerülhetetlen pusztulása felé. A babiloni krónika nemrég közzétett újabb adataiból azt látjuk, hogy Nékó fáraó beavatkozása Mezopotámiában nem járt sikerrel. Végülis 605-ben az egyiptomi csapatokra Karkemis városa mellett döntő vereséget mért Nebukadnezár, aki akkor még csak fővezére volt a babiloni seregnek. Messzire nem üldözte az egyiptomi csapatokat, mert közben apja, Nabupolassar meghalt s a trónöröklés rendezése érdekében visszatért országába. 604-ben azonban Ribla városába rendelte Szíria kis országainak az uralkodóit, köztük minden valószínűség szerint a júdai Jójakimot is, és adófizetésre kötelezte őket. Ettől az időponttól kezdve Júda országa Egyiptom helyett Babilónia vazallusa s ettől számított három év múlva tagadja meg Jójakim az adófizetést (2 Kir 24:1). A nekibátorodás oka az volt, hogy 601-ben Nebukadnezár hadjáratot vezetett

Egyiptom ellen, de vereséget szenvedett. - A fellélegzés nem sokáig tartott, 598-ban büntető hadjáratra indult a babiloni király Júda ellen Jójakim közben meghalt és a csak néhány hónapja uralkodó új király, Jójakin, meg sem kísérelte az ellenállást, önként feladta Jeruzsálemet. Nebukadnezár ennek ellenére végigdúlta az országot, kifosztotta a jeruzsálemi templomot, Jójakint családostul együtt rabságra vetette, a lakosság előkelőbb rétegét, a katonákat, mesterembereket pedig Babilóniába deportálta. Új királlyá Jójakin nagybátyját, Cidkiját tette meg a babiloni uralkodó, hűségesküt véve ki tőle. Júda otthon maradt népében azonban még mindig erősen élt a megszabadulás reménye, amit Egyiptom biztatásai még erősítettek is. Cidkija ugyan először óvatos volt; nem csatlakozott ahhoz a szövetkezéshez, amelyet II Pszametik fáraó szervezett. Jeremiás is egyre azt tanácsolta, hogy ne hallgasson főembereire, hamis

prófétáira, akik hazug reménységgel áltatják. Még a fogságba kerültekhez is írt egy levelet Jeremiás, azzal az intéssel, hogy rendezkedjenek be a hosszabb babilóniai tartózkodásra, mert soká fog tartani a fogság. (Jer 29) Végül mégis az elvakult nacionalizmus jelszavai győztek s Cidkija király is elődei útjára lépett, fellázadt Babilon ellen. A megtorlás nem késett A babiloni hadsereg felvonult és ostrom alá vette Jeruzsálemet, meg a többi városokat. Ebből az időből valók az ún lákisi levelek, amelyeken egy vidéki katonai parancsnok ír arról, hogy valakinek (a név elmosódott) „a beszédei nem jók, ellankasztják a kezeket” (vö. Jer 38,4) Majd meg azt jelenti a levélíró, hogy az egyetlen város, amelynek az éjszakai tűzjelzéseit látják, Lákis; már nem látják Azékát sem. (Vö Jer 34,7) Hofra fáraó küldött ugyan egy kisebb segédcsapatot, ezt azonban a babiloniak könnyen visszaverték (Jer 37,5). Jeruzsálem városát

végül is majdnem három évig tartó ostrom után kiéheztette a babiloni sereg. Cidkija király menekülni próbált, a babiloniak azonban elfogták és kegyetlen ítéletet hajtottak végre rajta: fiait szeme láttára végezték ki és hogy ez legyen élete utolsó látványa, utána őt magát megvakították. 587-ben történt Jeruzsálemnek e második elfoglalása, ezúttal azonban a várost felégették, falait lerombolták; elpusztult a templom is. A lakosságot ismét ezrével hajtották fogságba, sokan pedig elmenekültek Egyiptomba. Habakuk próféta értetlenül tapasztalja, hogy alig szabadultak meg az elnyomott kis népek Asszíria hatalmától, máris egy ugyanolyan kegyetlen birodalom igázza le őket. A babiloniak (= káldeusok) gonoszsága miatti panaszára Isten azzal válaszol: ő küldi őket megromlott népének büntetésére. De a gonoszok nem győzhetnek végleg, őket is utoléri a büntetés, az igazak pedig hitük miatt élni fognak. Ha a jelenben

mindebből még semmi sem látszik, kitartó hitre és Isten történelem feletti hatalmában való bizalomra van szükség. Az Ószövetség legrövidebb könyve Abdiás prófétáé. Tartalma fenyegető jövendölés az edomiták ellen A megtorlásért kiáltó mű kiváltó oka, hogy Jeruzsálem pusztulásának napjaiban az edomiták Babilon oldalán harcoltak, s kifosztották az Egyiptom felé menekülő zsidókat. A fogság idején pedig betelepültek Júda elnéptelenedett területeire Jeremiás 650 körül született papi családban a júdai Anatotban. Származása miatt gondolkodásában sem a Dávid-, sem a Sion-hagyomány nem játszik komolyabb szerepet. Prófétai meghívását 626-ban kapja Júda történetében játszott szerepéről már fentebb volt szó. Élete összefonódik igehirdetésével: Isten parancsára nem nősül meg Ezzel is Isten elkerülhetetlen ítéletét kell hirdetnie, s ennek terhét a békére vágyó próféta nehezen viseli. Kortársai gyűlölik,

hazaárulónak, istenkáromlónak tartják. A meghívottság átsegítette lelki gyötrelmein: Isten akaratát ellenállhatatlan erőnek érezte, s engedelmesen vállalta küldetését. Működése kezdetén a pogány szokások és a szociális visszaélések ellen beszél, de be kell látnia, hiába. A zsarnok Jójakim uralma alatt a jogtiprás, a templomba és a kultuszba vetett hamis bizalom ellen szól. Az igazi istentisztelet Isten akaratának odaadó teljesítése lenne. E gondolatával előkészítője lett az olyan vallásnak, amely a külső áldozatok helyett a személyes áldozatot helyezi középpontjába. Figyelmeztet: Babilon Isten eszköze, nem lehet ellenállni neki A hamis próféták hamis biztonságérzetbe ringatják a népet, ahelyett, hogy ítéletet hirdetnének, amellyel a népet visszatérítenék gonosz útjáról. Cidkija idejében a jó szándékú, de ingatag királyt sikertelenül próbálja visszatartani a lázadástól. Júdán csak a megtérés

segíthetne, de erre nincs remény. A nép megfeledkezett Istenről, hűtlenné vált hozzá Vallja azonban a személyes 17 felelősséget: az bűnhődik, aki vétkezik. Ezért az ítélet után van remény egy új szövetségre a megtérőkkel A bűn (amelyet ő személyes és tudatos cselekedetnek lát) már oly mélyen beivódott az emberbe, hogy maga nem képes megváltozni. Erőtlenségében segítségére siet Isten, aki megbocsát neki és átformálja benső világát. Ez történik majd Izraellel is, mert Isten végtelenül szereti, s utolsó szava hozzá az irgalomé. A végleg meghódított és lakossága jelentős részétől megfosztott Júda élére a babiloni király most már csak egy helytartót állított Gedalja személyében. Úgy látszik, Jeruzsálem annyira elpusztult és lakhatatlanná vált, hogy a helytartónak a viszonylag ép állapotban megmaradt Micpa városában kellett berendeznie a székhelyét. Az esztelen, fanatikus pártoskodásnak azonban még

mindig nem lett vége. Az Egyiptom-barát párt összeesküvést szőtt, Gedalját meggyilkolták s aztán félve a babiloniak bosszújától, Egyiptomba menekültek. Magukkal hurcolták Jeremiás prófétát is Az ország sorsa ezzel végképp beteljesedett, Júda egyszerű babiloni tartomány lett. A Siralmak könyvének írója nemsokára kétségbeesett képet rajzolhatott az egykor nagy ország és főváros árvaságáról. A BABILONI FOGSÁG ÉS A PERZSA KOR Az asszír és babiloni állam hódító politikájának egyik kegyetlen eszköze volt a deportálás. A birodalom különböző részeiben élő lakosságot áttelepítették más népcsoportok közé, hogy így a legyőzött népeket fajilag és vallásilag elszíntelenítsék, beolvasszák. Ez történt Észak-Izraellel, ahonnan a lakosság egy részét áttelepítették távoli tartományokba, ahonnan nem is tértek többé vissza; az otthon maradtak pedig összekeveredtek a hozzájuk telepítettekkel. Más volt a

helyzet a Júdából deportáltaknál, mivel ezek nagyobb tömegekben együtt maradhattak Babilonban és Júdába nem vittek a helyükbe idegen népeket. A „fogság” alatt különben nem tényleges rabságot kell értenünk. Politikai bűnősöknek tartott vezető embereket ugyan tartottak börtönben, de ilyenekkel is megtörtént, hogy kegyelmet kaptak. Ilyen amnesztiában részesült Jójakin király is 562ben (2 Kir 25,27 kk), akinek a babiloni udvarnál a rangjához mért ellátásáról is történt gondoskodás Ez utóbbit tanúsítja nemcsak a bibliai leírás, hanem különös véletlenként Babilon városában talált följegyzések, amelyek „Jójakin júdai királynak és fiainak” az ellátására szállított liszt és olaj mennyiségről kiállított jegyzékek voltak. Maga a nép ugyan földhöz volt kötve, de azon túl szabad telepesekként élhettek, házat építhettek, részt vehettek a földművelésben, kereskedelemben, akár vagyont is szerezhettek. Mi sem

bizonyítja ezt jobban, mint az a tény, hogy amikor a zsidóság megkapta az engedélyt a hazatérésre, sokan ott maradtak Babilóniában, ahol az élet előnyösebbnek látszott a számukra. Ez az időszak a Kr e.-i VI század egyébként nemcsak a babiloni fogság kora volt, hanem Izrael nagyobbmérvű szétszóródásának is a kezdete. Más országba is kerültek kivándorló, vagy menekülő zsidók Babilon után a legnagyobb külföldi zsidó település Egyiptomban volt. Egy arám nyelvű okirat-gyűjteményből (elefantinei papiruszok) tudjuk pl, hogy a mai Asszuán környékén egy jelentős zsidó kolónia volt, amelynek tagjai a Nílus által formált elefantinei szigeten Jahvetemplomot is építettek. A következő századokban a szétszóródás még folytatódott, szinte sorsszerűség lett A szétszórtságban élő zsidóság azonban a vallási hagyományokhoz való ragaszkodás révén és a népi egymáshoz tartozás tudatában jobbára el tudta kerülni az idegen

népek közé való beolvadás veszélyét. A hazai földön, Júda országában, viszonylag kevés számú lakosság maradt, főként a falvak földművelő népe. Júdába azonban nem telepítettek idegeneket, csupán önkéntes bevándorlók költöztek be a szomszédos országokból, akik könnyen szereztek maguknak birtokot, vagyont és pozíciót. Éppen emiatt került sor a fogság után összeütközésre a hazatért zsidóság és az új, de idegen telepesek közt. Az 587-es pusztulás előtti fanatikus bizakodást a lelkekben a reménytelenség és a kétségbeesés érzése váltotta fel. Egyesek elveszítették Jahvéba vetett hitüket: szemükben a babiloni istenek erősebbeknek mutatkoztak Jahvénál, legyőzték őt. Jahvénak nem volt ereje megvédeni hajlékát a Sionon, nem tudta megmenteni választott népét a pusztulástól Az ilyenek visszasüllyedtek a pogányságba. Mások nem kételkedtek Isten hatalmában: ő hozta rájuk a pusztulást De a büntetést

kegyetlennek és igazságtalannak érezték. Megint mások úgy látták: Isten felbontotta a szövetséget, végleg elfordult népétől, és sorsára hagyta. Ők a jóvátehetetlenség érzésével küzdöttek és semmilyen jövőt nem láttak Izrael előtt De voltak olyanok is, akik hiteles magyarázatot kerestek a történtekre és a jövő útjait kutatták. Közéjük tartozott Ezekiel próféta. A jeruzsálemi papsághoz tartozott, az első (597-es) deportálás alkalmával került Babilonba. Ott kapta prófétai meghívását 593-ban Működésének első szakasza 587-ig tartott Szembeszállt minden illúzióval: a pusztulás elkerülhetetlen, ez Isten igazságos ítélete népe fölött, amely kezdettől fogva romlott volt. Megrázó erejű látomásban írja le, ahogyan Jahve dicsősége elhagyja a jeruzsálemi templomot: népe kiválasztását visszavonja. Éppen ezzel s a nemzet pusztulásával mutatja meg mindenhatóságát: szentségét nem szennyezhetik be a nép bűnei.

Isten megtartotta szavát: beteljesítette a próféták által meghirdetett ítéletet. 587-től azonban szembefordul a hitetlenséggel és a kétségbeeséssel: Jahve nem a jeruzsálemi templomban lakik, mindenütt jelen van, az idegen földre is elkíséri népét. Hirdeti az egyéni felelősséget, ezzel felszabadítja Izraelt az örök bűntudat alól. Ettől fogva az Istenhez tartozásba senki nem születik bele, hanem személyes döntés, egyéni elkötelezettség útján lép vele közösségre. Ez gondolat nyomán Izrael átalakult, vallási közösség lett belőle A fogság a megtisztulás ideje, amely új kivonulást hoz majd magával: Isten újra lehajol szenvedő népéhez, éppúgy, mint amikor Egyiptomban volt. A Dávidnak adott ígéretek sem vesznek el: maga az Úr jön el egy dávidi utódban, s ő jó pásztor lesz, aki helyreállítja Izrael egységét, életre kelti a kiszáradt csontokat, új szívet és új lelket ad népe tagjainak. Ezekiel ellentmondásos

egyéniség volt: a törvénytudó pap szárazsága együtt élt benne a szenvedélyes prófétai lelkülettel. Meglepő jelképes cselekedetekkel kísérte igehirdetését. Különös látomásai a később felvirágzó apokaliptika előfutárai lettek A fogság alatt Babilonban és Júdában is fontos gyűjtőmunkát végeztek el. Leírták a próféták beszédeit, összegyűjtötték Izrael történeti emlékeit, megőrizték a törvényeket, a kultusz szabályait. E gyűjtőmunka egyik csodálatos remeke a Júdában összeállított ún. deuteronomisztikus történeti mű Ez a Józsue, Bírák, Sámuel 1-2 és Királyok 1-2 könyveket foglalja magába, amely nevét onnan kapta, hogy a Pentateuchusban található Második Törvénykönyv (= a Deuteronomium) 18 eredetileg e történeti mű bevezetése volt, s e hatalmas alkotás annak szellemében készült. Nincs az ókorban ehhez fogható történeti könyv: 700 év eseményeit öleli fel, amelyet egységes szempont alapján

mutat be, megjelölve mindennek okát és célját. Reflexióit általában a főbb szereplők szájába adja, akik egy-egy korforduló alkalmával beszédben értelmezik az eltelt vagy az előttük álló időszakot. A könyv hátterében Izrael történelemszemlélete áll, amely éppen a Jahve-hit miatt különbözik a többi nép gondolkodásától. A történelem nem a természet körforgása szerint alakul (= ciklikus történelemszemlélet), hanem a teremtésben adott cél felé halad (= lineáris történelemszemlélet). Az események hátterében nem az istenek küzdelme áll, hanem Isten terve, amit az ember szabad választással fogad el: ha Isten akarata szerint cselekszik, az jólétet és üdvösséget hoz magával, ha szembefordul vele, az romlást és pusztulást eredményez. A DTM Izrael pusztulására keres magyarázatot: hogyan jutott a választott nép e sorsra. Józsue könyve idealizált módon mutatja be a honfoglalást: Izrael akkor az Úrra hagyatkozott és

teljesítette parancsait, ezért Isten sikerre vitte Kánaán elfoglalását. A bírák kora (= Bírák könyve) már az ingadozás jeleit mutatja: a nép újból és újból bajba kerül, mert megfeledkezik az Úrról. A bírák azonban Jahve választottai, akiken keresztül Isten megmenti népét Sámuel könyve a királyság kialakulását és kezdeteit mutatja be. Noha kritikát is tartalmaz a királyságról, mégis Isten akarataként jött létre Dávid személye kiemelkedik: ő Jahve akarata szerinti király. A Királyok könyve Dávid halálától a babiloni fogságig mutatja be Izrael történetét. A királyság kora a hűtlenség története Az egyes királyokat nem politikai teljesítményük alapján értékeli, hanem vallási szempontból: mennyiben feleltek meg a szövetség törvényeinek, az Úr akaratának. Ugyancsak Júdában keletkezett a pusztulás élményének hatása alatt a Siralmak könyve, amely öt énekben beszéli el a nép gyászát, panaszát Jeruzsálem

pusztulása miatt. Az első négy ének alfabetikus szerkezetű (minden sora vagy versszaka a héber ábécé következő betűjével kezdődik). A megrendülés mellett áthatja a remény is, hogy Jahve megkönyörül népén A zsidóság e könyvet mind a mai napig a hosszú napon (a pusztulás gyásznapja) felolvassa. A FOGSÁG VÉGE Az új-babiloni birodalom nem volt hosszú életű. Fénykorát Nebukadnezár korában élte, aki elérte a nagy mezopotámiai uralkodók legfőbb óhaját: egy győzelmes hadjáratban bevonulhatott Egyiptomba is (567). Utána azonban a birodalom gyorsan lehanyatlott. Forradalmak, trónviszályok gyengítették az erejét Az utolsó babiloni király, Nabonid (556-539) teljesen elvesztette a papság és a nép támogatását. (Az uralkodásáról szóló megemlékezések a sértődöttség és a gúny hangján beszélnek róla.) Egy időben Babilon városából is elköltözött és az államügyek intézését fiára, a Dániel könyvéből ismert

Bélsaccarra bízta. Eközben Keleten új erőviszonyok alakultak ki. Különösen az Iráni-felföld országai tettek szert növekvő hatalomra Közülük is kivált Perzsia, melynek nagy uralkodója, Kürosz, 559-től kezdve céltudatosan tört a világuralomra. Meghódította a testvérországot, Médiát, majd Krőzus líd birodalmát s végül 539-ben elfoglalta Babilon városát. Ettől kezdve Előázsiában a perzsa birodalom lett az uralkodó nagyhatalom egészen Nagy Sándorig, azaz kerek kétszáz éven át. A fogság végefelé élt Babilonban az az ismeretlen nevű próféta, akinek beszédeit Izajás könyve második része (40-55. fejezetek) tartalmazza, ezért Második Izajásnak (= Deutero-Izajás) nevezzük. Könyvét a Vigasztalások könyvének is nevezik, mert a szabadulás reményével vigasztalja a népet. 550 körül már látható, hogy csak idő kérdése, mikor buktatja meg Kürosz perzsa király a gyűlölt Babilont. Új korszak kezdődik ezzel: Isten maga

küldi Küroszt, mint felkentjét, hogy eszköze legyen üdvözítő tervének, szabadulást hozzon az elnyomottaknak. Isten maga vezeti népét a pusztaságon át, mint egykor Egyiptomból. A természet is új életre kel, a sivatag kivirul, a kiaszott földön folyók fakadnak Nemcsak Izraelnek szól a szabadítás, mert Jahve az egész emberiség Istene, ezért a pogány népek is meg fognak térni és elismerik Jahve egyetemes uralmát. De mi a jelentése akkor Izrael választottságának, ha minden nép Jahve népe? A kiválasztás által Izrael nem fölötte áll a többi népnek. Ez feladatot jelent: hirdessék minden nemzetnek, hogy Jahve az egyetlen Isten Deutero-Izajásnál éri el az Ószövetség a monoteizmus csúcspontját: a próféta szemléletesen mutatja be, hogy a bálványistenek semmik, nem képesek az emberen segíteni: a menekülő babiloniak vesződnek az istenszobrok mentésével, amelyeknek eddig győzelmeiket tulajdonították. A babiloni papok, csillagjósok

szava hazugságnak bizonyult, de Jahve bizonyította, hogy szavatartó: prófétái által meghirdette az ítéletet, s az be is következett. Ezért lehet most megbízni a szabadítás ígéretében. Isten korlátlan úr, aki kezében tartja a természet erőit és biztos kézzel vezeti a történelmet A történelem célja az üdvösség: Isten mindig is ezt munkálta, akkor is, amikor népét büntette. Most azonban elérkezett az üdvösség korszaka. Ennek az üdvösségnek a közvetítője Jahve Szolgája, az Ebed Jahve, akinek küldetését a próféta négy dalban beszéli el: az elsőben (Iz 42,1-4) a szolgának adott küldetésről van szó, a második (49,1-6) a meghívását beszéli el, a harmadik (50,4-9) vallomás igehirdetéséről és szenvedéséről, a negyedik (52,13-53,12) engesztelő szenvedéséről és haláláról, majd felmagasztalásáról szól. A dalok egészen új módon mutatják be az üdvösség megvalósulását: nem harcokkal és győzelmekkel, hanem

egy kiválasztott engesztelő halálával történik, aki magára veszi a bűnöket és a bűnösök helyett szenvedi el azok következményeit. Máig vitatott kérdés, kire gondolhatott a próféta e szolga alakjában: Izrael szenvedő népére? A fogságban élőkre? Egy ismert nagy történeti személyre, mint például Mózes vagy Jójakin király? Esetleg önmagára? A dalok ezt nem teszik egyértelművé. A későbbi korok zsidóságában el is halványult a megváltásnak ez az útja, s ismét politikai vagy vallási reformátor jellegű messiást vártak. Az első keresztények azonban az Ebed Jahvéban ráismertek Jézusra, akiben a jövendölés beteljesedett. A perzsák bánásmódja a legyőzött népekkel szemben sokkal humánusabb volt, mint az asszíroké és a babiloniaké. A legyőzötteket igyekeztek megbékéltetni s ennek érdekében nagyobb nemzeti és vallási autonómiát biztosítottak, de természetesen a legszigorúbb ellenőrzés mellett. A babiloniak által

deportált népeknek is megengedték a hazaköltözést Kürosz mindjárt Babilon elfoglalása után megadta a zsidóknak is az engedélyt a hazatérésre (538), sőt még azzal is támogatta őket, hogy a jeruzsálemi templomból egykor elhurcolt arany és ezüst kegytárgyak egy részét visszaadta nekik. Ismerve Kürosznak ezt a jóindulatát, nem csodálhatjuk, ha Deutero-Izajás olyan nagy reményekkel tekintett Kürosz végső 19 győzelme elé, melytől a szabadulást várta; egyenesen az Úr "felkentjének" nevezte (Iz 45,1). Az Ezdrás könyvében olvasható szabadságlevélben pedig (Ezd 1,2-6) maga Kürosz beszél úgy, mint aki Jahvétól kapta a hatalmat az uralkodásra és a feladatot arra, hogy a jeruzsálemi templomot újjáépíttesse. - Nem azt jelenti ez, mintha Kürosz (többek közt) Jahvetisztelő lett volna, még kevésbé veendő a bibliai történetírás naivitásának így a deutero-izajási váradalomhoz, mint a hazatérést engedélyező

ediktum szövegéhez kitűnő párhuzam Kürosznak az a felirata, amelyben Babilon meghódítását mondja el s többek közt így szól: "Marduk, a nagy úr, népeinek védelmezője, örömmel tekintett (Kürosz) kegyes tetteire és igazságos szívére; megparancsolta neki, hogy vonuljon be Babilonba. és mellette ment, mint barátja" - Míg az asszír és babiloni uralkodók úgy tüntették fel győzelmeiket, mint egyúttal saját isteneik győzelmét a meghódított népekéi fölött, addig Kürosz vállalta mindegyik isten protektorátusát, hogy a legyőzöttek rokonszenvét legalább e nemben megnyerje. HAZATÉRÉS A fogság népe, a gólá élt is a hazatérés lehetőségével, ha nem is mindnyájan és nem is egyszerre tértek haza Júdába. Már 538-ban elindult egy csoport, élükön egy Sésbaccar nevű főemberrel, aki az új Júda tartományának első helytartója lett. Később (a Sésbaccarral össze nem tévesztendő) Zerubbábel, mint dávidi sarjadék

került a helyébe; hű munkatársa volt az ároni származású Józsue főpap. Az ő korukat meglehetősen rekonstruálhatjuk Aggeus és Zakariás próféciáiból, részint pedig Ezdrás könyvének a leírásából. A hazatérés, mint valami új exodus és honfoglalás, rendkívüli örömöt jelentett a zsidóságnak, voltak, akik már a messiási kor közeledtére gondoltak. A valóság azonban sok tekintetben kiábrándító lett Otthon rom-épületeket, terméketlen földeket találtak; az idegen telepesek ellenségesen nézték a hazajövők újjáépítési munkáját. A nem nagy számú hazatelepült zsidóság egyelőre Jeruzsálemben és környékén, mintegy 40 km-nyi körzetben telepedett le. Egyik legelső feladatuknak tekintették az istentisztelet megkezdését egy új nagy áldozati oltár felállításával, azután pedig hozzáfogtak a templomépítéshez is. Ekkor történt, hogy az idegenekkel összekeveredett szamaritánusok csatlakozni akartak a gyülekezethez

és részt akartak venni az építés munkájában, a gólá azonban mereven elzárkózott a velük való közösségtől. Emiatt a szamaritánusok vádat emeltek a perzsa hatóságoknál, hogy a zsidók a templomépítés ürügyén erőddé készülnek kiépíteni Jeruzsálemet s fel akarnak lázadni a perzsa uralom ellen. A vádaskodásnak a perzsa hatóság hitelt adott s az építkezés folytatását megtiltotta Szünetelt is a templomépítés egészen Aggeus és Zakariás próféták felléptéig. E két próféta Dáriusz perzsa király uralkodása elején kezdte meg tevékenységét (520). Ez az időszak Elő-Ázsia és a perzsa birodalom történetének igen válságos kora volt. Kürosz utódja, Kambüzész, egyiptomi hadjáratából hazatértében meghalt, otthon pedig egy trónbitorló Kürosz törvényes utódjának adva ki magát, elfoglalta a trónt. A perzsa vezérek azonban összeesküvést szőttek ellene és megölték, királlyá pedig az összeesküvés

vezetőjét, Dáriuszt tették. (Uralkodott: 522-486.) Ekkorra azonban a nagy birodalom minden részében zavargások, elszakadási kísérletek kezdődtek Ez volt az a nagy történeti "földindulás", amelyre Aggeus próféta céloz (Ag 2,21-22). Ebben az időben bizonyára Júdában is fellobbant az önállósulás reménye (most állítja helyre Isten Izraelt), amely a Dávid házából való Zerubbábel személyéhez kapcsolódott (Ag 2,23). E reménység azonban más vonatkozásban arra is ösztönzést adott, hogy félretéve az építkezési tilalmat, folytassák a templom újjáépítését. A két próféta hirdeti, hogy azért késik Izrael helyreállítása, mert még nem építették fel a templomot Az átélt nehézségek Isten büntetése a nép közönye miatt. A hithű zsidók ne keveredjenek össze az idegenekkel: az Úr nemsokára a Sionra vezeti a népeket, akik kincseikkel naggyá teszik a templomot. Érdekes, hogy mindkét próféta visszatér a fogság

előtti teológiához: Jahve napját várják, amelyen felkentje (messiása) naggyá teszi Izraelt. Ezek politikai értelemben veszélyes gondolatok, de jól szolgálták a templomépítés ügyét Dáriusz kitartó küzdelemmel sorra leverte a lázadásokat s amint az a behisztuni sziklafalra felvésett győzelmi feliratából kitűnik, mintegy két éves hadakozás után helyre állította a perzsa birodalom uralmát. A politikai önállósulás reménye hamar szertefoszlott. Zerubbábel nyomtalanul eltűnik a bibliai történetírás további fejezeteiből valószínű, hogy a megtorló intézkedések során félreállították. Józsue főpap viszont megmaradhatott Júda népe lelki vezetőjének (Vö Zak 3) A templomépítést is folytatni lehetett, miután Kürosz ediktumának a szövegét megtalálták a perzsa királyi levéltárban. (Ezd 5) - Kr. e 515-ben szentelték fel az új templomot; ez az igazi végpontja a 70 éves fogságnak, azaz a templom nélküli állapotnak. Az

ezután következő 60-70 év története meglehetősen ismeretlen előttünk. Júda népe a főpap-fejedelem és a vének testületének a vezetése alatt állott, maga a kis ország pedig hozzátartozott az ún. Folyón-túli (az Eufrátesztől nyugatra fekvő) satrapiához. Kisebb közigazgatási egységként együvé tartozott Szamariával, Ammón országával és Idumeával; a közvetlen felügyeletet a Szamariában lakó helytartó gyakorolta fölöttük. A Dáriusz, majd Xerxész (a Bibliában: Ahasvérus) alatt folytatott görög háborúk valószínűleg nem érintették Júda életét. Ennek ellenére, Neh 1,3-ból kiolvashatóan, a zsidóság élete elég nehéz lehetett, főként az idegenek ellenséges magatartása miatt. (Joel 4,4-6 talán ennek a kornak a helyzetével függ össze, amikor a lakosság, kellő védelem nélkül, szabad prédája lett fegyveres támadásoknak, sőt ennek következtében a rabszolga-kereskedésnek.) A tartományt Szamariából

kormányozták, ahol megakadályozták Jeruzsálem városfalainak helyreállítását. Így létbizonytalanságban éltek a júdaiak Ebben a helyzetben jelentett nagy előrelépést Ezdrás és Nehemiás megjelenése és újjáépítési munkája. Nehemiás királyi tisztviselő volt I. Artaxerxész király (465-423) udvarában Mikor azonban hírül vette, hogy hazatért honfitársai milyen nehéz sorsban élnek, nem tudott nyugodtan maradni, hanem engedélyt kért a királytól, hogy hazautazhassék. A bibliai számadatnak megfelelően 445-ben indulhatott haza A perzsa királytól helytartói címet is kapott, ami által megfelelő tekintéllyel foghatott hozzá a külső és belső építés munkájához. Először Jeruzsálem biztonsága érdekében hozzáfogott a város falainak a felépítéséhez. Nehéz munka volt, mert rosszindulatú ellenségeik állandóan zaklatták őket. Maga Nehemiás mondja, a róla elnevezett könyv forrásául szolgáló emlékiratában, hogy egyik

kezükben fegyvert, másikban a vakolókanalat tartva kellett dolgozniuk. Főellenség gyanánt a Biblia a szamariai helytartót, 20 Szanballatot említi, továbbá az ammóni Tóbiást és az arab (idumeus) Gesémet (Neh 6,1). Nehemiás kitartó munkája és ösztönzése eredményeként helyre is állították a városfalakat még abban az évben. Szükség volt a belső építés munkájára is. Egy-egy olyan fejezet, mint Neh 13, bemutat néhány jellegzetes problémát a fogság utáni gyülekezet életéből. Nehemiás elrendelte az ünnepek szigorú megtartását, a templom és a léviták ellátására szükséges adományoknak a begyűjtését. Egy más alkalommal a felebaráti szeretet kötelességére apellál Nehemiás az uzsorásokkal szemben, akik még rabszolgának is eladják az eladósodott embert. (Neh 5) Egyik legfőbb problémának látszott az idegenekkel való összeházasodás (Neh 13,23 kk.) A visszaélésekkel szemben folytatott küzdelemben aztán a Biblia

szerint nagy segítségére volt Nehemiásnak az ároni nemzetségből származó Ezdrás pap. Ezdrás a róla elnevezett könyv adatai szerint (7,7) Artaxerxész uralkodása hetedik évében tért haza Babilonból, főként azzal a feladattal, hogy gondoskodjék a kultusz szabályozásáról, továbbá a közigazgatás és az ítélkezés rendjéről „az Isten törvénye szerint”. Más adatokból ismerve a perzsa kormányzás szokásait, úgy tekinthetjük ezt a rendelkezést, mint a Júda-beliek belső önkormányzatára adott felhatalmazást a perzsa udvarnál bemutatott és jóváhagyott törvénykönyv alapján. Ez a törvénykönyv nem volt más, mint a Pentateuchus, a Papi irat kiegészítésében Nagy terjedelmét mutatja az, hogy otthon a léviták napokon át olvasták a nép vezetői előtt, azon a nagy összejövetelen, amelyen a zsidóság is elkötelezte magát e törvénykönyv megtartására. (Olv Neh 8-9) Ezzel rendezte a zsidóság helyzetét: mostantól

izraelita mindaz, aki a jeruzsálemi kultuszközösséghez tartozik (bárhol éljen is) és aláveti magát a törvény rendelkezéseinek. A kritika bizonyos ellentmondásokat lát Ezdrás és Nehemiás együttes szerepeltetésében. Ma sokan azon a véleményen vannak, hogy Ezdrás később tért haza Babilonból, mint Nehemiás, és pedig vagy II. Artaxerxész (404-358) hetedik évében, vagy a bibliai évszám figyelmen kívül hagyásával, I. Artaxerxész uralkodásának a vége felé, 437 körül Elégséges történeti dokumentáció híján a kérdés még nyitottnak tartható. A legnagyobb merevséget Ezdrás és Nehemiás a vegyes házasságok kérdésében mutatták s követelték azt, hogy a zsidó férfiak váljanak el idegen származású feleségüktől, különben kiközösítik őket a gyülekezetből. Ez volt azonban a legfájóbb követelés, ahol sok esetben valóban törésre került a dolog. Még a jeruzsálemi főpap egyik unokája is szamaritánus nőt vett el

feleségül, magának Szanballat helytartónak, a nagy ellenségnek a leányát (Neh 13 : 28). Voltak, akik nem voltak hajlandók a válásra s inkább külön szakadtak a gyülekezettől. Ez az elkülönülés vezetett végül is a szamaritánus felekezet alakulásához s egy külön templom építéséhez a Garizim hegyén. Szent könyvül azonban megtartották a Pentateuchust ők is, amivel hangsúlyozni akarták, hogy a mózesi törvény követői, az atyák örökségének a megtartói. - A garizimhegyi templom a Makkabeusok korában elpusztult, de még Jézus idejében is változatlanul fennállt a kérdés, hogy hol lehet igazán imádni az Istent: a Garizim hegyén, vagy Jeruzsálemben? (Jn 4 : 20.) Trito-Izajás. Izajás könyvének harmadik része (56-66 fejezetek) a fogság után élő ismeretlen nevű prófétá(k)tól származik, akik az izajási iskola hagyományait folytatják, de korántsem olyan erővel és eredetiséggel, mint Izajás vagy Deutero-Izajás. A rész fő

témái: a próféta vigasztalja a hazatérés után csalódott népet: a jelen próbatételei az eljövendő üdvösség szülési fájdalmai. Isten az idők végén helyreállítja Izraelt és a megdicsőült Sionra vezeti a pogány népeket is Hiányzik azonban a személyes messianizmus: a próféta nem egyetlen Isten által küldött szabadítót vár, a végidőben Isten közvetlenül uralkodik népén (teokrácia). Bizonytalan a pogányok szerepének megítélésében. Az egyik oldalon megtérésüket úgy mutatja be, mint akik a Sionra hozzák kincseiket, Izraelt szolgálják, s bizonyos ellenszenv is érezhető irántuk, a másik oldalon szemlélete egyetemes: Isten nekik is megmutatja dicsőségét, belőlük is választ papokat és levitákat. Malakiás. A próféta személyét nem ismerjük, a neve sem valódi (jelentése: Küldöttem) Az V század első felében működött, még Ezdrás és Nehemiás reformjai előtt. Stílusa eltávolodik a klasszikus prófétaságétól:

tanítását vitabeszédekben közli, ami a későbbi írástudókra jellemző. Gondolatainak hátterében az V század első felének csalódottsága és vallási közönye áll. Felemeli szavát a szolgálatukat elhanyagoló papok ellen, a pogányokkal kötött házasságok miatt, azok ellen, akik kételkednek Jahve igazságában: bátran teszik gonoszságaikat, mert Jahve úgysem kéri számon rajtuk. Szól a templomnak járó tized visszatartása miatt. Hirdeti, hogy Isten megtartja szavát, az Úr napja biztosan elérkezik, az igazaknak üdvösséget, a bűnösöknek büntetést hoz. Nyitott kérdés, mikor jön el e nagy nap: Isten elküldi majd előtte követét (ezt egy későbbi függelék Illés prófétával azonosítja), Izraelnek addig is készen kell állnia a számadásra. IV. SZÁZAD, A JUDAIZMUS KEZDETE A perzsa kornak, az említett eseményeken kívül, nem sok emléke van a Bibliában. A zsidóságnak bele kellett törődnie a gondolatba, hogy egyelőre önálló

állami életet nem élhetnek. Ehelyett egy lehetőleg törvény-hű, a kultuszi életet szorgalmasan gyakorló közösségként igyekeztek fennmaradni. A politikai irányítás a perzsák által kinevezett helytartó kezében volt, a közösség belső életét a jeruzsálemi főpap vezette. Az Ezdrás utáni korszakot a zsidóság sajátos helyzete és az ekkor kibontakozó gondolatvilág miatt judaizmusnak nevezzük. Ezzel különböztetjük meg a korábbi korok izraelita társadalmától és vallásosságától. A közösséget összetartó erő egyfelől a jeruzsálemi templom: ide zarándokolnak a nagy ünnepekre, még egészen távoli vidékekről is. De az évi egy-két alkalom nem elegendő a vallásos élet fenntartására Ezért az igazi megtartó erő a Törvény lesz: egyrészt a fogság megtanította Izraelt arra, hogy Isten parancsainak megtartása létkérdés, másrészt a Törvény lett a pogányoktól megkülönböztető jel: a szórványban is csak az tudott zsidó

maradni, aki hűségesen megtartotta. Különösen a szombat, a körülmetélkedés és a rituális tisztaság előírásai voltak jelentősek. A Törvény szerepének megnövekedése fokozatosan a prófétizmus elhalásához vezetett (de mindig élt a várakozás, hogy az idők végén Isten feltámasztja a próféciát): már nem Isten e rendkívüli küldötteinél keresték Isten akaratát, hanem a Törvény tanulmányozásából. Magyarázatát az írástudók végezték: ők lettek a fogság utáni Izrael szellemi vezetői Kialakul a zsinagóga: ez lett a nyilvános istentisztelet helye. Áldozatot bemutatni csak a jeruzsálemi templomban lehetett, de ide csak ritkán jutottak el. Viszont minden szombaton összegyűltek a zsinagógákban, ahol igeliturgiát végeztek 21 A vallásos zsidó számára a Tóra nem teher, hanem öröm, életre vezető világosság. Büszkék voltak rá: más népeknek nincsen oly bölcs és üdvösséges vezetője, mint nekik. A Törvény Izrael

eszményi képét tükrözte: ilyennek kell lennie a Jahve akarata szerinti közösségnek. Ez a zsidóságnak mély erkölcsi tudatot adott: a becsület, a tisztaság, az Isten és a felebarát iránti szeretet, a családi élet, a megbocsátás, az engedelmes, bűnbánó lélek voltak a legfőbb értékek. De a vallásosság lényege mégsem egy belső érzület, fogékonyság kialakítása, hanem a törvény megtartása. Ez bizonyos torzulásokhoz vezetett, amelyeket jól láthatunk Jézusnak a farizeusokkal és írástudókkal folytatott vitáiban. A Törvény mellett más gondolatok meggyöngültek vagy elsikkadtak: a szövetség egykor Isten és a nép összetartozását jelentette; most a hangsúly a törvényadásra került: Isten a szövetségkötéskor örökre megszabta Izrael életének rendjét. Egykor mélyen átélték Isten ingyenes, szeretetből adott kegyelmét, most úgy érzik: aki teljesíti a Törvény parancsait, az érdemessé válik Isten ígéreteire, sőt,

szinte jár is neki. Pál apostol majd hevesen cáfolni fogja, hogy tetteink által igazzá válhatunk Isten előtt A zsidóságot körülvevő világ megváltozása is sok újdonságot hoz Izrael gondolkodásába. A nagy birodalmak elszíntelenítik a kis népeket, a kultúrák iránti perzsa tolerancia elősegítette azok közeledését. A birodalomban lassan egyeduralkodóvá válik az arám nyelv. A nemzeti lét kérdéseiről a figyelem a szűkebb közösség, a család és az egyén problémáira terelődik. Ez vezet a bölcsességi irodalom felvirágzásához Az egész ókori kelet kedvelt műfaja ez A görög bölcsesség fogalmi jellegű, rendszert építő módszerétől eltérően(amelynek célja a lét végső kérdéseinek magyarázata) a keleti bölcsesség inkább tapasztalati tudás, életbölcsesség, amely az élet apróbb-nagyobb jelenségeinek megfigyelésén és összehasonlításán alapul. Témáiból (család, munka, barátság, vagyon, stb) következően

világias jellegű Középpontjában az egyén boldogsága áll, célja a helyes, sikeres élet titkainak feltárása. Formájukat tekintve a bölcsességi művek főként képekben gazdag, rövid, velős mondásokból, hasonlatokból, intelmekből épül fel. De közel állnak a bölcsességi művekhez a tanító költemények, elbeszélések is. A bölcsesség megbecsülése nem újkeletű Izraelben: már a királyság kezdetén is jelentős gyűjtőmunka és áthagyományozás folyt a királyi udvarban, főleg Salamon idejében. Ezért a bibliai hagyományban Salamon úgy szerepel, mint bölcs uralkodó, s a későbbi korokban is a szerzők szívesen kapcsolták műveiket az ő nevéhez. Később is főleg a királyi udvarban művelték a bölcsességi kultúrát, hivatásos, képzett „bölcsek”, írástudó hivatalnokok körében. Az ő látszólag okos, diplomatikus tanácsaik azonban a pusztulás felé sodorták Izraelt, s a vezető köröket eltávolították a Jahvéba

vetett feltétlen bizalomtól. Ezért a próféták általában gyanakvással és éles kritikával illették működésüket A fogság után azonban a Törvény megtartása, a személyes elkötelezettség és felelősség gondolata az egyént arra ösztönözte, hogy keresse a helyes, igaz élet útját. Ez a bölcsességi gondolkodás újbóli felvirágzásához vezetett Az életbölcsesség mindig is korok és nemzetek felett álló tapasztalat volt. Az egyes népek szívesen tanultak e téren egymástól. A Bibliában is megjelennek Arábia, Edóm, Egyiptom, Babilon bölcsei, kedvelt mondásai A héber bölcsesség sokat merít ezekből, világias jellege is hat rá, mégis mindig megőrizte szoros kapcsolatát a Jahve hittel. Egyedül Isten igazán bölcs, ő minden bölcsesség forrása. Az ember rácsodálkozik erre a teremtés műveiben, kutatja, de teljes mértékben sosem fogja fel. Az Istennel élő kapcsolatban levő ember gazdagon meríthet e forrásból Sokat hangoztatja

a zsidó bölcsességi irodalom, hogy minden bölcsesség kezdete az Úr félelme, vagyis a jámborság, az őszinte, igaz vallásosság. A Bibliában a bölcsességi irodalomhoz soroljuk a Példabeszédek, Jób, Prédikátor, Sirák fia és Bölcsesség könyveit. Közülük a Példabeszédek könyve a legősibb, kilenc részből álló gyűjtemény. Egyes rétegei Salamon korára mennek vissza, másokat Hiszkija idejében gyűjtötték. Megint mások zömmel idegen eredetűek A könyv témái átfogják az egész életet: az uralkodás és az igazságszolgáltatás kérdései éppúgy megjelennek benne, mint a földművesé; a társadalmi együttélés, a szegények ügye együtt szerepel a családi élet boldogságával és az erényes élettel. A számtalan területet azonban összeköti, hogy a bölcs ember minden kérdésben Isten akaratát követi, amelyet parancsaiban nyilvánított ki. A belé vetett bizalom nélkül nincsen bölcsesség, mert az ember tudása korlátozott,

jó, ha alázatosan ráhagyatkozik Isten vezetésére. A IV. században, az utolsó próféták egyikeként működött Joel Könyvében nincs utalás sem személyére, sem korára Ez utóbbira témáiból következtethetünk. Az első két fejezetben egy pusztító sáskajárás és nagy szárazság leírását találjuk Ezek Jahve napjának előjelei. A 3-4 fejezetek a végidőről szólnak Isten kiárasztja lelkét a népre, Jósafát völgyében összegyűjti és megítéli a pogányokat, Júdának és Jeruzsálemnek pedig üdvösséget hoz. Fontos tanúja e könyv annak, milyen élénken élt a fogság utáni gyülekezetben a végidővárás, amely nemcsak a történelem átalakulását hozza magával, de a Lélek kiárasztása által benső megújulást is eredményez. Zakariás könyvének második része (9-14. fejezetek) nem az 520 körül működő, hanem a IV század végén élő ismeretlen prófétáktól származik. Deutero- és Trito-Zakariásnak nevezzük őket A

közösség kívül elnyomástól, belül a rossz vezetőktől szenved. A próféták hirdetik, hogy Isten hamarosan felállítja egyetemes királyságát Maga fog harcolni népéért, összegyűjti a szétszórt Izraelt. Olyan Messiást küld, aki szegény, alázatos és igaz pásztora lesz népének Egy gonosz pásztor megöli, de halála bűnbánatra és megtérésre indítja népét. A könyv látomásszerű képei közel állnak a később felvirágzó apokaliptikához. Izrael történetének újraértékelése a IV. században készült Krónikák könyve Ugyanebben a szellemben írták meg Ezdrás és Nehemiás könyvét is, ezért e három művet együttesen a Krónikás Történeti Műnek nevezzük. A Krón nem eredeti alkotás: saját forrásokat is felhasznál ugyan, de anyagát nagyrészt a korábbi bibliai könyvekből meríti. Szempontja azonban más: a fogság utáni zsidó közösségnek magyarázza Izrael történetét. Középpontjában a Dáviddal kötött

szövetség áll. Ezért a Dávid házától elszakadt északi ország történetét egyszerűen kihagyja Különleges helyet kap a műben a jeruzsálemi templom, a papság, a kultusz. A jeruzsálemi kultusz a krónikás szemében Izrael teokratikus rendjének fő kifejezője. Izrael ugyanis nem politikai közösség, hanem teokrácia: valódi királya Jahve, aki Dávidot rendelte földi képviselőjének. Megjelenik a könyvben a fogság utáni teológia egyik alapelve: az igazak jutalomban, a bűnösök büntetésben részesülnek. Ahol büntetést lát, keresi az okot: miért lett leprás Uzija király? Mert illetéktelenül gyakorolta a papi jogokat. Vagy: miért 22 esett el Jósiás a megiddói csatában? Mert Isten akarata ellenére harcba szállt Nékó fáraóval. S ahol jutalmat lát, szintén keresi okát: hogy uralkodhatott az istentelen Manassze király oly sokáig? Mert Isten türelmes volt hozzá, tudta, hogy élete végén majd megtér. A mechanikus megfizetés e

gondolata a teológiának abból az alaptételéből származik, amely szerint mindent Isten kormányoz, örök, igazságos terve alapján. Isten igazságossága feltétlenül érvényesül, s ezt az ember is tapasztalja De honnan van akkor a rossz? Régen úgy gondolták: jó és rossz egyaránt Istentől jön. Most vagy próbatételnek tartották (119 zsoltár, Judit könyve) vagy Isten büntetésének látták az ember vétkei miatt (pld. a fent említett Krónikák könyve) Vannak azonban, akik úgy látják, e magyarázatok elégtelenek. Miként lehet megmagyarázni az igaz ember szenvedését? Ez a témája az Ószövetség egyik kiemelkedő alkotásának, Jób könyvének. A válasz keresését egy prózában megírt kerettörténet veszi körül. Eszerint Jób igaz ember, akit Isten engedelmével próbára tesz a sátán (alakja korábban is jelen volt a zsidó gondolkodásban, de csak a fogság után került előtérbe, mint a kísértés magyarázata). Jób mindenét

elveszíti: vagyonát, gyermekeit, egészségét, de Istenhez hű marad. Szenvedéseire a magyarázatot előbb három barátjával folytatott vitában keresi. A barátok a mechanikus megfizetéstant képviselik: Jób bizonyára bűnös, ezért érik a csapások. E gondolatokat Jób szenvedélyesen cáfolja Ezután újabb személy, Elihu lép elő, aki szerint Isten a szenvedéssel az embert nevelni akarja. Végül maga Isten jelenik meg, s megmutatja Jóbnak a teremtésben megmutatkozó bölcsességét és mindenhatóságát. Az ember nem tudja felfogni, átlátni Isten bölcsességét, de a megpróbáltatások között is rá kell hagyatkoznia. A kerettörténet vége Jób megjutalmazását mondja el: visszanyeri vagyonát, egészségét, újra gyermekei születnek. A könyv a szenvedés kérdésének egyik legmélyebb elemzése: megmutatja a leegyszerűsítő megoldások tarthatatlanságát. Egyenes választ nem tud adni a kérdésre, de megóvja az embert a kétségbeeséstől, s

megőrzi hitét és Istennek való közösségét. A jó és a rossz, az emberi élet mérlegét akarja megvonni a Prédikátor könyve is. A szerzőt Salamonnal szokták azonosítani, de nyilvánvalóan egészen más társadalmi helyzetű, más korban élő szerző műve. A könyvet a Sátoros ünnepen szokták felolvasni. Az egész mű az élet értelmét, a valódi, örök értékeket keresi, de úgy látja: „minden hiábavalóság”, mert minden elmúlik, jó is, rossz is. Szembefordul a hagyományos bölcsességi tanítással: nincs feltétlen kapcsolat az erények és a jólét, a bűnök és a szenvedés között. Mindenki egyformán meghal, a balga és a bölcs is A világ tele van kapzsisággal, jogtalansággal és elnyomással, a bölcsek fáradozása hiábavalóság és szélkergetés. A Prédikátor életérzése ezért keserű, pesszimista De kételyei ellenére megmarad bizalma Jahvéban: tapasztalja gondviselését, bár felfogni nem tudja rendeléseit, de elfogadja

őket. S mivel Isten kezében tartja a világ sorsát, s mindent megítél, mégis van értéke az erkölcsös életnek, s oktalan dolog a bűn. A Prédikátor könyve minden keserűsége ellenére is ezzel válik a hit tanúságtevőjévé: nem a hasznossága, hanem egyedül az Isten iránti szeretet és bizalom miatt kell megtartanunk parancsait. A judaizmus egy másik nagy vitatémájához szól hozzá Jónás könyve: milyen legyen a zsidóság viszonya a pogány világhoz. Deutero-Izajásnál láttuk, hogy Izrael kiválasztását missziós feladatként értelmezte: meg kell ismertetnie Jahve nevét a pogány népek előtt. A monoteizmus gyakorlati következménye, hogy Jahve a pogányoknak is Istene, az ő sorsuk is tőle függ. Ez sokakat nyitottá tett a pogány világ felé A fogság után azonban e nyitottság nem a pogányok megtéréséhez, hanem a zsidók vallási közönyéhez vezetett. Ezért mint azt fentebb láttuk Aggeustól kezdve a fogság utáni próféták az

elkülönülést szorgalmazták: Izrael csak úgy maradhat fenn, ha tiszta marad a pogány világ szennyétől, egyértelműen elhatárolódik tőle. A zsidóknak össze kell tartaniuk, büszkének kell lenniük választott voltukra Nem szabad a pogányokkal érintkezniük, főleg nem összeházasodni velük. Ezdrás reformja után elvileg megnyílt a pogányok csatlakozásának útja (feltétele, hogy ők is alávessék magukat a törvénynek). Ha voltak is olyanok, akik felelősséget éreztek a pogányok sorsa iránt, s igyekeztek megtéríteni őket (a közösséghez csatlakozókat prozelitáknak nevezzük), ez egyáltalán nem volt általános. Sőt, sokan nagyon is szűkkeblűek voltak irántuk, mint a könyvben szereplő Jónás próféta is, aki gyáván megfutamodik küldetése elől (míg a pogány hajósok istenfélőknek bizonyulnak), s aki duzzog, amiért Isten nem pusztítja el a bűnbánatot tartó Ninivét, jobban sajnálja az árnyékot adó növény kiszáradását,

mint a pogány város pusztulását. Látható, hogy Jónás könyve nem valóságos prófétai mű, a főszereplő a történelemből kölcsönvett fiktív alak, a történet elképzelt, s egyetlen célja, hogy finoman kigúnyolja a kicsinyességet, a rátarti nacionalizmust. Egészen más a témája a Biblia egyik nagy talányának, az Énekek énekének. Nem más ez, mint 30 szerelmi énekből álló gyűjtemény, amelyben Isten nevét meg sem említik. Hogy került hát be a Bibliába? Sokan allegorikusan értik, vagyis nem a férfi és a nő közötti szerelemre, hanem Isten és a népe közötti viszonyra alkalmazzák. Mások viszont úgy vélik, az emberi szerelem, a házasság Isten teremtő akaratából származik, s az ő áldása kíséri, ezért a könyv természetes magyarázata a helyes: a szerelem és a házasság is Isten akarata alá van rendelve, szépsége őt dicséri. III. SZÁZAD: A HELLENIZMUS KEZDETEI Kerek kétszáz évig maradt fenn a perzsa birodalom. Végig

megnehezítették életét a belső lázadások és a görögökkel folytatott hosszú küzdelem. Végül a makedón Nagy Sándor az Ázsiában élő görögök felszabadítása ürügyén 333-ban Isszosznál döntő vereséget mért a perzsákra, s az egész birodalom szétesett. Nagy Sándor két éven belül komolyabb akadály nélkül elfoglalta az egész Közel-Keletet, Egyiptomot is beleértve, majd 327-ben hadjáratot vezetett az Induson túl. Az így létrejött világméretű birodalmat nem sokáig vezethette: 323-ban 33 évesen meghalt. Halála után hadvezérei némi küzdelem után birodalmát felosztották. Mezopotámiát és Szíriát Szeleukosz, Egyiptomot Ptolemaiosz szerezte meg A kettő között fekvő Palesztináért és Föníciáért vetélkedtek egymással. Előbb 301-től a ptolemaioszok, majd 198-tól a szeleukidák uralták e területet. 23 A világban végbement nagy változások a zsidó közösség sorsát lényegében nem érintették. A görögök

éppen olyan politikát folytattak a leigázott népekkel szemben, mint a perzsák. Júdának gyakorlatilag mindegy volt, ki küldi a helytartót és hova viszik el az adót. Annál jelentősebb volt a görögség szellemi befolyása a Közel-Kelet népeire. Nagy Sándort pánhellén eszmények fűtötték, a görög kultúra misszionáriusa volt. A túlnépesedett Hellászból tömegesen vándoroltak kereskedők, tanítók, kalandorok a meghódított területekre, jelentős görög kolóniák jöttek létre, amelyek környezetükben terjesztették a görög embereszményt és életfelfogást. Ez alól az atyák hagyományait tisztelő Júda sem vonhatta ki magát Különösen a II. század elején erősödött fel a hellén kultúra és a judaizmus közötti feszültség A szeleukida uralkodók sorozatos vereségeket szenvednek Rómától és Egyiptomtól. A hadakozáshoz szükséges pénzt templomok kifosztásával próbálják előteremteni. Júdában annak adják a főpapi

hivatalt, aki a legtöbbet ígéri érte A vesztegetések díjait a főpapok csak a templom kincseinek ellopásával tudják kifizetni. IV Antiokhosz Epifánész (175-163) a recsegő-ropogó birodalom egységének fenntartását a hellén szellem elterjesztésével akarja megteremteni. Erőlteti a görög istenek tiszteletét (akiket azonosítanak a helyi istenségekkel), s önmagát Zeusz látható megnyilvánulásaként (= epifánész) akarja elismertetni. Júdában gümnaszionokat építtet, terjeszti a görög sportok és öltözködés divatját. Fiatal papok a versenyek kedvéért elhagyják szolgálatukat, szégyenlik körülmetéltségüket. Ezen a hagyománytisztelők felháborodnak: nemcsak az illetlenség miatt, hanem mert hitehagyásnak tekintik: a görög sporthoz hozzátartozott a védnök isten elismerése. Júdában lázonganak Antiokhosz hellenizáló politikája ellen, ezért 168-ban büntető csapatokat küld Jeruzsálem ellen. A falakat lerombolták, raboltak,

foglyokat szedtek. A templomban bevezették Zeusz kultuszát (Jahvéval azonosítva) Az ellenállás miatt a zsidó vallást betiltották. Halállal büntették a körülmetélést, megtiltották a szombat és az ünnepek megtartását, disznóhús evésére és a pogány áldozatokon való részvételre kényszerítették a zsidókat. A hellenizálódott zsidók nem is tiltakoztak e rendeletek ellen, de a haszid-ok (= kegyesek, a későbbi farizeusok és esszénusok elődei) akár a vértanúság árán is ellenálltak. A király nem értette, miért: az egész zsidó vallás (szigorú ragaszkodás a törvényekhez, képtisztelet nélküli monoteizmus) felfoghatatlan volt a számára. Hamarosan felkelés tört ki: egy vidéki városkában Matatiás pap leüti a királyi küldöttet és öt fiával meg a haszidokkal a hegyekbe vonul. 166-ban Matatiás meghal és Júdás nevű fia veszi át a harcok vezetését, aki a makkabeus (= kalapács) melléknevet kapja. Sorozatban legyőzi az

Antiokhosz által küldött csapatokat, s 164-ben bevonul Jeruzsálembe Megtisztítják a pogány kultuszi tárgyaktól a templomot és 164 decemberében újraszentelik. Erre emlékezik a zsidóság a Hanukká ünnepén Az egymást követő Makkabeus testvérek még sokáig folytatják harcukat, s ennek eredményeként a II század második felére Júda gyakorlatilag függetlenné válik. E kérész életű függetlenség története már az újszövetségi kor előtörténete. A II. század elején, 190 körül készül Jézus Sirák fia (héberesen: Ben Szira) könyve Értékes, realista bölcsességi alkotás, amelynek éppen az a célja, hogy a hellén kultúráért lelkesedő nemzedéknek megmutassa, az igazi bölcsesség a törvényben található, a hagyományos vallásosság mindenben felülmúlja a görögök bölcsességét. A könyv nem tervszerűen felépített alkotás, hanem mondások laza halmaza. Az első 23 fejezetben az egyéni élettel, főleg a házassággal és a

családdal foglalkozik, míg a 24-50. fejezetekben a társadalmi élet és Izrael múltjának nagy alakjai állnak előtérben A szerző tekintélyes ember, aki nagy tisztelettel van Izrael vallási intézményei és vezetői iránt. Mindenben a hagyományos zsidó felfogást követi, és csak evilági távlatokban gondolkodik: sem a végidő várása, sem a messiási eszme, sem a halál utáni élet nem szerepelnek benne. Optimizmussal tekint a világra, mert meglátja benne Isten bölcsességét, igazságos és egyben irgalmas szeretetét, a teremtés szépségét, ugyanakkor beletörődik az elkerülhetetlen elmúlásba. Az embert egyszerre látja Isten képmásának, szabad és felelős lénynek, aki hatalmat kapott a teremtés felett, ugyanakkor gyarlónak, akinek élete gyorsan elszáll, s a halálban csak por és hamu lesz. A szerző ahhoz a konzervatív irányzathoz tartozott, amelyből később a szadduceusok pártja keletkezett. Sirák fia felfogásától messze eltér

Dániel könyve, amely vészterhes időben, Antiokhosz Epifánész vallásüldözésének éveiben keletkezett (166 körül). Története a babiloni fogság idején játszódik, de ezt a kort a szerző rosszul ismeri, az eseményeket, személyeket összekeveri. Annál pontosabbak ismeretei a hellenista korról, amelyet egy jövőről szóló látomásban tár elénk. A könyv két nagy részből épül fel: az 1-6 fejezetek harmadik személyű elbeszélést tartalmaznak Dánielről és társairól, akik a babiloni, majd a méd királyi udvarban a halálos fenyegetések ellenére is hűek maradnak Isten törvényeihez, s ezért Isten igazolja őket az uralkodók előtt. A második részt (7-12) Dániel első személyben elbeszélt látomásai alkotják. Ezekben az istentelen birodalmak bukása és Isten végidőbeli uralma jelenik meg, amikor minden hatalmat az Ősöreg elé érkező Emberfiának adnak át, s az igazak az örök életre, a gonoszok örök gyalázatra feltámadnak. E

második rész műfaja az ekkortájt virágzásnak induló apokaliptika, amely a történelem végével, a világ és az emberiség örök sorsával foglalkozik. Ez is a jövendőről szól tehát, mint a prófécia, de más összefüggésben Már nem a nemzet sorsa a kérdés, hanem az egész kozmoszé. A jövő itt már nem az egyén vagy a nép (jó vagy rossz) választásától függ, az ember nem szólhat bele a végidő eljövetelébe vagy eseményeibe, csak arról dönthet, hűséges marad-e Istenhez vagy sem, személyes sorsa aszerint alakul. És nem is a belátható, közeli eseményekről van szó benne, hanem az ismeretlen jövőről, amely meghaladja e világ kereteit. Az apokaliptika ugyanis a jelen világot mindenestül rossznak látja, amelyet istentelen hatalmak tartanak a kezükben. Az emberi erőfeszítés itt már nem segít, egyedül Isten csodálatos beavatkozására lehet várni. A végidőt kozmikus katasztrófa és rettenetes küzdelem előzi meg. Minderről a

szerző titokzatos értelmű látomásokból értesül. Az apokaliptikus (= feltáró) művek általában úgy állítják be, hogy a múlt valamelyik nagy alakja (jelen esetben Dániel, másutt Hénok, Mózes, Báruk, a pátriárkák vagy mások) előre látta a számára még érthetetlen, jelképekben megjelenő eseményeket. Ezeket leírta, s a jelenkor most felfedezi, hogy az előjelek mind megvalósultak, a vég közel van. 24 Nyilvánvaló, hogy Dániel könyve a vallásüldözés hatása alatt keletkezett, amikor sokan vértanúk lettek hitükért. Az elbeszélés példát ad a hithűségre: Isten megmenti a benne bízókat. A látomások bátorítást jelentenek: Isten most már nem sokáig engedi a gonoszság uralmát, hamarosan véget ér a szorongatás és elérkezik az Isten országa. Ez az első bibliai könyv, amelyben világosan megjelenik a feltámadás tanítása. A régebbi korok szerint a megholt ember a Seolba, egyfajta árnyéklétbe jut: lelke meg nem

semmisül, de Istentől és az emberektől távol, örök homályba és tehetetlenségbe kerül. A vallásüldözés korában azonban e hagyományos tanítás súlyos összeütközésbe került az Isten igazságosságáról szóló alaptétellel: a hitüket elhagyók jól éltek, magas hivatalokhoz jutottak, a hitükhöz hűségesek borzalmas halált szenvedtek. Az ellentmondást máshogyan nem lehetett feloldani, mint azzal a tanítással, hogy az idők végén a halottak feltámadnak és akkor nyerik el örök jutalmukat vagy büntetésüket. A vallásüldözés idejéről és a felszabadító küzdelmekről szól a Makkabeusok két könyve is. A 2 könyv nem az első folytatása, attól teljesen független mű, amely párhuzamosan mondja el az eseményeket, de más szempontból és másként értékelve azokat. Az első könyv Kr. e 100 körül keletkezett, negyven év történetét beszéli el, IV Antiokhosz Epifánész trónralépésétől (175) egészen az utolsó Makkabeus

testvér, Simon haláláig (135). A szerző gazdagon merít a rendelkezésére álló forrásokból, szemléletében pedig a bibliai történeti műveket követi. Műve középpontjában a Makkabeusok állnak, akiket úgy mutat be, mint a bírák korának legendás hőseit. Történetírása vallásos: azt akarja megmutatni, hogy Jahve vezette népe harcát, ő állította a seregek élére a Makkabeusokat, akik mély vallásosságról és törvénytiszteletről tesznek tanúságot. Ez a követendő példa minden zsidó számára. A Törvényért való buzgalom jutalma azonban e könyvben teljesen evilági: a végidővárás, a messianizmus és a halál utáni élet nem szerepelnek benne. Isten gondviselése természetes a számára, de ez csodás jelenségek nélkül jut érvényre. Nem így a Makkabeusok 2. könyve, amely ugyanebben a korban keletkezett, görög nyelven Tizenöt év eseményeit foglalja össze (175-160), nem történetírói, hanem épületes szándékkal, patetikus

hangnemben. Középpontjában nem a hadvezérek, hanem a hit hősi lelkületű vértanúi állnak. Csodás jelenségekben mutatja meg Isten segítségét a harcokban A küzdelem itt nem evilági értékekért, hanem Isten országáért folyik. A templom sorsa összefonódik a nép sorsával: ha a nép vétkezik, a kultuszhelyet is gyalázat éri, ha bűnbánatot tartanak, a templom dicsősége is helyreáll. Isten teremtő ereje képes arra, hogy a megholtaknak új életet adjon, s ez a feltámadásban be is következik. Ezért helyes dolog a halottakért imádkozni Csaknem ezer év imaköltészetét fogja át a Zsoltárok könyve. 150 zsoltárt tartalmaz Különböző korokban készült gyűjtemények fokozatos összefűzéséből keletkezett. A zsoltár ritmikus verseléssel megírt, s általában hangszeres kísérettel előadott imakölteményt jelent. Főként a kultuszban használták őket (királyzsoltárok, zarándok zsoltárok, közösségi dicséretek, kollektív

panaszzsoltárok), de több zsoltár témája egyéni élethelyzetre s ezért egyéni használatra utal (pl. betegség, üldöztetés, bűnbánat, barátok hűtlensége, stb) A zsoltárok két alapformája a panasz és a dicséret. Az ember önkéntelenül is reagál a vele történt eseményekre, a szenvedésben és az örömben egyaránt felkiált. Az imádságnak is ez a kezdete, a legősibb formája: a hívő ember bizalommal Istenhez fordul, hozzá kiált fel nyomorúságában vagy boldogságában. A panasz éppen a hit által nem puszta panaszkodás: az imában mindig benne van az Isten jóságába vetett bizalom, aki változtatni tud a sanyarú helyzeten. Ha az eseményeket egy bizonyos távolságból szemléljük, immár tudatosan is fel tudjuk mérni helyzetünket: a panasz kéréssé alakul (meg tudom mondani, mire lenne szükségem), a dicséret hálaadássá (körül tudok tekinteni, mi mindenért illeti Istent dicséret, képes vagyok köszönetemet tudatosan

megfogalmazni). A zsoltárok egyfelől megőrzik a spontán felkiáltások közvetlenségét, érzelmi erejét, másfelől összefűzik és megszerkesztik azokat. Így azonos gondolatritmus jellemzi őket: a panaszzsoltárban az Istenhez szóló kiáltás, a belé vetett bizalom kifejezése után az imádkozó elbeszéli helyzetét s emlékezteti Istent irgalmára, végül előre dicsőíti Istent szabadításáért. A dicsőítő zsoltárok kezdetén általában felhívják a közösséget a dicséretre, majd felsorolják a dicséret indokait, végül ismét dicséretre felhívás hangzik el. Vannak a zsoltárok között a fogság utáni időben keletkezett hosszabb imádságok is, amelyek már inkább elmélkedések, tanító vagy bölcsességi jellegű művek. Ezekben az imádkozó nem a konkrét örömét vagy gondját, hanem az isteni igazságosságba, gondviselésbe, a Törvényt megtartó helyes életbe vetett meggyőződését beszéli el. Valamennyi zsoltárban közös az

Isten hatalmába és az emberek iránti irgalmába vetett szilárd hit. Az imádkozó tudja, hogy Isten nem nézi tétlenül a sorsát, van értelme hozzá kiáltani, egyedül ő képes segíteni rajta. Hozzá siet tehát gondjaival, bűnei terhével, s őneki mondja el örömét is. Örömmel tölti el Istennek a teremtésben, a történelemben és a kultuszban megmutatkozó nagysága. Éppen e mély hit miatt maradt a kereszténységnek is legfőbb imádságos könyve a Zsoltárok könyve. Ha vannak is benne az evangélium szellemétől idegen részek (átokzsoltárok), többségüket mély bizalom, Isten előtti alázat és csodálatos érzelmi erő jellemzi. Ezért az Egyház hivatalos imádságos könyvének, a zsolozsmának a szívében is a zsoltárok állnak, s a szentmisében is kiemelkedő helye van a zsoltárok imádkozásának, éneklésének. Csak röviden emlékezünk meg az Ószövetség tanító célzatú novelláiról. Rut könyvét a zsidóság pünkösdkor szokta

olvasni, az aratás idején. Főszereplője, Rut moábita asszony, akinek meghal izraelita férje, ezért anyósával, Noémivel visszaköltöznek Betlehembe, Izrael földjére. Itt abból élnek, hogy aratás idején Rut összeszedi az elhullott kalászokat. Így ismerkedik meg Boásszal, aki Noémi családjának rokona, s aki később elveszi Rutot A kettejüktől született gyermek Obed, Dávid nagyapja. Az elbeszélés egyik célja Dávid származásának bemutatása, de jelentős motívum benne, miként vezeti Isten jobb sorsra a benne bízókat, legyenek bár idegen származásúak is. Eszter könyvét a zsidók Purim ünnepén olvassák fel. A keleti szórványban élő zsidók körében keletkezett, akik gyakran tapasztalták környezetük gyanakvását, nyílt ellenségeskedését, de akik szorgalmuk és tehetségük révén mégis magas hivatalokat is elnyertek. A könyv egy ilyen áskálódás és üldözés történetét beszéli el, amelyben Isten végül igazságot

szolgáltat választottainak. 25 Tóbiás könyve kedves történetet beszél el a Törvényhez való hűségről, az igaz vallásosság értékéről. A jámbor, istenfélő ember példáját állítja olvasói elé Tobit alakjában, aki szüntelenül gyakorolja a jócselekedeteket, az alamizsnálkodást, kegyelettel van a halottak iránt, tartózkodik a tiltott ételektől és buzgón imádkozik. Eredeti a könyv tanítása az angyalokról: Ráfáel a jó angyalok, Azmodeus a démonok példája. A jó angyalok az isteni gondviselés eszközei, aki vezeti, védelmezi és tanácsokkal látják el a rájuk bízottakat. Az angyalok szerepe a fogság utáni teológiában nőtt meg. Ebben a korban oly mértékben hangsúlyozták Isten szentségét, transzcendenciáját, megközelíthetetlenségét, hogy a bensőséges vallási érzés tiszteletteli távolságot érzett tőle. Felismerték hát az angyalok követi, közvetítői szerepét Isten és az ember között, mintegy áthidalva

kettejük távolságát. A palesztinai kánonba nem került bele Judit könyve, amely csak görög fordításában maradt ránk. A fantázia szülte történetben a világhódító Nebukadnezár Istennek járó imádatot követel magának. Amikor Júda ellen fordul, s a nép vezetői megijednek, fővezérét, Holofernészt egy bátor özvegyasszony, Judit (neve is jelképes, a jelentése: zsidó nő) csellel megöli. A könyv tanítása: a Jahvéba vetett hit erejével egy gyönge nő is képes legyőzni az istenellenes erőket. A Kr. e I században a hellenista zsidóság körében született a szintén deuterokanonikus Bölcsesség könyve, amely a hellén kultúra és a hagyományos zsidó hit sajátos ötvözete. A szerző Izrael tanítója, annak hitét fejezi ki a hellén filozófia szókincsével. Teológiai tanításában két ponton vezeti tovább a hagyományos szemléletet: ha kifejezetten nem is szól a feltámadásról, vallja az ember örök életét; másrészt a

bölcsesség megszemélyesítésével, a teremtésben és a világ fenntartásában betöltött szerepével utat nyitott az Újszövetség szentháromságtana felé. 26