Vallás | Tanulmányok, esszék » Deák Hedvig - Egyháztörténelem III.

SAPIENTIA SZERZETESI HITTUDOMÁNYI FŐISKOLA Deák Hedvig OP EGYHÁZTÖRTÉNELEM III. jegyzet Budapest 2004 1 1. A 12-13 századi vallási megújulás és a koldulórendek 1.1 A középkori egyház krízise A koldulórendek forradalmi változást hoztak a középkor vallásos életében. (Attól koldulók, hogy a monasztikus rendekkel ellentétben, nem fogadnak el állandó jövedelmeket és javadalmakat, hanem a hívek adományaiból élnek; bár a fogalom magyarázatra szorul) A messzebbre látó pápák, mint pl. III Ince (és még sokan mások) szemében, ők voltak a Gondviselés adta válasz a nyugati egyház lelki krízisére. Társadalomtörténeti szempontból nézve, ez a válság abban állt, hogy a hagyományos keresztény élet formái ütköztek egy új típusú kultúra kihívásaival. Ez az új kultúra világias volt és városi Az eretnekségek is, amelyek a Mediterráneum térségében meggyökereztek, bizonyos fokig ennek a válságnak a következményei:

mintha a hivatalos egyházi struktúrák nem lettek volna képesek az új igényekre válaszolni. A válság mögött mély gazdasági és társadalmi változások álltak, amelyek átformálták Európát a 12. században A 11 századtól, Európában rendkívüli demográfiai és gazdasági expanzióba kezdődött, amely két évszázadig tartott (a kereszteshadjáratok ennek egy aspektusa) Ez a nemzetközi kereskedelem növekedésével, a városi élet újjászületésével, a népesség növekedésével járt. Európa határa egyre keletebbre tolódott új földek használatba vételével (német telepesek az Elbától keletre) Katonai szempontból, ide tartozik a normann hódítás Szicíliában, illetve a frank királyságok alapítása Palesztinában és Szíriában. Ez utóbbi óriási gazdagságot adott a tengerparti itáliai városköztársaságoknak. A városokban történtek a legnagyobb változások: a kereskedelmi tevékenység és az ipar újabb emberanyagot kívántak.

Új városok is keletkeztek A leglátványosabb fejlődés Észak-Itáliában, Flandriában és a Rajna-vidéken folyt le: olyan helyek, ahol virágzott a textilipar, illetve a Balti-tengeri kereskedelem központjai voltak. Új világ volt kialakulóban, ahol a pénz, a tőke, a hitel egyre fontosabb szerepet játszottak Ezek a városok önkormányzattal rendelkeztek, legtöbbször csak a királytól függtek (ld. szabad királyi városok Magyarországon). A vezetés a polgárság kezében volt, amely vagyonát a kereskedelemből szerezte. Belőlük kialakult egy új arisztokrácia, amely versenyre kelt a földbirtokos arisztokráciával. Ők formálták egy heterogén, mobilabb társadalom vezető rétegét A városi társadalom képezte a legtermékenyebb keletkezési helyet az eretnekségek és az antiklerikális mozgalmak számára, hiszen ez a környezet szabadabb volt bizonyos fokig. Kialakult egy művelt laikus réteg, amely annál érzékenyebb volt a klérus hibáira. Itt

keletkezett tehát a legnagyobb kihívás a középkori egyház lelki tekintélye felé (a reformáció előtt), azaz a középkori eretnekségek A katar eretnekség A katar tanítás manicheus jellegű: valószínűleg a bogomilek bolgár szektájának menekültjei terjesztették el dualista eszméiket Nyugat-Európában. A bogomilek a manicheusok utolsó leszármazottai voltak, akik oltalmat találtak Bulgáriában a bizánci üldözés elől. A katar név a görög tiszta (kaqaroj) szóból ered, hívták még őket albigenseknek (a dél-franciaországi Albi városa után, amely egyik központjuk volt). Első dokumentált nyugati feltűnésük 1143, Köln Tanításuk szélsőségesen dualista volt: a világ két princípiumból származik, a jóból és a rosszból. Az Isten szellem, és amit teremtett, az a szellemi világ Az anyagi, látható világ viszont a negatív hatalom műve, a test a lélek börtöne Ezért elutasították mindazt a katolicizmusból, ami az anyagi

dolgokhoz kapcsolódott, pl a szentségeket teljes egészében, hiszen anyagi dolgokat használnak a természetfeletti kegyelem jeleként. Tagadták a megtestesülést is, a feltámadás is csak illúzió. Mindezekben a kérdésekben voltak eltérések a katar csoportok között. De a test gyűlöletében egységesek voltak Egyetlen szentségszerűséget ismertek, az ún. consolamentumot, amely egyfajta lelki keresztég volt Ebben a rítusban a szekta elitjéből valaki a fejére tette a kezét az illetőnek: ez a bűnök bocsánatát jelentette és azt, hogy ezután már teljesjogú tagja lett a katar egyháznak. Ők voltak a perfecti, a tökéletesek, vagy 1 2 bonhommes (jó emberek). Akik megkapták a consolamentumot, szigorú aszkézisre voltak kötelezve: lemondtak a szexuális kapcsolatról, a magántulajdonról és nem ehettek húst. Fekete ruhát hordtak A férfiak általában vándorprédikátorok lettek, a nők kvázimonasztikus életet folytattak. Mivel nem volt

tulajdonuk, a szektatagok támogatására voltak utalva (ebben hasonlítottak a későbbi koldulórendekre) A legtöbb katar a consolamentum felvételét érthető okokból nem siette el, sokan halálos ágyukra halasztották. A kataroknak a legnagyobb sikerük Észak-Itáliában és Languedocban volt. Itt saját, a katolikus egyházzal párhuzamos hierarchiát hoztak létre Élvezték a helyi arisztokrácia támogatását is. Az eretnekség nem a vallási közöny, hanem mindig a lelkesedés jele. A 12 században ez a szellemi és vallási megújulás egyik aspektusa volt, amely megújulás új rendeket, új oktatási intézményeket is létrehozott (egyetemek). Volt egy olyan laikus réteg, amelynek komoly vallási igényei voltak, melyet az ortodox klérus nem volt képes kielégíteni Sokak számára jelentett könnyen emészthető megoldást a katar eretnekség, hiszen megoldotta a rossz létezésének problémáját. A katolikus egyház számára azért is voltak veszélyesek,

mert a katolikus egyházban már megvolt egy erős aszketikus tradíció, amelyet vigyázatlan prédikátorok könnyen értelmezhettek dualista módon. Ezért sokak számára nehéz volt megkülönböztetni az ortodox tanítást a heterodoxtól. Elősegítette a katar egyház előretörését az, hogy az ortodox klérus képtelen volt a laikusok lelki igényeire válaszolni. Ezt a helyzetet a gregoriánus reform paradox módon kiélezte Mivel a papi hivatalt magas piedesztálra emelte, ezzel még jobban felhívta a figyelmet a klérus defektusaira. (itt ütött vissza VII Gergely politikája, aki laikusokat használt fel, hogy rajtuk keresztül gyakoroljon nyomást a méltatlan papokra és püspökökre). Mivel a dél-franciaországi klérus képtelen volt felvenni a versenyt a katarokkal intellektuális képességekben és aszkézisben, III. Ince pápa (1198-1216) felkérte a cisztercieket egy miszszió vezetésére Ennek vezetője Arnaud Amaury citeaux-i apát lett Az ő

küldetésük nem járt sikerrel. A katarokat a világi úr, VI Rajmund toulouse-i gróf is támogatta Miután a katarok meggyilkolták Pierre de Castelnau-t a pápa legátusát, III. Ince kereszteshadjáratot hirdetett 1207 végén, és felhívta Franciaország királyát erre. A kegyetlen háború 1209-től 1229-ig tartott, kezdetben Simon de Montfort vezetésével. Eredménye az lett, hogy a Languedoc is Franciaország része lett, a toulouse-i grófok uralma megdőlt (fontosak itt a politikai szempontok is). A laikusok kultúrája A 11. századig kb a kultúra a klerikusok privilégiuma volt A 12 században ez megváltozik A kereskedelmi tevékenység igényelt írni-olvasni-számolni tudást. Szükség volt laikus jegyzőkre (addig: hiteleshelyek Magyarországon) Az állami adminisztráció is igényelte a laikus szakértőket: a királyok szakrális hatalma már a múlté volt, ezt felváltotta a királyi adminisztráció. De pusztán a gazdasági változások nem képesek

megmagyarázni azt az eredetiséget, kreativitást, amely a 12. században kezd megmutatkozni Mindez a lelkesedés a tudományért, tudásért, nagy intellektuális kihívás elé állította az egyházat. Erről ld később az egyházi tudományosság kapcsán A nagy feladatot az antik világ tudásanyagának feldolgozása jelentette (Arisztotelész művei, arab orvostudomány és matematika, római jog). A válságot az új tudásanyag és a kinyilatkoztatás szinkronba hozatala okozta Ebben a korszakban születnek az első egyetemek is. Ismét a nagy politikus III Ince volt az, aki megértette az “idők jeleit”, és pápai pártfogásba vette az egyetemeket. Az egyetemek születése, és a tudás nemzetközi közösségének létrejötte, amelyben emberek közös nyelven írtak és vitatkoztak, azt is jelentette, hogy a szellemi vezetés többé már nem a monostorok zárt világában volt. Ugyanígy, a létrejött városi laikus réteg megkérdőjelezte a hagyományos

monasztikus spiritualitást, amely számára magától értetődő volt, hogy a komoly keresztény élet egyenlő azzal, hogy valaki szerzetes lesz. Ez a hagyományos elképzelés, amely szerint mindenkinek valamilyen módon szerzetesnek kell lennie, vagy ha nem, kapcsolódnia a szerzetesi közösséghez, hogy részesüljön annak érdeme2 3 iben és elnyerje így az üdvösséget, nem volt többé elégséges egy olyan rétegnek, amely személyes vallásosságot keresett. Ennek a hihetőségét az is rontotta, hogy a bencések mélyen bele voltak merülve a feudális világ struktúráiba. 1.2 Az apostoli élet Az apostoli élet fogalma, amely az új vallási mozgalmak vezéreszménye volt, új jelentéssel gazdagodik ekkor: nemcsak a javakról való lemondást, a közös életet és imádságot jelenti, hanem azt evangelizációba való bekapcsolódást, mint ami elsődlegesen apostoli tevékenység. A 12. század utolsó évtizedeiben új laikus mozgalmak jelentek meg, akik

közvetlen inspirációt merítettek a szentírásból A hiteles vita apostolicá-t azonosították Jézus földi életének utánzásával: akik tökéletesek akartak lenni, azok számára ez az önkéntes szegénységet, lemondást a vagyonról és prédikálást jelentett; akik tanítványok akartak lenni, azok számára pedig komoly imaéletet, bűnbánatot és a felebarát szolgálatát. Ennek a modellnek az volt a nagy előnye, hogy mindenki számára elérhető volt. Biztosított egy lelki státust azoknak is, akik ebből kimaradtak a monasztikus modellben (laikusok felfutása a 13. században az életszentség terén – ebben is nagy III Ince szerepe, ld Szt Homobonus szentté avatása 1199ben, aki cremonai kereskedő volt, házas ember Addig csak szerzetesek vagy királyok lettek szentek). Egyáltalán ennek a művelt, városi laikus rétegnek a lelki igényei pasztorális szinten is kihívást jelentettek a rurális típusú egyháznak. A vidéki klérusnak csak elenyésző

hányada részesült képzettségben. 1.3 A valdiak A laikus mozgalmak egyike az ún. lyoni szegények testvérülete volt, akiket alapítójukról valdiaknak is hívtak. Valdo vagy Valdes Péter lyoni kereskedő volt, aki kölcsönügyletekből gazdagodott meg (a kamatszedést tiltotta az egyház). Megtérése úgy történt, hogy Szt Elek történetét hallotta egyszer 1176-ban és ez nagyon meghatotta; egy tanult embertől kért tanácsot, mitévő legyen. Az azt tanácsolta neki, hogy adja el mindenét, ossza ki a szegényeknek stb. Mt 19,21 alapján Valdes tényleg eladott mindent, fizetett azoknak, akiktől uzsorát szedett Ezután vándorprédikátorként kezdett élni és alamizsnából élt Hamarosan tanítványok gyűltek köréje. Valdes lefordíttatta provanszálra a szentírást is A problémák a hierarchiával abból adódtak, hogy laikus létükre prédikáltak. Az egyáltalán nem biztos, hogy Valdesnek valaha is lettek volna heterodox nézetei. Elment Rómába is,

hogy elismertesse szegénységi fogadalmukat (nyilván ha eretnek lett volna, nem Rómában keresett volna megerősítést). 1181-ben letett egy hitvallást, amely szerint hisz a szentségek érvényességében ex opere operato, a halottakért való misében stb Valószínűleg ekkor már nem tudta kontrollálni a mozgalmat. A hitvallás ellenére Valdes továbbra is ragaszkodott ahhoz, hogy prédikáljon, ami sok klerikus szerint visszaélés volt. Így elítélte a lyoni érsek és 1184-ben általánosságban más eretnekekkel együtt III. Lucius pápa is az Ad abolendam kezdetű dekrétumban Ez az elítélés a valdiak mozgalmát skizmába sodorta: egyik szárnyuk teljesen radikális lett; egy másik csoportjuk, a szegény katolikusok, ortodoxok maradtak; vezetőjük később Huescai Durandus lett, akit III. Ince pápa visszahozott az egyházba Megengedte nekik, hogy prédikáljanak és kolduljanak. A humiliátusok mozgalma is hasonló volt: Lombardiában és Venetóban terjedtek

el, inspirációjuk hasonló volt. Egyik csoportjuk közösségben élt, másik részük konfraternitás-szerűen a világban maradt. Belőlük III Ince pápa csinált szerzetesrendet Laikus tagjaik is prédikálhattak, bár azt kikötötte a pápa, hogy dogmatikai kérdéseket nem érinthetnek 1.4 Assisi Szt Ferenc (1182-1226) és a kisebb testvérek rendje (OFM) Ferencnek a nyugati egyház lelkiségében betöltött szerepét nehezen lehetne túlbecsülni. Az életével, a róla szóló forrásokkal kapcsolatos kritikai problémát hasonlíthatjuk a történeti Jézus kutatásának problémájához. Az ún ferences kérdés 1894, Paul Sabatier protestáns törté3 4 nésznek a Vie de St. Francois (Szent Ferenc élete) c könyvének megjelenésével veszi kezdetét Sabatier úgy ábrázolja Ferencet, mint a tiszta vallás képviselőjét Hugolin bíboros, a rend protektora, a későbbi IX. Gergely pápa pedig a hivatalos, tekintélyi vallást képviseli: ő szorította be a

karizmatikus mozgalmat törvényes keretekbe Így Ferenc eredeti ideálja lassan kilúgozódott, és elnyomta a hivatalos egyház A források körüli problémát az okozza, hogy Ferenc személye az ellentmondás jele lett saját tanítványai számára. Amikor a néhány követőből világméretű rend lett, intézményi változások váltak szükségessé. Már négy évvel Ferenc halála után arra volt szükség, hogy a pápa deklarálja: Ferencnek halálos ágyán diktált Végrendelete nem kötelező érvényű Később az egész rendet megosztó viták keletkeztek arról, hogyan kell értelmezni a ferenci szegénységet. Ebből lett a spirituálisok szakadása. A spirituálisok a ferencesek azon szárnya, akik Ferenc igazi örököseinek tartották magukat és ragaszkodtak a szó szerint vett szegénység-ideálhoz. 1323ban XXII János pápa kiközösítette azokat közülük, akik azt vallották, hogy Krisztus és az apostolok nem birtokoltak semmit. Velük szemben álltak a

konventuálisok, akik a közösséget hangsúlyozták, és elfogadták a közös birtoklás bizonyos formáit Ezek a viták hatottak a forrásokra is: sok későbbi forrás a spirituálisok szempontjából ír Ferencről, klasszikus példa a Fioretti, ami meglehetősen késői egyébként. Az első életrajznak a szerzője Celanói Tamás, 1228-ban írta meg először Ferenc életét a pápa kérésére. 1244-ben írt egy második életrajzot is. A harmadik, hivatalos életrajz Szt Bonaventura műve 1260-ból (Bonaventura Aquinói Szt. Tamás kortársa és tanártársa Párizsban, a rend generálisa 1259-1274) A rend ezt a verziót nyilvánította hivatalosnak és 1266-ban elrendelte a korábbi életrajzok megsemmisítését A legbiztosabb út Ferenc megismerésére tehát saját írásainak olvasása. Ferenc megtérése 1181/2-ben született Assisiben, apja Pietro Bernardone gazdag posztókereskedő. Francesco (kis francia) a helyi aranyifjúság vezéralakja volt. Vonzotta a lovagi

ideál, 1205-ben keresztes hadjáratba indult Dél-Itáliába. Útközben egy álom hazatéríti Megtéréséről fontos forrás a Végrendelet: “Az Úr a következő módon mutatta meg nekem, Ferenc testvérnek, hogyan kezdjem el a bűnbánattartást: míg bűnökben éltem, nagyon keserű volt számomra a leprások látása. És maga az Úr vezérelt közéjük és én irgalmasságot cselekedtem velük. És amikor eltávoztam tőlük, az, ami előbb keserű volt számomra, átváltozott testem és lelkem édességére Utána egy kevés ideig vártam, azután elhagytam a világot.” Ferenc először fokozatosan kivonult a társadalomból, és bűnbánó életet kezdett élni, leprásokat gondozott. (első társaival később Assisi-beli bűnbánó férfiaknak nevezték magukat) Ez a hivatáskeresés magányos időszaka volt, imában és karitatív munkában. Erre az időszakra esik a híres San Damianó-i látomás is: Menj, és állítsd helyre házamat. Új életstílusa nem

tetszett családjának, apja otthon bezárta. Ekkor van a híres jelenet, amikor mindenéről lemond és visszaadja ruháit apjának. Megtérési folyamatának elején remete-életet élt, itt jött be a szegénység 1208-tól lesz fontos számára a prédikálás, a bűnbánat hirdetése 1208-ban hallja Mt 10,9-10-et, és ezt akarja megvalósítani: minden nélkül, hirdetni az evangéliumot. “Vivere secundum formam sancti Evangelii” – A szent evangélium szerint élni, ez volt a programja. Ekkor jönnek az első társak és körvonalazódik életmódjuk. Nem koldulók abban az értelemben, hogy kéregetésből tartották volna fenn magukat1, hiszen Ferenc maga mondja a végrendeletben, hogy ő dolgozni akar Életük hasonló volt a többi őket megelőző ilyen csoporthoz, a nagy különbség az, hogy Ferenc kezdettől fogva nagy tiszteletet tanúsított a hierarchia és a klérus iránt (az Eucharisztia miatt). Ferenc és első társai 1209-ben vagy 1210-ben Rómába mentek,

ahol III. Ince pápa megerősítette életmódjukat és engedélyt adott nekik, hogy bárhol 1 Ebben a tekintetben pontatlan a koldulórend megnevezés a ferencesekre. 4 5 prédikálhatnak. Ferenc lelkisége Krisztusközpontú, újszerű benne az érdeklődés Krisztus földi élete iránt (ld. Karácsony Greccióban, stigmák, szentföldi út) Az OFM születése Nők is követik, elsőként Chiara Offreduccio (1194-1253), assisi nemes hölgy, aki 1212-ben Ferenctől megkapja a habitust. Utána bencés apácáknál él, majd követőivel a San Damiano templom mellett telepszik le. Klára haláláig küzdött azért, hogy elismertesse a pápasággal az ún. privilegium paupertatis-t, ti hogy tulajdon és fix bevétel nélkül élhetnek (első ilyen női közösség!), és hogy az első rend joghatósága alá tartozzanak. A későbbi pápák a bencés regulát akarták rájuk erőltetni Klára közösségét csak halála után nevezik klarisszáknak, addig damjanitáknak hívják

őket. Amikor a közösség nőni kezdett, Ferenc visszavonult a vezetéstől. Előbb Cattani Péterre, majd Cortonai Illésre bízta a vezetést (utóbbi építette a szent sírja fölé Assisi-ben a hatalmas háromemeletes bazilikát, a legfelső szinten láthatók Giotto freskói az életéről) 1219-20-ban a Szentföldre ment, és a szultán előtt prédikált. 1221-ben írta meg a Regula Non Bulllatat (meg nem erősített Regula), 1223-ban pedig a Regula Bullata-t (A pápa által megerősített regula). Utolsó éveiben sokat szenvedett amiatt, hogy ideáljai nem valósulnak meg a tömegméretűvé vált rendben 1224-ben megkapta a stigmákat, valószínűleg elsőként a történelemben 1228-ban avatta szentté a Hugolino bíborosból lett IX Gergely pápa, a rend protektora Ferenc programja újszerűnek hatott és óriási sikere volt: az evangélium követése a maga teljességében. Ezt úgy akarta megvalósítani, hogy minél jobban követi a szegény és alázatos Krisztust.

A szegénységet ő nem jogi terminusokban értette, hanem mint konkrét életprogramot: inkább a másoktól való függőség felvállalása, ami hasonlóvá teszi a társadalom szélére kerültekkel. Fontos a testvériség és az alázat (a nevük, fratres minores, is ezt fejezi ki: kisebb testvérek). Ferenc halála után megkezdődtek az értelmezési problémák. Hogyan teljesíthetik missziós feladatukat pénz illetve tanulás nélkül? Már 1230-ban engedélyt adott a pápa, hogy megbízhatnak egy világit, aki gyakorlatilag a pénzüket kezelte, mivel pénzhez nem nyúlhattak. 1245ben a pápa a Szentszéket nyilvánította minden vagyonuk tulajdonosává A hívek adományait ugyanis nem lehetett megállítani. A témába vágó későbbi pápai megnyilatkozások is tükrözik a pápák személyes véleményét és az adott történelmi körülmények hatását. III Miklós az Exiit qui seminat kezdetű bullájával (1279) a ferences ideál maradéktalan megvalósítása

mellett érvelt, emlékeztetve a ferenceseket arra, hogy Krisztus és az apostolok teljes szegénységben éltek. Ugyanakkor a mindennapi élet konkrét szükségleteit szem előtt tartva elfogadhatónak tartotta az amicus spiritualis-hoz való folyamodást. V Kelemen az Exivi de Paradiso kezdetű bullájával (1312) korlátozta a lelki barátok szerepét, és a regula szószerinti megtartását rendelte el. XXII Jánost a rigoristák fegyelmezetlensége kemény fellépésre ösztönözte. A szegénységről folyó viták politikai színezetet öltöttek: a ferencesek egy csoportja a pápával szemben Bajor Lajoshoz csatlakozott. XXII János ezért a rendfőnököt, Michele da Cesena-t kiközösítéssel sújtotta A vihar csak lassan csendesedett el. A renden belüli szakadás egyre mélyült, s két irányzat kezdett kialakulni: a konventuális ág és az obszervánsok rendje (Ennek volt tagja pl Kapisztrán Szt János is) Az obszervánsok ragaszkodtak a regula hű megtartásához, s

ezáltal közelebb állnak a rend eredeti szellemiségéhez, jóllehet jogilag egy későbbi ágnak kell tekintenünk őket A rend terjedése igen gyors volt, először Itáliában, aztán Európa többi országában alakultak provinciák, élükön a minister provincialisokkal. Kezdetben ők is laikusok voltak Ferenc azt akarta, hogy egyenlők legyenek a testvérek: ő maga sosem lett pap. De ebben a kérdésben is kompromisszumra kényszerültek. A rend fokozatosan klerikális lett, hiszen a szentségek kiszolgáltatásához papokra volt szükség (bár laikusként prédikálhattak) Illés testvér letétele után pedig a vezetés is a klerikusok kezébe került. Ugyanez történt az egyetemi tanulmányokkal Ferenc maga azért nem pártolta testvérei tanulmányait, mert úgy gondolta, hogy scientia 5 6 inflat, azaz a tudás ill. egyetemi rang egyben pozíciót is ad, és ez veszélyezteti a kisebb testvéri létet, az egyenlőséget De a rendbe áradni kezdtek az egyetemi

emberek, és tulajdonképpen Ferenc félelmei beigazolódtak. (Azt viszont nem ellenezte, hogy Páduai Szt Antal teológiára tanítsa a testvéreket). A rend konstitúcióit az 1260-as Narbonne-i káptalan definiálta. Ezek szerint a minister generálist és provinciális választják, a többit kinevezik Náluk is megjelenik a képviselet és számonkérhetőség elve. Ebben felfedezhető a domonkos hatás 1.5 Szt Domonkos (1170-1221) és a prédikátorok rendje (OP) A domonkosok különböznek a ferencesektől keletkezésük eredeteiben és inspirációjukban. Kezdettől fogva klerikusi rend, amely egy konkrét célra, a prédikálásra alakult. Kanonoki rend lesz belőlük, amely felvállalta a cura animarum-ot is (lelkek gondozása szó szerint, lelkipásztorkodás mai kifejezéssel). Szt. Domonkos a kasztíliai Caleruegában született, nemesi családból Palenciában tanul, 1195-ben az osmai káptalan tagja lesz. Itt részt vesz a káptalan megreformálásában 1203-ban és

1205-ben elkíséri püspökét Skandináviába. Útközben áthaladnak az albigensekkel teli Languedoc-on. Domonkos és püspöke Diego, látva a ciszterci legátusok sikertelenségét, beállnak prédikálni, Diego javaslatára szegényen (Mt 10 alapján – Ferencet is ez a szöveg inspirálta Az apostoli szegénység nem átvétel a ferencesektől, hiszen azokról még akkor nem is hallottak). 1207-től Domonkos szinte teljesen egyedül marad, de folytatja a prédikálást Fulcóval, a toulouse-i püspökkel összefogva. Diegóval megalapítják a prouille-i apácakolostort az eretnekségből megtért nők részére. (később Domonkos alapít Rómában és Madridban egy-egy apácakolostort, ezek a későbbi domonkos apácarend első kolostorai) Első társaival Toulouse-ban telepszenek le, ahol Fulco püspök elismeri őket, mint egyházmegyei prédikátorokat, fix házzal és jövedelemmel. Domonkos elkíséri püspökét 1215-ben a IV lateráni zsinatra, ahol ígéretet kapnak

III Ince pápától, hogy jóváhagyja őket, mint ordo praedicatorum-ot (ez valószínűleg azt jelentette, hogy III. Ince azt tanácsolta nekik, váljanak szerzetesrenddé, ne csak egy prédikálásra alakult társaság legyenek), amennyiben választanak egy regulát. Domonkos társaival Szt Ágoston reguláját választják, III. Honorius pápa pedig megerősíti a rendet 1216-ban Érthető volt III Ince hezitálása, hiszen a zsinat éppen megtiltotta, hogy új rendek keletkezzenek; másrészt elképzelhetetlen volt egy kizárólag lelkipásztori feladatokat ellátó rend, akik ráadásul a püspök egyik funkcióját kívánják átvállalni. Domonkosban valószínűleg még római tartózkodása idején ért meg a gondolat, hogy nemcsak Dél-Franciaországban van szükség prédikátorokra, hanem az egész egyházban (neki mindig kedves gondolata maradt a kunok megtérítése). 1217-ben ezért szétküldi testvéreit, a felüket Párizsba (egyetemi város!), többeket Bolognába.

A rendnek ekkor már látszanak a fő jellegzetességei: prédikálás szegénységben, városi konventek, Róma támogatása, beilleszkedés az egyetemi struktúrákba. Az első általános káptalanon 1220-ban Bolognában Domonkos a koldulást kiterjeszti a konventekre Ezután a franciaországihoz hasonló misszióba kezd ÉszakItáliában Domonkos életének jellemzői az intenzív imádság, vágy és elkötelezettség a felebarát üdvössége iránt, az irgalmasság Figyelemre méltó volt törvényhozói géniusza és szintetizáló képessége (szintézisbe hozta a kontemplatív életet és a prédikálást, az apostoli életet, a stúdiumot és a szolgálatot). Nyitott volt saját korára és éles érzéke volt az Egyház szükségletei és a kor értékei iránt, úgymint ragaszkodás az evangéliumhoz, a római primátus, az egyetemek, a városok fejlődése 1221-ben halt meg Bolognában, 1234-ben ugyanott avatta szentté IX. Gergely pápa A rendben kezdettől fogva

kisebbségben voltak a laikus testvérek, hiszen nem volt szükség mezőgazdasági munkára. Így társadalmilag egy szintre hozta őket jobban a klerikusokkal, mint a cisztercieknél. Kezdettől fogva csak tanult embereket vettek fel, nem vesződtek gyerekek írni-olvasni tanításával (megváltozik ennek következményeképpen a hivatás, mint olyan: felnőtt korban vállalt tudatos döntés lesz újra) 6 7 A kormányzat demokratikusabb és jobban kidolgozottabb volt, mint a ferenceseknél (lényegében változatlan a kezdetek óta). Minden elöljárót választottak, bizonyos időre (tehát nem életfogytiglan) akik kötelesek voltak elszámolni kormányzatukról. Egyedül a magister generalist (rendfőnököt) választották egész életre, az összes többi elöljárót csak bizonyos periódusra. A választás többségi alapon ment (nem sanior pars elve alapján) Az alapegység a konvent, amihez legalább 12 rendtag szükségeltetett, és egy lektor, aki teológiai

előadásokat tartott, amelyeket mindenki köteles volt hallgatni. Az általános káptalanokat kezdetben évente tartották különböző városokban (pl. Budán 1254-ben). Az egyik évben a provinciálisok gyűltek össze, a következőben a diffinitorok (választott képviselők), a harmadik évben pedig a két csapat együtt Hogy egy határozat törvényerőre emelkedjen, három káptalan jóváhagyása kellett A rend megtartott egy csomó reguláris obszervanciát a monasztikus hagyományból, premontrei közvetítéssel. Nagy újdonság volt, ahogyan a rend a tanulást megszervezte: ez tkp. egy párhuzamos nemzetközi egyetemi rendszer lett Minden konventben volt egy lektor, aki teológiát tanított Ahhoz, hogy valaki prédikálhasson, először csak a saját konventjének a határain belül, 25 évesnek kellett lenni, és egy évig már teológiát kellett hallgatnia (ez volt a praedicator communis) A praedicator generalis-i tisztséghez már három év teológia kellett; ez

azt jelentette, hogy az illető bárhol prédikálhatott. Minden provinciában volt egy vagy kettő ún studia sollemnia, ahol a lektorokat képezték és az artes-t tanították (=hét szabad művészet, septem artes liberales, ami a belépő volt a teológiához. Konkrétan ezek: trivium: grammatica, dialectica, rhetorica; quadrivium: musica, arithmetica, geometria, astronomia.), illetve voltak studia generalia is, általában az egyetemi városokban, ahová az egész rendből küldték a tehetségeseket. Aztán kialakítottak speciális studiumokat a logika illetve a teológia oktatására Nagy gondot fordítottak a morális tanítására, mert a rend egyik feladata a gyóntatás volt. Ld Magyarországi B Pál OP, bolognai jogtanártól Summa de poenitentia A szegénység ellenére, saját könyveik lehettek kezdettől fogva, hiszen ez számukra munkaeszköz lett. 1.6 Kisebb koldulórendek Szerviták (OSM) Laikus bűnbánók egy csoportjából alakulnak Firenzében, 1240 körül.

Ekkor 7 nemes ifjú remeteéletet kezd a Monte Senarión Szt Ágoston reguláját fogadják el, IV Sándor pápa megerősíti őket 1256 márciusában, és azt is, hogy kolduló rend Szervezetük hasonlít a domonkosokéhoz Különösen is terjesztik a Mária-tiszteletet Trinitáriusok (rabkiváltók) Mathai János és Valois Félix alapítják Franciaországban, 1198-ban megerősíti regulájukat III. Ince. Céljuk a foglyok kiszabadítása volt Erre a célra koldultak pénzt is, ha nem volt pénz, saját magukat adták el. Szintén van kanonoki hatás Minden jövedelmük egyharmadát a fogolykiváltásra kellett fordítaniuk Kármeliták (O.Carm) Nincs biztos forrás az eredetükről, bár a rend maga Illés prófétát tekinti szellemi atyjának. A XII. század végén éltek remeték a Szentföldön, akiknek a jeruzsálemi pátriárka adott egy regulát, melyet 1226-ban megerősített III Honorius pápa Kifejezetten kontemplatív, remeterend Amikor a nyugati uralom megszűnik a

Szentföldön (1291), az ő jelenlétük is megszűnik, de addigra már elterjedtek Európában is, ahová 1235 után költöztek először. Ott gyorsan terjedtek Az első regula nagy hangsúlyt fektetett az állandó imára és a magányos életre Európában gyorsan hasonultak a többi koldulórendhez (vállalnak pasztorális feladatokat, városokba költöznek, cönobita élet) Stock Szt Simon generálissága alatt mennek végbe ezek a változások, melyeket majd VIII Bonifác pápa szentesít 7 8 Ágostonos remeték (OESA) Remetecsoportokból jön létre Toscanában, Lombardiában. 1244-ben IV Ince pápa Szt Ágoston reguláját adja nekik, hogy megrendszabályozza őket 1256-ban pedig IV Sándor pápa formálisan is megalapítja a rendet. Szervezetük a domonkos mintát követte Ennek a rendnek volt a tagja Luther Márton is (egy darabig). 1.7 A két nagy koldulórend jelentősége Voltak közös elemek, amelyek hasonlítanak a két koldulórend esetében: önkéntesség a

fix jövedelmek nem-elfogadásában; aztán az apostoli tevékenység az egyház kritikus helyzetében (létrehoznak egy párhuzamos lelkipásztori struktúrát). Fellendítették a szentségi életet (fülgyónás), a Mária-tiszteletet, propagálták saját szentjeik tiszteletét A koldulórendek tagjai kvázi-politikai szerepet is vállaltak, mint pl. Itáliában az ún Alleluja-mozgalomban 1233-ban ezt a népi mozgalmat felhasználják (Giovanni da Vicenza OP), hogy a városi statútumokat átalakítsák (szankciók az uzsora, házasságtörés, eretnekek ellen, egyház szabadságának védelmében), és a pártokat egymással kibékítik (az ilyen mozgalmaknak egyik fő célkitűzése mindig a béke helyreállítása volt). Hasonló nagy laikus mozgalom volt 1260-ban a flagelláns-mozgalom, szintén Itáliában. Férfiak kettesével körmenetben járták az utcákat és korbácsolták magukat, miközben kérték Isten irgalmát és imádkoztak a békéért Ez nyilvános felhívás

volt a békekötésre és egyben nyilvános bűnbánattartás is A flagellánsmozgalom újra megjelent a 14. században a nagy pestisjárvány idején Közös volt a ferences és a domonkos rend számára a konfliktus is a világi klérussal, akik irigykedtek rájuk, és egy régi típusú – decentralizált, javadalmakból élő, rurális – egyházmodellt veszélyben láttak. A pápák által nekik adott exemptió is sokakat zavart (sértette a püspökök érdekeit) A vita tárgya az volt, hogy elfoglalhatnak-e úgy katedrákat a koldulók, mint a világiak, törvényes-e az ő szegénységük (koldulók voltak a radikálisok és újítók), mi a szegénység szerepe a keresztény tökéletességben, hogyan viszonyulnak az exempt rendek a világiakhoz. 1254-ben volt a legszervezettebb támadás a koldulók ellen Párizsban: a világi tanárokat dühítette, hogy több katedra nekik jutott Párizsban, és hogy a kolduló tanárok nem tartották magukra kötelezőnek az egyetemi

statútumokat (és pl nem sztrájkoltak velük együtt, amikor arra került a sor). Guillaume de Saint Amour (“De periculis novissimorum temporum”, A jelen idők veszedelmeiről) szerint csak a világi papok pasztorálhatnak, mint az apostolok utódai, isteni rendelés folytán, és ezt a pápa sem változtathatja meg; továbbá a koldulás, mint életforma, nem lehetséges, mert ellentétes a páli idézettel: aki nem dolgozik, ne is egyék stb. Jelen voltak eszkatológiai problémák is, Guillaume de Saint Amour szerint közel volt az idők vége, és a koldulók voltak az álpróféták, és ál-krisztusok, akikről a Jel-ben van szó. Míg a spirituális ferences oldalról elhangzott az is, hogy velük érkezett el a Szentlélek korszaka2. Thomas de York OFM erre azzal válaszolt, hogy az egyházban minden hatalom a pápától származik, aki azt annak delegálja, akinek akarja. Bonaventura és Tamás pedig bebizonyították, hogy a prédikálás és tanítás is munka, sőt ez

az életforma még evangéliumibb (Tamás szerint a tanítás még a konkrét papi munkánál is előbbre való). A pápák viszont a koldulók mellé álltak, megerősítették privilégiumaikat, és rájuk bíztak igen fontos tisztségeket, mint pl. az inkvizíciót, ami addig a püspök feladata volt Ezen kívül a koldulók pápai megbízásból voltak még penitenciáriusok, pápai követek, vizitátorok stb. A pápasággal való kapcsolat egyébként mindkét félnek előnyös volt: a koldulóknak támogatást nyújtott a pápaság, a koldulók pedig erősítették a középkori pápaság centralizáló tendenciáit. (Pl a ferencesek terjesztették el egész Európában a zsolozsma kuriális változatát) A 2 Ld. Fiorei Joachim tanítása, hogy a Fiú korszakát majd a Szentléleké váltja fel A Fiúé jellemzője a péteri egyház, hierarchiával, jogrendszerrel, a Léleké a jánosi egyház, melyet lelki emberek elitje vezet, ez az örök evangélium korszaka Gerardo da Borgo

San Donnino Introductorius in evangelium aeternum (Bevezetés az örök evangéliumba) azt hirdette, hogy a ferences rend feladata az egyház megújítása 8 9 teológia művelésében nagy érdemeket szerzett a domonkos és a ferences rend, a középkori katolikus teológia legnagyobbja közülük került ki (Aquinói Tamás). Végül fontos megemlíteni, hogy a Távol-keleti, illetve Észak-európai misszióban milyen nagy szerepet játszottak (magyar vonatkozásban Julianusnak és társai) 1.8 A koldulórendek és a laikusok vallásos élete A koldulók meg tudták mozgatni a városi laikus tömeget: újdonság volt az, hogy templomaikban prédikáltak. Aktív szerepet kínáltak fel számukra a vallásban, nemcsak a passzív szemlélő szerepét Sok laikus akart a hatásukra bűnbánó komolyabb lelki életet élni a világban Ezeknek mondta Humbertus de Romanis: “Vannak, akik azt mondják, hogy nem tudnak bűnbánatot tartani a világban, és az a vágyuk sem teljesülhet,

hogy szerzetbe lépjenek, mivel házas emberek. De íme, az isteni Gondviselés megszüntette ezt a kifogást: létezik ebben a világban a bűnbánattartásnak egy módja, melyet a pápa jóváhagyott, és amellyel sok kegyelem és privilégium jár; ez a bűnbánó testvérek életmódja.” A koldulók tehát a világban való élet új teológiáját nyújtották a laikusoknak, amelynek gyökereit a tamási teológiában fedezhetjük fel: “a kegyelem nem rontja le a természetet, hanem tökéletesíti azt.”3 Tehát a személyes tökéletességet azok is elérhetik, akiknek világi foglalkozásuk van (egyik remek példa ezen ideál megvalósítására Árpád-házi Szent Erzsébet) Ezt hangsúlyozzák az ún. sermones ad status, a különböző állapotú emberekhez intézett beszédek (lovagok, szolgák, házasok, özvegyek, kormányzók, szolgák etc.) A koldulók általában pozitívabban álltak hozzá a házassághoz is, amelyet korábban az aszketikus irodalom nem

értékelt nagyra. Egy domonkos prédikátor így írt: “A mi rendünk egy halandó ember műve; de maga Isten volt az, aki a házasságot megalapítottaa vízözön idején, az Úr megmutatta, hogy kiket részesít előnyben, amikor házasembereket mentett meg.” A másik fő csatorna, melyen keresztül a kolduló barátok hatást gyakoroltak a társadalomra, a konfraternitások (társulatok) voltak. Ezek a testvérületek a laikusok válasza voltak a koldulók megújulásra felszólításának A laikusok önkéntes társulatai voltak (területi alapon, vagy közös foglalkozás alapján), azzal a céllal, hogy kölcsönösen imádkoznak egymásért és karitatív tevékenységet végeznek. Már a koldulórendek létrejötte előtt is léteztek, mint a laikusok vallási lelkesedésének részei, és sok olyan volt, amely nem kapcsolódott a koldulórendekhez. Voltak bizonyos szabályaik, megülték pl. a patrónus szent ünnepét Nem a koldulórendek találták ki, létezett már

előttük is, városi plébániák mellett általában. Voltaképpen a 13 század egyik legeredetibb jelensége voltak, hogy feltűnt egy laikus elit, akik hiteles vallási életet akartak élni, a monasztikus szerzetességtől függetlenül. Az önkéntes bűnbánók konfraternitása (fratres et sorores de poenitentia) ezeknek egy fajtája volt, amely különösen Itáliában terjedt el. Ferenc és első társai, vagy a humiliátusok hasonlók voltak Ezek a bűnbánók különböző aszketikus gyakorlatokat végeztek (böjtöltek), nem táncolhattak, mondták a zsolozsma egyes részeit, ha tudtak olvasni, vagy más imákat, adakoztak a szegényeknek, nem hordhattak drága ruhákat. Ferences hatásra vettek fel olyat a szabályaikba, hogy nem viselnek és fognak fegyvert, nem tesznek esküt, és elősegítik a kiengesztelődést. Sok ilyen konfraternitás született a koldulók prédikációja nyomán, melyek a templomaihoz kapcsolódtak aztán (ott tartották az összejöveteleiket).

Idővel a koldulórendekhez kapcsolódó bűnbánó testvérületekből lettek a harmadrendek, amelyeknek külön regulájuk is volt A bűnbánattartás a középkori embernek fontos gondolat volt, nemcsak az évi egyszeri gyónást jelentette a IV lateráni zsinat előírásainak megfelelően Jézus felszólítását akarták követni: Paenitentiam agite, adpropinquavit enim regnum caelorum (Mt 4,17), mai fordításban térjetek meg Penitenciatartás jelentett a bűntől való elfordulást, aszketikusabb életformát Az ilyen bűnbánattartók gyakran végeztek karitatív munkát, pl leprásokat gondoztak, kórházakat tartottak fenn. 3 STH I.1,8 9 10 1.9 Az inkvizíció a középkorban Az inkvizíció tipikusan középkori intézmény, egy olyan társadalomé, amelyben állam és egyház az érem két oldala, és ahol a hit elleni támadás egyben a világi hatalom elleni támadás is. Mindenképpen látnunk kell, hogy az inkvizíció, mint olyan, nem Krisztus szándéka

szerint való. Ez mai szemmel teljesen világos A középkori ember számára pedig teljesen világos volt, hogy az eretnekek felkutatása és visszatérítése az egyházba voltaképp az eretnekek érdekeit szolgálja. Hasonló eset arra, hogy ebben van fejlődés, a vallásszabadságnak az esete Egészen a II. vatikáni zsinatig az volt az egyház álláspontja, hogy a tévedésnek nincsen joga, csak az igazságnak (=katolikus egyház). Eredetileg az ortodoxia védelme a helyi hierarchia feladata volt, a pápaság központi hatalmának növekedésével Róma kezébe kerül egyre jobban az irányítás. III Lucius pápa bullája (1184) a püspökök kötelességévé tette az eretnekek felkutatását (tehát nemcsak a vádemelés volt kötelező, mint addig). A püspök köteles felkutatni az eretnekeket, és a világi hatalom segítségével üldözni. III Ince pápa hangsúlyozta, hogy a világi hatalomnak kötelessége üldözni az eretnekeket A IV Lateráni zsinattal az elnyomó

irány kerekedik felül II Frigyes birodalmi törvényei a felségsértés bűnével tették egyenlővé az eretnekséget (mint ilyen, halálbüntetéssel volt büntethető). IX Gergely pedig 1233-ban megalapítja a pápai inkvizíciót, melyet először a domonkosokra bíz, aztán a ferenceseket is bevonja 1254-től IV. Ince pápa Ezek az évek voltak a legvéresebbek, legnagyobb eretneküldözők a megtért katarok voltak, akik domonkosok lettek. Az inkvizítorok egyenesen a pápának voltak felelősek (Inquisitor haereticae pravitatis). Feladata felvilágosító beszédek tartása volt először, amikor meghirdette a tempus gratiae-t, a kegyelem idejét, amikor még feloldozást nyerhetett az, akinek rossz volt a lelkiismerete (bűn volt az eretnekek rejtegetése és a velük való bármilyen kapcsolat, ha azt valaki nem jelentette be). Ezután magához hívta a gyanúsakat, akik nem jelentek meg; aki nem akart visszatérni az egyházba, azt átadták a világi hatóságnak;

megtérőknek vezeklést írtak elő. Aki beárulta társait, az jobb elbánásra számíthatott Az inkvizítorok célja nem az volt, hogy minél több halálos ítéletet hozzanak, hanem az ortodoxia helyreállítása, és az eretnekek megtérítése (a pápai inkvizíció nem összekeverendő a 16. századi állami spanyol inkvizícióval, amely nem állt pápai felügyelet alatt, és alapvetően állami célokat szolgált) Bernard Gui pl. 1305-1323 között volt inkvizítor, 980 esetben hozott ítéletet, 42 esetben adta át az illetőt a világi hatóságnak (azaz hozott halálos ítéletet) Még olyan elmék is, mint Tamás, helyénvalónak tartották az elnyomó normákat: ő hangsúlyozta, hogy a hitre senkit sem lehet kényszeríteni, mert az szabad beleegyezés tárgya (ez a helyzet pl. zsidók és muzulmánok esetében), de más a helyzet az eretnekek esetében, akik megtagadták hitüket, ami a legfőbb jó Az inkvizítori pozíció nem volt életbiztosítás: több

inkvizítort meggyilkoltak az eretnekek (pl. Marburgi Konrádot, Szt. Erzsébet gyóntatóját, aki nem volt szerzetes, továbbá Veronai Szt Pétert, akit közvetlen halála után szentté is avattak) 1.10 A nők a középkori vallásos életben A korai középkorban a nők részére is egyetlen lehetőség volt az apácává levés ahhoz, hogy elérjék a keresztény tökéletességet. A nők morális és emberi gyengesége illetve másodrendűsége állandó téma volt a teológiai-aszketikus irodalomban A női kolostorok mindig kevesebben voltak, mint a férfiakéi, azért is, mert a férfi kolostoroktól több lelki haszon származott, mivel ők miséztek az alapítóért. A korai középkorban a monasztikus kolostorok arisztokrata származású nők számára jelentettek lehetőséget, akiknek nem sikerült rangjukhoz méltó házasságot összehozni, vagy megözvegyültek. A nem arisztokrata származásúak szolgálólányok lehettek (ld. Margit-szigeti kolostor) Az első Cluny

típusú női reformkolostor 1056-ban létesült, Marcigny kolostora. Hugó apát alapította olyan nők számára, akiknek a férje szerzetes lett Clunyben. A 12. században több szerzetesi reform-mozgalom vezetőjének volt számos női követője (Szt Norbert, Robert d’Arbrissel), akiket idővel kettős monostorokba telepítenek le. Ők sokkal 10 11 pozitívabban viszonyultak a nőkhöz. Később a premontrei káptalan megtiltja a kettős monostorokat, mert veszélyesnek találta őket Keletkeztek ciszterci apácakolostorok is, a férfi szerzetesek összes tiltakozása ellenére, egyszerűen úgy, hogy több kolostor átvette a citeaux-i szokásokat. A ciszterciek kb 100 évig tudomást sem vettek róluk, végül a káptalan beleegyezett, hogy az apátoknak kell rájuk felügyelni Egyáltalán, a 12. század eleje és a 13 század közepe között a laikus vallásosság több formája is megszületik, a már említetteken kívül. Ezekben az is újdonság volt, hogy nők is

aktívan részt vettek bennük. Egyáltalán, a nők kezdenek pozitívabb elbírálásban részesülni a 12-13 századtól. Addig csak klerikusok írtak nőkről Ettől az időtől fogva növekszik a nyugati egyházban szentté avatott nők aránya Ehhez hozzájárult az, hogy a Mária-tisztelet egyre nagyobb helyet kezdett elfoglalni a vallásosságban a 12 századtól különösen (pl a legtöbb gótikus katedrális Szűz Mária tiszteletére van szentelve) Lincolni Szt Hugó püspök így nyilatkozott pl: “Ha egyetlen férfi sem volt, akit Isten atyjának lehetett volna hívni, egy nő viszont Isten anyja tudott lenni.” Megtörtént tehát a nők bizonyos rehabilitációja, azaz elismerték, hogy nők is lehetnek szentek, bár kisebb az esélyük, de ha bűnbánatot tartanak és aszketikus életet élnek, akkor sikerülhet. A legfontosabb a beginák mozgalma: Flandria, Elzász, Liegi, Bajorország területén kezdődik el, jámbor világi nők mozgalma, akik komolyabb vallásos

életre vágytak, de nem akartak, vagy nem tudtak szerzetesek lenni (apácának csak az számított, aki klauzúrában élt). Egyedül, vagy közösségben éltek, dolgoztak és ebből éltek meg, karitatív munkát végeztek és imádkoztak. (nevükre vonatkozóan több elmélet van, egyik szerint Lambert Bege flandriai pap körül éltek, más szerint a ruhájuk volt bézs színű) Több jámborsági elem, ami később az egész egyházé lesz, tőlük veszi kezdetét (Szent Szív-kultusz, Úrnapja ünnepe). Férfi változatukat begárdoknak hívták. A beginák nem tettek fogadalmat, jogilag tehát ők nem számítottak szerzetesnek. Csak a cölebsz életformára tettek ígéretet A leghíresebb begina Marie d’Oignies volt († 1213), akinek az életrajzát Jacques de Vitry írta meg. Szintén híres Hadewijch, Lutgardis d’Aywiéres Különösen a németalföldi beginák körében virágzott a misztika: a Krisztus szenvedése iránti tisztelet, az eukarisztikus kultusz,

bensőséges kapcsolat az ember Jézussal, (amely gyakran az udvari költészettrubadúrirodalomból vette a kifejezéseit) volt a jellemzője. A 13 század második felétől főleg, a beginák közösségei gyakran kapcsolódtak a koldulórendekhez, akiktől oltalmat és lelki irányítást vártak. Sokszor ezek a közösségek később domonkos vagy ferences apácakolostorok lettek Oltalomra azért is volt szükségük, mert tanulatlan nők lévén, könnyebben gyanúsították meg őket eretnekséggel, és misztikus élményeik is gyanút keltettek, mert úgy tűnt, ezzel feleslegessé teszik a szentségi közvetítést Robert de Grosseteste (Lincoln püspöke) mondta, hogy a beginák még szentebbek, mint a koldulók, mert kezük munkájából élnek 2. A középkori tudományosság; a 12 századi reneszánsz; az egyetemek; a skolasztika 2.1 A skolasztikus teológia kialakulása A középkori kultúra felvirágzása a Karoling-reneszánsz után a 12. században kezdődik A

Karoling-birodalom felbomlása nem tett jót a kultúrának sem. Maga a Karoling-reneszánsz is egy zárt körre, elitre (klérusra) korlátozódó fellendülés volt. (Bár a Nagy Károly-féle reformok a klérus képzettségét emelték) A középkor addigi műveltsége, kevés kivételtől eltekintve, mint pl. Iohannes Scotus Eriugena a 9. században, hagyományőrző jellegű volt, azaz az ókori egyházatyák tanításának megőrzésében és átadásában állt; a kreativitás nem kifejezetten volt cél, sem az, hogy valaki újat mondjon. Ennek helyébe a 12 században egy olyan új kutatási forma lép, amely helyet ad a filozófiának, a dialektikus gondolkodásnak, az értelemre támaszkodó érvek ütköztetésének. Ezen a módon igyekeztek az egyház tanítását logikusan rendszerezni A jelszó az 11 12 intellectus fidei. Az új teológusok kérdeznek, bűnös-e az ember, vagy se Cur deus homo, és magyarázatot keres rá, de a hitben. Az új idők első képviselője

Canterbury Szent Anzelm (1033-1109), akinek elve: “Credo, ut intelligam”. Az alapelv: fides quaerens intellectum Bízik tehát az ember megismerőképességében Nem írt sokat, de művei felölelik a teológia öszszes fontos témáját Cur deus homo – Miért (van) az Isten-ember (ez egyik legfontosabb művének címe) Már az is izgalmas, hogy egyáltalán felteszi a kérdést Az antik műveltség igazi újjászületése, azaz reneszánsza a 12. században történik meg először (különösen fontos a chartres-i iskola), ezért lehet rokon ez a század a klasszikus értelemben vett reneszánsszal (“Törpék vagyunk, de óriások vállain állunk”) A kor fő jellemzője, hogy felfedezik az ókor filozófiai műveit, legelsősorban Arisztotelészt, akinek a művel arab közvetítéssel jutnak el Nyugatra, Hispániában fordítják le latinra. Ebben a korban fedezik fel a római jogot. Jellemző egyfajta szellemi nyitás, Petrus Venerabilis cluny apát, a Koránt is le

akarja fordíttatni. Megnő az ismeretanyag is, melyet így rendszerezni kell Ennek a rendszerezésnek lesznek az eredményei a summák Ekkor alakul ki a kánonjog is, mint tudomány, az addigi egyházi jogszabályok rendszerezéséből. Az addigi monasztikus teológia helyett, melyet a kolostorokban műveltek, kialakul a skolasztikus (=iskolás) teológia, melyet a székesegyházi iskolákban és az egyetemeken művelnek. Azaz a teológia tudomány lesz A skolasztika célja: a lehető legtudományosabban megismerni a teljes kinyilatkoztatást, kifejteni egy bizonyos szisztéma szerint, és kimerítő módon A monasztikus teológia legkiválóbb képviselője Clairvaux-i Szt. Bernát a 12 században Hatása nagy volt a gyakorlati életre, krisztocentrizmusa szintén iránymutató lesz. Kommentárja az Énekek Énekéhez szintén híres, Isten és a lélek közötti párbeszédként interpretálja Híres volt a párizsi Szent Viktor apátság. Nagy teológusai kidolgozták a misztika

elméletét, pszichológiáját: Szentviktori Richárd, Hugó. A monasztikus teológia az imádságos dimenziót mélyíti el, de hiányzik belőle az a precíz szisztéma, amely képes lenne befogadni az értelem tudományos követelményeit. A szerzetesek Isten ismeretének affektív dimenzióját húzták alá Bernát nagy ellenfele Petrus Abaelardus (1079-1142), aki már az új idők tanúja, Párizsban népszerű tanár volt. Önéletrajzi írása Historia calamitatum (Szerencsétlenségeim története) Teológiai főműve a Sic et Non (Igen és nem), mely fontos állomás a teológiai módszer története szempontjából. Ebben a művében 158 kérdést érint a hit, szentségek, szeretet témájában A műben az egyházatyáktól vett, látszólag ellentmondó idézeteket vetett egymással össze. Azt akarja megmutatni, hogy milyen mértékben látszólagosak ezek az ellentmondások. (ez az ún dialektikus módszer) Ehhez szabályokat dolgoz ki: elsőnek meg kell állapítani,

az mondta-e ezt, akinek tulajdonítják stb. Így létrejön a hagyomány hermeneutikája Bernát főleg teológiai módszere miatt lett az ellensége. Abaelardus tanítványa Petrus Lombardus (1100-1160), szintén Párizsban tanított, ott is halt meg, mint püspök. Fő műve Sententiarum libri IV, amely a továbbiakban a középkor legfontosabb teológiai (dogmatikai) kézikönyve és tankönyve lett Az egyetemeken kb a mostani doktori disszertációnak felelt meg, amikor valaki megírt egy kommentárt a szentenciákhoz. Négy könyvből áll: Isten (1), teremtés és kegyelem (2), megtestesülés és megváltás, erények és parancsok (3), szentségek és végső dolgok (4). A mű az egyházatyáktól vett hiteles idézeteket (sententiae) rendezi el Ebben a rendben az üdvösség a teológia, a kinyilatkoztatás középpontja, mintha a megtestesülésnek más motívuma nem lenne (először voltak a catenák, amikor egymás mellé tették az egyazon témáról szóló idézeteket.

A csúcs a summa, amikor ezek rendszerbe kerülnek) A 12. és a 13 század fordulóján az igazság lényegének felfogása megváltozik: korábban, az igazság transzcendens, isteni tulajdonság, amelyen a bölcs szemlélődve elmélkedik, most pedig az igazság egyre jobban alávetett lesz a dialektika technikájának. A tekintélyi érv mind gyengébb lesz. Az igazság helye többé nem az imádságos tapasztalás, hanem a logika a döntő 12 13 2.2 Az egyetemek A 12. században születtek meg Universitas magistrorum et scholarium (Tanárok és hallgatók összessége), jelöli az intézményt, studium jelöli a tanítás tartalmát, módszerét, tantárgyakat. Folyik a történeti vita, hogy a katedrálisi iskolákból vagy a városiakból alakult ki. Az egyetem azonban a keresztény középkor központi századainak eredeti alkotása, szervezeti és kulturális szempontból. Fontos a spontaneitás a kialakulásában A katedrálisi iskolákban felnőtt értelmiségiek

egyszercsak elhagyták az addigi intézményi kereteket, újakat találtak ki (spontán folyamat), úgy, hogy hallgatók gyűltek köréjük, akiknek a magister előadást tartott (lectio), és azokat kommentálta. A másik tanítási módszer a vita volt, a hallgatók bevonásával (disputatio). Az új iskolák először két helyen fejlődtek ki, Párizsban (filozófia, teológia) és Bolognában (jog) Az új iskolák nem nélkülözhették sokáig a jogi szabályozást, ami elismertséget adott nekik. Így születtek meg az egyetemek, mint intézmények, amelyek kialakulására két erő hatott: egyrészt a tanárok és hallgatók, másfelől kívülről a politikai és egyházi hatalom (császár, pápa) A tanárok és hallgatók szükségét érezték, hogy korporatív szervezetekbe tömörüljenek, amelyeknek önkormányzatuk volt. Ez volt a kor szokása is, ti. hogy a közös érdekekkel rendelkezők ilyen társaságokat alakítottak ki Hogy védelmet biztosítsanak maguknak,

elismertették magukat a helyi hatalommal, Párizsban a préposttal, Bolognában a communéval (városi hatóság). Az önkormányzat vezetése vagy a professzorok (Párizs) vagy a hallgatók (Bologna) kezében volt. Ez a szervezet irányította az életet minden tekintetben: a curriculumot, a vizsgákat, a címek elnyerésének módját, a fegyelmet. A pápai és császári hatalom kezdettől fogva figyelemmel kísérte az egyetemek születését, felfedezték, milyen nagy (ideológiai) segítséget tudnak nekik nyújtani. A 13 század első éveitől a pápaság magára vette az egyetemek támogatói és vezetői szerepét, és nekik szánták azt a szerepet, amelyet a harmadik és negyedik lateráni zsinatok (zsinat rendelete: minden székesegyházban legyen egy teológiai magiszter, aki a klerikusokat teológiára tanítja) a katedrálisi iskoláknak szántak, azaz hogy támogassák a keresztény hitet tanbeli szempontból, védjék meg az eretnekségtől, javítsák a nép

vallási kultúráját. A pápák különböző privilégiumokat adtak az egyetemeknek, legfontosabb a licentia ubique docendi (tanítási engedély) volt. Az alkalmasságról a professzorok döntöttek, de a címet formálisan a püspök adta meg A püspök szerepe teljesen formálissá vált pl Párizsban A pápaság szerepe igen fontos volt, védte pl az egyetemek autonómiáját III Ince pápa követe, Robert de Courçon bíboros, 1215-ben adott a párizsi egyetemnek saját statútumot, amelynek értelmében lehettek saját konstitúcióik, amelyek részletes szabályozást adtak mindenhez. Mindez azért volt fontos, mert így az egyetemhez tartozók nem tartoztak sem a király, sem a püspök joghatósága alá. A pápaság más egyetemeket is védelmébe vett, a bolognai autonómiáját is védte a város ellenében A pápaság főként azért támogatta az egyetemeket, hogy a teológiát műveljék, gondoskodjanak a klerikusok szellemi-teológiai képzéséről, amely

alkalmassá teszi őket az eretnekségek legyőzésére; voltak más motívumok, mint pl a centralizáció, illetve a tanítás rendbetétele. A városok is szerettek egyetemeket alapítani, melyeket később elismertettek a pápákkal/császárral, főleg a helyi gazdaság fellendítése érdekében, illetve hogy hivatalnokokat képeztessenek. (14 századi változás, hogy az Artes egyre inkább propedeutikussá minősül) Sacerdotium-regnum-studium. A tudás (egyetemi) így lassan harmadik hatalmi ággá lesz a lelki és világi hatalom mellett. A párizsi egyetem a középkorban megőrizte vezető szerepét a teológia területén, mintegy döntőbíróvá vált tanbeli kérdésekben. Robert de Sorbon 1257-ben megalapítja a róla elnevezett kollégiumot a szegény klerikusoknak. A tanítás fakultásokra tagozódott, artes volt a bevezetés (6 év), aztán teológia, kánonjog, polgárjog, orvostudomány. Az első elnyerhető fokozat a baccalaureatus volt (7 év után), utána

újabb 6/8 év a licenciához, végül a magiszteri fokozat A hallgatók nemzetek szerint szerveződtek, ami geográfiai egységeket jelölt (Párizsban négy nemzet) Az egyetemi képzettség 13 14 hamar fontos lett az egyházi karrier szempontjából, a korszak szinte összes pápája járt egyetemre, elsőként III. Ince A 13. században a nyugati egyház értelmiségijei az ún arisztotelészi kihívással szembesültek, amely komoly krízist okozott Ez nemcsak Arisztotelész filozófiáját foglalta magában, hanem az ún. arab tudományt is, amelyet az iszlám világ dolgozott ki a zsidó gondolkodásból és ókori forrásokból merítve A tanítás tartalma kibővül Arisztotelész egyéb műveivel (addig csak a Logikát ismerték részben), Fizika, Metafizika, A lélekről, Nikomakhoszi Etika. A 13. században egyre több fordítás készül A fordítás nem volt túl pontos A görög kéziratokat szírre fordították, onnan arabra, arabból egy helybeli lefordította a

helyi nyelvre, onnan pedig latinra. Arisztotelész műveinek corpusa elsődleges fontosságú a 13. század kultúrájának megértése szempontjából, mert szintetikus és koherens képet adott az egész emberi tudásról. Az arab interpretációban Arisztotelész művei veszélyt jelentettek az ortodoxiára. Averroes, Arisztotelész egyik arab kommentátora szerint pl a világ örök Ő és Maimonidész panteisztikus módon értelmezték Arisztotelészt Egyébként is Arisztotelész istenfogalma sem volt pontos Ettől függetlenül a Filozófus (ahogyan Szt. Tamás nevezte) behatolása az egyetemi kultúrába viszszafordíthatatlan volt 1215-ben pl a Courcon-féle statútumok Párizsban megtiltották a pogány filozófia olvasását 1231-ben IX Gergely megengedte Arisztotelész olvasását, hogy megtisztítsák a hibáktól. 2.3 A skolasztikus tanítási módszer A legkedveltebb módszer a disputa. A tanítás a 12 században biblikus és patrisztikus szövegek magyarázatából

állt A tanár ezeket kommentálta (főleg Lombardust) (littera: ez volt a szó szerinti értelem; sensus: elsődleges interpretáció; sententia: tanár saját értelmezése. Ezeket írták be glosszaként a szövegbe, az első kettő interlineáris glossza, a sententia pedig marginális) Ezek a magyarázatok gyakran ellentmondók voltak, ezért ebből jön a quaestio, a kérdés, mint műfaj Itt lép be a spekuláció A quaestio disputata nyilvános egyetemi gyakorlat volt, általában egy különösen komplex problémáról. Ezen kívül létezett a quaestiones quodlibet: bárkitől lehetett, vagy bármit kérdezni. 2.4 Aquinói Szt Tamás (1225-1274) A középkor legszisztematikusabb teológusa, doctor communis (mindenki tanítója), vagy doctor angelicus (angyali doktor). Részben igaz, hogy megkeresztelte Arisztotelészt Már Nagy Szent Albert elkezdte. Másrészt inkább ötvözi a platóni-ágostoni rendszert Arisztotelésszel Arisztokrata (grófi) családból származott, a

staufiakkal rokon. Montecassinón tanult, majd Nápolyban a II. Frigyes által alapított egyetemen Ott lépett be a domonkos rendbe 1244-ben Nagy Szent Albert tanítványa volt Párizsban és Kölnben. 1256-ban magister theologiae Párizsban Ő maga Párizsban, Rómában, Bolognában, Nápolyban tanított Fossanova ciszterci apátságában halt meg, útban a lyoni zsinatra. Több tételét elítélte 1277-ben Stephan Tempier párizsi püspök. 1323-ban szentté avatta XXII János pápa Legfontosabb műve a monumentális Summa Theologiae, három részben (1266-1273), a kezdők számára (Ia. Isten, teremtés; IaIIae: emberi cselekedetek, kegyelem; IIaIIae: erények; IIIa: Krisztus, szentségek, végső dolgok). A skolasztika jellemzői tükröződnek a műben Quaestiokra tagolódik. Felsorolja azokat a véleményeket, amelyek ellentmondanak a tézisnek, és aztán megoldja őket fogalmi megkülönböztetéssel. Felhasználja a hagyományt Bemutatja a hittartalom tudományos

megismerését. Fő cél a hit megértése, értelmi feldolgozása Summa Contra Gentiles c. műve szintén teológiai összefoglalás, a muzulmánokat téríteni kívánó rendtársai számára Egyes teológiai problémákat mélyít el a Quaestiones Disputatae Biblikus kommentárgyűjtemény a Catena aurea. Tamás folytatta mestere, Albert tevékenységét, és felülmúlta őt világosságban, szisztematikus képességben. A legnagyobb közvetítő Ágoston és Arisztotelész között Szerinte a teológia 14 15 igazi tudomány, de a legmagasabb rendű. Míg Ágoston szerint az Istentől kinyilatkoztatott bölcsesség leértékeli a természetes tudást, mint alacsonyabb rendűt és ideiglenest, addig Tamás szerint a tudománynak autonómiája és saját szabályai vannak, önmagában érték, hiszen minden létező Istenhez vezet. A teológia (sacra doctrina) elsőbbsége tárgyából származik, aki maga Isten. Tamás rendkívül bízott az emberi értelemben, de nem

racionalista A teológia célja Isten szemlélése; másrészt alakítja az emberi cselekvést is – ezért a Summa nem csak szoros értelemben vett dogmatika, hanem a morálissal is foglalkozik. Tamás szemben állt az ún. latin averroistákkal párizsi tanárkodása idején, (vezetőjük Brabanti Siger), akik vallották Averroesszel együtt a világ örökkévalóságát, és panteista módon az értelem egységét, így tagadva a személyes halhatatlanságot (azaz az emberi értelem az egyetlen isteni értelem része). Szerintük a világ örökkévalósága valószínűbb volt, mint a teremtettsége, racionális érvek alapján, míg a hit csodákra alapul, nem racionális magyarázatra Így igazi ellentmondás nincs filozófia és teológia közt, mert mindkettő megmarad a maga területén. (ez az ún kettős igazság elmélete) A kérdés az volt, hogy a filozófia lehet-e út a hit megértéséhez. Szerintük igen, a filozófia nem pusztán ancilla theologiae Tamás ezzel a

nézettel száll szembe Tamásnál erős ez a szisztematikus érzék, a szisztéma az arisztotelészi. (persze Ágostont sem felejti el). STH I1213-ban írja: Deo quasi ignoto coniungimur – (Istennel szinte mint ismeretlennel találkozunk) tehát a negatív teológiáról sem feledkezik el Tamás a maga korában felforgató és újító volt. XIII Leó pápa 1879-ben Aeterni Patris kezdetű enciklikájában ajánlja Tamás filozófiáját és teológiáját, innen veszi kezdetét a neotomizmus, amely ma is a katolikus teológia egyik irányzata (Karl Rahner, Bernard Lonergan főbb képviselői). Tamás nemcsak a gondolat, hanem a mély hit embere is Ő írta Úrnapja ünnepének himnuszait (Pange lingua, Adoro te, Lauda Sion) Nála látszik, hogy a skolasztika és a misztika hogyan fonódnak össze a középkorban. Tamás a kegyelem mestere is, természetes és természetfeletti nem alkot nála két külön szintet, gratia non destruit naturam, sed perficit. Ez biztosítja a

teremtett világ autonómiáját, illetve hogy a természetfeletti belülről emeli fel a teremtett világot, nem kívülről nyúl bele. Az elsőbbség az intellektusé, nem az akaraté (értelem ismeri fel a jót és mozgatja az akaratot) Tamás kortársa és tanártársa Párizsban a ferences Szt. Bonaventura (1220-1274) 1257-től rendje generálisa. Ő az ágostoni hagyomány folytatója, teológiája Krisztus-központú Főbb művei: Itinerarium mentis in Deum (A lélek útja Istenbe), Breviloquium (teológiai összefoglalás). Kritizálja az arisztotelészi filozófia kritikátlan befogadását A misztika a teológia csúcsa, bizalmatlanul tekint a filozófiára. Érdemes megfigyelni, hogy a kívánatos teológiai pluralizmus a középkori teológiában is létezett, ha Tamásra és Bonaventurára gondolunk 3. A középkori pápaság hatalma csúcsán; III Ince és a IV lateráni zsinat 3.1 III Ince pápasága A wormsi konkordátum (1122) nem hozott végleges megoldást a

pápaság és a császárság kapcsolatában. A pápaság hatalma közben megnőtt Presztízsüket növelte, hogy ők voltak a kereszteshadjáratok szervezői. Gratianus Decretuma szerint, (1140 k) a pápa a legfőbb bíró Ezért egyre inkább Rómához fordultak lokális konfliktusok esetén is. A Krisztus vikáriusa címet is használni kezdi a pápa 1153-tól kimutathatóan. Az invesztitúraharc újraindult Barbarossa Frigyes császár (1152-1190) alatt. A helyzet akkor lett igazán veszélyes a pápaságra nézve, amikor a normannokkal kötött házasság révén a staufiak (Hohenstaufen család) rátették a kezüket Szicíliára és Dél-Itáliára: a pápaság, illetve a pápai állam így két tűz közé került. VI Henrik császár azonban, aki a császári méltóságot örökletessé kívánta tenni, hirtelen meghalt, így elérkezett a pápai hatalom csúcshoz érkezésének pillanata, III. Ince pápaságával (1198-1216), akinek a célja az egységes keresztény nyu15

16 gat létrehozása, melynek feje a pápa. Mint ilyen avatkozott be pl a német királyválasztásba, elég szerencsétlen kimenetellel. IV (Brunswick) Ottót támogatta ugyanis Sváb Fülöppel, a staufi jelölttel szemben, akit ki is közösített. Ottó viszont, miután vetélytársát meggyilkolták, még veszélyesebb lett, és elfeledkezett ígéreteiről. A pápa elvei szerint, nem a német királyt illeti meg automatikusan a korona, hanem az alkalmasabb jelöltet. Számára pedig az alkalmasabb jelölt az volt, aki kevésbé szólt bele az itáliai ügyekbe A pápa joga, hogy a császári koronát az arra méltóbb jelöltnek adja Segni Lothar gróf 1160-ban született, Párizsban és Bolognában tanult teológiát és kánonjogot, s 37 évesen lett pápa (megválasztásakor még csak diakónus volt). Alatta megvalósult mindaz, amiért VII. Gergely küzdött Megvalósult a pápai plenitudo potestatis (teljhatalom): a pápa az egységes kereszténység feje volt, központja.

A pápaság által hirdetett elvek alapján működött az egész Nyugat. Politikai téren a legfontosabb, hogy a pápai állam területét megnövelte, a birodalom ellenében. Konstancia császárnő, VI Henrik özvegye, elismerte a pápa hűbérúri igényeit Szicília felett; sőt amikor ő is meghalt, a pápa lett az utód II. Henrik gyámja Kiközösítette Földnélküli János angol királyt is, mert beleavatkozott a canterbury érsekválasztásba, miután pedig III. Ince megsemmisítette a választást, nem ismerte el Stephen Langtont, akit a pápa nevezett ki (egykori párizsi iskolatársát). Ezért a pápa a királyt kiközösítette, az országot pedig interdiktum alá vetette (1208) Ez súlyos anyagi károkat is okozott az országnak. A pápa felmentette az alattvalókat hűségesküjük alól, és a francia királynak is szabad kezet adott, hogy megtámadja Angliát Erre a király engedett (1213), és a pápa hűbérese lett, az országgal együtt. Egyik fő

célkitűzése a kereszteshadjárat volt. 1202-ben el is indult a 4 kereszteshadjárat, ami a Szentföld helyett Konstantinápolyt foglalta el, és ott megalapította a latin császárságot. Konstantinápolyban megalakult egy latin hierarchia is. Az eredmény tehát katasztrofális volt, ezzel vált véglegessé a szakadás Róma és Bizánc között. A pápa ezt nem ismerte fel rögtön, ui. papíron helyreállt az egység a nyugati és a keleti egyház felett, és megvalósult a pápák régi álma, a római primátus elismertetése Keleten. Viselkedését a marginális- illetve eretnekmozgalmakkal és a kezdődő koldulórendekkel kapcsolatban már láttuk, hogyan segítette beilleszkedésüket az egyházi hierarchiába. Kiemelendő, hogy egyetlen pápa előtte sem volt ennyire messzire tekintő és nyitott A IV. lateráni zsinat Pápaságának csúcsa a IV. lateráni zsinat volt 1215 novemberében, amely a középkori egyház első olyan zsinata volt, amely valóban az egész

Nyugatot képviselte Az ókori zsinatokkal szemben, a pápa, és nem a császár hívta össze. 500 püspök és 800 apát vett részt, valamint világi hatalmak képviselői (királyok, városok) is. A zsinat három ülést tartott, és hetven határozatot hozott, az eretnekek ellen, az egyház lelkipásztori reformjáról Az egyház reformját célzó rendelkezések központi gondolata a cura animarum volt. A fejezetek élén hitvallás áll, amely a katarok tévtanai ellen szól (hangsúlyozza, hogy az örök boldogságot a házasok is elnyerhetik), s amelyben az eukarisztiával kapcsolatban először szerepel a transsubstantiatio (átlényegülés) szó (amelyet a Tours-i Berengárral kapcsolatos vitákban dolgoztak ki). A pasztorális reformot célzó határozatok közül a legfontosabb a 21., amely kötelezővé teszi minden kereszténynek az évi egyszeri gyónást saját papjának és a húsvéti áldozást. Ha valaki ezt elmulasztja, nem kaphat egyházi temetést.

Felmérhetetlen hatása volt a kötelező gyónás elrendelésének a morális tudat és az önreflexió fejlődése szempontjából. A püspökök kötelességévé tették az alkalmas prédikátorokról való gondoskodást Politikai döntések is születtek, így pl. II Frigyes megerősítése, illetve újabb kereszteshadjárat meghirdetése 1217-re Az oltáriszentséggel kapcsolatban még azt írja, hogy lakat alatt, biztos helyen kell őrizni Az összes szerzetesek számára kötelezővé tette a háromévenkénti káptalanokat. Kötelezővé teszi a házasságok kihirdetését és megtiltja a titkos házasságokat Végül a zsidóknak is kötelezővé tette a megkülönböztető ruha viselését. 16 17 3.2 A Pápaság III Ince után III. Ince halála után a pápák harca folytatódott II Frigyessel (1212-1250), aki elfoglalta Szicíliát és Dél-Itáliát, ott világi hivatalnokokkal működő állami adminisztrációt vezetett be, s uralmát ki akarta terjeszteni a pápai

államra is. Frigyes a római császáreszményt akarta átültetni a valóságba, különösen abban a helyzetben, hogy éppen akkor nem volt bizánci császár A küzdelem közte és IX. Gergely pápa között hevességben felülmúlta még az invesztitúraharcot is Mindkét fél részéről kőkemény propagandahadjárat folyt (a császári kancellária pl Antikrisztusnak nevezte a pápát). IV Ince pápa (1242-1253) kiközösítette és letette őt az I Lyoni (13. egyetemes) zsinaton (1245), eretneknek nyilvánítva a császárt IV Orbán pápa Szicíliát Anjou Károlynak adta, ez végzetes lépés volt a pápaság számára, mert a francia orientáció növekedett. A Hohenstauf dinasztia Konradinnal, II Frigyes unokájával kihalt A pápaság és császárság küzdelméből a pápaság került ki győztesen, de ez pyrrhusi győzelem volt: a németek helyett a francia hegemónia fog növekedni, ami majd az avignoni fogsághoz vezet. 3.3 A pápai egyeduralom kiépülése A jogi

tudományok fejlődése Bolognában javára vált az egyházjognak is. Gratianus szerzetes, a kánonjog alapítója, a 12 század közepén összegyűjtötte a hatályos egyházi rendelkezéseket és pápai döntéseket (eredete homályba vész) Ez a Decretum Gratiani (Concordantia discordantium canonum). Később újabb gyűjtemények csatlakoztak, melyek a későbbi pápák dekrétumait tartalmazták. A pápai döntések így az antik római jog és Justinianus császár kodifikációja mellé kerültek jelentőségben A pápai joghatósági teljhatalom egyre több ügyben lesz döntő: III. Sándor pápa óta a püspökök pápai megerősítést is kaptak, de ez csak 1418-tól lesz kötelező III Ince elérte, hogy a püspökök és érsekek számára kötelező volt hűségesküt tenniük. (A ki és mikor kérdésében megoszlanak a vélemények). A püspököket legtöbbször a székeskáptalan választotta Kánoni akadály esetén posztulálhatták a jelöltet, és ekkor is

Rómához kellett fordulniuk felmentésért. A részegyházak részleges vagy teljes autonómiája megszűnik. A tanítás dolgában is egyre fontosabb lesz a teljhatalom. Pápai legátusok (a pápa személyes küldöttjei) működtek a legkülönbözőbb helyeken, akik így közvetlenné tették a pápa legfőbb hatalmát. A szentté avatás is pápai privilégium lesz. A 12 századtól lesz szokás, hogy a szentté avatások a pápa vagy a legátusa jelenlétében történnek III Sándor pápától kezdve (1159-1181) pedig ez lesz a szabály. 1234-től a pápa joga egyedül a szentté nyilvánítás (olyan értelemben, hogy az egész egyházra érvényes módon csak a pápa teheti). Ezzel párhuzamosan a pápaság kidolgozta a kanonizációhoz szükséges procedúrát, a szenttéavatási pert a szentjelölt életéről és csodáiról. Az exemptio gyakorlata egyre szélesebb körű lett, azaz hogy egyes apátságok magukat Szent Péter oltalma alá helyezték (ezért évi járulékot

fizettek), s ezzel együtt megszűnt az egyéb joghatóság alá rendeltségük. Később egész rendek lehettek exemptek A pápák politikai-egyházi közvetlen hatalma, amely egyre növekedett a 12. századtól, gyorsította ezt a folyamatot Mindenki kezdett Rómához fordulni privilégiumokért, felmentésekért, vagy oda fellebbeztek. Így a római kúria lett a világ ítélőbírája Ez szükségessé tette egy egyre csak növekvő bürokrácia kiépítését, amelynek működését természetesen meg kellett fizetni az igénylőknek. Így kialakult mindennek az ára, ezen kívül a kúria rendes és rendkívüli adókat is kivetett. Ehhez jöttek még az ún pallium-jövedelmek (megerősítéskor voltak fizetendők) Az egyház centralizációja is tovább folyt. Ebben a korban csak növekedett a veszélye annak, hogy a hierarchia, amelynek hatalma olyannyira megnőtt, még jobban beleavatkozzon a világi ügyekbe, politikába, pénzbe. 17 18 4. Az egyház belső élete; a

szentségi élet; vallásosság 4.1 A szentségek: az isteni kegyelem elnyerésének és az üdvösségre vezető útnak az eszközei A középkorban a szentségekről szóló tanítás árnyaltabb lesz. A sacramentum signum efficax gratiae, a kegyelem hatékony jele. Petrus Lombardus már felsorolja a hét szentséget (A szentségek számát illetően a keleti egyházakkal nem volt vita) Ahogyan a hívők ezeket megélik, az nem mindig esik egybe azzal, amit a teológusok definiálnak. Így pl a királykenés nem kerül be a septenarium-ba, de ettől függetlenül természetfeletti hatalmat tulajdonít neki mindenki; az utolsó kenet viszont, – bár szentség – csak egy lépés a halál szakralizálásának útján a többi között. Az individualisztikus aspektus lesz egyre hangsúlyosabb A szentségek mindenek előtt remedium (gyógyszer), az ezt tartalmazó edény a szentség A kegyelem nem személyes kapcsolat Istennel, hanem olyan erő, amit látható eszközökkel növelni

lehet A keresztség, mint a keresztény közösségbe való belépés, elhalványodik, helyette a Krisztushoz való személyes tartozás, és az eredeti bűn eltörlése lesz fontos a teológiai tanítás szintjén). A megélt kereszténység szintjén viszont azért is fontos, mert ezáltal kap valaki elismert egzisztenciát a keresztény társadalomban. Ekkor már a csecsemőkeresztelés teljesen bevett volt A 13. században lett szokás a minél korábbi keresztelés, azelőtt az újszülötteket is Húsvétkor keresztelték. (ekkor keletkeznek a szentélyek, ahol a keresztség előtt meghalt gyermek feltámadásáért lehet imádkozni arra az időre, amíg kiszolgáltatják neki a keresztséget) A keresztségben kapott név egy szentnek a neve – ez a középkorban lesz szokás Innen jön a sok János, Miklós, Péter, Jakab keresztnév. Nem tudjuk egészen pontosan, mikor vált szét a keresztség a bérmálástól; vagy a 8-9. században, vagy a 12 században lesz ez teljes Az

egyházmegyék központjában, tehát a székesegyházakban, tovább megmaradt a keresztség és bérmálás egysége (ha ott van a püspök, mondják a sacramentariumok). A 12 századig a megkeresztelt gyermeknek kiszolgáltatták az eukarisztiát is a szent vérrel. A leöntés a 15 századtól lett szokás A Kelet megtartotta az ősi gyakorlatot, azaz a három beavató szentséget együtt szolgáltatják ki, de erre a pap is fel van hatalmazva. Nyugaton megmaradt a bérmálás, mint a püspök feladata, és így elvált a keresztségtől Az Eukarisztia elsősorban nem közösséget alapít és formál, hanem kultikus esemény, amely kegyelmet közvetít, leginkább az átváltoztatás pillanatában, a valóságos jelenlét által. Ezért sokszor kell ismételni. A pap ennek a közvetítője, nem a lelkek pásztora A pap és a nép közötti távolság nő a misében: a hívek passzív résztvevők Az oltár a templomhajóból a szentély hátsó falához szorul, és nem lesz többé

körüljárható. A középkori keresztény hívő számára (bár a vasárnapi miselátogatás valószínűleg akkor sem volt 100 %-os) az oltáriszentség volt a legbeszédesebb szent jel, és a leghatékonyabb eszköz evilág és a természetfeletti közötti kapcsolat megteremtésére. A koraközépkor az orvosságjellegre helyezte a hangsúlyt, a későbbi középkor pedig az üdvözítő látványra A mise elsősorban az engesztelés eszköze, sőt a keresztáldozat megújításának kozmikus ereje van Ezért is alakul ki a magánmise gyakorlata, amely orvosság bizonyos szükségletekre (szárazság ellen, győzelemért etc). Kialakulnak a votívmisék (A koncelebráció gyakorlata Keleten fennmaradt, Nyugaton nem) A magánmisék szaporítása ellen III Sándor pápa úgy rendelkezett, hogy minden pap naponta csak egyszer misézhet, karácsony kivételével. A 13. században, amikor az eukarisztikus csodák elkezdődnek (bolsenai mise 1261), megszületik a valóságos jelenlét

kultusza A középkor realista gondolkodású, reálszimbolikus helyett. Szétszakad szimbólum ás valóság (kép vagy valóság) Először Tours-i Berengár († 1088) ellen kezdik hangsúlyozni az átlényegülést materiális értelemben a 11. században Ő a kenyeret és a bort Krisztus jelenlétének szimbólumaiként értelmezi. Krisztus emberi teste nem 18 19 lehet jelen az Eucharisztiában, mert a parúziáig a mennyben Isten jobbján trónol.4 Majd a IV lateráni zsinat dogmatizálja a transsubstantiatio-t (DS 802). 1200 k. vezetik be Párizsban az úrfelmutatást, tkp alulról jövő kezdeményezésre (mind a valóságos jelenlét és az átváltoztatás szavainak fontossága miatt) Abban is hittek, hogy az ostya nézése jótékony hatású (aznap nem hal meg, aki látta) A kehely felemelése csak a 14. századtól lesz szokás. 1264-ben vezeti be IV Orbán pápa (korábban lüttichi főesperes) Úrnapja ünnepét az egész Egyházban (maga az ünnep a liégi

egyházmegyéből származik, ld a begináknál). Az officiumot Szent Tamás írta Ezeknek volt katarellenes aspektusa is A 13 században kezdik kiemelt helyen őrizni az oltáriszentséget (ekkor lesz oltári szentség) Az oltáriszentség elválik az áldozástól, és az áhítat külön tárgya lett. 1300 után kezdődnek a szentségi körmenetek, amelyek roppant népszerűek. A körmenetek társadalmi jelentősége is óriási: a közösség összetartozását, közösségi szeretetét erősíti (ezt a misében nem találják meg), amellett, hogy bemutatják a társadalom különböző csoportjait (céhek, konfraternitások). A két szín alatti áldozás a 12. században szűnt meg, valószínűleg a tiszteletlenség miatti félelemből A kézbe áldozás is megszűnt Hangsúlyozni akarták az oltáriszentségnek a rendestől való különbözőségét, ezért kezdtek kovásztalan kenyeret és kis ostyákat használni. Majd a husziták kezdik a két szín alatti áldozást

követelni (a reformátorok ezt átveszik). A valóságos jelenlétben való szilárd hit másik oldala az volt, hogy az eukarisztia szentségi dimenziója eltűnik. Ha az Isten valóban jelen van, nem jobb-e, ha a bűnös hívők inkább csak távolról nézik? A klérus nem buzdítja a híveket gyakori áldozásra. Az évi négyszeri áldozás felnőttek számára több, mint elégségesnek számított. Egyáltalán a gyakori áldozás nem volt divat, a méltatlanság érzése és a félelem miatt. A szerzetesek évente kb tizenötször áldoztak A misével kapcsolatban három tulajdonság lesz fontos a középkorban: hatékonyság, érvényesség, valóságos jelenlét. A bűnbánat szentsége sem az egyházi közösségért van, mint az ókori egyházban. A hangsúly az egyéni bűnbánattartáson van; az elégtétel által vissza lehet szerezni a kegyelmet. A 11-12 században lesz a magángyónás kizárólagos. Bizonyos bűnökért azonban van még nyilvános vezeklés. A

gyónásban a legfontosabb a bűnbevallás lesz és a bánat A 13 századtól kezd az ájtatossági gyónás, mint a lelki tökéletesedés eszköze, terjedni. A gyónás egyébként szorosan kapcsolódott az oltáriszentséghez, különösen a IV. lateráni zsinat óta Az évi egyszeri gyónás a szokás, de fontos a halál előtti is (in articulo mortis). A házasság szentsége, bár szerepel a hét szentség között, mégis vannak teológusok, akik kételkednek a szentségi mivoltában. Ennek két oka van: egyrészt a pap ebben csak asszisztál Nászmise még nincs, a házasságkötést a gyűrűk átadása jelenti, ami a templom előtt történik. A középkor vége felé erősebb lesz a szentségi jelleg, ui. hozzákapcsolnak a szertartáshoz különféle áldásokat Másrészt azért lehet kétes a szentségi mivolt, mert a házasság kapcsolatban van a szexualitással, amelyet a bűn eleve beszennyez (általános felfogás szerint). Egyes 13 századi pápák kezdenek

házassági tisztaságról beszélni, azaz hogy lehetséges a megszentelődés a házasság ésszerű használata által. Az utolsó kenet (extrema unctio) a halál szakralizálásának egy lépése (más rítusok mellett). A középkori ember számára a meghalás a legfontosabb szakasz az üdvösség szempontjából. Azért imádkoztak, hogy a hirtelen, készületlen halál kerülje el őket. A középkori ember legnagyobb félelme az volt, hogy kiközösítésben vagy gyónás nélkül hal meg 4.2 A liturgia A középkorban a római liturgia lassan kiszorítja a többit. A gallikán rítust is felváltotta a karoling korban a római, ezt a megtért népek Róma iránti tisztelete motiválta. Az Ibér4 A Berengár által aláírt hitvallás (DS 690): “A kenyér és a bor az átváltoztatás után nemcsak szentség, hanem Jézus Krisztus valóságos teste és valóságos vére; a pap kezei érzékelhető módon, nemcsak szentségileg, hanem a valóságban megfogják és megtöri,

és a hívek fogai megrágják.” 19 20 félszigeten felváltotta az addigi mozarab rítust a 11. században a római, a gregoriánus reform idején (egyes Toledói templomokban megmaradt). Az újonnan megtért népeknél is a római liturgia került bevezetésre (így pl. Magyarországon is) Azonban az egyes egyházmegyék illetve szerzetesrendek változtattak rajta Az ambrozián liturgia a milánói egyházmegyében megmaradt. A római liturgia a római kúria szokása szerint, a római liturgia egyik alfaja, melyet a ferences rend átvett és terjesztett A karoling korban, amikor átveszik a római liturgiát, bizonyos elemek hozzáadódnak a miséhez. Pl újabb keresztvetések, meghajlások, pap magánimái A népnek azt tanítják, hogy a misében allegorikus módon Krisztus életének és szenvedésének szakaszait lássa. A mise kb. a 9 századtól lett érthetetlen Itáliában is A mise egyre inkább a klérus kizárólagos dolga lett, a mise közösségi jellege is

elhalványodott A nyugati egyház nem mert a latin nyelvtől eltérni, mert az újonnan megtért népek nyelvei még nem voltak alkalmasak ugyanazon jelentést kifejezni. A 9 századtól lett a kánon szövege halk, a misztérium-jelleg kiemelése miatt A középkorban terjednek el a liturgikus színek is (addig csak fehér) Újabb ünnepek kerülnek be a naptárba: a Szeplőtelen Fogantatás ünnepe Angliában keletkezett, később a ferencesek vették védőszárnyaik alá, a domonkosokkal szemben. Szentháromság ünnepe is középkori, XXII János pápa tette kötelezővé 4.3 A lelkiség főbb jellemzői A Krisztus iránti áhítat sokat fejlődik. Kb 1050-ig tart az a korszak, amely benne a bírót, a hatalmas királyt látja. A kereszteken Krisztust nyitott szemmel ábrázolják, királynak öltözve A kereszteshadjáratok a földi Krisztusra irányítják a figyelmet, aki szenved. Szent Bernát, és még inkább Szent Ferenc a stigmákkal, erősítik ezt a tendenciát. A 13.

század elején a vallási tudat két fő meggyőződése: Istenhez a keresztre feszített Fiún keresztül juthatunk el, és hasonulnunk kell Krisztushoz, hogy elnyerjük az üdvösséget. A Mária-tisztelet is sokat gazdagodik érzelmekben. A 12 században születik a Salve Regina, a szombat, mint Szűz Mária napja. A középkor vallásos életében az ereklyék igen fontos helyet foglalnak el: a középkori ember számára szintén kegyelmet, erőt közvetítenek. Az ereklye Isten jelenlétének élő és látható jele, amely csodát tesz. A feltámadásban való hit miatt jelentősek a szentek földi maradványai Az ereklyékkel folytatott kereskedés is népszerű. A szentostya hatásosságát analóg módon képzelik el, csak úgy, hogy az ostya a leghatékonyabb A monstrancia egyébként az ereklyetartóból fejlődött ki a 14. században A kereszteshadjáratok után terjednek el Jézussal, Szűz Máriával kapcsolatos ereklyék. A csodákban való hit a szentek

tiszteletének része. A csoda a természetfeletti betörése az ember világába, ami viszont a középkori ember számára természetes. A szentekről alkotott felfogás is megváltozik. A 12-13 századot megelőzően a szent Isten választottja, aki isteni erővel van tele, és így csodát tesz. Később az illetők életét, aszketikus teljesítményét kezdik hangsúlyozni. III Ince szerint a csodáknak csak akkor van értékük, ha szent élet erősíti meg őket. A 12-13 századtól kialakulnak a kritériumok a csodák hitelességének ellenőrzésére A szentek sírjához való zarándoklás az egész középkorban népszerű, mint a vallási tapasztalat forrása. A középkori átlagember nem tudott még imádkozni magától, képtelen volt absztrakte gondolkodni, helyette ilyen úton élte meg a vallást. Érdemszerző tettnek gondolták, és élt az a hit is, hogy az emberi erőfeszítés mintegy kötelezi a szentet, hogy tegyen valamit. Ezért tettek fogadalmat pl. a

zarándoklatra Legfontosabb célpontok: Jeruzsálem, Compostela (szent Jakab), Róma, Bari (Szt. Miklós), Rocamadour (Mária) A szentek tiszteletéhez kapcsolódnak a különböző szentéletrajzok és legendák A leghíresebb és legnépszerűbb, legelterjedtebb középkori legendagyűjtemény a Legenda Aurea (más néven Lombardica) (aranylegenda), Iacobus de Voragine OP műve, amely a középkor egyik bestsellere lett (rengeteg kézirata maradt fenn). A búcsú (indulgentia) az ideigtartó büntetés elengedése Isten előtt, olyan vétkekért, amelyek már bocsánatot nyertek. A 11 századtól kezdenek frank és hispán püspökök részleges búcsú20 21 kat felajánlani. Később a pápák a kereszteshadjáratok résztvevőinek teljes búcsút kínálnak 1300 (első szentév, VIII. Bonifác pápa hirdeti meg) után beindul a búcsúk inflálódása Később ezeket meg is lehet venni, és sokak tudatában a büntetés elengedése összekeveredik a bűnök megbocsátásával,

mintha bűnbocsánatot lehetne vásárolni, holott nem erről volt szó. A misztika a 12. században születik meg Nyugaton Virágzik a ciszterci iskola Lényeges az érzelmi elem. A szentviktori iskola (szerzetes kanonokok Szt Viktor-apátsága Párizsban) kidolgozta a misztikus tapasztalat elméletét. Szentviktori Richárd a spekulatív misztika atyja Ezt az irányt majd Szent Bonaventura fogja folytatni A beginák misztikájának középpontjában a szenvedő Krisztus imádása áll Krisztus teste az üdvösség eszköze A 13 században talán az elit és a tömegek vallása közel kerül egymáshoz: Krisztus embersége a fontos (szent lándzsa tisztelete). Egyáltalán, a vallás személyesebb lesz, kialakul a lelkiismeret szerepe Pl a morálisba bekerül a szándék kérdése. 4.4 A “keresztény középkor” mítosza A keresztény középkor eszméjét a romantika kora találta ki; a 19. században nagy volt az egyház nosztalgiája az után a kor után, amikor az egész

társadalmat áthatotta a kereszténység eszméje. De volt-e ilyen korszaka az egyház történetének? Mennyire hatották át a keresztény eszmék a tömegeket? Azt mondhatjuk, a kereszténységnek nem volt nagy korszaka, a világ sosem volt teljesen keresztény. A keresztény középkor bizonyos értelemben legenda, tehát nem igaz az sem, hogy az újkorba lépő Európa elkereszténytelenedett volna. A 16 század (a reformációk) inkább hozzájárult ahhoz, hogy a népek tudatosabban legyenek keresztények, s a vallásosság spiritualizálódjon. A katolikus reform és a protestáns reformáció is kísérletet tettek a létező politeizmus és a mágia visszaszorítására Egész biztos, hogy a sokszor csak formálisan elsajátított kereszténység a falvakban összefért a kereszténység előtti folklórral. Ld pl Guinefort, a szent agár kultusza, amely Etienne de Bourbon inkvizítori tiltása ellenére a 19. század utolsó negyedéig fennmaradt Franciaország bizonyos

területein. Az biztos, hogy az elit vallása, a tiszta vallás nem töltötte el a tömegeket. Az eszményi keresztény hit illúziójáról le kell mondanunk, de dolgozhatunk a kereszténység hitelesebb koncepciójával is 5. Róma és Bizánc viszonya 1200–1453 A szakadás után három mód nyílhatott volna az újraegyesítésre: katonai hódítás, politikai tárgyalás, (csomagterv), vallási megbékélés útja. 5.1 Katonai út Az 1204-es vállalkozást (4. keresztes hadjárat) a kitűzött célok zavarossága miatt nem kísérte pápai jóváhagyás. Továbbá húzódoztak az erőszakos megoldástól Végül pedig egy Bizánc elleni hadjáratot egy Hohenstaufennek vagy Anjounak kellett volna vezetnie, ami túlságosan megnövelte volna a hatalmukat, s ezt a pápaság saját érdekében nem akarta. A pápaság ezért inkább a politikai tárgyalásokhoz nyúlt szívesebben. 5.2 Politikai tárgyalás Ez azt jelentette volna, hogy a pápa katonai támogatást nyújtott volna a

pápai főség elismerése fejében. Ez olyan tárgyalási forma, amely kölcsönös előnyöket ad a feleknek, akik nem rendelkeznek közös elvi alapokkal. A pápa a keresztes hadjárat érdekében akart segítséget Kelettől. Cserébe segítséget ígért a törökök ellen Ekkor a terv nem tűnt kivitelezhetetlennek: a pápa még rendelkezett reális politikai hatalommal a Nyugat katonai erői felett. A pápaságnak előnyt jelentett volna az egyesülés, hiszen kapott volna egy császárt (a bizáncit), aki nem szól bele az itáliai ügyekbe. A pápa viszont nem számolt azzal, hogy mennyire fogják az uniót elfogadni a bizánci tömegek. A pápák általában feltételezték, hogy a császár jobban kézben 21 22 tartja a Kelet közvéleményét, mint a pápa a Nyugatét. Nyugaton ekkor még nem nagyon volt közvélemény, Keleten azonban sokkal inkább. Végülis ez a csomagterv típusú megoldás részleges sikert hozott a II. lyoni zsinaton 1274ben A II. lyoni zsinat

1274 A politikai helyzet közben megváltozott Nyugaton. A Hohenstaufen-dinasztia eltűnt a színről, helyettük a pápa Anjou Károlyt helyezte Szicília trónjára. A hosszú harc, amelyet a pápák szabadságukért vívtak, az ő győzelmükkel végződött ugyan, de módosította az egyensúlyt. Vége lett a kétpólusú világrendnek (pápaság–császárság). Ehelyett a nemzetállamok jönnek fel. Keleten 1261-ben VIII Palailogosz Mihály visszafoglalja Bizáncot Az ő érdeke a pápával való összefogás volt, mert azt remélte, hogy ő tudja megállítani Anjou Károly görögországi ambícióit A zsinatot X Gergely pápa hívta össze Lyonba (könnyebb megközelíthetőség kedvéért oda) A görögök késve érkeztek, mert hajótörést szenvedtek A zsinat célja az unió volt a görögökkel, a keresztes hadjárat és az egyház reformja. A keresztes hadjárat érdekében az egyházi jövedelmek egytizedét kérte 6 éven keresztül Végül a hadjárat nem valósult

meg, Akkon, a keresztesek utolsó erődítménye 1291-ben elesett. Az unió alapja az volt, hogy a görögök minden vitás kérdésben engedtek (ld. a császár hitvallása DS 851-861) Elismerték a pápai plenitudo potestatis-t, a Filioque-t, a tisztítótüzet stb Azaz érdemi vitára nem volt mód. Az unió a nép ellenállásán bukott meg egyrészt A pátriárka nyíltan elvetette, ezért a császár lecserélte egy olyanra, aki az unió mellett volt (Iohannes Bekkos). A végleges bukást az okozta, hogy a következő pápa, IV Márton, Anjou Károllyal szövetkezett, aki hódítani akart bizánci területeken, és kiközösítette a császárt. Végül a császár fia megtagadta az uniót5 A zsinat fontos rendelkezése volt a konklávé rendjéről hozott határozat. X Gergely megválasztását 3 év interregnum előzte meg Ekkor iktatták törvénybe, hogy a választókat el kell zárni (ekkor lesz a pápaválasztás valóban konklávé). 3 nap után a bíborosok már csak fele

annyi ételt kaptak, újabb 5 nap után csak kenyeret és vizet. 5.3 A megértés útja Az 1274-es unió tehát fiaskó volt. A politikai érdekeken túl, ennek oka főként a nyugati meg nem értés volt Kelet irányában. Ezután a szellem némileg megváltozott Kelet és Nyugat kölcsönösen méltányolni kezdte a másikat Kelet felfedezte a nyugati teológusokat, elsősorban Szent Tamást, akit lefordítottak görögre. Nyugat nem volt ennyire nyitott a görög értékekre A nyugati teológusok nem érdeklődtek a kortárs görög teológusok iránt (bár a régebbieket továbbra is értékelték) A Nyugat elkezdett önkritikát is gyakorolni, különösen 1204 után. Először a konstantinápolyi latin szerzetesek hívták fel erre a figyelmet Bekerült többek tudatába, hogy a szakadást a latinok gőgje okozta. A 15 században felmerül a gondolat, hogy egy zsinaton kellene tisztázni a vitás kérdéseket (Gerson) Voltak olyan görögök, akik meggyőződésből elfogadták a

római primátust, mint pl Barlaam szerzetes (a Kelet Newman-je) A (Basel-Ferrara-)firenzei zsinaton (1431-1445) végül létrejött az unió, de ez sem valósult meg. A görögök számára ekkor a helyzet már-már végzetes volt A törökök közvetlen közelről fenyegették azt, ami még Bizáncból megmaradt (maga a város és környéke) A pápa számára az unió saját helyzetének a megerősítését jelentette volna Ezúttal az uniót komoly teológiai tárgyalások előzték meg, nem úgy, mint 1274-ben A zsinaton részt vett a császár, a pátriárka, a niceai, efezusi, kijevi metropolita, illetve a három pátriárkátus képviselői. Sok vita folyt a Filioque-ról. Vita tárgya volt, hogy legitim volt-e a latinok részéről a Credo kiegészítése Végül azt fogadták el, hogy a latin és a görög atyák ugyanarról beszélnek, bár különböző szavakkal, amikor a Szentlélek származásáról beszélnek. A görögök szerint az Atyától a Fiún 5 “1274, ahogy

1054 is, azon nagy évek egyike lett, amikor semmi sem történt” – írja Southern. 22 23 keresztül, a latinok szerint pedig az Atyától és a Fiútól (DS 1300-1302) származik. Mindkét beszédmód legitim. A görögök elismerték, hogy jogos a hozzáadás, de nekik nem lett kötelező belevenni a Credo-ba A primátust illetően, elfogadták a latin értelmezést a pápa joghatósági és tanító hatalmáról A következő bekezdésbe pedig bevették, hogy a konstantinápolyi pátriárkát második hely illeti meg. A görögök ezt a két bekezdést úgy értelmezték, hogy Róma primátusa az első helyet jelenti a pentarchia6 élén Így érkeztek el a Laetentur caeli bullához 1439-ben, amely az uniót kihirdette. De ez az unió is megbukott, mert nem volt kellőképpen előkészítve a nép körében. Amikor a legátusok hazatértek, még be sem merték jelenteni az uniót Firenzében szabadon, minden nyomástól mentesen beszélhettek, visszatérve viszont

szembetalálták magukat a zárt görög környezettel, és a latinokkal ellenséges mentalitással. Végül 1452-ben, amikor a törökök már ostromolták Konstantinápolyt, nyilvánosan is bejelentették az uniót a Hagia Sophiában 1453 május 29-én II Mohamed elfoglalta a várost. Az utolsó császár, XI Konstantin is elesett a harcban Ettől kezdve nem volt szó az unióról, ha csak úgy nem, hogy Moszkva hivatkozott rá a 16. századtól, amikor az ortodoxia egyetlen örökösének akarta magát beállítani: miután az első Róma eretnek lett a Filioque-val, a második Róma pedig elárulta a hitet az unió aláírásával, Moszkva a harmadik Róma. A pápaság Bizánc bukásával az egyedüli maradt a színen. De ez az állapot nem maradt sokáig, hiszen belső erők fogják a pápaság hatalmát szétzilálni 6. A késő középkor jellemzői 6.1 Jellemzők A középkor az objektivitás, univerzalizmus, klerikalizmus kora. Ezen erőkkel, melyeket a pápaságban és a

birodalomban lehet összegezni, szembe fognak szegülni a 12-13. századtól centrifugális és partikularisztikus erők. Újra a politikai hatalom fog uralkodni a hierarchián, de most nemzeti szinten. A 13 század második fele Európa töredékessé válásának fokozatos folyamata, mely addig egyetlen egyházi egység volt. a) Politikai szinten, feltűnik a nemzeti tudat, és a nemzetállamok. A pápaság ugyan próbálja egyetemes szempontjait érvényesíteni, de egyre kevesebb sikerrel (ld. pl a kereszteshadjárat kudarca). b) a szellemi és lelki élet szintjén, a személyes, szubjektív ítélet lesz döntően az első helyen c) a klerikusok mellett a laikusok aktívan részt vesznek minden életformában, és a kultúrának világibb színezete lesz; azaz a klérus nem képes a laikusok autonómiáját az egyházi-vallási környezetbe beilleszteni; a szekularizációs tendenciák növekszenek d) demokratikus eszmék és tendenciák kezdenek terjedni, reakcióként is az

egyházi és politikai monarchiára (ld. pl a konciliarizmus) Ezek a tendenciák az egyházra is hatással vannak. Az avignoni pápaság, amely a francia államtól függ, a Nyugat skizmájának pápái, akik kölcsönösen kiközösítik egymást, és a reneszánsz pápák, mind a középkori egyházi egyetemesség elvesztését jelzik A késői skolasztikában az ész és a hit harmóniája megtörik A szubjektivizmus Occham nominalizmusában jelentkezik, valamint párhuzamosan az eretnekmozgalmakban (Wyclif, Husz) A reneszánsz pápák életmódja jelzi a szekularizációs tendenciákat az egyház vezetésében is. A késői középkor azonban nemcsak bomlás (ld. Huizinga: A középkor alkonya c könyve), hanem valami újnak is az alakulása. Pl a misztika Azután, a vallásosság – az egyházi nevelésnek köszönhetően – a középkor végére szélesebb tömegeket és nagyobb mélységben hat át, mint eddig sokan gondolták. Az események súlypontja változik:

Németország helyett Franciaország lesz a központ. 6 Pentarchia: Antiókhia, Jeruzsálem, Alexandria, Konstantinápoly, Róma patriarkátusai, mint az egyetemes egyház vezetői. 23 24 A fontos külső események: avignoni fogság – nyugati egyházszakadás – zsinatok az egyház megreformálására. Belső folyamatok: Szép Fülöp vitája VIII Bonifáccal; XXII János vitája Bajor Lajossal; viták a konciliarista eszmékkel kapcsolatosan. Vallási téren: a misztika felvirágzása; a laikus vallásosság felvirágzása (egyházon kívül: eretnekségek). A komplex eredmény: egyháztudat és pápai tekintély süllyedése, de egyben a vallási keresés újjáéledése. 6.2 A bomlás kezdeti jelei A francia nemzetállam megszületése. Ezt centralizáció előzi meg Kialakul egy Róma-ellenes érzés is, Angliában is. A Hohenstaufen dinasztia bukása után Észak-Itália szabad lesz, önálló városállamok alakulnak ki. Azaz: politikai differenciáció Az új korszak

egyik előfutára Joachim de Fiore, aki meghirdeti a Szentlélek korszakát, amely karizmatikusokból fog állni. Ennek a mélyén az a meggyőződés áll, hogy az egyház reformra szorul. (spirituális ferencesek magukra veszik az üzenetet) Duns Scotus szubtilis kritikával illeti Tamást. Nála első a kinyilatkoztatás ténye Hirdeti az akarat elsőbbségét az értelemmel szemben, és ezt finom értelmi érvekkel kívánja bebizonyítani. Ő még ezt a szeretet elsőbbségeként látja, hiszen Isten a szeretet A 13. század végén – 14 század elején olyan dolgok történnek, melyek korábban elképzelhetetlenek voltak Ilyen pl. amikor 1303-ban a francia csapatok megtámadják a pápát Anagniban Ezt folytatta a pápák menekülése Avignonba. A templomosok rendjének megsemmisítése a vienne-i zsinaton, pápai segédlettel. 1323-ban a pápaság, amely azelőtt támogatta az új eszméket, elítéli a szélsőséges ferencesek szegénység-eszméjét (ti. hogy Krisztus és

az apostolok nem birtokoltak semmit DS 930-931 Cum inter nonnullos bulla), valamint sorozatos elítélő határozatokat hoz. Ld pl Eckhart elítélése; Padovai Marsilius kiközösítése (1275/80-1343) Ő Párizsban rektor; a Defensor pacis megírása után Bajor Lajoshoz menekül. (A mű tartalma forradalmi volt: a pápai plenitudo potestatist kritizálja, és a császári hatalom autonómiáját védi. A nép szerinte törvényhozói hatalmát a jobbik résznek delegálja. A papi hatalom csak buzdításra van Az egyházi hierarchia, amely része a civitasnak, emberi eredetű, és alá van vetve a politikai hatalomnak Csak a zsinat dönthet hitbeli kérdésekben Ezek az eszmék a konciliarista teóriában köszönnek majd vissza). Korábban az újítók pápai védelmet kerestek, most ez az egyensúly megbillent XXII. János pápa egy sajátos teológiai doktrínáját is elvetik a boldogító színelátással kapcsolatban (ti hogy a halottak csak az utolsó ítélet után fognak a

boldogító színelátásra eljutni, addig várniuk kell). Tehát, a világi kormányzat-hatalom, amely két évszázadon keresztül növekedett, most hallatta hangját. A környezet is megváltozott: a városi lakosság növekedése folyamatos volt, míg a vidékié megtorpant. A városokban pedig könnyebben találtak egymásra a másként gondolkozók, és szélsőségesebbek voltak az ellenvélemények Ahogyan a világi hatalmi intézmények jelentősége nőtt, úgy lett egyre kétségesebb a hagyományos hierarchikus struktúra. Közben egyre nyilvánvalóbb lett, hogy a pápa is saját érdekeit képviseli, ugyanúgy, mint bármelyik világi fejedelem. Innen már csak egy lépés az elmélet megkérdőjelezése. Szükség van-e egyáltalán pápai főhatalomra, és az kiterjed-e a világi dolgokra? 6.3 A devotio moderna A devotio moderna (modern jámborság) megemlítése fontos a késő középkori vallásosság szempontjából. Ez egy spirituális reform-mozgalom, amely a

késői középkorban fejlődött ki, célja a laikusok, klerikusok és szerzetesek evangéliumi és apostoli életének előmozdítása volt. 1375 körül született, reakcióként az egyházi visszaélésekre. A beginák mozgalmában gyökerezett Főként városokban terjedt el, Németalföldön kezdődött Kezdeményezője Gerhard (Geert) Groote (1340-1384), aki megtérési élménye után bűnbánatot kezdett prédikálni, és 24 25 megalapította a közös élet nővéreinek házát Deventerben. Ő maga diakónus volt Olyanok laktak ott, akik kezük munkájából éltek, és Istennek akarták szentelni az életüket, de fogadalmak, regula nélkül. Megalakult a közös élet testvéreinek (ez volt a hivatalos nevük) is a háza Életük önkénes szegénységen alapult Csak 1401-ben kaptak püspöki jóváhagyást Gyanúsak voltak, mert nem követtek semmilyen regulát Egyik céljuk a hanyatló szerzetesi élet megújítása volt, ezért alapították 1387-ben konventet

Windesheimben. Ez később egy ágostonos kanonoki kongregáció központja lett. Volt női változatuk is Hatott rájuk Jan Ruysbroeck flamand, a rajnai misztikusok. Lelkiségükben fontos volt a misztika, a személyes Krisztus-követés (körükben keletkezett az Imitatio Christi) és a módszeres elmélkedés. Foglalkoztak könyvmásolással, de neveléssel is, amelynek a módszerét majd a jezsuiták fejlesztik tovább. Sok humanista tanult náluk, pl Erasmus is 7. VIII Bonifác és a pápák avignoni fogsága 7.1 VIII Bonifác küzdelme és veresége A pápaság presztízse és tekintélye jelentősen lecsökkent a 13. század utolsó negyedében Ennek okai: – a gyakori pápaváltások és hosszú interregnumok; – a kevéssé jól sikerült pápai manőverek egyes európai államokkal (különösen Szicília és Dél-Itália esetében, a pápaság világi hűbérúrként viselkedett, de egyházi fegyvereket vetett be); – feljövőben volt a majdani polgárság: a feudális

hagyományoktól és kötöttségektől mentes laikus réteg, amely kritikusan nézett a pápai hatalomra. A kritikus szellemet erősítették az egyetemek is. Az arisztotelészi társadalomfilozófia is besegített: megszületik az állampolgár fogalma, akinek jogai és kötelezettségei vannak. Ebből jön a világi állam eszméje is, mint állampolgárok összessége. Azaz megszületik az egyháztól független, természetes ember fogalma Győzelmet aratott ugyan a pápaság a birodalom felett (Staufiak bukása, de ez pyrrhusi győzelem volt). A harc a birodalommal elhomályosította a nemzeti monarchiák erősödését is: a pápaság sokáig nem vett róluk tudomást, mert teljesen a birodalom-pápaság sémában gondolkodott (1294-1303) Benedetto Gaetani, VIII. Bonifác lesz a pápa, miután elődje, V Celesztin (Pietro Morrone) öt hónap uralkodás után lemond (egyetlen ilyen pápa a világtörténelemben) A VIII. Bonifác és Szép IV Fülöp, francia király (1285-1314)

közötti konfliktus lényegében a két főszereplő egymással teljesen ellentétes szemléletmódjára vezethető vissza. A pápa – vérmérsékletének és jogi szemlélettől áthatott képzésének köszönhetően – álláspontját sziklaszilárdan és hajthatatlanul képviselte. Keveset törődött a konkrét történelmi helyzettel, melyet nehezen lehetett összeegyeztetni a lépéseit irányító elvont alapelvekkel. III Ince és más középkori pápák példáját tartva szeme előtt, kiknek egyes európai uralkodók feudumként felajánlották országaikat, Bonifác fennhatóságot kívánt gyakorolni minden katolikus királyság fölött, anélkül, hogy észrevette volna: ami lehetséges volt III. Ince idejében a 13 század elején, az száz évvel később már lehetetlen volt Bonifác a pápai plenitudo potestatis utolsó nagy középkori képviselője. A pápa helyzetét nehezítette, hogy a bíborosi kollégiumban, melynek fontossága megnőtt, a Colonna család

tagjai ellenfeleivé váltak, ami később nyílt küzdelemmé vált. Szép Fülöp ezzel szemben a gyakorlati dolgokban ellenfelét messze fölülmúlta, s céljai érdekében minden lelkiismeret-furdalás nélkül kész volt bármilyen eszközhöz folyamodni, amennyiben az hasznosnak mutatkozott. A tekintélyről alkotott felfogását az egyetemeken az azokban az évtizedekben megújult lendülettel kutatott római jogból vezette le: quod principi placuit, legis habet vigorem (ami az uralkodónak tetszik, az törvényerővel bír; rex in suo regno est imperator (a király saját országában császár). 25 26 Az uralkodó a neki alárendelt területeken minden tekintélyen felül áll, legyen az császári vagy pápai tekintély. Fülöp sohasem ismerte volna el VIII Bonifác tekintélyét Franciaországban, amennyiben az nem korlátozódott volna tisztán és kizárólag lelki dolgokra, és soha nem tűrte volna el azt, hogy a pápa beleavatkozzon királysága politikai

életébe. Ilyen alapfelállás mellett nem késhetett sokáig a harcot kirobbantó alkalom Fülöp szinte az abszolutisztikus állam előfutárának tekinthető. Az angolok elleni háborúhoz Fülöpnek sürgősen újabb bevételekre volt szüksége, ezért rendkívüli adót vetett ki a klérusra. A pápa válaszul a Clericis laicos (1296) kezdetű bullával megtiltotta az egyházi javaknak a Szentszék hozzájárulása nélkül történő adóztatását A király reakciója gyors és praktikus volt: hogy véget vessen minden vitának ebben a kérdésben, egyszerűen megtiltotta a pénzkivitelt az országból. A király mögött állt a francia nép is, amely neheztelt a pápai adók miatt. Fülöpöt támogatta egy laikus jogász réteg is, akik megalapozták a világi állam tekintélyét. A Franciaországból érkező és a pápai kincstárt addig jelentős mértékben gazdagító pénzfolyam megállt, s Bonifác elvesztette legfontosabb pénzforrását. Ha formailag nem is, de a

pápának lényegében és ténylegesen meg kellett hajolnia Fülöp előtt: engedélyt adott a klérusnak, hogy önkéntes adományokkal támogassák az uralkodót A harc – mely IX. Lajos francia király (Fülöp nagyapja) szentté avatása alkalmából szünetelt, sőt befejeződni tűnt – hamar újra fellángolt. Az alkalmat ezúttal az egyik francia püspök letartóztatása szolgáltatta, akit VIII Bonifác nem túl ügyes húzással párizsi nunciussá nevezett ki, jóllehet közismert volt, hogy az illető püspök Fülöppel szemben ellenséges érzelmeket táplált. Ausculta Fili (1301) kezdetű bullájával a pápa élesen elítélte a király egyházellenes túlkapásait és a következő évre zsinatot hívott össze Rómában, és erre meghívta a királyt is. A neki alávetett területeken a király megtiltotta a bulla közzétételét, ehelyett egy Bonifácnak tulajdonított iratot kezdett el terjesztetni, melyben a pápa politikai téren a legszélesebb

beleszólást követelte a pápaságnak. (Tehát már hamisítások is megestek) A szöveg nyilvánvaló túlzásai elidegenítették a franciákat a pápától Ez lehetővé tette azt, hogy 1302 áprilisában Fülöp teljes biztonságban összehívja a rendeket és velük a legnagyobb egyetértésben felelevenítse a pápa elleni régi vádakat. (pl hogy a pápa nem hitt a lélek halhatatlanságában, ördögöt tartott otthon) Válaszul Bonifác Rómában ünnepélyes konzisztóriumot hívott össze 1302. júniusában, melyen megerősítette túlzó álláspontját, aztán az év novemberében közzétette az Unam Sanctam kezdetű bulláját (DS 870-875). Ebben először emlékeztet arra, hogy az egyház egysége egyetlen vezető alatt nyilvánul meg, s hogy az egyházhoz való tartozás szükséges az üdvösséghez, majd pedig – a szokásos középkori jelkép, a két kard szimbólumát felidézve – kihangsúlyozza, hogy a világi hatalom alá van vetve a lelki hatalomnak,

melynek azt vezetnie és megítélni kell. A harc tovább fokozódott: 1303 júniusában francia előkelőségek egy párizsi gyűlésén Bonifácot simóniával és eretnekséggel vádolták meg, s felszólították, hogy védje meg magát egy ebből a célból összehívott egyetemes zsinat előtt. A pápa konzisztóriumon és a Super Petri solio kezdetű bullában utasította vissza a vádakat, s válaszul kiközösítette és hatalmától megfosztotta a francia királyt. Azonban a bulla közzététele előtt egy nappal, 1303 szeptember 7én a király emberei, közöttük a pápa ősi ellenségei, Guillaume Nogaret kancellár és Sciarra Colonna, akik pénzzel bőségesen ellátva azért mentek Itáliába, hogy Bonifácot Franciaországba hurcolják, elfoglalták Anagnit, ahol a pápa tartózkodott, és a pápát fogságba ejtették. Bonifác méltóságteljesen, teljes pápai díszbe öltözve várta őket, hogy ezzel is kihangsúlyozza tettük súlyosságát. A rajtaütés terve

azonban nem bizonyult kellőképpen átgondoltnak: a pápát ugyan egy mindenre elszánt kis csapat könnyedén fogságba ejthette, de Franciaországba vinni már egyáltalán nem volt könnyű feladat. Az összeesküvők habozásukkal sok időt elvesztegettek, talán azért is, mert gyakorlatilag nem volt lehetséges azonnal útnak indulni a pápával. A rajtaütés után három nappal a nép elégedetlenkedni kezdett és kiszabadította a 26 27 pápát. Az egyik római frakció nyomasztó gyámkodása alatt Bonifác ugyan még visszatérhetett Rómába, de egy hónappal később 1303 október 11-én, lelkileg és testileg megtörve elhunyt Bonifác politikája, bár az elveket nem ő találta ki, mindenképpen teljesen anakronisztikus volt 7.2 A történtek jelentősége Ezt az eseményt – VII. Henrik császár 1313-ban bekövetkezett halálával együtt – nyugodtan tekinthetjük a középkor záróeseményének. Nem csak arról van szó, hogy véglegesen lehanyatlik az a

tényleges politikai tekintély, mellyel a korábbi évszázadokban a pápaság megpróbált – többnyire sikeresen – döntőbíróként fellépni a politikai viszályokban, s megszűnik az, hogy egyes európai államok feudális uruknak ismerjék el a pápát: maga a középkori felfogás indul hanyatlásnak, mely a politikát még alárendelte az erkölcsnek, s a két hatalom – egyházi és világi – szoros együttműködésében a keresztény hiten alapuló társadalom felépítésére törekedett. Az események egyházon belüli hatását vizsgálva megállapíthatjuk, hogy – noha nem érte végzetes csapás – a pápaságnak mégis jelentős tekintélyveszteséget kellett elkönyvelnie. Annál is inkább súlyos volt a helyzet, mivel korábban soha nem érte ilyen megaláztatás a pápaságot, s éppen egy katolikus uralkodó alázta meg a pápát. Ráadásul tette megtorlás nélkül maradt, sőt átvette a pápaság fölötti teljes ellenőrzést. A középkori

keresztény egység mindörökre megtört, a két hatalom közötti együttműködés megszakadt, a közélet pedig immáron végérvényesen elmozdult az elvilágiasodás irányába. 7.3 Az avignoni fogság (1309-1376) XI. Benedek rövid pápasága után (aki minden elkövetett annak érdekében, hogy VIII Bonifác emlékét megvédje a Franciaországból érkezett legkülönfélébb vádaktól) 1305-ben Perugiaban tizenegy hónapos konklávét követően Bertrand de Got, Bordeaux érseke került a pápai trónra. De Got megválasztása pillanatában nem volt bíboros, s a VIII. Bonifác és Szép Fülöp közti konfliktusban semleges álláspontot képviselt. Az V Kelemen nevet választotta, Itáliába le sem utazott, hanem 1309-ben Avignonba ment, ahol aztán utódja véglegesen megtelepedett. Attól az évtől egészen 1376-ig a pápák ebben a városban maradtak. XII Benedek hatalmas palotát épített a városban, hogy a pápáknak méltó székhelyül szolgáljon, VI. Kelemen

pedig meg is vásárolta Avignon területét Nápolyi Johannától, hogy a pápák legalább formálisan saját területükön tartózkodjanak. V Orbán 1367-ben visszatért Rómába, s ott is maradt három évig 1370-ben aztán a politikai stabilitás ismét megingott, s a félsziget gyenge közbiztonsága meggyőzte a pápát arról, hogy tanácsosabb visszatérnie Avignonba Végül utódja, XI Gergely, Sienai Szent Katalin kérésére, az egyház és a pápai állam szükségleteit felismerve és az Avignonban is bizonytalanságot előidéző francia-angol háború miatt 1377-ben véglegesen visszahelyezte a pápaság székhelyét Rómába. Az avignoni fogsággal kapcsolatban néhány fontos szempont 1. Figyelemre méltó, hogy a pápaság 70 évig “megvolt” Róma városa nélkül Bár ez sokak szemében botrányos volt, mégis a korszak pápái nem voltak erkölcstelen életűek. Érdekes megfigyelni, hogy a különböző nemzeti hovatartozású történészek hogyan ítélik

meg az avignoni fogságot (a franciák hajlamosabbak elnézőbbek lenni). 2. A korszak pápái – mégha jogilag tekintve szabadok és függetlenek is voltak – teljes mértékben a francia uralkodó befolyása alatt álltak Némileg túlzó, de alapjában véve helyes az a megállapítás, hogy a pápa a francia király udvari káplánja volt. Az avignoni időszak hét pápája kivétel nélkül mind francia volt. A hetven esztendő alatt 113 francia, 13 olasz, 5 spanyol, 2 angol és egy genfi kapott bíborosi kalapot A szentté avatásokban is a francia szentek kerültek előtérbe: az ezekben az évtizedekben szentté avatottak mintegy egyharmada francia volt. Különösen V Kelemen bizonyult gyengének Szép Fülöppel szemben: rehabilitálta VIII Bonifác ellenségeit, visszavonta az Unam Sanctam bulla hatályát Franciaország területén, sőt 27 28 pert indított VIII. Bonifác ellen, amit aztán csak a templomosok feláldozása árán tudott felfüggeszteni A templomos

rend, amely 1291 (Akkon, az utolsó keresztes kézen lévő erődítmény eleste) után Franciaországba helyezte át központját, vagyonára Szép Fülöp szemet vetett. A rend kvázi nemzetközi bankhálózatként is működött, innen a vagyonuk. Koholt vádak alapján a rendet a vienne-i zsinat eltörölte. A rend nagymesterét, Jacques de Molay-t 1314-ben máglyán kivégezték. Ha a többi pápák nem is mutatkoztak ennyire szolgainak a királlyal szemben, ők is ugyanolyan mértékben meg voltak fosztva cselekvési szabadságuktól. Maga a francia földön való tartózkodás ténye a közvéleményben a Franciaországot kiszolgáló és a francia király nagyratörő terveinek eszközévé váló pápaság képét erősítette. Ennek súlyosságát akkor értjük meg igazán, ha figyelembe vesszük azt, hogy erre a korra tehető a nacionalizmus megerősödése, valamint a Franciaország és Anglia közötti ellenségeskedés elmélyülése, mely a százéves háború

(1339-1453) kirobbanásához vezetett. Nem csak az olaszok, hanem a németek és az angolok is tiltakoztak amiatt, hogy a pápaság elvesztette egyetemes jellegét Ez természetesen nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a pápaság veszített korábbi tekintélyéből, s egyengette az utat a nem sokkal később kirobbant súlyos válságok előtt. 2. Ha súlyos hibaként rójuk fel V Kelemennek azt, hogy teljesen megadta magát Szép Fülöpnek, akkor ugyanolyan súlyos tévedésnek minősíthetjük utódja, XXII János (aki 72 évesen került a pápai trónra és 90 évesen halt meg!) hosszú, elkeseredett, teljesen felesleges és ártalmas küzdelmét Bajor Lajos német-római császárral. A császári koronáért küzdő két vetélytárs, Bajor Lajos és Habsburg Frigyes harcában XXII János kezdetben semleges álláspontot képviselt. Egyiket sem ismerte el, hanem hangoztatni kezdte a Szentszéknek azon ősi jogát, mely szerint kétes választás esetén a pápa jelölheti ki az

uralkodót. Nem sokkal később a kérdés végleges rendezéséig a pápa magának követelte az uralkodói jogokat a birodalom itáliai területein, s helytartójának azt az Anjou Róbertet nevezte ki, akiről közismert volt, hogy Bajor Lajos ellensége. Lajos nem ismerte el a kinevezés érvényességét, ezért a pápa kiközösítés terhe alatt megparancsolta neki, hogy három hónapon belül adja át a kormányzást, jelenjen meg Avignonban és magyarázza meg eljárását. Lajos nem hátrált meg a pápa fenyegetései előtt, hanem ellentámadásba lendült: a pápát eretnekséggel vádolta meg és egy zsinathoz fellebbezett. Válaszul XXII János kiközösítette és feloldotta alattvalóit az engedelmesség kötelékétől A császárt nem érdekelte különösebben a kiközösítés Elindult Itália felé, a pápát hatalmától megfosztottnak nyilváníttatta és egy ferences szerzetest választatott meg pápának, aki az V. Miklós nevet vette fel Ez aztán császárrá

kente fel, jóllehet Lajos korábban már megkoronáztatta magát a nép képviselőjével, Sciarra Colonnával. A harc tovább folytatódott XII. Benedek és VI Kelemen pápasága alatt, s egészen Lajos haláláig tartott A birodalom húsz éven keresztül interdiktum alatt állt, a császárt és híveit több ízben kiközösítették. Nyilvánvaló, hogy kiközösítés könnyed és szinte kizárólag politikai okokból történő alkalmazásának egyetlen kézzelfogható eredménye a pápai tekintély félelmetes mértékű csökkenése volt Bajor Lajos támogatott mindenkit, aki a legkülönfélébb okok miatt támadta, tagadta vagy kisebbítette a pápa tekintélyt: Padovai Marsiliust, Ockhamot, a szegénység gyakorlati és elméleti vitái miatt a pápával szemben álló ferencesek csoportját. Az 1338-as frankfurti birodalmi gyűlésen a császár (megerősítve a választófejedelmek néhány héttel korábbi döntését) kijelentette, hogy a császárválasztás joga a

hét választófejdelmet illeti (három egyházit: a kölni, a trieri és a mainzi püspököt, valamint négy világit: a cseh, a szász, a brandenburgi és a pfalzi uralkodót), a pápai megerősítés szükségessége nélkül. (ezt erősítette meg 1356-ban a német aranybulla) III. Ince doktrínája a császárválasztás pápai ellenőrzésével kapcsolatban végérvényesen elvetésre került. 1347-ben Lajos meghalt, utódját, IV Károlyt mindenki elismerte, s így húsz év után helyreállt a béke 3. Az avignoni kúriával szembeni ellenérzést növelő tényezők között fontos megemlíteni a fiskalizmust, vagyis azt a pénzügyi-kormányzati rendszert, mely XXII. János pápasága alatt 28 29 fejlődött tökéletesen működő rendszerré. Bár abban volt sok pozitívum is, hogy az avignoni pápák jól működő adminisztrációt építettek ki. A kúria bevételei az alábbi forrásokból származtak: a pápai államnak és vazallusainak (mint például a Nápolyi

Királyság) fizetett adók és az exempt monostorok által befizetett, valamint a főpapi és egyéb kinevezések alkalmából behajtott taxák; elhunyt főpapok hagyatékai, melyek sok esetben a pápai kincstárba folytak be; a kánoni vizitációkért fizetett díjak; a kancellária által kivetett illetékek, melyek befizetése nélkül a különböző felmentések, kiváltságok, anyagi vagy lelki kegynyilvánítások nem kerülhettek kiadásra, az ún. annáták, vagyis az egyházi javaknak az adományozás pillanatától számított első évi jövedelme A fiskális rendszer kialakulása és megerősödése összefüggésben volt a pápák azon törekvésével, hogy számos egyházmegyei hivatal adományozásának jogát fenntartsák maguknak, jóllehet azokat korábban választás útján, vagy pedig a megyéspüspök saját hatáskörében történő intézkedése alapján töltötték be. Az első lépést ebbe az irányba IV Kelemen tette meg a 13 század végén azzal, hogy

fenntartotta magának azon javadalmak és hivatalok adományozásának jogát, melyeknek korábbi haszonélvezői a kúriában haltak meg Ez a tendencia fokozatosan kiterjedt és megerősödött, s stabil kormányzati rendszerré alakult át. A központosítást, vagy más szavakkal Róma egyre növekvő beleszólását sokan nem nézték jó szemmel, s az igazsághoz hozzátartozik, hogy nem volt mentes a kellemetlen következményektől Egyrészt ugyan akadályozta a különböző pártok kialakulását, másrészt viszont lehetetlenné tette, hogy a püspökök szabadon kormányozzák egyházmegyéiket A hivatalokat továbbá gyakran olyanok kapták meg, akik helyettesek útján látták el azokat. Mindent összevetve: még ha a fiskalizmus jelentőségét tárgyilagosan is mérlegeljük, még ha el is ismerjük a jól szervezett adminisztráció és a szilárd gazdasági alapok szükségességét, még ha figyelembe is vesszük azt, hogy a kritikák jelentős része túlzó és

rosszindulatú, vagy pedig egyéni csalódásból fakad, akkor is nyilvánvaló, hogy a XXII. János által kialakított és utódjai által továbbfejlesztett pénzügyi politika és rendszer igen jelentős mértékben hozzájárult ahhoz, hogy a lelkek elidegenedtek a római kúriától. Rengeteg kritikai hangvitelű írást ihletett meg, melyek – miután a pápaság elleni keserű vádjaikat megfogalmazták – mind ugyanazzal a csatakiáltással, az újkor Delenda Carthagójával, végződtek: Reformatio Ecclesiae! És ilyen felfokozott lelkiállapotban nehéz volt megkülönböztetni az erkölcsi és fegyelmi megújulást a dogmatikai és institucionális reformtól. 8. A nyugati egyházszakadás 8.1 VI Orbán megválasztása (1378) Tizennégy hónappal Rómába való visszatérése után XI. Gergely meghalt A halála pillanatában Rómában tartózkodó tizenhat bíboros közül tizenegy francia, másik négy olasz, egy pedig – Pedro de Luna – spanyol volt. A rómaiak

körében zavargások támadtak, mivel sokan attól tartottak, hogy a francia többségű konklávé olyan pápát választ, aki az Avignonba való viszszatérés híve. A konklávé megnyitásakor a feszültség már óriási volt, az összegyülekezett nép ezt skandálta: “Rómait akarunk, vagy legalábbis olaszt. Római legyen a pápa, vagy mindnyájan meghaltok!” Ezek nem csak üres szavak voltak: a tüntetők egy mindenre elszánt csoportja betört a konklávénak helyet adó palotába, s csak nehezen lehetett elkerülni a tragédiát A halálra rémült bíborosok figyelmüket Bari érsekére, Bartolomeo Prignanora irányították, aki ugyan olasz volt, de az Anjou-házból származó, vagyis francia Nápolyi Johanna alattvalója volt. Őt a római és az avignoni kúriában betöltött hivatalai révén mindenki jól ismerte Az 1378. április 8-án reggel megtartott első szavazási fordulóban Prignano tizenöt szavazatot kapott. Nem lévén bíboros, Prignano nem volt

jelen a konklávén, ezért nagy titokban értesítették az eredményről Délután a bíborosok kívánságára megismételték a szavazást, de ennek eredménye nem maradt fenn teljes bizonyossággal: nem lehet tudni, hogy Prignano tizenhárom, vagy csak tizenkét szavazatot kapott. Eközben a várakozásban elfáradt és az újabb szóbeszédektől türelmét vesztett nép betört a konklávéra A bíborosok egy része elmenekült Ró29 30 mából, a konklávén rekedtek pedig ijedtükben Tebaldeschit, egy római származású bíborost nyilvánítottak megválasztottnak. Mikor kiderült a csalás, tragikomédiába illő jelenetek zajlottak le Másnap, április 9-én a tizenkét Rómában maradt bíboros hivatalosan is közölte a megválasztottal a konklávé döntését, s a népnek is kihirdették Néhány nappal később a Szent Péter bazilikában a szokásoknak megfelelően megkoronázták az új pápát, aki a VI Orbán nevet vette fel. A választás érvényességével

kapcsolatban a bíborosok közül heteken át nyilvánosan senki sem adott hangot kétségeinek, és senki sem tiltakozott. 8.2 A szakadás kezdete VI. Orbán hamarosan jelét adta annak, hogy teljesen elveszítette belső egyensúlyát Ezt nem csak azzal mutatta meg, hogy a bíborosoknak szemére vetette fényűző életmódjukat, hanem leginkább azzal, hogy időről-időre súlyos sértések özönét zúdította rájuk. A francia bíborosok, akiket irritáltak a pápa kirohanásai, belátták, hogy az Avignonba való visszatérés esélyei csekélyek, és ezért fokozatosan visszahúzódtak Anagniba. Ott aztán – miután tanácskoztak a kor legjelesebb jogászaival és olasz bíborostársaikkal – augusztus 2-án tizenhárman egy nyilatkozatot tettek közzé, melyben a maguk szempontjából felvázolták a tényállást. Ezt augusztus 9-én egy pápához írt levél és egy, az egész katolikus egyháznak címzett enciklika követte Mindhárom dokumentumnak ez volt a lényege:

VI. Orbán megválasztása érvénytelen, mert azt fenyegetéseivel az összecsődült tömeg csikarta ki. Miután semmilyen veszélyes reakciót nem tapasztaltak, néhány héttel később, szeptember 20-án a francia bíborosok, három olasz társukkal együtt Fondiban Robert, genfi grófot választották pápává. Ő a francia király unokatestvére volt A “VII Kelemen” nevet vette fel, s miután sikertelen kísérletet tett Róma elfoglalására, Avignonba költözött A kereszténység tehát két, a két egymással szembenálló pápának engedelmeskedő táborra oszlott: VII. Kelement Franciaország, Spanyolország, Skócia ismerte el, s később hozzájuk csatlakozott még a Nápolyi Királyság is. Észak- és Közép-Itália, Anglia, Írország, Csehország, Lengyelország, Magyarország és a Birodalom tartományai viszont hűségesek maradtak VI. Orbánhoz Sienai Szent Katalin VI Orbánt támogatta és VII Kelemen megválasztóit megtestesült ördögöknek nevezte,

ugyanakkor Ferreri Szent Vince az egyház törvényes fejének az avignoni pápát ismerte el, akinek sokáig gyóntatója is volt. 8.3 Problémák a választással kapcsolatban Több probléma máig megoldatlan. Az őrjöngő tömeg fenyegetései mellett lezajlott reggeli szavazás szabad volt-e, vagy a félelem eleve semmissé tette a szavazatokat? Vajon mi volt az oka annak, hogy a bíborosok délután megismételték a szavazást? Talán ők maguk is érvénytelennek tartották az első szavazást? Ebben az estben viszont felmerül az a kérdés, hogy Prignano elegendő szavazatot kapott-e megválasztásához a második körben? Vagy pedig a második forduló csak egyszerű megerősítésként, az egyszer már érvényesen meghozott döntés nyilvánossá tételére szolgált, mert a bíborosokat ért megfélemlítés nem volt olyan súlyos, hogy döntési szabadságukat korlátozta volna és jogilag érvényes szavazásra képtelenné tette volna őket? Továbbá: a bíborosok

magatartása a szavazás után nem értelmezhető-e a választás érvényességének hallgatólagos elismeréseként? Az akkor kitört vita ma is folytatódik: a válaszok megfogalmazásában a történészeket egyfajta bujtatott nacionalizmus vezette. Az olaszok ugyanis egyöntetűen VI. Orbánt védik, míg a franciák a választás érvényességét vitatják A németek VI. Orbán oldalán állnak Napjaink történészeit is megosztja a kérdés: egyesek a bíborosok egyetértésére hivatkozva VI. Orbánt tartja törvényesen megválasztott pápának, míg más kortárs történészek, mint pl Franzen, kétségbe vonják a választás érvényességét. Azzal érvelnek, hogy a források tanúsága szerint a bíborosok súlyos megfélemlítés alatt álltak, az utólagos egyetértés pedig nem volt se egyhangú, sem pedig folyamatos. Komolyan meg kell vizsgálni szerintük azt a már akkor is felvetődött kérdést, hogy VI. Orbán – kinek magatartása oly irracionális és

zavarba ejtő volt – 30 31 megválasztása pillanatában értelmi képességeinek teljes mértékben birtokában volt-e? Az egyháznak nem áll-e jogában hatalmától megfosztani egy őrült pápát? Azt mondhatjuk, senkinek sem állt birtokában elegendő információ annak biztos megállapítására, hogy ki volt a törvényes pápa. 8.4 A skizma folytatódása Időközben néhány bíboros, akik egyébként addig elismerték VI. Orbán megválasztásának érvényességét, tervet készített a pápa foglyul ejtésére. Az összesküvés lelepleződött, a bíborosokat letartóztatták, s – úgy tűnik, a pápa parancsára – kivégezték őket Mikor Orbán 1389ben meghalt, senki sem siratta meg Utódja IX. Bonifác, majd VII Ince lett, akik nem viselték szívükön az egység helyreállításának ügyét Utánuk XII Gergely került a pápai trónra Velük párhuzamosan Avignonban VII. Kelemen utódja “XIII Benedek” néven az aragóniai Pedro de Luna lett. XIII

Benedek puritán, egyenes jellemű ember volt, aki azonban hajthatatlanul és makacsul ragaszkodott ahhoz, amit jogában állónak vélt A közvélemény nyomására a két pápa ígéretet tett arra, hogy találkoznak, s megpróbálnak egyezségre jutni egy esetleges egyidejű lemondásban. Benedek a La Spezia mellett fekvő Porto Veneréig jutott, míg Gergely megállt Luccában, mert az utolsó pillanatban meggondolta magát, s nem ment tovább. A szakadás immár véglegesnek tűnt A zsinati elmélet (konciliarizmus) kialakulása Míg a szakadást megszüntető megfelelő eszközökről folyt a vita, a felfokozott és megosztott légkörben újra felszínre kerültek bizonyos régi, a középkori hagyományra visszavezethető gondolatok, s fokozatosan egyre kedvezőbb visszhangra találtak és egyre nagyobb népszerűségre tettek szert. A 11. század közepe táján élt Humbertus de Silva Candida (ld az 1054-es szakadásnál) adott végleges formát annak a már a 7. század óta

ismerős tételnek, mely szerint az eretnek pápát el lehet ítélni. Ezt a tételt az egyházjogászok ismét elővették, s bekerült Gratianus Decretumába is: Papa [.] cunctos ipse iudicaturus a nemine est iudicandus, nisi deprehendatur a fide devius. (A pápát, aki mindenkit megítélhet, senkinek sem szabad elítélnie, kivéve, ha a hittől eltér) Az egyházban a legfőbb hatalom a pápát illeti, aki azonban eretnekségbe eshet, vagy elszakadhat az egyháztól, s akkor az egyetemes zsinat megfoszthatja őt a hatalmától. Pontosabban, az egyetemes zsinat – melyet szükség esetén a püspökök testülete vagy bárki, aki elegendő tekintéllyel és elismertséggel rendelkezik, összehívhat – hozhat, illetve hoznia kell egy jogkijelentő ítéletet, vagyis hivatalosan megállapíthatja, illetve meg kell állapítania, hogy a pápa bűncselekmény elkövetése miatt elveszítette hatalmát. A középkori egyházjogászok az eretnekség fogalmát rugalmasan kezelték,

olyannyira, hogy különösebb nehézség nélkül alkalmazható volt abban az esetben is, ha egy pápa azzal, hogy megtagadta a hatalomról való lemondást, felelőssé vált az egyház kettészakadásának fennmaradásában. Az ebben az értelemben vett zsinati elmélet az alapja a zsinathoz való fellebbezésnek, mely a VIII. Bonifác és a XXII János ellen harcot jellemezte Ezt a zsinati elméletet a későbbi hagyomány is elfogadta, Suareztől Bellarminig Lényegében a gondviselés ily módon menti meg az egyházat egy egyébként megoldhatatlan helyzettől. A zsinati elmélet úgy tűnik, nincs ellentétben a pápai primátussal. Ugyanakkor ez a kényes egyensúly természetesen könnyen felborulhat, s gyorsan el lehet jutni azokhoz a megállapításokhoz, melyeket pl. Padovai Marsilius a Defensor Pacis-ban (1324), vagy William Ockham a Dialogus de imperatorum et pontificum potestate című írásában hangoztatott. A hatalom és a tekintély alanya szerintük nem a fej,

hanem a fej és a tagok együttesen: az egyházmegyékben a püspök és a káptalan, az egyetemes egyházban pedig a pápa és a bíborosok mint a keresztény nép képviselői, vagy pedig a pápa és az egyetemes zsinat, amit nép képviseletében a császár hív össze. Az egyház tehát nem monarchia, a pápa csupán alkotmányos uralkodó, az egyetemes zsinat által hozott törvények végrehajtója. 31 32 A zsinat összetételével kapcsolatban eltérő vélemények alakultak ki: van, aki csak a püspököket és a papokat tekinti zsinati résztvevőknek, más azonban az eltérő társadalmi helyzetű világiakra is, férfiakra és nőkre egyaránt, kiterjesztené a zsinaton való részvétel jogát. Amint az a történelemben gyakran előfordul, az események forgatagában és nyomására igen gyors lehet az átmenet az egyik felfogástól a másikhoz: a gyakorlatban sokszor nem volt könnyű egyértelműen különbséget tenni az eltérő álláspontok képviselői

között. A zsinati elméletet támogató írások, melyek többnyire (de nem mindig) Humbertus de Silva Candidához hasonlóan értelmezték azt, a 14. század végén kezdenek el terjedni, elsősorban, de nem kizárólag a párizsi egyetem révén. 1394-ben Pierre d’Ailly és Clémanges-i Nicolas (a párizsi egyetemen) az egyház békéjének helyreállítására három utat tartott járhatónak: via cessionis (a két rivális pápa egyszerre mond le), via compromissionis (döntőbíróság) és a via concilii (a zsinat összehívása). A pisai zsinat (1409) Minthogy nyilvánvalóvá vált, hogy a két rivális pápát lehetetlen megegyezésre kényszeríteni, a két tábor bíborosainak jelentős része a zsinat összehívása mellett döntött, mely 1409 márciusának végén Pisában gyűlt össze. A leginkább érdekeltek ellenkezését figyelmen kívül hagyva a zsinat azt a döntést hozta, hogy mindkét pápa eretnek, eltért a hittől és skizmatikus. A huszonnégy

jelenlévő bíboros június végén megválasztotta Pietro Filargi, milánói érseket, aki az V. Sándor nevet vette fel Őt egy év múlva Baldassare Cossa követte XXIII János néven. Sem az avignoni, sem pedig a római pápa nem ismerte el a zsinati döntés érvényességét, és nem mondtak le: így a sokat kárhoztatott kettőséget felváltotta az átkozott hármasság Az akkori keresztény világ nagy része minden további nélkül elfogadta a zsinati határozatot, éppen az eretnek pápa elméletére támaszkodva, amit – amint láthattuk – a június ötödikei zsinati határozat ki is mondott. Csak XXIII János nagyon is vitatható viselkedése tette hiteltelenné az őt támogatók pártját, s magát a pisai zsinatot Ennek ellenére az első pápa, aki ezek után a Sándor nevet vette fel, úgy gondolta, hogy folytatnia kell a Sándor nevű pápák sorozatát és a VI. Sándor nevet vette fel (ellentétben Angelo Roncallival, aki ismét felvette a XXIII János

nevet). A két pisai pápa arcképét megtalálhatjuk a San Paolo fuori le Mura bazilikában, s az Annuario Pontificio (Pápai évkönyv) is csak 1947 óta nem sorolja fel őket a pápák között. A kérdés, mely csak egyike a korszak nagy problémáinak, mind a mai napig nyitott A konstanzi zsinat (1414-1418) A pisai kísérlet kudarca és XXIII. János válságos politikai helyzete (László nápolyi király támadása miatt elhagyni kényszerült Rómát) arra késztette Zsigmond császárt és magyar királyt, hogy új zsinatot hívjon össze. A zsinat 1414 novemberében Konstanzban nyílt meg. Rögtön a zsinat elején döntés született arról, hogy a szavazás nemzetekként, s nem egyénenként történik majd. Ez jelentős hátrányt jelentett az olaszok számára, akik így elvesztették számbeli fölényüket (püspökeik a szavazati joggal bíró teológusokkal együtt a zsinat résztvevők felét tették ki). Ez a tény, valamint a császárral és a zsinattal való

összeütközései arra indították XXIII. Jánost, hogy elmeneküljön Konstanzból, jóllehet korábban ünnepélyesen ígéretet tett a lemondásra, amennyiben vetélytársai is ugyanezt teszik Konstanzban egyébként már úgy tűnt, hogy a kialakult helyzet lehetetlenné teszi a munka folytatását. A császár dinamizmusa azonban legyőzte a válságot. A zsinat az ülésszakok folytatása mellett döntött, s április 6-án nemzetek szerinti szavazással elfogadott öt pontot, melyek kimondták a zsinat elsőbbségét a pápával szemben: „Ez a szent zsinat, amely a katolikus egyházat képviseli, hatalmát közvetlenül Krisztustól kapja; ezért a zsinatnak mindenki, még a pápa is engedelmességgel tartozik”) XXIII. Jánost erőszakkal visszavitték Konstanzba, ahol május 29-én simónia, botrányokozás és szakadárság bűntettében bűnösnek találták és megfosztották hatalmától. XII Gergely beleegyezett abba, hogy önként lemond, de csak azzal a

feltétellel, hogy a zsinat nyilvános ülésen felolvastatja a bullát, mellyel összehívja a zsinatot. A zsinati atyák ezt ezekkel a sza32 33 vakkal fogadták el. Már csak XIII Benedek ügye várt rendezésre Hiába hagyta el fokozatosan mindenki, makacsul kitartott álláspontja mellett Ezért 1417 júliusában a szokásos vádak alapján (hitszegés, eretnekség és szakadárság) megfosztották hatalmától. Az új pápa megválasztása előtt a zsinat a reform ügyével kívánt foglalkozni Reform alatt ekkor már nem csak a római kúria megtisztítását és papság fegyelmének helyreállítását értették, hanem sokkal inkább az egész egyházkormányzati rendszer megváltoztatását. A jelentős érdekellentétek miatt megegyezést csak néhány pontban sikerült elérni: az 1417. októberében meghozott Frequens kezdetű zsinati határozat újfent kimondta a zsinat elsőbbségét a pápával szemben, elrendelte, hogy a zsinat legalább tízévenként kerüljön

összehívásra, s megkurtította a pápa jogait. Csak ez után került sor az új pápa megválasztására: Odo Colonna lett az új pápa, aki a megválasztása napján ünnepelt szent tiszteletére az V. Márton nevet vette fel A zsinat ekkor már a befejezéshez közeledett. Wyclifet és Husz Jánost már korábban elítélték, s ez utóbbit 1415 július 6-án elevenen megégették. Még elfogadtak néhány reformhatározatot, majd 1418 április 22-én a zsinat bezárta kapuit Az utolsó gyűlésen V Márton jóváhagyta az összes zsinati határozatot, mely a hitet érinti. A konstanzi zsinat 1415-ben elítélte Husz János cseh papot, akit máglyán megégettek. Bár ez a zsinat fő témája szempontjából mellékes volt, mégis fontos a következmények szempontjából (a huszita háborúk rengeteg véráldozattal jártak, Magyarországnak is rengeteg kárt okoztak). Husz János (1370 k született) Prágában ismerkedett meg az angol Wyclif tanításával Ő támadta a

hierarchikus, romlott egyházat, és ezzel a predestináltak spirituális egyházát állította szembe, amelynek szegénységben kell élnie. Tagjai azok, akik kegyelmi állapotban vannak. Ezért a bűnben élő papok, püspökök elveszítik hatalmukat Husz is ezeket a nézeteket kezdte képviselni és nagy sikere volt. Az egyházkritika gyorsan párosult a cseh nemzeti érzéssel, mely az elnyomó, németekből álló hierarchia ellen irányult Így lassan a Husz által képviselt eszmék cseh nemzeti üggyé váltak, különösen amikor a német prágai érsek fellépett Husz ellen. Zsigmond el akarta simítani az üget, ezért hívta meg Huszt a konstanzi zsinatra A zsinaton pert folytattak le ellene, melynek során Husz arra sem volt hajlandó, hogy írásainak téves értelmezését elutasítsa, mondván, hogy ő azt sohasem tanította. Ha ezt megtette volna, felmentették volna. Végül a zsinat elítélte 1415 július 6-án, mert Wyclif tanait hirdette és még aznap meg is

égették. Sorsát az egyéni vétkek és a tragikus szituáció, mindkét oldal kölcsönös hibái pecsételték meg 8.5 Bázeli zsinat és az újabb egyházszakadás A Frequens kezdetű zsinati határozatot betartva, V. Márton 1431-ben zsinatot hívott össze Bázelbe. Ezt megelőzően már 1423-ban, Sienában is sor került egy szerény eredményeket hozó zsinatra, melyen egyértelműen felszínre kerültek a centrifugális és a centripetális erők közötti feszültségek, ami megbénított minden egyházfegyelmi megújulásra tett erőfeszítést. Mivel V. Márton a zsinat összehívása után meghalt, azt már utódja IV Jenő nyitotta meg Azonnal a zsinati elmélet radikális változatának támogatói vették át az irányítást: már a második ülésszakon (1432. február 15) megerősítést nyertek a konstanzi zsinat azon határozatai, melyek kimondták a zsinat elsőbbségét a pápával szemben (ezt a zsinat alatt még kétszer kimondták: 1434-ben és 1439. május

16-án) IV Jenő kísérletet tett arra, hogy a zsinatot áthelyeztesse Bolognába, ahol könnyebben ellenőrzése alatt tarthatta volna, de tervéről a zsinat nyílt ellenkezése miatt le kellett mondania. 1437-ben ismét előállt a tervvel Ügyesen kihasználta a görög küldöttség megérkezését, akik a Rómával való egység helyreállítás érdekében érkeztek Itáliába. A zsinatot ekkor áthelyeztette Ferrarába, majd egy évvel később Firenzébe, ahol Cosimo de’ Medici bőkezű házigazdaként fényes ellátásban részesítette a résztvevőket A bázeli zsinati atyák többsége azonban szembehelyezkedett a pápával, s nem fogadta el a zsinat áthelyezését. Ezzel újabb szakadás támadt az egyházban, mely 1438-tól 1449-ig tartott IV. Jenőt kiközösítették, megfosztották hatalmától és Savoya hercegét, VIII Amadeót válasz33 34 tották meg pápának, aki az V. Félix nevet vette fel A közvélemény fásultsága és az egyházszakadástól való

félelme miatt az elszakadók nem találtak széleskörű támogatottságra 1449ben V Félix lemondott, a Bázelben maradt csonka zsinat pedig formálisan megválasztotta az 1447 óta már egyébként is uralkodó V. Miklóst, s úgy tűnt, hogy a szakadás ezzel meg is szűnt. Eközben a zsinat Firenzébe áttelepült része 1439 és 1442 között sikeresen haladt előre a munkával, s a görögökkel, az örményekkel és a jakobitákkal tető alá hozta az uniót (ld. fentebb) 8.6 Az eseményekkel kapcsolatos problémák A tényszerűen elbeszélt események mögött kérdések egész sora húzódik meg. Ezek a kérdések lényegében két fő probléma köré csoportosulnak, melyek teljesen megosztják a korszakot tanulmányozó történészeket 1) A konstanzi zsinat legitimnek tekinthető vagy sem? Ma a történészek túlnyomó többsége a konstanzi zsinatot igazi egyetemes zsinatnak tekinti. Kételyek abból származnak, hogy V. Márton és IV Jenő feltételek és kikötések

nélkül soha nem hagyták jóvá a zsinat összes határozatát. 2) Milyen jogi érvénye és értéke van a Haec Sancta határozatnak? a.) Némelyek szerint a zsinati atyák – az eretnek pápa régi tételét tágan értelmezve – az egyház tanítását érintő alapelvet kívántak kimondani: a zsinat a pápa fölött áll abban az esetben, ha ez utóbbi felelőssé tehető az egyház megosztottságának fennmaradásában, vagyis eretnekséggel gyanúsítható és szakadár. Ily módon az az elgondolás, mely korábban néhány teológus magánvéleményének, vagy a törvény alóli kivételnek számított, a katolikus hit kinyilvánított igazságává lett. A radikális konciliarizmus azonban csak később, a bázeli zsinaton vált uralkodó szemléletté. Az idősebb történészek tehát azt a hibát követték el, hogy a konstanzi zsinati atyákról olyan szemléletmódot feltételeztek, ami valójában csak később alakult ki, s így az 1415-ben történteket az 1439-es

év eseményeinek fényében értelmezték. b.) Történészek egy másik csoportja, Jedin és Franzen nyomán, ma már egyre nagyobb elfogadottságra találva úgy véli, hogy a konstanzi zsinatnak nem állt szándékában dogmatikai határozatot hozni, vagy törvényt alkotni, hanem csak a mérsékelt konciliarizmust kívánta megvédeni. Más szavakkal: a zsinati atyák egy kivételes esetre vonatkozó törvényi intézkedést (s nem dogmatikai határozatot) hoztak, mellyel kinyilvánították a zsinat jogát, hogy ítélkezzen azon személyek fölött, akik abban a pillanatban biztos legitimáció nélkül a pápai hatalmat viselték. Ez az álláspont elsősorban a következő érvekre épül: – a határozat célja a szakadás megszüntetése és az egyház megújítása; a szövegben használt kifejezések nem jellemzőek a dogmatikai határozatokra); – senki sem gondolt arra, hogy elítéljék azokat, akik nem értenek egyet a határozattal; V. Márton, még a zsinat

befejezése előtt, az Inter cunctas kezdetű bullában (1418. február 22), megerősítette a pápa legfőbb tekintélyének tanát A Haec Sancta dekrétum tehát egy szükséghelyzetben meghozott intézkedés volt. Viszont a történelmi tapasztalat azt mutatja, hogy egy zsinati határozat pontos tartalmánál és teológiai-egyházjogi jelentésénél sokkal fontosabb a közvéleményre gyakorolt hatása. Ebben az értelemben az 1415. április 6-i határozat, valamint a konciliarizmus újbóli megjelenése Bázelben nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy nép szemében tovább csökkent a pápaság tekintélye. A konstanzi zsinat után olyannyira megsokszorozódott a zsinathoz való fellebbezések száma, hogy II. Piusz 1460-ban az Execrabilis kezdetű bullájával kénytelen volt azt kiközösítés terhe alatt megtiltani Ennek ellenére fellebbezéssel Savonarolától Lutherig továbbra is sokan éltek. Történelmi szempontból teljesen hiábavaló volt a pápai primátus

kinyilvánítása 1439-ben Firenzében, mivel igazából senki sem figyelt föl rá. A konciliarizmusra adott világos válasz kellett volna, hogy legyen, ehelyett azonban még a római kúria püspökei sem ismerték, akik időről-időre újra és újra megsürgették a pápai primátus definiálását. A 15 századtól a 19 századig az egyház története úgy zajlott, mintha a pápai primátust soha sem mondták volna ki A 34 35 két ellentétes oldal közötti elméleti és gyakorlati viták folytatódtak és a primátust támogatók tábora csak nagyon lassan, különböző tényezők hatására került fölénybe. Ilyen értelemben egy igazi történelmi rejtéllyel találjuk szembe magunkat: egy zsinati kijelentés, jobban mondva egy közismert tény újbóli megfogalmazása teljesen hiábavaló maradt, mert a felsőbb szinteken meghozott döntéseknek csak akkor van hatásuk, ha megfelelnek az alsóbb szintek elvárásainak és követeléseinek. 8.7 A nyugati

egyházszakadás következményei Voltak, akik az egyházszakadás káros következményeit megpróbálták jelentéktelennek beállítani, vagy egyenesen tagadni is, csak azért, hogy Luther felelősségét jobban kihangsúlyozzák. Valójában azonban nem szabad figyelmen kívül hagyni azt a tényt, hogy számos európai uralkodó egészen egyértelműen a szakadás okozta zavaros helyzet kihasználására törekedett. A tendencia a nemzeti egyházak kialakulása felé mutatott, ami kétségkívül a protestáns forradalom kirobbanásának egyik legfőbb oka volt. Franciaország: 1438-ban megszületik a Pragmatica Sanctio, mely a bázeli zsinat nem egy határozatát állami törvényként ratifikálta (a zsinati elmélet, a Rómához való fellebbezés tilalma, a Szentszék kinevezési jogának korlátozása a Francia Királyság területén). Egy hamisítvány IX Szent Lajosnak tulajdonította ezt a törvényt, hogy ezzel nagyobb tekintélyt kölcsönözzön neki Ettől kezdve –

ha nem már Szép Fülöp kora óta – nagyon világosan nyomon követhető Franciaországban a Rómától független, vagy legalábbis bizonyos fokig autonóm – ténylegesen azonban a világi hatalomnak sok szempontból alávetett – nemzeti egyház megteremtésének gondolata. (A történelmi tapasztalat szerint a Rómától való függetlenség és az államtól való függés egymással szorosan összefüggő, sőt egymás kiegészítő jelenségek). A Német-Római Birodalom: A Rómával szembeni panaszok egyre inkább felerősödnek, s a Gravamina Nationis Germaniae-ben (német nemzet sérelmei) hivatalosan is megfogalmazásra kerülnek. A Gravamina-t első alkalommal a 15 század közepén állította össze a mainzi érsek, s attól kezdve a birodalmi gyűlések újra és újra felelevenítették. A fejedelmek a maguk területén egyre gyakrabban veszik semmibe az egyházi joghatóságot. A helyzetet nagyon tömören jellemzi a mondás: Dux Cliviae est Papa in terris suis

(A saját földjén Cleve hercege a pápa). Ugyanez érvényes a többi fejedelemre is Két különböző tényező (Husz János elítélése és a Habsburgok központosító törekvéseivel való szembeszállás) találkozása miatt Csehországban ez a nemzeti mozgalom különösen is megerősödött. Anglia: a Rómával szembeni bizalmatlanság az avignoni fogság idején kezdett kialakulni. Az angolok szemében a pápa csupán eszköz a francia uralkodó kezében, aki ellen a nemzet hoszszú és véres harcot folytatott. A 15 században – a hivatalos elítélés ellenére – a nép körében nagy népszerűségre tesznek szert Wyclifnek az egyház láthatóságát és a pápai primátust tagadó tanai, melyek közeli rokonságot mutatnak Luther tanításával. Spanyolország: mivel a vallási egység a nemzeti egység alapja, védelme érdekében állami felügyelet mellett megszületik a spanyol inkvizíció. A szervezet feladata: megvédeni az egyházat a zsidóságból és az

iszlámból megtértek kétértelmű magatartásából fakadó veszélyek ellen. Az inkvizíció állami felügyelet alatt tevékenykedik, így az egyház még ebben a mélyen katolikus országban is elveszíti önállóságát. 9. A reneszánsz és a humanizmus; a későközépkor szellemisége 9.1 A reneszánsz és a humanizmus A reneszánsz az európai műveltség, civilizáció újjászületése, klasszikus alapokon, melynek irodalmi változata a humanizmus (az emberrel a középpontban). Itáliából indul ki, innen terjed ki Európára Összefügg az itáliai nemzeti tudat kialakulásával (a pápaság hosszan távol van Itáliától), nápolyi királyság befolyása is csökkenőben. 35 36 A reneszánsz tkp. az első modern európai civilizáció, amely nem az egyház teremtménye Ez az autonómia később szakadáshoz vezet a modern korban. Egyes szerzők a reneszánszt nem csak az irodalomra és a művészetekre vonatkoztatják, hanem arra az időszakra, melyben Európa

(az európai civilizáció) világszinten az élre tör. Ennek csak egy része az antikvitás feltámadása. Benne van még: műszaki fejlődés (öntöttvas előállítása, lőfegyverek előállítása, gépi időmérés, könyvnyomtatás, váltó, biztosítások), középkori gondolkodás megkérdőjelezése, tengeri vállalkozások, új esztétika, újra meginduló népességnövekedés, újragondolt kereszténység). Fontos tudatában lennünk, hogy a “reneszánsz az ellentmondások óceánja” is, egymás mellett van benne Savonarola, Aretino, VI. Sándor pápa A reneszánsz lényege az evilági dolgok autonómiájának erőteljes állítása Ily módon a reneszánsz kapcsolódik a középkorban már kimutatható, az evilági dolgok autonómiáját pártoló tendenciához, csakhogy azt végül egyoldalúan eltúlozza. A középkort természetesen nem lehet egyetlen egységes áramlatra korlátozni. Megtalálható ugyan benne a világtól való elmenekülés, a földi javakról

való lemondás is, de ezeknél jellemzőbb a középkorra az a tendencia, mely minden emberi tevékenységet közvetve és közvetlenül a vallásnak kíván alárendelni. Mintha a történelemnek, a művészeteknek, a filozófiának és a politikának más célja se lenne, mint a kereszténység elterjedésének és fejlődésének előmozdítása. Így ezeket gyakran csak az egyház és a vallás érdekeit szem előtt tartva minősítették és támogatták A művészeteknek tehát Isten dicsőségét kell hirdetniük és az emberek megjavulását szolgálniuk. A filozófia a teológia szolgálóleánya, a történelem átalakul történelemfilozófiává, vagy történelemteológiává (a történelem az isteni tervek megvalósulása, melyben a jó és a rossz – legyen az egyéni vagy közösségi – már a földön elnyeri jutalmát). Mindazonáltal a kiegyensúlyozott álláspont fogalma a középkorban sem volt ismeretlen, s egyeseknek sikerült megtalálniuk az egyensúlyt

az isteni és az emberi között. Szent Tamás például elismeri minden lény alapvető jóságát, az emberi személy méltóságát (természetesen mindig a kor közfelfogásának keretein belül), és hitet tesz az ember értelmi képességeinek felértékelése mellett. Ugyanakkor e világnézet szerint minden egy átfogó szintézisben, az értékek hierarchikus rendjében találja meg a helyét, melynek csúcspontján a transzcendens áll. Az evilági értékeknek tulajdonított autonómia tehát nem jelentette azt, hogy ne lennének alárendelve a magasabb értékeknek, az erkölcsiségnek, Istennek. A reneszánsz viszont felismeri az emberi tevékenységek tényleges autonómiájának szükségességét. Ugyanakkor eltúlozta ezt az autonómiát, s fokozatosan átalakította azt függetlenséggé és elszakadássá Más szavakkal: világos, hogy a szerteágazó emberi tevékenységeknek van saját közvetlen céljuk, saját törvényük, amit nem lehet leegyszerűsíteni az

erkölcsi vagy vallási törvényre és célra. Végül azonban a reneszánsz elfeledkezett arról, hogy ez a sajátságos törvény és cél nem állhat ellentétben az ember végső céljával és az erkölcsi törvénnyel, s ennek mindig is alárendelt kell, hogy maradjon. Néhány példa: a reneszánsz történetírói az események közvetlen okait keresik, anélkül, hogy mindent egy transzcendens okra vezetnének vissza, fejlesztik a kritikai érzéket, s elutasítják a legendákat és a hamisítványokat (Machiavelli, Guicciardini, Valla). Végül azonban elvetik a természetfölöttinek, a transzcendens oknak a lehetőségét is A filozófia immár kizárólag a tárgyi nyilvánvalóságra épül, s nem a tekintélyre, de közben kiteszi magát az abszolút racionalizmus veszélyének A művészet célja az esztétikai érzék és a fantázia kielégítése, a jó értelemben vett szórakoztatás. Ugyanakkor szabadulni igyekszik minden erkölcsi köteléktől, s

létjogosultságát kizárólag a szépben véli megtalálni. Az antikvitás eközben modell lett. A klasszikus szerzők tanulmányozása nem csak a Szentírás jobb megértésére, a formai csiszolódásra szolgál, hanem követendő életideállá és életformává fejlődött, mely részben szemben áll a kereszténységgel Az állam nem csak kijelenti a maga szuverenitását és függetlenségét az egyházi hatalomtól, hanem a transzcendens erkölcsi normáktól is szabadnak érzi magát: az állam “műalkotás” (Burckhardt), vagyis kizárólag emberi alkotás, amit emberi normák irányítanak földi célok felé (vö. Machiavelli, A Fejedelem) 36 37 A reneszánsz ember tehát olyan, mint a serdülő gyermek: saját önálló személyiségének elfogadtatása hajtja, s közben nem csak az idejemúlt normákat utasítja el, hanem igyekszik levetni magáról azokat a normákat is, melyeket – helyesen vagy helytelenül – ő maga fölöslegesnek ítél. Meg kell

jegyeznünk, hogy a külső valóság gyakran ugyanaz maradt. Abban az értelemben, hogy a bűn mindig is létezett: a reneszánsz előtt, alatt és utána. Ami most új, az a bűntudat megkerülése, az élet és az erkölcs elszakítására tett kísérlet. A bűntudat megkerüléséről és nem elvesztéséről, az élet és az erkölcs elszakítására irányuló kísérletről és nem már megtörtént elszakításról van itt szó, mert az ősi hit még nem aludt ki, az ember még érzi a lelkiismeret szavát. Az út azonban, melyen elindult, ebbe az irányba vezet Ez magyarázza a reneszánszra oly jellemző ellentmondásokat is: azt, hogy Lorenzo il Magnifico egyszer érzéki farsangi énekeket harsog, máskor pedig dicsőítő himnuszokat énekel Szent János és Szent Pál tiszteletére. A reneszánsz alkotásaiból ritkán hiányzó melankólia (a Giocondától Botticelli Venuszáig) talán éppen ezt a rejtett belső meghasonlást bizonyítja. Lényegében, a reneszánsz

(és annak irodalmi kifejeződési formája, a humanizmus), ha nem is tekinthető alapvetően pogánynak, naturalistának és immanentistának – ahogyan azt korábban gyakran megállapították róla – mégis megveti az alapjait egy egészen új, a modern korra oly jellemző problematikának. A régi egyensúly, melyet a középkor alkotott meg, vagy amit nagy nehézségek közepette a középkor közelített meg, immáron mély válságba került, miközben az új egyensúly még nem alakult ki. A természetfölötti még nem tűnt el teljesen, de már háttérbe szorult, az egyház tekintélyét még nem tagadja senki, de a kritikai szellem kihangsúlyozása már bizalmatlanságra ösztönöz vele szemben. A római kúria, a világi papság és a szerzetesek bírálata rombolja az egyház tekintélyét. Ebben az értelemben a reneszánsz szellemisége – legalábbis Itáliában – előkészítette a talajt a reformációnak, s egyengette annak útját. A reneszánsz abban

különbözik a megelőző reneszánszoktól, hogy itt a szereplők tudatában vannak saját újdonságuknak, annak, hogy törésponton állnak. Tudatában vannak saját fontosságuknak is (merőben különböző beállítottság, mint a középkori szerzők keresztény alázata) A humanista szerzők bejelentik, hogy a kultúra el van veszve, de nekik köszönhetően feltámad haló porából A korszak elején két egyéniség áll, Giotto és Petrarca (1304-1374) Utóbbi pl. az első, aki l’art pour l’art hegyet mászik, (a középkorban ez senkinek sem jutott volna eszébe, se az, hogy gyönyörködjön a látványban) és erről verset ír (1336. április 26, Monte Ventoso) Módosulnak a tudás útjai a filológiai kritika megjelenésével, később pedig a könyvnyomtatással. A filológia, amely elválaszthatatlanul kötődik a kritikához, a modern szellem egyik lényeges eleme. A kérdés az lesz, hogy melyik a hiteles szöveg Petrarca nevezhető a humanizmus atyjának, az

első modern filológus, aki egész életében kéziratok után kutatott Kortársa, Cola di Rienzo pedig Rómában az antik Róma nagyságát akarta feléleszteni A megújulás két alaptényezője: Róma és a görögség klasszikus kultúrájának értékelése; az a bizonyosság, hogy az ember, saját erejéből és saját eszével, képes megválasztani saját sorsát és helyét a világban. Ez az, ami a középkorral szembeállítja Sőt, polémia is kibontakozik, mert a humanisták szemére vetik a középkornak az antik műveltségről való elfeledkezést. Elkezdik ezért keresni a még ismeretlen antik műveket, illetve az eredeti szöveget. (Lorenzo Valla, Angelo Poliziano). Elkezdik fordítani a görög szerzőket latinra, a latin műveket népnyelvre Marsilio Ficino Firenzében pl Platónt fordít A klasszikus műveket is másképp olvassák: nem csak, mint irodalmi modelleket, hanem mint morális iránymutatást a társadalom és az egyén formálására. Öntudatosodás

kialakul, az ember, mint egyén lesz fontos: jelzi ezt az önéletrajzok növekvő száma (későbbi II. Pius pápa is pl); önarckép, mint műfaj Az emberi test szép lesz, ábrázolása idealizált Megkezdődik tehát az egyén felszabadulása, akit a reneszánsz kiemel a középkori anonimitásból és megszabadít számos kollektív kötöttségtől Ez fájdalmas folyamat volt 37 38 Luther kortársai bűnös és törékeny lényként pillantották meg magukat az ördög és a csillagok fenyegetésében. A reneszánsz melankóliát is teremtett De ekkor került sor a gyermek, a család, házasság, hitves felfedezésére Értelmezések Megadni a reneszánsz pontos tér-idő koordinátáit nem egyszerű feladat (tipikusan olasz jelenség vagy inkább európai, más-más jellegzetességekkel Franciaországban, a Német-római Birodalomban, Itáliában és Spanyolországban? – csak a 15-16. századot jellemzi, vagy kezdetei már a 14. századra visszanyúlnak, s alkonya a 17

század elejére tehető?), de még ennél is nehezebb megfogalmazni sajátos természetét. A reneszánsz széles körben elfogadott definíciója még ma is várat magára A középkor és a reneszánsz viszonya 1) Az ún. törés-elmélet (ti hogy éles törés van a középkor és a reneszánsz között) élesen szembeállítja egymással a középkort és a reneszánszt. Ez a szembenállás azonban az egyes történészek szemléletmódja és előfeltevései miatt más és más árnyalatot kap. Egyesek nosztalgiával tekintenek a középkor hitére, s kárhoztatják a reneszánsz individualizmusát és racionalizmusát Másokat ezzel szemben fellelkesít az új korszak művészetekre gyakorolt pozitív hatása, az ész és a művészetek diadala a középkor intoleranciája és sötétsége fölött. Az előző korszakkal való szembenállásra elsőként a humanisták és a nagy művészek kortársaiként tevékenykedő művészettörténészek figyeltek fel. Vasari megjegyzi,

hogy Giotto és Brunelleschi felülmúlták a bizánciak nyersességét és a lekicsinylően gótikusnak nevezett stílust. És így fejlődik ki a középkor fogalma: a klasszikus és a megújulást hozó új korszak közötti közbeeső, értéktelen időszak, egyfajta szünetjel a történelemben. A skolasztika és a teokratikus gondolkodás ellen folytatott protestáns polémia révén a közbeeső évszázadok kíméletlen elítélése kedvező fogadtatást talált a felvilágosodás hívei körében. Voltaire, Condorcet és Gibbon szemében a középkor az elnyomás, a nyersesség és a homály korszaka, míg a reneszánsz az ezektől való megszabadulás hírnöke. Ezeket a gondolatokat aztán a 19 század közepén átveszi Jacob Burckhardt a Reneszánsz kultúra Itáliában című művében (1860). A reneszánsz az “isteni” visszautasítása az “emberi” nevében, reakció a középkor miszticizmusára, visszatérés a pogánysághoz, egy olyan kor, melyben váratlan

sugalmazásra az emberiség elérte – egy soha vissza nem térő pillanatra – a maga tökéletességét. A svájci történész reneszánsz-értelmezése jelentős hatást gyakorolt a következő történésznemzedékekre. 2) Lehetetlen azonban megérteni egy korszakot úgy, hogy teljesen kiszakítjuk a többi közül. Ebből kiindulva az ún. kontinuitás-elmélet (amely a középkor és a reneszánsz közötti folyamatosságot hangsúlyozza) arra törekedett, hogy megtalálja a középkorban a reneszánsz előzményeit Jean Delumeau szerint pl., “ha eltüntetnénk az egymáshoz szorosan kapcsolódó középkor és reneszánsz terminusokat, könnyebben megérthetnénk a Szép Fülöp uralkodásától IV. Henrikig terjedő időszakot” Az elmélet kidolgozói általában két irányba indultak el: vagy az új korszak vallásos jellegét emelték ki, vagy pedig kimutatták a racionalizmus csíráit a középkorban. Egyesek szerint tehát a reneszánsz nem tesz mást, mint tovább

építi a középkor vallásos világát. Burckhardt szerint “a reneszánsz kapujában II. Frigyes áll” Erre a 19 század végén Henri Thode azt válaszolja, hogy individualizmusa és természetszeretete miatt Szent Ferencet kellene inkább odahelyezni. Mások a 15-16 századi aszketikus és kegyességi irodalom virágzására hívják fel a figyelmet, mely egyesíti a forma szeretetét a hagyományos vallásossággal. Pastor szerint két reneszánsz is volt: az egyik hamis, pogány, hajlamos az antik ideálok csodálatára, a másik ezzel szemben hiteles, keresztény, a tartalom és a forma megkülönböztetésére alapozott reneszánsz volt. Ez a megkülönböztetés meglehetősen sematikus és mesterséges 38 39 Irodalmi téren, a szoros értelemben vett reneszánszt az ókori műveltség felélesztésének több kísérlete előzte meg a középkor folyamán: angolszász (Béda), karoling, 12. századi, a római jog újjászületése, II. Frigyes-féle Az egyoldalú

megállapítások nyilvánvaló korlátjai elősegítették az arany középút megtalálását: különbözőség a folyamatosságban. “Mint irodalmi, mint pedig erkölcsi szempontból a reneszánsz megadta a kiteljesedést a középkor törekvéseinek, azzal a veszéllyel, hogy időnként túlságosan felnagyította azokat, vagy pedig egyenesen szembekerült velük” (Gilson). 9.2 A reneszánsz és a vallás A kereszténységnek új, összetettebb mentalitással kell szembenéznie, melyet a kárhozat rettenete, a személyes hitélet és a világiasabb kultúra vágya jellemzett, valamint az igény, hogy az élet és a szépség beépüljön a vallásba. A szent és a profán közti határvonal nem túl éles (majd Trentó után lesz az); igaz Huizinga megállapítása a reneszánszra is: “a középkorban az emberek hajlamosak voltak arra, hogy a szent dolgokhoz meghitt, bizalmas viszonyt alakítsanak ki, ami a tiszteletet korántsem zárta ki.” A reneszánszban ez a tisztelet

hol megvolt, hol pedig nem Így pl, a templomban gyűlést tartottak, sétálgattak, beszélgettek; néha a pap bent lakott a sekrestyében. Az egyháziak és világiak között nem volt éles választóvonal. A hit még töretlen nagyjából; a vallás annyira átszövi a mindennapi életet, hogy ezzel a szent is mindennapi lesz. A pogányság viszont behatol a művészetbe is, nyílt erotika formájában. Legitim lesz a homoszexualitás bizonyos fokig (amit a középkor még görög bűnnek nevezett) De még veszélyesebb volt, hogy egyes gondolkodók eltávolodtak a kereszténységtől Machiavelli támadja az Evangélium szellemét, mely szenvedni tanít csak, és ezzel elgyöngíti az embereket. A padovai iskola, ill. Pomponazzi pl a kettős igazság tanának szellemében, ragaszkodnak Arisztotelész tanaihoz. De ezek inkább elszigetelt esetek voltak A 15-6 század nem a szkepszis és racionalizmus kora volt 9.3 Az egyház és a reneszánsz Az egyházon belül – különösen a

koldulórendek körében – a reneszánsz és a humanizmus nem kevés ellenfélre talált. Szerintük a tudományokkal való foglalkozás előtt először is a kereszténységet kell alaposan tanulmányozni Ez az ellenséges magatartás azonban nem tükrözi az egész egyház felfogását. A pápák például egészen másként gondolkoztak A kultúra és a művészetek pártolása növelte az egyház tekintélyét, nem csak a műveltebb rétegek, de a nép körében is. V Miklós (az első reneszánsz pápa 1447-1455) ezt a szempontot igazából lényegtelennek tartotta, viszont többé-kevésbé tudatosan folytatta az ókori és középkori egyház hagyományát, mely befogadta, irányította, vagy úgy is mondhatnánk, megkeresztelte az önmagukban erkölcsileg nem helytelen kezdeményezéseket. Ez egyike az egyház feladatainak, s egyben egyike a legveszélyesebb kockázatforrásoknak is: veszélyes játék hatást gyakorolni a mindenkori társadalomra, megtestesülni benne, s

mindeközben ellenállni a társadalom részéről érkező negatív ellenhatásoknak. Ez az ellentmondás végig kimutatható az egyház történetében a középkortól napjainkig. A középkori egyház egyfajta közvetítő szerepet játszott, s intézményeivel a béke védelmét szolgálta. Ezzel egyidejűleg viszont maga is betagozódott a feudális rendszerbe, s az evilági érdekek fokozatosan egyre nagyobb teret nyertek életében. A reneszánsz pápaság sikerrel tett kísérletet arra, hogy a virágzásnak indult művészetek irányítását átvegye, s a szépség iránti szenvedélyt a vallás szolgálatába állítsa. Ezzel párhuzamosan viszont a főpapság nem mindig képes fenntartani az egyensúlyt, s nem száll szembe kellő eréllyel a humanizmus és a reneszánsz romboló hatásaival. Sőt, a római kúriában burjánzó veszélyes visszaéléseket is megtűri, s elmerülve a művészetek és az irodalom nyújtotta élvezetekben, teljes mértékben elhanyagolja azt

a reformatio in capite et membris-t (az egyháznak mint testnek teljes megreformálását, vagyis a fej és a tagok megújulását), amit a nép oly tü39 40 relmetlenül sürget már legalább a konstanzi zsinat óta. S ami még rosszabb: magának a római kúriának az erkölcsisége az, ami leginkább kívánnivalót hagy maga után. Ezért a reneszánsz – legalábbis II. Pál halála után (1471) – a csalóka ragyogás ellenére a pápaság történetének legsötétebb korszaka: a kulturális felemelkedést és ragyogást eltompította az egyházi hierarchia csúcsán tapasztalható lelki szegénység 9.4 A pápák és a reneszánsz (“Élvezzük a pápaságot, melyet Isten adott nekünk” – X Leó) A reneszánsz V. Miklós idején tört be igazán a kúria életébe, aki tudatosan építette ki a pápai mecenatúra rendszerét. Maga köré gyűjtötte korának legnevesebb humanistáit, megalapította a Vatikáni Könyvtárat, s a legnagyobb mesterekre rábízta a

város építészeti megújítását. Célja az volt, hogy Róma Krisztus földi helytartójának méltó székhelyévé, a keresztény világ fővárosává váljon. Központjának az új Szent Péter bazilikának kellett lennie, melynek felépítését ő határozta el. Míg V. Miklós még csak pártfogolta a humanizmust, II Pius már maga is kiváló és tudós humanista volt. Még pápává választása előtt ugyan élete nem volt folttalan, de aztán fokozatosan megjavult Fiatalabb korában a zsinati elmélet támogatója volt, amit aztán pápaként elítélt (utalva keresztnevére – Enea Silvio Piccolomini – humorosan így fogalmazott: Aeneam reicite, Pium recipite, vagyis, Eneát vessétek el, Piuszt fogadjátok el). Jóllehet szeretett utazni, s kedvelte az irodalmat, de ez nem akadályozta abban, hogy komolyan fáradozzon a béke és a török veszély elhárítása érdekében. Halála után úgy emlékeztek rá, mint a 15 század jó pápáinak egyikére, aki képes

volt megőrizni az egyensúlyt egyházfői köztelezettségei és a mecenatizmus között. Az őt követő pápák, IV. Szixtustól X Leóig mind előmozdították a művészetek fejlődését IV. Szixtusz építtette a róla elnevezett szixtuszi kápolnát, II Gyula adott megbízást Bramanténak az új Szent Péter bazilika első tervének elkészítésére, ő hívta udvarába Michelangelót (akivel aztán összeveszett, majd kibékült), ő volt az, aki hatalmas síremléket kívánt magának állíttatni, amiből aztán csak a Mózes-szobor készült el (a Mózes-szobor jelképe Gyula pápa és Michelangelo, a két óriás folytonos küzdelmének). Rómába évtizedeken keresztül özönlöttek a kor legkiválóbb művészei, Ghirlandaiótól Peruginóig, s Michelangelo elkészítette a szixtuszi kápolna freskóit. Mindeközben a kúria elképesztő fényűzésben élt: minden bíborosnak megvolt a maga udvartartása, palotákkal és villákkal a városban és a városon kívül.

Ez az életvitel természetesen hatalmas összegeket emésztett fel, amiket a legkülönbözőbb módokon teremtettek elő: a javadalmak felhalmozása révén (a bíborosok gyakran egyszerre több egyházmegye kormányzását is megszerezték, melyektől aztán többnyire távolmaradtak), a hivatalok adásvétele útján, mely VIII. Ince idejében érte el csúcspontját, adóemelésekkel és haszonszerzés céljából kibocsátott búcsúkkal. Ez a rendszer az alsóbb szinteken természetesen tovább burjánzott: a hivatalok megvásárlói a kiadott összeget ügyfeleikkel fizettették meg, bullák árusításával és dokumentumok hamisításával. Rómában ez a cinikus mondás járta: “Az Úr nem akarja a bűnös halálát, hanem hogy éljen és fizessen” A nép körébe ekkor sem hiányoztak az igazi szentek, de a rossz példa ebben az időben felülről jött. A reneszánsz pápaság egyéb szempontjai A pápák magánéletében gyakran találhatunk súlyos hiányosságokat.

VIII Ince pl pápaként azonnal hozzákezdett pappá szentelése előtt született gyermeki sorsának rendezéséhez. Fia, Francesco feleségül vette Lorenzo de’ Medici lányát Maddalenát. Viszonzásképpen Lorenzo fia, Giovanni bíborosi kalapot kapott – tizenhárom éves korában (később X. Leó néven pápa is lett belőle). A bíborosok gyakran követték ezt a példát Ily módon a nepotizmus, melyet már Dante is elítélt a középkorba, s mely Avignonban is szokásban volt, új értelmet nyert: a pápák igyekeznek előmozdítani családtagjaik politikai előmenetelét, akár még a pápai állam kárára is, úgy, hogy annak egy részét feudumként unokaöccseiknek adják. A nepotizmus egy másik kiáltó példáját ötven évvel később III Pál 40 41 szolgáltatta, aki a Pármai hercegséget fiának, Pier Luiginak adományozta. A nepotizmus rendszere V. Piusz pápaságáig működött, aki szigorúan megtiltotta a Pápai Állam területeinek

elidegenítését. Ennek ellenére még sokáig működött az ún kisnepotizmus: a mindenkori pápa rokonai továbbra is számíthattak különféle megbízatásokra, hivatalokra, kitüntetésekre. Csak XI. és XII Ince idejében történtek hathatós intézkedések A nepotizmus nem csak a pápaság vallási megbecsülését rombolta, hanem káros hatással volt politikai tekintélyére is, minthogy a legfontosabb kormányszerveket hozzá nem értő személyek vezették, s az államérdeket mindig megelőzte egy adott család érdeke. Enyhítő körülményekként fel szokták hozni, hogy a pápák általában kényszerhelyzetben voltak: szükségük volt ugyanis megbízható emberekre, akiket csak családtagjaik körében találhattak meg, mivel a pápaság nem rendelkezik dinasztikus hagyományokkal. A nepotizmus tehát – abban a formában, ahogyan azt gyakorolták – gyengítette és nem erősítette a pápaság tekintélyét. A pápák figyelmének nagy részét lekötötte a

Pápai Állam megőrzésének és megújításának gondja, a többi nemzetállamok mintájára. A Pápai Állam inkább félig-meddig független feudális birtokok összessége volt, mintsem politikailag egységes állam A Spanyolországban, Franciaországban és Angliában is megfigyelhető tendenciákat követve a pápák arra törekedtek, hogy megfosszák a hűbérurakat politikai hatalmuktól, elvéve hűbérbirtokaikat és azokat az uralkodó közvetlen irányítása alá vonva. A pápaság egy másik égető gondja a keresztes hadjárat szervezése volt az erőteljesen terjeszkedő Török Birodalom ellen. Az iszlám ugyan nyugaton elvesztette Spanyolországot, keleten viszont a 14 század végén folyamatos előrenyomulásba kezdett A török veszély és a pápaság A 632-től gyorsan (Arábiától Észak-Afrikáig, illetve Spanyolországig, keleten egészen Perzsiáig, illetve Türkmenisztán és Afganisztán határig) terjeszkedő arab civilizációt 1000 után felváltotta

a Közép-Ázsiából kiinduló török kultúra. Ezt a két civilizációt lényégben csak az iszlám köti össze, egyébként egymástól teljesen különböznek. Eltérő a nyelvük, az eredetük, a kultúrájuk (a török kultúra nem hasonlítható az arabhoz). Az arabok kiváló filozófusok voltak, akik a középkorban megismertették a keresztényekkel Arisztotelészt és magyarázóit. Éles elméjű matematikusok, akik új számtani jeleket alkottak, melyek felváltották a bonyolult görög és római számokat. Nagyszerű csillagászok, építészek (még ha vallási okokból tartózkodtak is az emberek és az állatok ábrázolásától) Kiválóan értettek a mezőgazdasághoz, s nem csak a citromot ismertették meg a nyugatiakkal, hanem nagyban hozzájárultak Spanyolország és Szicília fejlődéséhez is. A törökök nem érték utol az arabokat a filozófiában, a matematikában, az építészetben, még ha építettek is egyes országokban olyan mecseteket Nem

lehet azt sem mondani, hogy az általuk elfoglalt területek fejlődését elősegítették volna, sőt. Az is igaz viszont, hogy az araboktól eltérően sehol sem erőltették rá alattvalóikra a saját nyelvüket. Mindent összevetve, a törökök valószínűleg keményebb elnyomók voltak, mint az arabok, bár ez utóbbiak sem voltak túlságosan toleránsak. Mindkét népről elmondható viszont, hogy kiváló harcosok és nagyszerű hajósok voltak, s ami a legfontosabb képesek voltak évszázadokon keresztül (az arabok 700-tól kb. 1000-ig, Spanyolországban egy részében egészen 1492-ig, a törökök 1000-től a 20. század elejéig) fenntartani egy hatalmas, három kontinensre kiterjedő birodalmat. Ez a nehezen megmagyarázható tény a történészeknek nem kevés fejtörést okoz Az ottomán törökök (akik a 13. század végén fölénybe kerültek a szeldzsuk törökökkel szemben Szíriában és Palesztinában) a 14. század folyamán elfoglalták Kis-Ázsiát

(Anatóliát), melyet az arabok soha sem tudtak meghódítani, s visszaszorították a görögöket a tengerszoros másik oldalára. Ezzel egyidejűleg előrenyomultak a Balkán déli részén (Thrákiában) és Drinápolyban berendezték fővárosukat Onnan kiindulva nyomultak előre a Balkán félszigeten 1389-ben a Rigómezei csatában legyőzték a szerbeket. Konstantinápoly még ellenállt, de az irányítása alatt álló terület mindössze egy vékony földsávra zsugorodott össze a Boszporusz partján, melyet mindenünnen körülvettek a törökök. Konstantinápoly eleste mindenki számára közelinek tűnt, minthogy a törökök már teljesen körbezárták, Európa pedig lényegében tétle41 42 nül szemlélte az eseményeket. A város helyzetét csak még inkább reménytelenné tette lakóinak (részben latinok, részben keletiek) szinte krónikus széthúzása Így aztán 1453-ban – a védők hősies, de eleve vereségre ítélt ellenállását legyőzve – II.

Mohamed diadalmasan bevonult a Hagia Sophiába Konstantinápoly eleste utána törökök gyors iramban foglalták el először a Peloponésszoszt, majd Epiruszt (a mai Albániát), végül Bosznia-Hercegovinát A 16 század elején, mikor az arab hódítók utolsó leszármazottjait kiűzték Spanyolországból (Granada visszafoglalása, 1492), Európa keleti részén a törökök elérték, majd hamarosan át is lépték a Duna vonalát. Északkelet- és Dél-Itáliát, valamint a Duna-völgyét súlyos veszély fenyegette: a török hódítás ugyanis nem csak véres csatákat, hanem mészárlásokat, fosztogatást és tömeges deportálást is jelentett. V. Miklós, és különösen II Pius mindent megtettek annak érdekében, hogy felrázzák Európa keresztény uralkodóit. 1459-ben II Pius Mantovába tanácskozást is összehívott, mely azonban kudarccal végződött: az ősi hit immáron lehanyatlott, a hitetlenek elleni harc eszméje és a pápa felhívásai már nem találtak

visszhangra, az államok megoszlottak és féltékenyen figyelték egymást, a pápa politikai befolyása pedig gyakorlatilag a nullával volt egyenlő. II Piusz Anconába ment, hogy személyesen irányítsa a keresztes hadjárat előkészületeit. Remélte, hogy legalább Velence segíteni fogja. Nem Palesztina visszaszerzésére gondolt, hanem egy, a növekvő török veszéllyel szembeni komoly fellépésre. Váratlan halála azonban pontot tett a próbálkozás végére is. A keresztény világ egyesítésének eszméje azonban a 17 század végéig a pápaság politikájában állandóan jelen volt, még ha a pápák kevés konkrét eredményt is tudtak felmutatni. Csak V Piusnak a lepantói győzelemmel (1571) és egy évszázaddal később XI. Incének a Szent Ligával (17 század vége) sikerült a fenyegető veszélyt elhárítani VI. Sándor (1492-1503) VI. Sándor pápa személye sok vitát váltott ki a múltban, s nem kétséges, hogy a történészek jövőben is sokat

vitatkoznak majd róla. Azt viszont világosan látnunk kell, hogy a viták személyiségének teljesen másodlagos szempontjairól folynak, minthogy az, amit biztosan tudni lehet róla, már bőségesen elegendő ahhoz, hogy szigorúan elítélően nyilatkozzunk róla és az őt 1492 augusztusában megválasztó bíborosi testületről. A VI. Sándorral kapcsolatos viták lényegében akörül folynak, hogy megválasztását szimónia szennyezte-e be, vagy sem, milyen viszonya volt Giulia Farnesével, s mennyire volt hatásos az a politikai irányvonal, melyet képviselt. Az biztosan tudható, hogy Rodrigo Borgiának, már felszentelt papként és bíborosként, négy gyermeke volt Vanozza (=Giovanna) de’ Cattaneistől, másik három pedig ismeretlen nőktől. Pápaként újabb két gyermeke született. Korabeli – közismert és a specialisták által sűrűn idézett – dokumentumok mind a kilenc gyermek esetében vitathatatlanul bizonyítják VI. Sándor apaságát A pápa,

akitől egyébként is távol állt, hogy viselt dolgait véka alá rejtse, nagy nyilvánosságot biztosított gyermekeinek és családját – határokat nem ismerő nepotizmussal – hihetetlen előnyökhöz juttatta. Cesarét tizenhat évesen nevezte ki bíborossá. A fiskalizmus rendszere legalább olyan mértékben működött tovább, mint VIII Ince idejében Az hogy a “Szép” Giulia Farnesével való kapcsolata milyen volt, illetve, hogy a pápává választását közvetlenül megelőző időszakban ideiglenesen némi javulás állt-e be életvitelébe, vagy sem, mindezek már nem változtatnak lényegesen a történelem szigorú ítéletén. VI. Sándor pápává választását minden bizonnyal szimónia szennyezte be Ezt alátámasztja nem egy diplomata beszámolója, valamint VI. Sándor utódjának, II Gyulának az a törvénye, mely kimondja, hogy a szimóniás választás érvénytelen. Még egyszer kihangsúlyozzuk: a teljes bizonyosság hiánya ebben a kérdésben

nem változtat semmit az akkori kúriára és bíborosi kollégiumra jellemző megvesztegethetőség tényén. A pápa egyházi ügyekben folytatott ténykedése elégtelen volt. A reform kérdéseit ugyan időnként megvizsgálták, de aztán minden maradt a régiben. Az amerikai kontinensen meginduló missziók sokkal inkább a katolikus uralkodók buzgóságának köszönhetik létüket, mint42 43 sem pápai kezdeményezésnek. A pápa a felfedezésekkel kapcsolatban elsősorban a tordesillas-i szerződéssel (1494) hallatta hangját, mellyel a felfedezett területeket felosztotta Spanyolország és Portugália között (a szerződés jogi megalapozottsága még vita tárgya). A politika színpadán VI. Sándor már otthonosabban mozgott: ügyesen kitért a Nápolyi Királyság meghódítására Itáliába érkező VIII Károly elől, anélkül, hogy kompromittálta volna magát. Ugyanakkor néhány évvel később már nem tudta megakadályozni, hogy Róma kapui előtt az egyik

legjelentősebb európai hatalom megvesse a lábát. Az észak- és dél-itáliai spanyol államformációk közé szorult Pápai Állam politikailag súlytalanná vált Ezzel egyidejűleg a pápa fia, Cesare könyörtelen harcot folytatatott a Pápai Államban még megmaradt kevés hűbéressel szemben, akiktől általában bérgyilkosok segítségével szabadult meg. Az itáliai félsziget közepén így egy erősen centralizált állam volt születőben, a kérdés csak az volt, hogy ez egyházi állam lett volna, vagy pedig a Borgiák állama. Mindenesetre Cesarénak, aki egyébként lényegében teljesen a francia királytól függött, apja túl korán bekövetkezett halálakor végig kellett néznie, hogy omlik össze mindaz, amit megvalósított. A Borgia pápa csak kemény harcban tudta megtörni Girolamo Savonarola (1452-1498) ellenállását, aki őt firenzei szószékéről éles vádakkal illette, s ellene a zsinathoz fellebbezett. Savonarola nagy aszkéta, lelki író és

híres prédikátor volt, a domonkos rend tagja. Savonarola 1482-től kezdve működött Firenzében, a San Marco-kolostor priorja 1491-től. Lorenzo de’Medici halála után (1492) egy új Kürosz, szabadító jövetelét hirdette meg, aki elfoglalja majd a várost. 1494-ben megjelenik VIII Károly francia király Itáliában (ekkor sokan beteljesültnek tartották a jövendölést), de Savonarola megmenti tőle a várost, népszerűsége ettől kezdve nőttön nő. Teokratikus köztársaságot alakít Firenzében (miután a Mediciek elmenekültek), ahol evangéliumi szellemű törvények uralkodnak A konfliktus akkor kezdődik a pápával, amikor Savonarola nem támogatja Firenze csatlakozását a VIII Károlyellenes ligához (amivel keresztezi a pápa érdekeit) 1496-ban a pápa megtiltja neki a prédikálást A pápa bíborosi kalap felajánlásával akarja megnyerni, de elutasítja A küzdelem végül Savonarola kiközösítésével, elítélésével és kivégzésével, valamint

holttestének nyilvános elégetésével ért véget 1498-ban. A domonkos szerzetes – jóllehet egyértelműen különbséget tett a pápa személye és méltósága között – teljesen elvesztette belső egyensúlyát. Túlságosan könnyen bocsátkozott kétes jóslatokba, indokolatlan szigorral látott hozzá Firenze megreformálásához (arra buzdította a gyermekeket, hogy jelentsék fel szüleiket), gyakran teljesen öszszekeverte a vallást és a politikát. Ténykedése végül oda vezetett, hogy a városban a helyi egyházi hatóság kezébe került a legfőbb hatalom. Éppen ezek a túlkapások gyengítették meg reformtörekvéseit, melyek a pápával szembeni engedetlensége miatt egyébként is válságos helyzetbe kerültek. A pápával való szembeszegülése nagyban hozzájárult a Szentszék tekintélyének csökkenéséhez Minden esetre már életében és halála után is szentnek tartották (pl Néri Szt. Fülöp is), rendje szorgalmazza rehabilitálását 10.

Tézisek a protestáns reform okairól A protestáns forradalom okainak megállapításában a modern kor történészei között jelentős nézeteltérések tapasztalhatók. A következő téziseket különböztethetjük meg: 10.1 A hagyományos tézis Katolikusok és protestánsok egymástól teljesen függetlenül évszázadokon át azt ismételgették, hogy az úgynevezett reformáció a kor egyházában – s különösen is a római kúriában – elterjedt visszaélésekre és tisztázatlan körülményekre vezethető vissza. Ez a meggyőződés úgyszólván klasszikus tézissé fejlődött a történetírásban. Az egyház részéről elhangzottak alázatos bűnvallomások VI. Hadrián pápaságának kezdetétől fogva A pápa ezt írja a császári udvarba küldött nunciusnak, Chieregatinak adott instrukciókban: “Mindent el fogunk követni annak érdekében, hogy elsőként a kúria kerüljön megreformálásra, ahonnan ez a baj nagy valószínűséggel származott, hogy

miképpen belőle terjedt szét a romlás minden alattvalóra, úgy belőle áradjon ki mindenkire a gyógyulás és a reform 43 44 is.” Ugyanez a gondolat található meg abban a reformtervezetben is, melyet szerzői 1537-ben nyújtottak át III. Pál pápának, s ugyanezt hangoztatták a zsinati atyák a tridenti zsinaton is Attól kezdve ezt a tézist számtalanszor hangoztatták (“A keresztény tömegek a klérus színvonalának emelését kívánták elérni: immáron elviselhetetlennek tűnt számukra, hogy a szentségeket szentségtörő kezek szolgáltatták ki, megengedhetetlennek tartották, hogy leányaikat kétes erkölcsű papok gyóntassák.”), és napjaink ökumenikus légkörében ismét felszínre került Kritikák Ezt a meggyőződést azonban már e század első éveitől kezdve komoly kritikák érték. Ellene vethető, hogy súlyos visszaélések az egyház történetének más korszakaiban is tapasztalhatóak voltak, anélkül, hogy ezek a Rómával

való szembeforduláshoz vezettek volna. Miként lehetséges az, hogy a hanyatló egyház egy ilyen erőteljes és életképes mozgalmat tudott útjára indítani, és miért nem Itáliában kezdődik, ahol az erkölcsi és a vallási viszonyok nem voltak jobbak, mint a birodalomban. Ma elmondhatjuk, hogy a hagyományos tézis elvetésében megegyeznek a katolikusok és a protestánsok. Valóban, számos olyan írást találunk, melyek arról árulkodnak, hogy a reformáció főszereplői valójában nem az erkölcsi bajok gyökeres orvoslását és a hanyatló fegyelem helyreállítását tűzték ki célul maguk elé, hanem annak kiirtását, amit ők babonaságnak tartottak. Úgy tűnik továbbá, hogy Luther nem egy kijelentése teljesen ellentétes a hagyományos tézissel: “A mi életünk ugyanolyan gonosz, mint a pápistáké, s mi nem is a gyakorlati életükért ítéljük el őket. A kérdés ugyanis egész más A kérdés az, hogy vajon az igazságot tanítják-e, vagy

sem?” “Ha a pápa mégoly szent lenne, mint maga Szent Péter, a mi szemünkben akkor is istenkáromló lenne.” És 1520-ban “A német nemzet keresztény nemességéhez” című művében a megszüntetendő visszaélések között kihangsúlyozva a papság és a világiak közötti különbségtételt, a pápai tanítóhivatalt és a pápa jogát a zsinatok összehívásához, így ír: “Nem az erkölcstelenséget és a visszaéléseket támadom, hanem a pápaság tanát és lényegét”. A protestánsok szerint tehát a reformátorok ismét életre kívánták kelteni a kereszténység eredeti és hiteles gondolatát, melytől a római egyház már régóta eltávolodott. A már idézett szövegeken kívül újabbakat is lehetne említeni: mind azt bizonyítanák, hogy – miközben állítása szerint nem akart elszakadni az egyháztól – Luther a katolikus tanítás lényegi pontjait (a pápai primátust, a hagyományos értelemben vett megigazulást, a szentmise

áldozati jellegét, stb.) utasította el Egyszóval, nem erkölcsi vagy egyházkormányzati megújulásról volt szó 10.2 Újabb megközelítések A korunk történetírására nagy hatást gyakorló francia történész, Lucien Febvre 1929-ben megjelent, majd 1957-ben teljesen átdolgozott tanulmányában egyetért a katolikusokkal és a protestánsokkal a hagyományos tézis elutasításában és egy új megközelítést ajánl, kihangsúlyozva a lélektani tényezőket. A 16. században széles körben elterjedt egy újfajta vallásosság iránti őszinte vágy, mely egyaránt távol helyezkedik el a népi babonáktól és a skolasztika száraz fejtegetéseitől, mentes minden képmutatástól, és legfőképpen, képes megadni az embernek az igazi benső békét. Ez utóbbi egy igen fontos szempont. Az a vallási megújulás (az Úr szenvedésének tisztelete, a kegyességi irodalom elterjedése, stb.), mely a 15 század végén jelent meg Franciaországban és a birodalomban,

nem elégítette ki ezeket az újfajta vallásosságra vágyó lelkeket, akik leginkább két dologra törekedtek: 1. Isten Igéjének közvetlen, tehát emberi közvetítőktől mentes ismerete (és ez feltételezte a Szentírásnak a nép nyelvére történő lefordítását), 2. annak vigasztaló tudata, hogy Isten valóban megbocsátja az ember bűneit Ezt a tudatot és bizonyosságot a fülbegyónás – úgy tűnik – már nem volt képes kielégítően megadni Egyrészt azért, mert lehetetlen volt mindig minden kétséget kizáróan meggyőződni a gyónás érvényességéről, 44 45 másrészt pedig azért, mert a jó és őszinte szentgyónás előtti hirtelen halál lehetősége mindig fennállt. A hit általi megigazulás tana azonban képes volt megadni ezt a bizonyosságot Más történészek (pl. a katolikus Joseph Lortz) – még ha a hangsúlyt hol az egyik, hol pedig egy másik szempontra helyezik – egyöntetűen elismerik bizonyos tényezők meghatározó

hatását. Ezek között első helyen kell említenünk a vallási okokat (a pápaságnak a 14 század elején bekövetkezett tekintélycsökkenése, mely pápaellenes tendenciává alakult át, a hamis miszticizmus, a skolasztikus teológia hanyatlása, a birodalom lélektani helyzete). Nem szabad alábecsülni a politikai okokat (a Rómával, s ezzel együtt a Habsburg centralizmussal szembeni ellenállás), valamint a társadalmi tényezőket sem (a német néptömegek mozgolódása, melyek szociális helyzetük javítása érdekében készen álltak a forradalomra). Nem hanyagolható el Luther személyes hatása sem, aki a maga bonyolult lelki alkatával, nagyszerű és kemény vallásosságával mély benyomást tett hallgatóira A reneszánsz és a protestáns forradalom közti kapcsolat mindmáig élénk vita tárgya a történészek között. Ha a részletekbe nem is megyünk bele, az egészen biztos, hogy a humanizmus és a reneszánsz által kialakított kritikus szellem

elősegítette a reformációt 10.3 A marxista tézis A marxista tézis szerint Luther nem volt sem igazi teológus, sem pedig mélyen vallásos ember, hanem valójában paraszti származású népi agitátor volt, aki átérezte elnyomott népének vágyait és tudta, hogyan kell övéit felkelésre vezetni. A reformáció tehát nem más, mint vallásos köntösbe bújtatása annak a gazdasági-társadalmi válságnak, mely a 16. század közepén egész Európát sújtotta Valójában azonban nehéz lenne csupán gazdasági tényezők figyelembevételével magyarázni egy olyan, az egész világon visszhangra találó, vallási jelenséget mint a lutheri reformáció A gazdasági-társadalmi szempontokat legfeljebb a mozgalom gyors elterjedését elősegítő tényezőkként lehet számba venni, mindig szem előtt tartva azt a tényt, hogy maga a mozgalom egészen más okokra vezethető vissza. Nem szabad elfelejtenünk azt sem, hogy Európa gazdasági átalakulása legalább

részben a lutheri reformációval egyidejű, vagy egyenesen annál későbbi. A 95 pont nyilvánosságra hozatalára (melytől a reformáció kezdetét számíthatjuk) 1517-ben került sor, két évvel Cortés Mexikóba érkezése előtt. A reformációhoz a legkülönbözőbb társadalmi osztályokhoz tartozók csatlakoztak: parasztok és kézművesek, de polgárok, nemesek és hercegek is, vagyis olyanok, kiknek gazdasági érdekei lényegében teljesen ellentétesek voltak Nehéz tehát egyértelműen megállapítani a gazdasági válság és a Rómától való eltávolodás közötti összefüggést. Néhány esetben, mint például Antwerpenben 1566-ban, olyankor törtek ki Róma-ellenes megmozdulások, mikor viszonylagos gazdasági egyensúlyt sikerült elérni és a bérek növekedése volt tapasztalható. Nem feledkezhetünk meg továbbá arról, hogy az 1524-25-ös parasztfelkelések idején Luther kifejezetten ellenforradalmi álláspontot képviselt. 11. A protestáns

reform vallási okai 11.1 A pápaságnak a 13-14 század történései miatt bekövetkezett tekintélycsökkenése Ld. fentebb 11.2 Egyéb vallási okok A 14-15. századi egyháztörténelem rövid összefoglalásából kitűnik a protestáns forradalom elsődleges oka, vagyis a pápai tekintély hanyatlása: az anagni pofontól, az avignoni fogságon, a kis és a nagy nyugati egyházszakadáson, a zsinati elméleten és a nemzeti egyházak kialakulásán át egészen egyes egyházfők túlságosan is világias gondolkodásáig, sőt romlottságáig. Ezek azonban nem az egyedüli tényezők, melyek elősegítették a protestantizmus megszületését. Vegyük sorra röviden a többi vallási okot is 45 46 a.) A skolasztika hanyatlása és a kor szellemi irányvonalai Az ockhamizmus, az augusztinizmus, Wyclif és Husz János. Általában minden történész elismeri, hogy – már ami az elméleti problémákat illeti – a 15 és 16 század skolasztikus teológiája már messze volt

attól a csúcsponttól, melyet Szent Tamás és Bonaventura idejében elért. A skolasztikus teológusok jelentős része beleesett a formalizmus csapdájába A teológiai viták inkább a vitázók tehetségének villogtatását szolgálták (mégpedig a valóságtól teljesen elrugaszkodott kérdések feszegetése révén), mintsem az igazsághoz való eljutást a nyitott és szabad vita által. (“Hány angyal fér el egy tű hegyén”) A haszontalan spekulációkban kimerülő öntetszelgés a kinyilatkoztatás forrásainak, a Szentírás és az egyházatyák tanulmányozása helyére lépett Ezzel kapcsolatban számos kritikai észrevétel született, ld. pl Erasmus véleményét (A balgaság dicsérete, 53 fejezet) A 14 századtól folyt a harc a nominalisták és realisták között, s ebből a küzdelemből egyre inkább Ockham Vilmos rendszere került ki győztesen. Ockham szerint az emberi értelem csak nagyon szűk korlátok között képes megragadnia valóságot (az

egyetemes fogalmaknak nincs semmi alapjuk magukban a dolgokban), továbbá tagadja, vagy legalábbis a minimálisra csökkenti a metafizikai szükségszerűséget. A metafizikai alapok megkérdőjelezése pedig a teológiának sem tesz jót Ockham ugyanakkor teljesen eltúlozza az isteni mindenhatóságot: a lehetőségeket szerinte nem a dolgok lényege határozza meg, hanem kizárólag Isten akarata (a kör csak azért nem négyszögesíthető, mert ezt Isten így akarja, s nem azért, mert a dolgok belső természetéből fakadóan ez teljesen lehetetlen). Következésképpen az emberi tettek erkölcsi megítélése nem azok belső természetétől függ, hanem kizárólag Isten akaratától (a káromkodás tehát csak azért lenne bűn, mert ezt Isten így határozta meg). Ahogyan Gabriel Biel, Ockham egyik mérsékelt tanítványa fogalmaz: “Minden járulékos dolognak az isteni akarat a mércéje Mert nem úgy van, hogy ha valami jó vagy igaz, akkor azt az Isten is úgy

akarja, hanem mivel Isten úgy akarja, az a valami azért jó és igaz”. Maga Ockham még ennél is tovább ment: amint Isten – a maga mindenhatóságában – a pokolra juttathatná az igaz embert is, hasonlóképpen a bűnöst is megigazulttá vagy szentté teheti, mindenféle belső megújulás nélkül, csupán külső elfogadás révén. A mester tételeit tanítványai Gabriel Biel és Pierre d’Ailly szélsőséges vagy mérsékelt formában továbbfejlesztik Luther ezt a teológiát tanulta: “Ockham az én kedves mesterem”– mondja. És valóban – amint azt hamarosan látni fogjuk – Luther megigazulás-tana Ockham megállapításait visszhangozza. Egy pontban azonban Luther szemben áll az ockhamizmussal: míg Ockham kihangsúlyozta az emberi akarat természetes erejét (egyfajta szemipelagianizmust képviselve), addig Luther hiábavalónak ítélte az emberi erőfeszítéseket. Ebben a rendjében oly jól ismert ágostoni pesszimizmust képviselte, mely szerint

az emberi tettek vagy már önmagukban rosszak, vagy pedig elégtelenek a megigazuláshoz, s a konkupiszcencia igazából nem különbözik a bűntől (augusztinizmus). Még ennél is súlyosabb tényező volt a korra jellemző teológiai pontatlanság, vagyis az a bizonytalanság, mely a teológia néhány fontos alapkérdésével kapcsolatban uralkodott. A végtelen vitáknak az lett az eredménye, hogy számos kérdéskörben a legkülönbözőbb vélemények kavalkádja dominált. “A teológia – állapítja meg Luther 1519-ben – vélemények merő halmaza [] minden annyira zavaros, hogy már szinte semmi bizonyosság sem maradt” Erasmus és Luther – részben a zsinati elmélet hatására – nem rendelkezik világos egyházfogalommal, primátus- és hitszabály-értelmezéssel. b.) Wyclif, Husz János Ők semmilyen közvetlen hatást sem gyakoroltak Lutherre. Ugyanakkor nem lehet figyelmen kívül hagyni azt a tényt, hogy a Luther által védelmezett tételek szinte

mindegyikét – legalábbis az egyháztani vonatkozásúakat – az említett szerzők a 14. és 15 században már 46 47 kifejtették. Husz Jánost egy egész ország, Csehország mint nemzeti hősét ünnepelte és követte Igen jelentős előzmények voltak ezek, melyek az új tanok befogadására rendkívül nyitott légkört teremtettek. Wyclif (+1384) azt tanította, hogy az egyedüli hitszabály a Szentírás, csak az arra predesztináltakat tartotta az egyház tagjainak, amit lényegében láthatatlan közösségként definiált. Tagadta a pápai primátust, a transzszubsztanciációt és a szabad emberi akaratot Husz (+1415) pedig az evangélium szellemiségét életükkel megtagadó pápákkal és a szimóniás klérussal vitázva két egymással ellentétes egyházfelfogás között ingadozott: az egyház vagy congregatio fidelium, melynek alapja a szentségekben való részesedés és a hierarchia, vagy pedig universitas praedestinatorum, vagyis kiválasztottak

kicsiny, csak Isten előtt ismert csoportja, s melyben a papok és a pápa hatalma erősen korlátozott. c.) A heterodox misztika A 14. és 15 század fordulóján – részben a skolasztikus teológia szárazságára és az egyházban végbement fájdalmas eseményekre való ellenhatásként – a Német Birodalomban és környező országokban – kifejlődött egy misztikus iskola, mely egyes esetekben átlépte az igazhitűség korlátjait, s heterodox (az igaz hittől eltérő) eszmék bölcsőjévé vált. Képviselői nem mindig voltak a skolasztika ellenfelei, de előnyben részesítették a Szentírás szemlélődő tanulmányozását, s a vallást személyes és élő Isten-kapcsolatként, bensőséges Istenélményként képzelték el. S míg némelyek az egyház vezetése alatt, a szentségekben való részesülés révén és hosszú aszkézis eredményeként kívántak eljutni a misztikus tapasztalatra, addig mások elvetették a vallásos gyakorlatokat, a maguk

tapasztalatát az egyházi tanítóhivatal elé helyezték, s mestereik egyébként ortodox kijelentéseit elferdítve eretnek tanokat hirdettek. Nem hiányoztak azok sem, akik vitathatatlan igazságként hirdettek merő teológiai véleményként felvetett gondolatokat, s belőlük szélsőséges következtetéseket vontak le Eckhart mester OP (+1327), Tauler OP (+1362), Suso Henrik OP (+1366) és Ruysbroeck (+1381) mellett megtalálhatjuk a beginákat és “a szabad szellem testvéreit”. Eckhart mester, miközben a legteljesebb mértékben hű maradt a hierarchikus egyházhoz, igen kényes kérdéseket boncolgatott. Az Istenre való teljes ráhagyatkozást és a vele való bensőséges egyesülést hirdette olyan kifejezésekkel, melyek könnyen félreértésekhez vezethettek És így is történt: mint oly sokszor a történelem folyamán, az egyházi tanítóhivatalhoz már a félremagyarázott eckharti tanítás jutott el. Úgy tűnhetett, hogy Eckhart nem teljesen mentes a

panteizmustól, mikor azt állítja, hogy a kegyelemtől átalakított lélek megsemmisül Istenben. Más, a szövegkörnyezetből kiragadott gondolatai pedig azt a benyomást kelthetik, hogy alábecsüli a jócselekedetek értékét, s így abba a tévedésbe esett, amit később quietizmusnak neveztek Eckhart felértékelte a világi életet: nem a vallási intézmények a fontosak. Az Istennel való egyesülés mindenki számára lehetséges a lélek mélyén nem az aszketikus érdemek begyűjtésétől függ. Egyáltalán, a misztikát mindig veszélyesnek érzi az egyház, mert felold minden fogalmat. Nagyobb hatást gyakorolt Lutherre Johannes Tauler OP, akit nagyra becsült, s kinek műveit gyakran forgatta, kommentálta. Átvette tőle annak mély lelkiségét, az isteni irgalomba vetett végtelen bizalmát, tőle tanulta meg önmagát semminek tartani, s saját tetteit megvetéssel szemlélni. Ugyanakkor Luther is belesett abba a hibába, hogy Tauler egyes kijelentéseit a

maga módján értelmezte, jóllehet azok eredetileg egészen más mondanivalót hordoztak magukban. Tauler azt állította ugyan, hogy az ősbűn megrontotta emberi természetünket, s hogy a mi igazságosságunk valójában igaztalanság, ezekkel a kiélezett megállapításokkal mégsem az emberi természet ősbűnből eredő teljes romlottságát hirdeti, ahogyan tette azt Luther. d.) Az evangelizmus Az európai közvélemény már régóta készen állt ennek a tannak a befogadására. Spanyolországtól a Német Birodalomig, Németalföldtől Franciaországig és Itáliáig egyre erősödött az ellenhatás a későközépkor külsőségekben kimerülő, gépies és gyakran babonaságra hajló vallásosságára. Egy újfajta, tisztább kereszténység iránti igény jelentkezett, mely a rítusok 47 48 egyszerűsítését (ez a motívum a későbbiek során többször is felbukkant, és a II. Vatikáni Zsinat teljes mértékben elismerte megalapozottságát), a Szentírás

alaposabb ismeretét és egy őszintébb vallásosság elérését (mely a minket önmagához vonzó Krisztus irgalmasságába vetett feltétlen bizalomra alapul) tűzte ki célul maga elé. Ez az igény természetesen nem jól körülhatárolható mozgalomként jelentkezett, hanem inkább lelki-szellemi légkörként volt érzékelhető a műveltebb társadalmi rétegek – elsősorban a humanisták – körében. Nyilvánvaló, hogy ezekben a körökben is különböző irányzatok alakultak ki Az evangelizmus képviselői szívesen hivatkoztak az evangéliumra és Szent Pálra – innen az elnevezés: evangelizmus vagy paulinizmus – jóllehet nem egyszer meglehetősen szubjektív szempontok alapján magyarázták az Apostolt. Az evangelizmus legismertebb képviselői között említhetjük Erasmust (különösen az 1504-ben írt Enchiridion militis christiani című műve miatt). Szerinte a kereszténység lényegét tekintve nem más, mint bensőséges kapcsolat Istennel, s nem

merül ki a külsőségekben és a szertartásokban, mint a judaizmus. A kereszténység harc a szenvedélyek ellen, mely révén az ember megszabadulhat az őt lekötve tartó anyagiaktól, s felemelkedhet a Megváltó Krisztushoz. Spanyolországban az alumbradosokkal, a felvilágosultakkal találkozhatunk, akiket az a meggyőződés vezérelt, hogy ők a Szentlélek közvetlen irányítása és sugalmazása alatt állnak. Ennek köszönhetően eljutottak az Istennel való teljes egységre, ami megsemmisíti egyéni szabadságukat, ugyanakkor biztosítja bűnnélküliségüket is. e.) Az egyház romlottsága Jóllehet (amint azt láthattuk) a kortárs történészek kivétel nélkül megegyeznek abban, hogy a reformáció közvetlen okait nem az egyházi állapotok romlottságában kell keresnünk, mégis kétségtelen, hogy ez a valóságos romlottság jelentősen megkönnyítette a forradalom elterjedését. Ki kell azonban hangsúlyoznunk, hogy a Német Birodalomban tapasztalható

erkölcsi hanyatlás legalább olyan súlyos volt (ha nem még súlyosabb), mint Itáliában. A Birodalom főpapsága kizárólag a nemesség soraiból került ki. A püspökök és a kanonokok életvitele meglehetősen világias volt: szentmisét ritkán végeztek, idejük nagy részét vadászatoknak és mulatságoknak szentelték, s igyekeztek minél több egyházi javadalmat megszerezni. Hermann von Wied, kölni püspök életében állítólag mindössze háromszor mutatott be szentmisét. Az úgynevezett “egyházi proletariátus” igen népes volt. Kétségtelen tény, hogy más számítások is igen magas (5-10 %-os) százalékarányokat mutatnak ki. A szegény és tanulatlan papok jelentős része nem élt cölibátusban Azokban a szerzetesrendekben, melyeket a reformtörekvések elkerültek, siralmas állapotok uralkodtak Ugyanakkor nem szabad elfelednünk, hogy az összképhez hozzátartoznak a Luther előtt beindult megújulási folyamatok is, köztük a szerzetesi élet

általános reformja, melyről a “katolikus reformot” tárgyalva szólunk. f.) Az ún pszichológiai nyugtalanság Nem szabad elfeledkeznünk a 15. századra jellemző lelki-pszichikai nyugtalanságról sem Míg a 12. és a 13 századot a gazdasági, művészeti és intellektuális fellendülés, optimizmus jellemezte, mely a politikai összecsapások közepette is feltételez egyfajta biztonságot, a következő két évszázad (s különösen a 15. század – igen szerencsés kifejezéssel: a középkor alkonya) már a társadalmi és politikai bizonytalanságból, az infantilis mentalitásból, valamint egyfajta felvilágosulatlan, néha patologikus formákban megnyilvánuló vallásosságból fakadó szorongás és félelem közepette telt. Az 1348-as pestisjárványnak Európa-szerte ezrek estek áldozatul. Az átélt borzalmak felerősítették az emberekben a sátántól való rettegést, ami aztán a babonaság, az asztrológia és egyéb kétes praktikák elterjedéséhez

vezetett. Ugrásszerűen megnőtt a korábban szinte ismeretlen boszorkányperek száma Egy svájci kantonban másfél év alatt mintegy kétszáz nőt küldtek máglyára boszorkányság vádjával. A boszorkányperek különösen a német nyelvterületeken szaporodtak meg. Ez idő tájt az országutakon gyakran látni flagelláns csoportokat. A halál, a kísértések, a sátán, a haláltánc 48 49 immár a művészek kedvenc témáivá váltak. Példaként említhetjük az idősebb Peter Bruegel festményét (A halál diadala – a 16. század közepe), vagy Matthias Grünewald és Lukas Cranach műveit (a kísértések ábrázolása) és Albrecht Dürer alkotását, A lovag, a halál és a sátán című festményét. A festészettel egyidejűleg a kor apokaliptikus irodalma is a közelgő világvégét, az egyház pusztulását és az antikrisztus eljövetelét hirdeti. 11.3 A reformáció politikai, társadalmi és gazdasági okai A vallásos tényezők mellett jelentős

szerepet játszottak a politikai okok is. Általánosságban meg kell jegyeznünk, hogy a nagy eretnek mozgalmak elterjedésében és hatásában a politikai tényező szinte mindig jelen van. Ld pl a monofizitizmus esete: egyiptomi, palesztinai és szíriai elterjedésében közrejátszottak a politikai motivációk is, maga a mozgalom az említett régiókra jellemző Bizánc-ellenesség vallásos megjelenési formája. Az 1054-es egyházszakadás sem a teológiai viták eredménye volt, hanem sokkal inkább a Róma és Konstantinápoly között feszülő ősi – Nagy Károly császárrá koronázása óta egyre súlyosbodó – ellentétek következménye. Esetünkben az eretnekség kiváltó okai között egyfajta kettős szembenállást figyelhetünk meg. a.) Szembeszegülés Rómával Erasmus szerint: “A rómaiakkal szembeni ellenérzések immáron mélyen áthatották számos nemzet tudatát, azon szóbeszédek eredményeként, melyek a római nép erkölcsiségéről

árulkodtak”. A Róma ellenes érzések elsősorban a Német birodalomban erősödtek föl Ez a Bajor Lajos és a kifejezetten németellenes politikát folytató XXII. János között elhúzódó harc, a központosítás és mindenekelőtt a római és az avignoni kúriák fiskalizmusa miatt alakult ki. Összes műveihez írott előszavában (1545) maga Luther is szoros összefüggést lát az általa elindított mozgalom és a német függetlenség között: “A németek belefáradtak abba, hogy elviseljék a római semmittevők tolvajlásait. Mindenfelől érezni lehetett az egyetértést, minthogy már mindenki ellenszenvvel tekintett a rómaiak mesterkedéseire, melyekkel megtöltötték és kifárasztották az egész világot”. b.) Szembeszegülés a Habsburg abszolutizmussal és központosítással A feudális államból az abszolutista államba való átmenet, mely Európa nagy részére jellemző volt, szükségszerűen vezetett az uralkodó és a nemesség közötti

kemény harchoz. Angliában, Spanyolországban és Franciaországban egy évszázadokon át tartó folyamat eredményeként a királyok megfosztották a nemességet politikai hatalmától és a feudális hatalom romjain erős nemzetállamot hoztak létre. Ezzel szemben a Német Birodalomban a harc más eredményhez vezetett: a westfáliai béke (1648) révén a nagy hűbérurak teljes függetlenségre tettek szert, s ezzel a birodalom önálló államok laza szövetségévé alakult át. A Habsburg császárok természetesen mindent elkövettek azért, hogy tekintélyüket megőrizzék és megszilárdítsák, s ez kiengesztelhetetlen ellentéthez vezetett a nemesség és a császár között A kialakult helyzet döntő mértékben befolyásolta a nemesség vallási kérdésekben képviselt álláspontját: mivel a császár – a hagyomány miatt, érdekből vagy meggyőződésből – a katolicizmus védelmezőjeként lépett föl, a német fejedelmeknek nem maradt más választásuk,

mint csatlakozni a szembenálló párthoz. c.) A társadalmi-gazdasági helyzet A Német Birodalomban különösen két társadalmi osztály szenvedte meg az Amerika felfedezését követő gazdasági válságot: a parasztok és a lovagok, vagyis a kisnemesség. A lovagok több okból is veszítették el ősi befolyásukat: egyrészt a mezőgazdasági területek leértékelődése miatt, melyet a kereskedelem megerősödése idézett elő, másrészt, a haditechnikai átalakulások miatt, melyek a gyalogság felértékelődéséhez és a lovasság jelentőségének csökkenésé49 50 hez vezetett. Ebben a folyamatban fontos szempont a nagy hűbérurak, a fejedelmek megerősödése is Nyilvánvaló, hogy a sorsukkal elégedetlen lovagok keresték régi befolyásuk visszaszerzésének módját, és ebben az egyházi javak megszerzése csábító lehetőségnek tűnt Ráadásul az igazi indító okokat a reformáció köntöse alá lehetett rejteni A mezőgazdasági proletariátus

körében már régóta erjedt a forradalom kovásza Ezt bizonyítják a 15 század vége óta rendszeresen kirobbanó véres felkelések. A parasztokat elsősorban már nem is elviselhetetlen anyagi, hanem sokkal inkább jogi helyzetük késztette a felkelésre. A német parasztok ugyanis – a franciákkal, olaszokkal és a spanyolokkal ellentétben – még mindig többnyire röghöz kötött jobbágyok voltak, akik teljes mértékben a földesúrtól függtek. d.) Luther személyisége A vallási, politikai és társadalmi tényezők összessége úgyszólván iszonyatos erejű robbanóanyaghoz hasonlítható, mely az évtizedek folyamán egyre csak gyarapodott. Egy szikra elég volt a robbanáshoz. Mint oly sok esetben, most is könnyen akadt olyan ember, aki kipattintsa ezt a szikrát. Ne higgyük azt, hogy Luther nélkül nem történt volna semmi A történelem feladata az, hogy megállapítsa Luther valós szerepét a protestáns forradalom kialakulásában és

fejlődésében. Habozás nélkül azonnal válaszolhatunk: hatása igen erős volt. Alkata, vezetői és szónoki képességei, élénk és gazdag képzelőereje, valamint szilárd belső meggyőződése és küldetéstudata, hogy az embereknek ne elvont tanokat, hanem a békét és az üdvösséget egyedül biztosító bensőséges istenélményt hirdessen, alkalmassá tették őt arra, hogy tűzbe hozza az egyszerű néprétegeket és meggyőzze, felrázza az értelmiségieket. Luther tehát nem játszott döntő szerepet a lázadás kifejlődésében, de meggyorsította kirobbanását és erős személyiségének teljes súlyát latba vetve jelentősen fokozta erejét. Másrészt viszont éppen Luther tipikusan németes temperamentuma az oka annak, hogy műve olyan új vallásossághoz vezetett, mely inkább nemzeti, mintsem egyetemes jellegű. 50 51 12. A reformáció elterjedése; Luther és a protestáns forradalom a Német Birodalomban az augsburgi vallásbékéig 12.1

Luther személyisége, megítélése A katolikusok Luther-képét évszázadokon keresztül az az életrajz határozta meg, melyet három évvel Luther halála után Johannes Cochlaeus, boroszlói kanonok írt meg. E szerint Luther lelkiismeretlen demagóg volt, valamint képmutató és gyáva alak Még a 20 század elején is ez az egyoldalú jellemzés köszön vissza két klasszikusnak számító műben, a domonkos H. Denifle és a jezsuita H. Grisar Luther-életrajzában Denifle volt az első, aki rámutatott arra, hogy Luther 1510-11-ben tett római látogatása nem áll összefüggésben a reformáció kirobbanásával (Luthert nem rázták meg a római út tapasztalatai, s csak sokkal később nyilatkozott – nem mindig tárgyilagosan – Rómában szerzett negatív benyomásairól). Denifle mutatta ki Luther teológiai képzésében a késő skolasztika nominalista irányzatának hatását is Másrészt polémikus stílusával Luthert alázat nélküli, öntelt, az imádságot

elhanyagoló, erős szenvedélyek hatalma alatt álló szerzetesként mutatja be, aki az új tan megfogalmazását önmaga igazolására kívánta használni. Ez a Luther-értelmezés kétségtelenül meghaladott Ma már mindenki egyetért abban, hogy a fiatal szerzetes pszichikai fejlődése és szorongásai nem erkölcsi romlottságából származtak Denifle-vel szemben a jezsuita Grisar felveti Luther pszichikai elhajlásának lehetőségét. Grisar szerint szüleitől örökölt beteges hajlama miatt Luthert állandó szorongások, a bűntől és a sátántól való beteges rettegés gyötörte. Denifle szerint tehát Luther egy romlott erkölcsű szerzetes volt, míg Grisar idegbetegnek tartotta őt. Más Luther-kutatók lényegében szintén negatív képet rajzolnak meg róla. Megjelenik a munkájába teljesen beletemetkezett tudós képe, akinek arra sem marad ideje, hogy szentmisét mutasson be és elimádkozza a zsolozsmát Napjainkban Luther átértékelésének lehetünk

tanúi. Mindannyian felismerik mély vallásosságát Luther személyes Isten-élménnyel, önmaga semmiségének és a bűnnek hiteles ismeretével rendelkezett, mely elvezette őt a Jézushoz való ragaszkodáshoz, a Jézusba és a megváltásba vetett feltétlen bizalomhoz A német misztikusok műveiben való elmélyülése nem lenne magyarázható a Krisztus iránti igazi vágyakozás nélkül. Ehhez kapcsolódott a szegények iránt érzett szeretete. Másrészt Luther erős, egyoldalú, túlzásokra hajlamos, impulzív jellemű volt, aki a valóságot inkább maga alá gyűrte, semmint alázatosan elfogadta. Ez magyarázza a szubjektivizmusra való hajlamát, mely a Szentírás egyoldalú értelmezéséhez vezette őt. Ez áll a hátterében annak is, hogy nem tudta elfogadni azokat, akik közvetítőként kívántak fellépni az Isten és az ember között. Lelki életének gazdagsága mindenkit megragadt, aki csak érintkezett vele Veleszületett vezetői képességeit

nagyszerűen kiegészítette szívélyessége, figyelmessége és személyiségének kisugárzása. Másrészt lelkéből gyakran egészen váratlanul tört ki a harag, mely esetenként egészen nyers és közönséges formában jutott kifejeződésre. Ez késztette hazugságokra (mint például Hesseni Fülöp bigámiájának titkos jóváhagyása és nyilvános elítélése), valamint ellenfeleinek eltúlzott kritikájára, akikre elképesztő vádak áradatát zúdította Igazi és mély vallásosság, hajlam a szubjektivizmusra, tekintélyelvűség és erőszak: ezek Luther személyiségének leglényegesebb vonásai, melyek megmagyarázzák a németekre és az egész európai kultúrára gyakorolt hatását. 12.2 Luther élete Luther 1483. november 10-én született a szászországi Eisleben-ben (kb 150 km-re Lipcsétől) Ugyanitt halt meg 1546 február 18-án Olyan paraszt családból származott, mely nagy elszántsággal képes volt fokozatosan javítani anyagi helyzetén (apja

egyszerű bányászból föltornázta magát előbb egy bányatársaság résztulajdonosává, majd pedig kisvállalkozóvá). Apja a lehető legjobb neveltetést akarta biztosítani neki. Az otthoni környezetre úgy emlék51 52 szik vissza, hogy szülei szigorúak voltak, verték, és már gyermekként reszketett, amikor Krisztus nevét hallotta, akit szörnyű bírónak képzelt. Luther az ockhamista erfurti egyetemen tanult filozófiát (apja azt akarta, hogy jogász legyen). Miután doktori címet szerzett, 1505-ben belépett az ágostonrendi remeték erfurti kolostorába. Ezzel eleget tett annak a fogadalmának, melyet életveszélyben, egy vihar alkalmával tett. Valószínű azonban, hogy ez a fogadalom csak meggyorsította egy már régóta érlelődő döntés meghozatalát. Két évvel később pappá szentelték, majd 1508-ban a Bölcs Frigyes szász választó által nemrég alapított wittenbergi egyetemre küldik, ahol teológiát tanul 1512-től ugyanott

doktorátust szerez és a következő évtől tanít Wittenbergben egzegézist, a zsoltárokat és a páli leveleket kommentálva. 1510-ben a rend belső ügyeivel kapcsolatban Rómába utazott. Évekkel később Luther szinte véletlenszerűen felelevenítette a Rómában szerzett negatív tapasztalatait. Ezt azonban kritikusan, későbbi fejlődését figyelembe véve kell értelmeznünk 1515 és 1517 között bontakozott ki Luther pszichikai fejlődése, és ebben az időszakban kezdtek kirajzolódni tanításának körvonalai. Ezt a folyamatot döntő mértékben befolyásolták bizonyos tényezők, melyek közül ki kell emelnünk a fiatal szerzetes belső lelki tapasztalatait és egyoldalú teológiai képzettségét. Egy rövid nyugalmas időszak után, mely alatt szert tett rendtársai megbecsülésére, és megbízást kapott egyes renden belüli bizalmi feladatokra, Luthert váratlanul mélységes nyugtalanság kerítette hatalmába. Rettegett attól, hogy nem tud

megszabadulni a bűntől s ezért az elkárhozottak közé tartozik Szorongásainak kialakulásához valószínűleg hozzájárult egyrészt felpörgetett munkaritmusa és búskomorságra való örökölt hajlama, másrészt pedig az általa is elfogadott ockhamizmus Nem lehetett mellékes a kísértés, a konkupiszcencia és a bűn, a beleegyezés megkülönböztetésének nehézsége sem. Ezzel egyidejűleg kutatásai során Luther elmélyítette az ockhamizmussal, valamint a német misztikus teológusokkal kapcsolatos ismereteit is. Ezektől átvette az ember Istennel szembeni teljes semmisségének és a passzív Istenre hagyatkozásának eszméjét. Szenvedélyesen falta Szent Ágoston Pelágiusz ellen írott műveit, valamint Szent Pál apostol leveleit. “Hogyan igazulhat meg a bűnös ember Isten előtt?” – az ún. Toronyélmény Évekkel később Luther döntő jelentőséget tulajdonított egy – talán 1517-re, mások szerint 1514-re tehető – váratlan

felismerésnek, mely a rendház toronyépületében lévő szobájában (innen az elnevezés: Turmerlebnis-toronyélmény) lepte meg őt. Ez az esemény szimbolikussá lett, a reformáció alaptapasztalatát foglalja össze Mivel a legteljesebb leírása 1545-ből származik, ezért valószínű, hogy Luther ebbe belevetíti az általa kezdeményezett reformációnak a kvintesszenciáját. Nem annyira megtérés-élmény ez, hanem új teológiai megértése a iustitita Dei fogalmának. Miközben a Róm 1,17-et olvasta: “Isten igazságossága nyilvánul meg benne (az evangéliumban), mely a hitből árad minden hívőre, amint írva van: az igaz a hitből él”, megértette, hogy “Isten igazságossága " nem arra az isteni tettre utal, mellyel a jókat megjutalmazza, a gonoszokat pedig megbünteti, hanem arra, hogy az Úr betakarja azok bűneit, akik a hit által teljesen ráhagyatkoznak. A Római-levél tehát nem a büntető-megtorló, hanem az üdvözítő

igazságosságról szól, a kegyelemről, mellyel Isten megszentel bennünket. Valószínű, hogy Luther ennek az epizódnak túlzott jelentőséget tulajdonított, s itt sokkal inkább egy hosszabb érési folyamatról van szó. (egyes történészek szerint ez az esemény 1517 után következett be). Mindenesetre Isten üdvözítő igazságosságának fogalma egyre fontosabb helyet nyert tanrendszerében Az is igaz, hogy – amint arra Denifle is rámutatott – ez a felismerés egyáltalán nem volt újdonság. Luther azonban egy önmagában teljesen elfogadható tételt (a hit általi megigazulást) elferdített annak tagadásával, hogy az embernek szabadon együtt kellene működnie az isteni kegyelemmel. Luther saját szorongásaiból látott kiutat azzal, hogy a kegyelmet nem csak Isten ingyenes adományának tekintette, hanem függetlenítette is az emberi együttműködéstől. Elegendőnek tűnt számára ráhagyatkozni Isten üdvözítő tettére: elég hinni ahhoz, hogy az

ember magát az üdvözültek között tudja és érezze. 52 53 12.3 Luther nézetei Innen már rövid út vezetett tanrendszerének más sarkalatos pontjaihoz, melyeket Luther rövid időn belül volt kénytelen kifejteni és megvédeni, hogy teológiájának központi gondolatát, a hit általi megigazulást kellőképpen igazolni tudja. Miközben tanításának megszilárdításán fáradozott, több alkalommal is világosan kijelentette, hogy egyáltalán nem áll szándékában eltávolodni az egyháztól. Ugyanakkor nem vette észre, hogy valójában egyre mélyül a szakadék közte és az egyház között Luther teológiája egészen bizonyosan hosszú fejlődés során alakult ki: az 1517-es esztendőt megelőző válságtól az azt követő évtizedeken át. Nem szabad továbbá némely, temperamentumos kijelentését szó szerint venni, melyek általában asztali társaságban hangoztak el (Asztali Beszélgetések), és a későbbiek során társai révén nyertek

szerkesztett formát és kerültek kiadásra. A lutheri teológia legrendszerezettebb összefoglalását Philip Melanchton, Luther legközelebbi és leghűségesebb tanítványainak egyike készítette el (Apologia Confessionis Augustanae). Ugyanakkor ebben is találhatunk látszólag ellentmondásos kijelentéseket (legalábbis ami a külsődleges megigazulást jelenti, amire hamarosan visszatérünk) Végezetül, történelmileg tekintve bizonyos értelemben – a 16. századtól a 18 századig – nagyobb jelentősége van a lutheranizmus teológiai gondolatának (azaz annak, hogy ezt Luther követői hogyan élték meg és értelmezték), mint magának a lutheri teológiának A lutheranizmus legfontosabb tételei7 1. Első helyen a sola Scriptura (egyedül a Szentírás) elvét kell említenünk Luther kora hanyatló skolasztikus gondolkodásának kritikájából indult ki A keresztényi gondolkodás központjába, melyet véleménye szerint túlságosan is elfoglaltak a

skolasztikus teológia tételei, a Szentírást kívánta helyezni. De ennél sokkal többet tett A Szentírás nem csak tartalmazza az összes kinyilatkoztatott igazságot, de önmagát értelmezi is (sui ipsius interpres). Nincs tehát szükség arra, hogy a Szentírás a hagyomány fényében kerüljön értelmezésre. Önmagában képes arra, hogy a kinyilatkoztatott igazságokkal kapcsolatban megadja az egyháznak a bizonyosságot. Ily módon a hagyomány és különösen is az egyházi tanítóhivatal szükségtelenné válik. Maga Luther nem a szabad vizsgálódásra gondolt, a lutheranizmus azonban a későbbiek során fokozatosan erre helyezte a hangsúlyt. 2. Justificatio sola fide – megigazulás egyedül a hit által Különbséget kell tennünk két egymástól különböző kérdés között, még ha azok egymáshoz szorosan kapcsolódnak is Luther sokáig ingadozott két egymással ellentétes fogalom elfogadása között: a belső megigazulás (iustitia intrinseca,

valóságos és hiteles belső megújulás), valamint a külsődleges megigazulás, vagyis a hozzárendelt, külső, belső megújulást magával nem hozó megigazulás között (iustitia imputata). Maga Luther – még ha némi habozás után is – még az első mellett döntött, míg Melanchton – némi bizonytalankodás közepette – a második felfogás mellett állt ki (még ha nem is véglegesen). Széles körben elterjedt az a vélekedés, hogy ez a második értelmezés a kialakuló lutheranizmusban talált végleges elfogadásra. Luther szerint az ősbűn utáni emberi természet belsőleg teljesen romlott, az ember elveszítette szabadságát, ezért minden tette, még a jó is, szükségszerűen bűnös. (ellentétben a humanisták alapvető optimizmusával) Mindazonáltal Isten, anélkül, hogy eltörölné a bűnöket, és bensőleg megújítaná a benne hívőket és ráhagyatkozókat, Krisztus szentségére és érdemeire való tekintettel megújultnak és

megigazultnak tekinti az embert. Ezt a gondolatot Luther a Rómaiakhoz írt levél magyarázatában fejti ki, melyet 1515 és 1516-ban írt. Az ember tehát “egyidejűleg bűnös és megigazult (simul justus et peccator). Bűnös a valóságban, ugyanakkor megigazult Istennek és annak a biztos isteni ígéretnek köszönhetően, mely szerint Isten meg akarja szabadítani az embert a bűntől, és a teljes gyógyulást kívánja neki megadni. Az ember tehát a remény szerint tökéletesen gyógyult, míg a valóságban bűnös Mindazonáltal megindult benne a 7 Fontos a mai értelmezés szempontjából a katolikus és evangélikus egyház által 1999. október 31-én aláírt Közös Nyilatkozat a megigazulásról Magyar szövege megjelent tk Mérleg 2000/2 Itt olvasható pl a 53 54 megigazulás folyamata, és kérheti, hogy ez a folyamat egyre erősödjék benne, miközben tudja magáról, hogy bűnös”. Valójában a lutheri tan összetett és egyben közelebb áll számos

hagyományos állásponthoz. Luther szerint a kegyelem révén az emberben valóságos átalakulás megy végbe, ami nem egy pillanat alatt zajlik le, hanem hosszú és fáradságos folyamat eredményeként jön létre. Az ember tehát a kegyelemmel nem mint sajátjával és tetszése szerint felhasználhatóval rendelkezik A kegyelem mindig is olyan ingyenes ajándék marad, mely kívülről érkezve az embert arra szólítja föl, hogy lépjen ki önmagából. Ebben az értelemben az embert lehet egyszerre bűnösnek és megigazultnak nevezni, mivel újra és újra visszaeshet a bűnbe Ezt csak fokozatosan és fáradságosan lehet legyőzni. Melanchton az Apologia Confessionis Augustanae című művében egyrészt tagadja a valóságos belső megújulást8, másrészt viszont elfogadja az ember újjászületését, az új élet lehetőségét. Az első megfogalmazás döntőnek bizonyult a klasszikus katolikus Luther értelmezésben. Azon már lehet vitatkozni, hogy ez mennyire

tekinthető tárgyilagosnak Luther mindenesetre állítja azt, hogy az ember csak akkor juthat a hitre, ha Krisztus megigazulttá teszi őt “Ha egy krisztushívőt szíve vádolja valamely gonosz cselekedete miatt, akkor ő azonnal elfordul a rossztól és Krisztushoz tér vissza mondván: ő az én védelmem, ő igaz, elégtételt szolgáltatott értem! Ő az, aki meghalt értem. Ő nekem adta az ő igaz voltát, és magára vette az én bűnömet. De ha ő elvette az én bűnömet, akkor az már többé nem az enyém: én szabad vagyok” Van itt azonban egy másik kérdés. Az általánosan elfogadott katolikus értelmezés szerint Luther azt állítja, hogy a megigazuláshoz kizárólag az Istenre hagyatkozó hiten keresztül vezet az út. (a hit tehát itt nem csak egy objektív igazság elfogadása, hanem egyidejűleg egzisztenciális meggyőződés is, vagyis annak kimondása, hogy mindez értem történt meg, ráhagyatkozhatom az Úrra, és biztos lehetek abban, hogy ő

üdvözít engem) Ebben a folyamatban jócselekedeteinknek semmilyen jelentősége sincs. (Hamis bizonyosság) Ezzel szemben a katolikus egyház ragaszkodik a jócselekedetek szükséges voltához (gyónás, irgalmasság testi cselekedetei), még akkor is, ha elismeri, hogy ezek csak fölkészítik az embert az üdvösségre, mely Isten ingyenes ajándéka (azaz fontos az emberi szabadság). Luther szerint a megigazult ember visz végbe jócselekedeteket, s nem ért egyet azzal, hogy a jócselekedetek üdvösségre vezető eszközök lennének. Abban viszont nincs eltérés a katolikus tanítás és a lutheri tan között, hogy a megigazulás, az üdvösség Isten ingyenes ajándéka 3. Sola gratia (csak a kegyelem által) Mivel Isten és ember között valódi közvetlen kapcsolat lehetséges (ahogyan az Szent Pálnak a galatákhoz írott leveléből is kitűnik), Luther elvet minden emberi közvetítést. Ez ugyanis nem Istentől származik, ezért az üdvösség szempontjából

semmilyen értékkel sem bír (amit – Luther szerint – az esetek túlnyomó többsége is bizonyít) A hagyományos értelemben vett, hierarchikus felépítésű egyházat tehát nem tudja elfogadni. Az egyház lelki, a hívők közössége A lutheranizmus pedig – még ha be is vezette a pásztorok, sőt a püspökök intézményét – ebben teljesen egyetért vele. Luther nem csak elveti az írásaiban gyakran és igen hevesen támadott pápai primátust, hanem újra és újra síkra száll amellett az alaptétel mellett, hogy az egyes hívőt közvetlen kapcsolat köti össze az Úr Jézussal, mely minden más közvetítést szükségtelenné tesz: “Az egyház az egyedüli hitben egyesült lelkek közössége”, “a földkerekségen élő összes krisztushívő egyesülése [.] lelki egység, mely önmagában elegendő arra, hogy egyházat alkosson”. Ez az elgondolás legjobban a szentmise áldozati jellegének elutasításában jut kifejeződésre: “a

bálványimádás legsúlyosabb és legszörnyűbb megnyilvánulása”, mert a keresztáldozat egyszeriségét és elégséges voltát tagadja. Ha a szolgálati papságnak a hívek általános papságában való “feloldódásának” nem is (melynek előfeltételeit A német nemzet keresztény nemességéjócselekedetek értékelése mindkét fél szemszögéből. A katolikus álláspont, amikor hangsúlyozza a jócselekedeteket, mint a megigazulás gyümölcseit, voltaképp az emberi szabadságot és felelősséget védi 8 “A megigazulás itt nem azt jelenti, hogy valaki bűnösből igazzá lesz, hanem hogy kívülről ez jelentetik ki róla.” 54 55 hez írott röpirat fogalmazza meg világosan), de a papság prédikátorrá és szentségkiszolgáltatókká való átalakításának, valamint az áldozatbemutatás lehetőségének radikális tagadásának mindenképpen ez az alapja. A szentségek számának csökkentése is ennek a következménye Luther tagadja, hogy a

szentségek dologi teljesítmény formájában közvetítenek kegyelmet, s csak külső jelekként fogadja el őket. Később a szentségek számát kettőre csökkenti: a keresztségre és az áldozati jellegtől megfosztott eucharisztiára A mise nem áldozat olyan értelemben, hogy az érdemszerző tette A szentség Isten ajándéka, amelyet hittel kell befogadnunk, nem tőlünk száll fel Istenhez A bűnbocsánat szentsége (mellyel Luther, úgy tűnik, egész életében élt) az Ágostai Hitvallásban (25. cikk) hasznos, de nem szükséges cselekedetként szerepel A 17 század végétől a lutheránusok körében már nem gyakorolják Ezek az előfeltételek igen nagy istentiszteleti és egyházfegyelmi szabadság kialakulásához vezettek. Amint azonban látni fogjuk, a körülmények arra késztették Luthert, hogy mozgalmának megszilárdítása érdekében a fejedelmekhez forduljon védelemért. Ez pedig gyors átmenethez vezetett a spirituális egyházképtől az

államegyház megszervezéséhez Tartományi egyházak jönnek létre, mert a lutheranizmus a fejedelmeknél keres menedéket. Így a fejedelem lesz az egyház feje. Ezek az egyházak egymástól szervezetileg függetlenek voltak Luthert egyébként közel sem érdekelte úgy az egyházszervezés, mint pl. Kálvint Az állandó egyház tisztviselők a szuperintendensek lettek, akik a püspököknek feleltek meg. Az egyház és állam (felsőbbség, Luther szavaival) ilyen összekapcsolása komoly következményekkel járt Az egyháznak ez biztosította a fennmaradását a 16. században Az állam szempontjából, megerősödött a fejedelmi abszolutizmus Az egyház befolyása a vallás területére korlátozódott A tartományi fejedelmek az egyházi vagyon szekularizációja révén meggazdagodtak. A lutheri vallásgyakorlat: Luther nem számolta fel a katolikus mise össze elemeit. Betoldotta az igehirdetést és a gyülekezeti éneket Minden istentisztelet úrvacsorával

végződött Megmaradt a főoltár, a képek, az orgona, a mellékoltárokat viszont eltávolították A kultúra és az oktatás terén a lutheranizmus sokat tett, Luther szorgalmazta a magas színvonalú oktatást. Egyetemek, latin iskolák alapítása Nagy jelentőségű a Luther által szerkesztett Káté (1529) Különösen Melanchton szerepe nagy, ő adta a humanista irányt Luther nagy szívfájdalma az volt, hogy az evangélikus gyülekezetekben sem javult a morál. Az erőfeszítés nélküli bűnbánat tanítása visszaélésekre adott alkalmat. Luther tanítása viszont a munkáról jótékony hatást gyakorolt. Felmérhetetlen volt a reformáció hatása a német lelkészcsalád megalapításával, amely felnevelt egy értelmiségi réteget 12.4 A reformáció elindulása: a búcsúcédulák kérdése Luthernek a benne már hosszabb ideje érlelődő gondolatok nyilvános kifejtésére a Wittenbergben hirdetett búcsú szolgáltatott alkalmat. II Gyula pápa – hogy az új

Szent Péter bazilika építési munkálatait finanszírozni tudja – 1507-től kezdődően jubileum formájában búcsút hirdetett azoknak, akik adományaikkal támogatták az építkezést. X Leó 1514-ben ismét búcsút hirdetett Maga a búcsú gyakorlata a 11. századtól volt ismert, és az egyház részéről a bűnért kijáró büntetésnek az elengedése, Krisztus és a szentek végtelen érdemeire való tekintettel. (tehát nem a bűn megbocsátásáról van szó) A Német Birodalomban a búcsúhirdetés egy másik ügy hozzákapcsolása miatt sajátos arculatot kapott. A 23 éves Brandenburgi Albert, Magdeburg érseke és a közeli Halberstadt apostoli adminisztrátora, egy harmadik püspöki széket is elnyert, a választófejedelmi címmel is büszkélkedő mainzi érsekséget. A püspökség elfoglalása előtt azonban még hatalmas öszszeget kellett befizetnie az Apostoli Kamarának (a diszpenzációért) Mivel abban a pillanatban nem rendelkezett a szükséges

összeggel, az érdekeltek az alábbi megoldást választották: a Fuggerek (a legnagyobb európai bankárcsaládok egyike) megelőlegezték az ifjú, s meglehetősen világias gondolkodású főpapnak a Rómának fizetendő 29 ezer dukátot. Ezzel egyidejűleg 55 56 a püspök elnyerte a jogot a Szentszéktől, hogy egyházmegyéiben búcsút hirdessen. Az ebből származó jövedelem fele illette a Fuggereket, a másik fele pedig Rómát. A búcsú hirdetése 1517-ben kezdődött el. Magdeburg környékén ünnepélyes külsőségek közepette a domonkos Johannes Tetzel működött, aki igehirdetésében időnként átlépte az igazhitűség kereteit. “Amint az érme a perselybe hullik, a lélek a tisztítótűzből kiugrik” – mondta. (azaz nem szükséges a bánat a holtakért felajánlott búcsúkhoz) Elvben feltétele volt a búcsú elnyerésének a gyónás, de ezt megkönnyítették (pápának fenntartott eseteket is meg lehetett gyónni bármelyik papnak). Az

egyszerű népnek ezért úgy tűnt, hogy a gyónás csak formaság. A nép a búcsú kiterjesztését az elhunytakra úgy érti, hogy a búcsú kiszabadítja őket a tisztítótűzből. A pápa úgy értette, hogy a búcsú csak közbenjárás (per modum suffragii). A búcsúhirdetéssel kapcsolatos visszaélésekre és magára a búcsú-tanra reagálva, Luther Mindenszentek ünnepének előestéjén (1517. október 31, ami a reformáció emléknapja lett) megfogalmazásában kicsit erős, de igazhitű levelet írt Brandenburgi Albertnek és vikáriusának. Arra kérte őket, hogy lépjenek fel a visszaélésekkel szemben9 A levélhez csatolt egy 95 tételből álló iratot a búcsúról, melyet vitaindítónak szánt. Mivel Brandenburgi Albert nem méltatta válaszra, megmutatta tételeit néhány teológusnak. A tételek aztán villámgyorsan elterjedtek az egész birodalomban. Luther azt az álláspontot képviselte, hogy a búcsú csak az egyház által megszabott kánoni

büntetésre vonatkozik, s nem törli el az emberre a jövő életben váró büntetést. A búcsú nem vonatkozhat az elhunytakra, s az “egyház kegyelmi kincse” (mely Krisztus és a szentek érdemeiből származik) nem létezik. “A pápa vajon miért nem üríti ki a Purgatóriumot a legszentebb szeretetettől és lelkek szükségétől vezéreltetve (mely minden egyéb oknál jogosabb lenne), ha már a pénz és a bazilika felépítése miatt (mely igencsak kérdéses indok) számtalan lelket kiszabadít onnan?” (82. tétel) 12.5 A vita elindulása Minthogy a lutheri tételek megrázták és tűzbe hozták az egész birodalmat, 1518-ban X. Leó elrendelte azok vizsgálatát és felszólította Luthert, hogy jelenjen meg Rómában. Frigyes, szász választófejedelem közbenjárására azonban felmentést kapott a Rómában való megjelenés alól, s meghallgatására 1518. októberében, Tommaso de Vio OP (Cajetan) bíboros vezetése alatt Augsburgban került sor A

meghallgatás nem hozott eredményt, mivel Luther előbb “a rosszul informált pápától” “a helyesen tájékoztatott pápához”, majd pedig a zsinathoz fellebbezett. Cajetan megpróbálkozott azzal is, hogy átadassa az egyházi hatóságnak, de eredménytelenül. Luther Bölcs Frigyes választófejedelem védelme alatt állt, aki abban a pillanatban rendkívül befolyásos személynek számított. Miksa császár halála után ugyanis ketten pályáztak a trónra: Habsburg V. Károly (1519-1556), aki ekkor már spanyol uralkodó volt és I Ferenc, francia király. X Leó ez utóbbit látta volna szívesebben a császári trónon Ennek érdekében igyekezett megnyerni Frigyes támogatását, vagy adott esetben rábeszélni, hogy ő is induljon a választáson Ebben az általános politikai helyzetben, a pápa jobbnak látta kivárásra játszani és nem erőltetni a “Luther-ügyet” (ez végzetes ballépés volt). Frigyes aztán hamar kinyilvánította, hogy nem kíván

császárjelöltként fellépni, de ettől függetlenül Luther zavartalanul élvezhette védelmét 1519-ben Lipcsében vitára került sor Luther és Johannes Eck OP között, aki a hagyományos, katolikus álláspontot képviselte és védelmezte. Ellenfele természetesen nem tudta rávenni Luther állításainak visszavonására, de legalább arra kényszerítette, hogy nyilvánosan és egyértelműen megfogalmazza tételeit a pápai primátussal, a zsinatok tévedhetetlenségével (melyet Luther tagadott), valamint a protestantizmus alaptételével, a Szentírás kizárólagosságával kapcsolatban. Lassan világossá vált, hogy a küzdelem nem erkölcsi kérdések, vagy sza9 Erwin Iserloh protestáns történész szerint a tételek kitűzése későbbi legenda. 56 57 badon vitatható teológiai vélemények, hanem az egyház alapjait képező igazságok körül zajlik. A Lutherrel szembeni vizsgálat eredményeként 1520-ban Róma kihirdeti az Exsurge Domine kezdetű

bullát. Ebben a pápa felszólítja a reformátort, hogy hatvan napon belül vonja vissza tételeinek nagy részét, különösen azokat, melyek a szabad akaratra, az eredeti bűnre, a szentségekre, a kegyelemre, a bűnbánatra, a gyónásra, a jócselekedetekre, a búcsúra, a tisztítótűre és a pápai primátusra vonatkoznak. A bulla kihirdetését megelőző, s az azt követő hónapokban Luther rendkívül aktív írói tevékenységet végzett Megjelentetett többek között három könyvet, melyek nagy port kavartak. A német nemzet keresztény nemességéhez a kereszténység állapotának megjavításáról írt német nyelvű röpiratában, melyet rövid időn belül négyezer példányban adtak el, Luther arra szólította fel olvasóit, hogy döntsék le a római egyházat védelmező hármas falat: a klerikusok és laikusok közötti különbségtételt, a hierarchia kizárólagos jogát a Szentírás értelmezésére, valamint a pápa kizárólagos jogát a zsinatok

összehívására. Véleménye szerint egy új zsinat, melyen a világiak ugyanazokkal a jogokkal vehetnének részt, mint az egyháziak, sikerrel újíthatná meg az egyházat, s orvosolhatná a német nemzet eddig meg nem hallgatott sérelmeit (gravamina nationis Germanicae). A De captivitate babylonica ecclesiae praeludium (Az egyház babiloni fogságáról) című művében a katolikus szentségtant kritizálja, s csak a keresztség, a bűnbocsánat és az eucharisztia szentségét fogadja el. Ez utóbbival kapcsolatban tagadja a transszubsztanciációt és a szentmise áldozati jellegét. A De libertate christiana (A keresztény szabadságról) című írásában kihangsúlyozza a benső, a hit által megigazult és Krisztussal egyesült ember szabadságát. a jócselekedetek nem szükségesek a megigazuláshoz, s nem teszik jobbá azt, aki véghez viszi őket, ellenkezőleg: a jócselekedet a megigazulás szükségszerű következménye. Luther legfontosabb gondolatai, s velük

együtt éles kirohanásai az egyházi szokások és viszszaélések ellen egyre jobban elterjedtek. 1520 októberében Luther az Adversus execrabilem Antichristi bullam című röpiratában újfent a zsinathoz fellebbezett. Decemberben elégette az egyházi törvénykönyvet, a pápai hatalom jelképét, valamint az Exsurge Domine bullát, amelyben a pápa kiközösítéssel fenyegette meg, ha nem vonja vissza nézeteit. Az 1521. január 3-án kibocsátott Decet Romanum Ponteficem kezdetű bulla kiközösíti Luthert és támogatóit Az állam és az egyház közötti szoros összefonódás miatt ennek a rendelkezésnek csak a világi hatalom közreműködésével lehetett érvényt szerezni A problémát megvitatta az 1521. áprilisában megtartott wormsi birodalmi gyűlés is A szász választófejedelem közbenjárására ugyan Luther szabadon megjelenhetett Wormsban, s megvédhette tanítását (nem is teljesen eredménytelenül), V. Károly közbelépésére mégis birodalmi

átokkal sújtották (törvényen kívüli lett). Írásait elégették, tanainak terjesztését megtiltották Bármelyik pillanatban letartóztathatták volna. Valójában azonban Szász Frigyes ismét megmentette Luthert, akit – miközben Wormsból hazafelé tartott – ismeretlenek “elraboltak” és Wartburg várába vittek. Tíz hónapig tartózkodott Wartburgban, ahol az időt írással és a Szentírás németre fordításával töltötte el 13. A német vallásháborúk 1555-ig Három időszakot különböztetünk meg: 1) 1521-25, vagyis a társadalmi forradalmak kora; 2) 1525-32, vagyis a birodalmi gyűlések és a megbeszélések időszaka, melyet a békés megoldásra tett hasztalan kísérletek jellemeznek; 3) 1532-55, vagyis a császár és a reformátorok közötti erőszakos küzdelem évei, melyek V. Károly meddő győzelmével végződnek, aki győzelme ellenére lemond a harcról és fáradságos tárgyalások után kompromisszumra jut a protestáns

fejedelmekkel. Szükséges továbbá, hogy tisztában legyünk az európai politikai helyzet lényegi elemeivel is. A lutheri eszmék elterjedésével egyidejűleg háború zajlik I. Ferenc, francia király (és utódja, 57 58 II. Henrik) és V Károly (és utódja II Fülöp) között Dél-kelet Európában a törökök folytatják előrenyomulásukat. 1526 – Mohács, 1529-ben már Bécset ostromolják (732-ben Poitiers, 1529-ben és 1683-ban Bécs jelenti a török előrenyomulás legvégső pontját nyugaton illetve keleten: a két város a félhold két csúcsát idézi fel). A császár és a pápa között nincs igazi egyetértés. A pápa – joggal vagy alaptalanul – tart a császári hatalom túlzott megerősödésétől, általában a Habsburg háztól, valamint Spanyolországtól. Ez utóbbitól különösen azért, mert a pápai területeket délről (Nápoly) és északról (Milánó) spanyol birtokok fogják közre. Az egyébként teljesen politikai jellegű

aggodalom arra készteti a pápát, hogy Spanyolország ellenében Franciaországgal szövetkezzen, s II. Fülöp ellen – az erőviszonyokat tekintve – egy teljesen hasztalan és értelmetlen háborút indítson (1556-57). A tények összessége (vagyis azok a nehézségek, melyekkel a császárnak szembe kellett néznie, és a pápával való konfliktusai) magyarázza V. Károlynak a protestáns fejedelmekkel szemben tanúsított gyengeségét, akiknek a török elleni küzdelemben teljesen ki volt szolgáltatva. Érthető tehát, hogy a birodalmi gyűléseken olykor miért mutat engedékenységet, máskor pedig miért követ keményvonalas politikát a reformárokkal szemben Minden az általános politikai helyzet, s különösen is a franciák és a török elleni háború állásának függvénye volt. Nem kelt csodálkozást a császár és a pápa közötti súlyos konfliktus sem, mely csúcspontját nem is annyira a már említett háborúcskában érte el, hanem Róma

1527-ben történt kifosztásában (sacco di Roma), mikor is a császári csapatok (főként német és spanyol Landsknechtek) arra kényszerítették VII. Kelement, hogy az Angyalvár bástyáiról nézze végig, hogyan pusztítják el az Örök Várost 13.1 A társadalmi küzdelmek korszaka, 1522-25 a. A lovagok felkelése 1521-23 A társadalmi helyzetével elégedetlen kisnemesség Franz von Sickingen vezetése alatt fellázad, és lerohanja a trieri püspök birtokait. Azt hangoztatják, hogy az Isten igéje előtt akarják megnyitni az utat, valójában az egyházi birtokok megszerzésére törekednek. A Rajna vidéki fejedelmek szövetsége azonban hamar vérbe fojtja a lázadást. b. Az anabaptisták (újrakeresztelők) lázadása 1522-24 (radikális szekták) A lutheri igehirdetés és szentírás értelmezés felkeltette a szélsőségesek érdeklődését is. A Wittenberg közeli Zwickau városában Nikolaus Storch, gyapjúkereskedő vezetése alatt kezdett formálódni egy

új vallási-társadalmi mozgalom, amely az aktuális állapotok teljes megváltoztatására törekedett, és ebben az erőszak alkalmazását is igazoltnak látta. Mozgalmához papok is csatlakoztak, akik között legismertebb Thomas Müntzer. A mozgalomhoz csatlakozókat fanatikusoknak nevezték Képviselőik hamarosan eljutottak Wittenbergbe is, ahol Luther felismerve a veszélyt, szónoklataival és a világi hatalom segítségével sikeresen vette fel a harcot ellenük. Müntzert, akit a parasztháború egyik csatája után fogságba ejtettek, 1525-ben kivégezték. Ő Lutherrel szinte minden szempontból szembeszegült Isten Országát egy a földön megvalósítandó meghatározott politikai rendszerrel azonosította Anarchiát hirdetett, mivel elutasított mindenfajta egyházi vagy világi szervezetett, mivel azok csak késleltetik az Ország eljövetelét. A svájci anabaptisták eredete ettől eltérő. Az ottani mozgalom 1525-ben indult útjára, s oka Zwingli és néhány

követője közötti nézeteltérés volt. Ez utóbbiak arra törekedtek, hogy közösségeik nagyobb függetlenségre tegyenek szert a világi hatalomtól, s abba csak a kevés kiválasztott nyerjen bebocsátást A gyermekkeresztséget elvetették, s tagadták Jézus Krisztus valóságos jelenlétét a kenyér és bor színe alatt, jóllehet nagy jelentőséget tulajdonítottak az Úrvacsorának. Anyagi javaik igazságos megosztására törekedtek a közösségen belül, az esküt elvetették, s megtagadták a katonai szolgálatot valamint az állami adminisztrációban való szerepvállalást. A szekta Jan van Leiden vezetése alatt Münster városában mintegy másfél 58 59 éven keresztül tartotta magát. Van Leiden eltörölte a magántulajdont, és engedélyezte a többnejűséget Uralmát végül erőszakkal döntötték meg, a vezetőket kivégezték Isten Országának evilági, erőszak nélküli megvalósításának lehetőségét tehát maga az élet cáfolta. Az

anabaptista mozgalomból sarjadt a mennoniták közössége. Nevüket Menno Simons után kapták, aki új lendületet adott a már élő mozgalomnak. Arra törekedett, hogy egyértelműen megkülönböztethetőek legyenek az anabaptizmus münsteri irányzatától. A mennoniták is elvetik a gyermekkeresztséget, a világi hatóságoknak való engedelmességet, az esküt és a katonai szolgálatot Ugyanakkor hűek maradnak az erőszak ellenességről vallott elveikhez, és a passzív ellenálláshoz. Mind a katolikusok, mind a protestánsok üldözték őket Németalföldön viszont befogadásra találtak. c, A parasztháborúk 1524-25 A paraszti rétegek célkitűzéseit 1525. februárjában a sváb parasztság képviselői fogalmazták meg 12 pontban. Ezek között ugyanúgy szerepelt a tized és jónéhány feudális jog eltörlése, mint a plébánosok demokratikus választása. De már néhány hónappal ezt megelőzően kirobbant a felkelés szikrája, mely Rajna vidékről

kiindulva gyorsan lángba borította egész Középés Észak-Németországot, Bajorország kivételével A paraszthadsereget végül legyőzték le, ezt kegyetlen megtorlás követte. Luther a felkelés első szakaszában jogosnak ítélte a parasztok követeléseinek nagy részét. Később azonban látva a felkelők túlkapásait, és a káoszt, arra szólította fel a fejedelmeket, hogy fojtsák vérbe a felkelést Luthernek a parasztháború folyamán képviselt álláspontja, illetve álláspont változtatása nagy jelentőséggel bír a lutheranizmus fejlődése szempontjából. Az anarchia és a káosz immáron az egész birodalmat hatalmába kerítette Mindezek alapja azok az eszmék voltak, melyeket Luther hirdetett Ebben a helyzetben Luther kezdett hasonlóvá válni ahhoz a kezdő varázslóhoz, aki kiengedte a szellemet a palackból, és elveszítette fölötte az irányítást. Mindenképpen szükségesnek tűnt tehát megalkotni azt az alapelvet, melyre a rendet és a

stabilitást föl lehet építeni, és amely képes helyettesíteni a reformáció által elvetett alapot, vagyis a pápaságot és a hierarchiát. Luther kénytelen volt tehát az államra támaszkodni annak érdekében, hogy egyházának szilárd alapot biztosítson A pápa tekintélyét felváltja a fejedelem tekintélye, a láthatatlan és demokratikus felépítésű egyház helyére az államegyház lép Az egyház belső megújulására irányuló törekvés ezen ellentmondás miatt mély válságba kerül. A fejedelem jogai az egyházban egyre csak erősödnek, az alattvalókban egyre inkább tudatosul a világi hatalommal szembeni passzív engedelmesség, ami ellen lázadni nem szabad. 13.2 A birodalmi gyűlések és a hitviták kora, 1525-32 1526-ban az I. speyeri birodalmi gyűlés a fejedelmekre bízza az 1521-ben hozott határozat alkalmazását, vagyis gyakorlatilag a fejedelmek és a szabad városok jogot nyernek a protestantizmus elfogadására. A törökök ekkor Bécs

felé tartottak, I Ferenc francia király ismét hadat üzent V. Károlynak, s maga VII Kelemen pápa is a francia király szövetségét választotta (ez volt a cognac-i liga, melyben a pápa, a francia király a szultánnal szövetkeznek V Károly ellen) Ebben a politikai helyzetben érthető, hogy a császár a tolerancia útját választotta vallási kérdésekben. A fejedelemségek jó része élt szerzett jogával, és az új hithez csatlakozott Ezek közé tartozott Kelet-Poroszország, a Német Lovagrend birtoka, mely a rend nagymesterének, Brandenburgi Albertnek a vezetése alatt lett protestáns Három évvel később V. Károly már kedvezőbb politikai helyzetben volt I Ferencet sikerült ismét legyőznie, a török előrenyomulást pedig Bécsnél megállítania. Ennek eredményeként az 1529-ben megtartott II. speyeri birodalmi gyűlés megtiltja az újabb vallási újítások bevezetését a birodalomba Vagyis a protestánssá lett fejedelemségek megmaradhatnak új

hitükben, a többieknek azonban hűségesnek kell maradniuk a katolikus egyházhoz, legalábbis mindaddig, míg az oly régen várt egyetemes zsinat össze nem gyűl. Hat fejedelem és tizennégy szabad város tiltakozott (protestált) a döntés ellen: innen származik elnevezésük, protestáns 59 60 Egy évvel később az 1530-ban Augsburgban megtartott birodalmi gyűlés megvizsgálta a hitújítók által összeállított hitvallást, a Confessio Augustana-t (Ágostai hitvallás). Ennek öszszeállításában Luther egyik leghűségesebb tanítványa, Philipp Melanchton játszotta a főszerepet V Károly elkészíttette a választ a Confessio Augustana-ra, elutasította a Melanchton által szerkesztett védőiratot, mégis kompromisszumos megoldást választott. A birodalmi gyűlés végén megtiltotta újabb újítások bevezetését, sőt megújította a Lutherrel szembeni határozat érvényét, és elrendelte az elkobzott egyházi javak visszaszolgáltatását. Ugyanakkor

több hónapos gondolkodási időt adott az új hit követőinek, s kötelezte magát arra, hogy hat hónapon belül zsinatot hivat össze. A császári hatalomtól való félelem arra ösztönözte a protestáns fejedelemségeket, hogy egymással szövetségre lépjenek. Így jött létre a Schmalkadeni szövetség, mely a császárral ellenséges hatalmak között is szövetségest keresett (Franciaország, Anglia, Dánia) A protestantizmus tehát megszűnt vallási mozgalom lenni, s azáltal, hogy aktív szerepet vállalt a Habsburgok és franciák között folyó háborúban, jelentős politikai tényezővé nőtte ki magát A politikai helyzetből fakadó nehézségek arra késztették a császárt, hogy újabb birodalmi gyűlést hívjon össze. Az 1532-es nürnbergi birodalmi gyűlés eltörölte az Augsburgban hozott és túlságosan szigorúnak ítélt határozatokat: a protestánsok a hamarosan összehívandó zsinatig szabadságot nyertek. Eközben kudarcot vallottak az

1540-ben Wormsban, illetve az 1541-ben Regensburgban megrendezett hitviták is Ezeken katolikus részről Contarini és Morone bíborosok vettek részt. Különösen Contarini törekedett arra, hogy olyan megfogalmazásokat találjanak, melyek mindkét fél számára elfogadhatóak. Reményeit a valóság oszlatta szét (a transsubstantiatio-t elvetette a protestáns fél) 13.3 A fegyveres küzdelem kora 1532-55 Minthogy végleg reménytelennek tűnt a megegyezés a hitújítókkal, és a schmalkadeni szövetség is fellépett, V.Károly a nyílt háború mellett döntött Ellenfelei közül kiemelkednek Hesseni Fülöp, valamint a szász választófejedelem. Szövetségesei között meg kell említenünk Szász Móricot. 1547-ben a mühlbergi csatában a protestánsok súlyos vereséget szenvednek, s a választófejedelmi címet támogatásáért cserébe Szász Móric kapja meg. Egy évvel korában, 1546-ban Luther meghalt. ”Mindnyájan koldusok vagyunk Ez az igazság”– írta a

halála előtti este Luther halála és mühlbergi vereség kemény csapás volt a protestantizmusra Ugyanakkor, a politikai és katonai ereje meg is gyengült, vallási ereje változatlan maradt. Gyakran előfordul a történelemben, hogy nagy katonai győzelmek gyakorlatilag következmények nélkül maradnak Különösen is igaz ez abban az esetben, ha vallási indíttatású mozgalmakról van szó. Az eszméket ugyanis képtelenség erőszakkal elfojtani Egy évvel a mühlbergi győzelem után V. Károly, talán mert belátta a további fegyveres küzdelem kilátástalanságát, valamint épp III Pál pápával is ellentétbe került, saját kezébe vette a megoldást (a pápa ekkor helyezte át a zsinatot Bolognába, és a császár biztos volt benne, hogy a protestánsok oda nem fognak elmenni) 1548-ban Augsburgban kihirdették az Interim-nek nevezett határozatot, ami a császár akarata szerinti rendezés volt. Ez tulajdonképpen a zsinati határozatokra várva egy ideiglenes,

átmeneti rendszert vezetett be: lényegében katolikus tanítást írt elő, ugyanakkor engedett a papi cölibátus és a két szín alatti áldoztatás kérdésében. A kompromisszummal senki sem volt elégedett. A pápát fölháborította az, hogy a császár egyházi kérdésekben tetszése szerint rendelkezik A protestánsok nem tartottak elfogadhatónak olyan tanítást, mely különbözik sajátjuktól A protestáns fejedelmeket Károly nem tudta rávenni arra, hogy részt vegyenek a zsinaton Újabb erőszakos eseményekre került sor Az általános politikai helyzet ismét nehéz helyzetbe hozta a császárt Mindkét fél, a katolikusok és protestánsok egyaránt elégedetlenek voltak Immáron világossá vált, hogy teológiai kérdésekben lehetetlen egyezségre jutni Mindezek a küzdelem, a harc abbahagyására kényszerítették a császárt 60 61 Így születhetett meg 1555-ben az augsburgi vallásbéke, amit már Károly testvére Ferdinánd közvetítésével

kötöttek meg a katolikusok és a protestánsok. Az augsburgi vallásbéke legfontosabb elemei: a, Cuius regio eius et religio. A fejedelmek szabadon csatlakozhatnak az új hithez, alattvalóiknak azonban követniük kell uruk vallását Biztosítva van azonban az a joguk, hogy javaikat eladhassák, és más területre költözhessenek. b, Reservatum ecclesiasticum. Azok az egyházi fejedelmek, akik 1552 után hagyják el a katolikus egyházat, elveszítik vagyonukat. Ezt Ferdinánd teljesen egyoldalúan vette be a szerződésbe c, Declaratio Ferdinandea. Ez a titkos cikkely – a reservatum-rendelkezés ellentételezéseként – elismeri a nemeseknek, a városoknak és a falvaknak azon jogát, hogy – amennyiben már évekkel korábban elfogadták az ágostai hitvallást – megmaradjanak új hitükben. (ez ellen pedig a katolikusok tiltakoztak) Egy évvel később Károly belefáradva a szüntelen harcba, lemondott testvére Ferdinánd és fia, Fülöp javára. Károly egy spanyol

kolostorba vonult vissza, ahol két évvel később meghalt Az augsburgi vallásbéke hosszú időre meghatározta a két felekezet közötti viszonyt. (Zwingli és Kálvin követőit a megegyezésből kizárták) Megszilárdította Németország vallási megosztását, mely többé-kevésbé mind a mai napig azonos földrajzi keretek között áll fönn Azok az államok, melyek 1555-ben katolikusok maradtak, ma is Németország katolikus régióit alkotják (Bajorország, Rajna-vidék.) A vallási türelem és a vallásszabadság akkor még távolinak tűnt, mivel vallási szabadsággal csak a fejedelmek bírtak. Sőt egy ezzel teljesen ellentétes alapelv szilárdult meg: az államfő azon joga, hogy vallását rákényszerítse alattvalóira. Széles körben elfogadott vélemény az, hogy vallási egység nélkül a politikai egység nem valósítható meg. Ezért egy adott állam polgárai egy valláshoz kell, hogy tartozzanak: unus rex, una fides, una lex (egy király, egy hit,

egy törvény) Európa vallási egysége végérvényesen összeomlott. Ezzel véget ért a respublica christiana kora is, mely hosszú évszázadokon át szuverén államok nem intézményes vallásipolitikai szövetségeként működött. Az 1555. esztendő tehát Németországot két felekezetre osztotta A lutheranizmus elérte kiterjedésének legvégső határait: a német nemzet kétharmada lett lutheránus A következő évtizedekben a katolikus ellentámadás erőfeszítéseinek lehetünk tanúi. A szerzetesrendek, különösen a kapucinusok és a jezsuiták, néhány kiváló püspök munkásságának, valamint a központi hatalom támogatásának köszönhetően a katolicizmus megerősödött, s egyes területek, legalábbis részben, visszatértek a katolikus hitre. A katolikus megújulás kiváltja a protestánsok reakcióját, akik veszélyben látják elért eredményeiket, és egyébként is elégedetlenek az Augsburgban hozott határozottakkal (a reservatum

ecclesiasticum, a kálvinizmus el nem ismerése). A felek elégedetlensége és az általános politikai bizonytalanság 1618 és 1648 között újabb háború kitöréséhez vezetett A harmincéves háborúban a politikai tényező már sokkal jelentősebb szerepet játszik, mint a vallási szempontok. Csak a westfáliai béke, melyet 1648. október 28-án írtak alá Münsterben és Osnabrückben, ad szilárdabb belső szerkezetet Németországnak. 14. Uldrych Zwingli és a reformáció Svájcban Zwingli (1484-1531) Zürichben, azaz a németlakta Svájcban valósította meg a reformációt. Egyénisége, életútja gyökeresen különbözik Lutherétől. Teológiát tanult, humanista műveltséget szerzett, egyre inkább magáévá téve Erasmus nézeteit az egyház reformjáról Több helyen, végül Zürichben volt plébános (1518-tól). Elsősorban Erasmus hatott rá, Lutherről csak a lipcsei disputa után hallott (1519) 1522-ben kezdi egyházi reformjait. Ezek nem mély

vallásos keresés eredményei, mint Luther esetében, hanem inkább pragmatikus jellegűek. Először a cölibátus és a böjti parancsok ellen 61 62 lép fel. Amikor összeütközésbe került ezért a konstanzi püspökséggel, nyilvános vitára került sor. A döntőbíró a zürichi városi tanács volt Az eredmény az lett, hogy ezután csak a tiszta evangéliumot volt szabad hirdetni. Ezt az elvet Zwingli átvitte az egyház reformjára is, és kidolgozott egy radikális programot: minden szertartás, benne a mise eltörlését, a képek, szobrok eltávolítását. Az egyházkormányzatot, a házassági törvénykezést és az erkölcsi nevelést a városi tanács hatáskörére bízta Zürichből a reformáció továbbterjedt Svájcban (Bern, Bázel, Konstanz), de ellenállásba is ütközött az ősi kantonok (Schwyz, Uri, Unterwalden) részéről, amelyek szövetségre léptek 1524-ben. Belsőleg szakítást kezdeményeztek az anabaptisták (ld fentebb), akik még

radikálisabbak voltak Zwingli a katolikus és reformpárti kantonok közötti második háborúban esett el, a katolikus kantonok győztek. Zwingli összekülönbözött Lutherrel az utolsó vacsorával kapcsolatban (1525-1528: úrvacsoravita. Ebben több teológus részt vett) Ekkor kitűnt, hogy a két evangéliumi irányzat nem tud egymással békében élni. Zwingli a konszekráció szavait “Hoc est enim corpus meum” úgy értelmezte, hogy az est-et significat (jelenti)-nak kell értelmezni, metaforikusan: ez jelenti az én testemet. Azaz az úrvacsora tisztán megemlékezés Jézusra és az ő halálára Luther ragaszkodott az est szó szerinti értelmezéséhez Azaz továbbra is hitt a valóságos jelenlétben, bár a transsubstantiatio kifejezést elvetette. Krisztus realis praesentia-ját a communicatio idiomatum10-mal magyarázta: Krisztus emberi teste is rendelkezik az isteni ubiquitas-szal, mindenütt jelenvalósággal. 15. Kálvin és a kálvinizmus 15.1 Kálvin

élete Kálvin János (Jean Cauvin, 1509-1564) Noyon városában született, a párizsi és más egyetemeken humanista tanulmányokat folytatott és jogot tanult, s apja kívánságára jogi diplomát szerzett. Érdeklődése azonban más irányba vitte az életét Apja halála után visszatért Párizsba, ahol a francia evangelizmus hatása alá került. Kálvint az ősegyházhoz való visszatérés vágya ösztönözte a protestantizmus elfogadására. Párizst el kellett hagynia. 1536-ban Bázelben adta ki alapvető művének, az Institutio Christianae religionis (Tanítás a keresztyén vallásra) első, szerénynek mondható kiadását, melyet a későbbiek folyamán átdolgozott és franciára is lefordított. Átutazóban tartózkodott Genfben, amikor barátja, Guillaume Farel rábeszélte, hogy maradjon a városban, és támogassa a reformáció megszilárdulását. Kálvin hagyta magát meggyőzni Politikai és vallási újításai azonban erős ellenállásra találtak, s

hamarosan Farel-lel együtt a város elhagyására kényszerült. Három éven keresztül Strasbourg lelkipásztora volt, majd 1541-ben Farel barátai rávették arra, hogy visszatérjen Genfbe: “Ha tőlem függne – mondta – sohasem térnék vissza, de minthogy nem vagyok a magamé, fölajánlom a szívemet az Úrnak áldozat gyanánt.” 1541ben tehát visszatért Genfbe, haláláig ott is maradt Alapelveit következetesen véghezvitte, s ezáltal teljes mértékben ellenőrzése alá vonta a várost. Hatása egész Európára kiterjedt 15.2 Alakja Kálvin teljesen különbözött Luthertől: nem jellemzők rá a kísértések elleni elkeseredett küzdelmek, sem pedig az élénk fantázia. Míg Luther szívesen gyűjtött maga köré barátokat, addig Kálvin örökre magányos marad. Megnősül, de valószínűleg csak azért, hogy jó példát mutasson: felesége egy kétgyermekes idős özvegyasszony volt Kortársai közül kevesen szimpatizáltak vele, gyakran minden alap

nélkül Alakja körül kialakult egyfajta legenda is, amit azonban a gyakran egyoldalú és polémikus hangvitelű hagyomány eltorzított. Igazságtalan lenne tagadni mélységesen vallásos lelkületét, mely egész létét áthatotta. Az önmagát kinyi10 A tulajdonságok felcserélése Krisztusban: ti. az isteni természetéről szóló állítások alkalmazhatók az emberire és fordítva. 62 63 latkoztató és mégis elrejtve maradó Isten, a Szentírás és a proféták Istenének szenvedélyes keresése egész életművének jellemzője. Isten nagyobb dicsőségének kutatása sajátos módon és bizonyos értelemben Loyolai Szent Ignáchoz teszi őt hasonlóvá. Kálvin tudatában van annak, hogy a “legyőzhetetlen Istentől” kapott meghívást, aki az emberek sorsát kezében tartja. Úgy érzi, különleges küldetésre kapott meghívást; ez segített félénkségét legyőzni, ez tette megvesztegethetetlenné. Mély vallásossága módszeres, rendszerező és

ragyogó elmével ötvöződik. Jóllehet elfogadja a pascali “szívérveket”, az értelem, a logika, az értelmi világosság és a józanság elméjének legfőbb jellemzői Ennek ellenére kiterjedt levelezése egy kedves, érzékeny embert tárnak szemeink elé, míg művei széleskörű érdeklődésről árulkodnak, az ókori irodalomtól a gazdaságelméletig, a jogtól a politikáig. Kálvin rendkívül jó szervező és acélos lelkületű vezető volt. Ugyanakkor nem demagóg Nem feledkezhetünk meg azonban arról, hogy Kálvinnak is, mint minden embernek meg voltak a maga korlátjai. Kissé egyoldalú volt, s hajlott arra, hogy a valóságnak csak egy szempontját lássa meg Az Istenről alkotott felfogásában is ez az egyoldalúság mutatkozik meg A mindenható és mindentudó Úr az ember szigorú bírája, az emberi sors kormányzója mögött nem látja meg a megváltó Krisztust. A Krisztus iránt érzett bensőséges szeretetnél Kálvin fontosabbnak tartja a

dicsőség Urának imádatát. Erkölcsi felfogása hajlik a túlzó, gyakran embertelennek tűnő szigorúságra (így pl. sok önmagában tisztességes szórakozást is elítél) Hajlíthatatlanul ugyanezt a szigorúságot alkalmazta a politikai életben is. Jóllehet Róma intoleranciája ellen lázad föl, Genfben mégis egy teljen intoleráns rendszert épített ki 15.3 Kálvin tanítása Kálvin érdemét nem eredetiségében ragadhatjuk meg, hanem sokkal inkább az őt megelőző reformátorok gondolatainak rendszerezésében. (Ezt teszi az Institutio Christianae religionisban) Eucharisztia-tanában a lutheri konszubsztanciáció és a zwingliánus szimbolizmus között ingadozva egy összetettebb és árnyaltabb megoldást javasol. A kenyér és a bor eszközök, melyek segítségével Krisztus lényegében részesülünk, közösségre jutunk vele, valóságosan részt veszünk a megtestesült Isten nekünk nyújtott javaiban Rendszerének központjában azonban az eleve

elrendelés (predestináció) tana áll (Béza Theodor fejleszti tovább). Kálvin számára ez nem dogmatikai okoskodás, hanem a gondviselés távlatából nézi: Isten öröktől fogva, függetlenül az ősbűntől, némelyeket örök boldogságra, másokat örök kárhozatra választ ki (Szt. Ágoston is ezt tanította egészen öreg korában)11 Mindez Isten dicsőségét szolgálja. Következésképp Krisztus sem halt meg mindenkiért, hanem csak a választottakért A lutheri pesszimizmus így jut szélsőséges és reményt vesztett kifejeződésre. Ugyanakkor egy váratlan és hirtelen fordulattal megakadályozza azt, hogy ez a pesszimizmus csüggedtséghez és tétlenséghez vezessen: ha tetteink nem is vezethetnek minket az üdvösségre, mégis Isten dicsőségére szolgálhatnak, s ezért meg kell cselekednünk őket, hogy megmutassuk tiszteletünket és teljesítsük az ő akaratát. Természetesen a kálvini tanrendszer fejlődésére is jellemző az a folyamat, mely az

eredeti gondolat átalakulásához, elferdüléséhez vezetett. Kálvin maga a kereszt teológiájára, az Istenre való hagyatkozásra tette a hangsúlyt Egyfajta vulgárkálvinizmus azonban már a külső sikert, az anyagi gazdagságot tekinti Isten áldásának és az üdvösségre való eleve elrendeltség jelének. Ezért Kálvintól eltávolodva a kálvinista bátran vállalja a kereskedelem elkerülhetetlen kockázatait, mivel biztos abban, hogy Isten az üzleti életben is mellette áll (ez a felfogás sokkal inkább az ószövetségi emberre jellemző, mintsem az újszövetségi keresztényre). A munka méltósága a korszellemmel ellentétben megerősítést nyer, ugyanakkor megnyílik az út a szegények megvetése előtt. Az eleve elrendelés és a kiválasztottaknak járó isteni oltalom tanának fényében a szegény az Istentől elutasítottnak tűnik már ebben az életben is. 11 “Ha tehát valaki azt kérdezi, hogy miért csinálta ezt az Úr így, az legyen a

feleletünk: azért, mert így akarta. Ha pedig továbbmegyünk és azt kérdezzük, hogy miért akarta így, akkor már valami nagyobbat és Isten akaratánál magasabbat kutatunk” Inst III.232 63 64 Kálvin tanítása szerint az egyház nem rendelkezik világi hatalommal. A világi hatalomnak ugyanakkor nem csak tisztelnie kell az egyházat, hanem ténylegesen elő is kell mozdítania Isten országának földi megvalósítását. Az egyház útmutatásai alapján a rosszakat büntetnie, a jókat megjutalmaznia kell. Az állam ily módon csupán eszköz az egyház kezében, és ez ellentétben áll a modern kor felfogásával Kálvin gyakorlatilag visszatér a teokráciához Luther jogot ad az államnak az egyház megújítására, míg Kálvin az egyházat jogosítja föl arra, hogy erkölcsi alapelveit, törvényeit és szervezetét az államra kényszerítse. 15.4 A kálvini tanrendszer genfi megvalósítása Genf szabad város volt, de a birodalomhoz tartozott. Kedvező

földrajzi fekvése miatt irigylésre méltó gazdasági fellendülésen ment keresztül A reformáció sikeréhez nagyban hozzájárultak a vallási okokból Genfbe menekülők ezrei (kb ötezren érkeztek a 15 ezer lakosú városba) 1541-ben Kálvin bevezette az Egyházi rendtartást, mely négy egyházi hivatalt hozott létre: a diakónusok, vagyis a szeretetszolgálattal megbízottak, a doktorok, vagyis az iskolamesterek, az öregek (presbiterek), akik az erkölcsök és a jámborság felügyeletével lettek megbízva, és a pásztorok, akik a hithirdetésért és a szentségek kiszolgáltatásáért feleltek. Az öregek hamarosan nagy jelentőségre tettek szert: a közösségi és a privát szféra minden területét felügyelték, és az egész várost ellenőrzésük alatt tartották. A pásztorok és az öregek minden héten összegyűltek a konzisztóriumban, meghallgatták a feljelentéseket és ítélkeztek A bűnök súlyossága szerint szabták ki a büntetéseket

(börtön, kiközösítés, vagyis az úrvacsoráról való kizárás, illetve halálbüntetés). A függetlenségére oly büszke Genf teljesen elveszítette szabadságát Az öregek fellépésére jónéhány, esetenként nevetséges példa maradt fent: tiltották a táncot, a kártyajátékot, a regényolvasást, ellenőrizték a hajviseletet, az istentiszteleteken való részvételt stb. Az ideológiai szembeszegülést sokkal súlyosabban ítélték meg: 1542 és 1546 között hetven embert küldtek száműzetésbe, s hatvanat ítéltek halálra Különösen nagy port vert föl Servet Mihály kivégzése, akit 1553-ban megjelentetett művében tagadta a Szentháromságot és az ősbűnt. Miután megszökött az inkvizíció lyoni börtönéből, Genfbe menekült, ahol azonnal fölismerték, letartóztatták és nagy többséggel (mely egyébként Kálvint túlságosan visszafogottnak tartotta) halálra ítélték Genf a reformáció teológiai központja is lett, Wittenberg

mellett. 1559-ben Akadémiát alapítottak, főként lelkészek képzésére A Béze által vezetett teológiai fakultáson azokban az években több mint 1500 új pásztort képeztek, akik az új hit hirdetésének szolgálatába álltak. 16. A reformáció Angliában 16.1 Anglia a 16 század elején A Rómával való szakítás (1534) nem írható kizárólag VIII. Henrik számlájára Valójában egy hosszú folyamat utolsó állomása volt, melynek kezdetei a 14. század végére nyúlnak vissza Angliában, ahogyan egyébként az európai államok nagy részében is a 15. században illetve a 16. század elején két egymással ellentétes jelenséget figyelhetünk meg Egyrészt a nép körében őszinte és élő hitre találunk, számos kolostorban (különösen a karthauzi és a ferences rendházakban) a szerzetesi szabályzat szigorú betartását tapasztaljuk, valamint egyfajta őszinte keresztény humanizmus kialakulásának lehetünk szemtanúi (melynek az egyik kiemelkedő

alakja Morus Szent Tamás). Másrészt viszont az angliai klérus soraiban sem hiányoztak a botrányos életvitelű papok. Számos visszaélésre is fény derült, még ha ezek száma nem közelíti meg a birodalomban és az itáliai egyházban felszínre került visszaélésekét Nem szabad alábecsülni a lollard-mozgalom örökségét sem. A lollardok Wyclif tanítványai voltak, akik teljes szegénységet és az egyházi hierarchia elutasítását hirdették. Az egyszerű nép, ha még tisztelte is a valóban szegény szerzeteseket, egyre növekvő megvetéssel tekintett a klérusra és a hierarchiára általában. Ennek okát elsősorban a római kúria fiskalizmusában és a papság tudatlanságában kell keresnünk. A 15 és a 16 század fordulóján a már említett okok miatt felerősödött a Róma-ellenesség. A függetlenség iránti igény egyre erősebbé vált Ezt az igényt 64 65 a politikai áramlatok is felkarolták. Az önálló nemzeti egyház

megalakításának gondolata a kor politikai törekvéseinek vallásos megnyilvánulása. Az egyházpolitikai változások négy szakaszban valósultak meg: VIII. Henrik, VI Edward, Katolikus Mária, valamint Erzsébet uralkodása alatt 16.2 VIII Henrik (1509-1547) 1509-ben a Tudor-házból való VIII. Henrik feleségül vette Aragóniai Katalint, katolikus Ferdinánd, spanyol király lányát és V Károly nagynénjét Katalint előzőleg VIII Henrik testvére, Arthur vette feleségül Ezért az új házasság megkötéséhez szükség volt a Szentszék felmentésére a sógorság akadálya alól 1527 körül a király Katalinnal kötött házasságát szerette volna semmisnek nyilvánítani. Ebben egyrészt az Anne Boleyn iránt érzett szerelme, valamint a fiú örökös iránti vágya vezette, akit immáron húsz évi házasság után Katalintól nem remélhetett. Mikor a fiú gyermek iránti vágya Anne Boleyn esetében is hiábavalónak bizonyult, három évi házasság után

(1533-36) elbocsátotta magától és kivégeztette. Ugyanez a sors várt ötödik feleségére, Catherine Howard-ra is 1542-ben. Henrik az ószövetség egyes előírásaira hivatkozott, melyek tiltották a sógorok közötti házasságot. Ezzel szemben viszont más előírások előírták azt Elkezdődött tehát a házassági per, mely két szakaszra osztható. Az első szakasz 1529-ig tartott és Angliában tartott, a második szakasz a következő években zajlott, melyre Rómában került sor. Az első szakaszban VII Kelemen megpróbálta elhúzni a pert, mivel nem akarta magára haragítani sem az angol királyt, sem pedig V. Károlyt, Katalin unokaöccsét, s az egész itáliai félsziget tényleges urát. Abban bízott, hogy Henrik szenvedélye alábbhagy és visszavonja kérvényét 1529-ben Katalin a Szentszékhez fellebbezett, és attól kezdve a per Rómában folytatódott Kelemen ekkor már határozottabbnak mutatkozott Talán azért, mert meg volt győződve az első

házasság érvényességéről, vagy pedig egyszerűen csak Károlytól tartott, mindenesetre határozottan fölszólította Henriket, hogy kiközösítés terhe mellett ne kössön új házasságot a bírósági ítélet meghozatala előtt. Ez gyorsan a válság kirobbanásához vezetett 1531-ben Henrik az angol klérus általános gyűlésén az angliai egyház fejének nyilvánítatta magát, még ha ezzel a kitétellel is: “amennyiben Krisztus törvénye megengedi”. Egy évvel később a kancellára Morus Szent Tamás, látva, hogy királyát nem képes megállítani, lemondott. Anglia prímásává Henrik Thomas Crammer-t nevezte ki Crammer 1533 januárjában megáldotta Henrik és Boleyn Anna házasságát, és csak néhány hónappal később nyilvánította semmisnek Henrik első házasságát. A pápa kiközösítette Henriket, aki válaszul 1534. november 3-án, néhány héttel VII Kelemen halála és III Pál megválasztása után meghozta az úgynevezett

egyházfőségi törvényt (Act of Supremacy), mely a korábban a római pápát illető jogokat az angliai egyház fejének adta át. Némi habozás után III Pál újabb kiközösítéssel válaszolt (1535 augusztus 30) Az új egyházi rendszer lényegében megtartotta az ősi katolikus hitet, tagadta ugyan a pápai primátust, ugyanakkor halálbüntetés terhe mellett tiltotta a lutheri eszmék elfogadását. A lutheránusokat és a katolikusokat egyaránt üldözték. Az újításokat különösebb ellenállás nélkül tudták keresztül vinni A monarchiához hűséges püspökök tömegesen csatlakoztak, az alsópapság pedig követte elöljárói példáját. Néhány ezren áldozatul estek az üldözéseknek, köztük Morus Szent Tamás, John Fisher, Rochester érseke, akit a pápa fogsága idején nevezett ki bíborossá, valamint karthauzi és ferences szerzetesek és néhány nemes. Az angliai reformáció sikerét az említett tényezőkön kívül a király kiváló

manőverező képességének és a teológiai fogalmak tisztázatlanságának kell tulajdonítanunk. Ez utóbbi – amint azt már korábban megjegyeztük – oda vezetett, hogy bizonyos egyháztani tételek teológiai véleményeknek tűntek. Az események alakulásáért felelőség terheli VII Kelement is A reformációt végül a kolostorok bezárása szilárdította meg, melyek vagyonát a király a nemesség között osztotta szét, akiket ezáltal végérvényesen megnyert az új egyházpolitika számára. 65 66 16.3 VI Edward 1547-53 VIII. Henrik és annak felesége Jane Seymour házasságából született Gyermekként lépett a trónra, nagybátyja Somerset grófja, gyámsága alatt, aki hamarosan mélyreható változtatásokat hajtott végre a vallás terén is: a szakadásból így lett eretnekség. 1549-ben adatta ki az új imádságos könyvet, a Book of Common Prayer-t, melynek egymást követő javított kiadásaiban egyre inkább érvényesültek hitbeli

elképzelései. Az istentisztelet nyelve a népnyelv lett, s a liturgikus szövegekből kitöröltetett minden olyan kifejezést, mely a szentmise áldozati jellegére utalhatott. 1553-ban adták közre az új hitvallást, mely 42 cikkelyből állt Az eucharisztiával kapcsolatos megfogalmazások kálvinista hatást mutattak, ugyanakkor sértetlenül megmaradt a püspöki hierarchia A későbbiek során, Erzsébet uralkodása alatt, a cikkelyeket átdolgozták. A mindenki számára kötelező hitvallás végleges formáját 39 cikkelyre tagolva 1571-ben nyerte el. 16.4 Katolikus (Véres) Mária 1553-58 Henrik és Katalin leánya mindig is hűséges maradt a katolikus hithez. Trónra lépése után unokatestvére, a közvetítőképességeiről ismert Pole bíboros segítségével hozzálátott az ősi hit helyreállításához. Húsz évvel az egyházfőségi törvény kihirdetése után 1554-ben Anglia visszatért a pápa hűségére. Mária mindazonáltal nem tudta megnyerni a nép

rokonszenvét Ebben közrejátszott mind a II. Fülöp spanyol királlyal kötött házassága, mely az angol politikai hagyományoknak mindenben ellentmondott, mind pedig a katolikusoknak nyújtott túlzott támogatása. A vallási-politikai ellenállás a királynőt szélsőséges eszközök igénybevételére ösztönözte. Uralkodásának öt éve alatt kb háromszáz embert végeztetett ki Ez a szám arányaiban magasabb Erzsébet 40 évi uralkodása áldozatainak számánál Nem szabad elfeledkeznünk arról sem, hogy jóllehet Erzsébet uralkodása alatt csökkent a halálos ítéletek száma, ugyanakkor a katolikusokkal szemben bizonyos értelemben szigorúbban járt el, mint Mária a protestánsokkal. Erzsébet ugyanis megfosztotta a katolikusokat minden politikai joguktól, s részben polgári jogaiktól is. A Mária királynővel szembeni ellenszegülésben nehéz megkülönböztetni a politikai indítékokat a vallási tényezőktől. IV Pál pápa magatartása sem

segítette a katolikus restaurációt A pápa elvakult spanyolellenes politikájával kivívta Anglia ellenszenvét is, mely abban az időben Spanyolország szövetségese volt. Pole bíborost bevádolták az inkvizíciónál, Rómába hívták, de ő még Angliában meghalt Mária kudarca – saját hibáin túlmenően – elsősorban a két évszázad alatt folyamatosan megerősödő szeparatista tendenciák erejének köszönhető. Egyetlen egy embernek nem sikerülhetett ezt az erőt legyőznie 16.5 I Erzsébet 1558-1603 Henrik és Anna Boleyn leánya egyesítette magában a rendkívüli vezetői képességeket és a cinizmust. Jó érzékkel növekedési pályára állította országát, mely a következő évszázadokban politikai és gazdasági nagyhatalommá vált Az iparosítás, különösen a textilipar fejlődése, a Spanyolországtól megszerzett és féltékenyen őrzött tengeri hegemónia, a gyarmati terjeszkedés, a világkereskedelemben való előretörés, a spanyol

imperializmus ellen küzdők védelme és támogatása mind az Erzsébet-kor jellemzői közé tartoznak. Erzsébet uralkodása alatt a protestantizmus véglegesen megvetette lábát Angliában. Attól kezdve a hazaszeretet és a dinasztiához való hűség egyet jelentett a pápa-és katolikus ellenességgel. Olyannyira, hogy ez az angol szemléletmódnak lényegi összetevőjévé vált, legalábbis a 19 századig Így válik érthetővé a népharag robbanásszerű kitörése, mely 1850-ben a katolikus hierarchia helyreállítását fogadta Angliában. És így válik érthetővé Newman bíboros félelme, melyet megtérésekor érzett, mivel tette miatt könnyen hazaárulóvá válhatott honfitársai szemében Rendkívüli nehézségeket okozott a katolikusoknak az (különösen a 16 66 67 század második felében), hogy őszinte hazaszeretetüket és az uralkodó iránti hűségüket katolikus hitükkel összeegyeztessék, és azt nyilvánosan megvallják. 1559-ben az

egyházfőségi törvényt új törvény váltja fel, mely megerősíti, és egyértelműbbé teszi azt. Az új törvény a királynőt “Anglia Egyházának legfőbb kormányzójává (Supreme Governor)” nyilvánítja, s kötelezi az egyházi és állami tisztségviselőket, hogy a királynőnek hűségesküt tegyenek. A püspökök, egyetlen kivétellel elutasították az eskütételt Az alsópapság egyharmada viszont elfogadta azt Az új anglikán hierarchia élére Boleyn Anna egykori káplánja, Matthew Parker került, akit 1559. decemberében szenteltek föl Szentelője egy bizonyos William Barlow volt, akit 1536-ban VIII. Henrik nevezett ki püspökké, s akit fel is szenteltek. Abban az időben Angliában ugyan már elvetették a pápai primátust, de a katolikus dogmákat még elfogadták, és sem a lutheri, sem pedig a kálvini eszmék nem nyertek még teret. A történészek nagy része szerint, Barlow igazi püspök volt, s érvényesen rendelkezett minden püspöki

hatalommal (még ha törvénytelenül is). Ugyanígy a két szentelő is érvényesen, bár nem megengedetten lett fölszentelve. Parker szentelésekor Barlow a VI Edward idejében kiadott rituálét használta. A prefációban még egyértelműen elhangzott, hogy az apostoli egyházban püspökök, papok és diakónusok szolgálnak A szentelés szertartásában maga a jelölt kérte szentelését. A szertartás szövegei sehol sem szólnak arról, hogy a felszentelt a szentmisét mint áldozatot mutatja be Parker szentelésének érvényessége kérdéses volt a 19 század végéig 19. század végén 8 tagú biztosság ült össze Rómában a kérdés eldöntésére 1896-ban XIII Leó pápa Apostolicae curae c. bullája szerint az anglikán szentelések érvénytelenek A vita ettől függetlenül folytatódott. A válasz nagyrészt a történeti kontextustól függ Az ellenzők szerint, nem voltak véletlenek a kihagyások. A védők – teológiai, nem történeti érvekre

támaszkodva – azzal érveltek, hogy a szövegekben megvan a kellő intenció, ti hogy azt tegyék, amit az Egyház mindig is tett. Ma inkább a történeti érveken van a hangsúly Azt kell kideríteni, hogy az Edward alatti újítások célja mennyire volt a katolikus tan elutasítása, illetve a visszaélésekre reakció. A mai ökumenikus tárgyalásokban a perspektíva a jövőre néz: ha sikerülne megegyezni az eukarisztia áldozati dimenziójáról, a papság természetéről, akkor az Edward-féle ceremoniálé elveszítené a jelentőségét Erzsébet uralkodását két szakaszra oszthatjuk: 1570 előtti korszak, illetve 1570 utáni időszak. 1570-ig a katolikusok viszonylagos békét élvezhettek 1570 február 25-én azonban V Pius pápa a Regnans in excelsis kezdetű bullájával kiközösítette és trónjától megfosztotta Erzsébetet A pápát az a középkori felfogás vezette, mely szerint a pápának hatalma van a világi uralkodók felett. A kiközösítés az

ellenkező hatást érte el, politikailag hiba volt A bulla Erzsébetnek ürügyet szolgáltatott arra, hogy a katolikusokat potenciális politikai lázadóknak nyilvánítsa. V Pius ezzel a lépésével, mely VIII Bonifác hibáját idézi föl, komolyan ártott az angol katolikusoknak. Ezekben az években 124 papot és 61 laikust ítéltek halálra, mások pedig hosszú éveket töltöttek London hírhedt börtöneiben. Különösen nehéz volt a papságra készülők helyzete, akik Angliában nem végezhettek teológiai tanulmányokat. A 17. században a Stuart dinasztia uralkodása idején az angol katolikusok helyzete nem javult Sajnálatos módon a külső nehézségekhez belső csatározások is csatlakoztak Ennek oka a világi papság és a jezsuiták közti féltékenykedésben és ellenségeskedésben keresendő. A jezsuiták nem akarták magukat alávetni az angol misszió főpapjának. Az ellentétek másik okát az I. Jakab által elrendelt eskü elfogadhatósága körül

kirobbant vitákban találjuk Az eskü szövege ugyanis tagadta a pápa azon jogát, hogy uralkodókat letegyen. Az esküt ugyan V. Pál elvetette, Angliában mégis sokan elfogadhatónak találták Az elkeseredettség némelyeket arra vezetett, hogy bombamerényletet tervezzenek a király és a parlament ellen (1605) Az összeesküvőket leleplezték és kivégezték. A jezsuiták provinciálisa P Garnet tudott az előkészületekről, de gyónási titok kötelezte a hallgatásra. Ennek ellenére őt is perbe fogták, és halálra ítélték. 67 68 Oliver Cromwell alatt a katolikus írek reménytelen helyzetükben fellázadtak. A lázadást vérbe fojtották, a parasztokat megfosztották földjeiktől, sokakat kényszerrel besoroztak a hadseregbe, másokat Amerikába deportáltak, a túlélőket pedig az ország kevésbé termékeny részeire szorították vissza. A 18 században az íreket nem csak vallási szabadságjogaiktól fosztják meg, nem csak a parlamentből és az

állami apparátusból zárják ki őket, hanem a legkülönbözőbb megszorító intézkedésekkel is sújtják őket Helyzetük csak az amerikai polgári forradalom után javult, amikor a kormányzat szükségét érezte annak, hogy társadalmi bázisát kiszélesítse Írország mindezek ellenére katolikus maradt, kivéve az északi területeket, Ulster környékét, ahová angol és skót bevándorlók ezrei érkeztek (Észak-Írországban ma is protestáns többség van). Az írek hűsége a katolicizmus hasznára vált: az Amerikába kivándorolt írek alkotják az amerikai katolicizmus tekintélyes részét, míg Angliában a 19 századi katolikus újjászületés idején játszottak jelentős szerepet. A közvélemény Angliát általában a modern demokrácia mintapéldájaként ismeri. Ez lényegében igaz is, de ki kell egészítenünk azzal, hogy ami a vallásszabadságot és általában a toleranciát illeti, Anglia más államokhoz viszonyítva jelentős

lépéshátrányban volt Az angol és ír katolikusok emancipációja csak 1829-ben valósult meg (akkor sem tökéletesen), mikor számos katolikus ország protestáns lakói már régen elnyerték politikai és polgári egyenlőségüket. 17. A reformáció következményei 17.1 Általában A katolikus világ évszázadokon keresztül kizárólag a reformáció negatív szempontjait helyezte előtérbe. A reformációt sokan bűnbakként állították be, melynek a modern-kor összes hibája felróható. Ez a szemléletmód jellemző a 19 század konzervatív katolicizmusára A modern-kor tévedéseinek mitikus családfája azonban egy rendkívül összetett folyamat leegyszerűsítése. Az idő múlásával aztán fokozatosan nagyobb tárgyilagosság kezdte jellemezni a katolikusok ítéletét. Kétségtelen, hogy a reformáció súlyos csapást mért a katolikus egyházra. Az általa okozott károk jelentősebbek, mint az ókori eretnekségek, a középkori szekták, vagy a keleti

egyházszakadás által okozottak. A katolikus egyház mindenekelőtt hatalmas emberveszteségeket szenvedett. A 16 század közepén Nyugat-Európa 60 millió lakosából 20 millióan csatlakoztak a reformációhoz. 1550 tájékán Rómától elszakadt Anglia, a skandináv országok, a balti nemzetek (Litvánia kivételével), számos német fejedelemség és Németalföld nagyobbik része. A hitújítás Közép-KeletEurópában is nagy területeket hódított el, Svájc protestáns lett, Ausztriában, Magyarországon, Csehországban és Lengyelországban a protestánsok jelentős erőt képviseltek. Franciaország sokáig ingadozott katolicizmus és a kálvinizmus között, s csak a század végén IV. Henrik végleges döntése nyomán került ki győztesen a katolikus egyház. A francia államon belül mindenesetre a kálvinizmus erős támogatottságot élvezett. Csak Portugália, Spanyolország és Itália maradt katolikus. Ezek az országok értelemszerűen jelentős

mértékben hozzájárultak a katolikus megújulás kibontakozásához. Franciaországgal és Ausztriával egyetemben ők formálták az egyház életét, elsősorban intézményi szinten. Földrajzi szempontból a katolicizmus a Mediterraneum északi területeire terjed ki, míg a reformáció a balti államokra és az Északi-tenger menti országokat nyerte meg. A vallási megosztottság közvetlen következményei között első helyen a véres vallási harcokat kell említenünk, melyek a 16. század második felében Franciaországban, Németalföldön, Csehországban és a Birodalomban dúltak. A vallásháborúk mellett nem feledkezhetünk meg a vérengzésekről sem, vagyis egyes emberek illetve csoportok vallási okokból történő lemészárlásáról. Itáliában és Spanyolországban sem hiányoztak a vallási okokból indított perek, és az ősi hit elhagyása miatt hozott halálos ítéletek. Gyakorlatilag lehetetlen pontos számításokat végezni a vallásháborúk

áldozataival kapcsolatban, és azt sem könnyű megállapítani, hogy a 68 69 két szembenálló fél közül, melyik szenvedett el nagyobb veszteségeket. Csak annyit lehet bizonyossággal elmondani, hogy Krisztus nevében az európai keresztények legalább fél évszázadon keresztül kíméletlenül irtották egymást. 17.2 Intellektuális és vallási következmények A reformáció nagymértékben elősegítette azt a folyamatot, mely az egyház az államnak történő alárendeléséhez vezetett. Előmozdította annak az államegyházi rendszernek a kialakulását, mely a Rómától elszakadt Kelet-Európára is jellemző volt Ez nagy valószínűséggel (és együttesen más okokkal) kedvezett a nacionalizmus megerősödésének, a német ajkú és a latin népek közötti ellenségeskedés fokozódásának. A reformáció a vallási reformokat a római elnyomástól való szabadulás útjaként tüntette fel. Valójában a pápaságtól való függetlenség a világi

hatalomtól való függéshez vezetett. Ez ellentétben áll mind az első évszázadok egyházának, mind pedig az újkori egyháznak a szemléletmódjával Az államtól való különbözőséget és az autonómiát a katolicizmus hatékonyabban védelmezte A középkor egyházára az a felfogás jellemző, mely az államot az egyház alá rendeli. Ld az Unam Sanctam12 bulla A modern korban ez a helyzet – elsősorban a reformáció hatására – megfordul: az egyház kerül alárendelt viszonyba az állammal szemben. A lelki hatalom alárendelése a világi hatalomnak jellemző a katolikus országokra is, legtökéletesebb formáját azonban a protestáns államokban éri el Míg a lutheranizmus csak a ius reformandi-t (reformálás joga) biztosítja az uralkodónak (cuius regio eius et religio), addig az anglikanizmus ezen tovább lépve az uralkodót egyházfőnek tekinti. A kálvinizmus ebből a szempontból összetettebb képet mutat, de lényegében szintén a két szféra

közötti határok megszüntetésére törekszik. A pápaság erkölcsileg megújulva, tekintélyében és valós kormányzati erejében viszont meggyengülve került ki a küzdelemből. Nemcsak a protestáns Európa vetette meg és támadta a pápaságot, de még a katolikus országok kormányai is többnyire potenciális ellenségként tekintettek a mindenkori pápára, akivel szemben országuk függetlenségét meg kell védelmezniük A protestantizmus természetesen nem egyedüli kiváltója a pápaság tekintély vesztésének. Az alsóbb néprétegekben a protestantizmus évszázadokra a bizalmatlanság és a megvetés falát emelte a katolikusok körében. Angliában – amint azt Newman bíboros írásaiból ismerjük – a katolikusok egészen a 19 századig félig elrejtőzve, kitaszított páriák módjára éltek A protestáns német államokban a katolikusokat másodosztályú állampolgároknak, egy idegen hatalom kiszolgálóinak, a haladás ellenségeinek és

alapvetően maradi gondolkodásúaknak tekintették. A skandináv országokban helyzetük még rosszabb volt De még az Egyesült Államokban is, mely az európai helyzettől politikailag és jogilag sokban különbözött, a 19. század folyamán a közvélemény nem nézte jó szemmel a lengyel, litván, ír vagy olasz katolikusok hagyományos katolicizmusát, “pápizmusát”. A katolikusok pedig hasonló stílusban válaszoltak a protestánsoknak. Luthert erkölcsileg romlott, pénzéhes, gőgős és fennhéjázó szerzetesként állították be. Természetesen követői sem lehettek jóhiszeműek Tanításaik csakis a kárhozatra vezethetnek Nemcsak a 19 század szélsőséges katolikus mozgalmai, hanem a 17-18 századi katolikus hierarchia és a néptömegek is romlott és elkárhozott embereknek tekintették a protestáns szektákhoz tartozókat, akik letértek az üdvösség útjáról. A meg nem értés tehát kölcsönös volt. További kérdés: a reformáció lutheri

illetve kálvini irányzata, valamint az anglikanizmus követőiben tényleges lelki megújulást idézett-e elő, vagy pedig ellenkezőleg – alapelveikből fakadóan, illetve a történelmi körülmények alakulása folytán – inkább meggyengítette bennük a hitet, illetve erkölcsi érzéküket? A laikus történetírás általában a reformáció javára dönt ebben a kérdésben (főként a Szentírás anyanyelvi tanulmányozásának lehetőségét szokták itt felhozni). A lutheri reformáció Németországot a lelkiismeretes bürokraták és a szorgos 12 “A lelki kardot az egyháznak kell megmarkolnia, az anyagi kardot pedig az egyházért. Az elsőt a klérus ragadja meg, a másodikat pedig a király vagy a lovagok, a papság útmutatása szerint Szükséges tehát, hogy az egyik kard a másiktól függjön, s hogy a világi hatalom a lelkinek alá legyen rendelve” 69 70 munkások országává tette. Szintén a reformáció érdeme, hogy a fejedelemségek szembe

tudtak szegülni a Habsburgok központosító törekvéseivel Az államhatalom a korábbiakhoz képest nagyobb erkölcsi és anyagi tekintélyre tett szert, ami működését a középkori állapotokhoz viszonyítva jóval hatékonyabbá tette. Viszont ha közelebbről megvizsgáljuk a protestáns egyházak belső életét, azt láthatjuk, hogy a lelkipásztorok helyzete közösségeiken belül a katolikus papokéhoz viszonyítva sokkal gyengébb. A pásztorok ugyanis nem rendelkeztek azzal a felülről jövő hatalommal, mellyel a katolikus papok. A bűnbocsánat szentsége, mely a 16 századtól a 19 századig a katolikus hitélet egyik legfontosabb tényezője volt, a protestáns egyházak életéből folyamatosan kiszorul. Ez annak a lutheri felfogásnak volt a következménye, mely szerint a szentségek egyszerű jelek, nem pedig kegyelemforrások. Az erős, mély vallásossággal áthatott személyiségek minden bizonnyal képesek voltak lelki vezetők közvetítése nélkül is

komoly erkölcsi és lelki életet kialakítani. A nagy többség számára azonban a szentgyónás kiiktatása kétség kívül megnehezítette a bűnnel szembeni helytállást. És míg a katolikusok között az eucharisztia kultusza egyre erősödött, és a szentáldozáshoz való járulás egyre gyakoribbá vált, a protestáns egyházakban az eucharisztikus kultusz a legjobb esetben is csak a vasárnapi istentiszteletre korlátozódott. A szerzetesi intézmények, rendek és kongregációk a 16. század második felétől kezdve viszszanyerik méltó helyüket az egyházon belül Erejük váratlanul és hősies formában éppen a nagy francia forradalom idején mutatkozik meg. Ugyanakkor a protestáns országokban a szerzetesi fogadalmakat a Confessio Augustana-ban és más írásokban megörökített gyanakvással szemlélték. Az evangélikus egyházak missziós tevékenysége késői jelenség, s a 19. századig nem is lehet összevetni a katolikus egyház misszióival,

legalábbis ami Dél-Amerikát, Japánt és Kínát illeti. Általánosságban elmondhatjuk: hogy a reformáció azzal, hogy az egyén Istennel való közvetlen kapcsolatára helyezi a hangsúlyt, elutasítja az egyházi tanítóhivatalt és annak közvetítő szerepét, és határozottan kiiktatja a hagyományt, az egyént támasz és vezető nélkül hagyja. Nem hagyhatjuk figyelmen kívül azt a pozitív szerepet, amit a hierarchikus egyház, a pápai tekintély, a szolgálati papság, a szentségi élet, a szentmisén, mint áldozatbemutatáson, s nem pedig vacsorán és igehirdetésen való részvétel játszott a katolikusok életében. Fölvetődik az a kérdés is, hogy a reformáció törte-e meg az európai egységet. Kétségtelen, hogy az európaiság eszméje a reformáció után is tovább él. Mindazonáltal megtört az a mély vallási egység, mely elismerte a pápa erkölcsi (s bizonyos értelemben politikai) tekintélyét. Megtört az az egység, amit szerencsés

kifejezéssel respublica crhistiana-nak neveztek. A vallásilag egységes, keresztény, sőt katolikus Európát felváltja egy vallásilag megosztott pluralista Európa Európa szigorúan felekezeti lesz, katolikus és protestáns államokra oszlik Tagadhatatlan tény, hogy ez a vallási megosztottság a nacionalizmus térnyerését készítette elő, melynek katasztrofális következményeit a 19. és 20 század történetírása jegyzi föl Az igaz, hogy az egymással szembenálló hadseregekben egyaránt szolgáltak katolikusok és protestánsok is, és hogy történelmietlen lenne a 16 századtól kezdve minden európai fegyveres konfliktust vallásháborúvá minősíteni. Nyitott kérdésnek számít az is, hogy a reformációnak kell-e tulajdonítanunk a modern társadalomra jellemző, a transzcendentálist elutasító racionalizmus, valamint a szubjektivizmus kialakulását. Több mint kétséges, hogy a protestantizmus hatására alakult volna-e ki a mai értelemben vett

vallásszabadság, a szentírás szabad tanulmányozása, a kanti filozófia, a maga úgynevezett kopernikuszi fordulatával, mely a szubjektumra helyezi a hangsúlyt s nem az Istentől teremtett objektív valóságra. Nem tűnik elfogadhatónak az sem, ha egyesek a modern liberalizmus és a demokrácia gyökereit a kálvini reformációban keresik. Ezek azonban mind nyitott kérdések. 70 71 A protestantizmus és a művészetek kapcsolata A protestantizmus és a művészetek viszonyának kérdése kapcsolódik a Tridentinum utáni katolicizmus és a művészetek kapcsolatának kérdéséhez. Viták tárgya az, hogy beszélhetünke két különböző művészeti irányzatról a protestáns és katolikus országokban A közelmúltig általánosan elfogadott tétel szerint a barokk a katolikus országok tipikus művészeti stílusa, mert tökéletesen megfelel az ellenreformáció szemléletmódjának. A barokk ugyanis kihangsúlyozta a külső formák hasznosságát és

jelentőségét, talán éppen a belső kifejeződési formák rovására. Ezzel szemben a protestáns művészetre állítólag nagyobb józanság jellemző, ami a bensőséges vallásosságra törekvés eredménye. Ezt a tételt azonban újabban többen fölülvizsgálták, s a történészek közül sokan elvetették Ma már a legtöbben azt a megállapítást fogadják el, hogy a barokk művészet általános európai jelenség, mely teret nyert mind a katolikus, mind pedig a protestáns országokban. A politika A politikával kapcsolatban a kálvinizmusban egy ellentmondásos fejlődés ment végbe: a passzív engedelmességtől eljutott a zsarnokgyilkosság és a lázadás elfogadásáig. Kálvin haláláig hű maradt alapelveihez, s legfeljebb a genfi közösség szerkezetében találhatunk néhány olyan pontot, melyre a későbbi fejlődés támaszkodhatott: a legfelsőbb hatalom kollegiális s nem pedig egyéni hatalom volt, s az esetleges visszaéléseket ellenőrző

szervezetek akadályozhatták meg. Az említett fejlődést inkább a konkrét történelmi körülmények alakulásában kell keresni A kálvinizmus főleg olyan államokban terjedt el, ahol az abszolutista felfogású uralkodók kemény harcot folytattak a néppel vagy a nemesekkel szemben. Franciaországban az uralkodók mindent megtettek annak érdekében, hogy a nemességet megfosszák politikai hatalmuk utolsó foszlányaitól is Hollandiában a nép függetlenségét védelmezte a spanyol abszolutizmussal szemben A kálvinisták mivel vagy a nép és a nemesség törekvéseit támogatták, vagy pedig katolikus uralkodók ellen kellett küzdeniük, a hatalom elleni lázadást elfogadhatónak tekintették. Következésképpen álláspontjukat kénytelenek voltak ideológiailag is megalapozni Többségében ezért kálvinisták voltak azok a szerzők, akik a 16 és 17 század fordulóján a társadalmi szerződést, a népfölség elvét, az uralkodóval szembeni ellenállást, s

végső esetben a zsarnokgyilkosságot védelmükbe vették. Ezzel együtt nem tartják elfogadhatónak a vallási pluralizmust, és a kisebbségek jogainak biztosítását. A gazdaság A történészek általában egyetértenek abban, hogy a protestantizmus hatással volt a kapitalizmus fejlődésére. A hatás mértékével kapcsolatban viszont a viták még nem zárultak le Max Weber (A protestáns etika és a kapitalizmus szelleme) és Ernst Troeltsch szerint Kálvin azzal, hogy kihangsúlyozta az egyén küldetését, arra ösztönözte követőit, hogy teljes erőbedobással dolgozzanak, s az a meggyőződés vezesse őket, hogy ez a kötelességük. Ugyanakkor a szigorúan aszketikus kálvinista életvitel tiltotta a felesleg felélését, s a fogyasztás korlátozásával elősegítette a tőkefelhalmozódást Mások elismerik, hogy a kapitalista szellem kiengesztelhetetlen ellentétben áll a katolikus felfogással, amennyiben kapitalizmus alatt nem is annyira a tőke

munkával szembeni elsőbbségét értjük, hanem inkább azt a szemléletet, mely az ember végső céljává a hasznot teszi, s ezzel a gazdaságot elszakítja az erkölcstől, s a tulajdont kizárólag az egyén szolgálatába állítja. Hozzáteszik azt is, hogy egy tökéletesen katolikus világban a technikai fejlődés nem kaphatta volna meg azokat az ösztönző impulzusokat, melyeket a kapitalista rendszertől nyert Másrészt azonban úgy tűnik, hogy ennek a szemléletnek a megjelenése kronológiailag a protestantizmus kialakulása elé tehető, és inkább a 15.-16 századra jellemző szemléletmódbeli változásokból származik, mely minden emberi tevékenység autonómiáját hirdeti, s arra törekszik, hogy elhárítson minden akadályt azok szabad kifejeződése elől. 71 72 A kapitalista szellem sokkal inkább a reneszánsz szülötte, illetve a hit meggyengülésének eredménye. Ugyanakkor igaz az is, hogy a protestantizmus – eredeti szándéka ellenére,

és szöges ellentétben alapelveivel – közvetett módon valóban hozzájárult a kapitalista szellem megerősödéséhez. Nem is annyira küldetés-eszméjével és aszketikus életvitelével (hiszen ezek ugyanúgy jellemzőek a katolicizmusra is), hanem sokkal inkább azzal, hogy – némileg eltávolodva Kálvin eredeti gondolatától – a kiválasztottak számára a földi életben megtapasztalható Istentől eredő védelmet hirdeti, valamint azzal, hogy tagadja az emberi cselekedetek és az üdvösség közötti összefüggést. Ez a felfogás ugyanis a hagyományos erkölcsiség alapjait kezdte ki: az emberi cselekedetek egyedüli kritériumaként nem a földöntúli világ értékrendjéhez való viszonyulást, hanem az evilági életben elért sikert határozza meg Talán nem túlzás azt állítani, hogy míg a katolicizmus megpróbálta a gazdasági életet az erkölcsiség medrében tartani, s ezzel megőrizni az összhangot a társadalom különböző osztályai

között, addig a protestantizmus ledöntött minden korlátot a gazdasági verseny előtt. A katolikus egyház tehát több gondot fordított a szegényebb társadalmi rétegekre, míg a protestantizmus egyértelműen a gazdagabb osztályok helyzetét erősítette Igaza volt Marxnak, amikor a protestantizmust lényegét tekintve polgári vallásként határozta meg, a kapitalista termelési forma igazi kifejeződéseként. Ez később kiváló termőtalaj lesz a 19 századi liberalizmus számára, mely más utakon ugyan, de végeredményben ugyanazokra a következtetésekre jut: a természet arra kényszeríti az embereket, hogy mindenki a maga érdekeinek a megvalósítását keresse. Aki követi ezt a természetes ösztönzést, annak élete sikeres lesz. A szegénység és a nyomor szükséges eszközök a kiválasztott gazdagok boldogságának megvalósításában, a szegények tehát bűnösök, akiket Isten elvetett magától. Mindez szöges ellentétben áll azzal az

evangéliumi üzenettel, melyet Luther meg akart menteni. A protestantizmus pozitív vonásai A múlt erősen vitatható apologetikus történetírása részrehajlóan és egyoldalúan a protestantizmus negatív vonásainak kihangsúlyozására törekedett. Ezen a jelenkori katolikus történetírás igyekszik túllépni A protestantizmus mindenképpen kiemelt, méltó helyére állított olyan részleges igazságokat, melyeket a 16. századi egyház valóban elhanyagolt, homályban hagyott. Ezeket az értékeket a katolikus egyház is magáénak vallja, ugyanakkor kijelenti: “A katolikus egyház látható keretein kívül is szép számban és kiemelkedő módon meg lehetnek azok az alkotó elemek, vagy javak, amelyeknek együttese építi és élteti magát az egyházat” (Unitatis Redintegratio, 3-4.) Ilyen értékek: a bensőséges vallásosságra való törekvés, melyet nem fojt meg semmilyen kétes eredetű jogi szemléletmód, s nem veszélyeztet semmilyen külső

fényűzés; az élő Istennel való személyes kapcsolat kialakítása; Isten mindenhatóságának előtérbe helyezése; egyszerű, a világgal nem a megalkuvást kereső életvitel; a szentírás tisztelete és buzgó tanulmányozása; a kegyelem jelentőségének kidomborítása, melyről a katolikusok gyakran megfeledkeznek, s egyfajta szemipelágiánus szemlélettől áthatva, túlzott jelentőséget tulajdonítanak az ember erejének; az istentiszteleten való aktív és tudatos részvétel; a világiak általános papságának fokozottabb kihangsúlyozása; a lelkiismereti szabadság védelmezése, mely előbb vagy utóbb, de elérte az erő alkalmazásának visszaszorítását; az állampolgári és társadalmi kötelezettségek komolyan vétele (az állam iránti hűség: közismert tény, hogy az angolszász és németajkú protestáns államok polgári nagyobb felelősséggel teljesítik az állam iránti kötelezettségeiket, mint a latin nemzetek polgárai, akiknek az

állam becsapása és az adócsalás nem okoz különösebb lelkiismereti problémát.); az élethivatás megszentelése; a pozitív és a történeti tudományok művelése, melyekre korábban a humanisták kivételével senki sem fordított kellő figyelmet. Kétségtelen, hogy ezek a pozitív vonások kisebb vagy nagyobb mértékben megtalálhatók a katolikus egyházon belül is. Gondolhatunk a misztikusok (Sziénai Szent Katalintól Ruysbroeck-ig) bensőséges istenkapcsolatára, vagy arra, ahogyan a katolikusok a liberális protestánsok racionalizmusával szemben védelmükbe vették a szentírás természetfölötti ere72 73 detét. Vagy gondolhatunk a katolikus egyetem biblikus fakultásaira s a katolikus egyháztörténetírás kiváló képviselőire Mindez azonban nem tarthat vissza minket attól, hogy őszintén föltegyük a kérdést: az imént fölsoroltak vajon többnyire nem a protestáns hatás eredményeként születtek meg? 18. A katolikus reform és

ellenreformáció 18.1 Az alapprobléma: katolikus reform vagy ellenreformáció? A 16. század egyháztörténelmének két legfontosabb kérdéskörét egyetlen rövid kérdésben össze lehet foglalni: katolikus reformról vagy ellenreformációról kell beszélnünk? 1) A 16. századi katolikus megújulás lényegét tekintve a reformációra adott katolikus válasz, vagy pedig olyan folyamat, amit valójában a katolikus egyházban már Luther fellépését megelőzően is működő erők váltottak ki, s aminek első eredményei már 1517 előtt is érzékelhetők voltak? 2) Ennek tisztázása után azt kell megvizsgálnunk, hogy az említett folyamat csupán felülről érkező, a külsőségekre korlátozódó, fizikai erőszakkal és a világi hatalom hathatós közreműködésével kikényszerített megújulás-e, vagy pedig a lelkekbe is utat találó, hiteles vallásosságból és lelki szükségletből fakadó, lelki gazdagságot és elmélyülést eredményező

újjászületés, mely képes a lutheri reformáció pozitív vonásainak asszimilálására? Az első kérdésre három válasz született. a) A hagyományos tétel szerint a középkor egyházát a visszaélések megrontották, a sír szélére taszították, ezért az a megújulás leghalványabb jelét is képtelen volt felmutatni. A síri csendben felharsan Luther kiáltása, s ez felrázza az egyházat. A katolikus megújulás tehát nem más, mint a lutheri reformációra adott válasz: “az egyház a reformációnak köszönheti megújulását”. b) Mások ezzel szemben alaposabban tanulmányozták a katolikus egyház helyzetét az egyes európai államokban, s arra a következtetésre jutottak, hogy a megújulás jelei már a 15. század végén és a 16 század elején feltűntek Vizsgálódásaik eredményeként a hagyományos tétel megdőlni látszik. Sőt egyesek meglepő következtetéseket vontak le: a katolikus megújulás Luther fellépése nélkül is megvalósult

volna. Ezt a felvetést azonban az V Lateráni zsinat kudarca cáfolja A német egyházban bekövetkezett forradalmi változások nélkül az egyházon belüli zavaros helyzet rendezésére a legkisebb esély sem lett volna. c) A közelmúltban a nagy katolikus történész Hubert Jedin a 16. század egyháztörténelmében két alapvető vonást emelt ki Az első, a pozitív vonás a reformokra való – spontán, szinte kizárólag alulról jövő törekvés – mely már a késő középkorban is megfigyelhető A második, negatív vonás a reformáció által kiváltott reakció, mely felülről, a pápaságtól kiindulva, a maga sajátos eszközeivel, az erőszaktól sem visszariadva hat. Jedin az első vonást katolikus reformációnak, a másodikat pedig ellenreformációnak nevezi A katolikus egyházon belül tehát Luther előtt is létezett egyfajta megújulási folyamat, melynek azonban nem lehettek számottevő eredményei. A mélyreható és komoly reformokkal szemben

ugyanis éppen a római kúria szállt szembe. A pápák és a kuriális főpapok egyáltalán nem érzékelték a helyzet súlyosságát.13 Az egyház megújítása tehát alulról és felülről indult meg: a két ellenkező irányból érkező folyamat kiegészíti egymást. Az egyik karizmatikus jegyekkel bír, míg a másikra a jogiintézményi vonások jellemzőek A karizma jellemzői a spontaneitás, a frissesség, a lendület, 13 “A régi szokások kérge túlságosan keménynek bizonyult ahhoz, hogy azt belülről át lehessen törni: kívülről érkező ütésre volt szükség. Ez a kívülről érkező ütés nem teremtette a megújulást hozó erőket, hanem szabad utat biztosított nekik, s azok ily módon egyesülhettek és az egész egyház számára hasznossá válhattak. (Jedin)” 73 74 de egyidejűleg magában hordozza a tévedésbe esés, a fölösleges illúziók keltésének veszélyét, s nehezen képes hosszú ideig megőrizni kezdeti lendületét.

Folyamatosság, stabilitás és széleskörű elterjedés hiányában így könnyen eredménytelen maradhat Ezzel szemben a jogi-intézményi szemléletmód gyakran eltávolodik a hiteles vallásosságtól, a lélekkel szemben a betűt részesíti előnyben, kevésbé lendületes, a történelmi körülményekhez nehezen alkalmazkodik. Ennek ellenére elengedhetetlenül szükséges ahhoz, hogy az alulról kiinduló kezdeményezéseknek időt álló és egyetemes kereteket adjon A karizma és a hierarchia, a lélek és a betű, a kezdeményezés és az engedelmesség közreműködésre vannak ítélve Ha a karizma veszít is kezdeti spontaneitásából és lendületéből, a hierarchia révén stabilitásra tehet szert, s ez által hatékonysága is nő A trentói zsinatot megelőző vagy azzal párhuzamosan zajló katolikus reform tehát ugyan lendületesebb (gondoljunk az új szerzetesi intézményekre), ugyanakkor kevésbé elterjedt és kevésbé hatásos Az ellenreformáció pedig

III Pál pápaságától kezdve veszít ugyan kezdeti vallásos lendületéből, ugyanakkor nagyobb kiterjedésre tesz szert. A második kérdésre szintén számos, egymással gyökeresen szembenálló válasz született a) Nagy hatást gyakorolt a közgondolkodásra Leopold von Ranke, aki szerint a korabeli pápaság nagy politikai és diplomáciai erőket mozgósítva, ugyanakkor csekély vallási érzékről téve tanúbizonyságot, kísérletet tett az elvesztett pozíciók, valamint az európai államok fölötti ellenőrzés visszaszerzésére. Mások az ellenreformációban Loyolai Szent Ignác és II. Fülöp személyiségének megnyilvánulását látják Kettejük tekintélyelvű egyénisége rányomta bélyegét az egyházra, melyben az aszketikus életvitel hataloméhséggel keveredik. Az említett történészek véleménye meghatározó volt a későbbi korok történetírása számára. Az ellenreformációban tehát sokan a lelkiismereti szabadság elnyomását, a

képmutatás és a szkepticizmus térnyerését látják. Szerintük az ellenreformáció döntően politikai, nem vallási indíttatású, az egyház “elspanyolodását” hozta magával, vagyis a dogmatikai és egyházfegyelmi megmerevedést, erkölcsi és értelmi kiszáradást, a kreatív gondolkodás elnyomását, a vallási szempontok alárendelését a politikai érdekeknek. (ez a marxista vélemény is) b) Ezzel teljesen ellentétes a katolikus történészek álláspontja, akik az ellenreformáció élő, bensőséges vallásosságát emelik ki. “Az ellenreformáció a római egyház 16. századi erkölcsi és lelki megújulása, mely a megelőző korok számtalan kísérletének igazi érett gyümölcse Jogi és egyházfegyelmi megújulás Az ellenreformáció jelenti III. Pál inkvizítori szigorúságát és V Pius imádkozó és küzdő életszentségét is Az ellenreformáció magával hozta a szerzetesrendek megújulását, a skolasztikus teológia

újjászületését, a misszionáriusok elkötelezett küzdelmét, a nagyszerű irodalmi műveket, a manierizmus és a barokk művészetét, Tomas de Victoria zenei misztikáját, Pierluigi da Palesztrina polifóniáját”. (Garcia Villoslada) Az ellenreformáció tehát alapvetően nem politikai mozgalom, képmutatás, konformizmus, és szellemi szárazság. Ez az összefoglalás azonban csak az ellenreformáció pozitív jegyeit emeli ki. c) Napjaink történetírása – részben a II. Vatikáni zsinat hatására – nem feledkezik meg az ellenreformációra vetülő súlyos árnyakról sem. Az ellenreformációban két, párhuzamosan haladó, s időnként egybefonódó folyamatot különböztethetünk meg: egy autonóm megújulási folyamatot, valamint a reformációval szemben foganatosított válaszlépéseket, melyekre alapvetően negatív vonások jellemzőek. Az ellenreformáció elkerülhetetlenül odavezetett, hogy nem csak az eretnekséget fojtotta el, hanem azokat a

pozitív kezdeményezéseket is, melyek nem is annyira a lutheranizmus, hanem inkább az evangelizmus, a paulinizmus és a keresztény humanizmus révén kerültek be a köztudatba. 74 75 Másrészt viszont az ellenreformációt nem szabad leegyszerűsítve szemlélni. Nem merül ki a visszaélések megszüntetésében, a tradicionális tanrendszer helyreállításában, az eretnekségek elnyomásában és a veszélyek elhárításában. Az ellenreformáció nem csupán egy vallásipolitikai térnyerésre irányuló akció Az ellenreformáció őszinte, belső, gyakran krisztusközpontú megújulásra törekvés is (Szt Ignác Lelkigyakorlatai), még ha kifejlődése és elterjedése nem is tűnik kielégítőnek 19. A katolikus reform kezdetei A katolikus egyház megújítására irányuló, a reformációt megelőzően elkezdődő, majd azzal párhuzamosan kibontakozó kísérleteket a következőképpen foglalhatjuk össze: 19.1 Világiak egyesületei Ezek kettős

célkitűzéssel jöttek létre: a betegek és a szegények gondozása (szeretetgyakorlatok, kórházak alapítása), valamint az Eucharisztia tiszteletének előmozdítása. A 15 század végén Genovában Ettore Vernazza megalapítja az Isteni Szeretet Társaságát, melyet először Észak-Itália, majd pedig a félsziget többi nagy városában hamarosan újabb egyesületek követnek. A tagok között többségben voltak a laikusok, de soraik között megtalálhatunk nem egy bíborost és püspököt is. 19.2 A régi rendek reformja A több évszázados múltra visszatekintő szerzetesrendekre jellemző tendencia ebben a korban, hogy egyes rendházak visszatérnek a szerzetesi alapszabályok szigorúbb és következetesebb betartásához, ezeket nevezzük obszerváns ágaknak vagy obszervanciának. Ennek a jelenségnek a szerzetesrendek sajátos természetének megfelelően két különböző megnyilvánulási formáját fedezhetjük fel. A nem központosított felépítésű

szerzetesrendeken belül (bencések, ágostonrendi kanonok) a többé-kevésbé önálló apátságok obszerváns kongregációkat alkotnak. A központosított rendekben (domonkosok, ferencesek, karmeliták, ágostonosok) ezzel szemben az obszervanciát választó rendházak elkülönülnek, s a későbbiek folyamán reformált kongregációkba tömörülnek. Ezek ugyan továbbra is a rendfőnök joghatósága alá tartoznak, de valójában egy általános helynök irányítja őket, s történelmükben egyértelműen megfigyelhetők az önállósodásra való törekvés jelei. A szélsőséges mozgalmak által okozott 14. századi válságot leküzdő ferencesek a 15 század folyamán kísérletet tesznek arra, hogy visszatérjenek a Szent Ferenc-i regula hű megtartásához. Így születik meg az obszerváns ág, melynek élén egy ideig helynök állt Ez a kezdeményezés tehát nem bontotta meg azonnal a rend egységét Az ősi regula szelleméhez való viszszatérés igénye a

klarisszák családjában is felmerül A bencések három reformált kongregációt alakítanak: a spanyolországi San Benito de Valladolid, a Hannover melletti Bursfeld és a Pádova mellett található Santa Giustina. Ezzel párhuzamosan a ciszterciek családjában két reformált ág alakult ki: Kasztíliában és a lombardiai Chiaravalléban. Ugyanez a folyamat figyelhető meg az ágostonosok (emlékezhetünk arra, hogy Luther éppen ez ügyben járt Rómában), valamint a karmeliták és a domonkosok rendjében is. A domonkos rendben a 15 század első felében pedig Giovanni Dominici és Firenzei Szent Antonin fáradozásainak köszönhetően létrejöttek az obszerváns kongregációk, melyekhez a rendtagok többsége hamarosan csatlakozott. Nem tűnik tehát reálisnak az a kép, melyet a 19. századi történészek nagy része tár elénk a szerzetesi élet általános válságáról. Ez akkor is igaz, ha bizonyos tagadhatatlan tények (mint a szerzetesek rendkívüli nagy

száma, az obszervanciával szemben mutatott makacs ellenállás, a német rendházak gyors aposztáziája 1517 után) némileg megkérdőjelezik az obszerváns mozgalom erejét. 19.3 Új szerzetesi intézmények A következőkben ezekről részletesebben is lesz szó, most csak néhány fontos megjegyzés: 75 76 a) egyes új szerzetesrendek, a már említett konfraternitások és világi társulatok fejlődésének logikus következményeként jöttek létre. b) Nem egy közülük a lutheri reformációtól teljesen független: a jezsuita rend, melyet a történelmi körülmények az ellenreformáció egyházának legerősebb támaszává tettek (olyanynyira, hogy sokan benne az ellenreformáció szellemiségének megtestesülését látják) születésének pillanatában nem tűzte ki maga elé a reformáció elleni küzdelmet. 19.4 Egyes egyházmegyés püspökök reformtörekvései Nem hiányoztak olyan püspökök sem, akik zsinatokat hívtak össze, elősegítették a

hithirdetés fejlődését és gondot fordítottak a papképzésre. A 15. század közepén Nicolaus Cusanus, Bressanone (Brixen) püspöke tevékenységi körét kiterjeszti egyházmegyéjén kívülre is, s pápai legátusként bejárja egész Észak-Európát: rendházakat látogat, zsinatokat tart, s mindenütt a reform beindítását szorgalmazza. Spanyolországban három főpap emelkedik ki: Pedro Gonzales de Mendoza, a “nagy bíboros”, Fernando Mendoza Talavera, Granada első érseke, és mindenekelőtt Ximenes de Cisneros bíboros, toledói érsek, az alcalai egyetem alapítója. A püspöki kar és a jószándékú katolikus királyok közötti együttműködés kiváló eredményeket hoz Egyházi tanácsosainak hatására Izabella királynő buzgó lelkipásztorokat állít az egyházmegyék élére 19.5 A keresztény humanista csoportosulások Szentírás és az egyházatyák műveinek tanulmányozásával, és a forrásokhoz való visszatéréssel a formalizmusra hajló

skolasztika megújítására tesznek kísérletet. Képviselőik Itáliában Contarini, Cervini és Seripando bíborosok, Angliában pedig Pole bíboros. 19.6 Az evangelizmus hívei A külsőségektől megtisztított istentiszteletre és egyfajta bensőséges vallásosságra törekednek. Képviselői között találhatjuk pl. Erasmust, Franciaországban Le Févre d’Étaples-t Ők a devotio moderna-ból táplálkoznak, melynek szellemiségét a legjellemzőbben a Krisztus követése adja vissza. 19.7 A pápák és a római kúria kezdeményezései Ez a katolikus reform gyenge pontja. A kúria nem érzi át az egyház szükségleteit, fél attól, hogy az alulról érkező kezdeményezések a zsinati elmélet megerősödéséhez vezethetnek. Ezért a hasonló esetekben gyakran alkalmazott taktikát választja: másodrendű kérdésekben enged, hogy lényegében ne történjen változás. Ld. az V Lateráni zsinat kudarcát Ezt II Gyula hívta össze, azért hogy a vele háborúban

álló XII. Lajos francia király által 1511-ben Pisába összehívott ellenzsinatnak élét vegye (mely egyetemes zsinattá kívánt átalakulni.) Az 1512 májusában megnyitott lateráni zsinat 1517 márciusában zárta be kapuit. Konkrét és merész volt az a reformprogram, melyet két kamalduli szerzetes Paolo Giustiniani és Pietro Querini nyújtott be X. Leó pápának (Libellus ad Leonem, 1513). A dokumentum kimondja: a pápaságot meg kell tisztítani a politikai küzdelmektől, a kúria fiskalizmusát fel kell számolni, s a Szentszéknek le kell mondania arról, hogy mindent egyedül oldjon meg. Felsorolja szükségesnek vélt intézkedéseket is: a szerzetesrendek megújítása, a papképzés reformja, a püspökkinevezések rendszerének átgondolása, Szentírásfordítások készítése, az istentiszteletek népnyelven történő végzése, zsinatok és szinódusok rendszeres összehívása. A kiáltvány, mely Luther tételeinél merészebb elgondolásokat

tartalmazott, holt betű maradt, mert a pápákból hiányzott az őszinte akarat a megvalósításra Az V. Lateráni zsinat elérte azt a célját, amit II Gyula tűzött ki elé, vagyis semlegesítette a pisai zsinatot. Hozott néhány döntést a püspökök kinevezésével és a cenzúrával kapcsolatban A reformdekrétumok azonban, melyeket a visszaélések megszüntetése érdekében hoztak, oly sok kivételre adtak lehetőséget, hogy gyakorlatilag nem sokat értek. A lateráni zsinatot lezáró 76 77 reformbulla felolvasásával egy időben kapott engedélyt Brandenburgi Albert arra, hogy három egyházmegye püspöke legyen, amennyiben fizet a kúriának Az V. Lateráni zsinat 1517 március 16-án fejezte be munkáját Október 31-én pedig Luther elküldte tételeit. 20. A pápaság a 16 század első felében 20.1 A korszak pápái A korszak pápái általában erős személyiségek, sokkal erősebbek, mint a következő két évszázad pápái. Nagy munkabírás, jó

vezetői képességek és bőkezű művészetpártolás jellemzi őket Mindazonáltal 1534-ig a reform problémájával szemben erőtlennek mutatkoznak, mivel érdeklődésüket más köti le. A század második felének pápái ezzel szemben tudatában vannak fontos küldetésüknek. Kiemelkednek közülük V Pius, aki igazi szent volt, XIII Gergely, az egyházi tudományosság bőkezű támogatója és V. Sixtus, a nagytehetségű államférfi A két korszak mezsgyéjén III. Pált találjuk, aki a kor ellentmondásainak élő szintézise Vele lezárul a reneszánsz pápák sora, s elkezdődik az ellenreformáció pápaságának korszaka. X. Leó beiktatásán a következők hangzottak el: “Először Venusz, majd Mars uralkodott, most pedig Pallasz Athéné kormánypálcája”. Így jellemezték VI Sándor (1492-1503), II Gyula (1503-1513) és X. Leó (1513-1521) uralkodását A Della Rovere családból származó II. Gyula rettenetes természetű, erőszakos ember volt, aki

terveinek megvalósításában nem ismert akadályokat. Két célt tűzött ki maga elé: Róma városának felvirágoztatását és a pápai tekintély helyreállítását a pápai államban, melyet függetleníteni kívánt a helyi hűbéruraktól és a külső befolyástól. Michelangelo és mások közreműködésével első tervét meg is tudta valósítani: elrendelte a régi Szent Péter bazilika lerombolását és elkezdte az új felépítését A látszólagos sikerek ellenére politikai irányvonala kevésbé volt sikeres Sorozatos háborúskodásaival csak annyit ért el, hogy a francia befolyást spanyolra cserélte. Legnagyobb hibája azonban az volt, hogy elhanyagolta a reformok ügyét X. Leó, Giovanni Medici, a nagy Lorenzo fia, 13 éves korában nyerte el a bíborosi kalapot, pápává pedig 37 évesen választották. Ugyan nem hasonlítható VI Sándorhoz, ideje jelentős részét azonban ő is vadászatokkal, színházi mulatságokkal és lakomákkal töltötte.

1517 után sem változtatott hozzáállásán, sőt a vallási kérdéseket egyértelműen a politikai spekulációk alá rendelte (nem lépett föl kellő energiával Lutherrel szemben, csak azért, hogy Bölcs Frigyes választófejedelem jóindulatát megnyerje). Ezzel teljesen ellentétes irányvonalat követett VI. Hadrián (1522-23), az utolsó nem olasz pápa II. János Pál előtt Megértette a kor égető problémáit, és határozottan arra törekedett, hogy a reformok előmozdításával megoldja azokat. Kísérlete azonban kudarcot vallott Ennek ugyanúgy oka az, hogy pápasága mindössze húsz hónapig tartott, mint tapasztalatlansága és egyénisége. Kíméletlenül és kellő körültekintés nélkül látott hozzá a kúriákban tapasztalt visszaélések kiirtásához VII. Kelemen (1523-34) szintén a Medici családból származott; pápasága az egyik legszerencsétlenebb volt Bizonytalan, határozatlan, habozó természetű volt, s megelégedett az alulról jövő

kezdeményezéseknek nyújtott csekély támogatással. II Gyulához hasonlóan szívesebben foglalkozott politikával különösebb sikerek nélkül, mint az egyház reformjával. V Károly megerősödésétől tartva, aki az 1521-25-ös háborúban legyőzte a franciákat, Kelemen figyelmen kívül hagyva az egyház valódi érdekeit, szövetséget kötött I. Ferenc francia királlyal Ez Róma kifosztásához vezetett (Sacco di Roma, 1527), melyet a császárral való kibékülés követett (Barcelona, 1529), majd pedig V. Károly ünnepélyes császárrá koronázása (Bologna, 1530). 1534-ben mindössze két napos konklávé után III. Pál néven, Alessandro Farnese került a pápai trónra, aki 15 évig vezette az egyházat. Nem lehet eléggé kihangsúlyozni pápaságának jelentőségét. Az egyház reformja igazából III Pállal kezdődik, akinek élete egyébként nem mentes a súlyos foltoktól. Ez egyike az egyháztörténelem számtalan rejtélyeinek Huszonöt 77 78

évesen lett bíboros: kinevezését nővére, Giulia Farnese és VI. Sándor viszonyának köszönhette Ismeretlen nőktől négy fia született Legkedvesebb fiát pápaként is bőkezűen támogatta 1515-ben szenteltette magát pappá, ez némi javulást is hozott életvitelében. Kiváló emberismerettel, helyzetfelismeréssel és széleskörű műveltséggel rendelkezett Törékeny alkata ellenére energikus ember volt Már 1523-ban jó esélye volt arra, hogy pápává válasszák Pápaként is követett el súlyos hibákat A családját túlságosan előnyben részesítette (nepotizmus), sokat késlekedett a reformok beindításával, túlzott engedékenységet tanúsított olyan esetekben, amit maga is elítélt. Mindezek ellenére vitathatatlan érdeme, hogy teljes mértékben megértette a változások szükségességét, és elindította az egyház reformját Zsinat, a bíborosi testület megújítása, új szerzetesrendek jóváhagyása, a római inkvizíció felállítása

1542ben egyetemes joghatósággal az eretnekség kiirtására: ezek az általa felhasznált eszközök. 20.2 A bíborosi testület megújítása Jóllehet, soha nem hiányoztak a kúriában az olyan kiváló, a reformokat őszintén támogató emberek mint pl. Cajetan bíboros és mások, mégis többségben voltak, akiket világi érdekek vezettek. (Ld VI Sándor megválasztását) III. Pál megválasztásával a dolgok más irányt vettek Az általa kinevezett bíborosok között megemlítjük a vértanúságot szenvedett John Fishert, Rochester érsekét; Giovanni Pietro Caraffa-t, a teatinus rend alapítóját, a későbbi IV. Pál pápát; Marcello Cervinit, aki II Marcell néven sajnos csak néhány hétig ült a pápai trónon; Giovanni Del Montet, a későbbi III Gyulát; Reginald Pole-t, Katolikus Mária unokatestvérét, kinek egyetlen szavazat hiányzott pápává választásához (de ő semmit sem tett a hiányzó szavazat megnyerése érdekében); Giovanni Moronét, aki

mindenki között a legtehetségesebbnek bizonyult, s akit IV. Pál igazságtalanul vádolt eretnekséggel IV Pius őt kérte föl a Trentói zsinat utolsó ülésszakának vezetésére, s arra, hogy mentse meg a teljes kudarctól; Gaspare Contarinit, aki mély vallásosságával, tapasztalatával és mértéktartó életvitelével rendkívül jó hatást gyakorolt a kúriára. A bíborosi kollégium soha nem képezett homogén testületet. A reformpárt is két részre szakadt, a Caraffához hasonló bíborosok habozás nélkül, a haszontalannak ítélt tanácskozásokat mellőzve, felülről meghozott döntésekkel és nagy szigorral kívántak fellépni. Ezzel szemben Contarini, Pole, Seripando és Morone abban reménykedtek, hogy egyezségre tudnak jutni a reformátorokkal. Emellett síkra szálltak a visszaélések azonnali megszüntetése mellett A konklávékon hol az egyik, hol pedig a másik párt került fölénybe. III Pál előtt a pápák a bíborosi testület

különböző frakciói között ingadoztak. III Pállal a reformpárt került fölénybe, ez azonban nem törte meg a kúria ellenállását Contarini kezdeményezésére 1535-ben felállításra került egy bizottság a reformtervek kidolgozására, amely 1537. márciusában elkészítette részletes jelentését (Consilium de emendanda ecclesia). A dokumentum szerint a romlás végső oka a pápa korlátlan hatalmát hirdető elmélet, mely szerint a pápa belátása szerint adhat felmentést a törvények alól. Ehhez járulnak még az egyházi javadalmak halmozása, a püspökök helyben lakási kötelezettségének megszegése, a papságra jelentkezők megszűrésének hiánya, a szerzetesi élet hanyatlása, valamint a kúria fiskalizmusa. A kúria természetesen keményen ellenállt azoknak a törekvéseknek, melyek a gazdagság forrásainak elapasztására irányultak A pápai exemptio miatt a még reformra törekvő püspökök is lehetetlen helyzetben találták magukat,

hiszen egyházmegyéjüknek és klerikusaiknak csak egy töredék részét tudták közvetlenül kormányozni. Rengeteg kolostor, a hozzájuk tartozó plébániák exemptek voltak, a káptalanok, esperesek széleskörű autonómiával rendelkeztek. A pápa tehát némi habozás után hagyta, hogy – legalább is egyelőre – minden változatlanul maradjon. 21. A szerzetesi élet reformja A szerzetesi élet a 16. században fejlődésének újabb szakaszához érkezett Az új szerzetesi intézmények világi személyek kezdeményezéseiből alakultak ki, s római kötődésűek. Elsősorban a latin országokban, Spanyolországban és Itáliában indulnak virágzásnak A kolduló78 79 rendeknél is jobban eltávolodnak a monasztikus élettől, s a lelkipásztorkodást tekintik fő feladataik egyikének. Nem ragaszkodnak a szerzetesi öltözékhez, a karimát egyéni imádsággal váltják föl Életüket az ifjúság nevelésének, az igehirdetésnek és a szentségek

kiszolgáltatásának szentelik Az új szerzetesi intézmények mindennapi életére jellemző rugalmasságot az erős központi vezetés ellensúlyozza. A központosítás itt még erőteljesebben jelentkezik, mint a koldulórendeknél, a káptalanok szerepe jelentéktelennek mondható. 21.1 Közös jellemzők Ezeket az új rendeket nevezzük szabályozott papi rendeknek. Általános jellemzőik: olyan papok közössége, akik a lelkipásztorkodásnak szentelik életüket, s ezért elhagyják a monasztikus élettel járó szokásokat, mivel azokat a lelkipásztorkodással összeegyeztethetetlennek tartják. Ugyanakkor a szerzetesi életet választják, mivel az az apostoli munkának nagyobb hatékonyságot biztosít, személyes életüknek pedig a tökéletesedés útját kínálja fel. A szerzetesi élet 16 századi fejlődése hasonlóságokat mutat a 13 századi változásokkal, amikor megjelentek a koldulórendek. Szinte mindegyikük a 16. században alakul meg: a teatinusok

1524-ben, a barnabiták 1533ban, a jezsuiták és a szomaszkaiak 1540-ben, a kamilliánusok pedig 1582-ben A piaristák 1617-ben kapnak pápai jóváhagyást. A bevezetett újdonságok nem találtak mindig kedvező fogadtatásra. A karimát (közös zsolozsmát) sokan a szerzetesi élet lényegi összetevőjének tartották: a karima nélküli szerzetesi intézmény önellentmondásnak tűnt. Hasonló ellenkezést váltott ki az egyszerű fogadalmak intézményének bevezetése, jóllehet ez éppen a jelöltek gondosabb kiválasztását szolgálta. 14 Az újabb szerzetesi közösségek (redemptoristák, passzionisták) az egyszerű fogadalmak mellett döntöttek, s inkább a szerzetesi kongregáció rugalmasabb szerkezetét választották, mintsem a merevebb, ugyanakkor nagyobb biztonságot nyújtó rendi kereteket. 21.2 A női szerzetesi élet Fejlődését különböző előítéletek akadályozták. Az ünnepélyes fogadalmakat és a pápai klauzúrát (mely csak tűz, lepra és

járványos betegségek esetén engedélyezte a kolostor elhagyását) hosszú időn át a női szerzetesi élet lényegi elemének tartották. V Piusz a Circa pastoralis kezdetű konstitúciójával (1566) végül kimondta, hogy az ünnepélyes fogadalmak és a klauzúra a női szerzetesi intézmények elengedhetetlen jellemzői. Ez a rendelet lehetetlenné tette, hogy a szerzetesnők apostoli munkát végezzenek. A női szerzetesi intézmények válaszút elé kerültek: vagy lemondanak az apostoli munkáról, s így tovább folytathatják szerzetesi életüket, vagy pedig az apostolkodás mellett döntenek, s lemondanak a szerzetesi életről. Szalézi Szent Ferencnek nem sikerült legyőznie az ellenállást, s az első megoldást választotta (a vizitációs nővérek részére). Páli Szent Vince ezzel szemben a betegápolás folytatása mellett döntött, s inkább elfogadta, hogy szerzetesnői jogilag világiak maradjanak. Mindazonáltal a Szeretet Leányai egyéni fogadalmat

tettek, s a közösség felépítése és vezetése is a szerzetesrendek szerkezetéhez volt hasonló. Többé-kevésbé hasonló folyamatok zajlottak le azon más, kevésbé ismert intézményekben is, melyek alapítói a szegény leányok nevelését tűzték ki célul maguk elé. Pl az orsolyiták rendjének esetében, melyet Angela Merici 1535-ben alapított Soha nem hallott újdonságot vezetett be, mivel a hozzá csatlakozók családjukban maradva éltek szerzetesnőkként Ez a kor szemléletmódjától teljesen idegen volt. Angela Merici valóban megelőzte korát, mivel a 16 században olyan közösséget alapított, melyet ma világi intézménynek neveznénk. III Pál 1544-ben jóváhagyta a közösséget, s ez újfent a pápa rendkívüli érzékét bizonyítja. A kezdeményezés azonban túlságosan is ellentmondott a kor uralkodó szemléletének: a közösség ha14 XIII. Gergely végül 1584-ben az Ascendente Domino kezdetű konstitúciójában elismerte, hogy az

egyszerű fogadalmas jezsuita skolasztikusok is igazi szerzetesek. Az ezzel kapcsolatos elméleti vita a következő évszázadban is folytatódott 79 80 marosan több részre szakadt. Egy részük közös életet élő kongregáció lett, másik részük a monasztikus életformát választotta. A szerzetesi élet és az apostoli munka összekapcsolására irányuló kísérletek sem jártak sikerrel. Mary Ward (1585-1645) a jezsuita rendhez hasonló női közösséget kívánt létrehozni (angolkisasszonyok, mai nevük Congregatio Iesu). A kezdeti sikerek után kezdeményezése elbukott. 1625-ben római rendházuk bezárásra került, öt évvel később pedig az intézményt feloszlatták. Mary Ward-ot, mint eretneket és szakadárt letartóztatták, s csak VIII Orbán személyes közbenjárására szabadult ki. Az intézmény csak 1749-ben nyert jóváhagyást Nagyobb sikerrel jártak azok a kezdeményezések, melyek a közösségi élet és a fogadalmak megtartása mellett

leánynevelésre irányultak. Ezen közösségek jogi helyzete azonban tisztázatlan volt A női szerzetesi intézmények jogi helyzete tulajdonképpen a 19. század végéig változatlan maradt: csak a klauzúrában élőket tekintették igazi szerzetesnőknek. Borromeo Szent Károly példáját követve a püspökök egyre több olyan női szerzeteskongregációt hagyták jóvá, melynek tagjai csak egyszerű fogadalmat tettek. A későbbiek folyamán ezek közül nem egy pápai jóváhagyást is nyert. Végül az egyházi törvényhozás csak a 19 században alkalmazkodott a kialakult helyzethez 21.3 A ferences rend belső átalakulása: a kapucinusok A ferences rend egész történetén végighúzódó legfontosabb problémát a következőképpen fogalmazhatjuk meg: hogyan lehet összeegyeztetni a Szent Ferenci regula maradéktalan megtartását a világhoz való alkalmazkodás megkerülhetetlen szükségletével? Az erre vonatkozó korábbi pápai megnyilatkozásokat ld. fentebb

(ferences rend kezdeteinél) Az obszervánsok és konventuálisok végleges kettészakadása viszont csak 1517-ben következett be (X. Leo Ite et vos in vineam meam kezdetű bullájával) Az obszervánsok tehát győztek, győzelmük azonban nem kevés veszélyt hordozott magában Önálló és közmegbecsülésnek örvendő renddé váltak, s ez hozzájárult ahhoz, hogy a kezdeti lendület fokozatosan meggyengült A ferences eszmény megmentése érdekében újabb reformok tűntek szükségesnek Paradox módon a kezdeményezés olyan személyektől indult ki, akiket inkább a belső nyugtalanság és izgágaság hajtott. 1525-ben Matteo da Bascio obszerváns testvér megszökött a montefalcone-i rendházból, Rómába ment, s ott engedélyt kapott VII. Kelementől, hogy a regulát szó szerint megtartsa, Szent Ferenc ruhájához hasonló új öltözéket készítsen és prédikáljon. Hamarosan követőkre is talált. 1528-ban VII Kelemen jóváhagyta az új ferences családot,

élére egy provinciálisi jogkörrel felhatalmazott elöljárót állított, és a konventuálisok védelme alá helyezte Az obszervánsok nem törődtek bele a szakadásba, s 1534-ben elérték azt, hogy a pápa föloszlatta az új rendet. A kapucinusok azonban ekkora már a nép körében nagy tiszteletnek örvendtek, s a nemesség körében is jelentős támogatókra tettek szert. A pápa néhány nappal később vissza is vonta a feloszlatást kimondó bullát. Végül a kapucinusok csak 1619-ben váltak teljesen önállóvá. Kezdetben a rendtagok remeteségekben éltek, ahol azonban a munkának és a betegápolásnak kiemelt szerepe volt A tanulmányok a háttérbe szorultak Szegény és aszketikus életükkel, a betegek és a szegények iránt tanúsított hősies szeretetükkel, egyszerűen megfogalmazott, az evangéliumon alapuló prédikációikkal gyorsan elnyerték az egyszerű nép szimpátiáját. A rend fejlődésének elején tartott, amikor súlyos válságon kellett

keresztülmennie, mely csaknem végzetét okozta. 1542-ben ugyanis a rend negyedik vikárius generálisa, a közismert hitszónok Bernadino Ochino a kálvini reformációhoz csatlakozott. III Pál emiatt a rend feloszlatását is fontolgatta A vihar lecsillapodása után a rend ismét fejlődésnek indul, s a németajkú államokban hamarosan az ellenreformáció egyik legbiztosabb bástyájává vált Az apostoli munka követelményei hamarosan arra késztették a kapucinusokat, hogy változtassanak a tanulmányokkal szembeni addigi bizalmatlan álláspontjukon. 80 81 21.4 A karmeliták reformja A reformpártiak és a konzervatívok között a karmelita rendben is éles harc bontakozott ki. S mégis ebből a kemény küzdelemből született meg az egyház egyik legjelentősebb lelkiségi mozgalma, Avilai Szent Teréz és Keresztes Szent János misztikus iskolája, mely nagy hatást gyakorolt Európa egyházára. Teresa de Cepeda 1536-ban huszonegy évesen lépett be a karmeliták

avilai kolostorába. Majd’ harmincévnyi szerzetesi élet után arra érzett ösztönzést, hogy egy olyan kolostort alapítson, ahol a rendi szabályzatot könnyítések nélkül, teljes szegénységben élik meg. Teréz nem a visszaélésekre reagálva indította el reformját, hanem a kor uralkodó tendenciáival szembenálló, a rend eredeti szellemét tükröző elmélkedő-visszavonuló szerzetesi élet eszményét szem előtt tartva cselekedett. Provinciálisa kezdeti támogatásával, s leküzdve a rendtársai és a városi hatóságok által támasztott akadályokat (a város nem nézte jó szemmel újabb kolostorok alapítását), Teréz 1562-ben megnyitotta az első reformált kolostort Avila városában. Szent Teréz találkozott Keresztes Szent Jánossal, akit hamar megnyert az ügynek. Keresztes Szent János 1568-ban nyitotta meg az első reformált férfi kolostort. A reformtörekvéseket a spanyolországi pápai nuncius is támogatta azzal, hogy a fiatal és agilis

Grácián atyát nevezte ki Andalúzia karmelita kolostorai (mind a reformáltaknak, mind pedig a reformot el nem fogadóknak is) vizitátorának. A reform gyors terjedése, valamint Grácián kinevezése és ténykedése kiváltotta a rend központi vezetésének nemtetszését. Vikárius generálisi jogkörrel felruházva a reformok esküdt ellenségét küldték Spanyolországba. Az új spanyol nuncius sem rokonszenvezett a reformpártiakkal. 1577 december 2-án Keresztes Szent Jánost letartóztatták, s mivel nem volt hajlandó megtagadni a reform ügyét, és kijelentette, hogy erre semmilyen hatóság őt nem kényszerítheti, a toledói kolostor börtönébe zárták. Jónéhány hónapot töltött a börtönben, míg meg nem szökött onnan. Teréz parancsot kapott arra, hogy vonuljon vissza a toledói kolostorba, és azt többé ne hagyja el A reformpártiak támogatói sem maradtak tétlenül, hanem mindent megtettek II. Fülöp megnyerése érdekében 1587-ben V Sixtus

végre saját vikárius generálist adott a reformpártiaknak Végezetül pedig 1593-ban VIII Kelemen engedélyezte, hogy a sarutlan karmeliták saját rendfőnököt válasszanak. 21.5 Az oratoriánusok Néri Szent Fülöp egészen sajátos utat járt be. Az 1550-es években tanítványai ösztönzésére papokból és laikusokból álló kis közösséget szervezett maga köré. Közösségének tagjait csak a testvéri szeretet köteléke fűzte össze. A későbbiek folyamán XIII Gergely a közösséget kongregációnak nyilvánította, de az továbbra is megőrizte rugalmas szerkezetét, s mind a mai napig azon közösségek közé tartozik, melyek tagjai nem tesznek fogadalmat. Az oratoriánusok rendje hamarosan elterjedt Franciaországban is. Az oratoriánusok családjába tartozott a 19. századi angol katolikus újjáéledés két legkiválóbb képviselője, Faber és Newman is. 21.6 Jézus Társasága (SJ) Loyolai Szent Ignác Szent Ignác 1491-ben született Loyola

városában (Baszkföld). Gyermekkorát a királyi udvarban töltötte, ahol elsősorban nem katonai, hanem diplomáciai képességeivel tűnt ki 1521-ben Pamplona ostromakor megsebesül. Betegágyán az Úrnak szenteli magát, bűnbánatot gyakorolva és elmélkedve egy ideig Manresában tartózkodik Jeruzsálembe zarándokol, s úgy dönt, hogy életének hátralévő részét az Úr jelenléte által megszentelt földön tölti. A szentföldi ferences elöljárók arra kényszerítik, hogy visszatérjen hazájába Spanyolországban és Párizsban felnőtt fejjel fejezi be tanulmányait. Párizsban társakat gyűjt maga köré, akikkel együtt meg81 82 fogadja, hogy visszatérnek Jeruzsálembe, vagy, ha ez nem lenne lehetséges, akkor Rómába mennek, s a pápának ajánlják fel szolgálataikat. Tanulmányaik befejezése után Itáliába mennek, hogy onnan elhajózzanak Palesztinába Amikor belátják, hogy a külső körülmények nem teszik lehetővé az utazást, Rómába

mennek és felajánlják szolgálataikat a pápának. Ezekben az években (közvetlenül 1540 előtt) a szabályozott papi rendek példáján felbuzdulva Ignácban érlelődni kezd egy új szerzetesi intézmény megalapításának gondolata, mely mentes lenne a monasztikus élettel járó kötöttségektől és teljes mértékben az apostolkodásra fordítaná energiáit. A végső döntés előtt Ignácnak két akadályt kellett legyőznie: egyrészt társainak aggályoskodását, akik attól tartottak, hogy a szerzetesi fogadalmak gátolni fogják az apostoli munkát, másrészt pedig a kúriának a soha nem hallott újdonsággal szembeni ellenkezését. 1540-ben III. Pál a Regimini militantis Ecclesiae kezdetű bullával jóváhagyta a Jézus Társaságot Míg az első jezsuiták eredményes munkát végeztek Itáliától kezdve Németországon át Indiáig, az alapító ki sem mozdult Rómából. Kis szobájából sűrű levélváltás révén irányította és ellenőrizte

társait, fennmaradó idejében pedig a rendi konstitúció kidolgozásán fáradozott. Halála évében (1556) a rend már ezer tagot számlált, elérte Indiát és Japánt is, Rómában megalapította a Collegio Romanót (mai Gregoriana egyetem őse 1551) és a Collegio Germanicót, s az egyház ügyét szolgálta Németországban, Franciaországban és Spanyolországban. Az új intézmény jellegzetességei Némi túlzással azt szokták mondani, hogy a jezsuita rend teljes újdonságot hozott a szerzetesség történetébe. Talán helyesebb úgy fogalmazni, hogy a jezsuita rendben éri el teljességét az a folyamat, mely már elkezdődött a teatinusok és más szabályozott papi rendek révén. A Társaság végső célja nem saját tagjainak megszentelése: mások megszentelése ugyanolyan jelentőséggel bír. A lelkipásztorkodásnak tehát nem csupán azt az időt szentelik, ami az egyéb kötelezettségek teljesítése után fennmarad, hanem egész életüket és minden

energiájukat. Ezért a hagyományos szerzetesi élet számos elemét elhagyják (karima, szerzetesi ruha, bűnbánati gyakorlatok.), ugyanakkor megteremtik a céljuknak leginkább megfelelő struktúrákat: a szerzetesekre korábban jellemző helyben lakást elvetik, mert a rend tagjainak mindig útra készen kell állniuk, hogy az egyház és a lelkek javát ott szolgálják, ahol a legnagyobb szükség van rájuk. A mobilitást és a rugalmasságot ellensúlyozza a rend szigorú monarchikus felépítése: a legfőbb hatalom a congregatio generalis (általános rendgyűlés) kezében van, amit azonban csak ritkán, leginkább a rendfőnök halálakor hívnak össze. A rendfőnök élete végéig viseli hivatalát. IV Pál ezt veszélyesnek tartotta, s eltörölte Halála után azonban újra bevezették. Az elöljárókat közvetlenül a rendfőnök nevezi ki A jezsuiták képzése a szokásosnál jóval hosszabb. A két év noviciátust az egyetemi évek követik, melyek a diploma

megszerzéséig tartanak (ez akkoriban nagy ritkaságnak számított). A tanulmányok befejezése után újabb egy év noviciátus következik. Az ünnepélyes fogadalom a tanulmányok és a felkészülés hosszú évei után tehető le A későbbi szabályozás értelmében azok, akik a rend keretein belül nyerik képzésüket, tizenhét éven át készülnek az ünnepélyes fogadalom letételére Ezzel szemben a régi szerzetesrendek gyakorlata szerint az ünnepélyes fogadalom a noviciátus után, tehát egy évvel a rendbe történő belépés után is letehető volt. A rend tagjait nem illetik meg ugyanazok a jogok: minden joggal csak azok rendelkeznek, akik letették a negyedik fogadalmat is A plébániák tartós lelkipásztori ellátásán és a szerzetesnők lelki vezetésén kívül minden más egyházi szolgálat megengedett. A rend női ágának megalapítását elvetik. A rend tagjai különleges engedelmességgel tartoznak a pápának, s az egyházi méltóságok

vállalásától távol kell magukat tartaniuk A fejlődésnek induló Jézus Társasága egyesített magában két, egymásnak csak látszólag ellentmondó szempontot: a pápa iránti hűséget és az újító lelkületet. 82 83 Az első nehézségek A régi rendek és sokan mások bizalmatlanul nézték az újításokat, a kórusima eltörlését, a társaság nevét. Az intézményen belül is két irányzat volt található, az egyiket általában a spanyolok támogatták (Borgia Szt Ferenc is közéjük tartozott), akik egy kontemplatívabb életstílust is akartak, ezért meg akarták hosszabbítani az imaidőt A másik párt ennek ellene volt Az első párt lényegében egy, a kármelitákhoz hasonló rendet akart csinálni a Társaságból, míg a másik ragaszkodott az eredeti karizmához: contemplativi in actione. A viták egészen P. Claudio Acquaviva generalátusáig húzódtak Ő azt a kompromisszumot hozta, hogy bevezették a napi egy óra elmélkedést, és

megtiltották a zsidó származásúak felvételét (a spanyolországi rendtagok nyomására, de Ignác szellemével ellentétben). A társaság tevékenysége Főként négy területen bontakozott ki: a) a missziók b) középfokú és felsőfokú oktatás, főként a közép- és felső társadalmi osztályok számára. A jezsuita oktatási módszert a 17. század elején öntötték formába A hangsúly a klasszikus nyelveken, a filozófián, matematikán volt. Még nagyobb jelentősége volt a papnövendékek nevelése a jezsuitákra bízott szemináriumokban (ma is). c) tudományos tevékenység. Főként a teológia területén szereztek nagy érdemeket, Bellarmin, Suarez hozzájárultak a skolasztika megújításához. d) lelkipásztorkodás. Híresek voltak a jezsuiták a lelkivezetésben, prédikálásban, népmissziók tartásában, lelkigyakorlatok adásában A jezsuiták általában optimisták voltak az emberi természettel kapcsolatban, félúton janzenisták és

protestánsok (akik az ember teljes romlottságát hirdették) és egy naiv humanizmus között. Jellemző volt rájuk az emberi értékek védelme (ld missziók) 22. A trentói zsinat A Trentói zsinatot három szempontból vizsgáljuk meg: 1. a zsinat külső története, 2 a megvitatott problémák és a kapcsolódó határozatok, 3 a zsinat jelentősége az egyház életében 22.1 A zsinat külső története Előzetes megjegyzések A közvéleményben ugyan egyértelműen érezhető volt a zsinat – mint utolsó mentsvár – iránti igény, összehívása mégis nem kevés akadályba ütközött mind katolikus, mind pedig protestáns oldalon. Luther több alkalommal is fellebbezett a zsinathoz. Az 1522-ben, Nürnbergben tartott birodalmi gyűlésen minden német fejedelemség a zsinat összehívását sürgette Feltételül azonban kikötötték, hogy a zsinat “szabad, egyetemes, keresztény legyen, és német földön kerüljön összehívásra”. Szabad: vagyis a császár

és a fejedelmek felügyelete, s nem pedig a pápa vezetése alatt álljon Keresztény: vagyis részt vehessenek rajta a világiak is, s hű maradjon a hit egyetlen hiteles kritériumához, a Szentíráshoz. Nyilvánvaló, hogy ezek a kikötések nem nyerték el a római kúria tetszését VI. Hadrián a birodalmi gyűlésen ugyan követe révén ígéretet tett a zsinat összehívására, de a mindig habozó VII. Kelemen elodázta a kérdés megoldását Tartott a zsinati elmélet újjáéledésétől, s ezért inkább nyíltan nem utasította el V Károlynak a zsinat összehívására tett kezdeményezéseit, de újabb és újabb kifogásokat és mentségeket emlegetve sikerült időt nyernie. V Károly már 1524-ben kérte a zsinat összehívását, de követe ezt meg sem merte említeni Rómában, attól félve, hogy az V. Károly túlzott hatalmától már amúgy is félő pápát ez a francia király felé irányítja. 83 84 Másrészt a zsinat összehívásának a

történelmi körülmények sem kedveztek: 1521 és 1559 között egymás után törtek ki a háborúk a Habsburgok és Franciaország között (1521-29, 1536-38, 1542-44, 1552-59). A franciák mindent megtettek annak érdekében, hogy megőrizzék függetlenségüket és megtörjék V Károly európai hegemóniáját 1536 és 1542 között a zsinat összehívására tett kísérletek lényegében az éppen aktuális háborúktól függtek. VII Kelemen attól is félt, hogy az újra meg újra fellángoló francia-Habsburg viszály miatt egyházszakadásra kerülhet sor A francia király (I Ferenc) egyébként végig attól tartott, hogy a nyomasztó európai területi fölénnyel rendelkező császár politikai tőkét kovácsolhat egy sikeres zsinatból, s a vallási egység helyreállításából, ezért nem mutatott különösebb lelkesedést a zsinat ügye iránt. Ez magyarázza azt a némileg meghökkentő tényt, hogy jóllehet 1518 óta mindenki a zsinat összehívását

sürgette, az csak 1545-ben nyitotta meg kapuit. A zsinat összehívására tett kísérletek A fordulat III. Pál alatt (1534-1549) következett be Tizennyolc hónappal megválasztása után, 1536-ban III. Pál zsinatot hívott össze a következő évre Mantova városába Időközben újabb háború robbant ki I. Ferenc és V Károly között Mindezek arra kényszerítették a pápát, hogy új helyszínt válasszon A választás ez alkalommal a semleges területen fekvő Vicenzára esett, ahová a pápa 1538-ra hirdetett zsinatot. A kijelölt időpontra azonban – a harcok miatt – csak kevés püspöknek sikerült elérnie a várost: a zsinatot tehát ismét áthelyezték. Az új helyszín Trentó lett, mely elfogadhatónak tűnt mind a császár, mind pedig a protestánsok számára. Trentó ugyanis a Birodalomhoz tartozott (német érdekszféra) Ugyanakkor az olasz püspökök számára megközelíthetőbb volt, s kevésbé volt kitéve a Habsburgbefolyásnak. Ezen kívül a

pápa is könnyebben tudott kapcsolatot tartani a zsinattal, s következésképpen jobban irányítása alatt tudta tartani azt A zsinat új időpontjaként az 1542-ik esztendő lett megjelölve, de egy újabb háború ismét felborított minden elképzelést Végül 1544 szeptemberében V. Károly és I Ferenc megköti a crépy-i békét, ez lehetővé tette, hogy a pápa a Laetare Jerusalem kezdetű bullával (1544 novembere) 1545. március 15-re összehívja a zsinatot. Megnyitására 1545 december 13-án, Ádvent harmadik vasárnapján, huszonöt püspök és hat rendfőnök (többségükben olaszok) jelenlétében került sor. A csekély létszám annak is köszönhető volt, hogy a sorozatos halasztások miatt kevesen hitték el, hogy tényleg elkezdődik a zsinat, és ezért nem vállalkoztak a hosszú útra. Senki nem gondolta, hogy ettől a szerény csoporttól világtörténelmi jelentőségű válasz jön a reformra. Eltérő elképzelések a zsinatról A német

protestánsok „szabad, keresztény zsinatot” akartak német földön. Már 1537-ben kiderült, hogy ez összeegyeztethetetlen III. Pál elképzelésével, aki meghívta a Schmalkaldeni Liga (protestáns fejedelmek) képviselőit a zsinatra. Luther ennek kapcsán azt írta, hogy a zsinaton „nem a császár és a világi hatalom előtt, hanem a pápa és maga az ördög előtt találnák magukat, aki csak arra gondol, hogy elítélje őket.” Ezért a protestánsok elutasították a részvételt, mint ami nem keresztény és nem is szabad Ettől függetlenül a császár tovább remélt egy uniós zsinat lehetőségében, amelynek fő feladata szerinte az egyház reformja lenne. Ezért ő nem akarta, hogy a zsinat doktrinális döntéseket hozzon, mert azt tervezte, hogy ha katonai győzelmet arat a protestánsokon, akkor néhány egyházfegyelmi engedménnyel (két szín alatti áldozás, papi házasság) sikerül majd kiegyezni velük. A pápa viszont abból indult ki, hogy az

egyesülés lehetősége már a múlté, a szakadás tény, Németország elveszett a katolicizmus számára. Ezért az ő fő célja az volt, hogy megőrizze a protestáns befolyástól mindazt, ami még menthető volt. Ő tehát a protestánsok által támadott pontok tisztázását és megerősítését várta a zsinattól. Ez a probléma, ti hogy a császár és a pápa véleménye eltért abban a kérdésben, hogy mivel foglalkozzon a zsinat, uralta az első és második fázist 84 85 A zsinat első szakasza, 1545-47 A protestánsok elutasítóan reagáltak a zsinatra, melynek összehívását oly régóta sürgették. Luther újabb röpiratot adott közre a pápaság és a zsinat ellen. Az a veszély is reálisnak tűnt, hogy a protestánsok esetleg fegyverrel támadnak a zsinatra. Mindazonáltal a zsinat munkáját inkább a belső nehézségek hátráltatták, s nem a külső veszélyek. A zsinatot megelőző hosszas viták ellenére senki sem gondoskodott annak komoly

előkészítéséről. A zsinat belső szabályzatát maga a zsinat hozta meg (némi vita után), s nem külső hatalmi tényezők alkották meg. Határozathozatali szavazati joggal a püspökök és a rendfőnökök rendelkeztek A tanácskozások témáit teológusokból és egyházjogászokból álló bizottságok készítették elő Hosszas vita folyt arról, hogy az egyházfegyelmi reformok vagy pedig a dogmatikai kérdések élvezzenek elsőbbséget Míg a császár az egyházfegyelmi kérdéseket szerette volna előnyben részesíteni, a Szentszék inkább a dogmatikai problémák megoldását vélte sürgetőbb feladatnak. A vitát kompromisszum zárta le: felváltva tárgyalták a dogmatikai és az egyházfegyelmi kérdéseket. A zsinaton a pápai legátusok elnököltek Szavazati joggal a zsinati atyák rendelkeztek, de a teológusoknak is komoly szerepük volt, akik a felvetett témákat tárgyalták és tanácsokat adtak. A viták a „plenáris üléseken” folytak A

zsinat fő célja a katolikus tanítás megvédése és pontosítása volt a reformátorokkal szemben. A lényeges a katolikus tanítás hagyományos tágasságának és relatív nyitottságának megőrzése volt. A cél tehát nem a katolikus iskolák közötti döntés volt, hanem annak megvédése, ami közös katolikus tan volt, nem volt vita tárgya. 1545 és 1547 között a zsinat először elfogadta a Szentírásról és a Szent Hagyományról szóló határozatot: ezeket “a zsinat egyforma tisztelettel fogadja”. A Szentírás és a hagyomány kérdésében nem döntött a zsinat ez egyébként olyan téma volt, amelyet korábbi zsinatok még nem tárgyaltak. A határozat végleges szövege eltért az 1545 márciusában elkészített határozat-tervezet kifejezéseitől A határozat-tervezet még úgy fogalmazott, hogy a kinyilatkoztatás részben (partim) a Szent Írásokban, részben pedig (partim) az írásos formát nem nyerő hagyományokban található meg. Ezzel

erőteljesen visszautasítja a Sola Scriptura lutheri elvét A határozat végleges szövege ezzel szemben csak annyit mond, hogy a kinyilatkoztatás in libris scriptis et in sine scripto traditionibus (leírt könyvekben és az íratlan hagyományokban) található meg. A partim-partim kifejezés elhagyása nem csak stilisztikai okokkal magyarázható: jelenti a protestánsellenes “két forrás” elmélet enyhítését is. Azért maradt a többesszám (traditiones), hogy ezzel védjék a hagyományokat. Ezt követően születtek meg az ó- és újszövetségi szentírási kánonról, a Vulgata hitelességéről (nem filológiai, hanem dogmatikai értelemben: mentes a hitbeli tévedésektől), az ősbűnről (DS 1510-1516), a megigazulásról (DS 1520-1583), a szentségekről általában, a keresztségről és a bérmálásról szóló határozatok (DS 1600-1630). Állítja a zsinat a szentségek hetes számát, és hogy a szentségek a kegyelem látható jelei. A zsinat még nem

volt persze tudatában a szentségek történeti fejlődésének. A zsinat tanítása szerint az ősbűn “az első Ádám” által elkövetett bűn. Nem részletezi, hogy milyen természetű volt ez a bűn, és nem vet fel más, a kor szemléletétől idegen problémákat, mint például azt, hogy ez a bűn egyéni vagy kollektív természetű volt-e. Az ősbűn következtében Ádám elveszítette azt a szentséget és igazságosságot, melyben Isten őt teremtette Ez a következmény a nemzés által átterjed minden emberre, s csak a keresztség törli el. A megkereszteltekben ugyanakkor megmarad a konkupiszcencia, vagyis a rendetlen kívánság, ami önmagában nem bűn, hanem a bűn következménye és a rosszra vezeti az embert. A megigazulásról szóló határozat kiemelendő szép stílusa, mély tartalma, egzisztenciális mélysége miatt: állítja annak benső, ontológiai természetét. Kijelenti, hogy a megigazulásra hosszú folyamat és a kegyelemmel való

együttműködés (bűnbánattartás) révén juthat el az ember. Tanítja továbbá, hogy az isteni kegyelem segítségével minden parancs megtartható Nehézséget okozott, hogy új témáról volt szó. A megigazulásról szóló tanítás esetében érezték a zsinati atyák, hogy nem elégséges a vonatkozó eretnekségek elítélése, hanem szükség van a 85 86 katolikus tanítás megfogalmazására. A határozat állítja, hogy a megigazulás kegyelem és ajándék, amelyet az ember nem érdemelhet ki. A lutheri állásponttal szemben, amely pusztán azt állítja, hogy a megigazulás a bűn be-nem-számítása, a zsinat hangsúlyozza a megigazulás kreatív jellegét: a megigazulás új létet ad az embernek, és lehetővé teszi, hogy az, ami ajándék, az emberi szabadság aktusa legyen (tehát „érdem”). A megigazulás nem pontszerű esemény, hanem magában foglalja a megtérést, Isten szavának hallgatását, Istenfélelmet, bűnbánatot, Isten iránti

szeretetet, a keresztséget, az új életet és a parancsok megtartását Ezzel párhuzamosan kerültek elfogadásra a prédikációról, a püspökök helyben lakási kötelezettségéről és az egyházi javadalmak halmozása tilalmáról szóló reform határozatok. 1547 márciusában a zsinatot Bolognába helyezik át, főképp a pestisjárvány miatt. Bolognában a teológusok tanácskoztak, akik bőséges anyagot készítettek elő a további ülésszakok számára. Zsinati határozatok nem születtek, sőt 1549 szeptemberében a császár ellenkezése dacára a pápa felfüggesztette a zsinatot. A zsinat Bolognába történő áthelyezése súlyos hibának bizonyult elsősorban azért, mert éppen akkor szakította meg az érdemi munkát, amikor a protestánsok a mühlbergi csatavesztés után (1547. április) jelentős hátrányba kerültek Így jó alkalmat szalasztottak el a Német Birodalom visszaszerzésére. Ez utóbbi megvalósításának esélyét tovább rontotta a

császár és a pápa közötti politikai ellentét. A pápa életének utolsó éveiben egyébként is inkább a családjával, mintsem a reformok ügyeivel foglalkozott. A zsinat második szakasza, 1551-52 III. Pál halála után (1549) Giovanni del Monte került a pápai trónra III Gyula néven Goromba természetű, nepotista, a szórakozást meg nem vető pápa volt A reformok megvalósítása érdekében nem mutatott különösebb buzgóságot III Pálhoz hasonlóan ő sem hajtotta végre a kúria reformját. Érdemei közé tartozik viszont a zsinat újbóli összehívása (1550 november) 1551. május elsején a zsinat Trentóban újra megnyitotta kapuit, a jelenlévők csekély száma miatt azonban a következő ülésszakot szeptemberre kellett halasztani. 1551 szeptemberétől 1552 áprilisáig a zsinat nagy lépésekkel haladt előre munkájában Megalkotásra kerültek az eucharisztiáról (DS 1635-1661), a bűnbocsánatról (DS 1667-1693) és az utolsó kenetről (DS

1694-1700) szóló dogmatikai határozatok, valamint a püspöki hatalomról, a papság erkölcseiről és a javadalmak adományozásáról szóló egyházfegyelmi dekrétumok. Az eucharisztiával kapcsolatban a zsinat a valóságos jelenlétet, és a misén kívüli szentségimádás legitimitását emelte ki. Óvatosan fogalmaz a zsinat az átlényegüléssel (transsubstantiatio) kapcsolatban: az egyház megfelelő módón (convenienter, aptissime) 1551. októberében Trentóba érkeztek három protestáns fejedelem és hat protestáns város követei. Ekkor tűnt úgy, hogy megvalósulhat V Károly terve a zsinatról, az egyesülés A párbeszédbe vetett remények gyorsan szertefoszlottak: a protestáns követek nem voltak hajlandók tárgyalóasztalhoz ülni a pápai legátusokkal, továbbá olyan követelésekkel álltak elő, melyek a zsinat átalakulását és megbénulását idézték volna elő. Azt követelték, hogy a zsinati atyák mentesüljenek a pápának tett

hűségesküjük alól, a zsinat jelentse ki, hogy a pápa fölött áll, az addig hozott határozatokat nyilvánítsanak semmisnek, s mindent kezdjenek elölről. Ezek után a protestánsokkal való egyezség reménye, amit sokan 1546-ig tápláltak, elérhetetlen utópiának tűnt. 1552 tavaszán a szövetségbe tömörült protestáns fejedelmek lerohanták Dél-Németországot, s a zsinat biztonságát veszélyeztették. III Gyula felhatalmazta a zsinatot, hogy döntsön saját sorsáról. Április végén a zsinati atyák többsége a zsinat két évre való felfüggesztése mellett döntött, s viharos gyorsasággal elhagyta a várost A zsinat harmadik szakasza, 1561-63 III. Gyula 1555-ben bekövetkezett halála után II Marcell néven Marcello Cervini került a pápai trónra. II Marcell a reformok elkötelezett híve volt, de sajnos pápasága csak három hétig tartott. Őt IV. Pál (Gian Pietro Carafa, 1555-59) követte A nápolyi származású és temperamentumos pápa

buzgósága és jó szándéka ellenére nagy csalódást keltett. A reformtörekvések szellemé86 87 vel ellentétesen családját kezdte el támogatni. Elvakult spanyol-ellenességében értelmetlen háborút kezdett Spanyolország ellen, mely természetesen a Szentszék vereségével ért véget. Csak II. Fülöp jóindulatának és józan belátásának volt köszönhető, hogy Spanyolország nem élt vissza győzelmével. A szigorra hajló és türelmetlen IV. Pál nem bízott túlságosan a zsinati viták eredményességében, s ezért semmit sem tett a zsinat újbóli megnyitása érdekében A kúria reformját a maga módján kívánta megvalósítani, szigora azonban nem ért célt A III Pál által 1542-ben alapított inkvizíciót megerősítette: még Morone bíborost is letartóztatta A tiltott könyvek jegyzéke (index), melyet 1559-ben hozott nyilvánosságra, olyan hosszú volt, hogy végrehajthatatlanná tette az intézkedést. Az elítélt könyveket ki kellett

volna szolgáltatni az egyházi hatóságoknak, s mintegy 60 kiadó bojkott alá került. A katolikus könyvkereskedők nem forgalmazhatták a bojkott alatt álló kiadók műveit IV. Pál halála után hosszúra nyúlt konklávét követően a milánói Giovanni Angelo Medici került megválasztásra. Az új pápa, aki nem a firenzei Medici családból származott, a IV Pius nevet vette föl (1559-1565). Unokaöccse, Borromeo Szent Károly ösztönzésére hamarosan a reformok folytatása mellett döntött. Sikeresen leküzdötte a zsinat újranyitását akadályozó nehézségeket. A császár és a francia király egy új zsinat összehívását kezdeményezte egy másik városba, s amellett érvelt, hogy mindent kezdjenek elölről Ezzel szemben Spanyolország ragaszkodott ahhoz, hogy az új zsinat az előző folytatása legyen. A korábbi fázisokkal ellentétben, most már Franciaország is érdekelt volt a zsinatban, hiszen ott is terjedt a reformáció kálvini szárnya. Az

1560. novemberében kiadott megnyitó bulla szándékosan kétértelműen fogalmaz, ezzel azonban csak részben tudta kielégíteni a két párt követeléseit: a kérdés sokáig felszínen maradt. A zsinati atyák 1562 januárjában kezdték meg a munkát, s súlyos nehézségek és heves viták közepette 1563 december 4-ig, a zsinat végleges bezárásáig folytatták a tanácskozást 1562 júliusában és szeptemberében megszülettek a két szín alatti áldozásról (melyet nem nyilvánít feltétlenül szükségesnek DS1725-1734) és a szentmise áldozati jellegéről szóló határozatok (1737-1759). A teológusok többségi támogató véleménye ellenére az atyák ellenezték a két szín alatti áldozás engedélyezését a világiak számára is Ez ugyanis abban a történelmi pillanatban a világiak emancipációjának és a felekezeti megoszlásnak a jelképévé vált. A végső döntést a pápára hagyták, aki később tett némi engedményt a kérdésben, melyek

gyakorlatilag teljesen hasztalannak bizonyultak, mert nem voltak képesek kifogni a szelet a reformátorok vitorlájából. A magánmisék engedélyezést nyertek, a szentmisével kapcsolatos visszaéléseket pedig elítélték. A zsinat megerősítette a szentmise áldozati jellegét, minthogy az Krisztus keresztáldozatát jeleníti meg, de ennek mikéntjéről nem nyilatkozott. A liturgia nyelvével kapcsolatban újjáéledtek azok a viták, melyek a szentségek általános tárgyalásakor a zsinat első, majd pedig a második szakaszát is jellemezték. Végül a protestánsokkal való szembehelyezkedés győzedelmeskedett, ezért a szentmise népnyelven történő bemutatása elutasításra talált, a latin nyelv megtartása mellett döntöttek. Mindazonáltal 1562. szeptemberében, majd pedig 1563 novemberében is kimondták annak szükségességét, hogy a pap a szentmise olvasmányait és a szentségek kiszolgáltatásának menetét a nép nyelvén magyarázza. Sajnálatos

módon csak az a határozat jutott a későbbiek során érvényre, mely a latin nyelv liturgikus nyelvként történő megőrzését rendelte el, míg a másik, a népnyelven történő magyarázatról szóló csak elvétve került alkalmazásra. Ennek okát elsősorban a papság liturgikus képzetlenségében kell keresni. Ezzel egyidejűleg napirendre került a püspökök helyben lakási kötelezettsége is. A problémát a zsinat már az előző szakaszokban is érintette Az utolsó szakaszban hatalmas vitákat okozott, és a zsinatot a csőd szélére sodorta. A spanyolok, a franciák és az olaszok egy része úgy gondolták, hogy a püspököket csak akkor lehet az egyházmegyéjükbe való állandó tartózkodásra kényszeríteni, ha a zsinat kijelenti, hogy a helyben lakási kötelezettség isteni jogú 87 88 parancs, nem pedig egyházi törvény, mely alól felmentés nyerhető. A többiek, különösen a kuriális bíborosok, részben gyakorlati (féltették

kiváltságaikat), részben pedig elméleti (a pápai primátus védelmét szem előtt tartva) okokból elvetették ezt a felvetést. Az 1562 áprilisában rendezett szavazás eredménytelen maradt, mivel a zsinati atyák egynegyede a pápára bízta a döntést, aki viszont megtiltotta a vita folytatását. Később a vita középpontjába a püspöki hatalom természete került: a püspöki rend történelmi fejlődés eredménye vagy pedig maga Krisztus akarta és rendelte el? A püspökök joghatósága közvetlenül Istentől származik, vagy pedig a pápán keresztül nyerik azt el? A püspöki funkció a helyi egyházra, vagy az egyetemesre irányul, Végső soron az igazi problémát az jelentette, hogyan lehet összeegyeztetni a pápai primátust a püspökök jogaival: a kérdés, melyet már a konstanzi zsinat is érintett, annak idején a zsinati elmélet kialakulásához vezetett. Továbbá a püspöki hatalom isteni eredetének védelmezői számára az is szempont volt,

hogy ha az nem a pápától jön, akkor a pápának nincs joga azon változtatni, felmentéseket adni, püspöki hivatalt méltatlanoknak adni stb. A spanyol püspökök ugyanis úgy látták, hogy a pápai hatalom az egyház igazi reformjának kerékkötője Közben a pápa folytatta a régi rendszert, így pl püspöknek nevezett ki olyan bíborosokat, akik soha nem jártak korábban egyházmegyéjükben Így lett Milánó érseke Borromeo Károly, akiről akkor még senki sem gondolta, hogy ő lesz a trentói zsinat által megálmodott minta-püspök A pápának ezek a lépései erősítették azt az érzést, hogy az igazi reform csak a pápai hatalom csökkentésével érhető el. Ekkor már-már a zsinat szakadása volt a veszély. A megoldatlan vita miatt már kudarc fenyegetett. A zsinatot végül is az mentette meg, hogy IV. Pius Morone bíborost nevezte ki új legátusnak Ő a szembenálló felek számára elfogadható kompromisszumot dolgozott ki, melyet a zsinat 1563

július 15-én elfogadott A határozat egyrészt elvetette a hitújítók tételeit, megállapítva, hogy a szolgálati papság és az áldozatbemutatás lényegi összetevői az egyháznak. Másrészt viszont, megelégedett azzal, hogy kijelentette: az egyházban különböző fokozatok léteznek a lelki hatalom tekintetében, vagyis a világiaktól különböző és egymással össze nem keverhető rendek. A dokumentum nem szól arról, hogy mi a helyben lakási kötelezettség végső alapja (csak arra az isteni parancsra emlékeztet, mely szerint a pásztoroknak ismerniük kell a rábízottakat). Arról sem nyilatkozik, hogy a püspökök joghatósága honnan származik Azt sem tisztázza, hogy a püspöki rend isteni vagy egyházi eredetű, s hogy a püspökszentelés szentség-e vagy sem Ezekkel a kérdésekkel kapcsolatban csak a II. vatikáni zsinat hoz előrelépést A válságot sikerült megoldani, jóllehet egy nagy fontosságú kérdés megválaszolása függőben maradt

Még a júliusi ülésszak fogadta el az egyházmegyei szemináriumok létesítéséről, a püspökök helyben lakási kötelezettségéről (melynek megszegése a javadalom elvesztését vonta maga után), valamint a papságra jelentkezők kiválasztásáról szóló reformhatározatot. A trentói zsinatnak az egyházra gyakorolt hatása szempontjából egészen biztosan a papnevelés reformjának volt a legnagyobb jelentősége Lehetővé vált a szilárd lelkiségi-dogmatikai műveltséggel rendelkező, cölebsz papság nevelése, akiknek feladata a pasztoráció. A zsinat a jövendő szemináriumok modelljének az egyetemek mellett működő kollégiumokat látta Csak a 19.századtól vált uralkodóvá az az eszme, hogy a szeminárium minden külső, világi befolyástól „elzárt kert”, ahol a sajátosan egyházi nevelés érdekében minden külső hatástól, így a kortársaktól is el kell zárni a növendékeket 1563. forró nyarán Morone bíboros elkészítette az

utolsó nagy reformtervezetet, mely november 11-én került elfogadásra Ez elrendelte az egyházmegyei zsinatok évenkénti, az egyháztartományi zsinatok háromévente történő összehívását, a püspöki vizitáció legalább kétévenkénti lebonyolításának kötelezettségét, a káptalanok reformját, a plébániák pályázat útján történő adományozását, valamint az egyházi javadalmak halmozásának tilalmát. Ez utóbbi a bíborosokra is vonatkozott, ami az érintettek részéről heves tiltakozást váltott ki A november 11-ki ülésen kerültek elfogadásra a házassággal kapcsolatos határozatok is. Az első hittételként definiálja a házasság szentségét, s kijelenti annak felbonthatatlanságát (de 88 89 nem ítéli el a keleti egyház eltérő gyakorlatát sem). A második, a Tametsi-dekrétum semmisnek nyilvánítja az úgynevezett klandesztin (titkos) házasságokat, vagyis az olyan házasságkötéseket, melyek kizárólag a jegyesek

konszenzusa alapján, tanúk és írásos dokumentumok nélkül köttettek. A zsinat utolsó négy hetében gyors egymásutánban születtek meg a tisztítóhelyről, a szentek tiszteletéről, a búcsúkról és a szerzetesekről szóló határozatok. A szerzetesi élet reformjáról szóló határozat fontos szabályokat tartalmaz a jelöltek felvételét, a klauzúrát és a noviciátust illetően (fogadalomtételhez 16 év az alsó korhatár) 1563. december 4-én Morone legátus zárta be a zsinatot A kúria ellenkezését legyőzve IV Piusz a Benedictus Deus kezdetű bullájával (melyet 1564. januárjára dátumoztak vissza) jóváhagyta a zsinati dekrétumokat 22.2 A zsinat főszereplői és a főbb irányvonalak A zsinati atyák száma meglehetősen alacsony volt: a zsinat megnyitásakor 1545-ben 31-en, első és második szakaszában 65-70-en, a harmadik szakaszban pedig mintegy 225-en (ennyien írták alá a határozatokat) vettek részt a munkában. A zsinaton jelenlévő

főpapok között valóban számos erős egyéniségre lelünk, akik teológiai felkészültségük, vagy pasztorális tapasztalataik révén kiemelkednek a többiek közül. Pl a pápai legátusok, akik a zsinat első és utolsó szakaszában elnököltek: Cervini, Del Monte, Pole, Gonzaga, Seripando, Morone. Cerviniben egyesült a reformok iránti őszinte elkötelezettség és a mértéktartás, Morone joggal mondta róla, hogy tíz hozzá hasonló ember elég lett volna az egyház megújítására. A munka nagy részét a határozattervezeteket elkészítő teológusok végezték A régi és az új szerzetesrendek a legjobb embereiket bocsátották a zsinat rendelkezésére: pl a domonkos Melchior Canót, Domingo Sotót, az ágostonrendi Seripandot, valamint a jezsuita Salmerónt, Laínezt és Canisius Szent Pétert. A viták általában békésen folytak le, de természetesen nem hiányoztak az incidensek és az éles szóváltások sem. Egyébként az ellentétek súlyossága és

kiélezettsége éppen a zsinati atyák teljes szabadságát bizonyítja A világi hatóságok – leszámítva a császárt – nem gyakoroltak különösebb nyomást a zsinatra. A császár egyértelműen két célt tűzött ki maga elé: a katolicizmus győzelmét és a Habsburgház megerősítését. A zsinat számára csupán egyike volt a számos hasznos eszköznek, melyet céljai szolgálatába állíthatott. A püspököktől ezért megkövetelte, hogy együttműködjenek tervei megvalósításában. A pápa és a legátusok az egyház szempontjából veszélyesnek tartották a császár hatalmának megnövekedését Ilyen környezetben a gyanúsítgatások elkerülhetetlenek voltak: ez vezetett a zsinat 1547-ben történt felfüggesztéséhez A zsinaton belül két irányvonalat figyelhetünk meg, melyek közül az első hamarosan eltűnt, míg a második egyre inkább megerősödött. A zsinat elején a protestánsokkal való kibékülés lehetősége reálisnak tűnt. Ezért

ésszerű volt odafigyelni arra, hogy semmi se irritálja a protestánsokat 1552-ben, mikor a Trentóba érkező protestánsok követelései elutasításra találtak, a kibékülés lehetősége szertefoszlott: a katolicizmus nem köthetett kompromisszumokat anélkül, hogy önmagát el ne pusztította volna. A kibékülést szorgalmazók táborának hanyatlásával nem szűntek meg az ellentétek, ellenkezőleg, erősebbé váltak a két új szembenálló tábor között: az egyik táborba azok tartoztak, akik védelmükbe vették a püspöki hatalom isteni eredetének tanát, míg a másik táborba tartozók a római primátust védelmezve elutasították azt. Valójában a pápai primátust az első táborba tartozók is hűen védelmezték A szembenállás az első ülésszakoktól kezdve érzékelhető volt. Már a határozatokat bevezető formula megfogalmazásakor körvonalazódtak az erőviszonyok. Az 1562-ben és 1563-ban megtartott utolsó ülésszakokon pedig a

nézetkülönbség teljes erővel tört a felszínre. A kérdésre, amint azt láttuk, nem született megoldás A zsinat megelégedett azzal, hogy “az isteni rendeleten alapuló” hierarchiát, s a püspökök papokkal szembeni felsőbbségét védelmébe 89 90 vette. Arról azonban szándékosan nem nyilatkozott, hogy a püspökök és a papok közötti különbség Krisztus akaratán alapul, vagy csupán történelmi fejlődés eredménye A zsinat nem nyilatkozott egyértelműen a pápai primátussal kapcsolatban sem. A firenzei zsinat ugyan foglalkozott a primátus kérdésével, de mivel Franciaországban azt nem tekintették egyetemes zsinatnak, a gallikán nézeteket vallók körében visszautasításra talált. Az a tény azonban, hogy a zsinat határozatainak pápai megerősítését kérte, egyértelműen a pápai primátus elismerését bizonyítja. 22.3 A zsinat jelentősége dogmatikai és egyházfegyelmi szempontból Napjainkban sokan a trentói zsinat szemére

vetik, hogy nem állította helyre az egyház egységét. Ez kétségtelenül igaz, de a kudarc okát nem a kibékülést elutasítók táborának fölénybe kerülésében kell keresnünk, hanem sokkal inkább az események belső logikájában. A protestánsok ugyanis egyre világosabban fogalmazták meg önmaguk és mások számára álláspontjukat, ami a katolikus tanítástól egyre távolabb sodorta őket Az egyház nem köthetett kompromisszumokat anélkül, hogy önmagát meg ne hazudtolta volna Ez a látszólagos kudarc nem csökkenti a zsinat jelentőségét. A zsinaton résztvevők csekély számát bőségesen ellensúlyozza az a rendkívüli hatás, melyet a zsinat az egyház életére gyakorolt A trentói zsinat történelmi jelentőségét három megállapításban foglalhatjuk össze: 1. nyilvánvalóvá tette, hogy az egyháznak elegendő ereje van a megújulásra, s képes súlyos válsághelyzetek megoldására is. 2. megerősítette az egyház hittani és

egyházfegyelmi egységét, mely – jóllehet a későbbiek során bizonyos centrifugális erők, mint például a gallikanizmus, folyamatosan veszélyeztették. Ez különösen szembetűnő, ha összehasonlítjuk a protestáns egyházakban zajló ellentétes előjelű jelenségekkel. A zsinat létrehozta a „katolikus konfessziót”(Ld IV Piusz pápa hitvallását, amely összefoglalta a trentói zsinat tanítását DS 1862-1870) 3. új korszakot nyitott az egyház történelmében, s az egyház életének alapvető jegyeit napjainkig meghatározta A II Vatikáni zsinaton kívül, az egyháznak egyetlenegy zsinata sem határozta meg a katolikus egyházat. Minden zsinat fontos volt az egyház életének egy bizonyos szektorát tekintve, a trentói azonban mindegyiket érintette, és irányt adott az egyház „trentói” korszakának, amely a II. Vatikáni zsinatig tartott Ez a változás persze nem egy pillanat műve volt, kb a 17 század elejétől voltak érzékelhetőek a

változások Ez függött az adott hely történelmi helyzetétől, és nagyban a világi uralkodóktól. Dogmatikai szempontból A trentói határozatok hiteles választ adtak a hitújítók állításaira. Az Exsurge-bulla kiadása után sem volt világos, hogy miben is áll Luther tévedése, mivel tételei katolikus tanokkal keveredtek. Másrészt pedig Luther az évek folyamán tovább fejlesztette és pontosította tanait A katolikusok ugyanakkor az egyetemes zsinattól várták a végleges választ Nagy szükség volt tehát a tévedések elítélésére, valamint a katolikus tanítás világos kifejtésére, ami aztán a papság és a hívek számára normaként szolgálhatott. A zsinat eleget tett a várakozásoknak. A kánonokban megfogalmazott ítéletek és a határozatokban kifejtett tanítás alapját képezték a Trentó utáni korszak katekizmusainak A trentói teológusok ugyan a skolasztikus teológián nevelkedtek, mégis szándékosan kerülték a skolasztikus

fogalmak gyakori alkalmazását, s inkább a Szentírásra és az egyházatyák írásaira támaszkodtak. Ebben az értelemben a trentói zsinat közelebb áll az ókori zsinatokhoz, mintsem a középkoriakhoz Természetesen a zsinat utáni évtizedekben számos olyan probléma a felszínre került, melyet a zsinat nem oldott meg (például a kegyelemtani viták). A trentói zsinat tehát nem felülmúlhatatlan: a katolikus tanítás vele nem érte el végleges és tökéletes formáját. Ugyanakkor nem jelentett szakítást sem a középkori és ókori hagyománnyal, hanem inkább az egyház folyamatos fejlődése egyik állomásának tekinthető. 90 91 A protestáns individualizmus visszautasításával a zsinat állítja az egyház közvetítő szerepének szükségességét. Az egyház Krisztus titokzatos teste, s egyszerre jogi intézmény A titokzatos és láthatatlan alkotórész a jogi alkotórészhez csatlakozik, arra támaszkodik, és abban jut kifejeződésre. A jogi

alkotórész a Krisztus által elrendelt hierarchiában testesül meg, mely révén a világiak elkülönülnek a papságtól, még ha a keresztség révén mindnyájan részesülnek is az általános papságban. Az egyház, mint jogi intézmény és titokzatos test, az isteni kinyilatkoztatásnak a tanítóhivatal révén őrzője és magyarázója Az egyház a szentségek révén a kegyelem forrása. A zsinat tanítja a szentségek objektív értékét, és a kiszolgáltatótól független hatását. A protestánsok egyoldalúságát elvetve a zsinat azt tanítja, hogy a megigazulás folyamatában szükség van mind a kegyelemre, mind pedig az emberi közreműködésre. Ezzel megőrzi az egyensúlyt a pelagianizmus és szemipelagianizmus, valamint azon felfogás között, mely mindent a kegyelemnek tulajdonít. A protestáns pesszimizmussal szemben a zsinat kijelenti, hogy az embert ugyan megfertőzte az áteredő bűn, az emberi természet viszont nem teljesen romlott, és az ember

szabad akarata is csak meggyengült. A zsinat kihangsúlyozza, a megigazulás valós, ontológiai jellegét, vagyis a lélek belső átalakulását Különbséget tesz bűn és a rendetlen kívánság között Felhívja a figyelmet a kegyelem erejére, mely lehetővé teszi a parancsok megtartását. Ezek az előfeltételek az emberrel kapcsolatban óvatos optimizmusra adhattak okot, mely egyaránt távol áll a reneszánsz rajongásától és a “legyőzhetetlen rendetlen kívánság” lutheri tételétől. A trentói határozatok közül kétségkívül a megigazulásról szóló dekrétum a legjobb. Teljes joggal sorolják az egyházi tanítóhivatal legszebb dokumentumai közé. Mértéktartását, egyértelműségét és hatását tekintve a Tomus ad Flavianum-hoz hasonlítható Harnack szerint, ha a dokumentumot a század elején vagy az V. lateráni zsinaton tették volna közre, akkor talán a protestantizmus nem fejlődött volna ki ilyen könnyedén. Egyházfegyelmi

szempontból A Trentói zsinat rendkívül erőteljes ösztönzést jelentett az egyház életére. A trentói reform lényegében abban a dokumentumban került összefoglalásra, melyet Morone és Paleotti 1563 nyarán készített. Ez tulajdonképpen kompromisszum a római kúria álláspontja és a reformokat sürgetők követelései között A reform alapelve: salus animarum, suprema lex esto (a lelkek üdvössége legyen a legfőbb törvény). Cura animarum (a lelkek gondozása): ez az 1547. március 3-án elfogadott határozat leggyakrabban ismételgetett kifejezése Ez a trentói reform Leit-motiv-ja Az egyház legfontosabb küldetése a lelkek üdvössége, nem pedig a művészetek pártolása, s még kevésbé néhány kivételezett személy anyagi helyzetének rendezése. A középkorban – részben a germán jog hatására – az egyházi javadalom két alkotórésze közül (a szent hivatal és a hivatalhoz, illetve a szent cselekményekhez kapcsolódó anyagi javak

haszonélvezeti joga) a második előtérbe került az első rovására. A püspökök, az apátok és a plébánosok a lelkipásztorkodással kapcsolatos feladatokat gyakran másokra ruházták, míg ők maguk inkább a hivatalukból származó bevételek elköltésével foglalatoskodtak. Helyetteseiknek meg kellett elégedniük azzal a csekély juttatással, melyet megbízóik biztosítottak nekik A Trentói zsinat visszaállítja az eredeti állapotokat: az anyagi javak élvezetének joga a lelkipásztori munka következménye, s attól el nem választható. A lelkipásztorkodás központi alakja minden egyházmegyében a püspök, akinek a zsinat visszaadja régi méltóságát. Az említett alapelvből következik mind a püspökök helyben lakási kötelezettsége, mind pedig a javadalmak halmozásának tilalma. A papképzésről szóló dekrétumban szintén a lelkipásztorkodás alapelvei dominálnak Egyházfegyelmi szempontból talán ennek van a legnagyobb jelentősége. A

zsinat előírja, hogy minden egyházmegye alapítson papnevelő intézetet, szempontokat ad a papképzés számára (“a jelölteket vallásos nevelésben részesíteni és az egyházi tudományokban kiképezni”), s megnyitja a papi pályát a szegények előtt is. Természetesen nem volt könnyű egyezségre jutni olyan kérdésekben, melyek egyesek 91 92 számára a kiváltságok elveszítését jelentették. Egy teljesen új szemléletmód kialakítására volt szükség. Ezért a reformokról folyó viták ugyanolyan hevesek voltak, mint a dogmatikai kérdésekkel kapcsolatos tárgyalások A trentói határozatok érvénybe léptetésének előfeltétele az volt, hogy a katolikus államok jóváhagyják azokat. A jóváhagyást hosszas tárgyalások előzték meg, az államok nagy része nem támasztott feltételeket. Ez alól kivételt képezett Spanyolország, ahol a határozatok a “a királyi jogok sérelme nélkül” záradékkal kerültek jóváhagyásra, valamint

Franciaország, mely csak a dogmatikai határozatokat fogadta el. A protestáns (a Brit szigetek, Skandinávia, Dánia és Poroszország) és ortodox államok (Oroszország) esetében természetesen fel sem merült a jóváhagyás gondolata. IV. Piusz három közvetlen utódját illeti a reformok keresztülvitelének érdeme V (Szent) Piusz (1562-72) mind az eretnekség elleni küzdelemben, mind pedig pozitív kezdeményezései révén kitűnik: apostoli vizitátorokat küld, 1566-ban kiadja a Római Katekizmust a plébánosok használatára, 1568-ban a megreformált Breviáriumot, 1570-ben pedig a megreformált misekönyvet. (A liturgia ezzel a katolikus egység biztosítéka, és a pápa által szabályozott terület lett). XIII. Gergely (1572-85) támogatta a katolikus uralkodókat, új papnevelő intézeteket alapított (különösen Rómában), átszervezte és a reformok megbízható eszközévé tette a nunciatúrákat. V. Sixtus (1585-90) megreformálta az egyházkormányzati

rendszert, és bevezette az ad limina látogatások intézményét. Jóllehet a katolicizmus és a protestantizmus ellentétes utakat jártak be, a 16. század végére mégis hasonló jelenség jellemzi mindkettőt: a kezdeti lendület gyengülése, és a konzervatív irányvonal megerősödése. A zsinati határozatok alkalmazása egyre nehezebbé válik A három évente összehívandó egyháztartományi zsinatok Borromeo Szent Károly halála után szinte teljesen eltűnnek. A világi hatalom beavatkozásától való félelem miatt a római kúria sem ösztönözte a zsinatok összehívását Az egyházi javadalmak halmozását is eltűrték, különösen Németországban, ahol a katolikus egyház érdekei szorosan összefonódtak a bajor uralkodóház érdekeivel. A kommenda-rendszer továbbra is fennmaradt sok helyen Az egyházmegyei papnevelő intézetek felállítása is lassan haladt előre Mindent összevetve – s elkerülve az anakronisztikus ítéletek csapdáját –

elmondhatjuk, hogy a Trentó utáni egyház történelmi szerepe mindenképpen pozitívan értékelendő. 92