Történelem | Felsőoktatás » Szovjet nehéz harckocsik a II. világháborúban

SZOVJET NEHÉZ HARCKOCSIK A II. VILÁGHÁBORÚBAN A mélységi csata elmélete: A szovjet hadművészet fejlődése szempontjából döntő volt a modern háború körülményeinek helyes megítélése. Az 1920-as években az I világháborút alapul véve a Vörös Hadsereg elméleti szakemberei arra a következtetésre jutottak, hogy a modern ipari államok által felállított milliós haderők túlságosan nagy méretűek ahhoz, hogy egyetlen hadjáratban le lehessen győzni őket. A jövőbeli harcokban a stratégiai győzelmet csakis győzelmek sorozatával lehet elérni, több, különálló csatával kell számolni. Ezek az ütközetek elkülönülten zajlanak le és véletlenszerű eredményt hoznak, ami nagy veszteségeket jelent, de nem hoz döntő sikert. Hogy ezt elkerüljék és a forrásokat a lehető leghatékonyabban használják fel, a szovjet tisztek akik között A. A Svecsin, M N Tuhacsevszkij és V K Triandafillov rendelkezett a legnagyobb befolyással - azzal

érveltek, hogy a hadműveletet jelentő cél elérése érdekében gondosan össze kell hangolni a számos különálló taktikai összecsapást, amelyhez megfelelő utánpótlási rendszert szükséges biztosítani. Miután felismerték, hogy a hadászati győzelem az eljövendő háborúban a hadműveleti sikerek összességével érhető el, a Vörös Hadsereg a csatában elérendő harcászati sikerre kezdett összpontosítani. A szovjetek különös fontosságot tulajdonítottak az I világháborús harcok tanulmányozásának. Abból, hogy a Vörös Hadsereg véleménye szerint a harcászati védelem a mélységben megerősített védelmi vonalakon alapult, logikusan következik az a felismerés, hogy a támadónak is hasonlóképpen kell felvonultatnia erőit. Egymást követő oszlopokra van szükség a védelem leküzdésére. Az I világháború harcainak - különösen a britek 1918 augusztus 8-án Amiens térségében 400 harckocsival végrehajtott támadásának -

részletes elemzése során kimutatták, milyen nagy szükség van a gyalogság, a tüzérség és a többi fegyvernem közötti szoros együttműködésre. Az orosz Bruszilov tábornok által 1916 decemberében végrehajtott támadás jól példázta, hogy a széles arcvonalon végrehajtott támadás leköti az ellenséges erőket, és így megteremti a feltételeit annak, hogy az arcvonal előre meghatározott pontjain túlerőben lévő csapatokkal áttörést hajtsanak végre. 1929-ben két munka is megjelent, melyek a szovjetek harcfelfogását, azaz a mélyégi csatát taglalták: az 1929-es tábori szabályzat (PU-29), valamint egy ennél jelentősebb mű; V. K Triandafillov altábornagy könyve: A modern hadseregek hadműveleteinek természete címmel. A mélységi csata célja, hogy a támadók az ellenség teljes harcászati védelmét áttörve 10-15 km mélyen beékelődjenek a védelembe. Részben a Bruszilov-offenzíva tapasztalataiból kiindulva Triandafillov úgy

érvelt, hogy csak az ellenséges vonalak teljes szélességében és az ellenséges harcászati védelem teljes mélységében indított támadás törheti át a védelmet és állíthatja helye a mozgó hadműveletek indításának lehetőségét. A támadás főtengelyében a mélységi támadással egyidejűleg nagy hatótávolságú tüzérségi és légitámadásokat kell intézni az ellenség mögöttes vonalai ellen, ugyanakkor szemből mélyen lépcsőzött kötelékeknek kell végrehajtani a támadást, így gyors áttörés érhető el. Az említett erőösszpontosításokat az ellenség szeme elől a maszkirovka, azaz az álcázás, a dezinformáció, a megtévesztés és a biztosítás együttes alkalmazásával kell elrejteni, hiszen ebben az esetben biztosítható a legnagyobb meglepetés, amely tovább csökkenti az ellenség lehetőségét a sikeres válaszcsapásra. Triandafillov munkájának jelentősége abban rejlett, hogy a mélységi csata eleméletén túl

bemutatta magát a hadműveletet is, és nem csak a harcászati elemeket, amelyekre a PU-29 összpontosított. Könyvében részletesen bemutatta a nagy harckocsikötelékek hatását a jövőbeli harcokra, amit a PU-29-es tábori szabályzat figyelmen kívül hagyott. Triandafillov könyve az első ötéves terv előtt jelent meg, az általa szükségesnek tartott harckocsikat ekkor bocsátották a Vörös Hadsereg rendelkezésére. 1930-ban K. B Kalinovszkij parancsnokságával létrehoztak egy kísérleti harckocsidandárt Ehhez kezdetben egy harckocsi- és egy gyalogezred, egy tüzérhadosztály, valamint egy felderítőzászlóalj tartozott. A dandár összesen 60 MSz-1-es harckocsival és 32 T-27-es kis harckocsival rendelkezett. 1932-re négy megnövelt erejű ezredet hoztak létre Szmolenszkben, Leningrádban, Harkovban és Moszkvában, és létezett több, területi harckocsizászlóalj is. Mindezek részben az 1931-es nagy harckocsiprogramnak köszönhetően álltak

rendelkezésre, amelynek során átszervezték az ipari termelést annak érdekében, hogy megalkothassák a Triandafillov és M. N Tuhacsevszkij marsall által igényelt nagy létszámú harckocsiegységeket. Kezdeti nehézségek a szovjet nehéz harckocsi gyártás megindításakor: Az I. világháború során a modern hadseregek számára problémát jelentett, hogy milyen módon törjék át az ellenség jól megerődített és mélységben tagolt védelmét. A megoldást 1917-ben találták meg a gyalogság és a tüzérség együttműködésével, melyek lehetőségeit az új harcászati és technológiai megoldások tovább javították. A harckocsik a szögesdrót akadályok lerombolásával és az ellenséges megerődített pontok felszámolásával szintén szerepet játszottak a szövetséges gyalogság támadásaiban. A különböző fegyvernemek szoros együttműködése, különösen a harckocsik szerepe nagy hatást gyakorolt a két háború közötti Vörös Hadsereg

szervezésére. A gyalogságnak nyújtott harckocsi-támogatás, amelynek révén gyorsan át lehetett törni az ellenséges harcászati védelmet, a szovjet harcászat és harckocsitervezés alapja lett. Ez vezetett a két háború között az NPP (közvetlen gyalogsági támogató) és a DPP (távolsági gyalogsági támogató) nehéz harckocsik kifejlesztéséhez. A Vörös Hadsereg 1929-es tábori szabályzatában (PU-29) igényelt NPP és DPP nehéz harckocsik fejlesztéséhez az ösztönző erőt a Szovjetunió nagyarányú iparosítása adta az első ötéves terv keretében. Felcsillant annak a lehetősége, hogy olyan gyárak és technológia áll majd rendelkezésre, amelyek révén a Vörös Hadsereg által kidolgozott mélységi csata doktrínájához szükséges, korszerű fegyvereket lehet előállítani. Az első tervek a technikai nehézségek következtében azonban nem valósultak meg. Az első nehéz harckocsi tervét 1930 decemberében rendelte meg a

gépesítésért felelős igazgatóság (UMM) és a tüzérségi osztály általános tervezőirodája. A T-30-as jelzésű típus tervén jól megfigyelhetők azok a problémák, amelyekkel minden ország szembesül, ha gyors ütemű ipari fejlesztést hajt végre, de csak korlátozott tapasztalatokkal rendelkezik. Az első tervek egy 50,8 t tömegű, 76,2 mm-es löveggel és öt géppuskával felszerelt járművel számoltak. A mintapéldányt 1932-ben elkészítették, de a programot a futóművön jelentkező problémák miatt törölték. A leningrádi Bolsevik gyár Kísérleti Gépészeti Tervezőrészlege (OKMO) német mérnökök segítségével elkészítette a TG-1-est (vagy T-22-est), melyet a vezető német mérnök(1) után Grotte-harckocsinak is neveztek. A TG-1/T-22-es korszeű elveket követő, 30,4 t tömegű harckocsi volt. melyet pneumatikus kormányzással és futóművel szereltek fel Fegyverzete egy 76,2 mm-es lövegből és két 7,62 mm-es géppuskából

állt, páncélvastagsága elérte a 35 mm-t. A Grotte vezette csapat más, több toronnyal felszerelt harckocsik irányában folytatta kísérleteit. A TG-3/T-29-es tömege 30,4 t, fegyverzete egy 76,2 mm-es és két 37 mm-es löveg, valamint két géppuska volt. A legnagyobb szabású tervet a TG-5/T-42-es képviselte, amelynek tömege 101,6 t, fegyverzete pedig egy 107 mm-es löveg, illetve a többi toronyban vegyesen elhelyezett egyéb löveg lett volna. Ugyanakkor azonban az említett tervek közül egyet sem javasoltak gyártásra, mivel túlságosan bonyolultak voltak a fiatal és tapasztalatlan szovjet ipar számára, vagy ahogy az a TG-5-ös esetében is kiderült, a gyakorlatban nem lehetett megvalósítani őket. Az első szovjet nehéz harckocsi; a T-35: Ezzel egyidejűleg az OKMO másik, N. Ciec vezette csoportja megtervezte a sikeresebb T-35-ös nehéz harckocsit. 1932 és 1933 között két mintapéldányt készítettek Az első, a T-35-1-es tömege 50,8 t volt,

főfegyverzetként a 27/32-es tarackon alapuló 76,2 mm-es PS-3-as löveget alkalmazták. A két kiegészítő toronyban egy-egy 37 mm-es löveget és két-két géppuskát helyeztek el. A sok fegyver miatt a harckocsit 10 fő kezelte A tervezetben jelen voltak a TG mintapéldányok egyes elemei is, melyek közül említést érdemel az M6-os benzinüzemű motor sebességváltója, fogaskerékháza és kuplungja. Az 1938-ban rendszerbe állított T-38 nehéz harckocsi, melynek három lövegtornyában 3 harckocsiágyú, 6 DT géppuska és 1 légvédelmi géppuska kapott helyet. A próbák során azonban problémák merültek fel, és az egyes részek bonyolultsága, valamint a költségek miatt a T-35-1-est nem találták alkalmasnak a sorozatgyártásra. A T-35-2-es jelzésű második mintapéldányt a jóval erősebb M-17-es motor hajtotta, átalakították a futóművet, és kevesebb tornyot alkalmaztak. A kezelők számát is sikerült 7 főre korlátozni 35 mm-es homlokés 27

mm-es oldalsó páncélzata némileg erősebb volt, amely ellenállt a kézifegyverek tüzének és a repeszeknek is. A mintapéldányokkal szerzett tapasztalatok alapján 1933 augusztus 11-én engedélyt adtak a T-35A gyártásának megkezdésére. Mivel a leningrádi Bolsevik-gyárban már egyéb munkálatokat végeztek, a kivitelezés a harkovi mozdonygyárra (HPZ) maradt. 1933 és 1939 között a T-35-ősökön több finomítást hajtottak végre. Az 1935-ös modell hosszabb volt és a T-28-as közepes harckocsi számára kifejlesztett új toronnyal szerelték fel, amelybe az L-10-es 76,2 mm-es löveget építették. A T-26-osokba és a BT (gyors-)harckocsikba tervezett két 45 mm-es löveg foglalta el a korábban alkalmazott 37 mm-esek helyét. 1938-ban az erősebb és egyre nagyobb számban jelen lévő páncéltörő lövegek jelentette fenyegetés következtében az utolsó, hat harckocsiból álló sorozatra már megnövelt védelmi képességű, ferde lapokból kialakított

tornyokat szereltek. Két Luftwaffe tiszthelyettes áll egy kilőtt T-35 előtt. Az arányokból jól látszik; milyen hatalmas volt a szovjet monstrum. A mindössze 30 mm-es páncélzat igen sebezhetővé tette az 50 t-ás acél szörnyeteget. A T-35-ös tervének eredete máig vita forrása a nyugati és az orosz történészek között. Az előbbiek szerint a terv a brit Vickers A-6-os Independent harckocsi másolata, de sok orosz szakember elutasítja ezt a feltevést. Lehetetlen biztosat mondani, de a nyugatiak állítását alátámasztani látszik az a tény, hogy az oroszok sikertelenül próbálták megvásárolni az A-6-ost. Ugyanakkor azonban azt sem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy az 1920-as évek végén a Kama-bázison a német mérnökök hatására is készültek hasonló tervek. Az is igaz, hogy a két háború közötti időszakban a nemzetek többsége lemásolta a másik fél által alkalmazott haditechnikai megoldásokat. A Vörös Hadsereg, amely

megvásárolta a British Vickers CardenLoyd kis harckocsikat, a Vickers-Armstrong E könnyű és II-es közepes harckocsikat, valamint az amerikai Christie-féle futóművet, egyik élenjáró végrehajtója volt ennek a gyakorlatnak. Bár a sorozatgyártás volt a cél, 1933 és 1939 között mégis mindössze 61 db T-35-öst készítettek. A T-26-osok és a BT harckocsik esetében felmerült problémák késleltették a gyártást. A minőség-ellenőrzés és az összeállítás nem volt megfelelő, és a rosszul megmunkált részegységek is gondot jelentettek. A harckocsi teljesítményét sok tényező rontotta Nagy mérete és a nem megfelelő kormányzás miatt a manőverezés nehéz volt, különösen akadályok leküzdése esetén. Egy tiszt állítása szerint a nagyobb pocsolyáknál komolyabb akadályokon a jármű nem tudott áthaladni. A küzdőtér szűk volt, és a lövegek tüzét még álló helyzetben is nehezen lehetett összehangolni és pontosítani. Mivel

minden harckocsi kilenc BT harckocsi költségének fel meg, a szovjetek más, jobban használható típusok megépítése felé fordultak. Egy mozgásképtelen T-35-öst vizsgál át egy német altiszt, valahol Moszkva mellett 1941-ben. Szolgálati idejük során a T-35-ösöket a főparancsnokság tartalékához tartozó önálló nehézharckocsi-dandár három zászlóaljába osztották be. Mivel a dandár szervezetszerű 94 harckocsi helyett csak kevesebb mint 60-nal rendelkezett, T-28-asokat kellett alkalmazni hatékonyságuk megőrzésére. A T-35-ösöket nem vetették be az 1939-40-es szovjet-finn háborúban. Legfőbb szerepük a november 7-i és május 1-jei díszszemléken való részvétel volt, amelyeken a Szovjetunió sikereit és hatalmát demonstrálták. A fegyverzet terén bekövetkezett fejlődés miatt a T-35-ősök már nem voltak alkalmasak a frontszolgálatra és egy 1940-es, harckocsizó-szakemberek részére szervezett konferencián felmerült, hogy a típust

átadják az orosz tisztiiskoláknak kiképzési feladatok ellátására. Végül az a döntés született, hogy továbbra is rendszerben maradnak, de ezt a Németországgal 1941 júniusában kirobbant háború megakadályozta. Nem sok adatunk van a harckocsiknak a háború első évében bekövetkezett pusztulásáról. Néhányat Moszkva 1941 decemberi védelmekor álló harcálláspontként alkalmaztak. Többségük valószínűleg műszaki problémák miatt esett ki a harcokból az ukrajnai nyári csaták során, mialatt a 8. gépesített hadtest 34 harckocsihadosztályának 67 és 68 harckocsiezredében teljesítettek szolgálatot. A KV-1 kifejlesztése: A szovjet harckocsik bevetése az 1936-39-es spanyol polgárháborúban megmutatta, hogy páncélzatuk nem nyújt megfelelő védelmet az új 37 mm-es páncéltörő és a nagyobb űrméretű tüzérségi lövegekkel szemben. Bár közvetlen tűzben csak kevés harckocsi esett ki, és egyetlen T35-öst sem vezényeltek

Spanyolországba, nyilvánvalóvá vált, hogy a harckocsi páncélzatával szemben támasztott követelmény, miszerint csupán a géppuskák és a repeszek ellen kell védelmet nyújtania, elavult. Mindezek következtében a Harckocsizóerők Parancsnoksága (ABTU) 1937 novemberében új követelményeket fogalmazott meg a nehéz harckocsikkal szemben. Az új típusnak 1200 m távolságból ellen kellett állnia egy 76,2 mm-es löveg tüzének, és dízelmotorral kellett rendelkeznie, mivel a benzinüzemű motor találat esetén felrobbant. A T35-ös alapján először az a javaslat született, hogy az új harckocsi öt toronnyal rendelkezzen, de ezt a mennyiséget a tervezőcsoport kérésére háromra csökkentették. Ezekbe egy 76,2 és két 45 mm-es löveget építettek. Az elrendezésnek alkalmasnak kellett lenni az áttörés támogatásából és az ellenséges harckocsik megsemmisítéséből álló kettős feladat végrehajtására. A munkák első szakasza a harkovi

mozdonygyárban (HPZ) zajlott, de a tartalékok hiánya és a sztálini tisztogatások hatására a mérnökkaron belül elszenvedett veszteségek miatt a feladat két, egymással versengő leningrádi tervezőcsapatra hárult: az OKMO csoportjára N. Barikov vezetésével és a Zs. Kotyin alezredes irányítása alatt működő Zsirovszkij-üzemre Kotyin a Szovjetunió egyik legtehetségesebb és legnagyobb képzelőerővel megáldott harckocsitervezője volt. Ő alkotta meg az erős, Joszif Sztálin-sorozathoz tartozó harckocsikat (Lásd később) 1938. május 4-én mindkét csoport bemutatta terveit a Politikai Bizottság és a Védelmi Tanács közös bizottságának. A Barikov-féle T-100-as és Kotyin SzMK harckocsija (melyet az elhunyt bolsevik vezető, Szergej Mironovics Kirov után neveztek el) az elrendezést tekintve hasonlított egymásra. A felső főtoronyban egy 76,2 mm-es löveget, a két alsó toronyban pedig 45 mm-es lövegeket helyeztek el. Újításnak számított

a torziós rugózás a T-35-ös régebbi és kevésbé hatékony tekercsrugókon alapuló elrendezése után. Mindkét harckocsin széles, öntött lánctalpat alkalmaztak, amely csökkentette a fajlagos talajnyomást, és javította a harckocsik terepjáró képességét - ez a T-100-as 58 és az SzMK 45,9 t tömegét figyelembe véve alapvető fontosságú volt. A bizottságra kedvező benyomást tettek a tervek, és engedélyezték a mintapéldányok megépítését. Mindezek ellenére a találkozón feszültség alakult ki Kotyin bátran (vagy bolond módon) tiltakozott Sztálinnál a többtornyos elrendezés ellen, mivel az jelentős mértékű súlynövekedéssel járt. Ez szerinte csökkentette a tervben szereplő nehéz harckocsik mozgékonyságát. Sok mérnök az életét kockáztatta azzal, hogy fellépett Sztálin rosszindulatú cimborája, a tüzérség főnöke, G. Kulik ellen, aki a többrétegű páncélzat híve volt Az eredetileg három lövegtoronnyal tervezett SzMK

harckocsi. Amikor Kotyin ezt bírálta egy bemutatón, Sztálin egyszerűen letört egy tornyot a makettről, és így szólt: "Miért csinálunk egy harckocsiból áruházat?!" A mérnökök azonban mindkét vitából győztesen kerültek ki, megtarthatták a 60 mm-es acélpáncélzatot, és elhagyhatták az egyik kiegészítő tornyot. Figyelemre méltó volt, hogy Sztálin gyakran elfogadta mérnökei és katonai parancsnokai véleményét, azzal az általánosan elterjedt nézettel szemben, miszerint egyáltalán nem vette figyelembe a katonai dolgokat, és nem tűrte, hogy ellentmondjanak neki. A katonai ügyekbe való beavatkozása sokszor járt katasztrofális következményekkel, de eléggé intelligens volt ahhoz, hogy felfogja a fegyverzettervezés alapelveit és a háború alakulását. A T-100-as mintapéldánya 1939 májusában készült el, az első SzMK pedig augusztusra lett bevetésre kész. Mindkét harckocsit a Moszkva közelében lévő kubinkai

kísérleti terepen próbálták ki. A kezelők a leningrádiüzemek mérnökei közül kerültek ki, akik különleges kiképzést kaptak. A próbán részt vettek a kommunista párt vezetői, valamint katonai vezetők, akik közül a legnevezetesebb K. Vorosilov marsall volt Kotyin és főmérnöke, A. Jermolajev továbbra is aggódtak a súlyproblémák miatt, nem tetszett nekik a két torony következtében kialakított zsúfolt küzdőtér. Ezért Kotyin 1939 februárjában felsőbb jóváhagyás nélkül utasította csapatát, hogy tervezzenek egy egytornyos SzMK harckocsit is, melyet a híres marsallról nevezett el KV tanknak (Kliment Vorosilov). Kotyin 1939 augusztusában mutatta meg a terveket Sztálinnak, és ismételten győzött. Hivatalos engedélyt kapott a KV mintapéldányának megépítésére és arra, hogy azt a két ikertornyos változattal együtt próbák alá vethessék. Az egytornyos elrendezéstől eltekintve a KV-hez az SzMK sok elemét felhasználták, így

a törzset, a sebességváltót, az optikai berendezéseket és a torziós rugózású futóművet. A kubinkai tesztek során a KV jóval mozgékonyabbnak bizonyult, mint a T-100-as vagy az SzMK. A három harckocsi legkomolyabb kipróbálására 1939 decemberében került sor, amikor bevetették őket a szovjet-finn háborúban. Próbaterep: az 1939-40. évi szovjet-finn háború: A Szovjetunió 1939. november 30-án támadást indított Finnország ellen azzal a céllal, hogy a határ mentén területeket foglaljon el. A haderő puszta fölénye, a légierő, a tüzérség, valamint a harckocsik terén meglévő túlerő miatt a szovjetek gyors győzelemre számítottak. A dolgok azonban másként alakultak. A finnek ellenállása, valamint a szovjetek kezdetben nevetségesnek mondható katonai teljesítménye folytán a háború egészen 1941 februárjának közepéig elhúzódott, amikor is a finnek, miután tartalékaik elfogytak, kénytelenek voltak teljesíteni a szovjet

követeléseket. Az SzMK, a T-100-as és a KV is részt vett a harcokban a 20. nehézharckocsi-dandár 91 harckocsizászlóaljának kötelékében. Első bevetésük, amelyre 1939 december 17 és 19 között került sor Szumma térségében, vegyes eredménnyel zárult. A KV harckocsi általában véve jól teljesített. A december 18-án végrehajtott támadásban, bár a finneknek sikerült ellőniük a harckocsi lövegcsövét és a harcjármű visszavonulásra kényszerült, műszaki tekintetben megbízhatónak bizonyult, vastag páncélzatában pedig nem tudtak kárt tenni az ellenség közvetlen közelről tüzelő fegyverei sem. Hóval borított SzMK harckocsi a szovjet-finn háborúban. Valószínűleg aknára futott és a személyzete magára hagyta. A konstrukció túl nehéznek és bonyolultnak bizonyult, ezért a gyártását beszüntették és inkább a KV-1-re álltak át. A másik két mintapéldány kevésbé volt hatékony, és egy összecsapás során komoly

problémát is okoztak. 1939 december 19-én egy SzMK, egy T-100-as és öt T-28-as, szovjet gyalogsági támogatással ismét igyekezett betörni a Szumma közelében húzódó finn védelmi vonalakba. Mivel a kis űrméretű finn fegyverek nem tettek kárt bennük, a harckocsik mélyen behatoltak az ellenséges területre, egészen addig, míg az SzMK egyik lánctalpát egy akna meg nem rongálta. Az SzMK kezelői hozzáláttak a hiba kijavításához. A harckocsi saját lövegei, valamint a támogató járművek tűzzel fedezték a műveletet. Rájöttek, hogy a motort egyáltalán nem tudják beindítani. A T-100-as kísérleteit, hogy elvontassa az SzMK-t, a jeges talaj nehezítette meg Ahogy a lőszer mennyisége fogyni kezdett, a kezelőknek nem maradt más választásuk, mint visszavonulni és hátrahagyni az SzMK-t. Mivel nem kívánta elveszíteni egyik értékes kísérleti harckocsiját, D. G Pavlov, a fegyveres erők biztosságának vezetője a 167 gépesített zászlóalj

részeivel nagy veszteségekkel járó és eredménytelen felmentő akciót szervezett. Az SzMK-t végül csak februárban sikerült visszaszerezni, amikor a szovjet erők áttörtek a Mannerheimvonalon. A nehéz harckocsiknak a finn háborúban nyújtott teljesítménye igazolta a Vörös Hadsereg azon 1939. december 19-én hozott döntését, amely engedélyezte a KV-1es sorozatgyártását, és leállította a T-100-as és az SzMK gyártását. A módosított SzMK harckocsival (SzMK-2-es) végzett rövid kísérletezés semmiféle eredményt nem hozott. Másfelől a téli háború rávilágított a szovjet harckocsik esetében a téli időszakban felmerülő technikai nehézségekre és hiányosságokra. Az ilyen problémák leküzdésére bevezetett újítások között találjuk a sűrített levegős palackokat és a gyújtáshoz alkalmazott, különálló tartalék akkumulátorokat. A KV-1 teljesítménye: Megjelenésekor a KV-1-es mozgékonysága, páncélvédettsége és

tűzereje egyedülálló volt a világon, talán csak a T-34-es közepes tank vetekedett vele. A törzs elejének és a toronynak a páncélvastagsága 75, illetve 90 mm volt. Ezt az akkori páncéltörő lövegek legfeljebb közvetlen közelről tudták leküzdeni. Bár tömege elérte a 43,6 t-t, mozgékony és gyors harckocsinak számított, sebessége úton elérte a 35, terepen pedig a 13 km/h-t. Ezt az SzMK-ban alkalmazott futómű módosításának köszönhette. Az egymástól független 12 futógörgőt torziós rugózás támasztotta alá, és a talajnyomás csökkentésére széles lánctalpakat használtak. A megfelelő hajtóerőről az 500 LE teljesítményű V-2K, V-12-es dízelmotor gondoskodott. Az országúton 160, terepen pedig 100 km hatótávolságú KV-1-essel és a még megbízhatóbbnak számító T-34essel a Vörös Hadsereg olyan eszköz birtokába jutott, amellyel a gyakorlatban is megvalósíthatták a mélységi hadművelet elméletét. Ez a két kép

az amerikai aberdeeni harckocsifejlesztő bázison készült egy tanulmányozásra átadott korai KV-1 nehéz tankról. A széles lánctalp kitünő talajnyomást biztosított, a sima csövű 76,2 mm-es harckocsiágyú pedig kellő átütőerőt az alkalmazott német harckocsikkal szemben. A KV-1 és a T-34 késztette a németeket a Tigris és Párduc harckocsik kifejlesztésére válaszlépésként. A harckocsit először a Grabin és csoportja által tervezett 76,2 mm-es F-32-es löveggel akarták felszerelni, de az utánpótlás terén jelentkező késések miatt a rövid csövű 76,2 mm-es, L/11-es löveget kényszerültek alkalmazni. A másodlagos fegyverzetet három DT géppuska jelentette, amelyek közül egyet párhuzamosítva a toronyban, egyet a homloklemezen, egyet pedig a torony hátuljában alkalmaztak. A harckocsi kezelőinek száma öt volt A lenyűgöző KV-1-es azonban sok problémával küszködött, és ezek közül a gyártás 1943-ban történő megszüntetéséig

sem sikerült mindet megoldani. Az első változatok kuplung- és sebességváltó-gondokkal küszködtek, amelyek korlátozták a harckocsi mozgékonyságát. Sebességváltáskor a harckocsi megállt, így nem lehetett nagy sebességet elérni vele. Az amerikai hadsereg által az aberdeeni próbapályán végzett értékelés kimutatta, hogy a sebességváltó elavult, és mivel a vezetőtől nagy erőfeszítést kívánt a működtetése, az USA hadserege nem alkalmazta. A motor teljesítményét a nem kellően hatékony levegőszűrők tovább csökkentették Másfelől a harckocsit mindezen gondok miatt nehéz volt kormányozni. A küzdőtér sem volt megfelelő, és korlátozta a harci teljesítményt. Zárt búvónyílások esetében a parancsnok és a vezető csak korlátozott kilátással rendelkezett, és emiatt nehezen tudták hatékonyan teljesíteni feladatukat. A vezető periszkópját csak korlátozottan lehetett elforgatni, az elöl elhelyezett rétegelt üvegen pedig a

kezdetleges gyártástechnológia miatt alig lehetett átlátni. A parancsnoknak a torony tetejére helyezett állványon két periszkópja volt, de mivel a löveg töltésében is közreműködnie kellett, nehezen tudta irányítani a vezető, a rádiós és a tüzér munkáját. Mindezek következtében a jármű harctéren korlátozott mozgékonysággal és összehangolási lehetőséggel rendelkezett. A háború során finomításokat végeztek az eredeti KV-1-esen, hogy kijavítsák a hibáit és meghosszabbítsák szolgálati idejét. 1940-ben jelent meg az M1940-es változat Ezt a nagyobb torkolati sebességű 76,2 mm-es F-32-es löveggel fegyverezték fel, amely nagyobb lövedék kilövésére volt alkalmas. A harckocsi új, 600 LE teljesítményű, V-2-es motort is kapott A torony és a törzs páncélzatát egyes helyeken azzal a népszerűtlen módszerrel erősítették meg, hogy 35 mm-es páncéllemezeket szegecseltek oda. Mindez G Kulik azon félelmének volt

köszönhető, miszerint a német harckocsik nagy űrméretű löveggel vannak felszerelve. Sztálin és ő szembe akart szállni ezzel a nem létező fenyegetéssel. A toronyra hegesztett lemezeket később, amikor erősebb tornyokat tudtak hegesztéssel előállítani, elhagyták. Egy késői KV-1 1942M. A homlokpáncél vastagságát 75-ről 90 mm-re növelték és ferde lemezekből alakították ki. Emiatt veszített a mozgékonyságából és a német páncélvadászok kedvenc célpontjává vált. Legénysége nem kedvelte 1941-ben építettek először KV-1-es harckocsiba ZiSz-5-ös 76,2 mm-es löveget. A T-34/76-oson alkalmazott 76,2 mm-es F-34-es löveghez hasonlóan ez is jóval erősebb volt, mint a meglévő F32-es. Ez ismét Kotyin csapatának Sztálinhoz és a Fő Védelmi Bizottsághoz (GKO) intézett kérelmének sikerét jelezte. Az F-34-esnek a KV-1-esbe való beépítésével véget ért az a furcsa helyzet, hogy a Vörös Hadseregben a közepes T-34-es nagyobb

löveggel volt felszerelve, mint a nehéz KV-1-es. A korábbi változatok szögletes, gyenge tornyát erős, könnyen gyártható, hegesztett toronnyal váltották fel. A torony hátsó túllógását is sikerült megszüntetni A KV-1-es különleges változata volt a lángszóróval felszerelt KV-8-as. A fejlesztési munkálatok a szovjet-finn háború után kezdődtek, amelynek során kiderült, hogy a lángszóróval felszerelt könnyű harckocsik sebezhetőek. A KV-1-es 76,2 mm-es lövegének a helyére 45 mm-es löveget szereltek, hogy helyet biztosítsanak az ATO-41-es lángszórónak. A löveg csövére különleges vastagító részt helyeztek, nehogy a kisebb löveggel felszerelt járművet látva az ellenség azonnal kilője. Az ATO-41-es 10 másodpercenként három lövés leadására volt alkalmas, és a KV-8asban 107 lövés leadására elegendő hatóanyag volt A KV-2: A szovjet-finn háború nemcsak hogy megmutatta a KV-1-es gyártásának helyességét, de lökést

adott a KV-2-es tüzérségi támogató harckocsi kifejlesztéséhez. A szovjet-finn háború eseményei bebizonyították, hogy a szovjet harckocsik nem alkalmasak a megerősített ellenséges bunkerek és egyéb állások leküzdéséhez. Az Észak-nyugati front törzse, különösen a 7 hadsereg parancsnoka, Mereskov azt kérte, hogy fejlesszenek ki egy nagy löveggel felszerelt nehéz harckocsit a bunkerek elleni harcra. Három tervezet született Az OKMO-csapat a feloszlatása előtt még felélesztette a T-100-as tervét, és arra a B-13-as jelű 130 mm-es tengerészeti löveget szereltek. A T-100U jelzésű harckocsi gyártására azonban nem kaptak engedélyt Ennek oka az lehetett, hogy a hadsereg nem jutott hozzá a lövegekhez és a flotta által alkalmazott páncéltörő lövedékekhez, mivel a szovjet haditengerészetet ebben az időben igyekeztek nagy, óceáni bevetésre is alkalmas flottává fejleszteni. A döntésben az is közrejátszott, hogy Kotyin csapata a KV

harckocsi bevált alvázát fejlesztette tovább, amelynek köszönhetően egyszerűsíteni lehetett a gyártást és csökkenteni a költségeket. Azt tervezték, hogy a KV harckocsi meghosszabbított törzsére egy 152 mm-es BR-2-es vagy 203 mm-es B-4-es löveget építenek, de erre nem került sor. A harmadik megoldás valósult meg, amelyben két hét alatt sikerült egy szabvány 152 mm-es tarackot, valamint két géppuskát egy változtatások nélküli törzsre építeni. Ennek gyártását fogadták el KV-2-es típusnév alatt. A KV-2-es első próbáira 1940 február 10-én került sor, majd röviddel ezután két mintapéldányt küldtek az Iszthmusz félszigeten húzódó arcvonalra. Vita folyik arról, hogy ez a két harckocsi részt vett-e egyáltalán harci bevetésen 1940-ben. A jelenlegi bizonyítékok arra utalnak, hogy Mereskov és mások jelentései, amelyek a KV-2-esnek a megerődített ellenséges állások és bunkerek elleni kiváló hatásáról számolnak be,

az ellenségtől elfoglalt területen végzett próbákról szólnak. Az eredetileg bunkerek lerombolására szánt KV-2 nehéz tank. Az alváz a KV-1-esé, amin egy 152 mm-es mozsarat helyeztek el. A konstrukció több jelentés szerint is ellenállt a német páncéltörő ütegek tüzének, ezért leginkább a lánctalp sebezhetőségét igyekeztek kihasználni. A KV-2-es alakja jellegzetes. A KV-1-es törzsén doboz alakú, 12 t tömegű toronyban helyezték el a 152 mm-es, 1938/1940 L20-as tarackot. A fenti átalakítások miatt a harckocsi magassága a korábbi 3,1-ről 4,9 m-re nőtt. A KV-2-es messziről észrevehető tornyát a páncélvastagság ellensúlyozta, a homlok 110, az oldalfalak pedig 75 mm vastag páncéllemezből készültek. A háború első szakaszakában a KV-2-est nagy számban vetették be, és gyakorlatilag sebezhetetlennek számított. Egyedül a nagy torkolati sebességű lövegekkel lehetett kilőni, de ehhez meg kellett közelíteni. Az ellenség abban

reménykedhetett, hogy a lánctalpakra és a kerekekre célzott lövésekkel a kezelőket a már sérült KV-2-es elhagyására kényszerítheti. A harckocsi a mérete és páncélvédettsége miatt a kezelőktől a "Rettenthetetlen" becenevet kapta. A KV-2-es a nagy lövegéért és a vastag páncélzatért nagy árat fizetett. Mozgékonyságát jelentős mértékben korlátozták a KV-1-estől öröklött sebességváltó-, valamint kezelői problémák. A helyzetet csak rontotta a változattól függően 53,8-57,9 t közötti megnövekedett tömeg, illetve az, hogy az 500 LE teljesítményű dízelmotort változtatás nélkül alkalmazták. Egy németek által zsákmányolt KV-2, az oldalán wermacht jelzéssel. A KV-2-es országúton legfeljebb 25, terepen pedig mindössze 12 km/h-val volt képes haladni. A harci bevetések hatékonyságát az is csökkentette, hogy a nehéz torony forgatása nem teljesen vízszintes terepen nagyon nehéz volt. A KV-2-es álló

helyzetben veszedelmes ellenfélnek bizonyult, de nem rendelkezett kellő mozgékonysággal és sebességgel, ami a háború első éveiben alapvetőnek számított a keleti arcvonalon. A KV-1 és KV-2 a harcokban: Az 1941. június 22-i német támadás meglepte a Vörös Hadsereget A csapatok szét voltak szórva, és átszervezés alatt álltak. Az 1941 évi harcokban a Vörös Hadsereg nagy veszteségeket szenvedett élőerőben és hadianyagban egyaránt, beleértve a páncélosállomány zömét is. A szovjet erők gyenge szereplését követően a KV-1-es és KV-2-es megjelenése megdöbbentette a németeket. Nem rendelkeztek ezekhez hasonlóan erős löveggel és vastag páncélzattal felszerelt harckocsival és csupán néhány páncéltörő löveg tudta kilőni a szovjet harckocsikat. K K Rokoszovszkij marsall az Egy katona kötelessége c. visszaemlékezéseiben így írt: "A KV-k szó szerint megdöbbentették az ellenséget. Egyetlen német harckocsi sem tudta

kilőni őket De milyen látványt nyújtottak a harcból visszatérve! Páncélzatuk össze-vissza volt horpadva és esetenként a lövegcsövet is átlőtték." Arról, hogy a német páncéloserőknek milyen nehézségekkel kellett szembeszállniuk, mikor szovjet KV-2-esekkel találkoztak, álljon itt a Litvániában harcoló 1. német páncéloshadosztály június 23-i jelentése: "Századaink 700 m-ről nyitottak tüzet. Egyre közelebb mentünk Már csak 50-100 m-re voltunk egymástól. Fantasztikus küzdelem bontakozott ki mindennemű német siker nélkül. A szovjet harckocsik folytatták előrenyomulásukat, a mi páncéltörő lövedékeink pedig egyszerűen lepattantak róluk. A szovjet harckocsik kiállták az 50 és a 75 mm-es páncéltörő lövegek közvetlen közelről leadott lövéseit is. Az egyik KV-2-est már mintegy 70 találat érte, és egyetlen lövedék sem törte át a páncélját. Csak kevés szovjet harckocsit sikerült harcképtelenné tenni a

lánctalpakra irányzott lövésekkel, majd a tüzérség bevetésével megsemmisíteni. Ezt követően lépett színre a gyalogság, harckocsi elleni tapadóaknákkal felszerelve." Az 1941-ben elvesztett KV-2-esek többsége üzemanyaghiány vagy műszaki hiba miatt esett ki a harcokból. A 41 harckocsihadosztály 33 KV-2-esének kétharmadát elveszítette, de ezek közül csak öt esett áldozatul ellenséges hatásnak. A harckocsiból kevés állt rendelkezésre ahhoz, hogy megakadályozzák a Vörös Hadsereg összeomlását Oroszország nyugati részén. 1941 júliusára mindössze 500 KV-1-es és 2-es maradt. A KV-2-esek gyártását az év októberében leállították, mivel az üzemeket a németek elől keletre kellett telepíteni. Addig mindössze 334 készült el. Az idő előrehaladtával egyre kevesebb harcolt a típusból, és főleg álló megerősített pontként vettek részt Moszkva védelmében 1941 telén, majd Sztálingrádban 1942-ben Csujkov tábornok

62. hadserege alárendeltségében A KV-1-Sz Ahogy a KV-1-es páncélzata 1941-ben és 1942-ben erősödött, úgy csökkent a harckocsi sebessége, aminek következtében a típust egyre nehezebb volt bevetni a T-34-esekkel. 1942 októberétől a KV-1-eseket önálló egységekben alkalmazták támadásra és a gyalogság támogatására, ami részben meg is oldotta a problémát. Ugyanakkor azonban még mindig nem rendelkeztek olyan nehéz harckocsival, amely az egyre hatékonyabbá váló és egyre hatásosabb lövedékekkel ellátott német harckocsikkal és páncéltörő lövegekkel szemben biztosíthatta volna a gépesített egységek számára a támogatást. A gond 1943 végén, a 85 mm-es DT-5-ös löveggel felszerelt T-34-es és a Joszif Sztálin harckocsi megjelenésével oldódott meg. Kotyin és csoportja 1940-ben elkészítette a KV-3-as két mintapéldányát. A 220-as jelű "tárgy" elnevezésű harckocsit hosszabb törzzsel, nagyobb toronnyal és 107 mm-es

löveggel szerelték fel. A 222. sz "tárgy" esetében meghagyták a KV-1-es küllemét, csak a tornyon módosítottak 1942ben hiányzott a megfelelő motor, és emiatt a GKO a KV-3-as elvetésére kényszerült A KV-1-Sz jelzésű harckocsival igyekeztek eleget tenni a Vörös Hadsereg igényeinek (az Sz az orosz szkorosztnyij, azaz gyors melléknév rövidítése). A 40 km/h országúti sebesség eléréséhez a harckocsi tömegét a páncélzat elvékonyításával csökkentették; a homlokpáncélzat mindössze 60 mm lett. Kisebb, vékonyabb falú tornyot kapott, és könnyebb futógörgőkkel látták el Az új sebességváltó, kuplung, valamint a motor hűtése és kenése terén végzett javítások is növelték a sebességet és a mozgékonyságot. A gyártás 1942 augusztusában indult meg, de az 1370 jármű elkészültével 1943 végén le is állították, mert korszerűbb típusokat állítottak hadrendbe. A harckocsit egyes szovjet harckocsizótisztek, mint M.

E Katukov tábornok, nem szerették Ő egyébként 1942 végén azt mondta Sztálinnak, hogy ha a KV-t erősebb vagy a T-34-esen alkalmazott löveggel látták volna el, ellensúlyozható lett volna a tömeg problémája és az egyéb hiányosságok. A KV-85 és JSz-85 (JSz-1): 1943 elején a szovjet tervezőcsoportok hosszú távú terveket készítettek a nehéz harckocsik új generációjának kialakítására, amelyek felváltanák az elavuló KV-1-eseket. Az év elejére 21 nehéz harckocsi tervet készítettek, de a munkálatokat veszélyeztette Sztálin döntése, miszerint törli a nehéz harckocsik gyártását. Sztálin azt követően határozott így, hogy a P A Rotmisztrov tábornokhoz hasonló tapasztalt parancsnokok elítélően nyilatkoztak a KV-1-es mozgékonyságáról és fegyverzetéről. Szerencsére Sztálin álláspontja megváltozott az NKTP közbelépése nyomán, illetve annak a felismerésének a hatására, hogy megfelelő harckocsik szükségesek az új

német Tigris és Párduc harckocsik ellen. Mivel a nehéz harckocsik kifejlesztését gyorsítani kellett a német fenyegetés miatt, Kotyin alezredes arra kényszerült, hogy kettéossza CKB-2-es csoportját. Az egyik csoport az 1943 közepén hiánypótlásként kialakított KV-1-Sz további korszerűsítését kapta feladatul, ennek a projektnek az eredményeképpen tervezték meg a KV-85-öst. A jármű gyakorlatilag a KV-1-Sz átalakított alvázára épült, amelynek homlokpáncélzatát 82-ről 110 mm-re növelték. A második, N V Ceic (aki ekkoriban szabadult a munkatáborból, ahová Sztálin száműzte) vezette csoport az áttervezett KV-13-as alvázán és törzsén kezdett dolgozni. A JSz-85-ös(2) (JSz = Joszif Sztálin) harckocsi mozgékonyságban és a páncélzatban felülmúlta a KV-85-öst. Ritka felvétel a mindössze 148 db-os példányban legyártott KV-85-ről. Az alváz a KV-1-Sz harckocsié, a torony a JSz-1-é, a löveg a T-34/85-é. Mivel a JSz-85-ös (más

néven: JSz-1) elkészítése technikai okok miatt késett, az arcvonalon viszont nagy szükség volt erősebb fegyverzetű harckocsikra, 1943 őszén átmeneti megoldásként legyártottak 148 KV-85-öst úgy, hogy a JSz-85-ös 85 mm-es D-5T löveggel ellátott tornyát a KV-85-ösre szerelték. A nagyobb torony miatt a törzs szélességén változtatni kellett, hiszen a toronykosárnak csak így tudtak helyet biztosítani. Mivel a löveghez 70 db lőszert tartottak a harckocsiban, és a lövegzár mérete is megnőtt, a személyzetet ötről négy főre csökkentették. A JSz-85-ös a KV-13-as mintapéldányán alapult. Bár a munkálatok 1943-ban felgyorsultak, a jármű valójában hosszú fejlesztés eredményeként született, nem úgy, mint a sietve elkészített KV-85-ös. A KV-13-as első mintapéldányát a cseljabinszki kísérleti harckocsiüzemben már 1942 májusában próbák alá vetették. Az egyik legjellemzőbb vonása az volt, hogy a torony és a törzs

gyártásának nagy részében öntési technológiát alkalmaztak (az eddigi hegesztések helyett). Az első kísérletek során a jármű sebességváltója meghibásodott, megrongálta és ledobta a lánctalpat. Bár a KV-1-Sz törzséből és sebességváltójából átvett alkatrészekkel sikerült orvosolni az említett gondok nagy részét, a fejlesztési munkálatok Sztálin és több magas rangú katonai vezető nehéz harckocsikkal szembeni fenntartásai miatt lelassultak. Kotyin azonban utasítást adott csoportjának, hogy tervezzék át a kísérleti jármű belső berendezéseit. Ezt 1943 elejére befejezték, és már csak a törzs, a torziós rugózású futómű, valamint az alváz maradt eredeti állapotban az első változatból. Kotyin lépése néhány hónapon belül igazolást nyert, amikor a GKO felismerte, hogy mégis szükség van nehéz harckocsikra. Miközben a KV-85-öst sietve rendszerbe állították, folyt a munka a JSz-1-essé átnevezett

JSz-85-ösön. A kész járművet 1943 augusztusában mutatták be Sztálinnak, aki engedélyt adott a gyártás megkezdésére. Német páncéltörő lövedékek által kilőtt három JSz-1 harckocsi valahol Kelet-Poroszországban 1944 végén. Az elülsőn jól látszik, hogy a becsapódás után egy másodlagos belső robbanás is történt, valószínűleg ez végzett a személyzettel. A KV-85-ös és a JSz-1-es tervezésére is rányomta bélyegét az, hogy szükségessé vált egy nagyobb űrméretű löveg alkalmazása, mivel a szabvány 76,2 mm-es gyakorlatilag használhatatlannak bizonyult a Tigrisek és a Párducok ellen. A kubinkai próbaterepen egy zsákmányolt Tigrisen végzett teszt során kimutatták, hogy a 85 mm-es 52-K M1939-es légvédelmi löveg lövedéke 1000 m-ről át tudja törni a német harckocsi 100 mm vastag páncélzatát. Ugyanakkor azonban a szovjet optikai irányzékok rossz minősége miatt nagy távolságból csak ritkán értek el sikereket. A GKO

utasítására a Központi Tüzérségi Tervezőintézet kipróbálta az Sz-31-es és D-5T típusú lövegeket. Ez utóbbit találták hatékonyabbnak, és ennek gyártására adtak utasítást. A 85 mm-es löveg beépítése hatást gyakorolt a KV-85-ös és a JSz-1-es tornyának tervezésére, hiszen annak méretét meg kellett növelni, hogy kellő tér álljon a kezelők rendelkezésére. Mindezek következtében mindkét típus törzse és tömege is nagyobb lett. A KV-85 és a JSZ-1 a harcban: A KV-85-ös és a JSz-1-es harckocsik harci teljesítménye változó volt. Egy 1943 novemberében Ukrajnában vívott harc alkalmával a 34. gárda-nehézáttörő ezredet a német PzKpfw IV-es harckocsik és Marder II-es páncélvadászok a 20 KV-85-ös egyharmadának kilövése után visszaverték. A veszteségek mértékét természetesen a harcászati tényezők is befolyásolták A másnap indított német támadást a szovjetek saját veszteség nélkül verték vissza. A GBTU

által összegyűjtött harcjelentések rávilágítottak arra, hogy a német harckocsik közelről történő megsemmisítéséhez erősebb páncélvédettségre és nagyobb teljesítményű lövegre van szükség. Hasonló megjegyzésekkel illették az 1943 szeptemberében rendszerbe állított JSz-1-es harckocsit is. A fő gondot a kis távolságból tüzelő ellenséges lövegek elleni védelem jelentette Míg a távolról érkező lövedékek nem mindig hatoltak át a JSz-1-es páncélzatán, a becsapódás ereje a torony belső oldalán lepattintotta a páncélzatot, és ez a kezelők sebesüléséhez vezetett. Az 1944 márciusában az 1. gárda-nehézáttörő ezred Sztaro-Konsztantinov térségében vívott összecsapása bebizonyította, hogy a JSz-1-esek szembe tudnak szállni a Tigrisekkel. Mindkét nehéz harckocsi esetében a löveg volt a kérdéses pont. Mindezek következtében a KV-85-ösök gyártását 1943 végén felfüggesztették, majd a JSz-1-eseket 1944

elején új fegyverzettel látták el. A JSZ-2 nehéz harckocsi: Azt, hogy a JSz-1-es harckocsinak erősebb lövegre van szüksége, Kotyin tervezőcsapata és a 9. sz. üzem tervezői már a kurszki csata után felismerték Ez két következménnyel járt Először is a 85 mm-es löveggel gyártott JSz-l-esek gyártását mindaddig korlátozták, amíg lehetőség nem volt erősebb löveggel történő felfegyverzésükre. Másodsorban a 100 mm-es BS-3-as és a 122 mm-es A-19-es löveget alkalmassá tették a JSz-1-esbe történő beépítésre és a tüzelési próbát 1943 novemberében el is végezték. A kisebb löveg hatékonyabb páncéltörő képességgel rendelkezett, bár a nagyobb át tudta törni egy zsákmányolt Párduc homlokpáncélzatát. Végül a 122 mm-es löveget választották, mivel kellő mennyiségű forrás állt rendelkezésre a löveg és a hozzá szükséges lőszer előállításához. A löveg csövére először egykamrás csőszájféket szereltek, de

ezt később kétkamrásra cserélték, miután az egyik fegyver próba közben felrobbant, és megsebesítette K. E Vorosilov marsallt is Mivel nem volt elégedett a JSz-1-es harckocsi átfegyverzésével, Kotyin kifejlesztette a vastagabb páncélzattal rendelkező és mozgékonyabb JSz-2-est. A korábbi változat lépcsőzetes homlokpáncélzatát sima, dőlt páncéllemezzel helyettesítették, amely jobb védelmet adott, és nem is kellett olyan vastag lemezt alkalmazni. Ez súlymegtakarítást jelentett Az új törzs kibírta a német 88 mm-es páncéltörő löveg 1000 m-nél kisebb távolságból leadott közvetlen lövését, míg saját lövege ugyanekkora távolságból le tudta küzdeni a 160 mm-es páncélzatot is. A torony páncélzatának növelésére tett kísérletek kudarcot vallottak, mivel a 122 mm-es löveg tömege megbontotta annak egyensúlyát. A torony áttervezéséről a költségek és az idő rövidsége miatt letettek. Ezen a híres képen az 1. Belorusz

front JSz-2 tankjai vonulnak Berlin egyik utcáján 1945 áprilisában. A harckocsik tornyán és oldalán egyezményes vastag fehér csík látható, hogy a brit és amerikai repülőgépek ne tévesszék össze őket a német tankokkal, elsősorban a Párducokkal. A JSz-2-es a valóságban számos súlyos problémával küszködött. A tervezők tisztában voltak azzal, hogy a harckocsi hatékonyságát jelentősen csökkenti az a tény, hogy kicsi a tűzgyorsasága (mindössze 2-3 lövés percenként), és hogy összesen csak 28 lövedéket tudnak elhelyezni benne. Ez utóbbi gondot 1944-ben részben megoldották, amikor bevezették a jóval hatékonyabb zárszerkezettel rendelkező D-25T típusú löveget. A harci tapasztalatok azt is bebizonyították, hogy a 122 mm-es löveg 600 m-nél nagyobb távolságból nem tudta áttörni a Párduc harckocsi döntött homlokpáncélzatát, míg a páncélzat találat következtében történő lepattogzása továbbra is gondot jelentett

a JSz-2-es számára. A homlokpáncélzat keményre edzése bonyolult és költséges volt, így a probléma megoldatlan maradt. 1944 végén a Párduccal kapcsolatos problémát különös módon maguk a németek oldották meg, igaz, akaratlanul. Mivel mangán érc már nem állt kellő mennyiségben rendelkezésre, nikkellel ötvözött, magas széntartalmú acélt alkalmaztak, ami viszont jóval törékenyebb volt, különösen a hegesztések mentén. A JSZ-2-harci bevetésen: A JSz-2-eseket 1944 elejétől állították rendszerbe a gárda-nehézharckocsiezredek kötelékében. Az első, ezzel a típussal felszerelt egység, mely bevetésre került, a 11. önálló gárdanehézharckocsidandár volt, amely áprilisban Dél-Ukrajnában részt vett a KorszunSevcserkovszkij közelében lévő német katlan felszámolásában A harcok 20 napja alatt a 72 önálló gárda-harckocsiezred mindössze nyolc JSz-2-est veszített, miközben súlyos veszteségeket okozott az ellenségnek. Bár

a szovjetek állítása, mi szerint 41 Tigrist és Elefántot lőttek ki, túlzó, lehet, hogy csak az ellenséges harckocsik azonosításával vannak problémák. Az említett harcokban egy JSz-2-es túlélte egy Elefánt páncélvadász 88 mm-es lövegének 1500-2000 m-ről leadott öt lövését. A harckocsit végül egy 700 m-re álló páncélvadász lőtte ki Az a tény, hogy több más harckocsit is elvesztettek tűz- és motorproblémák miatt, azt bizonyítja, hogy még a legerősebb páncélzattal felszerelt harckocsinak is vannak gyenge pontjai. A JSz-2-esek egyik legjelentősebb összecsapására 1944 augusztusában került sor, amikor Sandomierz közelében hídfőt alakítottak ki a Visztulán. Ez volt az első alkalom, hogy a JSz-2esek szembekerültek a félelmetes német Királytigris harckocsival Az augusztus 13-án lezajlott összecsapásban a 71. önálló nehézharckocsi-ezred 11 JSz-2-esének támadását az 501 nehézpáncélos hadosztály 14 Királytigrise

hárította. 600 m távolságból négy ellenséges harckocsit megsemmisítettek, hetet pedig megrongáltak a harcászati fölényben lévő szovjetek. Ez kimagasló teljesítménynek számított, bár a harc után végzett elemzés kimutatta, hogy a JSz-2esek páncélzata 1000 m-nél kisebb távolságon vívott harcban a hibás öntés miatt sebezhető volt. A JSZ-3 nehéz harckocsi: A harckocsi harci teljesítményének folyamatos elemzése, valamint az elszenvedett sérülések helyének és típusának vizsgálata vezetett a JSz-3-as harckocsi kifejlesztéséhez. Ez volt a háború során gyártott utolsó szovjet harckocsi. A jármű terveit két csoport készítette el Az egyik csoport Kotyin vezetésével szokatlan homlokpáncélzatot fejlesztett ki, amelyen a harckocsi elején csukafejszerűen illesztették össze a lejtős páncéllemezeket. Ez az elrendezés csökkentette a jármű tömegét, de reményeik szerint növelte a törzs ellenállását a becsapódó

lövedékekkel szemben. A másik, N L Duhov vezette csoport radikálisan új, kerek serpenyő alakú tornyot fejlesztett ki, és ebbe építette a 122 mm-es löveget. Ez az új alak megnövelte a védelmet, mivel csökkentette a lövedékek becsapódási energiáját, javította a külső elrendezést és ennek következtében a harci hatékonyságot. JSz-3 harckocsik 1945-ben Berlinben egy háború utáni parádén. Az alacsony kialakítás, az új típusú lapos-, íves lövegtorony mind a védelmet növelte. A 122 mm-es löveg pedig minden létező páncélost képes volt megsemmisíteni. A döntést, hogy a két csoport által elért fejlesztéseket egyetlen harckocsiban ötvözzék, a harckocsigyártásért felelős miniszter, V. A Malisev hozta Az első mintapéldányt 1944 októberében mutatták be G. K Zsukov és A M Vasziljevszkij marsalloknak, akik támogatták a harckocsi gyártását. Az első, sorozatban gyártott példányok 1945 elején kerültek a csapatokhoz, és

egyes jelentések szerint részt vettek a Berlinért vívott harcokban. A harckocsi gyártását 1946 közepéig folytatták, ez idő alatt 2311 példány készült el. Vasúti szerelvényre rakott JSz-3 nehéz tankok. A mellette álló katonák miatt jól látszik milyen alacsony felépítésű. A JSz-3-as az 1960-as évekig a Vörös Hadsereg harckocsi-alakulataiban szolgált. Ez idő alatt számos módosítást hajtottak végre rajta annak érdekében, hogy kijavítsák a súlyos tervezési hiányosságokat: a megbízhatatlan motort és sebességváltót, valamint a helyenként hibás kialakítású törzset. A módosítások azonban csak részleges sikert hoztak, így abban az időben a szovjet harckocsitervezés és katonai doktrína a közepes harckocsi felé fordult, mivel azt a mélységi csata és a mélységi hadművelet minden szakaszában egyaránt alkalmazhatták. Zárszó: A szovjet harckocsitervezők a II. világháborúban végig tanúbizonyságot tettek

kreativitásukról és gondosságukról. A lehető legjobban kihasználták a rendelkezésükre álló szűkös forrásokat, és figyelték, hogy az alkalmazott megoldás megfelel-e az adott feladat végrehajtásához. A német tervezőkkel ellentétben nem fordítottak többletidőt és erőforrásokat arra, hogy teljesen új részegységeket alkossanak és a tökéletességre törekedjenek. Ez azzal járt, hogy a szovjet harckocsikra nem volt jellemző a német és nyugati harckocsik külső és belső kifinomultsága. Figyelembe véve azonban az utóbbiak harci teljesítményét, ez a hiányosság elfogadható. Mindezek következtében a brit és amerikai harckocsik teljesítménye a háborúban elmaradt a szovjeteké mögött. A háború szovjetekre jellemző megközelítését a brit hadsereg egyik tisztje az alábbiakban foglalta össze a háború végén rendezett berlini szovjet győzelmi parádén: "Mosdatlan kis ukránokból, zömök közép-ázsiai lövészekből álló

hadsereg. A katonákon libegnek a kitüntetések, erősen markolják kiváló öntöltő fegyvereiket- de mindenekfelett a penész-zöld színű harckocsik. A festéket csak úgy sebtében kenték rá az erős löveggel felszerelt tornyokra. És ez a hadsereg az, amelyik megnyerte a háborút." (1) Az 1920-as évek végétől titkos álamközi megegyezéssel német mérnökök dolgoztak a Szovjetúnióban, hogy a versaillesi békeegyezményben betiltott német fegyvergyártást és tervezést kijátszhassák. Ebből természetesen az oroszok is profitáltak (2) JS - ként is szokták jelölni a harckocsit, illetve a külföldi szakirodalomban elsősorban IS a jelzése, ami az angolszász írásmód alapján: Iosiph Stalin