Politika, Politológia | Nemzetközi szervezetek » Semetke Eszter - A nemzetközi valutaalap (IMF)

NYUGAT – MAGYARORSZÁGI EGYETEM KÖZGAZDASÁGTUDOMÁNYI KAR Irányító szervezetek a világgazdaságban Nemzetközi valutaalap (IMF) Készítette: Semetke Eszter II.kgh Az IMF az ENSZ szakosított szervezete. Az első világháborúig szabad devizaforgalom volt jellemző, vagyis a devizák, valuták korlátozások nélkül kerültek forgalomba. Az 1929-33-as világgazdasági válságot követően egyre több ország kezdett áttérni a kötött devizagazdálkodásra. Az országok együttműködése jellemzővé vált, így jött létre az első nemzetközi valutaegyezmény 1936-ban az USA, Anglia és Franciaország között Háromoldalú Monetáris Egyezmény néven. Ez az egyezmény olyan együttműködést jelentett, amely biztosította ezen országok valutái közötti értékszint stabilitását. Később Hollandia, Belgium és Svájc is csatlakozott ehhez a megállapodáshoz. A második világháború vége felé felmerült az igény a világháború utáni

kereskedelmi és pénzügyi kapcsolatok rendezésére, amelyről az 1944-es Bretton-Woods-i egyezmény keretében döntöttek. Ekkor a dollárt és az angol fontot kulcsvalutává tették, rögzítették az árfolyamokat, a hitelezés és a nemzetközi elszámolások megfelelő megvalósítása érdekében nemzetközi szervezeteket alakítottak ki, melyek célja volt, hogy a gazdasági kapcsolatok az egész világon szervezetten működjenek. E megállapodás keretében alakult meg a Nemzetközi Valutaalap (International Monetary Fund, IMF). A Valutaalap működésének szabályzatáról két tervezet született, egy angol és egy amerikai közgazdásztól. Az USA gazdasági erőfölényéből eredő lehetőségeket kihasználva az amerikai álláspontot fogadták el. Hivatalosan 1945. december 27-én alakult meg, alapokmányát 29 ország írta alá Működését 1946-ban kezdte meg. Alapokmányának módosítására kétszer került sor: 1968 május 31-én (az SDR létrehozásával)

és 1976. április 30-án (az arany demonetizálása és az új árfolyamszabályozás bevezetése miatt) Székhelye Washington D C (USA) Az IMF a következő fontosabb célokat foglalja magában: • a nemzetközi kereskedelem kiegyensúlyozott növekedésének biztosítása, az árfolyamstabilitás elősegítése, részvétel a tagországok között folyó fizetések multilaterális rendszerének kialakításában, a világkereskedelem növekedését akadályozó devizakorlátozások megszűntetésének elősegítése; • pénzügyi erőforrások biztosítása a tagországok számára fizetési mérleg pozíciójuk kiigazítására a kereskedelmi és fizetési korlátozásokhoz való visszatérés nélkül; • a nemzetközi monetáris problémákkal kapcsolatos együttműködés és konzultációs fórum biztosítása. Az IMF taglétszáma 181-re (1998) emelkedett a volt Szovjetunió és a volt Jugoszlávia tagállamainak felvételével. Az IMF olyan pénzügyi

intézmény, mely tevékenységét, politikáját alapokmány határozza meg, célja a kormányközi együttműködés. A Valutaalap a nemzetközi monetáris (pénzügyi) rendszer egészének nehézségeit próbálja megoldani, célja a tagországok együttműködésének segítése a pénzügyi rendszer stabilitása és a tartós gazdasági növekedés érdekében. Tagjai csak országok lehetnek, a tagfelvételt az országok kormányai kérhetik. A tagoknak vállalniuk kell az alapszabályban meghatározott kötelezettségek teljesítését, önálló külgazdasági tevékenységet kell folytatniuk, melynek feltételrendszerét is önállóan alakítják ki. Az IMF élén a kormányzótanács áll, mely a tagországok által kinevezett kormányzókból, kormányzóhelyettesekből áll. Évente egyszer közgyűlésen dönt a felmerülő kérdésekben A kormányzótanács választja a vezérigazgatót (ügyvezető igazgatóság elnöke) öt évre. Az IMF rendszeres tevékenységét

végző szervezeti egysége, az ügyvezető igazgatóság huszonkét tagból áll. A tagjainak szavazati jogát az őket delegáló tagország kvótája alapján számítják A kvóta a tagállamoknak az IMF alaptőkéjéből való részesedését jelenti. Mértékét az ország gazdasági teljesítménye, nemzeti jövedelme, külkereskedelmi forgalma stb. alapján számítják A kvóták felülvizsgálatára ötévenként kerül sor, ilyenkor van mód kiigazításokra. A kvóta nagysága meghatározza a felvehető hitelek mértékét, az ország szavazatait, a forrásokhoz való hozzáférés mértékét és az SDR-ből való részesedést. Az SDR (Special Drawing Rights, magyarul Különleges Lehívási Jogok Rendszere) nemzetközi tartalékeszköz, melyet az IMF a kvóták arányában oszt fel a tagországok között. A hatvanas évekig a dollár és az arany szolgált tartalékeszközként, de a likviditási problémák megjelenését követően, 1969-ben új tartalékeszközre

volt szükség, ez volt az SDR. Minden SDR birtokos kamatot kap, amely az SDR-kosárban lévő öt ország rövidlejáratú értékpapírjainak piaci kamata. A kamatlábakat hetente állapítják meg, a kamatláb felülvizsgálatára a kvóták felülvizsgálatakor van mód. Az SDR-kosárba öt ország valutája tartozik: USA dollár, német márka, japán jen, francia frank és angol font. A nehéz helyzetbe került országok SDR-t használhatnak fel devizavásárlásra, így késedelem nélkül juthatnak a szükséges forráshoz. A hetvenes évek elején, az olajárrobbanást követően, visszaesett a gazdasági növekedés, jelentőssé vált a munkanélküliség és az infláció. A kereskedelmi kapcsolatok csökkentek, ez zavarokat okozott, így az IMF tevékenységét módosítani kellett. A hitelfolyósítás kiemelkedő jelentőséghez jutott, átértékelték a kvóták szerepét, az IMF egyre jelentősebb tényezővé vált a nemzetközi pénzügyi kapcsolatokban. A

tagországok azóta szabadon választhatják meg árfolyamrendszerüket, melyet az IMF ellenőriz. Az IMF hitelezési gyakorlata a nemzetközi pénzügyi rendszer zavartalan működését kívánja elősegíteni. Elsősorban a kedvezőtlen gazdasági szerkezetből, a pénzügyi folyamatok egyensúlyhiányából eredő problémák megoldására ad lehetőséget. Ez úgy történik, hogy adott ország megkapja a hitel összegét és ekkor saját fizetőeszközét adja cserébe, ezzel egyidőben kötelezettséget vállal arra, hogy a hitel visszafizetésének időpontjában visszavásárolja a Valutaalapnál lévő saját pénzére szóló követelést megtestesítő devizát. Az IMF hiteleinek felvételekor az adott ország kötelezettséget vállal a korábban folytatott és kedvezőtlen eredményt elért gazdaságpolitika kiigazítására. Az IMF jelenleg differenciált hitelpolitikát folytat, azaz jóval nagyobb a kvótákhoz viszonyított hitelfelvételi lehetőség mértéke

egy fejlődő ország esetében, mint a fejlett országoknál. A hitelfelvétel kritériumai alapvetően a fejlődő országok feltételeihez igazodnak. A tagállamok a hitelfelvétel kapcsán szándéklevélben fogalmazzák meg azokat a gazdaságpolitika vállalásokat, amelyeket a hitel elnyerése érdekében megvalósítani szándékoznak. Ebben fogalmazzák meg az IMF által kért feltételesség részleteit jelző mutatókat, feltételeket. A Valutaalap ebből néhány fontos paramétert kiválaszt, és ezt értékeli teljesítménykritériumként. Ezen kritériumok nem teljesítése esetén az IMF a már odaítélt hiteleket, illetve azok fel nem használt részét visszatarthatja. Hiteleit a pénzügyi forrásaiból nyújtja, melyek a tagállamok kvótabefizetéseiből és más szervezetektől felvett hitelekből állnak. Közgazdasági szempontból nézve az IMF abból a keynes-i felismerésből született meg, amely a második világháború után elutasította ugyan

az aranystandard rendszeréhez való visszatérést, ám nem tartotta kívánatosnak a harmincas években kialakult versengő valutaleértékelést sem. Egy dolláralapú nemzetközi stabilizációs rendszer jött létre, amelyről már az első pillanatban látható volt, hogy az Egyesült Államok dominanciája fog benne érvényesülni. Ez Keynes-nek és más liberális gondolkodóknak nem tetszett, de mivel az intézmény létrehozása önmagában is eredménynek számított, az amerikai dominanciával kapcsolatos elégedetlenség nem vezetett nyílt konfliktushoz. Az IMF-et és a Világbankot az Egyesült Nemzetek által az amerikai Bretton Woods-ban rendezett világgazdasági konferencián alapították 1944 nyarán. Amíg a Bretton Woods-i pénzrendszer fennállt, az IMF viszonylag jelentéktelen szereplője volt a nemzetközi gazdasági rendnek, politikai dimenziót pedig nagyon ritkán öltött a tevékenysége. Mi több, 1971-től de facto, 1976-tól pedig de jure is

megszűnt a Bretton Woods-i rendszer, s így az IMF léte okafogyottá vált. A lebegő valuta-árfolyamokra való áttérés elvileg maga után vonhatta volna az IMF megszüntetését is. A Bretton Woods-ban alapított, és Washingtonban elhelyezett pénzügyi szervezetek tevékenysége a nyolcvanas évek elejétől a korai évtizedekhez képest kibővült. A Valutaalap esetében a feltételesség bevezetése, a Világbank esetében pedig a programhitelek felértékelődése mutatta a profilváltozást. Egyre világosabbá vált ezáltal: az IMF és a Világbank nemcsak kölcsöntőke forrása, hanem állandó gazdaságpolitikai dialógus színtere is. Új küldetését az IMF akkor találta meg, amikor 1982-től kezdve az eladósodott fejlődő országok sorra a csőd szélére kerültek. Azzal, hogy Jacques de Larosiere vezérigazgató a mexikói adósságválságot "rövidtávú likviditási problémának" nevezte, nem egyszerűen diagnózist adott egy fejlődő

ország pénzügyi állapotáról, hanem bejelentette intézményének új küldetését is, az eladósodott országok válságkezelő politikáinak irányításában jelölve meg azt. A likviditási problémára épülő diagnózis, és a belőle származtatott terápia a válságkezelés első éveiben nem járt sikerrel. Az IMF kudarcát mutatta, hogy 1985-től egy új pályára kellett állítani a válságkezelést, nagyobb szerepet tulajdonítva immár a Világbanknak és az ő középtávú szerkezet-átalakító programjainak. A kialakult helyzetben azonban ez sem segített sokat az érintett országokon; az adóssághegy tovább nőtt, s a globális pénzügyi egyensúlyhiányt nem sikerült leküzdeni. Ezután a kelet-európai rendszerváltás nyitott új fejezetet az IMF életében. Ez egy újabb bizonyítási lehetőség volt az IMF vezetése és szakemberei számára, amely azonban nem minősíthető sikeresnek. Az 1989-es politikai fordulatot követő években a régió

országainak GDP-je zuhanni kezdett. Az 1990-es évek közepén megkezdődött ugyan a rekonstrukció, ám még az évtized végén is csak négy-öt ország érte el saját 1989-es jövedelmi szintjét (ez leghamarabb Lengyelországban következett be, ahol 1991-ben az IMF szokásaitól eltérően a külső adósságok felét elengedték). A világgazdaság nagyfokú instabilitásáért és egyes jelentős gazdaságok - köztük több korábbi "éltanuló" - pénzügyi megroggyanásáért a legkülönbözőbb elemzők (a liberális Stiglitz-től a konzervatív Kissingerig) felelőssé teszik az IMF-et és igen rossz bizonyítványt állítanak ki róla. Senki sem állítja, hogy az IMF egyedül felelős a világgazdasági perifériák és félperifériák fejlődési kudarcaiért. Ebben a felelősségben az IMF osztozik más, a világgazdasági folyamatok kereteit megszabó intézményekkel (mindenekelőtt a WTO-val és a Világbankkal), de természetesen mindazokkal a

kormányokkal is, amelyek az ún. fejlődő világban adódó kevés lehetőséggel nem tudnak, illetőleg nem is akarnak élni. Összességében tehát az IMF imázsát a nemzetközi értelmiségi körökben az alábbi negatív jellemvonások uralják: ellenőrizhetőség és elszámoltathatóság hiánya, a fejlett országok dominanciája, és ezen belül is: túlzott amerikai befolyás, monetarista elfogultság a közgazdasági elemzésben, felszínes, egy kaptafára készülő elemzések, továbbá az előző kettővel összefüggésben: a fejlődő országok sajátosságainak figyelmen kívül hagyása, és végül mindennek következtében: rossz diagnózisok és sikertelen terápiák. Az IMF Magyarországról alkotott véleménye: Az IMF veszélyeket lát a magyar gazdaság fejlődésének irányával kapcsolatban. "Az IMF-nek világszerte mintegy hetven irodája működik, elsősorban azokban az országokban, amelyek kölcsönt vesznek tőle fel" -

magyarázta el a szervezet nemzetközi hálózatépítésének szempontjait Roger Nord, a Valutaalap budapesti és prágai irodájának vezetője. "Magyarországgal 1998-ig tartott a pénzügyi programokon alapuló együttműködés, azóta itt inkább csak monitorozás folyik. Ráadásul közel az uniós csatlakozás is, márpedig EU-s tagállamban a Valutaalap nem tart fenn irodát, csak Párizsban". Irodalomjegyzék: attac.zpokhu www.etkhu www.radiohu