Pszichológia | Etika » Az etikai probléma, erény, erkölcs, etika

Adatlap

Év, oldalszám:2003, 6 oldal
Nyelv:magyar
Letöltések száma:144
Feltöltve:2010. augusztus 20
Méret:59 KB
Intézmény:-

Csatolmány:-

Letöltés PDF-ben:Kérlek jelentkezz be!


Értékelések

Ezt a doksit egyelőre még senki sem értékelte. Legyél Te az első!


Új értékelés

Tartalmi kivonat

Az etikai probléma 1. Az etikai kérdésfeltevés természete: erény, erkölcs, etika Hogyan cselekedjem? Mi a jó? Platón az egyik legnagyobb görög filozófus, az ókori idealizmus összefoglalója és betetőzője. Húszévesen megismerkedik Szókratésszal, akinek varázsos személyisége, gondolatvilága, emelkedett erkölcsisége teljességgel rabul ejti. Ez a találkozás egész életét gyökeresen megváltoztatja. Legnagyobb tanítványa Arisztotelész volt. Mégsem fogadta el Platón idealizmusát, és saját filozófiai rendszert alakított ki. Kutátásai felölelték az akkor elérhető szinte összes tudományágat. Mindketten jelentős hatással voltak a későbbi filzófiai nézetekre E dolgozat célja bemutatni hogyan vélekedett e két kiemelkedő gondolkodó az erényről, az erkölcsről, az igazságosságról, mi a helyes cselekedet, mi a jó? Az etika a görög éthosz (ellem, érzület) szóból származik, az a filozófiai tudományág, mely az erkölcsi

parancsok érvényességének filozófiai megalapozásával foglalkozik. Ez az egyik legrégibb elméleti diszciplina, tárgya az erkölcs. Az etika a rabszolgatartó társadalom kialakulásának időszakában keletkezik, a társadalom spontán-köznapi erkölcsi tudatából válik ki a filozófia egyik alapvető alkotórészeként, mint gyakorlati tudomány arról, hogy miként kell cselekedni, megkülönböztetve a létre vonatkozó tisztán elméleti ismeretektől. (Filozófiai kislexikon 100. oldal) Az etikát az esztétikával együtt gyakorlati filozófiának nevezzük, mert tárgyukat az erkölcsi szermpontból tekintett emberi tevékenység, cselekvés, alkotás képezi. Platón az örök ideákban (eszmékben) véli megtalálni a cselekvés és gondolkodás végső mértékeit. Bennünk él azonban a hiteles valósághoz való felemelkedés vágya Ez az ideák világa, melyet az evilági létezők ősképei, vagy formái alkotnak. A földi létet látszat-valóságnak

tartotta. A fizikai világ dolgait (a létezőket) két összetevőjükre: az anyagi és a formai elemre szétbontva vizsgálja. - anyagi összetevő az a dolog, amely részesül egy idában és az ennek megfelelő tulajdonságokkal rendelkezik - a formai összetevőt eidosznak (forma), vagy ideának nevezi. Platón azokat a létezőket nevezi ideáknak, amelyek a tapasztalatunk számra hozzáférhetetlenek, csak az értelmünkkel láthatjuk be létezésüket. Egy erkölcsös ember különbözik magától az erkölcstől, két tárgy egyenlő volta nem azonos magával az egyenlővel. Az ideák azonos nevűek a természeti világ dolgaival, amelyek keletkeznek, változnak és elpusztulnak, de az ideák valódi létezők. Ő tett először különbséget érzéki világ és eszmevilág között. A lélek halhatatlanságát hirdette. Az ideák téren és időn kívül fennálló örök létezők, amelyeket lelkünk a születésünk előtt ismer meg, és amelyekre a tanulás során

visszaemlékezünk. Példák: - viszonyok ideái: egyenlő, kisebb - elemek: tűz, levegő - értékek: jó, erényes, igazságos Szókratész igazságos voltát úgy magyarázza, hogy részesült az igazságos ideájában. A részesülés elemzésekor három elemet különböztet meg - a dolog, vagy lény, amely részesül az ideában (itt Szókratész) - az idea, amelyben részesült (maga az igazságos) - a jellemvonás, ami a részesülés eredményeképpen megjelenik Platón több fiatalkori dialógusában próbál pontosan megfogalmazni egy-egy erényt. Pl: Kharmidész, avagy a mértékletességről, vagy Lakhész, avagy a bátorságról. Tanítása szerint az eszmei, erkölcsi, hitbeli dolgok magasabb rendűek, mint az anyagi dolgok. Az érzéki lét változandó nem ismerhető meg teljesen és igazán. Eszünk tőlünk kapja a minden földi változástól független önállóságot Platón szerint az érzéki jelenségek szférájában minden keletekzik,

megsemmisül, szüntelen átalakul. Szókratész tanítványaként kerül előtérbe nála az erkölcsnek, különféle erkölcsi kategóriknak, mindenekelőtt a jó természetének a kutatása. Nem a kozmosz megismerésére törekedett, hanem egy szociomorf jelleggel létrehozott általános világmagyarázatot igyekezett társadalmi és etikai célok szolgálatába állítani. (Pais 304 oldal) Vágyainkat, ösztöneinket, érzelmeinket gyakran le kell győznünk. Ezek nem elfojtandók, hanem irányítandók, nevelendők. Egy cselekedet nem annál értékesebb, minél nehezebb megtenni. Ellenkezőleg, épp arra kell törekednünk, hogy minél könnyebben tegyük azt, ami erkölcsileg helyes, akár még jól is essék, bizonyos fajta „gyönyörűséget” okozzon. Az ehhez szükséges, neveléssel kialakítható készségeket nevezzük erényeknek (pl. mértékletesség, belátás, bátorság, stb) Így helyes cselekvéssel, maga az erkölcsileg jó cselekvés is a földi

boldogság egyik tényezőjévé tehető. Platón szerint azt, hogy mik a helyes, erkölcsös cselekvés szabályai, bárkinek meg lehet tanítani, értelmileg belátható, s maga ez a belátás már biztosítja a helyes cselekvést. A bűn csak tudatlanságból fakad Az erény tehát az a lelki képesség, amely lehetővé teszi az erkölcsileg helyes cselekvést (mintegy „erőt ad” hozzá), nem más, mint maga ez az ismeret, e belátás, e tudás. Az erényes cselekvés célját a boldogságban jelöli meg. Menón című művéből derül ki világosan, hogy Platón nem ragaszkodik az erény és a tudás teljes azonosításához. Nyitva hagyja a kérdést, hogy vajon nem tartozik-e valami más is az emberi cselekvés „aretéjén” kívül az erényhez. „Erénynek mondjuk tehát a pronésziszt, vagy az erény teljességének, vagy egy részének.” (Menón 88b skk.) Az etika alapelve az összes emberi képességek bölcs egyensúlya. Platón etikája módosult az idő

folyamán. Míg korai dialógusaiban Szókratész módjára minden erényt tudásnak tekintett, a „Lakomá”-ban, és a „Phaidrosz”-ban ez a tudás már elválaszthatatlan a szeretettől, az „Állam”-ban pedig a testi épségtől is, sőt más helyeken az erény nem más, mint az összes természetes emberi képességek kiegyensúlyozott, bölcs, helyesen rendezett állapota. A három fő erény a bölcsesség, a bátorság és az affekciók derűs állapota. Az erények tana a lélek „egészségén”, „szépségén” és „nemességén” alapul. A három erény egyetlen átfogó erényben egyesül: az igazságosságban, amely a háromnak az egyensúlyát alkotja. Tudjuk, hogy Platón szerint csak az ideák a hordozói az igazságnak. Az igazság nem egyéniségünktől függ, hanem valami objektív mozzanat, amelyhez kell gondolkodásunkban alkalmazkodnunk, és amely mértéke állításaink igazságának. Az igazságnak ezt, az alannyal szemben való objektív

jellegét ismeri fel Platón. A valódi tudás nem az érzéki benyomásokban rejlik, hanem a belőlük levont következtetésben: csak ez által foghatunk fel valóságos létet és igazságot. Platón megpróbálkozott az emberi természetnek megfelelő érték illetve norma felállításával. A lélek nem eviági, éppen természete, szellemi volta miatt idegen az anyagi valóságtól, elvágyódik tőle, vissza saját szellemi hazájába, ahol gyönyörködhet az ideákban. Számít-e így egyáltalán, hogy mi történik ebben a változó, „tökéletlen”, „rossz” anyagi világban? Egyáltalán van-e értelme normákat adni? A platóni emberképet végiggondolva nemmel kell válaszolnunk. Őt elsősorban a lélek belső harmóniája érdekli. Célja a három „lélekrész” (az értelmes, a haragvó és a vágyó) összhangja, s elsősorban ezt az összhangot nevezi igazságosságnak, nem pedig a különböző egyének bizonyos kapcsolatait. (Turgonyi 102 oldal)

Arisztotelész radikálisan szembefordulta korabeli vallásnak és a hétköznapi tudatnak azzal a nézetével, amely szerint az erkölcs transzcendens szférájból fakad, és az egész realitás, mindenekelőtt pedig az emberi világ felett isteni gondviselés munkál. (vö. Nagy Etika 1207a) Az 5 századi szofisták racionális-evilági szemléletéhez kötődve, ez etikum területéről száműz mindennemű természetfeletti tényező, és az erkölcsöt autonóm emberi képződménynek tartja. Azzal a korábban említett gondolatával, hogy az ember közösségi leny (zoón politikon), a legszervesebben társul etikai szempontból a meggyőződés, hogy az ekölcs csak a társadalomban keletkezhet és funkcionálhat. A jóról csak emberrel, csupán emberi tettekkel kapcsolatosan lehet beszélni. (vö Nikomakhoszi etika 1095a-1097a) Arisztotelész a következő metafizikai gondolatmenettel alapozza meg az etikját: 1. Minden szubsztanciának megvan a maga funkciója a

mindenségben 2. Egy szubsztancia a maga nemében akor tökéletes, ha funkcióját kiválóan teljesíti. 3. A lélek: szubsztancia 4. Ha az emberi lélek kiválóan teljesíti a funkciójt, akkor az ember erényesen cselekszik. A rendszeres etikai ktatás Szokratésszel kezdődik. Ám idevonatkozólag is valószínüleg csak módszerét ismerjük., melyet alkalmazva kutatása, úgy látszik, arra az eredményre vezet a szofistákkal szemben, hogy a Jó nem valami szubjektív és változandó dolog, hanme abszolúte létezik az emberi elismertetéstől függetlenül. A jónak felismerése egyúttal annak gyakorlását is jelentik: az erény tudás. Tanítását ebből a szempontból is fejleszti Platón. Nála a Jó szintén idea, mely örökkévaló és változatlan. Sőt a Jó eszméje az ideák ranglétrájában a legfelsőbb fokot képviseli Platón a Naphoz hasonlítja, mely nemcsak mindeneket éltet, hanem a dolgokat láthatókká is teszi. Épen így: a Jó ideája az, mely

a megismerhetőnek igazságot kölcsönöz s a megismerőnek ismerőképességet ad s így oka úgy az igazságnak, mint a tudománynak. Platón tehát nemcsak felismeri, hogy a Jó valami, nem emberi alanyiságunktól függő változatlan mozzanat, hanem csodálatos éleslátátssal már az etikai kutatásnak úgyszólván első lépésénél felfedezi, hogy az Igaz és a Jó ideái szorosan összefüggenek egymással s ezért az igazság szeretete és kltusza: az őszinteség és becsületesség minden moralitásnak is végső gyökere. Tanításának magvát talán úgy fejezhetjük ki, hogy a Jó nem eredménye, hanem előfeltétele a világfolyamatnak: a dolgok azáltal léteznek, mert igazak s mert igazak, részük van a Jóban is mely azonos az Igazsággal. Platónt különösen a Jó abszolút volta érdekelte s ezért aránylag kevés figyelemben részesítette magát az erölcsi élményt. Arisztotelész ebben a tekintetben is kiegészíti mestere tanítását, amennyiben

tüzetesen vizsgálja az etikus élet ontológiai, sőt antropológiai feltételeit. A Jó általában az, amire mindenek törekszenek (Nic Etika I 1. 1904a 2) Minden lény pedig azon iparkodik, hogy a maga lényegét minél teljesebben kifejtse: az emberre nézve is a legfőbb jó az, ami sajátja, azaaz ami megkülönbzteti őt más lényektől, tudniillik az eszes tevékenység. Szerinte minden lény vágyódásának végső tárgya („jóság felé való vágya”), ha öntudatlanul is, az istenség. Isten pedig intellegibilis lény, de egyúttal az, ami valóban kívánatos (Metafizika 7. 1702a 26) Az előbbi nyilván azt teszi, hogy Isten előfeltétele minden igazságnak és megismerhetőségne. Midőn pedig bölcselőnk az istenséget azonosítja azza., ami valóban kívánatos, ezzel épp azt fejezi ki, hogy az istenség minden létező vágyódásának ntudatlanul is végső tárgya. De mond egyebet is: a fenti állításhoz ugyanis hozáfűzi, hogy mind a megismerés, mind

a vágy végső tárgya egyazon lény: Isten, ki úgy az igazságnak, mint az értéknek végső alapja s előfeltétele. Az erkölcsi élményre vonatkozólag Szokratésszel szemben arra mutat rá, hogy az erény nem merúben belátás dolga, hanem állandó készség (habitus). Gondolatát talán úgy lehetne legtalálóbban kifejezni,hogy van valami többlet abban a felismerésben, midőn valamely cselekedetet kötelezőnek ismerek el magamra nézve – azzal szemben, midőn valamely tételt igaznak tartok. Kétféle erény van: etikai (pl bátorsá, búkezűség) és értelmi (pl igazságosság). Az előbbieknél a helyes ész világánál az erényt a két véglet közti középben ismerjük fel: így pl. a bátorság középút a vakmerőség és a gyávaság között, a bőkezűség a pazerlás és a fukarság kzött stb. Antropológiai szempontból bölcselőnk szerint a erényes ember sajátos lényege tevékenységében meg is nyilvánul. (bevezetés a filóba 110-112) A

kétféle erény persz nem független egymásól, hiszen a helyes középérték megtalálása értelmileg történik, az észbeli erények segítésével. A cél, amelyre az erkölcsi erények által szabályozott cselekvésünk irányul, elsősorba a közjó (A számára ez a városállam, a polisz javát jelenti), másodsorban az egyéni boldogság, amelynek az erényes cselekvés okozta gyönyör mellett egyéb- külső, akaratunktól független – összetevői is vanna: barátok, egészség, anyagi javak stb. , s persz mindehhez nem utolsó sorban szerencse is kell. A nem várja le az emberől, hogy csak az erényt tekintse boldogságának, ugyanakkor elvárja az erényes viselkedést, tehát nem szolgáltat ki egyszerúen a közvetlen gyönyör keresésének ill. a közvetlen fizikai fájdalomtól való menekülésnek. Sokan Platónt tartják a görög filozófia csúcspontjának. Gondolatrendszere egységbe ötvözi a korábbi görög bölcselet számos maradandó értékét.

Platón gondolatai nagy hatással voltak a reneszánsz embereszményre. E korban a haladó filozófia a panteista platonizmus álláspontjáról szállt szembe a skolasztikáal és a feudalizált Arisztotelésszel. Gondolataiból mind a mai napig táplálkoznak az idealista rendszerek, így még a modern fizikához kapcsolódó idealista elképzelések is. Pais István: A görög filozófia Harmadik kiadás 1992 Budapest Filozófiai kislexikon Negyedi kiadás kiadó: Kossuth Könyvkiadó 1976 Pauler Ákos: Bevezetés a filozófiába kiadó: Királyi Magyar Egyetem Nyomda Turgonyi Zoltán: A filozófia alapjai kiadó: Egyházfórum Alapítvány 2001 Budapest Hans-Georg Gadamer: A filozófia kezdete kiadó: Osiris Kiadó 2000 Budapest