Gazdasági Ismeretek | Világgazdaságtan » Drábik János - A háttérhatalom, elhallgatott dokumentumok

Drábik János A háttérhatalom Elhallgatott dokumentumok Ajánlás barátaimnak Tisztelettel és igaz barátsággal ajánlom ezeket a kevésbé ismert dokumentumokat azon osztály-és iskolatársaimnak, akikrıl már csak felnıtt fejjel tudtam meg, hogy zsidó származásúak, mert ennek tanulmányaink ideje alatt semmilyen jelentısége sem volt. Akkor csak az számított, ki milyen tehetséges és szorgalmas volt, mit teljesített és ezzel milyen tekintélyt vívott ki magának. Ezek a barátaim � álljon itt nevük helyett csak utónevük: Ádám, Gyuri, Iván, János, Misi, Péter, Tamás, Tomi, Éva, Mari, Ráhel, Szonja és Zsuzsa � mind rendkívül tehetségesek és az élet is igazolta ıket, mert közülük többen világhírőek lettek. Megtanultam tisztelni ıket és néhányan közülük mai napig legszorosabb barátaim közé tartoznak. Ajánlom ezeket a gyakran felkavaró, kétségeket támasztó és ellenérzést kiváltó, ugyanakkor az élet

összefüggéseinek szakadatlan elemzésére � átértékelésére - késztetı dokumentumokat egykori munkatársaimnak, régi és új barátaimnak is, mindazoknak, akik figyelemmel kísérték eddig is írásaimat. Egykori iskolatársaimmal folytatott beszélgetéseink, levélváltásaink során elkerülhetetlen volt a zsidó vallás, kultúra és hagyomány sajátosságairól, a zsidó nép történelmi szerepérıl is eszmecserét folytatni. Az ún zsidó kérdés társadalmi, politikai vonatkozásai sem maradhattak el, hiszen ezek szerves részét képezik az elmúlt évszázad egyetemes és magyar történelmének. Számos kérdéssel kellett szembesülnöm akkor is, amikor a Szabad Európa Rádió munkatársaként foglalkoztam a világpolitika és ezen belül a magyar társadalmi és politikai élet elemzésével. Mindez arra kényszerített, hogy újabb és újabb könyveket olvassak el, és alaposabban megismerkedjek más népek történelmével is, így a román

történelemmel, a német, a francia és az angol történelemmel. De talán a legtöbbet az amerikai történelemmel foglalkoztam, amikor New Yorkban éltem és az ottani egyetemen tanultam. Ebben a városban reformátusként természetesen rendszeresen felkerestem a magyar református templomot a 82. és a 69 utcában De barátaimmal � ökumenikus szellemben - eljártam a katolikus összejövetelekre is és rendszeresen részt vettem a 39. utcában lévı American Israel Friendship House rendezvényein is. Ebben a házban mőködött a World Federation of Hungarian Jews nevő kulturális szervezet, amely a magyar származású zsidó new york-iakat tömörítette. E szervezetnek igen színvonalas és rendszeresen megtartott rendezvényein, ha csak lehetett, részt vettem. (Amerikai tartózkodásom kezdetén egy bronxi lakásból � Bronx New York egyik városzrésze -, ahol albérlıként laktam, azért kellett elköltöznöm, mert a fıbérlı egyik éjjel pisztolyát rám

fogva megkérdezte: Igaz-e, hogy jársz a zsidókhoz? Mondtam igen. Miért, mi ellene a kifogásod? Erre beleeresztett egy sorozatott a mennyezetbe, s közölte, hogy távoznom kell. Láttam, hogy részeg, ezért csak annyit mondtam: tegye el a fegyvert, és reggel elköltözöm. Így kerültem egy új lakásba a New York University közvetlen közelébe.) New Yorkban akaratlanul is megtapasztaltam, hogy különbség van a zsidó magyar és a magyar zsidó között. 1983 augusztusában részt vettem a 79 utcában a First és a Second Avenue között lévı Magyar Házban a Hungarian Literary Society (Magyar Irodalmi Társaság) évi rendes közgyőlésén. Ezt az irodalmi társaságot az 1930-as évek végén Amerikába kivándorolt, kultúra kedvelı zsidó származású magyarok alapították a magyar irodalom ápolására. Az idık során ebbıl az irodalmi társaságból baráti kapcsolatok fenntartására szolgáló klub lett, ahol ultizni, sakkozni, pingpongozni, vagy társalogni

lehetett magyar zenét hallgatva és magyaros íző ételeket fogyasztva. Az 1983-as évi közgyőlésen a társaság német származású elnöke, Mr. Mautner, tartotta angol nyelven a megnyitót. Mautner úr felesége magyar volt, és nagyvonalúan támogatta a magyar közösségi életet. Ennek köszönhette, hogy a Magyar Irodalmi Társaság az elnökévé választotta. Mautner úr angol nyelven elmondott bevezetıje után egy erre a célra meghívott amerikai énekesnı elénekelte az amerikai himnuszt, majd pedig a jelenlévık egy része javasolta a magyar himnusz eléneklését is. Erre a jelenlévık egy másik csoportja azt mondta, hogy azt már nem, mert �a magyar himnusz szavára lıtték a nyilasok a rokonait a Dunába� és követtek el egyéb atrocitásokat. Mire a himnusz eléneklését javaslók azt kérdezték, hogy mi köze van Kölcseynek és Erkel Ferencnek a nyilasokhoz, s elvégre ez egy magyar irodalmi társaság, ezért igenis helyén való a magyar himnusz

eléneklése. A vita odáig fajult, hogy azoknak egy része, akik el akarták énekelni a magyar himnuszt, levette a cipıjét, és Hruscsov módjára elkezdte verni ütemesen az asztalt azt kiáltozva, hogy aki nem akarja elénekelni a magyar himnuszt, az távozzon, és meg se álljon Tel-Avivig. Ekkor asztalszomszédom, egykori osztálytársam édesanyja, aki 1952-tıl ismert engem és 1956 óta New Yorkban élt, így fordult hozzám: �Látod, János, mi a különbség a zsidó magyar és a magyar zsidó között? Az egyik követeli a magyar himnusz eléneklését, mert ı nemcsak tud magyarul, de a szíve is Budapesten dobog. A másik ugyanúgy magyar anyanyelvő, Magyarországról származik, de az ı szíve Jeruzsálemben dobog. Én zsidó magyar vagyok, és szívem Budapesten dobog, oda vágyom vissza. De tiszteletben tartom a magyar zsidók érzéseit is, tudomásul veszem, hogy ık a zsidóságuknak adnak elsıbbséget.� 1983-ban nem sikerült a Magyar Irodalmi

Társaság közgyőlésén elénekelni a magyar himnuszt New York 79-es utcájában. A jelenlévık csaknem fele � tiltakozása jeléül � nyomban távozott. Ehhez a történethez még hozzátartozik, hogy néhány héttel késıbb, 1983 szeptemberében Münchenbe költöztem, mert a SZER munkatársa lettem. Amikor 1985-ben visszatértem a Rádió new york-i tudósítójának Amerikába, akkor barátom édesanyja azzal fogadott, hogy 1984-ben kellıen felkészültek, és a Magyar Irodalmi Társaság évi közgyőlésén békésen, és egyhangúan elénekelték a magyar himnuszt is. Ez, és az ehhez hasonló tapasztalataim, valamint a zsidó barátaimmal folytatott sok eszmecsere arról gyızött meg, hogy egymás jobb megértéséhez sok-sok ıszinte eszmecserére, széleskörő párbeszédre van szükség. Amikor az 1990-es évek közepén néhány év alatt túljutottam az e tárgykörrel foglalkozó századik könyvön, meglepıdve kellett tapasztalnom, hogy barátaim közül

valójában milyen hiányosan ismerik nemcsak a bibliai zsidó nép történetét, hanem általában véve a Kelet- és NyugatEurópában élı zsidó közösségek életét. Amikor pedig a magyar demokratikus változások nyomán elhatároztam, hogy demokráciaelméletbıl írok kandidátusi dolgozatot, fel kellett ismernem, hogy nem lehetséges a társadalmi-politikai demokrácia gazdasági demokrácia nélkül. A gazdasági demokrácia pedig az esélyegyenlıség biztosítását jelenti a termelıtevékenységben, a pénz-és hitel kibocsátásában, valamint a javak elosztásában. A jogi esélyegyenlıség ennek csak a jogszabályi feltételeit biztosítja. Meg kellett állapítanom, hogy azért nem lehetséges a gazdasági esélyegyenlıség, azaz a gazdasági demokrácia, mert a közpénzrendszert lecserélték magánpénzrendszerre, a magánpénz-monopólium pedig egy szők érdekcsoport számára behozhatatlan elınyöket biztosít. Ekkor kellett megismerkednem a

magánpénzrendszert rendkívül igazságtalanná tevı kamatmechanizmussal, amely a pénz elıállításának a monopóliumával rendelkezık számára lehetıvé teszi az érték-elıállító tevékenység folyamatos és nagymértékő megsarcolását, s hatalmas kamatjövedelmet biztosít az élısködı pénzvagyonos csoport számára. Meg kellett állapítanom, hogy létezik egy háttérhatalom, amely a pénzkibocsátás és kamatszedés monopóliumával a saját tulajdonaként centralizálja és koncentrálja egyre több országban � és ma már világszinten � az érték-elıállító termelı vagyont, valamint a közvetítést és elosztást vezénylı pénzvagyont. Önként adódott a kérdés: Kikbıl áll ez a háttérhatalom? Hogyan jött létre? Milyen a szervezeti felépítése? Hogyan mőködik? Így jutottam el a világ leggazdagabb beruházó bankár-dinasztiáihoz, az általuk mőködtetett formális és informális pénzügyi és társadalmi-politikai

intézményekhez, egy jól megszervezett, világszintő hálózathoz, amely számos alrendszert mőködtet. Mivel e rendszer kezdeményezıi, irányítói és haszonélvezıi elsısorban a beruházó bankár-dinasztiák, amelyek között, ha nem is kizárólagos, de döntı szerepet játszanak a zsidó származású pénzemberek, ezért az a világstratégia, amelynek a végrehajtásán fáradoznak, érinti a különbözı országokban élı zsidó közösségek sorsát is. Természetesen a magyarországi zsidó közösség életét is érinti. Ily módon kihat az én barátaim életére is. Minél inkább próbáltam megérteni az összefüggéseket, annál világosabban láttam, hogy e pénz-dinasztiák elsısorban a saját érdekeiket tartják szem elıtt, és ha vannak világuralmi céljaik, akkor az ezzel járó elınyöket nem egy nép, hanem a saját maguk számára akarják megszerezni. Azt is látnom kellett, hogy bizonyos céljaikat csak úgy tudják elérni, ha a saját

népük többségét alkotó, és gazdagnak egyáltalán nem nevezhetı, más emberekhez hasonlóan munkából és teljesítménybıl élı zsidó közösségek tagjait megtévesztik. E megtévesztéshez tartozik fontos tények és stratégiai programok elhallgatása, vagy azok egészen más színben való feltüntetése félrevezetésük érdekében. E felismeréseimet átbeszéltem barátaimmal. Volt, akivel egyetértésre jutottam, volt, akivel nem. Kutatásaim során természetesen olyan tekintélyes zsidó származású tudósok munkáival is megismerkedtem, akik hasonló eredményekre jutottak, mint én. Abban a pénzuralmi hálózatban, amely ma már globálisan mőködik, természetesen akadtak olyan résztvevık is, akik ilyen vagy olyan okból életük egy bizonyos szakaszában szembe fordultak ezzel a pénzuralmi hálózattal. Ennek a szembefordulásuknak hangot is adtak, leírták, elmondták a véleményüket. Elviselték az ıket ért támadásokat. Személyesen azt

tapasztaltam, hogy ezekrıl az emberekrıl és nézeteikrıl -barátaim jóformán semmit sem tudnak Nekem kellett e személyekkel és munkásságukkal megismertetni ıket. Némelyiküket sikerült meggyızni arról, hogy a tanult iskolai történelem mellett létezik egy elhallgatott, de azért valóságos másik történelem is. A kettı nem zárja ki egymást, hanem oly módon egészíti ki, mintha egy személyrıl készítünk egy normális képet, valamint egy röntgen és egy ultrahang felvételt. A látható képek nem fognak hasonlítani egymásra, pedig ugyanarról a személyrıl adnak információkat. Ha egymásra vetítve összesítjük a belılük kapott információkat, akkor pedig kiderül, hogy azok komplementer módon, egymást kiegészítve pontosabb ismeretekhez juttatnak minket. Így jutottam arra a gondolatra, hogy tanulmányozva e figyelemreméltó személyek munkásságát és nézeteit, különösen azokét, akiknek a megnyilvánulásait hitelesnek lehet

tekinteni, megismertetem barátaimmal. Ezért kiválasztottam néhány olyan alig ismert dokumentumot, amelyek a történelem, valamint napjaink valóságának a kevésbé látható, illetve szándékosan homályban tartott tényeit és összefüggéseit világítják meg. Ha nem teszünk különbséget a világuralomra törı bankár-dinasztiák érdekei és hatalmi törekvései, valamint a zsidó nép � éljen az a diaszpórában vagy Izraelben � túlnyomó többségének a valódi szükségletei, érdekei és értékei között, akkor a tájékozatlan emberek (válságos helyzetben) a pénzuralmi rend fenntartói és haszonélvezıi helyett (azaz a bajok, feszültségek igazi okozói helyett), megint azon embertársaikat teszik majd felelıssé, akik ugyanúgy e világuralmi törekvések szenvedı alanyai, mint a többi ember. Vagyis ha én tényleg szeretem zsidó barátaimat, akkor tudatosítani kell bennük, hogy igenis vannak olyan kozmopolita bankárdinasztiák, amelyek a

zsidó nép mögé bújva a saját önzı céljaikat valósítják meg az egy-központból irányított világállam, az új pénzuralmi világrend létrehozásával a náluk lévı globális pénzmonopólium segítségével. Ha ez akárcsak részben igaz, akkor úgy tekinthetjük Izraelt, hogy egy évszázadokon át üldözött nép nemzeti otthonán túlmenıen a háttérhatalom országnyi mérető megbízható helyırsége is. Ez utóbbi minıségében az a rendeltetése, hogy a nemzetközi bankárok által irányított új világrend érdekében ırzı-védı feladatokat lásson el Földünk egy rendkívül fontos térségében. Viszonylag kismérető, de nukleáris monopóliummal rendelkezı, erıs katona-államként az energiahordozókban gazdag kiemelt fontosságú - közel-keleti világrégióban kell biztosítania a nemzetközi pénzügyi közösség hegemóniáját, hatalmi monopóliumát. E bevezetı gondolatokkal barátaimat akartam meggyızni arról, hogy miért érdemes

közreadni a következıkben ismertetett � eddigi kutatásaim szerint hitelesnek tekinthetı - néhány dokumentumot némi háttérrel és magyarázattal kiegészítve. Elsı rész Benjamin Freedman a háttérhatalom világstratégiájáról Elsıként egy ismert és köztiszteletben álló amerikai pénzember véleményét ismertetjük írásai és beszédei alapján. Benjamin Harrison Freedman 1890 október 4-én született New Yorkban és 1984-ben halt meg ugyanott. Azt az orvost, aki közremőködött a születésénél úgy hívták, hogy Dr. Simon Baruch İ volt a késıbb fontos közéleti személyiséggé vált Bernard M. Baruch apja Bernard Baruch a Wall Street egyik sikeres pénzembere és befektetı bankára az Egyesült Államok hadiparát irányította évtizedeken keresztül. Hosszú élete folyamán valamennyi amerikai elnök hivatalos tanácsadója volt az elsı világháborútól 1965-ig. Freedman így ír egyik könyve bevezetıjében Bernard Baruch-hoz

főzıdı viszonyáról: ��Bernard Baruch a szerzı családjának jó barátja volt és gyakran konzultált vele�1912-tıl kezdve olyan helyzetbe kerültem, hogy tanúja lehettem mindannak, ami a színfalak mögött folyt. E sorok írója a Nemzeti Demokrata Bizottság tagjaként 1912-ben részt vett Wilson elnök választási kampányában. Ezt követıen nem voltak az ajtók zárva elıtte.� Benjamin Freedman zsidó családban nıtt fel és zsidó vallás szerinti nevelésben részesült. New York városában élt gazdag, sikeres üzletemberként Üzleti karrierje során ı lett a Woodbury Soap Company cég fı tulajdonosa. Tanúja volt és bizonyos fokig közvetlen résztvevıje azoknak a politikai és pénzügyi manipulációknak, amelyek elısegítették a kommunizmus hatalomra kerülését és Izrael, mint cionista állam létrehozását, valamint az amerikai politikai élet és tömegtájékoztatás zsidó hegemónia alá kerülését. Mint a zsidó érdekek

képviselıje bejárása volt az Egyesült Államok hét elnökéhez. Az Új Világrend második világháború utáni elıtérbe kerülésével 1945-ben Benjamin Freedman úgy érezte, hogy felelıs a fejleményekért, és errıl beszélnie kell. Annak a zsidó és kommunista gépezetnek a beavatott tagjaként, amely ekkor készült beindítani két nagyszabású tervet � az egyik az egy központból kormányzott világ létrehozása Egyesült Nemzetek név alatt és a másik Izrael, mint cionista állam kikiáltása Palesztinában. Egyre nagyobb aggodalommal töltötte el hitsorsosai növekvı hatalma és az a mód, ahogy ezt a hatalmat használják. Szakított a judaizmussal, és áttért a katolikus hitre. A zsidó történelemben és kultúrában szerzett jártassága és kutatásai eredményeként arra a meggyızıdésre jutott, hogy a zsidókra és a judaizmusra vonatkozó közkelető elképzelések részben tévesek, és még magukat ezeket a kifejezéseket is el kell

utasítani. Szó szerint ismertetett beszédében és írásában az Olvasó gyakran találkozik majd az olyan kifejezésekkel, hogy �úgynevezett zsidók� vagy �talmudista zsidók� vagy �a modern judaizmus szent könyve�. Benjamin Freedman alapította 1946-ban a Béke és Igazságosság Palesztinában nevő ligát. Arnold Forster, a B�nai B�rith elnevezéső zsidó szervezet Rágalmazás Elleni Ligájának (Antidefamation League) egyik vezetıje 1988-ban - Square One címő önéletrajzi munkájában - Benjamin Freedmant gazdag, hitehagyott öngyőlölı zsidónak minısítette. Az Amerikai Zsidó Bizottság Commentary címő folyóirata 1955 februári számában Benjamin Freedmant egyenesen zsidó antiszemitának nevezte. Freedman 1954-ben a következıket mondta az antiszemitizmusról: �Az antiszemita kifejezés egy másik olyan szó, amit el kell távolítani az angol nyelv szókészletébıl. Az antiszemitizmus kifejezés ma csak egy célt szolgál Arra

használják, hogy befeketítsenek valakit. Amikor az úgynevezett vagy állítólagos zsidók úgy érzik, hogy valaki ellenzi valamelyik céljukat, akkor az antiszemita szó alkalmazásával lejáratják áldozataikat, vagy antiszemitának minısítik mindazokon a csatornákon keresztül, amelyek a rendelkezésükre állnak, és amelyeket az ellenırzésük alatt tartanak. Megfelelı jártasságom van ezen a területen Mivel az úgynevezett vagy állítólagos zsidók nem voltak képesek megcáfolni a palesztinai helyzetre vonatkozó nyilvános kijelentéseimet 1946-ban, ezért dollármilliárdokat költöttek arra, hogy engem antiszemitának nevezve befeketítsenek, azt remélve, hogy ily módon lejáratnak a közvélemény elıtt, amely komoly érdeklıdést mutatott az iránt, amit nekem el kellett mondanom. 1946-ig az úgynevezett vagy önmagukat zsidónak kikiáltók szemében egyfajta kis szent voltam. Amikor azonban nem értettem velük egyet a nyilvánosság elıtt a

Palesztinára vonatkozó cionista célokat illetıen, hirtelen elsı számú antiszemita lett belılem.� Benjamin Harrison Freedman valóban szembefordult azokkal az erıkkel, amelyek célul tőzték ki az Egyesült Államok és a világcivilizáció ellenırzés alá vételét. A továbbiakban szó szerint ismertetjük Freedman egy beszédét és egy írását. Freedman rendszeresen részt vett azokon a tanácskozásokon, amelyeket Woodrow Wilson elnökjelölt folytatott választási kampánya során. İ volt az összekötı idısebb Henry Morgenthau és Rolla Wells között, aki ebben az idıben a Demokrata Párt pénzügyeit intézte. Rolla Wells késıbb a Federal Reserve Bank-rendszer saint louis-i központjának az igazgatója lett. Benjamin H. Freedman a Samuel D Leidesdorf cégtársa volt 1946-ban beperelte rágalmazásért az American Jewish Committee-t (Amerikai Zsidó Bizottságot) öt millió dollár kártérítést követelve. 1948-ban a League for Peace with Justice

in Palestine ügyvédjének a segítségével - ugyancsak rágalmazás miatt - pert indított a Non-Sectarian Anti-Nazi League (Nem-felekezeti Náciellenes Liga) ellen, amelyet Samuel Untermyer alapított. Ezt a keresetet a manhattan-i bíróság elutasította Freedman arról is híres, hogy beszédet mondott az amerikai fıváros, Washington, Willard Hotel nevő szállodájában 1961-ben. Írt számos pamfletet Politikai tevékenységét az 1970-es évek közepéig folytatta. 1984 májusában halt meg, 94 éves korában. Már ebbıl a néhány adatból is érzékelhetı, hogy Benjamin H. Freedman egyik különleges kortársunk volt a XX. században 1945-ben nyíltan szakított azzal a közösséggel, amelyhez egész életén át szorosan kötıdött. Keményen bírálta az Egyesült Államokon belül kialakult és általa túlzott méretőnek tekintett zsidó befolyást. Tudta, hogy mirıl beszél, hiszen magát is a beavatottak közé számította Nemcsak Bernard Baruchot, Samuel

Untermyert és Woodrow Wilsont ismerte, de kapcsolatban állt Franklin Delano Roosevelt-tel, Joseph Kennedyvel, valamint John F. Kennedyvel is. Benjamin Freedman washingtoni beszéde 1961-ben a Willard Hotelben a Common Sense címő lap támogatására tartott rendezvényen beszélt. Noha e beszéd számos része felett túlhaladt az idı, mégis érdemes megismerkedni szó szerinti tartalmával. (Az alább következı beszéd a Kansas Archivist Service által az Interneten is közzétett angol nyelvő szöveg fordítása, amelyet e sorok írója készített.) �Itt, az Egyesült Államokban a cionisták és hitsorsosaik teljes mértékben ellenırzik kormányunkat. Számos körülménybıl adódóan ennek túl sok és túl összetett oka van, s ennek részleteibe nem érdemes most belemennünk. A cionisták és hittestvéreik úgy uralkodnak az Egyesült Államok felett, mint ha ennek az országnak az abszolút uralkodói lennének. Mondhatják, hogy ez nagyon túlzó álláspont,

de hadd tárjam önök elé, hogy mi történt, amíg mi aludtunk. Mi történt? 1914 nyarán kitört az elsı világháború. Kevés olyan korú ember van itt, mint én, aki emlékszik erre. Ezt a háborút az egyik oldalról Nagy-Britannia, Franciaország és Oroszország vívta, a másik oldalon Németország, AusztriaMagyarország és Törökország állt. Németország két éven belül megnyerte a háborút Nemcsak névleg, de ténylegesen. A német tengeralattjárók, amelyek meglepték a világot, félresöpörtek minden hajókonvojt az Atlanti-óceánon. Nagy-Britannia magára maradt, és nem tudta hadianyaggal ellátni a katonáit. Mindössze egy hét élelmiszertartalékkal rendelkezett, és azután már csak az éhezés jöhetett. Ez idı alatt a francia hadsereg fellázadt. Franciaország a Somme folyónál fekvı Verdun védelmezésekor elveszítette 600 000 katonáját, a francia fiatalság színe-javát. Az orosz hadsereg katonái fogták holmijukat és

hazaszökdöstek, nem akartak többé harcolni, és megutálták a cárt. Az olasz hadsereg összeomlott Német földön egyetlen egy lövést sem adtak le. Az ellenség egyetlen katonája sem lépte át a német határt. És mégis Németország tett békeajánlatot Angliának A németek a status quo ante elve alapján kezdeményeztek Angliánál tárgyalásos békét. Ez azt jelenti: �Vessünk véget a háborúnak és maradjon minden úgy, ahogy volt a háború kezdete elıtt.� Anglia 1916 nyarán ezt az ajánlatot komolyan mérlegelte, mert nem volt más választása. A brit kormány irányítói vagy elfogadják a tárgyalásos békét, amit Németország nagylelkően felajánlott vagy folytatják a háborút, és akkor teljes vereséget szenvednek. Miközben ez folyamatban volt, a németországi cionisták, akiket a kelet-európai cionisták képviseltek, felkeresték a brit háborús kormányt, és � rövid leszek, mert hosszú ez a történet, de valamennyi dokumentummal

rendelkezem állításaim alátámasztására � a következıket mondták: �Nézzék, még megnyerhetik ezt a háborút. Nem kell feladni, nem kell elfogadni a Németország által elajánlott békefeltételeket, megnyerhetik a háborút, ha az Egyesült Államok is belép az Önök szövetségeseként.� Az Egyesült Államok ebben az idıpontban nem vett részt a háborúban. Frissek voltunk, fiatalok voltunk, gazdagok voltunk. Azt mondták Angliának: �Mi beléptetjük az Egyesült Államokat a háborúba az Önök szövetségeseként, azért, hogy az Önök oldalán harcoljon, ha megígérik nekünk Palesztinát a háborús gyızelem után.� Más szavakkal üzletet kötöttek: �Mi beléptetjük az Egyesült Államokat a háborúba az Önök szövetségeseként, az ár, amit ezért fizetni kell, Palesztina, miután megnyerték a háborút és legyızték Németországot, Ausztria-Magyarországot és Törökországot.� Nos, Angliának annyi joga volt odaígérni

Palesztinát bárkinek, mint amennyi joga lenne az Egyesült Államoknak, hogy Írországnak ígérje Japánt bármely okból. Teljesen abszurd, hogy Nagy-Britannia, amelynek soha nem volt kapcsolata, vagy bármely érdeke, vagy bármilyen joga a fölött, amit úgy ismerünk, hogy Palesztina, felajánlja, mint birodalmi pénzt a cionisták kifizetésére azért, hogy ık bevonják az Egyesült Államokat a háborúba. Mindazonáltal ık megtették ezt az ígéretet 1916 októberében Röviddel ezután � nem tudom, hányan emlékeznek erre itt � az Egyesült Államok, amely csaknem teljesen németbarát volt, belépett a háborúban Nagy-Britannia szövetségeseként. Ismétlem, az Egyesült Államok csaknem teljesen németbarát volt, mert az itteni újságokat a zsidók ellenırizték, a bankárok zsidók voltak, az összes tömegtájékoztatási médiumot ebben az országban zsidók kontrollálták és ık, a zsidók németbarátok voltak. Azért voltak azok, mert sokan

közülük Németországból érkeztek, és azt is akarták, hogy Németország verje tönkre a cárt. A zsidók nem szerették a cárt, és nem akarták, hogy Oroszország nyerje meg ezt a háborút. Ezek a német zsidó bankárok, olyanok mint Kuhn Loeb és a többi nagy bankárcég az Egyesült Államokban, elutasították Franciaország és Anglia finanszírozását, akár egy dollárral is. Félreálltak és ezt mondták: �Ameddig Franciaország és Anglia szoros kapcsolatot tart Oroszországgal, egy centet sem!� De ömlött a pénz Németországba, mert Oroszország ellen harcolt és ık Németország oldalán meg akarták dönteni a cári rendszert. Most ugyanezek a zsidók, amikor megcsillant a lehetıség Palesztina megszerzésére, Angliába mentek és megkötötték ezt a megállapodást. Ekkor minden megváltozott, ahogyan a közlekedési lámpa vált át vörösrıl a zöldre. Ahol az újságok mind német-pártiak voltak, ahol arról tájékoztatták a lakosságot,

hogy milyen nehézségekkel küzd Németország Nagy-Britannia elleni kereskedelmi harcában és más vonatkozásban, hirtelen nem voltak jók többé a németek. Hirtelen útonállók lettek. İk voltak a hunok İk lövik agyon a vöröskeresztes nıvéreket, ık vágják le a csecsemık kezeit, gonoszak voltak. Hamarosan Wilson megüzente a hadat Németországnak. A londoni cionisták táviratot küldtek az Egyesült Államokba Brandeis fıbírónak, mondván: �Menj, és gyızd meg Wilson elnököt! Megkapjuk Angliától, amit akarunk. Most meg kell gyıznöd Wilson elnököt, és rá kell venni az Egyesült Államokat a háborúba való belépésre.� Így lépett be az Egyesült Államok a háborúba. Semmilyen más érdekünk nem volt Nem volt ehhez több jogunk, mint ma a Holdon lenni, ahelyett, hogy ebben a szobában vagyunk. Semmilyen más ok nem volt arra, hogy az elsı világháború a mi háborúnk legyen. Belevittek minket � ha lehetek közönséges, beszívattak

minket � csupán azért, hogy a világ cionistái megkaphassák Palesztinát. Ez az, amit az Egyesült Államok népének soha nem mondtak el Az amerikaiak soha nem tudhatták meg, hogy miért léptünk be az elsı világháborúba. Miután beléptünk a háborúba, a cionisták Nagy-Britanniához fordultak és közölték: �Nos, mi teljesítettük a megállapodás ránk esı részét, szeretnénk valamilyen írást, hogy Önök megtartják ígéretüket, és nekünk adják Palesztinát, miután megnyerték a háborút.� Nem tudták, vajon a háború még egy évig vagy további tíz évig fog-e tartani. Elkezdték megfogalmazni a nyugtát A nyugta egy levél formáját öltötte, amely rejtjelezett nyelven íródott úgy, hogy a nagyvilág ne tudhassa, hogy mirıl is van szó. Ezt az írást hívták Balfour-deklarációnak A Balfour-deklaráció nem volt más, mint Nagy-Britannia ígérete arra, hogy megfizeti a cionistáknak azt, amit kialkudtak, cserébe azért, hogy ık

beléptetik az Egyesült Államokat a háborúba. Ez a nagy Balfour-nyilatkozat, amirıl oly sokat hallanak, ugyanolyan hamis, mint a háromdolláros bankjegy. Nem hiszem, hogy nyomatékosabban tudnám ezt kifejezni. Az összes baj itt kezdıdött Az Egyesült Államok belépett a háborúba. Az Egyesült Államok összezúzta Németországot, tudják, mi történt? Amikor a háború véget ért, és a németek Párizsba utaztak 1919-ben a békekonferenciára, 117 zsidó volt ott, mint a zsidóságot képviselı delegáció Bernard Baruch-hal az élén. Én is ott voltam, kell, hogy tudjam Nos, mi történt? A zsidók a békekonferencián, amikor feldarabolták Németországot és felparcellázták Európát azok között a nemzetek között, akik valamilyen címen jogot formáltak Európa bizonyos részeire, feltették a kérdést: �Mi van a nekünk ígért Palesztinával?� Ekkor jutott elıször a németek tudomására a Balfour-nyilatkozat. A németek elsı ízben ekkor jöttek

rá �Szóval ez volt a játék, ez volt az ok, amiért az Egyesült Államok belépett a háborúba?� A németek elsı ízben fogták fel, hogy azért lettek vesztesek, azért kell alávetniük magukat szörnyő jóvátételi feltételeknek, mert a cionisták Palesztinát akarták és el voltak szánva arra, hogy bármely áron megszerezzék. Ez egy másik nagyon érdekes szempontot vet fel. Amikor a németek erre rájöttek, természetesen elutasították. Eddig az idıpontig a zsidók egyetlen egy országban sem boldogultak jobban, mint Németországban. Itt van például Walter Rathenau, aki talán százszor fontosabb volt a pénzügyek és az ipar terén, mint Bernard Baruch ebben az országban. Ott volt Albert Ballin, aki a két nagy gızhajózási cég tulajdonosa volt, ott voltak az észak-német Lloydok és a Hamburg-amerikai hajózási társaságok. Meg kell említeni Gerson von Bleichrödert, a Hohenzollern-család bankárját. Ugyancsak ott voltak a hamburgi

Warburgok, a nagy kereskedelmi bankárok � a legnagyobbak a világon. A zsidók nagyon jól boldogultak Németországban, ez vitán felül áll A németek úgy érezték: �nos, szépen elárultak minket�. Ez árulás volt, amit a következı elképzelt helyzethez hasonlíthatunk: Tegyük fel, hogy az Egyesült Államok háborúban áll a Szovjetunióval, és mi gyızünk. Ezután azt mondjuk a Szovjetuniónak: �Nos, hagyjuk ezt abba, békeajánlatot teszünk. Felejtsük el ezt az egészet.� És hirtelen Vörös Kína belép a háborúba, mint a Szovjetunió szövetségese. A háborúba való belépésük következtében vereséget szenvedünk, elsöprı vereséget, olyan jóvátételi feltételekkel, hogy hasonlót nem is tud az ember elképzelni. Képzeljék el, hogy ezután a vereség után rájövünk, hogy az országunkban élı kínaiak voltak azok, a mi országunk polgárai, akikrıl egész idı alatt azt hittük, hogy lojális állampolgárokként mőködnek velünk

együtt, s kiderül, hogy ık árultak el minket a Szovjetuniónak és rajtuk keresztül lépett be Vörös Kína ellenünk a háborúba. Hogyan éreztünk volna ezután a kínaiakkal szemben az Egyesült Államokban? Nem hiszem, hogy bárki is közülük mutatkozni mert volna az utcákon. Nem lett volna elég lámpaoszlop, hogy gondozásba vegyük ıket. Képzeljék el csak, hogyan éreztünk volna! Nos, a németek ehhez hasonlóan éreztek a zsidók iránt. İk jók voltak hozzájuk 1905-tıl, amikor az elsı kommunista forradalom kudarcot vallott Oroszországban, a zsidóknak menekülniük kellett Oroszországból és valamennyien Németországba költöztek. Németország befogadta ıket, és nagyon emberségesen bánt velük És íme, ık elárulták Németországot minden egyéb ok nélkül, minthogy ık meg akarták szerezni Palesztinát az ı úgynevezett �zsidó nemzeti otthonukat�. Most Nahum Sokolov és a többi nagy vezetı és nagy név, akikrıl olvasni lehet ma a

cionizmussal kapcsolatban, 1919-ben, 1920-ban, 1921-ben, 1922-ben és 1923-ban megírták az újságokban � és az újságok tele voltak kommentárjaikkal � a németek zsidókkal szembeni érzéseit, a nagy vereség nyomán, amelyet az Egyesült Államok zsidó közbelépésre történt háborúba léptetésének köszönhettek. Ezt maguk a zsidók ismerték el. Nem arról volt tehát szó, hogy a németek 1919-ben rájöttek arra, hogy egy pohár zsidó vér ízletesebb, mint a Coca-Cola vagy a müncheni sör. Nem volt vallásos színezete. Nem volt csupán vallási hiten alapuló ellenérzés velük szemben Politikai ügyrıl volt szó. Gazdaságiról Minden volt, csak nem vallási ügy Senki nem törıdött Németországban azzal, hogy egy zsidó hazamegy, lehúzza a rolóit és elmondja a �Shema Yisroel�-t vagy a �Miatyánkot�. Senki nem törıdött ezzel jobban Németországban, mint ahogy mi itt, az Egyesült Államokban. Az, hogy ez az érzés kifejlıdhetett

késıbb Németországban, egyetlen dolognak tulajdonítható: a németek a zsidókat tartották felelısnek teljes vereségükért. Az elsı világháború olyan okokért indult Németország ellen, amelyekért nem Németország volt felelıs. Semmiben sem voltak bőnösök Túlságosan sikeresek voltak. Megépítettek egy nagy hajóhadat, fejlesztették a világkereskedelmet Emlékezzenek csak arra, hogy a francia forradalom idején Németország háromszáz kicsi városállamból, fejedelemségbıl, nagyhercegségbıl és hasonlókból állt. Háromszáz különbözı kicsi politikai egységbıl. És közben a Napóleon és Bismarck közti idıszakban sikerült egy állammá egyesülniük. Ötven év alatt pedig a világ egyik legnagyobb hatalmává váltak. Hajóflottájuk Nagy-Britanniáéval versenyzett, és a világ minden táján kereskedtek, olcsóbban szállítottak versenytársaikkal és jobb termékeket állítottak elı. Mi lett ennek a következménye? Anglia,

Franciaország és Oroszország összeesküdött, hogy megtépázzák Németországot. Nincs történész a világon, aki meggyızı okot tudna nyújtani arra, hogy ez a három ország miért döntött úgy, hogy letörli Németországot a politikai térképrıl. Amikor Németország felismerte, hogy a zsidók voltak felelısek a vereségéért, ezt zokon vették. De egyetlen zsidónak a haja szála sem görbült meg érte Egyetlenegy hajszál sem. Tansill professzor a Georgetown Egyetem tanára, aki kutathatta a külügyminisztérium valamennyi titkos dokumentumát, írt errıl a könyvében. Idézi a külügyminisztérium egyik jelentését, amelyet Hugo Schönfelt, egy zsidó készített, akit Cordell Hull küldött Európába 1933-ban azért, hogy megvizsgálja az úgynevezett politikai bebörtönzöttek táborait, ı az, aki leírta, hogy nagyon jó állapotban találta ıket. Kiváló állapotban voltak és mindenkivel jól bántak A táborok kommunistákkal voltak tele. Nos,

sokan közülük zsidók voltak, minthogy Európában ebben az idıben a kommunisták 98 %-a zsidó volt. Volt még néhány pap és lelkész ott, valamint szakszervezeti vezetı és szabadkımőves, valamint mások, akiknek nemzetközi kapcsolatai voltak. Némi háttérinformáció szükséges. 1918-tól 1919-ig a kommunisták voltak hatalmon Bajorországban egy rövid ideig. Rosa Luxemburg és Karl Liebknecht és egy csoport más zsidó vette át a kormányzást néhány napra (Berlinben � D. J) A császár a háború befejeztekor ténylegesen Hollandiába menekült, mert attól tartott, hogy a kommunisták kerülnek hatalomra Németországban ugyanúgy, mint Oroszországban, és hogy ugyanarra a sorsra jut, mint a cár. Így tehát biztonsági okokból Hollandiába menekült. Miután a kommunista fenyegetést sikerült elhárítani, a zsidók tovább dolgozhattak, és megpróbálták visszanyerni korábbi helyzetüket. A németek harcoltak ellenük, ahogy csak tudtak, de

anélkül, hogy a hajuk szálát is bármelyiküknek meggörbítették volna. Hasonló módon küzdöttek ellenük, ahogyan a mi országunkban a prohibicionisták (az általános alkoholtilalom hívei � D. J) harcoltak a szesziparban érdekeltekkel szemben. Senkire nem fogtak fegyvert Nos, ily módon harcoltak a zsidók ellen is Németországban. Ebben az idıben � gondolják csak el � a 80-tól 90 millióig becsülhetı németek között csak 460 ezer zsidó élt. Mindössze Németország lakosságának 0,5 %-a volt zsidó. Ugyanakkor az ı ellenırzésük alatt állt a sajtó és ık kontrollálták a gazdaság nagy részét, mert nekik rendelkezésükre állt az olcsó pénz abban az idıben, amikor a márka leértékelıdött és gyakorlatilag mindent felvásároltak. A zsidók megpróbálták elrejteni ezt a tényt. Nem akarták, hogy a világ valóban értse, hogy ık eladták Németországot, és a németek ezért haragudtak rájuk. A németek megfelelı

intézkedéseket hoztak a zsidókkal szemben. Hogy úgy mondjam, mindenütt diszkriminálták ıket, ahol csak tudták. Elkerülték ıket Hasonló módon, ahogy mi mellıznénk a kínaiakat, a négereket vagy a katolikusokat ebben az országban, ha elárulnának minket az ellenségnek, és emiatt vereséget szenvednénk. Egy idı múlva a zsidók összehívtak egy találkozót Amszterdamban. A világ minden országából érkeztek zsidók erre a találkozóra 1933 júliusában. Ezt üzenték Németországnak: �Menesszétek Hitlert és helyezzetek vissza minden zsidót korábbi pozíciójába akár kommunista volt, vagy bármi is volt. Nem bánhattok velünk így, ahogy teszitek. És mi, a világ zsidói, ultimátumot intézünk hozzátok� El lehet képzelni, hogy erre mit válaszoltak a németek. Nos, mit tettek a zsidók? 1933-ban, amikor Németország visszautasította, hogy alávesse magát az amszterdami zsidó világkonferencia ultimátumának a konferencia félbeszakadt és

Samuel Untermyer, aki az amerikai küldöttség feje volt és az egész konferenciának az elnöke, az Egyesült Államokba utazott és a gızhajóról egyenesen a Columbia Broadcasting System stúdióiba ment és rádióüzenetet intézett az egész Egyesült Államokhoz, amelyben gyakorlatilag bejelentette: �A világ zsidósága szent háborút üzen Németországnak. Szent konfliktusban állunk a németekkel szemben, megadásra kényszerítjük ıket, kiéheztetéssel. E célból világszintő bojkottot kezdeményezünk velük szemben. Ez el fogja pusztítani ıket, mivel létük a külkereskedelmi exporttól függ.� Tény, hogy Németország élelmiszer-szükségletének kétharmadát külföldrıl kell behoznia, és ezt csak akkor tudja megtenni, ha van exportjövedelme. Ha Németország nem tud exportálni, akkor lakossága kétharmadának éheznie kell. Nem lesz több élelmiszer, mint amennyi az egyharmad táplálásához szükséges. Ebben a deklarációban, amely itt van

nálam, és amely megjelent a New York Times 1933. augusztus 7-i számában, Samuel Untermyer melldöngetıen állította, hogy �Ez a gazdasági bojkott a mi önvédelmi eszközünk. Roosevelt elnök támogatta a gyakorlatba átültetését a Nemzeti Újjáépítési Igazgatásban (National Recovery Administration � D. J)�, amelynek keretében mindenkit bojkottálni kellett, ha a New Deal által lefektetett szabályokat nem követte, amelyre néhányan Önök közül még emlékezhetnek, és amelyet a Legfelsıbb Bíróság ebben az idıben alkotmányellenesnek minısített. Mindazonáltal a világ zsidósága meghirdette a bojkottot Németország ellen és ez olyan hatékony volt, hogy többé nem lehetett találni semmiféle árut semmilyen üzletben a világon azzal a jelzéssel, hogy �Made in Germany�. A Woolworth cégnek az egyik vezetıje elmondta nekem, hogy ténylegesen több milliárd dollár értékő fazekasárut és étkészletet dobtak a folyóba, mert

üzleteiket bojkottálták, ha bárki is talált egyetlen egy edényt a �Made in Germany� márkajelzéssel. Ebben az esetben tiltakozók jelentek meg olyan feliratokkal, hogy �Hitler�, �gyilkos� és így tovább, valami olyasmi történt, mint Délen az ülısztrájkok során. Az egyik üzletben, amely az R. H Macy üzletlánchoz tartozik, amelyet egy Straussnak nevezett család ellenırzött, akik történetesen zsidók voltak, egy asszony talált egy harisnyát, amely Chemnitz-bıl érkezett ezzel a jelzéssel, �Made in Germany�. Nos, ezek pamutharisnyák voltak és már ott lehettek vagy húsz éve Azóta már sok éve figyelem a nık lábait és régóta nem láttam pamutharisnyát rajtuk. Láttam, ahogy a Macy-t bojkottálták, emberek százai tüntettek, hordozva a feliratokat �gyilkosok�, �hitleristák� és ehhez hasonlókat. Nos, eddig az idıig egyetlen haja szála sem görbült meg egyetlen zsidónak sem Németországban, nem volt szenvedés, éhezés,

gyilkosság, semmi sem történt. A németek természetesen ezt kérdezték: �Kik ezek az emberek, akik bojkottot hirdetnek ellenünk, és munkanélkülivé teszik népünket, arra kényszerítve gyárainkat, hogy leálljanak? Kik ık, hogy ezt tegyék velünk?� Természetesen megnehezteltek érte, természetes, hogy horogkereszteket festettek a zsidó üzletekre. Miért menjen be egy német és adja oda a pénzét az üzlettulajdonosnak, aki részt vesz egy bojkottban, amelynek a célja kiéheztetni Németországot, azért, hogy alávesse magát a világ zsidóságának, akik diktálni akarják, hogy ki legyen a miniszterelnök vagy a kancellár. Nos, ez nevetséges A bojkott folytatódott bizonyos ideig, de csak 1938-ban, amikor egy fiatal lengyel zsidó besétált Németország párizsi nagykövetségére és lelıtte ott az egyik német hivatalnokot, kezdtek a németek valóban durvák lenni a zsidókhoz Németországban. Ekkor már sor került a kirakatok betörésére,

utcai erıszakosságokra és ehhez hasonlókra. Nem szeretem használni az �antiszemitizmus� kifejezést, mert nincs értelme, de mivel még mindig jelent valamit az Önök számára, így hát mégiscsak használnom kell. Az egyedüli oka annak, hogy volt valamennyi ellenérzés Németországban a zsidókkal szemben, az volt, hogy felelısek voltak az elsı világháborúért és a világszintő bojkottért. Végsı soron a második világháborúért is felelısek voltak, mert amikor mindez kicsúszott az ellenırzés alól, elkerülhetetlenné vált, hogy a zsidók és Németország egymásnak feszítsék szarvaikat egy háborúban, kiderítve, hogy melyikük éli túl. Azalatt az idı alatt, amíg én Németországban éltem, felismertem, hogy a németek úgy látták, hogy Európa vagy keresztény lesz vagy kommunista, mert köztes állapot nincs. Ezért újra fegyverkeztek 1933 novemberében az Egyesült Államok elismerte a Szovjetuniót. A Szovjetunió egyre hatalmasabbá

vált és Németország tudta, hogy hamarosan rá kerül a sor, hacsak nem elég erıs. Ez hasonló ahhoz, amit mi ebben az országban ma mondunk. �Hamarosan ránk kerül a sor, hacsak nem vagyunk elég erısek.� Kormányunk évi 83-84 milliárd dollárt költ fegyverkezésre. (Ez 1961-es adat, 2006-ban már több mint 500 milliárdot tett ki az Egyesült Államok hadi kiadása. � D J) Védelem, ki ellen? Védekezés az ellen a 40 000 moszkvai kis zsidó ellen, akik átvették Oroszországot és aztán az ı fondorlatos módjukon ellenırzésük alá vették a világ sok más országát. Ami ezt az országot illeti, ez a harmadik világháború szélére sodródott, amelybıl nem kerülhetünk ki gyıztesen, s ez olyasmi, ami megragadja a képzeletem. Tudom, hogy a nukleáris bombákat megatonnákkal mérik. A megatonna az a kifejezés, amit 1 millió tonna TNT jelölésére használnak. A mi nukleáris bombáink robbanóereje tíz megatonna, vagyis tízmillió tonna TNT volt,

amikor elıször kifejlesztették ıket. Most nukleáris bombáink kapacitása 200 megatonna és Isten tudja, hogy mennyi megatonnát tesznek ki a Szovjetunió nukleáris bombái. Mivel kell szembenéznünk? Ha kirobbantjuk a világháborút, az nukleáris háborúvá alakulhat át, és vége az emberiségnek. Miért kellene egy ilyen háborúnak bekövetkeznie? Akkor kerül rá sor, ha a harmadik felvonás elıtt felmegy a függöny. Az elsı felvonás az elsı világháború volt, a második felvonás a második világháború volt, a harmadik felvonás a harmadik világháború lesz. A világ zsidósága, a cionisták és hitsorsosaik mindenütt úgy döntöttek, hogy ismét felhasználják az Egyesült Államokat azért, hogy végleg megszerezhessék Palesztinát, mint az ı világkormányuk központját. Ez úgy igaz, ahogy itt állok Önök elıtt Nem egyedül én olvastam ezt, de sokan olvasták azok közül is, akik itt vannak, és ez jól ismert az egész világon. Mit fogunk

tenni? Az élet, amit Önök megmentenek, a fiaik élete lehet. Az Önök fiai úton lehetnek a háborúba már ma éjjel. És Önök ezt nem tudják jobban, mint ahogy azt tudták, amikor 1916-ban Londonban a cionisták megállapodtak a brit háborús kabinettel, hogy elküldik az Önök fiait az európai háborúba. Tudták ezt Önök akkor? Egyetlen személy sem tudta azt az Egyesült Államokban, nem volt megengedve Önöknek, hogy ezt tudják, ki tudta? Wilson elnök tudta, House ezredes tudta, más beavatottak tudták. Én tudtam. Volt némi ismeretem arról, hogy mi folyik: én voltam az idısebb Henry Morgenthau összekötıje az 1912-es elnökválasztási kampányban, amelyben elnökké választották Wilsont, és sok minden elhangzott a hivatali szobákban. Én idısebb Henry Morgenthau �bizalmi embere� voltam, aki a pénzügyi bizottság elnöke volt és én tartottam a kapcsolatot közte és Rollo Wells (Rollo vagy Rolla Wells ugyanazt a személyt jelöli. � D J),

a párt pénztárnoka között Ezeken a találkozókon együtt ültem az asztalnál a többiekkel, Wilson elnökkel az asztalfın, és fültanúja voltam annak, amikor elültették Wilson agyába a sávos jövedelemadó ötletét, valamint azt, amibıl késıbb a Federal Reserve lett és hallottam, amikor tájékoztatták a cionista mozgalomról. Brandeis fıbíró és Wilson elnök olyan közel állt egymáshoz, mint a kezemen két ujj. Woodrow Wilson elnök éppen úgy nem értette, mi történik körülötte, mint egy újszülött csecsemı. Így léptünk be az elsı világháborúba, miközben mi valamennyien aludtunk. Elküldték fiainkat, hogy lemészárolják ıket Miért? Azért, hogy a zsidók megszerezhessék Palesztinát, mint �saját birodalmukat�. Annyira megtévesztették az embert, hogy nem tudhatta, hogy éppen jön vagy megy. Most bármely bíró, aki megbíz egy esküdtszéket, azt mondja: �Uraim, bármely tanúnak az egész vallomását figyelmen kívül kell

hagyniuk, akit akárcsak egy hazugságon is rajtakaptak.� Nem tudom, melyik államból érkeztek, de New York államban így tájékoztatja a bíró az esküdtszéket. Ha egy tanú hazudott, az egész vallomását figyelmen kívül kell hagyni. Milyen tényeket mondhatunk a zsidókról? (Zsidóknak nevezem ıket, mert úgy ismertek, hogy �zsidók�. A magam számára nem nevezem ıket zsidóknak, úgy hivatkozom rájuk, mint �úgynevezett zsidók�, mert én tudom, hogy kik ık.) A keleti zsidók, akik a 90 %-át alkotják a világ azon népességének, akik magukat �zsidóknak� nevezik, eredetileg kazárok voltak. Harcias törzset alkottak, és mélyen Ázsia szívében éltek. Olyan harciasak voltak, hogy még az ázsiaiak is előzték ıket Ázsiából Kelet-Európába. Létrehoztak egy nagy, 800 000 négyzetmérföld (2 072 000 négyzetkilométer � D. J) nagyságú Kazár Királyságot Ebben az idıben Oroszország még nem létezett, sem számos más európai

ország. A Kazár Királyság volt a legnagyobb egész Európában, olyan nagy és hatalmas, hogy amikor más európai uralkodók háborút viseltek, a kazárok kikölcsönöztek nekik 40 000 katonát, ilyen nagyok és hatalmasok voltak. Fallosz-imádók voltak. Ez obszcén kultusz, és nem akarok most belemenni a részletekbe, de ez volt az ı vallásuk, mint ahogy ez volt sok más pogány és barbár vallása az egész világon. A kazár uralkodó annyira kiábrándult királyságának elfajzása miatt, hogy elhatározta, felveszi az egyik úgymond monoteista hitet (egyistenhitő vallást � D. J) � vagy a kereszténységet, vagy az iszlámot, vagy pedig ami ma úgy ismert, mint judaizmus, amely valójában talmudizmus. Megtáncoltatva az asztalt, elkántálták az �eeny, meeny, miney, moe�-t (egy tapssal kísért népszerő gyerekjáték � D. J) és kiválasztották az úgynevezett judaizmust maguknak Így ez lett az államvallás. Elküldték képviselıiket Pumbedita

és Sura talmudista iskoláiba, és rabbik ezreit hívták meg, zsinagógákat és iskolákat nyitottak és az emberek így váltak azzá, amit �zsidóknak� hívunk. Nem volt egy sem közülük, akinek valaha is lett volna olyan ıse, aki betette a lábát a Szentföldre. Nemcsak az Ótestamentum történetében, de egészen vissza az idık kezdetéig egyetlen egy sem közülük! Mégis ık a keresztényekhez jöttek és arra kértek minket, hogy támogassuk az ı fegyveres felkelésüket Palesztinában ezt mondva: �Önök segíteni akarják Isten Választott Népét, hogy visszatérhessen az Ígéret Földjére, ısi otthonába, nemde? Ez az Önök keresztény kötelessége. Egyik fiunkat odaajándékoztuk Önöknek, mint az Önök Istenét és megmentıjét, most vasárnaponként templomba járnak és térdepelve imádnak egy zsidót. És mi vagyunk a zsidók.� De ık pogány kazárok, akik ugyanolyan módon tértek meg, mint ahogy az írek is áttértek a kereszténységre.

Éppen olyan nevetséges a �Szentföld lakóinak� nevezni ıket, mintha az 54 millió kínai mohamedánt �araboknak� hívnánk. Mohamed csak i. u 620-ban halt meg, és azóta 54 millió kínai választotta az iszlámot saját vallásának Nos, gondolják csak meg, hogy Kínában 2000 mérföldre (3200 kilométerre � D. J) Arábiától, Mekkától, Mohamed születési helyétıl 54 millió kínai úgy döntene, hogy most már �arabnak� nevezi magát. Önök azt mondanák, na, ezek holdkórosok Bárki, aki azt hiszi, hogy 54 millió kínaiból arab lett, azt ütıdöttnek kell tekinteni. Mindössze annyit tettek, hogy áttértek egy vallásos hitre, amely az arábiai Mekkában született. Ugyanez a helyzet az írekkel Amikor az írek keresztényekké váltak, senki sem szorította ıket az óceánba és senki sem importált a Szentföldre újabb lakókat. Nem váltak más néppé, ugyanaz a nép maradtak, csak a kereszténységet fogadták el vallási hitként. A

kazárok, ezek a pogányok, ázsiaiak, turko-finnek, a mongoloid fajhoz tartoztak, akiket kiszorítottak Ázsiából Kelet-Európába. Mivel uralkodójuk áttért a talmudista hitre, az alattvalóknak nem volt ebben a kérdésben más választási lehetıségük. Ugyanez volt a helyzet Spanyolországban: ha a király katolikus volt, mindenkinek katolikussá kellett lenni, ha ezt valaki nem tette, akkor távoznia kellett Spanyolországból. A kazárokból így lettek azok, akiket ma �zsidóknak� hívunk Képzeljék el milyen együgyő dolog lenne, ha a világ nagy keresztény országai ezt mondanák: �Arra fogjuk használni hatalmunkat és tekintélyünket, hogy visszatelepítsük Isten Választott Népét ısi otthonába, az Ígéret Földjére.� Lehetne ennél nagyobb hazugságot mondani? De mivel ık ellenırzik az újságokat, a folyóiratokat, a rádiót, a televíziót, a könyvkiadást, a hitszónokokat a szószéken és a hordószónok politikusokat, akik ugyanazt

mondják, ezért nem meglepı, hogy Önök elhiszik ezt a hazugságot. El fogják hinni, hogy a fekete fehér, ha elég gyakran hallják Nem fogják többé feketének tartani a feketét, és fehérnek kezdik nevezni. És senkit nem lehet ezért felelıssé tenni. Ez a történelem egyik legnagyobb hazugsága Ez az alapvetı oka annak a nyomorúságnak, ami a világot sújtja. Tudják Önök, hogy mit tesznek a zsidók az Engesztelés Napján, amit Önök olyan szentnek gondolnak? Köztük voltam, ez nem szóbeszéd. Nem azért vagyok itt, hogy uszítsak, hanem hogy tényekrıl számoljak be. Amikor Engesztelés Napján elmennek a zsinagógába, fel kell állniuk az elsı imánál, hogy együtt mondják. Ez az egyetlen ima, aminél állni kell. Háromszor elismételnek egy rövid imát, amelyet Kol Nidre-nek neveznek. Ebben az imában megállapodnak a Mindenható Istennel, hogy bármely eskü, fogadalom és kötelezettségvállalás, amelyet a következı tizenkét hónapban tesznek,

érvénytelen és meg nem történtnek tekintendı, nem lesz semmilyen erejük vagy hatásuk. A Talmud továbbá azt tanítja, hogy bármikor esküt és fogadalmat, vagy kötelezettségvállalást teszel, emlékezned kell a Kol Nidre imára, amit elmondtál az Engesztelés Napján, és ezáltal mentesülsz a vállalt kötelezettségek teljesítése alól. Mennyire számíthatnak Önök az ı hőségükre? Annyira számíthatnak a lojalitásukra, amennyire a németek számíthattak 1916-ban. Hasonló sorsunk lesz, mint amilyet Németország elszenvedett és hasonló okból. (Így fejezıdik be Benjamin Freedman interneten - www.biblebelieversorgau/benjaminhtm - olvasható, 1961-ben, Wahingtonban elmondott beszéde.) Miért tisztességtelen vagy ostoba - vagy mindkettı - a Kongresszus? (Ez a címe Benjamin H. Freedman 1975-ben New Yorkban publikált írásának, amelyet maga a szerzı adott ki a saját neve alatt. Benjamin Freedman magát a Béke és Igazságosság Palesztinában

Liga nevő, 1946-ban létrehozott szervezet alapítójának nevezi. Az alábbiakban közöljük teljes terjedelmében Benjamin H Freedman írásának magyar változatát.) �James A. Malcolm Oxfordban iskolázott örmény volt, akit az örmény érdekek képviseletével bíztak meg a világháború után. Hivatalos meghatalmazásánál fogva a brit kormány keleti ügyekben illetékes tanácsadója volt. Ily módon folyamatos kapcsolatban állt a Cabinet Office-szal (a Kormány Hivatalával), a Külügyminisztériummal és a Hadügyminisztériummal, valamint a Franciaország és más szövetséges országok londoni nagykövetségeivel. Gyakran ellátogatott Párizsba, hogy konzultációkat folytasson kollégáival és a vezetı francia kormánytisztviselıkkel. Szenvedélyesen törekedett a szövetségesek gyızelmére. Amikor 1944-ben londoni otthonát a német repülıgépek lebombázták, elkészítette a következı beszámolót, amely önmagáért beszél. James A Malcolm attól

tartott, hogy nem éli túl a német támadásokat és hogy ne vesszen el mindaz, amit ı fontos információnak tartott, leírta, és átadta a British Museum-nak, hogy az ırizze meg az utókor számára. Idıközben kiderült, hogy Malcolm feljegyzései azok közé a fontos dokumentumok közé tartoznak, amelyek megvilágítják, hogy miként manıverezték bele az Egyesült Államokat az elsı világháborúba. A következıkben szó szerint ismertetjük: �A War Cabinet Office-ban, a Whitehall Gardens-ben tett egyik látogatásom során 1916 nyár végén Sir Mark Sykes-et kevésbé derőlátó hangulatban találtam. Megkérdeztem, hogy mi bántja?. Megemlítette a Franciaországban kialakult patthelyzetet, a tengeralattjáró hadviselés növekvı fenyegetését, az Oroszországban kialakuló veszélyes helyzetet és általában véve a sivár kilátásokat� A kormány aggodalommal várta az Egyesült Államok beavatkozását� Arra gondolt, hogy megszerzi a fontos zsidó

befolyást az Egyesült Államokban, de ezt nem tudta sikeresen megvalósítani� Az Amerikából érkezı jelentések a többségében német származású gazdag amerikai zsidó bankárok és kereskedıháztulajdonosok, valamint az általuk informált zsidó újságírók körében uralkodó erıs német-barát beállítódásról számoltak be� Megkérdeztem, hogy milyen érvekkel vagy különleges megfontolásokkal próbálták megnyerni a szövetségesek számára az amerikai zsidóságot� Sir Mark azt válaszolta, hogy ı ugyanazokat az érveket használta velük szemben is, mint másutt, azaz mi fogunk idıvel gyızni és elınyösebb a nyertes oldalán állni� Tájékoztattam, hogy van egy módszer, amellyel meg lehetne nyerni teljes mértékben a szövetségesek számára az amerikai zsidóságot, és érdekeltté lehet tenni ıket a szövetségesek gyızelmében, minthogy a világ zsidósága számára csak ez biztosíthat tartós elınyt: a következıket mondtam

neki: �Nem a megfelelı irányban halad� Ismeri a cionista mozgalmat?.� Sir Mark bevallotta, hogy tájékozatlan errıl a mozgalomról és ekkor informáltam róla levonva a következtetést �Önök csak egy módon nyerhetik meg mindenütt a zsidók rokonszenvét, és ez az, hogy felajánlják megszerezni és biztosítani a számukra Palesztinát�� Sir Mark megdöbbent és bevallotta, hogy teljesen új volt számára, amit közöltem vele és mély benyomást tett rá� Megemlítette, hogy Lord Milner behatóan érdeklıdik a zsidó nemzeti mozgalom iránt, de nem lát semmilyen lehetıséget arra, hogy Palesztinát odaígérjék a zsidóknak� Azt válaszoltam, hogy véleményem szerint csak ezen az úton lehet elérni a kívánt eredményt és megemlítettem, hogy Wilson elnök egyik legbizalmasabb barátja, akinek a humanista nézeteit rendkívül tiszteli, Brandeis fıbíró a legfelsıbb bíróság bírája, aki egyben meggyızıdéses cionista� Ha meg tudja

szerezni a War Cabinet garanciáját arra, hogy segíteni fog abban, hogy megszerezzék Palesztinát a zsidóknak, akkor csaknem biztos, hogy a semleges országok zsidó közösségei is angol-barátok lesznek és a Szövetségesek oldalára állnak. Közöltem, hogy véleményem szerint elegendı lenne, ha én személyesen meggyızıdhetnék a War Cabinet szándékainak ıszinteségérıl, úgyhogy én felkereshessem a cionistákat és közölhessem velük �ha ti segítitek a Szövetségeseket, akkor a britek támogatni fogják Palesztina biztosítását a zsidók számára�� Néhány nap múltán tájékoztatott, hogy a kormány elfogadta javaslatomat és felhatalmaz a cionistákkal való tárgyalás felvételére� Azok az üzenetek, amelyeket az oroszországi cionista vezetıknek küldtek, azt a célt szolgálták, hogy buzdítsa ıket és megszerezze támogatásukat a Szövetségesek számára. További üzenetek mentek a semleges országok zsidó vezetıihez és mindez

azt eredményezte, hogy a zsidók körében mindenütt megerısödött a Szövetségesek iránti szimpátia� Egy gazdag és befolyásos cionistaellenes zsidó bankárnak megmutatták a táviratot, amely tájékoztat arról, hogy feltételesen a zsidóknak ígérték Palesztinát� Ez rendkívül megindította ıt és közölte: �Hogyan tudna egy zsidó elutasítani egy ilyen ajándékot?�� Mindezekre a lépésekre Brandeis fıbíró tudtával és jóváhagyásával került sor, aki dr. Weizmann-nal (a cionista mozgalom vezetıjével) folyamatosan táviratokat váltott� Sok aggodalommal teli hét és hónap után az elhintett mag termékeny talajra talált és a kormány a cionizmus támogatójává vált� A Nyilatkozat idıpontja 1917. november 2-a és a történelemben Balfour-Deklarációként vált ismertté� Ez kötelezettséget vállal annak a brit ígéretnek a teljesítésére, hogy Anglia segíteni fogja a zsidókat Palesztina megszerzésében. Chaim Weizmann

értesítette a vezetı cionistákat az Egyesült Államokban Louis Dembitz Brandeis a legfelsıbb bíróság bíráját, hogy Nagy-Britannia odaígérte Palesztinát a �világ zsidóságának� ha Wilson elnök hadat üzen Németországnak és belép a háborúba Nagy-Britannia szövetségeseként. Brandeis fıbírót a legfelsıbb bíróságra Samuel Untermyer, nagy befolyású zsidó ügyvéd ajánlására nevezték ki. Untermyer-t felfogadta ügyvédjének az akkori elnök, Woodrow Wilson egyik korábbi szeretıje azért, hogy házassági ígéret megszegése címén indítson pert ellene röviddel azt követıen, hogy az elnök elfoglalta hivatalát a Fehér Házban. Untermyer ügyfele 40 000 dollárt követelt Wilson elnöktıl, amelyet nem volt képes elıteremteni. Untermyer azért, hogy segítségére legyen barátjának, Wilson elnöknek ebben a kényes helyzetben, amelybe került, felajánlotta, hogy kifizeti a 40 000 dollárt Wilson elnök korábbi kedvesének saját

pénzébıl, ha viszonzásként Wilson elnök ígéretet tesz arra, hogy megüresedés esetén azt a személyt fogja kinevezni az Egyesült Államok legfelsıbb bíróságába, akit Untermyer választ ki. Ez a nap hamarosan elérkezett, amikor újabb megüresedésre került sor a legfelsıbb bíróságon. Untermyer elıterjesztette barátjának, Louis Dembitz Brandeis-nek, egy bostoni zsidó jogásznak a nevét, hogy vele töltsék be a megüresedett helyet. Untermyer azzal magyarázta ezt a szándékát, hogy eddig még egyetlen egy zsidó származású sem töltött be fıbírói helyet az Egyesült Államok legfelsıbb bíróságában, ezért ı azt szeretné, ha most Brandeis-et neveznék ki. Wilson elnök és Brandeis fıbíró egyaránt tudatában volt annak, hogy milyen körülmények között került sor a kinevezésre. Hamarosan szoros barátokká váltak Wilson elnök megbízott Brandeis fıbíróban, mint kormányzati tanácsadóban. Amikor Chaim Weizmann bizalmasan

tudatta Brandeis fıbíróval, hogy megállapodást kötött a brit háborús kormánnyal, Brandeis azt is közölte Wilson elnökkel, hogy Németország olyan provokációt követett el, amely igazolásul szolgálhat egy Németország elleni amerikai hadüzenethez. Wilson elnök azonban ebben az évben azzal a jelszóval kampányolt újraválasztásáért, hogy �ı az, aki távoltartott minket a háborútól�. Brandeis fıbíró ezért nem tudta rávenni Wilson elnököt, hogy ekkor üzenjen hadat Németországnak. A német �bőnösség� további bizonyítékára volt szükség. (És így gondoskodtak is arról.) Az a publicitás, amit a Dover és Calais között közlekedı S S Sussex személyszállító komphajó elleni állítólagos német támadásnak adtak, amelyben 38 amerikai vesztette az életét azt eredményezte, hogy az Egyesült Államok 1917. április 6-án hadat üzent Németországnak. Az S S Sussex ténylegesen egy kis észak-angliai kikötıben

rejtızködött, és egyetlen amerikai sem vesztette életét. Az Egyesült Államok belépése a háborúba Nagy-Britannia szövetségeseként azzal járt, hogy Németország elsöprı vereséget szenvedett 1918-ban az elsı világháborúban. Az Egyesült Államoknak az európai háborúba történı belépését követıen sok németországi zsidónak a magatartása megváltozott. Az 1840-ben elfogadott Emancipációs Ediktum óta a Németországban élı zsidóknak a többi német polgárral egyenlı jogokat biztosítottak. Mentesek voltak a kvótarendszertıl, amely az összes többi európai országban érvényes volt. Valamennyi más európai országból, ahol a kvótarendszer érvényesült, a zsidók tömegesen mentek tanulni és dolgozni Németországba. Amikor azonban a nemzetközi cionizmus ígéretet kapott az angoloktól Palesztinára vonatkozóan, minden megváltozott. A zsidók, beleértve sok Németországban élı zsidót is, minden lehetséges módon elısegítették

Németország vereségét. Ez, valamint a szélsıségesen megbénító és bosszúálló 1918-as békefeltételek voltak a mélyen fekvı okai a háború utáni zsidóellenes érzelmeknek Németországban. Ily módon azok a zsidó intrikák, amelyek célja az volt, hogy megszerezzék a maguk számára Palesztinát, meghatározták az elsı világháború kimenetelét és elıkészítették a második világháborút. Franklin Delano Roosevelt azzal teljesítette a zsidók iránti kötelezettségeit, hogy belemanıverezte az Egyesült Államokat a második világháborúba. Németország semmiféle okot nem adott az Egyesült Államoknak és semmiféle provokációt nem követett el, hogy belépjen az akkor Európában már folyamatban lévı háborúba. Roosevelt elnökre erıs nyomás nehezedett, hogy találjon valamilyen okot a Németország elleni hadüzenetre. Roosevelt elnököt az Egyesült Államokban a zsidók kényszerítették, hogy belépjen a háborúba. Ezt nehéz

volt teljesíteni egy nagyrészt háborúellenes Egyesült Államokban úgy, hogy Németország semmiféle provokációt nem követett el, vagy bármilyen okot szolgáltatott volna rá. Henry L. Stimsonnak, Roosevelt elnök védelmi miniszterének kézzel írott naplója tanulmányozható a Yale Egyetemen az ı iratainak szentelt teremben. Stimson naplójában leírja, miként manıverezte Roosevelt elnök az Egyesült Államokat a Németország elleni háborúba az európai hadszíntéren a második világháború idején. Roosevelt elnök rákényszerült, hogy az Egyesült Államokat, Stimson szavaival a �hátsó ajtón keresztül� léptesse be a Németország elleni háborúba. Stimson hadügyminiszter naplójában visszaemlékezik egy Roosevelt által összehívott kormányülésre, amelyen az elnök megmagyarázta, miként akarja a háborúba beléptetni Japánt úgy, hogy ne az Egyesült Államoké legyen a felelısség �az elsı lövés leadásáért�. Roosevelt elnök

azért akart háborút provokálni Japánnal, mert be akart lépni a Németország elleni háborúba. Japán Németország és Olaszország háromoldalú egyezményt kötött. Ennek rendelkezései szerint, ha Japánt, Németországot vagy Olaszországot támadás éri, akkor a másik kettı egyidejőleg belép a háborúba a támadóval szemben. Amikor Roosevelt elnök provokálta Japánt, hogy támadja meg az Egyesült Államokat Pearl Harbour-nál, megtagadta a nyers- és hulladékvas, valamint a kıolaj exportálását Japánba, amely ekkor háborúban állt Kínával. Az Egyesült Államok a szerzıdés alapján azonnal háborús állapotba került Németországgal is. A formális hadüzenet is hamarosan megérkezett. Németország nem tett semmit az Egyesült Államok ellen, amely indokolttá tett volna egy neki szóló hadüzenetet. Az elıbb elmondottak jelzik azt a módot, ahogy az Egyesült Államok egy harmadik világháborúba is beléphet, noha azt semmi nem igazolja és

senki nem provokálta ki. Amikor 1945 áprilisában Franklin Delano Roosevelt meghalt, Harry S. Truman lett az Egyesült Államok elnöke. Truman elnök két olyan cselekményben is bőnös, amely sokkal jobban aláásta az Egyesült Államok hírnevét a világban, mint ahogy azt a legtöbb amerikai gondolja. Truman elnök �Izrael államként� ismerte el 600 000 illegálisan Palesztinába költöztetett cionistának a fegyveres felkelését, és parancsot adott atombombák ledobására Hirosimára és Nagaszakira. Truman elnök politikai pályafutása Missourit képviselı szenátorrá választását megelızıen abból állt, hogy a város politikai fınökének, Tom Pendergastnak (aki karrierjét a börtönben végezte) a szolgálatában állt Kansas City-ben, mint pártmunkás. Mielıtt politikával kezdett foglalkozni, Truman megbukott divatáru kereskedıként. Hogy elkerülje a csıdöt a hitelezıinek nyújtott váltóját Truman barátai fizették ki a

váltótulajdonos banknak, hogy elkerülje váltójának nyilvános elutasítását mielıtt még az Egyesült Államok elnökévé válik. Truman elnök nyilvánvalóan hajlandó volt minden követ megmozgatni, hogy az Egyesült Államok elnökévé válasszák a saját jogán is 1948-ban. Hírneve nagy hátrányt jelentett. Esélye arra, hogy 1948-ban az Egyesült Államok elnökévé válasszák, 40:1hez volt a hátrányára Truman elnök ekkor a zsidók láthatatlan és sérthetetlen politikai alvilágához fordult támogatásáért, akikkel ı már évek óta jó viszonyt ápolt. Hamarosan megállapodást kötött velük arról, hogy támogatni fogják 1948-ban a megválasztását (noha késıbb azt állította, hogy ı elutasította befolyásukat). A londoni Jewish Chronical 1958. április 10-i számában három oldalon számolt be arról, hogy Truman elnök miként biztosította a maga számára a zsidók támogatását. A Chronical beszámolóját a tiszteletreméltó Eliahu

Elath a brit királyi udvarhoz (Court of St. James) akkreditált izraeli nagykövet írta. 1948 május 14-én Elath nagykövet a Zsidó Ügynökséget képviselte washingtoni központjukban. Elath nagykövet cikkében felidézi Clark Clifforddal folytatott megbeszélését, aki ebben az idıben a Fehér Házban dolgozott és Truman elnök egyik bizalmas tanácsadójaként gyakran emlegetett �különleges feladatokat� olyan ügyekkel kapcsolatban, amelyek tapintatot és türelmet igényeltek a Fehér Házban. Amikor Trumant elnökké választották, Clark Clifford St. Louis-ban praktizáló fiatal jogász volt, aki Washingtonban költözött és �hamarosan szilárd helyet biztosított magának a Fehér Házban�. Elath nagykövet cikke úgy folytatódik, hogy �1948. május 14-én, pénteken reggel 11 órakor titkárom bejött a Zsidó Ügynökség washingtoni központjában lévı irodámba és közölte, hogy Clark Clifford a Fehér Háztól van a vonalban, és beszélni akar

Önnel. A következı telefonbeszélgetés hangzott el: - Clifford: El tudná mondani, hogy mi most a helyzet? Kikiáltják-e államuk létrehozását úgy, ahogy azt már korábban jelezték? - Elath: Kétségtelenül ezt tesszük. Ténylegesen minden pillanatban várom már a hivatalos nyilatkozatot errıl. Elath nagykövet azt állítja, hogy a �Függetlenségi Nyilatkozatot� feltételezhetıen már a reggel folyamán megtették. Állítja azt is, hogy a �Függetlenségi Nyilatkozat� nyomban hatályba lép, amikor a Palesztina felett gyakorolt brit mandátum éjfélkor lejár. Erre válaszolta Clifford: �Ha ez így van, akkor személyesen tájékoztatom az elnököt, hogy ismerje el az Önök államát megszületése idıpontjától kezdıdıen.� Ha Truman elnök nem kötötte volna meg ezt az illegális, erkölcstelen és bőnös összeesküvést Elath nagykövettel �a világ zsidói� érdekében, a 200 millió egyszerő amerikai nem kényszerülne elviselni

a nagyon is kétséges �Izrael állam� létezésének a következményeit. A Truman elnökre nehezedı nyomás oka, hogy elrendelje az atombomba ledobását Hirosimára és Nagaszakira, látványos, de nem volt szükségszerő és a közérdek sérelme nélkül elkerülhetı lett volna. A harmadik világháborúnak nem lesz gyıztese. Sehol nem lesztek gyıztesek a világban. Akik túlélik a harmadik világháborút, sajnálni fogják, hogy élnek 200 millió egyszerő amerikai meg fogja tanulni, hogy mit jelent a vereség egy nukleáris háborúban. Vakságuk abban nyilvánul meg, hogy nem képesek felfogni, milyen nyomást gyakorolnak a zsidók a Kongresszusra. Palesztina odaígérése Nagy-Britannia által a �világ zsidóságának� becstelen és szégyenteljes volt. Nagy-Britannia soha nem volt a tulajdonosa egyetlen botnak vagy kıdarabnak sem Palesztinában. Palesztina odaígérése nem jelentett semmit, minthogy a Rothschildok, és más zsidó pénzemberek ígértek

ténylegesen valamit önmaguknak, amikor ígéretet tettek �a világ zsidóságának�. Mekkora képzelıerı szükséges ahhoz, amivel 1948 május 14-e óta a Kongresszus igazolta az Egyesült Államok magatartását Palesztina bennszülött keresztény és mohamedán lakosainak azon vágya iránt, hogy törvényes jogaikat gyakorolhassák? Amikor a megszálló országok arra kényszerültek, hogy visszavonuljanak Algériából, Tunéziából, Líbiából, Egyiptomból, Indonéziából, Indiából, Indokínából, Kongóból és Tanganyikából, akkor vajon az Egyesült Államok Kongresszusa támogatott-e illegálisan odatelepített tolvajokat és gyilkosokat számolatlan dollármilliárdokkal, és a modern hadfelszereléssel, hogy támadják meg és foglalják el ezeket az országokat, amelyek magukat független államokká kiáltották ki? Nem. Ezeknek az országoknak a bennszülött lakói megkapták a függetlenséget és az önrendelkezést. Miért volt ez másképp

Palesztinában? Csak egyetlen válasz van: a zsidó hatalom miatt. Ezen írás szerzıje 1946 óta valamennyi Kongresszus összes tagját ellátta rengeteg dokumentummal, amelyek minden kétséget kizáróan bizonyítják Palesztina 17 évszázada óta ott élı keresztény és mohamedán ıslakóinak a legitim jogait. A feltett kérdések megválaszolatlanok maradtak: tisztességtelen volt a Kongresszus vagy ostoba, vagy mindkettı? Az ismertetett Benjamin Freedman szöveg elhangzott Kevin Alfred Strom �American Disident Voices� címő rádiómősorában 2004. december 4-én E rádiómősor alapján készült a fenti fordítás. Igazat állított-e B. Freedman? Benjamin Freedman-nek a washingtoni Willard szállodában elmondott beszéde körül a mai napig széleskörő vita zajlik. Az egyik legtöbbet vitatott írás az, amely 25 pontban sorolja fel azokat a pontatlanságokat, ellentmondásokat, tévedéseket, amelyeket Benjamin Freedman beszédébıl vél kiolvasni.

Ezekkel az észrevételekkel mások viszont szembeszállnak és hosszú érvelı írásokban próbálják megvilágítani, hogy miért volt mégis igaza B. H Freedman-nek pontatlanságai és tévedései ellenére Mi csak néhány vitaponttal kívánunk az alábbiakban foglalkozni. Freedman azt állítja beszédében, hogy az elsı világháború során �két éven belül Németország megnyerte a háborút: nem névlegesen, hanem ténylegesen�. A blackBay-jel jegyzett hozzászóló szerint (a BluWiki nevő honlapon olvasható) http://halifax.bluwikiorg/go/Talk:The Benjamin Freedman Speech Freedman egyszerően nem mond igazat, amikor azt állítja, hogy 1916. augusztus 1-jét megelızıen Németország de facto már megnyerte az elsı világháborút. A Freedmant bírálók további 25 pontot állítottak össze azokról az állításokról, ahol véleményük szerint pontatlan, illetve téves állításokat tesz. A magunk részérıl � fontossága miatt � azzal kívánunk

részletesebben foglalkozni, hogy melyek voltak az elsı világháború tényleges okai, hogyan tört ki a háború, illetve igaz-e az, hogy a háború félidejében Németország komoly békeajánlatot tett Londonnak és Párizsnak. A háttérerık mintegy 250 éves stratégiája alapján elıkészített elsı világháború a maga nemében mestermőnek tekinthetı. Nemcsak megtörtént a résztvevı államok eladósítása és erejükhöz mérten való túlfegyverkezése, de sikerült a szembenálló feleket � utólag szemlélve � hamis okokkal egymásra uszítani. Az igazi cél Németország és Oroszország ellenırzés alá vétele volt. A háttérhatalom Franciaországnak azt ígérte, hogy le kell számolnia a német militarizmussal ahhoz, hogy visszaszerezhesse Elzász-Lotaringiát. Az oroszoknak azt ígérte, hogy a pánszlávizmus keretében eljött az idı a szlávok egyesítésére és Oroszország balkáni pozícióinak megerısítésére. Az angolok gazdasági és

katonai hegemóniájukat féltették a feltörı gazdasági és katonai nagyhatalomtól, az egységes Németországtól. Az Osztrák-Magyar-Monarchia érdeke egyértelmően a háború elkerülése volt, ezért kellett provokációval a háborúba belerántani. A katolikus monarchia természetes szövetségese lehetett volna Vatikán, amelynek akkori irányítóját sikerült meggyızni, hogy a Vatikánnak Németország ellen kell fellépnie, mert evangélikus, azaz protestáns, és egy német gyızelem meggyengítené a katolicizmust, mert végérvényesen a protestánsokat juttatná vezetı szerephez Európában. 1914. június 28-án a háttérhatalom hálózata által irányított szerb merénylık meggyilkolták Ferenc Ferdinánd fıherceget, az Osztrák-Magyar-monarchia trónörökösét feleségével együtt Szarajevóban. Gavrilo Princip, a halálos lövések leadója, a szabadkımővesség által irányított szerb titkos társaság tagja volt. Mögötte befolyásos szerb

uralkodó körök álltak, akik a nagy szerb birodalom létrehozására törekedtek. A szarajevói merénylet áldozata, Ferenc Ferdinánd jóindulattal viseltetett a Dunai Monarchia szláv népeivel szemben és elhatározott szándéka volt, hogy hatalomra kerülve ugyanazt az önállóságot biztosítja számukra, amit Magyarország már megszerzett magának. Ezek az elképzelései keresztezték Oroszország pánszláv törekvéseit, amelyek nagy szerb állam létrehozását tartalmazták. 1914. július 14-én az Osztrák-Magyar-Monarchia minisztertanácsa Bad Ischl-ben úgy döntött, hogy jegyzékben ultimátumot nyújt át Szerbiának. Az ultimátummal addig kellett várni, amíg Poincaré francia államelnök, aki 1914. július 15-én Szentpétervárra utazott, visszatér Oroszországból. Az ultimátumot a brit kormány július 16-án, a francia kormány július 20-án kapta meg. Németország csak július 22-én ismerte meg a jegyzék szövegét. 1914. július 23-án délután

hat órakor adták át Belgrádban a 48 órás ultimátumot Már július 16-a óta mozgósították a brit flottát és az fel is sorakozott a hadgyakorlatra. A német birodalmi kormány július 24-én intézett jegyzéket Angliához, Franciaországhoz és Oroszországhoz, mert enyhíteni próbálta a feszültséget. Az Osztrák-Magyar-monarchia kinyilvánította, hogy nincs szándékában területeket elcsatolni Szerbiától és a diplomáciai kapcsolatok megszakítását követıen nem kerül sor katonai akciókra. 1914 július 24-én az akkor már a Német Birodalomhoz tartozó Bajorország követe, von Ritter, a következıket táviratozta a bajor kormánynak: �A pápa jóváhagyja Ausztria Szerbia ellen foganatosított intézkedéseit és háború esetén az orosz és a francia hadsereg erejét nem értékeli túl magasra. Felmerül a kérdés, hogy a pápa miért támogatott egy háborút, amely az Osztrák-Magyar-Monarchia bukásához vezethet. Hasonló tartalmú

jelentést küldött az osztrák nagykövet, Pálffy Móric gróf Bécsbe. Július 24-én a cár megerısíti Belgrádnak tett ígéretét, hogy Oroszország nem tőri el Szerbia megtámadását. Belgrád Július 25-én 15 órakor nyilvánosságra hozza, hogy mozgósított, de ez már július 23-án megtörtént. Ezen a napon 18 órakor nyújtották át a Monarchia ultimátumára a szerb választ. Ez azt tartalmazta, hogy két pont kivételével Belgrád teljesíti a vele szemben támasztott követelményeket. Ezen a napon este fél tízkor rendelték el a részleges módosítást Szerbia ellen a Monarchia részérıl. Oroszország egész európai részén július 26-án háborús készültséget rendeltek el. Erre Berlin figyelmeztetéssel válaszolt, amely szerint Németország is elrendelni a háborús készültséget. II. Vilmos, német császár 1914 július 27-én tért vissza Norvégiából, ahol a londoni Rothschild-ház néhány tagjával is találkozott. Itt kell

megjegyeznünk, hogy Theobald von Bethmann-Hollweg (1856-1921), aki 1909-tıl 1917-ig a császári Németország kancellárja volt, unokatestvére volt a bécsi Rothschildoknak. A kancellár azért szervezte meg II. Vilmos és a Rothschil-ház tagjainak találkozását, mert a császár tudni akarta a Rothschildok véleményét arról, hogy vajon hadat üzenjen-e vagy sem? Július 27-én II. Vilmos megszakítva Norvégiai útját sürgısen visszatért Berlinbe, és a Monarchia jegyzékére, valamint az arra adott szerb válaszra vonatkozóan kijelentette: �48 órás határidıt figyelembe véve a szerb válasz briliáns teljesítmény. Több mint, amit el lehetett várni, nagy erkölcsi siker Bécs számára. Ezzel megszőnt a háborús ok Giesl (az Osztrák-Magyar-monarchia belgrádi követe) nyugodtan Belgrádban maradhat. Ebbıl az okból nekem soha nem kellett volna elrendelnem a mozgósítást� Ezt olvashattuk a 33 Jahre Weltgeschehen 1901-1933 (A világtörténelem 33 éve

1901-1933) címő könyv 84. oldalán 1914 július 27-én - elsıként a világháborúban � a szerb csapatok tőz alá vették Temis-Kubinnál az osztrák-magyar egységeket. 1914. július 28-án 11 órakor a szerb fegyveres provokációra válaszként Bécs hadat üzent Szerbiának. A német császár ekkor személyes táviratban fordult az orosz cárhoz Július 29-én reggel sor került az általános mozgósításra Oroszországban. Még ezen a napon II. Vilmos erıfeszítéseket tett a cárnál a mozgósítás visszavonására A cár július 30-án éjjel parancsot adott a hadügyminiszternek és a tábornoki kar fınökének az általános mozgósítás beszüntetésére. Csupán egy részleges mozgósítást tartott érvényben az Osztrák-Magyar-monarchiával szemben. A cárnak ezt a parancsát azonban nem hajtották végre. Július 30-án délután fél négykor a német császár újabb táviratot küldött II. Miklós orosz cárnak, amely szerint a cár viseli a

felelısséget a háború és a béke kérdésében. Délután hat órakor megtörtént a hivatalos orosz általános mozgósítás. Franciaország is elrendelte a határvédelmi erık felvonulását Július 31-én aztán az Osztrák-Magyar-Monarchia is elrendeli az általános mozgósítást. Németországban e napon 13 órakor hozzák nyilvánosságra a közvetlenül fenyegetı háborús veszélyrıl szóló nyilatkozatot. Ezen a napon újabb táviratváltásra kerül sor a német császár és az orosz cár között a katonai mozgósítás visszavonását illetıen. Berlin éjfélkor intézett ultimátumot Oroszországhoz, követelve hogy az OsztrákMagyar-Monarchia és a Németország elleni orosz mozgósítást állítsák le. Erre az ultimátumra a cári kormány nem válaszolt. Még ezen a napon Párizs szocialista vezetıjét, Jaurès-t meggyilkolták, mert mindenáron meg akarta akadályozni a háború kitörését. Gyilkosát, Villain-t, 1919-ben felmentették

Franciaország 1914. augusztus 1-jén 16 órakor jelentette be a mozgósítást 17:10kor Németország közli, hogy augusztus 2-tól ı is általános készültségi állapotban van Augusztus 1-jén 18 órakor Theobald Bethmann-Hollweg kancellár is elküldi a hadüzenetet Pétervárra az orosz kormánynak. London 1914 augusztus 2-án hajnalban mozgósította az angol flottát, és délután pedig már hadat is üzent Németországnak. Berlin augusztus 2-án ultimátumot intézett Belgiumhoz, hogy 12 órán belül engedélyezze német csapatok átvonulását területén teljes kárpótlás fizetése ellenében. A brit szárazföldi erıket augusztus 3-án délben helyezik hadi állapotba. Franciaországnak ezen a napon délután hat órakor küldött hadüzenetet Berlin. Hangsúlyoznunk kell, hogy a Franciaországhoz és Oroszországhoz intézett német hadüzenetet Bethmann-Hollweg kancellár rendelte el. Ez teljesen felesleges volt, hiszen Oroszország és Franciaország

Németország mozgósítása elıtt hirdette ki a teljes háborús készültséget. Ha Németország nem küldi el ezeket az elsietett hadüzeneteket, akkor nem lehetett volna a háború végén egyedül Németországot felelıssé tenni a háború kirobbanásáért. A háború késıbbi két gyıztes résztvevıje, Olaszország és Románia bejelentették, hogy semlegesek kívánnak maradni. Augusztus 4-re virradólag a német csapatok bevonultak Belgiumba. Ekkor üzent hadat Anglia Németországnak arra hivatkozva, hogy megszegte Belgium semlegességét. Augusztus 27-én Japán is hadat üzent Németországnak. 1914. augusztus 6-án és 7-én Ludendorff tábornok vezetésével a német csapatok megközelítették Párizst. Ekkor kerül sor az úgynevezett Marne-i csodára, amikoris Hentsch alezredes, a német vezérkar egyik hírszerzı tisztje (bizonyítottan magas rangú szabadkımőves) felkereste a Párizs elfoglalására felvonult két német hadsereg parancsnokait és arra

hivatkozva, hogy a másik bajban van, mindkét hadsereget rávette, hogy vonuljon vissza, és ne foglalja el Párizst. A fıáramlatú történészek szerint Bethmann-Hollweg tisztában volt a háborús kockázatokkal, de mégis akarta a háborút, mert így lehet a legjobban elfojtani a belsı társadalmi nyugtalanságot. Egy Oroszországgal és Franciaországgal vívott háború � legalábbis kezdetben � támogatásra számíthatott Németországban. Amikor azonban a konfliktus globális méreteket öltött, Bethmann-Hollweg állítólag kísérleteket tett a háborús folyamatok visszafordítására, de sikertelenül. Bethamann-Hollweg-nek az a kijelentése, amellyel a semleges Belgium német megszállását indokolta, hírhedtté vált. Az angol tiltakozásra, amely szerint London szerzıdéses kötelezettséget vállalt Belgium védelmére, annyit válaszolt, hogy ez a dokumentum csak egy �papírdarab�. Ezt késıbb maximálisan kihasználta a brit propaganda

Németország ellen. Ami a keleti hadszíntéren történt, ugyancsak jó példa arra, hogyan lehet rejtett szálakkal irányítani a háború menetét. London katonai támogatásáról biztosította a cárt. Az orosz uralkodó nagybátyja látván, hogy Anglia a háború kitörését követıen az egytizedére csökkentette korábbi fegyver- és hadianyag-szállításait, minél elıbb ki akart kerülni ebbıl a veszélyes helyzetbıl. Ezért mielıbb ki akarta csikarni a gyızelmet a németek felett. Két orosz hadsereggel elsöprı támadást indított KeletPoroszországban azért, hogy Berlin gyors elfoglalásával biztosítsa az orosz gyızelmet A tannenbergi ütközetre 1914. augusztus 23-át követı héten került sor Az északi orosz hadsereg megállította Hindenburgot, miközben a déli orosz hadsereg � átkelve egy hatalmas erdıségen - bekerítette a német hadvezér csapatait. A City of London irányítói felismerték, hogy ha Hindenburg csapatait megsemmisítik,

akkor Berlin az oroszoké lesz. Parancsok érkeztek informális csatornákon Londonból, hogy le kell állítani az orosz elırenyomulást. Egy gyors gyızelem nem volt kívánatos a háborút a háttérbıl irányító pénzügyi érdekcsoportok számára. A világháborút megszervezı pénzoligarchia számára több okból is hátrányos lett volna, ha a harcok idı elıtt véget érnek. Az északi orosz hadsereg - a City of Londonból érkezett, s parancsnak tekintendı - iránymutatás szerint leállította az elırenyomulást és várakozott. Látva ezt Hindenburg, a német fıparancsnok, egyszerően otthagyta az északi frontot, és az átirányított német csapatokkal megerısítette a déli orosz hadsereggel szembenálló német erıket. Az északi, tehát I számú orosz hadsereg számára ezzel szabaddá vált az út a Berlin felé történı elırenyomulásra. Hindenburg, hogy ezt megakadályozza az egyesített német erıkkel nyomban támadást intézett a déli II.

számú orosz hadsereg ellen, és rendkívül véres csatában, amely az áldozatok számában felülmúlta a nyugati fronton lezajlott ütközeteket, megsemmisítı csapást mért a déli orosz hadseregre. Az orosz reguláris hadsereg a legkülönbözıbb térségekben került felvonultatásra, ezért az orosz hadvezetés hiába tett kétségbeesett lépéseket a támadásba lendült német hadsereg megállítására, nem tudott gyorsan megfelelı nagyságú erıt összevonni. Orosz részrıl szinte mindenkit hadra fogtak, az öregektıl a sebesülteken át a gyerekekig, de így sem tudták Hindenburg csapatait megállítani. A háborút megszervezı és háttérbıl vezénylı érdekcsoportok rejtett hálózatuk révén elérték, hogy a II. orosz hadsereg megsemmisüljön Tannenberg-nél és a Mazuri-tavaknál A kezdettıl fogva vesztésre ítélt Oroszországnak azonban még további két és fél évig kellett véreznie, hogy a neki szánt sors beteljesedjék. Arra kérdésre

tehát, hogy tett-e Németország 1916-ban fair békeajánlatot a brit kormánynak, azt válaszolhatjuk, hogy a nemzetközi háttérhatalom irányításával a különbözı frontokon viszonylag kiegyenlített erık álltak egymással szemben, és emiatt egyik fél sem reménykedhetett gyors gyızelemben. Ez eredményezte azt, hogy az a Theobald von Bethmann-Hollweg német kancellár, aki vérségileg a háttérhatalom elsı számú dinasztiájához tartozott, különbözı stratégiai és taktikai megfontolásokból 1916 decemberében puhatolódzó béketárgyalásokat kezdeményezett mind a brit, mind a francia kormánynál. Ennek tartalma igen méltányos volt, mert a katonailag valamivel kedvezıbb pozícióban lévı Németország késznek mutatkozott, hogy - a status quo ante elve alapján - a háború elıtti állapotokhoz térjen vissza a fegyverszünet és békekötés reményében. Ezt azonban a londoni és a párizsi politikai és katonai vezetés elutasította. Arra a

másik kérdésre, hogy voltak-e lázadások az egymással szemben álló hadseregek soraiban, a következıt válaszolhatjuk: 1916 végén és 1917 elején a harcoló felek, de különösen a frontra felvonultatott katonák a kimerülés jeleit mutatták. A franciák Verdun után kísérletet tettek, hogy Reims-tıl északra áttörjék a német vonalakat. Ludendorff visszavonult, de kelepcébe csalta a franciákat Kétheti hiábavaló mészárlás után a francia csapatok fellázadtak. Júniusban újabb lázadásra került sor. Ekkor Petain tábornok, aki korábban Verdun-nél a feljebbvalója volt Robert Nivelle tábornoknak, újból átvette a parancsnokságot Verdun körzetében. Nivelle úgy képzelte, hogy ha agresszív taktikát alkalmaz a tüzérség maximális bevetésével, akkor gyorsan véget tud vetni a háborúnak a nyugati fronton. Amikor azonban 1917 áprilisában támadást indított, az kudarcba fulladt. Ekkor került sor a már említett lázadásra. A Nivelle-t

felváltó Petain tábornok a rend helyreállítása érdekében tömeges letartóztatásokat és hadbírósági tárgyalásokat rendelt el. 23 385 katonát ítéltek el. Közülük 50-et kivégeztek, 400-an pedig börtönbüntetést kaptak A francia hadseregnek ez a bénultsága természetesen kihatott a brit hadsereg helyzetére is. Oroszországban is sztrájkok és éhséglázadások törtek ki. A hadsereg nem volt hajlandó tüzelni a lázadókra. A cár 1917 március 15-én lemondott és egy ideiglenes kormány vette át a hatalmat. A magunk részérıl tehát alá kell támasztanunk Benjamin Freedmannak azt az állítását, hogy az 1916-ban még erıs pozíciókkal rendelkezı Németország véget akart vetni a háborúnak, és méltányos békeajánlatot tett a katonai lázadásokkal megbénított francia hadvezetésnek, valamint a német tengealattjárók által végsıkig szorongatott brit kormánynak. A német békeajánlat elutasításának egy lehetséges oka A

háttérhatalom mőködésének kutatói olyan összefüggéseket tártak fel az elmúlt három évtizedben, amelyek megerısíteni látszanak Benjamin Freedman azon állítását, hogy az 1916-os német békekezdeményezés elutasításában és a háború folytatódásában fontos szerepet játszottak az akkor már létezı cionista mozgalom stratégái. E kérdés megvilágításánál közelebbrıl szemügyre kell venni a londoni Rothschildház, valamint egyik fontos frontemberének, Winston Churchill-nek a szerepét. E kutatások megerısítik a szoros kapcsolatot az elsı és a második világháború között olyannyira, hogy több történész és politikai közíró (pl. Kissinger) is valójában egy 30 éves háborúról ír, amelyet egy hosszabb fegyverszünet választott el egymástól. A brit Niall Ferguson is arra az eredményre jutott a The Pity of War címő munkájában, hogy az elsı világháború teljesen fölösleges vérontás volt és elkerülhetı lett volna.

Winston Churchill mondta: �háború idején annyira féltett kincs az igazság, hogy a hazugságok testıreivel kell védelmezni�. Az elsı világháború is jóval a tényleges harcok kitörése elıtt megkezdıdött. A háttérhatalom irányítói stratégiai elképzeléseikben már régóta foglalkoztak vele. A tervek hosszú éveken átérlelıdtek, és öltöttek konkrét formát. De minden egyes szakaszban ismertté váltak bizonyos fokig azok az álcázó, megtévesztı stratégiák is, amelyek célja pontosan az volt, hogy rejtsék és védelmezzék a valódi törekvéseket. Itt most csak arra utalunk, hogy Rudolf Steiner, az antropozófia megalapítója, tekintélyes Goethe-kutató, akinek a mőveibıl 1990 óta számos kötetet újból kiadtak magyar nyelven is, 1916-ban az antropozófusok bázeli központjában elıadássorozatot tartott. Ebben a Benjamin Freedman szerint is kulcsfontosságú esztendıben, Rudolf Steiner elmondta svájci hallgatóságának, hogy az

1890-es esztendıkben alkalma volt felkeresni londoni szabadkımőves páholyokat. Ez természetesnek tekinthetı, hiszen Rudolf Steiner ekkor már skót rítus szerinti 32-es fokozatú szabadkımőves volt, akinek bejárása volt a különbözı fokozatú szabadkımőves páholyokba. Az egyik beszédében megemlítette, hogy ilyen foglalkozásokon már az 1890-es években tájékoztatták a részvevıket arról, hogy lesz egy nagyobb háború, levezették annak a menetét és még a háború nyomán megrajzolt országhatárokat is ismertették térképekkel. E sorok írójának a müncheni Staatsbibliothek-ban sikerült ezeknek a beszédeknek a szövegét megtalálnia és leellenıriznie. Közismert, hogy azok, akik tanulmányozzák a háborúk elıkészítésének, kitörésének, lefolyásának a történetét, egybehangzóan állítják, hogy szinte mindegyik nagyon költséges és rendszerint a bankárok egy különleges csoportja finanszírozza ıket, akiket �nemzetközi

bankároknak� neveznek. E különleges pénzügyi csoportban számos bankárdinasztia található, de közülük is kiemelkedik befolyásánál fogva a Rothschild-ház és a Warburg-ház. A Rothschild-dinasztia kimutathatóan meghatározó szerepet játszott az elmúlt két évszázad háborúiban. 1914-et megelızıen is már a legnagyobb pénzügyi és politikai befolyással rendelkezı bankház, a Rothschild volt. A Rothschild-ház által irányított világtörténelmi stratégiának szerves részét képezte nemcsak az elsı világháború, de a hozzá szorosan kapcsolódó második világháború is. Ezt talán Winston Churchill személye szemlélteti, hiszen ezt a stratégiát egész fiatalon képviselhette a brit kormányban az elsı világháború idején, és a brit kormány vezetıjeként a második világháború teljes idıszakában. A Benjamin Disraeli által fémjelzett korszak után (B. Disraeli két ízben is Anglia miniszterelnöke volt 1868-ban, majd pedig

1874-tıl 1880-ig.) a londoni Rothschildházhoz legközelebb két személy állt, Lord Rosebery (Archibald Primrose), aki házasság révén rokoni kapcsolatba került velük, valamint Randolph Churchill, Winston Churchill apja. Randolph testi-lelki jóbarátja volt Nathaniel �Natty� Rothschild-nak, a Rothschild-ház londoni ága ekkori fejének. A már említett Niall Ferguson megerısíti: Randolph Churcill pénzügyei egyértelmően alátámasztják, hogy igen szoros volt a kapcsolat Natty Rothschild és közte. Randolph és Natty lényegében együtt irányították a brit birodalmat. Natty Rothschild bankár volt, de elsı ízben a Rothschild-ház történetében, hivatásos politikusként vett részt a közéletben. Fıleg lakásán dolgozott és nem formálisan a kormányzati hivatalban. Már ekkor látni lehetett, hogy a háttérhatalom legfıbb döntéshozói számára Nagy-Britannia csak egy lépcsıfok a világ egészének irányításához. Randolph és Natty számára

Anglia és a Rothschild-ház érdekei oly szorosan egymásba fonódtak, hogy azt elválaszthatatlannak tekintették. A Rothschildház külpolitikája azonos volt a brit külpolitikával és a legszorosabb kapcsolatban állt az ekkor még döntınek számító fegyvernemmel, a királyi haditengerészettel, a Royal Navy-vel. A haditengerészet erejétıl függött a brit birodalom érdekérvényesítı képessége. Ekkoriban a legfontosabb kérdés az volt, hogy továbbra is az Anglia számára bıségesen rendelkezésre álló szénnel vagy pedig a már ismert energiahordozóval, a kıolajjal hajtsák-e a hajómotorokat. A kıolaj elınyei egyre nyilvánvalóbbak voltak Az így hajtott motorok nagyobb sebességet gyorsabban tudtak elérni, nagyobb volt az energiahatékonyságuk és a hajók könnyebben voltak manıverezhetıek. Ebben az idıben � nem úgy, mint most � Nagy-Britannia nem rendelkezett a felségterületén kitermelhetı kıolajforrásokkal. Emiatt a Royal Navy

parancsnokai elınyben részesítették a Wales-ben bıségesen rendelkezésre álló kıszenet. A mindig is hosszútávon gondolkodó Rothschild-ház már tudta, hogy a jövı évszázad energiahordozója a kıolaj. A Rothschild-ház francia ága közösen az amerikai Rockefellerekkel, akik a brit Rothschild-ház érdekkörébe tartoztak, - már létrehozták azt a kıolajcéget, a Standard Oil-t, amely ma Exxon néven ismert. Szükségesnek látták, hogy Anglia minél elıbb átálljon az olajmeghajtású hajózásra. Nemcsak a finnyás tengernagyokat kellett meggyızni, de az angol lakosságot is, hogy hajlandó legyen adójával finanszírozni a haditengerészet átállítását. Ezt a hatalmas összeget lehetett volna a lakosság szükségleteit szolgáló jóléti kiadásokra elkölteni. Az azóta már többször is átélt konfliktus zajlott le, hogy mi a fontosabb �az ágyú vagy a vaj? Natty Rothschild lelkesen támogatta a haditengerészet erejének növelését. A

Rothschild-ház francia ágát azzal nyugtatta meg, hogy a haditengerészet megerısítése mindig népszerő csaknem minden társadalmi osztály körében. Itt azonban elsısorban a Rothschild-ház érdekeirıl volt szó, ugyanis 1888-ban 225 000 font értékben bocsátottak ki részvényeket a haditengerészeti építés és fegyverkezés céljára. Már ekkor nyilvánvaló volt, hogy ezek a hatalmas fegyverkezési költségek adóemeléshez vezetnek. Az is nyilvánvaló volt, hogy felgyorsítják a már folyamatban lévı nemzetközi fegyverkezési versenyt. Az erıegyensúly szabályai kikényszerítik, hogy Németország is modernizálja kereskedelmi és hadihajóit. Ez a verseny önmagában nem kelt aggodalmat, hiszen ebben az idıben a két ország között béke volt. Ha azonban megjelennek a német hadihajók, azok már veszélyeztethetik a brit érdekeket. Olyan nemzetközi válság alakulhat ki, amelyet csak úgy lehet megnyugtatóan rendezni, ha a lakosságot meggyızik,

hogy a brit hajóhad modernizálása minden más kérdésnél fontosabb. Ez a Rothschild taktika helyesnek bizonyult. Valóban hatalmas tengerészeti fegyverkezés indult be Németországban, 1911 júliusában pedig II. Vilmos német császár, akinek ekkor már egy Rothschild volt a kancellárja, hadihajót küldött a marokkói Agadirba. A brit Rothschildok ekkor neveztették ki a fiatal Winston Churchillt a brit haditengerészeti minisztérium élére, mint az admiralitás lordját. Churchill már ekkor megfogadta, hogy mindent megtesz azért, hogy felkészítse Angliát �az elkerülhetetlen leszámolás napjára�. A Rothschildok azzal bízták meg protezsáltjukat, hogy a brit haditengerészet képes legyen szembenézni a német kihívással. A kulcskérdés az volt, hogy átállítsák-e a brit hajóhadat az olajmeghajtásra vagy se? Churchill tudta, hogy ez rendkívül nehéz kérdés, és ha visszavonhatatlanul elkötelezi magát a kıolajmeghajtásra, akkor tengernyi

problémával kell szembenéznie. A kıolajmeghajtás elınyei azonban ekkor már annyira nyilvánvalóak voltak, hogy ı nem késlekedett. Az egyik legfontosabb gyakorlati kérdés az volt, hogy hogyan lehet biztosítani a Nagy-Britanniától területileg távollévı kıolajmezık kitermelésének és a kıolaj szállításának a biztonságát. Egyrészt szavatolni kellett a kıolajmezık feltárását és kiaknázását, másrészt be kellett szerezni a szükséges szállítási eszközöket, a tankhajókat, illetve vezetékeket kellett építeni, továbbá biztosítani kellett a szállítási útvonalakat. Ezt követıen pedig meg kellett építeni a finomítókat és az elosztóhálózatot. Churchill 1914. június 17-én olyan törvényt kezdeményezett, amely biztosította, hogy a brit kormány kellı összegeket ruházzon be egy kıolajtársaságba. Ekkor lett a brit állam az Anglo-Persian nevő cég többségi tulajdonosa. 1914 nyarára tehát a brit haditengerészet teljes

mértékben elkötelezte magát a kıolaj-üzemanyag meghajtás mellett, és a kıolaj ekkor vált elıször a brit politika egyik központi kérdésévé. A kıolajforrások ellenırzése bábrezsimek létrehozását tette szükségessé olyan országokban, mint Perzsia, amelyet késıbb Iránnak neveztek. Ugyancsak ekkor vált szükségessé Mezopotámia, a mai Irak, ellenırzés alá vétele. E két terület ellenırzéséhez le kellett bontani az Ottomán török Birodalmat. A török birodalom eltávolításához azonban katonai lépésekre, illetve belsı rendszerváltás végrehajtására volt szükség. Ezt a feladatot a háttérhatalom már jól megszervezett hálózatával hajtották végre, amelynek szerves részét alkotják a különbözı szabadkımőves és szabadkımőves jellegő társaságok. Az elsı világháború során katonai akciókra is sor került. Churchill irányította az Isztambul (Konstantinápoly) megszállását és a Dardanellák ellenırzés alá

vételét szolgáló akciót. Isztambul ebben az idıben az Ottomán Birodalom fıvárosa volt Látszatra a dardanellai kampány kudarc volt, valójában sikernek tekinthetı, hiszen ez megpecsételte az Ottomán Birodalom sorsát. A színlelt melléfogások mozgásba hoztak olyan folyamatokat, amelyek a törököket arra ösztönözték, hogy elkövessék azokat a megtorlásokat az örményekkel szemben, amelyet ma úgy ismer a történelem, hogy örmény népirtás. Ha sikerül az örmények jelenlétét megszüntetni a bakui kıolajlelıtérségben, akkor elejét lehet venni annak az etnikai-vallási konfliktusnak, amely a mohamedán többség és a keresztény kultúrájú örmények között kirobbant 1905-ben és ténylegesen megakadályozta a kıolaj-mezık kiaknázását. Ekkor ugyanis a mohamedán-örmény szembenállás a kıolajmezık felgyújtásához vezetett. A török Ottomán Birodalom (Az ottomán az oszmán megjelölés régebbi alakja. Az iszlám harmadik

kalifájának a nevét viselı Oszmán, a �Gyızedelmes� (ur. 1288�1326) az Oszmán-dinasztia megalapítója. Az ı uralkodásától kezdve nevezik a törököket oszmán-törököknek, az országot pedig Oszmán-Ottomán Birodalomnak. Az országalapító I. Oszmánt népe szentként tiszteli és brusszai sírja még ma is zarándokhely.) összeomlásával Mezopotámiának (ma Irak) a hatalmas kıolajmezıi brit ellenırzés alá kerültek. Mezopotámiát úgy akarták felosztani, hogy biztosítva legyen a zavartalan kıolaj-kitermelés rendszere. Ebben az új politikai szerkezetben úgy alakították ki az államhatárokat, hogy a hagyományos hatalmi egyensúly lehetıvé tegye a háttérbıl irányító érdekcsoportok hatalomgyakorlását. A már akkor is létezı nemzetközi pénzügyi közösség és legfelsıbb döntéshozói (amelyet ma a globális elit vezérkarának tekintünk) úgy döntöttek, hogy létrehozzák új államalakulatként SzaúdArábiát, Irakot és

Kuvaitot és valamennyi élére bábkirályokat ültetnek. Ezeket az újdonsült uralkodókat olyan tapasztalt brit ügynökök irányították, mint T. E Lawrence (Lawrence of Arabia) és St. John Philby (a KGB-s tábornokként Moszkvában meghalt Kim Philby hármasügynök apja). Winston Churchill a brit haditengerészet felügyelıjeként hangsúlyozta a londoni parlamentben, hogy Anglia nem akar függni a szállítási vonalaktól, és biztos elérhetési feltételeket akar a maga számára. Már akkor is egyértelmő volt, hogy a Szuezicsatorna az egyetlen praktikus út a kıolajat szállító tankhajók számára a KözelKeletrıl Európába Az Afrika déli csücskét megkerülı útvonal kiábrándítóan hosszú volt, fáradtságos, költséges és kevésbé biztonságos. Ezért a sokkal rövidebb Szuezicsatornán át vezetı út biztosítása volt a második fontos feladat a háttérerık felsı döntéshozói számára. A Szuezi-csatorna Társaságnak 100 évre szóló

koncessziója volt, amely 1968ban járt le. Ezt követıen a Szuezi-csatorna tulajdonjoga visszakerül az egyiptomi államhoz. Ez azt is jelenti, hogy a közel-keleti kıolaj-szállítás egyiptomi ellenırzés alá kerül. A már akkor is egy központból irányított világállam létrehozására törekvı háttérhatalom, élén a Rothschild-házzal, részletes stratégiát dolgozott ki e probléma megoldására. A Rothschild-dinasztia francia ága, élén Baron Edmund de Rothschild-dal, azt a célt tőzte ki, hogy létrehoz egy ellenırzése alatt álló, katonailag erıs telepes-államot a nyugati érdekek szolgálatában. Ennek a tervezett országnyi mérető helyırségnek kulcsszerepet szántak az Ottomán Birodalomból kiváló közelkeleti térség biztonságának szavatolásában és ellenırzésében. A Rothschild-ház óvatosan és lassan valósította meg stratégiai elgondolásait. Egyértelmően lassú volt a folyamat a budapesti születéső bécsi újságíró,

Theodor (Tivadar) Herzl számára, aki rövid idın belül igen befolyásos személyiséggé vált. A bécsi Neue Freie Presse párizsi tudósítójaként figyelemmel kísérte a Dreyfus-ügyet. Alfred Dreyfust hamisan azzal vádolták, hogy francia katonai titkokat adott át a németeknek. A zsidó származású Alfred Dreyfust ért sérelem, és az ügy kapcsán kibontakozó antiszemita kampány arra kényszerítette Theodor Herzlt, hogy zsidó nemzeti otthon megteremtésével keressen megoldást az európai zsidók számára. Azzal érvelt, hogy ha a zsidók egyesülhetnek egy olyan területen, amit a saját hazájuknak nevezhetnek, akkor soha nem kerülnek olyan megalázó helyzetbe, amelyet évszázadokon át el kellett viselniük. Herzl nézeteit A zsidó állam címő politikai röpiratában fejtette ki, amely eredetileg a Rothschild-ház irányítóihoz címzett levél formáját öltötte. A leghatalmasabb és leggazdagabb zsidó család együttérzésére kívánt hatni. A

bécsi Rothschild-ház akkori feje, Albert Rothschild nem volt hajlandó Herzl-lel találkozni. Baron Edmund de Rothschild, a párizsi és Lord Nathan (Natty) Rothschild, a londoni ház feje viszont fogadta ıt. Azért kell a továbbiakban ezekrıl a találkozókról részletesen írni, mert ami ezeken a találkozókon lezajlott, az évtizedek múlva rendkívüli mértékben és tragikusan befolyásolta az Európában élı zsidóság sorsát. Vegyük tehát szemügyre, hogy mi volt Herzl Tivadar elképzelése, illetve mi volt a hosszútávú Rothschildstratégia. Herzl tárgyalása Edmund de Rothschild-dal Herzl 1896. július 18-án találkozott Edmund de Rothschild-dal a rue Laffitte-on fekvı irodájában. A megbeszélésen Edmundon kívül két munkatársa is jelen volt Rothschild késıbb maga mondta, hogy tanúként tartotta ıket ott azért, hogy Herzlnek ne legyen késıbb lehetısége arra, hogy megmásítsa a beszélgetésen elhangzottakat. Herzl azzal kezdte, hogy

kipuhatolja: Edmund mennyire tájékozott az ı elképzeléseit illetıen. Herzl-nek öt perc elég volt ahhoz, hogy félbeszakítsa vendéglátóját azzal: látja, hogy nem kellıen tájékozott, ezért kész elmagyarázni, hogy mirıl van szó. �Egy kolónia az egy kis állam, egy állam pedig egy nagy kolónia. Ön egy kis államot akar, én pedig egy nagy kolóniát.� Kitért arra, hogy a török birodalom adósságának az elengedéséért cserébe meg lehetne szerezni a szultán hozzájárulását egy vazallus zsidó állam létrehozásához Palesztinában, ami akkor török fennhatóság alá tartozott. Arra kérte Edmund de Rothschildot, hogy feltételesen egyezzen ebbe bele. Ha az akció sikeres, akkor maga Rothschild állhatna a mozgalom élére és ı, Herzl pedig önkéntesen visszavonul. Edmund figyelmesen végighallgatta vendégét, majd közölte vele, hogy e tervvel kapcsolatban semmit sem kíván tenni. A világban jártas, élesesző, gyakorlatias bankár

szólalt meg belıle: �Lehetetlen lenne ellenırzés alatt tartani a Palesztinába beözönlı tömegeket. Elsıként 150 000 koldus érkezne, táplálni kellene ıket Feltehetıen ez az én feladatom lenne. Nem érzek ehhez elhivatottságot Ön talán igen?� � tette hozzá gúnyosan. Edmund Rothschild nem volt meggyızıdve Herzl tervének a végrehajthatóságáról. Edmund nagyzási hóbortban szenvedınek tekintette Herzl-t, Herzl pedig szőklátókörőnek és gyávának Edmund de Rothschild-ot. Távozáskor Herzl keserően mondta: �Ha Ön elutasít mindent, amit én kiterveltem, akkor minden összeomlik. Ezért arra kényszerülök, hogy másképp érjem el célomat. Tömegagitációba kezdek és így sokkal nehezebb lesz kézben tartani a tömegeket. Az egész tervet Önre fogom áthárítani. Most azt gondolja, hogy katasztrófa ekkora tömeggel együttmőködni Gondolja csak meg, hogy nem nagyobb szerencsétlenség-e, ha elutasításom miatt úgy kell mozgásba hoznom

a tömegeket, hogy már nem lehet ıket kellıen kézben tartani.� Vannak olyan kutatók, például Clifford Shack, akik a zsidó nép történelmének egyik legtragikusabb fejezetét, a holokausztot, részben erre a találkozóra vezetik vissza. (Clifford Shack az Egyesült Államok New Jersey tagállamában él, és egyik alapítótagja annak a Pyra Labs nevő cégnek, amely rendkívül sikeresen mőködött, és amelyet a Google felvásárolt magának. Jelenleg Clifford Shack a Google-ön belül kis csoportot vezet, amely egy igen népszerő blogot mőködtet. Ez lehetıvé teszi a Google használói számára, hogy véleményüket kifejtsék és nehezen hozzáférhetı információkhoz jussanak.) Herzl ugyanis azzal fenyegetıdzött, hogy adott esetben mozgósítja a szegény és elnyomott zsidó tömegeket, és nyomást gyakorol velük a Rothschildokra. Herzl Tivadar sok tekintetben idealista volt és abból a feltevésbıl indult ki, hogy Edmund Rothschild emberbaráti

beállítódása, és a zsidó néphez való érzelmi kötıdése miatt tervezi a Palesztinaként ismert terület gyarmatosítását. Shack szerint, ha Herzl átlát Edmundon, akkor felismerhette volna, hogy a tervezett katonailag erıs zsidó kolónia bevándorlókkal való elárasztásával veszélyezteti azt a biztonsági struktúrát, amelyet a Rothschild-ok a világ vezetı energiahordozójává vált kıolaj-gazdag KözelKelet számára tervbe vettek. Ezt a korszerő energiahordozót szemelték ki arra, hogy az új világrend megvalósítását célzó stratégia egyik hajtóereje legyen. Ha ezt Herzl a szegény zsidó tömegek Palesztinába történı bevándorlásával kockáztatja a tervezett örzı-védı helyırséget, akkor meghiusíthatja a hosszútávú világstratégia zavartalan megvalósítását. Herzl azonban nem hagyta magát Nemcsak üres szavakat mondott, hanem annak megfelelıen viselkedett a különbözı zsidó összejöveteleken Párizsban és másutt is,

ahol megfordult. Herzl látogatása Natty Rothschildnál A 19. és 20 század fordulóján Angliában is a politikai közélet témájává vált a szegény és üldözött zsidó tömegek bevándorlása Nagy-Britanniába Kelet-Európából. Ebben az idıben lett az ifjú Winston Churchill parlamenti képviselı. Alkalma volt értékes tapasztalatokat szerezni a zsidó bevándorlással kapcsolatosan mentoraitól, a Rothschild-októl, akik mesterien kezelték ezt a kérdést. Jól tudták, hogy a brit törvényhozásnak szükségszerően korlátoznia kell a kelet-európai szegény zsidók tömeges bevándorlását. Tervük az volt: úgy korlátozzák tömeges bevándorlásukat, hogy ugyanakkor a Rothschild-ház neve és tekintélye teljes védelmet élvezzen. Ennek a kettıs taktikának az eredményeként jött létre az Aliens Act, azaz az idegenekre vonatkozó törvény. Létrehoztak egy Királyi Tényfeltáró Bizottságot (Royal Inquiry Commission) azért, hogy tanulmányozza a

zsidó bevándorlás kérdését. A bizottság 1902. július 7-én hallgatta meg Herzl Tivadart Két nappal korábban találkozott Herzl Natty Rothschild-dal, aki lényegében arra akarta rávenni, hogy meghallgatásán a Rothschild-háznak megfelelı nézeteket fejtsen ki. Natty Rothschild Herzl-t New Court-i irodájában fogadta. A 62 éves Natty már teljesen kopasz volt és erısen nagyot hallott. A Rothschild-ház londoni feje a párizsi unokatestvérénél is lényegesen gazdagabb volt, és ı volt az angol felsıháznak, a lordok házának, az elsı olyan tagja, aki nem tért át elızetesen az anglikán hitre. Natty és az apja segítette hozzá Disraeli miniszterelnököt, hogy megszerezze a Szuezicsatornát Anglia számára. İ volt egyben a brit központi bank, a Bank of England igazgatója is, és meghatározó szerepe volt a brit birodalom közéletében. Rothschild már beszélgetésük kezdetén közölte Herzl-lel, hogy angol ember és az is óhajt maradni. Azzal

folytatta, hogy a cionizmus helytelen, és a nagyhatalmak soha nem fogják megengedni, hogy Palesztina a cionistáké legyen. Közölte Herzl-lel, hogy miket mondjon, és miket ne a bizottságnak. Herzl ekkor elveszítette türelmét és csaknem üvöltve a következıt közölte vendéglátójával, akit ez nagyon meglepett, mert hasonló már évek óta nem történt vele. �Azt fogom elmondani a bizottságnak, amit megfelelınek gondolok. Mindig ez volt a szokásom és most is tartani fogom magam hozzá. Nem igaz az, hogy a nagyhatalmak ellenzik Palesztinába történı kivándorlásunkat. Elértem, hogy Németország és Oroszország kedvezı magatartást tanúsítson ügyünk iránt. Úgy gondolom, hogy Angliának sem lesz ellenvetése Persona grata (Kívánatos személy) vagyok a szultánnál.� �A szultán bizonyára kegyesen fogadja Önt, mivel Ön dr. Herzl a Neue Freie Pressétıl� � mondta Lord Rothschild. Herzl megint nagyon hangosan válaszolt: �Ez nem igaz,

a Neue Freie Presse-nek semmi köze sincs az egészhez. Kiadói halálos ellenségei zsidókra vonatkozó terveimnek. A mai napig nem voltak hajlandók kinyomtatni újságjaikban a cionizmus szót. Soha egy szót sem említettem a szultánnak a Neue Freie Presse-rıl.� A társalgás ebben a hangnemben folytatódott egy darabig. Herzl megjegyezte, hogy a jótékonykodás vált a nyomorúság miatti panaszok elfojtásának az eszközévé. Ezután Lord Rothschild és két testvére, Alfred és Leopold, vendégükkel együtt ebédelni mentek. Ezt követıen valamivel oldottabb légkörben folytatódott a megbeszélés. Amikor Herzl megkérdezte Nattyt, hogy kívánja-e részletesen hallani elképzeléseit, akkor az igent mondott. Herzl így szólt: �Meg akarom kérni a brit kormányt, hogy bocsásson ki egy kolonizációs alapitó-okiratot (Colonisation Charter)�. Natty közbevágott, hogy ne használja a �charter� kifejezést, mert annak most rossz csengése van. �Hívja

bárminek, aminek akarja, én zsidó kolóniát szeretnék brit fennhatóság alatt� � válaszolta Herzl. Rothschild Ugandát ajánlotta Herzl erre azt válaszolta, hogy ı csak a következıket tudja használni � ekkor közelebb húzódott Nattyhez � és egy papírdarabra ráírta: Sínai-félsziget, Egyiptomi Palesztina, Ciprus. Majd hangosan megkérdezte: �Hajlandó-e ezt támogatni?� Rothschild egy darabig gondolkodott, majd mosolyogva közölte: �Nagyon is.� Herzl úgy érezte, elérte azt, amire hét év óta törekedett. Öröme azonban korainak bizonyult, mert két nappal azután, hogy kifejtette véleményét az emigráció problémáját tárgyaló Királyi Tényfeltáró Bizottság elıtt, Natty Rothschild egyértelmővé tette Herzl számára: noha kezd megbarátkozni elképzeléseivel, ı azt szeretné, ha csak 25 000 fınyi telepes közösséggel kezdenének kísérletet. Szinte szó szerint visszhangozta párizsi unokatestvérének, Edmundnak a szavait:

többre nincs pénz! Herzl annyit válaszolt: elgondolása az, hogy vagy nagy létszámú telepítést hajtanak végre, vagy el se érdemes kezdeni az egészet. Egy darabig ezen vitatkoztak, végül abban maradtak, hogy Natty Rothschild megígérte: átbeszéli a kérdést a gyarmatügyi miniszterrel. Herzl elképzeléseit a brit politikusok rokonszenvvel fogadták, de amíg a Rothschild-ok ellenezték a tömeges és korlátozás nélküli zsidó bevándorlást Angliába, addig Herzl nem érhetett el fordulatot. A tapasztalt és pragmatikus Rothschild-ok ragaszkodtak ahhoz, hogy mind az angliai bevándorlás, mind a palesztinai telepesek vonatkozásában vegyék figyelembe a kérelmezık pénzügyi helyzetét, szakképzettségét és egészségi állapotát. Csak olyan embereket óhajtottak befogadni, akiknek a teljesítıképessége nyereséget ígért. Ebben a kérdésben Natty nem volt hajlandó kompromisszumra, különösen nem Palesztina vonatkozásában. Túlságosan sok

forgott kockán az energiaellátás szempontjából kiemelkedı fontosságúvá váló Közel-Kelet vonatkozásában. A Rothschild unokatestvérek szemében a megszállott Herzl Tivadar leküzdendı akadálynak számított. Ezért úgy döntöttek, hogy megfelelı emberek beépítésével maguk veszik kézbe a cionista mozgalom irányítását. Ez biztosíthatja a Rothschild-ház hosszútávú terveinek a megvalósítását a felállítandó helyırség-állam vonatkozásában, amelynek legfıbb feladata a Rothschild-ház érdekeinek a védelme elsısorban a Közel-Keleten, de a Távol-Keleten is. A Rothschild-ház és az irányítása alatt álló pénzügyi közösség, ekkor már hatalmas vagyoni és pénzügyi érdekeltségekkel rendelkezett a Távol-Keleten is. 1904. július 3-án váratlanul meghalt Herzl Tivadar Mindössze 44 éves volt Nem foglalkozunk azokkal a találgatásokkal, hogy a Gondviselés kifürkészhetetlen akarata vagy esetleg valami más, nagyon is földi eszköz

(pl. méreg) távolította-e el az élık sorából. Halála mindenesetre jól jött a Rothschild-ház stratégiájának végrehajtásához Ebben az idıben Natty Rothschild protezsáltja, Winston Churchill gyorsan haladt elıre azon a magasra ívelı életpályán, amelyet a Rothschild-ház készített elı a számára. 1905-ben már a gyarmatügyi minisztérium helyettes vezetıje Fınöke, Lord Elgin, megmutatta Churchill-nek a legbizalmasabb dokumentumokat is. 1906-ban Churchill már azokhoz a hangadó brit politikusokhoz tartozott, akik elvben elismerték egy zsidó nemzeti otthon megteremtésének a szükségességét. A különbözı zsidó közösségekben ekkor még folyt a vita arról, hogy Palesztinában vagy Kelet-Afrikában hozzák-e létre ezt a nemzeti otthont. Churchill úgy látta, hogy �Jeruzsálemnek kell a végsı célnak lennie. Egyelıre felesleges arról elmélkedni, hogy mikor valósulhat ez meg, de hogy egy napon valóság lesz, az egyike a jövıben

megvalósuló csekély számú bizonyosságnak.� � Churchill legalábbis így írt errıl 1908-ban egyik manchesteri választójának. Elküldött levelébıl azonban ez a mondat kimaradt 1910. február 14-én Churchill, 35 éves korában, már belügyminiszter Hozzá tartozott a nemzetbiztonság, a rendırség, a közbiztonság és a bevándorlás felügyelete. Az 1911-es agadiri incidens idején ı kerül a Tengerészeti Fıhatóság (Admiralty) élére. Ehhez a hatósághoz tartozott a kereskedelmi hajózás és a haditengerészet. Feladata az volt, hogy a brit hajózást átállítsa a kıolajjal történı üzemeltetésre. A történelembıl tudjuk, hogy tíz évvel késıbb a Whitehall hivatalainak (a Whitehall a kormányépületek és a minisztériumok utcája Londonban) a meghitt, kényelmes szobáiban felosztották a közel-keleti térséget ugyanolyan ügyetlenül és elnagyoltan, ahogyan azt az afrikai brit gyarmatok határainak a meghúzásánál tették. A török

birodalomból kiváló közel-keleti térségben Franciaország kapta Szíriát és Libanont. Brit protektorátus lett Irán elnevezéssel Perzsia, ugyancsak brit befolyási övezet lett Irak néven Mezopotámia, valamint Palesztina. Így a brit birodalom közvetlen útvonalakon tudta csapatait mozgatni Egyiptomból az olajban gazdag Perzsa-öbölig. Miután a Rothschild-stratégiának megfelelıen sikerült biztosítani a kıolajban gazdag vidékeket, a következı lépés az volt, hogy ez a helyzet tartósan fennmaradjon. Zsidó nemzeti otthon megteremtésére hivatkozva a brit kormány létre akart hozni a nyugathoz egyértelmően lojális, jól felfegyverzett katona-államot. Ezt a regionális ırzı-védı feladatokat ellátó új helyırség-államot az egész közel-keleti biztonsági rendszer sarokkövének szánták. Ennek a létrehozandó államalakulatnak az életképességét azonban kockáztatta a kelet-európai zsidóság korlátozás nélküli, és tömeges

bevándorlása. Egy ilyen kézben nem tartható tömeg jelenléte fenyegette a közel-keleti kıolajellátás zavartalan biztosítását. Csak a potenciális bevándorlók többmilliós tartalékának a szigorú ellenırzésével, és e tartalék megszőrésével lehetett szavatolni a regionális rendfenntartásra szánt helyırség-állam katonailag hatékony mőködését. Ezért elıre meghatározott bevándorlási kvótákat szabtak, és korlátozó törvényeket hoztak a további bevándorlás megakadályozására ebbe a viszonylag kis területő országba. Clifford Shack azt állítja a The Rothschilds, Winston Churchill and the �Final Solution� (A Rothschild-ok, Winston Churchill és a �Végsı Megoldás�) címő tanulmányának 13. oldalán, amely a www.silverbearcafecom/private/finalsolutionhtml honlapon olvasható, hogy amikor az elıkészítı intézkedések a helyükre kerültek, akkor be lehetett indítani az Európában maradó potenciális-bevándorlók

létszámcsökkentését. Shack úgy véli, hogy ez a program összefüggésben van azzal a tragédiával, amely a zsidó népet a második világháború idején sújtotta, és amely holokauszt néven ismert. 1920-ban Churchill azt közölte Lloyd George miniszterelnökkel, hogy helyezze át a gyarmatügyi minisztérium élére. Amikor 1921 február 14-én Churchill átvette hivatalát, már örökölte a Balfour-deklarációt, amelyet 1917-ben Arthur Balfour akkori külügyminiszter készített elı, de amelyet ténylegesen a Rothschild-ok fogalmaztak a Rothschild-ok számára. A szöveget konkrétan Leo Amery hadügyminiszter-helyettes készítette, aki a Rothschild-ház egyik legfontosabb frontemberének, Lord Millernek tartozott számot adni, és aki a háborús kormány belsı magjához tartozott. A deklarációt Natty Rothschild fiának, Walternek címezték Ez kinyilvánítja, hogy a brit kormány támogatja �nemzeti otthon létrehozását a zsidó nép számára és

felhasznál minden rendelkezésére álló eszközt, hogy ennek a célnak az elérését elısegítse. Kinyilvánítja azt is, hogy, hogy semmi olyat nem lehet tenni, amely hátrányosan érintené a Palesztinában élı nem zsidó közösségek polgári és vallási jogait�. Winston Churchill feltétlen kötelezettséget vállalt a Rothschild-ok által szponzorált zsidó állam létrehozására Palesztinában. Világosan látta, hogy milyen biztonság-fenntartó szerepet fog játszani ez a helyırség-ország a globális fontosságúvá vált közel-keleti térségben. Gyarmatügyi miniszterként ı felügyelte a bevándorlásra vonatkozó programot. Nem egyszerően arról volt szó, hogy ellenırizni kell a Palesztinába költözık számát és a bevándorlás ütemét. Az emberanyag minıségének a kérdése kiemelkedı fontosságú lett. Akik a program sikeréért aggódtak, le tudták fékezni a Palesztinába özönlés ütemét és a kivándorlók számát. Nem tudtak

viszont változtatni azoknak a tömegeknek a képzettségi szintjén, anyagi helyzetén és egészségi állapotán, vagyis a számításba jöhetı humán erıforrások minıségén, akik mind Palesztinába akartak költözni. A zsidó közösségen belül - Ferguson szerint - elsısorban két csoport okozott aggodalmat a Rothschild-oknak, a program legfıbb irányítóinak. Az egyik ilyen csoportot azok az újgazdag zsidó bankárok, pénz- és üzletemberek alkották, akik jóval késıbb szerezték vagyonukat, mint a Rothschild-ok. A másik aggodalomra okot adó csoportot az úgynevezett Ost-Juden közösségek jelentették, vagyis a kelet-európai zsidók. Ez a két és fél milliós közösség az orosz birodalomból vándorolt nyugati irányba azt követıen, hogy pogromokra került sor II. Sándor orosz cár 1981-ben történt meggyilkolását követıen. Ez után Oroszországban a zsidókat hátrányosan megkülönböztetı jogszabályokat hoztak. Az újszegényeknek ezek a

tömegei legalább akkora gondot okoztak a stratégáknak, mint az újgazdagok. Natty Rothschild még 1880-ban ezt mondta Disraelinek a zsidók üldözésérıl: �Sok egyéb ok is van� Közöttük a lengyel, az orosz és a román zsidók folyamatos bevándorlása, akik éhezve érkeznek és egészen addig szocialisták, amíg meg nem gazdagodnak.� Láthatjuk, hogy mind a nagyon szegény zsidók, mind a nagyon gazdagok, és a köztük meghúzódó rétegek, aggodalommal töltötték el a Rothschildokat. A szocializmus valójában a szupergazdagok eszköze a tömegek kontrollálására Azok a zsidó szocialisták, akik függetlenül tevékenykedtek, akadályozták a Rothschild-stratégia megvalósítását. Ezért gondolja úgy Clifford Shack, hogy az európai zsidó közösségek felszámolása több okból is szükségesnek látszott. Visszatérve az 1905-ös brit bevándorlási törvényhez (Alian Act) Natty Rothschildnak azt a látszatot kellett kifelé fenntartania, hogy

kiáll a nehéz helyzetben lévı, pénztelen, de keményen dolgozó hitsorsosai mellett. Ezért Walter nevő fia nyíltan hangoztatta, hogy Nagy-Britanniának az elnyomott és igazságtalanul üldözött népek, és nemzetek pártfogójának kell lennie egészen addig, míg e népekhez tartozók tisztességesek és keményen dolgoznak. A hangsúly itt azon van, hogy a Rothschild-ház irányítói nem rokonszenveztek azokkal a bevándorlókkal, akik nem voltak a szemükben tisztességesek és keményen dolgozók. A méltatlan, a tisztességtelen és lusta emberek ugyanis akadályozták a hosszútávú Rothschild-stratégia zavartalan végrehajtását. Sem a zsidó katonai kolóniának Palesztinában, sem az Európai Egyesült Államoknak nincs szüksége szakképzetlen és beteg nyomorultakra, akik csak kenyérpusztítók, de értékes termelımunkát nem végeznek. Elkülönülésükkel, integrálódási és asszimilálódási nehézségeikkel hosszútávon csak terhet jelentenek.

Ilyen megfontolások alapján gondolják egyes szerzık, így például Henry Makow, valamint a már említett Clifford Shack, hogy az új világrend létrehozása szempontjából elınyös lehet a szegény zsidó tömegek létszámának csökkentése. Henry Makow, akinek szülei Auschwitzban vesztették életüket, nem megy el következtetéseiben eddig. Clifford Shack viszont szó szerint ezeket írja már idézett tanulmányának a végén: �A Rothschild-i mőveletet, amelyet ma úgy ismernek, hogy holokauszt, úgy hajtanák végre elejétıl végéig a legnagyobb titokban, hogy e célra igénybe veszik a hatalmas bankárbirodalom rendelkezésére álló tapasztalatokat, ügynökségeket és kapcsolatrendszert. Felhasználják az olyan frontemberek tehetségét és erıfeszítéseit, mint Churchill, Hitler, Pacelli (XII. Pius), Roosevelt és Sztálin A tengelyhatalmak, a szövetségesek és a semlegesek mesterséges táborait láthatatlanul kapcsolta össze a Rothschild-ház

által irányított nemzetek feletti szupertitkos hírszerzı hálózat. Ez a hálózat a XX. század legrejtettebb titka, és ez szervezte meg elejétıl a végéig a második világháborút. Ennek a zsidó hírszerzı hálózatnak � ironikusan � az is a céljai közé tartozott, hogy elpusztítsák az európai zsidó tömegeket, így biztosítva Izrael állam sikerét és szerepét a közel-keleti kıolajtérség biztonsági rendszerében.� Legalábbis így véli a talányos Clifford Shack, és néhány konspirológus társa. Merész feltételezéseiket erıs kritikával kell fogadni. Az viszont ismert történelmi tény: a Szövetséges Hatalmak nem éltek minden rendelkezésükre álló eszközzel és lehetıséggel, hogy megakadályozzák Auschwitz, Birkenau, Treblinka, Sobibor és a többi koncentrációs tábor szörnyőségeit. Azon is el kell gondolkodnunk, hogy mi késztette Benjamin Freedmant beszédei elmondására, figyelmeztetı írásai megjelentetésére? Egy

tekintélyes, felelısségteljes, komoly ember nem vállal ilyesmit nyomós ok nélkül. Mi úgy látjuk, hogy Freedmannak a történelmi folyamatok tendenciájának a megjelölésében, rejtett értelmének a feltárásában és elemzésében ténybeli pontatlanságai, sıt tévedései ellenére � igaza volt. Clifford Shack tovább megy nála, s feltételezéseiben lényegesen többet használja képzelıerejét. Freedmantól eltérıen ı nem volt személyes résztvevıje azoknak a történelmi eseményeknek, amelyekrıl ír. Kutató munkájának a motívumai nem ismertek számomra, de elemzései ösztönözhetik a tényfeltáró kollektív erıfeszítéseket. Shack vélekedése munkahipotézisként, fıként e hipotézis szakszerő és elfogulatlan cáfolatával, elısegítheti eddig még nem ismert összefüggések feltárását, és a közelmúlt, valamint jelenünk számos nyitott kérdésének a jobb megértését. Ha az itt olvasható feltételezéseket megcáfoljuk,

akkor máris újabb lépést tehetünk elıre a tények feltárásának és az igazság megközelítésének a rögös útján. Valószínő, hogy soha nem ismerhetjük meg a teljes igazságot, de igyekeznünk kell, hogy minél közelebb kerüljünk hozzá. Ha sorozatunk tárgyilagos cáfolatot eredményezı termékeny vitákat váltana ki, amelyek új felismerésekhez, s általuk napjaink történéseinek és embertársainknak a jobb megértéséhez vezethetnek, akkor már érdemes folytatni ezt a nehéz munkát. (Vége az elsı résznek) Drábik János A háttérhatalom Elhallgatott dokumentumok (Második rész) A háttérhatalom és a második világháború Churchill a második világháborút a történelem legszükségtelenebb háborújának nevezte. A háttérhatalom frontembereként ugyanakkor jól tudta, hogy ez a háború a nemzetközi bankárok hosszútávú stratégiai érdekeit szolgálja. E nagyhatalmú érdekcsoport legfelsıbb irányítóit általában nem

nevezik meg, s különbözı módon hivatkoznak rájuk. Az egyik elterjedt elnevezés szerint ık alkotják az Illuminátusok zárt rendjét, akiknek végsı célja az egy központból irányított új világrend megteremtése. E cél érdekében az Illuminátusok tervszerően alkalmazzák a háborúk kirobbantását. Ezekre a háborúkra alaposan felkészülnek és mindkét háborúzó felet támogatják. A háttérhatalomnak nincs saját hadserege, ezért van szüksége két szembenálló tábor kialakítására, amelyek aztán háborúznak helyette. Úgy éri el mindig a kívánt eredményt, hogy annak az oldalnak nyújt több támogatást, amelyiket a gyızelemre akarja segíteni. A háttérhatalom legfelsıbb irányítói Winston Churchillt már az elsı világháborúban kiválasztották programjuk végrehajtására. Churchill nem okozott csalódást a Rothschild-oknak, akik már apját, Randolphot, is bevonták a legszőkebb döntéshozói körbe. Winston Churchill 24 évesen

(tehát igen fiatalon) ismert szerzı, 33 éves korára pedig miniszterként a brit kormány teljes jogú tagja lett. 1930-ban a nemzetközi bankárok bízták meg Churchillt, hogy vállaljon vezetı pozíciót a �Focus Group� � nevő zártkörő elit társaságban, amelyet a British Shell világcég cionista elnöke, Sir Robert Waley-Cohen vezetett. Churchill lett az ún. appeasement politika fı bírálója és késıbb harcias ellenfele Az appeasement, amely politikai, gazdasági és katonai engedmények árán történı megbékítést, kiengesztelést jelent, az a politika volt, amely ilyen módon próbálta Hitlert felbátorítani és Németországgal elhitetni, hogy a Nyugat (és a mögötte lévı háttérhatalom) valójában a hitleri rendszer és Németország megerısödésében érdekelt, mert így válhat alkalmassá Szovjetunió elleni háborúra. Sztálin uralma alatt a Kreml egyre inkább önállósította magát a bolsevik rendszert hatalomra juttató nemzetközi

bankároktól, akik ebbe nem nyugodtak bele, és vissza akarták szerezni hegemóniájukat Moszkva felett. A fıáramlatú társadalomtudomány mővelıi nem fogadják el, hogy létezik a nemzetközi beruházó bankárok által irányított Illuminátus-hálózat, amely önálló erıközpont képez, és saját világstratégiáját követi. Gyakran felteszik a kérdést: hogy hol van ez a hálózat, és kik a tagjai? A háttérhatalom kutatói szerint ez a zárt csoport, amely meghatározott kultikus hagyományokat is ápol, olyan angol és amerikai, zömmel zsidó származású pénzemberekbıl áll, akik szoros kapcsolatra léptek az európai arisztokráciával, a zsidó hagyományoktól és a zsidó néptıl viszont elszakadtak. E két csoport tagjai összeházasodtak, üzleti vállalkozásaik és vagyonuk is integrálta ıket. Kapcsolataikat megerısítette, hogy vezetı tagjaik általában szabadkımővesek és hasonló kultikus hagyományokat vallanak magukénak. Az

egymásba fonódó keresztbe-tulajdonlás révén a szuper gazdag bankár- és arisztokrata dinasztiák a tulajdonosai a pénzügyi és kereskedelmi érdekeltségeknek, vegyi, gyógyszergyári, bányászati, tömegtájékoztatási kartelleknek. Transznacionálisan megszervezıdött magánhatalomként ellenırzik a pénzrendszert, a gazdasági életet, a társadalmi élet egészét, és irányítják a különbözı államokat. A hatalmat szakképzett korporációs szakemberek, fegyelmezett titkos társaságok, jól megfizetett gondolati mőhelyek és alapítványok egész hálózata segíti. E hálózatot kiegészíti a titkosszolgálatok számos vonatkozásban egybefonódott és nemzetközileg is integrálódott rendszere. Ennek a háttérhatalomnak a célja a pénz magánmonopóliuma segítségével a saját irányítása alatt centralizálni és koncentrálni a világ termelıi vagyonát. Ez a háttérhatalom indított be olyan mozgalmakat, mint a szocializmus, a kommunizmus és a

cionizmus, korábban pedig a felvilágosodás, a társadalmi haladás, a liberalizmus és a modernizáció. De még a konzervativizmusnak is át tudta venni az irányítását Ennek a nemzetközileg megszervezıdött magánhatalomnak a céljairól és hosszú távú stratégiájáról csak aprólékos kutatómunka árán, és akkor is csak töredékesen szerezhetünk ismereteket. Mindig akadnak azonban olyan tagjai, akik különbözı okokból szembe fordulnak céljaival, és az addig titkolt ismereteiket közreadják. Az egyik ilyen személy volt Benjamin Freedman, akirıl korábban bıvebben szóltunk. Egy másik ilyen személyiségnek tekinthetjük Hrisztyián Georgijevics Rakovszkijt, aki 1938 elején, hogy megmentse életét, a moszkvai Ljubljanka börtönben elmagyarázta kihallgatójának, a francia René Duvalnak � és közvetve Sztálinnak �, hogy valójában mi a háttérhatalom célja. A kihallgatási jegyzıkönyvbıl kiderül, hogy az Illuminátusok indították

útjára Hitlert, hogy az ellenırzésük alól részben kicsúszott sztálini Szovjetuniót ismét hegemóniájuk alá vonják. Hitler azonban több okból is csalódást okozott azoknak a nemzetközi bankároknak, akik hatalomra segítették. Elsısorban azért, mert olyan pénzrendszert vezetett be, amelynek fedezetét a német gazdaság nyújtotta. Ez kikapcsolta a nemzetközi bankárokat a gazdasági életbıl, feleslegessé tette hitelpénz-monopóliumukat, amely a háttérhatalom pénzügyi és gazdasági erejének legfıbb forrása. Ez veszélyeztette a háttérhatalom világstratégiáját, amit a közvélemény megtévesztése érdekében �forradalomnak� neveztek. A forradalom szó a háttérhatalom szótárában azokat az erıszakos változásokat is felölelı társadalmi-gazdasági folyamatokat jelenti, amelyek révén megvalósul a pénzuralmi diktatúra, és annak kétpólusú társadalma. A két pólus azt jelenti, hogy egy szők érdekcsoport kezében van a

magánpénzrendszer monopóliuma és a termelıi vagyon, ık alkotják az egyik pólust. A társadalom többi része pedig bérbıl és fizetésbıl, vagy pedig segélybıl élı, függıhelyzető személy. Ez a túlnyomó többség alkotja a másik pólust A politikai hatalom pedig elkerülhetetlenül ahhoz a csoporthoz kerül, amelyik a pénzrendszerrel és a vagyonnal rendelkezik. Rakovszkij elemzését Churchill is megerısítette Lord Robert Boothby-nak tett kijelentésében, amelyet el lehet olvasni a Foreword 2001-es kiadásában. Ebben jelent meg Sydney Rogerson �Propaganda in the Next War� (Propaganda a következı háborúban� címő írása. Churchill ezeket mondta 1938-ban: �Németország megbocsáthatatlan bőne a második világháború elıtt az a kísérlete volt, hogy kivonja a gazdasági hatalmat a világkereskedelmi rendszerbıl és létrehozza saját kereskedelmi mechanizmusát, amely megtagadta volna a világ pénzügyi köreitıl a profitszerzés

lehetıségét.� Hitlernek nem volt szándékában, hogy Nagy-Britannia és azt a háttérbıl irányító szuper gazdag bankárok érdekében harcoljon. Magukat az angolokat a germánfajhoz tartozóknak, azaz testvérnépnek tekintette. Az elsı világháború katonájaként Hitler mindig tartott a kétfrontos harctól. Ezért számos békekezdeményezést tett Felajánlotta Nagy-Britanniának, hogy fenntarthatja a brit birodalmat és csupán a kontinentális Európában igényel vezetı szerepet Németország számára. A német fennhatóság alatt álló területeken nemzeti közgazdaságot akart létrehozni. A Vichy-vel fémjelzett Franciaországban is erre tett kísérletet Hitler helyettesét, Rudolf Hess-t is Angliába küldte 1941 májusában, hogy béke-megállapodást érjen el az egyre harciasabb Churcill-lel. Az a Churchill, aki végrehajtotta a fordulatot az apeasement-tıl a radikális szembenállásig, nem óhajtott Hitler helyettesével tárgyalni. Ezért Hesst

ırizet alatt tartotta. Elgondolkodhatunk azon, hogy miben reménykedett az a Hitler, akinek tudnia kellett volna, hogy az Illuminátus körök, amelyekben meghatározó szerepet játszottak a Rothschild, Warburg, és Cassell névvel jellemezhetı, zsidó származású szuperbankárok, nem fognak vele érdemben tárgyalni. Elképzelhetı, hogy Hitler még ekkor is félre volt vezetve azok által az Illuminátusok által, akik hatalomra segítették, bátorították, és akikben ezért bizalma volt. Sztálin az illuminátus stratégiának megfelelıen feszített tempóban készült a Németország elleni háborúra. Szovjet adatok szerint a támadásra felvonult vörös hadsereg többszörös fölényben volt létszám és fegyverzet tekintetében is, amikor 1941 júniusában Hitler megelızte Sztálint az orosz-német háború kirobbantásában. Hitler egyidejőleg a zsidósággal kapcsolatos politikájában is fordulatot hajtott végre. Most már nemcsak arra törekedett, hogy

eltávolítsa ıket Németországból, hanem meg akarta ıket semmisíteni. Az oroszországi bolsevista diktatúrát is a nemzetközi bankárok által megtervezett és hatalomra segített rendszernek tekintette. A második világháború a náci Németország számára tehát kezdettıl fogva élet-halál küzdelem volt. Ez azonban nem ad felmentést a világtörténelemben addig példa nélkül álló atrocitásokra, amelyeknek ártatlan emberek milliói estek áldozatul csupán azért, mert nem kívánatossá minısített etnikumhoz tartoztak. Ha Nagy-Britannia tárgyalt volna érdemben Rudolf Hess-szel, és békét köt Berlinnel vagy valamilyen más módon lehetıvé teszi számára a kiutat, akkor az események másképp alakulhattak volna. A háttérhatalom azonban Oroszországot sem akarta magára hagyni Mind a kommunizmus, mind a fasizmus a nagytıke, és a mögötte álló Illuminátus arisztokrata és bankárkaszt alkotása volt. De Hitlerrel lényegében úgy jártak, mint

Sztálinnal: mindkét diktátor kicsúszott az ellenırzésük alól, és az illuminátus bankárkaszt mellızésével akart birodalmat építeni Európában. Emrys Hughes �Winston Churchill, His Career in War and Peace� (W. Churchill életútja háborúban és békében) címő könyvében idézi Churchillt a 145. oldalon: �Meg kell érteni, hogy ez a háború nem Hitler vagy a nemzeti szocializmus ellen folyik, hanem a német nép ereje ellen, amelyet egyszer s mindenkorra meg kell törni, tekintet nélkül arra, hogy Hitler irányítja vagy egy jezsuita pap.� � Henry Makow társadalomkutató szerint a zsidó holokauszt is valójában a háttérhatalom nagy világstratégiájának a részét képezte. A terv célja az volt, hogy igazolja egy szabadkımőves eszmeiségő �zsidó� állam létrehozását. Bernard Wasserstein írja �Britain and the Jews of Europe� címő munkájában, hogy �A háború elsı két éve alatt, amikor a német hatóságok még arra

összpontosították erıfeszítéseiket, hogy biztosítsák a zsidók exodusát a birodalomból és a náci Németország által megszállt területekrıl, a brit kormány volt az, amely átvette az Európából menekülı zsidók által használt útvonalak lezárását.� Bernard Wasserstein a zsidó történelem kutatója, és jelenleg a Chicago-i Egyetem tanára, korábban tanított a Glasgow-i Egyetemen és a Brandeis Egyetemen is. Anglia változtat Hitlerrel szembeni politikáján Már utaltunk rá, hogy Hitler elsısorban nem világháború kirobbantásában volt érdekelt. Elképzeléseiben ugyan szerepelt a bolsevik nagyhatalom, a Szovjetunió megtámadása, de ezt Angliával szövetségben képzelte el. Josslyn Victor Hey, másnéven Lord Erroll, aki az angliai Erroll huszonkettedik grófja volt, a Carroll Quigley által �Cliveden Set-nek� � nevezett rendkívül elıkelı és hatalmas elit csoporthoz tartozott, amely ıszintén akarta az együttmőködést a hitleri

Németországgal. Quigley a �The Anglo-American Establishment� címő munkájában, amely 1981-ben jelent meg, részletesen leírja, hogyan jött létre ez a nagy hatalmú zárt társaság, és vette át a tényleges irányítást Nagy-Britannia felett. Quigley (a Georgetown Egyetem tanára, az Amerikai Történész Társaság elnöke és Clinton volt amerikai elnök mentora) ezt írta a Rothschild-megbízottnak számító Lord Alfred Milner által létrehozott, és általa AngloAmerican Establishmentnek nevezett nagy hatalmú csoportról: �Azt, amit Milner-csoport végrehajtott egyetlen olyan ország sem engedheti meg magának, amely értéknek tartja biztonságát � azaz emberek kis csoportja olyan döntı hatalomhoz jut az államigazgatásban és a politikában, hogy csaknem teljes teljesen ellenırizheti a tevékenységével kapcsolatos dokumentumok közreadását, továbbá az információáramlással olyan befolyást gyakorolhat a közvéleményre, amellyel

monopolizálhatja a saját történelmi korszakára vonatkozó történetírást és oktatást.� Carroll Quigley a �Tragedy and Hope� címő összefoglaló munkájában állapította meg, hogy a nemzetközi bankároknak � akiknek a bizalmát élvezte és ezért azon kevesek közé tartozott, akik kutathattak a nagy bankárdinasztiák házi archívumában is � nem kevesebb a célja, mint létrehozni a pénzügyi ellenırzés olyan magánkézben lévı világrendszerét, amely képes uralni valamennyi ország politikai rendszerét és a világgazdaság egészét. Ezt a rendszert a világ központi bankjai feudális módon kontrollálják összhangban azokkal a titkos megállapodásokkal, amelyeket a rendszeresen tartott magántalálkozókon és konferenciákon fogadnak el. Quigley emiatt a megállapításáért kegyvesztett lett, és haláláig lényegében nem publikálhatott. Visszatérve ahhoz a fordulathoz, amit a hivatalos Anglia hajtott végre a náci Németországgal

kapcsolatban, azt kell kiemelnünk, hogy Churchill ugyan a Cliveden Set-hez tartozott, de igazi támogatói a Cliveden-Set-nek háttérbıl parancsoló, s a Rothschild-ház körül csoportosuló nemzetközi bankárok voltak. A brit központi bank, a Bank of England, ekkor magántulajdonban volt. Akkori elnöke, Montagu Norman pedig Hitler egyik legfıbb pénzügyi támogatója volt A háttérhatalom legfıbb irányítói Hitlerrel akarták egyrészt megfélemlíteni Sztálint, aki bonapartista fordulatot hajtott végre a Szovjetunióban és eltávolította a hatalomból a nemzetközi bankárok elsı számú bizalmi emberét, Trockijt. Másrészt az volt a céljuk, hogy lerombolják és kikapcsolják Németországot, s így elıkészítsék a pénzuralmi rendszer globális bevezetését, amely késıbb globalizmusként vált ismertté. A sorozatos háborúk mind egy-egy lépést jelentettek a hatalom és a vagyon világszintő koncentrációja irányába, mert lehetıvé tették a

nemzetállamok irányító rétegeinek az eltávolítását, mivel akadályozhatták volna a pénzdiktatúrára épülı új világrend bevezetését. A Cliveden Set-hez tartozó brit arisztokraták jól felhasználhatóak voltak Hitler megtévesztésére. A náci diktátorral el lehetett hitetni, hogy Anglia egyetért vele, és támogatja elképzeléseit. Büszke protezsáltakként a náci Németország vezetıi kiszolgálták az angolokat, s valamennyi fontos fegyverkezési programjukról tájékoztatták ıket. A háttérhatalomnak sikerült a nácikat megtéveszteniük, ez volt a valódi értelme az appeasement-nek. �A Dunkirk-i Csoda� � A Csoda, ami Dunkirk-nél (franciául: Dunkerque) 1940 májusában történt abból állt, hogy amikor Németország a neki hadat üzenı Angliának és Franciaországnak válaszként megtámadta Franciaországot, nemcsak a francia hadsereg omlott össze, de az ott állomásozó brit haderı is. A 330 000 fınyi brit katonaság csapdába

került és a német hadsereg választhatott, hogy a tengerbe szorítja vagy foglyul ejti. Ekkor azonban a világ nagy meglepetésére Hitler megállj-t parancsolt tábornokainak és három teljes napot engedélyezett a csapdába esett angoloknak, hogy elmenekülhessenek. Hitler kijelentette, hogy �Túlságosan értékes minden egyes angol vére ahhoz, hogy kiontsák. A mi két népünk fajilag és hagyományait tekintve egymáshoz tartozik Ez volt mindig a célom, még akkor is, ha tábornokaink ezt nem tudják felfogni.� Hitler meg volt arról gyızıdve, hogy a nyugati civilizáció fennmaradása Németország, valamint árja unokatestvérei, az angolszász nagyhatalmak, Nagy-Britannia és az Egyesült Államok együttmőködésétıl függ. Hitler valójában csak a Szovjetuniótól akart területeket megszerezni, és a bolsevizmust a �Jüdische Hochfinanz� (a zsidó pénzarisztokrácia) világuralmi törekvéseit szolgáló rendszernek tartotta. Szó sem lehet Hitler

felmentésérıl. Az árja faji felsıbbrendőséget hirdetı ideológiáját, amely az alacsonyabb fajúakhoz sorolta a szlávokat, a zsidókat, a cigányokat és más népeket, semmivel nem lehet igazolni. Ez az arrogáns politika azonban nemcsak agresszív és kegyetlen volt, de valójában önpusztító is, mert ha például nem tekinti a szláv népeket alacsonyabb rendőeknek, akiket maximálisan el kell nyomni, akkor azok akár felszabadítóként is fogadhatták volna a német hadsereget és mellé álltak volna a sztálinista önkényuralom elleni harcban. Gondoljunk csak arra, hogy egyedül Ukrajnában 9 millióan haltak éhen az 1930-as évek elején, amikor Sztálin mesterséges éhínség elıidézésével akarta megtörni az ukrán parasztság ellenállását. Itt csupán annak a hangsúlyozásáról van szó, hogy a második világháború kirobbantásában és a háború során elkövetett atrocitásokban nem kizárólag Németország és Hitler hibáztatható. Hitler

Dunkirk-nél valójában újabb békeajánlatot tett Nagy-Britanniának. Késznek mutatkozott Nyugat-Európában a visszavonulásra és kész volt visszavonni csapatait Lengyelország általa elfoglalt területeinek a nagy részérıl is. Hess folyamatosan kapcsolatban állt a Cliveden Csoporttal, Dunkirk után pedig hosszabb ideig szüneteltek a bombatámadások mind német, mind brit részrıl. Ez azt a téves benyomást kelthette Berlinben, hogy megértik Németország szándékait és ezért teljes erejüket az Oroszország elleni támadás elıkészítésére fordították. Amikor azonban Hitler rájött, hogy félrevezették, addigra már azt is tudhatta: kiknek és miért állt érdekében a megtévesztése? Feltételezhetı, hogy a zsidó származású bankárdinasztiák szerepet játszottak abban, hogy az uralmi területén élı zsidó lakosságon álljon bosszút. A Quigley által részletesen bemutatott Cliveden Set két csoportra oszlott. Az egyik csoport volt az, amelyik

be volt avatva a Hitlerrel játszott macska-egér harcba, a másik csoport pedig nem tudott errıl a kettıs stratégiáról. Lord Erroll tudott errıl a kettısségrıl, mégis ıszintén hitt abban, hogy Hitlert, mint a bolsevizmus elleni harc megbízható szövetségesét, támogatni kell Sztálinnal szemben. Amikor a háború kitört, a Gróf angol hazafiként tette kötelességét A baj az volt vele, hogy túl sokat tudott. A legbelsı körökhöz tartozva átlátott azon, ahogyan a háttérhatalom legfıbb mozgatói kijátszották Hitlert. Ennek megfelelıen tett nyilatkozatokat a brit titkosszolgálat, az MI-5 vezetıinek. Lord Erroll apja, Victor Hay, a Rajna-vidék brit fımegbízottja volt. İ maga, vagyis Josslyn Victor Hay, már 20 éves korában a berlini angol nagykövet magántitkáraként szolgált, folyékonyan beszélt németül és franciául, barátja volt a wales-i hercegnek és személyes kapcsolatban állt az európai arisztokrácia felsı köreivel. Karrierje

1924-ben félbeszakadt, amikor feleségül vett egy kétszer elvált asszonyt, aki 8 évvel volt idısebb nála. Elutazott vele Kenyába, ahol nagy földbirtoka volt. Ebbıl a házasságból kislánya született Lord Erroll többször felkereste Angliát és csatlakozott Oswald Moseley fasiszta pártjához, amelybıl késıbb kilépett. Szoros barátságot tartott Hamilton hercegével, Douglas Hamiltonnal, aki beavatta a Bank of England titkos stratégiai elképzeléseibe. 1941. január 24-én Lord Errollt meggyilkolták Kenyában A gyilkosság háttere nem derült volna ki, ha egy Special Operations Executive, SOE, azaz a brit titkosszolgálat egyik beavatottja nem hozza nyilvánosságra halála elıtt. Ez a hírszerzı tiszt elmondta a gyilkosság hátterét Tony Trafford-nak, aki errıl egy százoldalas emlékeztetıt készített. Trafford ezt az iratot átadta a tényirodalmat mővelı Errol Trzebinski közírónak, aki 2000-ben megjelentette �The Truth Behind the Happy

Valley Murder� (A Boldog Völgyi gyilkosság igaz története) címen. Három hónapra rá, hogy Lord Errollt meggyilkolták, Rudolf Hess (1941. májusában) titkos küldetéssel Angliába repült. Duke of Hamilton-nak nyújtotta át Hitler nagyvonalú békeajánlatát Az angol herceg és Hitler helyettese egyaránt homoszexuálisak voltak, Hess-nek Hitlerrel is volt szexuális kapcsolata a Landsberg-i börtönben, és segített neki a Mein Kampf megírásában is. Hitler karrierjében fontos szerepet játszott az a nagyrészt homoszexuálisokat tömörítı okkult titkos társaság, amely szorosan összefonódott a brit uralkodócsoportok felsı köreivel, valamint a náci Németország elit csoportjaival. A Thule Társaságról van szó, valamint a brit Order of the Golden Dawn (Arany Hajnal Rend) szabadkımőves jellegő titkos szervezetrıl. Winston Churchill, aki egyébként druida volt, azaz az ókori britanniai és galliai kelták pogány vallási hagyományát követte,

ugyancsak kapcsolatban állt az Order of the Golden Dawn-nal. Churchill VIII. Edwarddal is barátságban volt, aki közismerten szimpatizált a nácikkal A német elit nem volt tisztában a háttérhatalom és a brit legfelsı vezetés titkos stratégiai programjával. Lord Errollt azért kellett elhallgattatni, mert a kommunizmus valódi ellenfeleként, valamint igazi brit hazafiként, elárulhatta azt, amit beavatottként tudott és ezzel lejárathatta volna Churchillt, továbbá idı elıtt megtudhatta volna a világ a brit politika valódi szerepét a második világháború kirobbantásában. 1940. szeptember 7-én a háttérirányítók legfelsı csoportja, köztük, Douglas-DouglasHamilton, találkoztak Skóciában, és úgy döntöttek, hogy Jocelyn Hay-nek, azaz Lord Erroll-nak távoznia kell az élık sorából. Ennek megfelelıen a SOE továbbította a parancsot kairói megbízottjának. Az ügynökök Jock és Diana Broughton 1940 novemberében azért utaztak Kenyába, hogy

behálózzák Lord Errollt és egyfajta szerelmi háromszög létrehozásával álcázzák a gyilkosságot. Egy másik ügynökpáros is Kenyába utazott 1940 decemberében, ık motorhibát színlelve arra kérték Lord Errollt, hogy a hölgyet vigye vissza a városba, amikoris Lord Errollt lelıtték. A Cliveden Set más tagjai is tisztázatlan körülmények között, idı elıtt haltak meg Közéjük tartozik Lord Rothermere (meghalt 1940-ben), Sir Henry Oakes (meghalt 1943-ban) és Neville Chamberlain korábbi miniszterelnök, aki 1940-ben rendkívül gyors lefolyású rákbetegségben távozott az élık sorából, mindössze hat hónappal azután, hogy leváltották a miniszterelnökségbıl. Churchill több személyt, aki túlságosan sokat tudott, egyszerően ırizetbe vétetett. Közéjük tartozik A. H M Ramsay kapitány, aki a brit alsóházban törvényesen megválasztott képviselı volt. 1940 májusában letartóztatták és minden vádemelés vagy bírósági tárgyalás

nélkül ırizetben tartották a brixtoni börtönben egészen 1944 szeptemberéig. A képviselı egyfolytában tiltakozott törvénytelen letartóztatása ellen, de minden eredmény nélkül. 1944 szeptember 26-án váratlanul szabadon bocsátották, 27-én reggel pedig bement a brit alsóházba, ahol választott képviselıként újból folytathatta politikusi tevékenységét egészen a következı parlamenti választásig. Az eset jól szemlélteti, hogy milyen nagy a különbség a demokrácia eszméje és gyakorlata között még olyan országban is, mint Nagy-Britannia, amelyet gyakran emlegetnek a demokrácia mintaországaként. Utalunk arra a már többször is hivatkozott tényre, hogy a forradalmi mozgalom, a marxizmus, a bolsevizmus, valamint a Szovjetunió - a háttérhatalom és az annak meghosszabbításaként mőködı brit szabadkımővesség mőve volt. Finanszírozását a háttérhatalom által irányított bankok, elsısorban a Bank of England, végezték.

Amikor a háttérhatalom elveszítette a Szovjetunió feletti ellenırzését Sztálin bolsevista bonapartizmusa miatt, akkor hatalomra segítették Hitlert, hogy a felerısített Németországgal tartsák sakkban. A weimar-i Németország erre nem volt alkalmas, ezért látszott célszerőnek Hitler hatalomra segítése. Ma is tapasztalhatjuk: ha a háttérhatalom meg akar fegyelmezni egy számára nem tetszı országot, akkor az igazi probléma általában az, hogy nincs kellı mértékben az ellenırzése alatt, vagyis képes saját érdekei érvényesítésére az új világrenddel szemben. Lord Erroll sorsa szemlélteti, hogy a hírszerzı-és titkosszolgálatok ellentéteik ellenére lényegében közös cél érdekében tevékenykednek. Valódi rendeltetésük nem saját országaik érdekeinek a szolgálata, hanem minden olyan fenyegetés elhárítása, amely veszélyeztetheti a magán pénzrendszer világmonopóliumával rendelkezı nemzetközi bankárkaszt pénzügyi

szuverenitását és hatalmát. A Cambridge-i Ötök A Cambridge Five (Cambridge-i Ötöknek) azt a Nagy-Britanniában mőködı szovjet kémhálózatot jelölték, amelynek a tagjai a második világháború alatt és az ötvenes évek elsı felében szigorúan titkos nemzetbiztonsági információkat juttattak el Moszkvába. Ennek az elit kémcsoportnak mind elıkelı származású tagjai voltak és állítólag meggyızıdésbıl végezték kémtevékenységüket. Arra hivatkoztak, hogy a Szovjetuniót akarták segíteni a nemzeti szocialista Németország ellen vívott háborújában. Az Ötökbıl négy személy ismert Elsıként említhetjük Kim Philby-t (1912-1988), a fedıneve Stanley volt. Másik tagja Donald Duart Maclean (1913-1983), fedıneve Homer volt. Közéjük tartozott Guy Burgess (1911-1963) fedıneve Hicks volt, és Anthony Blunt (1907-1983) fedıneve Johnson. Amikor tevékenységükre fény derült, a Cambridge Spy Ring (Cambridge-i Kémhálózat) néven

kezdték emlegetni ıket, azért, mert mindannyian az angliai Cambridge Trinity College-ában tanultak, és ott is szervezték be ıket. Valamennyien a brit társadalom legfelsıbb, privilegizált rétegébıl származtak. Hárman közülük, Blunt, Burgess és Maclean homoszexuálisok voltak. A Trinity és a King College-ban mőködı zártkörő, titkos szervezet, a Cambridge Apostles (Cambridge-i Apostolok) vitaköreiben beszervezett egyetemi hallgatók és oktatók késıbb a brit titkosszolgálatban és a diplomáciai karban kerültek magas beosztásokba. A megszerzett információkat kicserélték egymással A nyomozás azt derítette ki, hogy többségüket Anthony Blunt szervezte be, aki fellow-ként (kutató ösztöndíjasként) dolgozott a Trinity College-ban. A nyomozás azt is kiderítette, hogy a �Cambridge-i Apostolok� � egy másik tagja, John Cairncross juttatta el a titkos információkat az NKVD-hez Moszkvába. Ebben valószínőleg segítségére volt

közgazdász testvére, Sir Alexander Kirkland Cairncross, valamint annak lánya, aki az Economist munkatársa volt. Családja befolyásának köszönhette John Cairncross, hogy végülis nem vonták felelısségre. Volt még egy tagja a Cambridge-i Apostolok társaságának � Michael Whitney Straight �, aki ugyancsak a Szovjetuniónak kémkedett, de ıt nem számították a Cambridge-i Ötökhöz. Noha 1951-ben felfedezték e csoport hazaáruló tevékenységét, Burgess és Maclean szinte zavartalanul távozhatott a Szovjetunióba. A nemzetközi sajtó felfigyelt e tényre és a nyomozók tisztában voltak vele, hogy kijátszották ıket. Ekkor terelıdött a gyanú Kim Philby-re Noha gyanús tények sora merült fel Philby ellen, olyan kemény bizonyíték nem akadt, amelynek alapján vádat emelhettek volna ellene. 1955-ben már arról cikkeztek a lapok, hogy ı a fıgyanúsított, a Harmadik Ember. Philby természetesen tagadta ezeket a vádakat, ennek ellenére vissza kellett

vonulnia az aktív állami szolgálatból. Hírszerzı helyett újságíróként dolgozott a Közel-Keleten. Anatolij Golicin, nyugatra menekült szovjet hírszerzı olyan dokumentumokat adott át az MI-5-nak, amelyek alátámasztották Kim Philby kémtevékenységét. Az MI-5 ekkor Bejrútba küldte az egyik munkatársát, hogy hallgassa ki Philby-t. Philby önként vallomást tett, majd eltőnt és legközelebb már csak Moszkvában jelent meg a nyilvánosság elıtt. Philby 1988ban bekövetkezett haláláig a KGB tanácsadójaként dolgozott tábornoki rangban John Daniel �Scarlet and the Beast� � (Szkarlet és a fenevad) címő három kötetes munkájában, amely 1995-ben a texasi Tylerben jelent meg, az elsı kötet 847. oldalán megemlíti, hogy Kim Philby az 1960-as években az angol szabadkımővesek legfelsı szintjéhez tartozott. Kettıs ügynökként dolgozott mind a brit, mind a szovjet hírszerzés számára. Feladata az volt, hogy minél több kommunista

funkcionáriust, lehetıleg tehetséges fiatalokat, szervezzen be a Szovjetunióban újjáélesztett szabadkımőves hálózatba. Egyik ilyen beszervezettje Mihail Gorbacsov volt. 1989-ben Gorbacsov maga kezdeményezte, hogy a Grand Orient-es páholyokat Szovjetunió szerte szervezzék újjá, és azok kezdjék meg minél elıbb mőködésüket. Mőködésük egyik kézzel fogható eredménye volt a Szovjetunió viszonylag békés felbomlasztása. Mindezt azért említjük itt, mert ez fényt derít arra, hogy Kim Philby nem kettıs, hanem hármas ügynök volt. Miközben az MI-5-val elhitette, hogy nekik dolgozik, a KGB-nek dolgozott, és miközben a KGB-ben dolgozott, valójában a MI-5-on belül mőködı szupertitkos csoportnak dolgozott, amelynek már megvoltak a kész tervei a szovjet birodalom háború nélkül történı legyızésére és a hidegháború befejezésére, hogy ezzel felgyorsítsák az új világrendnek nevezett globális unió létrehozását. Ezt a véleményt

megerısíti az is, hogy Philby látva az 1986-os, 1987-es és 1988-as évek felgyorsult változásait, Moszkvában megjegyezte, hogy ezek a változások végülis értelmet adnak eddigi életének. Mindezt nagyon szomorúan mondta, mert Moszkvában szürke és visszavonult életet élt, de a jelek szerint hatalmas munkát végzett. Anthony Blunt-ot is azzal vádolták már 1979-ben, hogy ı is a Kreml számára kémkedett. 1979 novemberében az akkori brit miniszterelnök, Margaret Thatcher, elismerte a brit parlamentben, hogy Anthony Blunt már 1964-ben lebukott és a vizsgálat során be is vallotta, hogy 15 éven át a szovjet hírszerzés számára dolgozott. Ezért Blunt 1964-tıl már nem férhetett hozzá titkos adatokhoz, és vádalku keretében büntetlenséget kapott azért, hogy mindent bevallott. Blunt a brit Királyi Festészeti Galéria vezetıjeként dolgozott. Csupán 1979-ben kapott lovagi rangját vették vissza tıle. A már hivatkozott Anatolij Golicin beszélt

mindig ötfıs hálózatról. Philby, Maclean és Burgess nevét ismerte Golicin, a másik két személy nevét nem tudta. A zavart tovább növelte, hogy amikor Blunt végül vallomást tett, több olyan személyt is megnevezett, akik nem azok voltak, akiket ı beszervezett. A Golicin által nyújtott információk nyomán elkezdıdött a spekuláció az �Ötödik Ember� � személyazonosságáról. Jelenleg ott tartunk: a kutatók valószínőnek tekintik, hogy a kémhálózatnak ötnél több tagja volt. Victor Rothschild-ot, vagyis a harmadik Lord Rothschild-ot, Roland Perry állította be úgy, hogy ı lehetett a kémhálózat elsı embere. �The Fifth Man� � címő könyvében, amely a londoni Pan Books kiadónál 1994ben jelent meg, bizonyítani igyekszik, hogy Victor Rothschild volt a legfıbb irányító. Moszkvából származó információk alapján a Cambridge-i kémhálózatot 1941-tıl Anatolij Gorszkij, NKVD-tiszt irányította. Amikor a KGB vette át a csoport

vezetését, akkor Jurij Mogyin lett az irányító 1944-tıl 1955-ig. Mogyin szervezte meg Burgess és Maclean Szovjetunióba menekülését. A kémhálózat brit résztvevıi közül többen a háború után az Egyesült Államokba költöztek és részt vettek az amerikai Központi Hírszerzı Szolgálat, CIA felállításában. Sztálin nem bízott meg Amerikából küldött jelentéseikben, mert kettıs ügynöknek tartotta ıket. A másik híres angol egyetemi város, Oxford sem maradt le Cambridge mellett De az oxfordi kémhálózat nyomozati anyagai a mai napig szigorúan titkosak nemcsak NagyBritanniában, de Oroszországban is. A KGB archívumaiban is csak a kémeket toborzó ügynökök fedınevei � Scott és Bunny � ismertek. Már említettük: 1994-ben jelent meg az ausztrál Roland Perry �The Fifth Man� � címő könyve. Az ötödik ember arra utal, hogy a Nagy-Britanniában a Szovjetunió javára kémkedı személyek közül csak Kim Philby, Donald Maclean, Guy

Burgess és Anthony Blunt neve vált ismertté. A fıáramlatú történészek ma is vonakodnak elismerni, hogy az igazi ötödik ember Nathaniel Meyer Victor Rothschild (1910-1990) a harmadik Rothschild-báró, a világ leggazdagabb bankárdinasztiájának a brit feje volt. 1993-ban a Szovjetunió felbomlását követıen hat nyugdíjazott KGB-ezredes Moszkvában egybehangzóan megerısítette Roland Perry-nek, hogy a Cambridge-i Ötök fınöke Victor Rothschild volt. Jurij Mogyin ezredes a Cambridge-i Ötök felügyeletét ellátó tiszt a következıt írta az ausztrál kutatónak: �Victor Rothschild volt a kulcsember a Cambridge-i csoportnak a brit hírszerzésbe történı valamennyi behatolásánál. �Neki voltak kapcsolatai� � �İ mutatta be Burgesst, Blunt-ot és a többi fontos személyt, olyan hírszerzı fınököknek, mint Stewart Menzies, Dick White és Robert Vansittart a külügyminisztériumban, aki az MI-6-et felügyelte.� � (A brit titkos hírszerzı

szolgálat � Secret Intelligence Service, SIS � úgy is ismert, mint MI-6. A titkosszolgálati hivatal külföldi részlegébıl jött létre 1909-ben Mansfield Cumming irányítása alatt. A külföldi hírszerzés volt a fı feladata Késıbb önállósította magát és úgy volt ismert, mint SIS. A SOE, vagyis a Special Operations Executive, 1940-ben létesült részben a SIS egyes részlegeibıl. A SOE-t a második világháború után feloszlatták Az MI-5, vagyis a Military Intelligence Section 5, Nagy-Britannia kémelhárítási és biztonsági ügynöksége, amely a Secret Intelligence Service-szel együttmőködve végzi tevékenységét.) Victor Rothschild és a vele szorosan együttmőködık tagadták azt, hogy kapcsolatuk lett volna a Cambridge-i Ötökkel. Vonakodásuk érthetı A Rothschild-család kétségtelenül a nemzetközi pénzügyi közösség leghatalmasabb dinasztiája, mivel ık a legfontosabb központi bankok fırészvényesei. Victor Rothschild

ezért élete végéig nem tárta fel valódi szerepét Ha ezt megtette volna, akkor ı is megerısíti, hogy milyen szoros kapcsolat főzi a pénzuralmi rendszert a kommunizmushoz. Alátámasztotta volna azokat a feltételezéseket, hogy a bolsevik forradalmat is a nemzetközi bankárok hálózata kezdeményezte és finanszírozta, ık felelısek az általuk megtervezett új világrendszer útjában álló dinasztikus államok felszámolásáért, a hagyományos uralkodó osztályok eltávolításááért, a világháborúkért, az azt követı hidegháborúért és az olyan új világrend-terjesztı háborúkért, mint amilyen a jelenlegi terror elleni háború. A szovjet birodalom utódállamaiban élı népeknek, köztük a magyaroknak is, rendkívül nehéz megérteni, hogy a jelenlegi pénzuralmi diktatúra, amely mesterségesen eltorzított reáldemokráciában mőködik, valójában a kommunizmus által is megvalósított kétpólusú társadalom egyik változata. Ahogy a

pénzuralmi rendszer elveszi a benne élıktıl munkájuk eredményét és ezzel együtt a szabadságukat is, ugyanúgy a kommunizmus is elvette az állam segítségével az emberek munkájának eredményét, s vele együtt önrendelkezésüket, politikai szabadságukat. Mindezt az egyenlıségre és a testvériségre hivatkozva hajtotta végre A rendkívül tehetséges Victor Rothschild intelligencia hányadosa 184 volt. Nemcsak kiváló technikával és improvizációs készséggel rendelkezı jazz-zongorista volt, de számos természettudományi ágazatban is járatosságot szerzett. A bankári tevékenységet száraznak találta és ezért inkább nagyapjának, Lionel Rothschild-nak, aki 1808-tól 1879-ig élt, a példáját követte. Lionel volt a fıhıse Benjamin Disraeli brit miniszterelnök Coningsby címő világhírő regényének, Sidonia néven. Victor Rothschild zoológiát tanult a Cambridge-i Egyetemen, ahol Anthony Blunt beszervezte ıt 1936-ban a KGB számára.

Késıbb Victor Rothschild csatlakozott az MI-5-hoz és a szabotázsok elleni kémelhárító tevékenységért volt felelıs. İ képezte ki a tiszteket arra, hogyan kell felismerni és ártalmatlanná tenni a különbözı robbanóeszközöket. Victor Rothschild szoros barátságot tartott Winston Churchill-lel is. Errıl a már hivatkozott Roland Perry így ír könyvében: �Szoros kapcsolatban álltak egymással a háború évei alatt. Rothschild vagyonát és kivételezett helyzetét arra használta, hogy gyakran meghívja magánpartikra a miniszterelnököt. Victor Rothschild-ot a háborús évek titkos és hatalmas személyiségévé tette az, hogy szabad bejárása volt a korszak legfıbb vezetıjéhez, valamint hozzáférhetett valamennyi kulcsfontosságú hírszerzési adathoz, új kifejlesztéső fegyverhez, s ı volt a szabotázs-elhárítási mőveleteket irányító parancsnok Nagy-Britanniában� Ennek eredményeként Sztálin ugyanannyit tudott a legfontosabb

információkról, mint Churchill, gyakran hamarabb jutott információkhoz, mint a brit fıparancsnokság.� Victor Rothschild feltehetıen közremőködött a Szovjetunió ellenfeleinek a semlegesítésében, ha azok Nagy-Britanniához fordultak támogatásért. Erre jó példa Wladyslaw Sikorski tábornok repülıgépének a felrobbantása 1943 júliusában. Lengyelország német és szovjet részrıl történt megszállását követıen Sikorski Románián keresztül Párizsba menekült, ahol csatlakozott a számőzetésben mőködı lengyel kormányhoz. Hamarosan ı lett ennek a kormánynak a miniszterelnöke. İ testesítette meg a kettıs elnyomás alatt élı lengyelek túlélési reményeit Kormányát a nyugati szövetségesek nemcsak elismerték, de lehetıvé tették, hogy jelentıs haderıt is mőködtessen területükön. Sokezer fınyi lengyel katona menekült nyugatra elsısorban Magyarországon és részben Románián keresztül, illetve kelt át a Balti-tengeren.

1943-ban kiélezıdött a viszony a lengyel emigráns kormány és a Kreml között. 1943 április 13-án a németek ugyanis felfedezték a Katyin-i erdıben Szmolenszk közelében 8 000 lengyel tiszt holttestét, akiket Sztálin öletett meg. A bolsevik diktátor azt állította, hogy a németek követték el a tömeggyilkosságot. A németeknek azonban sikerült bizonyítaniuk, hogy a valódi tettes a KGB volt. Amikor Sikorski elutasította a szovjet magyarázkodást, követelte, hogy a Nemzetközi Vöröskereszt vizsgálja ki az ügyet. A Kreml ekkor azzal vádolta Sikorskit, hogy együttmőködik a náci Németországgal, és ezért megszakította a diplomáciai kapcsolatokat az emigráns lengyel kormánnyal. A viszony kiélezıdése kellemetlen volt Sztálin számára, ezért úgy döntött, hogy legfontosabb nyugati embere segítségével eltávolítja Sikorskit. Amikor a lengyel emigráns kormány feje 1943. július 4-én visszatérıben volt a Közel-Keletrıl, ahol

megszemlélte az ott harcoló lengyel erıket - a lengyel emigráns hadsereg vezérkari fınökével és hét más vezetıvel, valamint leányával a fedélzetén - lezuhant a repülıgépe miután felszállt a gibraltári brit légitámaszpontról. Ezt az akciót nagy valószínőség szerint Victor Rothschild szervezte meg és hajtatta végre sikeresen. 1944-ben Anthony Blunt, Guy Burgess és Kim Philby Victor Rothschild-nál tartózkodott annak párizsi lakásán. Victor Rothschild azért volt Párizsban, mert a szövetségesek hírszerzése számára ı irányította a fontosabb kihallgatásokat. A második világháborút követıen Victor Rothschild az Egyesült Államokban tartózkodott rövid ideig, ahol tanulmányozhatta az atombombával folytatott titkos kísérleteket. A Cambridge-i Ötöknek köszönhetıen a szovjet vezetés szinte minden fontos titkos mőveletrıl kapott tájékoztatást 1945-tıl egészen 1963-ig. Victor Rothschild sokféle állást töltött be,

részben azért, hogy valódi tevékenységét álcázza. Henry Makow szerint tagja volt az Illuminátus Nagytanácsnak (Illuminati Grand Council). Az Illuminátusok - a kutatók szerint - a több irányzatból álló tekintélyes szabadkımővesség legmagasabb szintjét alkotják. Makow feltételezése szerint Victor Rothschild ebben a zárt és fegyelmezett hálózatban olyan magas funkciót tölthetett be, hogy valószinőleg ı adott utasításokat Winston Churchillnek, Franklin Delano Rooseveltnek és Sztálinnak is, aki szintén kapcsolatban állt a világ-szabadkımővességgel. Victor Rothschild életcélja az volt, hogy a családi hagyomány folytatójaként megfelelı irányba befolyásolja a történelem menetét. A második világháború során belülrıl volt a történések aktív résztvevıje egészen 1945-ig, azt követıen pedig, mint rendkívül tájékozott szuperhírszerzı tartott kapcsolatot azokkal, akiket a háború idején szolgált. Nem hivatalosan

egészen 1969-ig döntı befolyást gyakorolt Izraelre, az Iránban és Kínában mőködı hálózatokra. Úgy is lehet mondani, hogy a fennálló hatalmi struktúrában ı volt az a power-broker - a politikai viszonyokat saját céljaira kihasználó személy - akinek a keze mindenhova elér és befolyását mindenütt érvényesíteni tudja. Ezt Victor Rothschild esetében szinte szó szerint kell érteni, mert hálózatával minden brit intézményt elért. Ha nem is tudta személyesen kinyitni az MI-6 vagy MI-5 aktáit, mindig rendelkezésére állt valaki, aki ezt megtette számára. Szívesen látott vendég volt, amikor felkereste a brit hírszerzés valamelyik hivatalát. Rendszeresen ebédelt a hírszerzı szolgálatok igazgatóival kedvenc vendéglıiben, akik természetesen szívesen vették, ha fizette a borsos számlákat. Victor Rothschild bizalmas viszonyban volt olyan neves hírszerzıkkel, mint Guy Liddell, Roger Hollis, Dick White, Maurice Oldfield. Egyfajta

gyóntató apa volt, olyasvalaki, akinek mindent el lehetett mondani, aki minden machinációhoz ért, a problémák mögé lát és elszántan védelmezi a brit birodalom érdekeit. Igazi teljesítménye azonban a tanácsaiban volt, mert kiválóan látta az összefüggéseket és pragmatikus, okos tanácsokat adott. De nyomban cselekedett is, ha szükség volt, vette a telefont és intézkedett. A hővös, befelé forduló, elıkelı Lord beszédes és sziporkázó segítıtárssá alakult. Ez a hírszerzı szervezetek fınökeit megnyugtatta, és egyfajta megkönnyebbülést jelentett a vele való találkozás a hivatali feladatok nyomása alól. Victor Rothschild így szinte minden lényeges ügyrıl olyan háttér-információkat kapott, amelyhez senki más nem juthatott hozzá. Ezeket aztán eljuttatta Moszkvába. 1958-ban szoros barátságba került Peter Wright-tal, amelyet az is erısített, hogy mindketten alapos természettudományos képzettséggel rendelkeztek. Wright

azonban nem Oxfordban tanult és nem tartozhatott az ottani beavatottak köréhez. Bántotta az, hogy ezek a beavatottak nem tudták teljesen értékelni tudományos felkészültségét a hírszerzési háborúban. Rendkívül szorgalmas és kezdeményezı volt, újabb és újabb módszereket talált ki Amikor Victor Rothschild-dal közelebbi kapcsolatba került, elıször érezte, hogy valaki úgy érti meg ıt, ahogy megérdemli. Wright elmondta Victor Rothschild-nak a kémkedési technológia minden legújabb találmányát és azokról is tájékoztatta, amelyek kifejlesztése éppen folyamatban volt. Rothschild maga is adott neki ötleteket új kémkedési eszközök kifejlesztésére Wrightnak az is nagyon imponált, hogy Rothschild segítségével jelentısen növelni tudta a brit hírszerzés költségvetését. Bizonyítható-e, hogy Victor Rothschild volt a Cambridge-i Ötök vezetıje? Roland Perry állításait Noel Annan vette közelebbrıl szemügyre a �The Fabulous

Five� � címő tanulmányánban, amely a New York Review 1995. január 12-i számában jelent meg Noel Annan, aki maga is járatos volt a hírszerzésben, számos hibát és tévedést mutat ki Perry The Fifth Man címő munkájában. Ezek az Annan által felsorolt tévedések központi jelentıségőek a Cambridge-i kémhálózat ötödik tagjának a kilétét illetıen. Annan bírálatára Perry 1995 márciusában válaszolt a The New York Review of Books hasábjain. Perry elsıként azzal foglalkozik, hogy Jurij Mogyin állítólag megerısítette: John Cairncross volt az Ötödik Ember. Ez tévedés. Mogyin 1994 májusában Franciaországban publikálta saját kötetét az Ötökrıl és abban nem tett említést az Ötödikrıl. Ugyanúgy járt el saját könyvében, mint ahogy azt a Perrynek adott interjúk során is tette. A brit kiadó 1994 novemberében azonban a következı címmel adta ki Mogyin könyvét: �My Five Cambridge Friends� � (Az én öt Cambridge-i

barátom). A szöveg egyetlenegy helyen tér el a franciaországi kiadástól, mégpedig a 104 oldalon, ahol azt állítja, hogy Cairncross volt az Ötödik. Mogyint bosszantotta ez a beszúrás, és nyilvánosan megrótta a kiadót számos brit újságíróhoz eljuttatott nyilatkozatában. Perry másodikként azt veti Annan szemére, hogy téved, amikor azt állítja, Oleg Gorgyijevszkij nyugatra szökött KGB-tiszt Cairncrosst nevezte meg az Ötödik Emberként. Gorgyijevszkij ezt egyszerően nem tudta. 1981-ben MI-6-es fınökei útján arról tájékoztatta Margaret Thatcher brit miniszterelnököt, hogy nem volt Ötödik Ember. Véleménye szerint Philby és Blunt végezte a KGB számára a háború utáni kémtevékenység zömét, az ı tevékenységük okozott oly sok zavart a brit hírszerzésben a hidegháború idején. Perry egyetért Gorgyijevszkij-jel azzal az eltéréssel, hogy Blunt a közvetítı szerepét játszotta és Victor Rothschild volt az, aki ellátta ıt

titkos információkkal. Amikor 1985-ben Gorgyijevszkij disszidált, ebben az ügyben alkalmazkodott Christopher Andrew professzorhoz, aki áldozatul esett a KGB félrevezetésének Cairncrosst illetıen. Nem vitás, hogy Cairncross kémkedett az oroszok számára. 1951-ben azonban használhatatlanná vált, mint ügynök, amikor számőzte magát Angliából és többé nem férhetett hozzá semmiféle hírszerzési tevékenységhez. Ennek ellenére a fontos információk változatlanul áramlottak valakitıl 1951 után is Moszkvába. Annan szerint Perry elég szemtelen volt ahhoz, hogy azt sugalmazhassa: a Rothschild-család segített neki. Pedig ez kétséges Perry azonban megerısíti: igenis készített interjút a Rothschildcsalád hat tagjával arról, hogy ki volt az Ötödik Ember Egyesek családtagok kifejezetten segítıkészek voltak, mások tartózkodóak. Perry azonban magnószalagra rögzítette az interjúkat arra az esetre, hogy ha valaki azt kétségbe vonná, akkor

bizonyíték álljon a rendelkezésére. Perry negyedikként Annan-nak arra a gúnyos és indokolatlan megjegyzésére válaszol, hogy megengedhetetlen célok motiválták. Ötödikként pedig tudatja a pedáns Annan-nal, hogy nem Ronald, hanem Roland a neve. Perry hangsúlyozza: elég sok forog kockán ahhoz, hogy a tényeknek megfelelıen derüljön ki: ki volt ténylegesen a Cambridge-i kémhálózatban az Ötödik Ember? Noel Annan arra hivatkozik, hogy megkérdezte Lady Rothschild-tól, vajon készített-e vele Perry interjút vagy sem? Lady Rothschild azt válaszolta, hogy nem tud visszaemlékezni arra, járte nála látogató magnetofonnal vagy sem. És ha mégis járt nála valaki, elmondta-e ıszintén, azzal gyanúsítja férjét, hogy kém volt. Nem életszerő, ahogyan Perry sugalmazza: a családtagok mind készek voltak �a segítségére� lenni abban, hogy hazaárulással vádolják az egyik családtagjukat. Perry számára az volt a fontos, hogy hiteltelenítse John

Cairncrosst, mint Ötödik Embert. Ezért beszél ı Cairncross-szal kapcsolatosan a KGB megtévesztésérıl Oleg Gorgyijevszkij ragaszkodik állításához, és nevetséges azzal vádolni Andrew professzort, hogy agymosásnak vetette alá a disszidens KGB-tisztet. A Cambridge-i kémek titkát mélyen eltemetve ırzik az MI-5 és az MI-6 aktái. Ha mégis felnyitnák ıket, lenne elég házırzı, aki eltüntetné vagy meghamisítaná ıket, hogy megvédje a titkosszolgálatok becsületét. Kétséges, hogy a B, C, D, E és F betővel jelölt KGB-ezredesek, akiket Perry meginterjúvolt, de közelebbrıl nem nevezett meg, bármi konkrétumot nyújthatnának. Tagadással lehetetlen bizonyítani például azt, hogy Rothschild nem volt kém. Két tény azonban számításba veendı. Miután ismertté vált, hogy Blunt kém volt, Rothschild-ot és a többieket, akik a háború idején együtt dolgoztak az MI-5-ban Blunt-tal, vagy jól ismerték ıt, órákon át vallatták. Sikerült

meggyızniük a hatóságokat, hogy nem követtek el bőncselekményt Annan szerint Perry nagy találékonysággal sértegeti Rothschild-ot, amikor azt állítja, hogy Blunthoz hasonlóan kapott büntetlenséget, vagyis ı is vádalkut kötött. Annan felteszi Perrynek a kérdést: amikor Andrew Boyle Bluntról szóló könyve megjelent, Thatcher miniszterelnök miért ismerte el a brit képviselıház elıtt azonnal Blunt bőnösségét, és miért mentette fel egyidejőleg Victor Rothschild-ot? Perry válasza erre az volt, hogy Thatcher Asszony hazudott a képviselıháznak. Perry kísérletet tesz Thatcher rövid kijelentésének � �Arról tájékoztattak, nincs bizonyíték arra, hogy valaha is szovjet kém volt.� � maximális kihasználására. Itt arról van szó, hogy csak hivatalos megfogalmazást használhatott Az MI-5 szóhasználatában ez úgy hangzik, hogy nem volt bizonyíték ellene. Victor Rothschild gondoskodott arról, hogy a Kreml elsıként ismerje el Izrael

államot, amikor az kikiáltásra került. Perry errıl azt írja, hogy ismerte az ehhez szükséges hátsó csatornákat és Moszkvában mindig el tudta érni a megfelelı döntéshozókat. Victor Rothschild nemcsak rendkívül tehetséges volt. Ennél lényegesebb, hogy annak a dinasztiának volt a feje, amely a világ pénzrendszerének a legfıbb ellenırzıje és tulajdonosa. A szupergazdagokat pedig szorosabb kapcsolat főzi egymáshoz, mint e privilegizált csoport bármely tagját az emberiség többi részéhez. Victor Rothschild-ot � mint már utaltunk rá � élete végéig minden lehetséges módon védelmezték. Greg Hallett, aki az Interneten beszerezhetı információk szerint pszichológiai és építészeti tanulmányokat folytatott, gyakran utazott még a szovjet birodalom fennállása idején KeletEurópába. A berlini fal összeomlását követıen alkalma volt KGB tisztekkel interjút készíteni, akik � legalábbis az Internetes tájékoztatás szerint �

több addig ismeretlen programról tájékoztatták. Nos, ez a Greg Hallett, állítja azt, hogy Anthony Blunt V György brit uralkodó természetes (házasságon kívül született) gyermeke volt, vagyis VIII. Edward windsori herceg féltestvére, akire rendkívül hasonlított. Anthony Blunt valódi szerepének a nyilvánosságra kerüléséig, vagyis 1964-ig, lovagi rangra emelték és II. Erzsébet mővészeti győjteményének volt a kurátora. Azok a nemzetközi bankárok, akik útjára indították a cionizmust, a XX. század utolsó negyedében pedig a neokonzervativizmust (korábban a szocialista mozgalmakat, beleértve a marxizmust, a kommunizmust és a szovjet bolsevizmust is), nem feltétlenül mind zsidók, illetve zsidószármazásúak. Ez az érdekszövetség nem etnikai alapon mőködik Az európai arisztokráciával történı házassági kapcsolatok és más összefonódások révén önálló társadalmi képzıdmény jött létre, ahol már nem az etnikai

származás a mérvadó. A brit Rothschild-ház jelenlegi feje Lord Jacob Rothschild (Victor Rothschild fia) sem tekinthetı, pl. a zsidó törvények szerint zsidónak, hiszen édesanyja, Barbara Hutchinson, angol volt, aki csak a házasságkötése idején vette fel a zsidó vallást. Eustace Mullins 1984-ben megjelent The World Order � Our Secret Rulers (A világrend � Titkos uraink) címő munkájának a 273. oldalán írja, hogy kutatásai eredményeként a Carroll Quiegley által irányított globális hatalmi hálózat élén egy öttagú legfelsı irányítócsoport áll, a Council of Five (az Ötök Tanácsa). Mullins szerint ez az öt ember volt legalábbis 1984-ben a világ legfıbb vezetıje. Könyve megjelenése idıpontjában az Ötök Tanácsának Baron Guy de Rothschild, Evelyn Robert de Rothschild, George Pratt Schultz és Robert Roosa (a Bush családi vállalat, a Brown Brothers Harriman fınöke) volt a tagja. Ebben az idıpontban egy hely üresen állt

halálozás miatt. A korábbi években az Ötök Tanácsának tagja volt Averill Harriman, Lord Victor Rothschild és a regensburgi Thurn und Taxis herceg. A felsoroltaknak nincs politikai felelısséggel járó választott vagy kinevezett hivatalos tisztsége, de erre nincs is szükségük, hiszen ık azok, akik a hivatalos tisztségviselıket a színfalak mögött kiválasztják, és ha szükséges, a választásokon elindítják. Mullins szerint az Ötök Tanácsa áll a világrend piramis alakú hatalmi struktúrájának a csúcsán. Ennek az írásnak nem a világrend, vagy ahogy ma gyakrabban hívják, az új világrend elemzése a célja, de itt is szükséges megtenni néhány megjegyzést. Új világrendre, egy központból irányított világrendszerre azért van szükség, mert egyetlen hatalom, egyedüli szuperhatalom, mint például ma az Egyesült Államok, sem alkalmas a globalizálódott világ tartós irányítására. A nemzetközi pénzügyi közösségnek, a

transznacionális pénz- és korporációs oligarchiának, a nemzetközi pénzkartellnek vagy csak egyszerően a nemzetközi pénzvilágnak a stabil uralmához egy központból irányított világkormányzatra van szüksége. Victor Rothschild tehát Eustace Mullins kutatásai szerint is � aki több évtizeden át számos önkéntes munkatársával nézte át a washingtoni Congress Library számtalan dokumentumát � a háttérhatalom legfelsı irányítói közé tartozott. Ez azt is megerısítheti, hogy egy bizonyos ideig e hatalom elsı számú embere lehetett. Heinrich Müller Victor Rothschildról Victor Rothschild a szocialista ideálok követıjének tüntette fel magát, igazi célja azonban a nemzetközi pénzügyi közösség által eltervezett új világrend létrehozása volt. A Svájcban élı Heinrich Müllert (a náci Németország hírhedt rendırségének, a Gestapo-nak a fınökét) a CIA 1948-ban rávette, hogy egy millió dollár fejében adjon részletes

tájékoztatást mindarról, amit Gestapo-fınökként tudott, illetve amit a második világháború során, majd utána tett. A kihallgatás eredményeként ezer oldalas feljegyzés készült, amely számos fontos adatot tartalmaz - többek között Victor Rothschild-dal kapcsolatban is. Müller volt az, aki 1942 decemberében felgöngyölítette azt a szovjet kémhálózatot, amely a szárazföldi Európában mőködött. Ekkor készítette el azt a listát, amely tartalmazta nemcsak a szovjet ügynökök neveit, de azoknak a brit alattvalóknak az adatait is, akik Nagy-Britanniában együttmőködtek ezekkel a szovjet hírszerzıkkel. Müller szerint szovjet ügynök volt Edward Wood, Lord Halifax, a Chamberlainkormány külügyminisztere és az appeasement-politika kidolgozója Az appeasement célja az volt, hogy felbátorítsa Hitlert a keleti irányú terjeszkedésre, elhitetve vele, hogy Anglia ebben a törekvésében titokban támogatja. Halifax valójában a Kreml

szupertitkos támogatója volt Az appeasement készítette elı Hitler kétfrontos háborúra kényszerítését. A Gestapo-fınök listáján úgy szerepel Victor Rothschild, mint a Cambridge-i Ötök résztvevıje. Az érdekesség ebbıl a szempontból az, hogy a Cambridge-i Ötökbıl korábban ismert négy személy neve úgy, mint Burgess, Maclean, Blunt és Philby nem szerepel a volt Gestapo fınök névsorában. Kik voltak tehát az igazi Cambridge-i Ötök? Müller listája szerint az egyik Charles Hambro, a City of London befolyásos bankára, akinek szerepe volt abban, hogy a Bank of England folytatta a náci mozgalom és Hitler finanszírozását 1934-ben, ami döntıen hozzájárult a náci hatalomátvétel a stabilizációjához. Hambrot nem lehet náci-barátnak tekinteni, ha mégis ezt a döntést hozta, azt elsısorban annak lehet tulajdonítani, hogy a Kreml számára dolgozott. Szerepel a Gestapo-fınök listáján Sir Robert Waley-Cohen és az appeasement-et ellenzı

Focus Csoport több tagja. Ezek Winston Churchill finanszírozói voltak Waley-Cohen volt a Rothschild-ellenırzés alatt álló Shell Oil elnöke és a brit zsidó közösség választott vezetıje. Más bankárok és iparmágnások is szerepelnek a listán: Eugen Spier, Maurice Baring, Leonard Montefiore, Edward Guggenheim, Sir Robert Mond és Sir Phillip Sassoon. Makow szerint valamennyi zsidó származású, kivéve Baring-et. Figyelemre méltó az is, hogy olyan munkáspárti és szakszervezeti vezetıknek a nevei is olvashatóak, mint Ernest Bevin, Harold Laski, Herbert Stanley-Morrison és Sir Walter Citrine. A brit arisztokrácia elıkelı tagjai sem maradtak ki: Richard Combe Abdy, Baron Strabogli és Reginald Plunkett-Ernle-Drax. Olvasható még a Müller-féle listán J S Elias sajtómágnás, Victor Weisz karikaturista és a Daily Express címő lap elnöke Ralph D. Blumenfeld. Ezt a felsorolást még érdemes négy személlyel kiegészíteni. Az egyik a

külügyminisztériumot irányító csoport meghatározó személyisége, Rex Leeper, a másik a Privy Council, vagyis a Titkos Tanács irodájának vezetıje, aki miniszter is volt, Sir Maurice Hankey, valamint a szláv nyelvészet és kultúra neves tudósa, Bernard Pares és Sir Hirsch Lauterpacht a korszak egyik legtekintélyesebb jogásza. A megnevezett embercsoportnak a fele � legalábbis neve alapján ítélve � zsidó származásúnak tekinthetı. Minden bizonnyal így vagy úgy kapcsolatban álltak az Illuminátushálózat felsı irányítóival is, ami azt jelenti, hogy valószínőleg magas rangú szabadkımővesek voltak maguk is. Közös céljuk feltehetıen az volt, hogy akár háborúk segítségével is, de felgyorsítsák a szabadkımőves és illuminista új világrend, vagyis a pénzrendszer monopóliumára alapozott, demokratikus formákat használó, világdiktatúra létrehozását. Modernizmus, kommunizmus, humanizmus és demokrácia mind a globalizmusba

torkollott. Bizonyított ténynek tekinthetı ma már, hogy az angol központi bank, a Bank of England a Schröder bankon keresztül finanszírozta Hitlert és a náci mozgalmat. Schröder támogatta az appeasement pártot is, amelyik el tudta hitetni Hitlerrel, hogy nem lesz háború Anglia és Németország között. Hitler nem tudta azt, hogy az appeasement párt támogatói egy adott idıpontban hirtelen leváltják Chameberlain-t, és Churchillt helyezik a brit kormány élére. A hivatalos történelem még mindig azt állítja, hogy az agresszív náci diktátor vezette félre a békeszeretı Neville Chamberlain-t, és külügyminiszerét Lord Halifax-ot. A fokozatosan feltárulkozó tények azonban abba az irányba mutatnak, hogy valójában Hitler volt az, akit félrevezettek, elhitetve vele, hogy büntetlenül terjeszkedhet keleti irányba. Halifax ellenezte a brit újrafelfegyverkezést és ezzel valójában támogatást nyújtott Hitler terveihez. A náci diktátort

még meg is dicsérte, amiért ıszintén győlöli a kommunizmust Halifax 1937-ben ajánlatot tett Hitlernek az európai rend módosítására. Ez alatt az értendı, hogy változtatásokat eszközölnek a Danzig-i korridort illetıen, illetve Csehszlovákia és Ausztria státusza vonatkozásában. Andrew Roberts történész írja 1991-ben megjelent �The Holy Fox, Biography of Lord Halifax� � (A Szent Róka, Lord Halifax életrajza) címő könyvének a 67-71 oldalain: �Halifax és nem Hitler volt az, aki elıször név szerint megnevezte azokat a területeket, ahol a Versailles-i Szerzıdést Németország javára lehetne átértelmezni. Halifax olyan dolgot tett, amit Eden nem javasolt neki, és amellyel kapcsolatban Vansittart figyelmeztetett, hogy �összedöntheti az egész európai kártyavárat�. És mindezt Halifax nem is egyszer, de háromszor is megtette a tárgyalások során.� A kettıs játékot folytató Halifax legközelebbi tanácsadója, Philip Kerr,

más néven Lord Lothian, a Rothschild-Milner-Rhodes nevével fémjelzett Kerekasztal (Round Table) tekintélyes tagja volt. (A �Round Table � Kerekasztal� kifejezés a háttérhatalom egyik fontos kulcsszava. Ez a hivószó figyelmeztet: a hátérhatalom által jóváhagyott, vele egyeztetett akcióról van szó). Lord Lothiannak olyan nagy befolyása volt a brit kormányzat nem látható terében, amely szakértık szerint példa nélkül áll a maga nemében. Az a brit elképzelés sikerrel járt, hogy az appeasement-tel rá tudják venni Hitlert olyan agresszív lépések megtételére, amelyek már igazolhatnak egy hadüzenetet. Ezt 1939 márciusában így fogalmazta meg Halifax: �Biztossá akartuk tenni, hogy kétfrontos háborúra kerüljön sor.� Halifax volt felelıs azért a Lengyelországnak nyújtott brit biztonsági garanciáért is, amely végülis elvezetett 1939 szeptemberében a brit hadüzenethez. A Lengyelország védıhatalmaként fellépı Nagy-Britannia

azonban Sztálinnak nem küldött hadüzenetet, holott Lengyelországot keletrıl is invázió érte és a Vörös Hadsereg az ország 52 %-át megszállta, mindössze két hétre rá, hogy a nyugati részébe bevonultak a Wehrmacht hadosztályai. Ez is mutatja, hogy kezdettıl fogva Németország volt a nyugati hatalmak célkeresztjében. Hogyan oszlik meg a felelısség a második világháború kirobbantásában? A hivatalos történetírás általánosan hirdetett tézise még ma is az, hogy Németország volt az egyetlen békebontó és a fı felelıs mindkét világháború kirobbantásáért. Ezért Németország végleges leverése és kikapcsolása a nagyhatalmak sorából a tartós béke elıfeltétele. Németország természetesen viselni kénytelen a rá esı felelısség teljes súlyát. Az a megállapítás azonban téves, hogy Németország leverése majd biztosítani fogja a tartós békét a világban. Hogy ez az állítás mennyire nem állja meg a helyét azt az

1945 óta a Földünkön lezajlott háborúk szakadatlan sora bizonyítja. Bolko von Richthofen professzor több tudományos munkát is szentelt annak a megválaszolására, hogy milyen mértékben oszlik meg az egyes résztvevık között a második világháború kirobbantásáért való felelısség. Richthofen különösen Anglia, Lengyelország, Csehszlovákia, a Szovjetunió, Franciaország és az Egyesült Államok vezetı politikusait teszi felelıssé. Dokumentumok és idézetek sorával bizonyítja, hogy Chamberlain, Halifax, Beck, Sztálin és Roosevelt milyen kijelentéseket tett. Ezeket a fontos bizonyítékokat nem lehet egyszerően félresöpörni. Itt legfeljebb azt lehet vitatni, hogy pontosan idézett-e a kutató Chamberlain például szó szerint kijelentette: �Amerika és a világ zsidósága kényszerítette Angliát a háborúba.� Ez az idézet James Forrestal naplójának 122 oldalán olvasható, amely 1951-ben New Yorkban W. Millis kiadásában jelent meg

Erre a továbbiakban még visszatérünk James Vincent Forrestal 1892-ben született és 1949-ben halt meg, máig vitatott körülmények között. Roosevelt elnök 1940 júniusában nevezte ki az amerikai haditengerészeti miniszter helyettesévé. Négy év mőlva ı került ennek a hatóságnak az élére Forrestal igen eredményesen irányította az Egyesült Államok védelmi minisztériumát 1947 szeptemberétıl 1949 márciusáig. Hivatali idején kerültek kommunista kormányok Csehszlovákia és Kína élére, ekkor zajlott le a híres berlini blokád, amikor az amerikai légierı légihíd segítségével élelmezte Nyugat-Berlin lakosságát. Ugyancsak erre az idıszakra esik Izrael állam kikiáltása Palesztinában, és ekkor indultak be a tárgyalások a NATO létrehozására. Forrestalnak nehéz körülmények között kellett helyt állnia, mivel Truman elnök jelentısen csökkentette a hadügyi kiadásokat. Ugyanakkor egyre fenyegetıbbé vált a Szovjetunió

magatartása. Kelet-Európa kommunista uralom alá helyezése, valamint a kommunista elıretörés Görögországban, Olaszországban és Franciaországban egyre fenyegetıbbé vált. Küszöbön álló a szárazföldi Kínában a kommunista kormány hatalomátvétele. A koreai félszigeten is háború dúlt, és mindez rendkívüli feladatok elé állította Forrestalt. Az amerikai védelmi miniszter 1949. március 28-án lemondott, öt napra rá �idegösszeomlással� a haditengerészet Bethesda kórházában vitték. A hivatalos diagnózis szerint idegkimerültséget és depressziót állapítottak meg. Forrestal állapota hamarosan javult, ennek ellenére 1949. május 22-én holtan találták a kórház harmadik szintjén lévı kiálló épületrész tetején, amely közvetlenül a 16. emeleten lévı betegszobája alatt feküdt A hivatalos vizsgálat szerint, amely csak októberben fejezıdött be, Forrestal kiesett a szobája ablakából. Arról egy szó sincs,

hogy mi okozta a kiesést, és hogy miért volt fürdıköpeny öv a nyaka köré tekerve. A jelentések arról szóltak, hogy akarata ellenére tartották a kórházban, s hogy paranoiás tüneteket észleltek nála. A tisztázatlan körülmények számos összeesküvési verzióhoz szolgáltattak alapot. Kezdettıl fogva kétségek merültek fel aziránt, hogy Forrestal öngyilkosságot követett volna el. Ezt csak táplálta, hogy a haditengerészet nem tette közzé vizsgálati eredményeit 2004-ben publikálták a haditengerészet újabb jelentését, amelyet Morton D. Willcutts tengernagy, a haditengerészet orvosi központjának vezetıje, készített. Forrestal ágyában találtak egy törött poharat, amirıl korábban nem tettek említést. Híresztelések terjedtek el arról, hogy Forrestalt szovjet ügynökök gyilkolhatták meg. Ezt a gyanút Joseph McCarthy szenátor is osztotta. Még azt is híresztelték, hogy a kormányzat hallgattatta el, mert túl sokat tudott az

akkor már észlelt UFO-jelenségekrıl. Forrestal maga mindvégig kitartott amellett, hogy célkeresztbe került, állandó megfigyelés alatt állt és olyan személyek, akiket ı cionista hírszerzıknek nevezett, lehallgatták beszélgetéseit. Arnold A Rogow, a New York-i City of College tanára, számos tudományos könyv szerzıje, írja James Forrestal, A Study of Personality, Politics and Policy (Tanulmány a személyiségrıl, a politikáról és az államvezetésrıl) címő, 1963-ban megjelent munkájának 181. oldalán, hogy: �Forrestal hivatali idejének utolsó hónapjaiban meg volt gyızıdve arról, hogy cionista ügynökök éjjel-nappal megfigyelés alatt tartják. Amikor 1949 márciusában lemondott védelmi miniszteri beosztásáról, hangoztatta, hogy lemondása nem volt független attól a hatalmas nyomástól, amit az amerikai zsidó szervezetek gyakoroltak rá.� Rogow lábjegyzetben még a következıket főzi ehhez: �Miközben ezek a vélekedések azt a

tényt tükrözik, hogy Forrestal 1949 márciusában már nagyon beteg ember volt, ugyanakkor teljes mértékben lehetséges, hogy cionista ügynökök árnyékként követték 1947-ben és 1948-ban. Egy közeli munkatársa ebbıl az idıbıl emlékszik arra, hogy a palesztinai feszültség tetıpontján az ı hivatali limuzinját is nyomon követte az egyik alkalommal hivataltól hivatalig egy kék Sedan, amelyben ketten ültek. Amikor értesítette a rendırséget és a Sedant feltartóztatták, kiderült, hogy az egyik cionista szervezet által felfogadott két fényképész tartózkodott benne. A rendırségnek elmondták: abban bíztak, hogy a limuzinban utazó személy felkeres egy arab nagykövetséget, és így bizonyítani tudják, hogy ez a személy szoros kapcsolatot tart arab diplomatákkal.� 2006 márciusában a londoni Times beszámolt arról, hogy a titkosítás feloldásával nyilvánosságra kerültek olyan dokumentumok, amelyek szerint a Menachem Begin által

vezetett Irgun terroristacsoport komoly merényletet követett el Nagy-Britannia anticionistának számító külügyminisztere, Ernest Bevin ellen, aki Forrestal brit megfelelıjének tekinthetı. A Bevin elleni merényletet az angol hírszerzésnek sikerült megakadályoznia 1946-ban. Forrestal ellen sajtóhadjárat is folyt, amelyet a befolyásos újság- és vezércikkíró Drew Pearson vezetett. A kampány célja az volt, hogy bebizonyítsák a védelmi miniszterrıl: paranoiás Ezt a pszichiátriai tünetegyüttest azonban soha nem említették a Forrestalról készített pszichiátriai diagnózisokban. Ahhoz, hogy pontosabb képet alkothassunk Forrestal naplójáról, röviden összefoglaljuk, hogy mit tartalmaz. A naplófeljegyzések öt évet ívelnek át, 1944 márciusától 1949 márciusáig, és 2813 oldalt tesznek ki. Számos beszúrás és betét egészíti ki ıket A betétek általában gépelt szövegek. A napló eredetileg 15 - laza lapokból összefőzött -

kötetbıl állt. A feljegyzések nem tartalmaznak olyan utólag készült reflexiókat, amelyek megszokottak az ilyen jellegő krónikáknál. Ehelyett lediktált címszavakhoz kapcsolódnak, rendszerint összefoglalják egy találkozónak vagy hivatalos eszmecserének a lényeges pontjait, továbbá dokumentálják, hogy Forrestal mit tartott lényegesnek, az utókor számára megırzendınek. Forrestal tömören összefoglal számos elgondolást, nézetet, amelyek a kormányüléseken, a legfelsı katonai tanácskozásokon, s a nemzetbiztonsági tanács ülésein az Egyesült Államok számára fontos bel- és külpolitikai kérdésekrıl elhangzottak. E kérdésekhez tartozott az atomenergia, az amerikai katonai erı egyesítése és a fegyvernemek közötti rivalizálás megszüntetése, továbbá a háború utáni katonai kiadások elosztása, valamint az egész hadiipar hosszútávú fenntartásának a kérdése. Fontos szerepet játszott ekkor, hogy Amerika milyen politikai

irányvonalat kövessen a polgárháborús Kínával, és az egyre ellenségesebb magatartást tanúsító Szovjetunióval szemben. Kiemelkedıen fontos volt a Nyugat-Európához főzıdı kapcsolat és a vesztegzár alatt álló Berlin sorsa. A legfontosabb talán mégis Palesztina jövıje volt. Az egész palesztinai problematikát Forrestal megpróbálta politikamentessé tenni, de ez nem sikerült neki. Érdekessége miatt álljon itt az a feljegyzés, amely Forrestal naplójának 122. oldalán olvasható, és amelyet 1945. december 27-én jegyzett fel Az elızıekben már egy mondat erejéig utaltunk e feljegyzésre, most a teljes szöveget közöljük: �Joe Kennedyvel golfoztam. (Joseph P Kennedyrıl van szó, aki Roosevelt elnök NagyBritanniában akkreditált nagykövete volt a második világháborút közvetlenül megelızı években � D. J) Megkérdeztem, milyen beszélgetéseket folytatott 1938-tól Roosevelttel és Neville Chamberlainnel. Elmondta: Chamberlain

álláspontja 1938-ban az volt, hogy Angliának nincs semmije, amivel harcolhatna, és ezért nem kockáztathat meg egy háborút Hitlerrel. Kennedy nézete az volt, hogy Hitler harcolt volna Oroszországgal az Angliával szemben kialakult minden késıbbi konfliktus nélkül, ha Bullitt (William C. Bullitt Hyam Salomon leszármazottja volt ekkor Amerika franciaországi nagykövete.) nem gyızi meg 1939 nyarán Rooseveltet arról, hogy szembe kell szállni Németországgal Lengyelország miatt; sem Franciaország, sem NagyBritannia nem tekintette volna Lengyelországot háborús oknak, ha nem került volna sor folyamatos beavatkozásra Washingtonból. Bullitt � mondta Kennedy � állandóan azt mondogatta Rooseveltnek, hogy a németek nem fognak harcolni, ı Kennedy viszont azt, hogy de fognak és le fogják rohanni Európát. Chamberlain � tette hozzá Kennedy � azt állította, hogy Amerika és a világ zsidósága kényszerítette Angliát a háborúba. Roosevelttel

folytatott telefonbeszélgetésében 1939 nyarán az elnök többször is említette neki, hogy valami kis védıpáncéllal kellene ellátnia Chamberlain hátát. Kennedy válasza mindig az volt: nem jár haszonnal, ha páncélvértet rakunk a hátára, amíg angoloknak nem lesz elegendı vasuk, amivel harcolhatnak. Amit Kennedy mondott nekem e beszélgetés során, lényegében egybecseng Clarence Dillon (Lapovitz) megjegyzéseivel, amelyeket korábban tett nekem. E szerint Roosevelt arra kérte, hogy valamilyen módon hozza a britek tudomására: Chamberlainnek nagyobb határozottsággal kellene fellépnie Németországgal szemben. Dillon elmondta nekem: Roosevelt kívánságára abban a szellemben beszélt Lord Lothiannal, amiként arról Kennedy is említést tett, hogy erre kérte meg ıt Chamberlainnel szemben. Visszatekintve megalapozottnak tekinthetı Kennedynek az a vélekedése, hogy Hitler támadását Oroszország felé lehetett volna irányítani, de nem veszi

számításba, mi történt volna azután, hogy Hitler legyızte Oroszországot? Meg lett volna elégedve ahhoz, hogy megálljon? Nincs ebben a vonatkozásban olyan lépése, amely megerısítené, hogy ez következett volna be. Inkább élt volna azzal a lehetıséggel � miután eltávolította a keleti frontról való fenyegetést �, hogy létrehozzon egy Németország által uralt rendszert Európában, ahogyan erre Franciaország lerohanása után utalt. Kennedy azt is elmondta: Oroszországnak az a kívánsága, hogy beolvassza Észtországot, Lettországot és Litvániát a Szovjetunióba olyan nehézséget okozott 1939 tavaszán, amely megakadályozta, hogy Oroszország és Anglia egyetértésre juthasson. Az alapvetı gondot az jelentette Anglia számára, hogy ha támogatják Németországot, akkor egy erısebb Németországgal és egy gyengébb Franciaországgal kell számolniuk, s egy viszonylag védtelen Angliával; ha viszont szövetséget kötnek Oroszországgal, és

a végsıkig lerombolják Németországot, akkor Angliának pontosan azzal a problémával kell szembenéznie, ami ma van, vagyis hatalmi vákuum Közép-Európában, amelybe be fog nyomulni az orosz befolyás.� Anglia felelıssége a második világháború kirobbantásában Bolko von Richthofen Kriegs-Schuld 1939-1941 � Der Schuldanteil der anderen (Háborús felelısség 1939-1941 � A másokat terhelı felelısség) címő munkájában megállapítja, hogy Nagy-Britannia legbefolyásosabb politikusai 1936 végén összefogtak, hogy Chuchill-lel az élen megakadályozzák a német-angol kiegyezést. A cél az volt, hogy egyrészt közvetlenné tegyék az Angliát fenyegetı német veszélyt, másrészt ellenlépésekkel és provokációkkal folyamatosan keresztülhúzzák Hitler közeledési törekvéseit, és így érjék el, hogy agresszív törekvései Anglia ellen irányuljanak. Az ún Focus Group tagjai szoros kapcsolatokkal rendelkeztek a nemzetközi pénzvilág

befolyásos irányítóihoz, valamint az amerikai kormányhoz. Dietrich Aigner szerint ez a Náciellenes Tanács világbojkott szervezetének brit kirendeltsége volt, amely hivatalosan az emberi jogok érvényesítéséért küzdött és a központja New Yorkban volt. R A C Parker, az Oxfordi Egyetem tanára, megállapította, hogy �A britek keveset nyújtottak, de sokat vártak el. Brit részrıl továbbá folyamatosan elutasították, ami az egyetlen lehetséges alapja lehetett volna egy Hitlerrel kötendı, meghatározott idejő szerzıdésnek: szabad kezet adni Németországnak Kelet-Európában. Ez az elutasítás vezetett az 1939-es háborúhoz� Az Amerikát terhelı háborús felelısséget Kurt Glaser professzor így fogalmazta meg: �Amerikában a Charles A. Beard és a Charles C Tansil által képviselt tézis, miszerint Roosevelt szándékosan manıverezte Japánt az Egyesült Államokkal való háborúba azért, hogy beléphessen a hátsó kapun a hitleri

Németországgal vívott háborúba, az elmúlt években csaknem ortodoxiává (lezárt tantétellé � D. J) lett Roosevelt védelmezıi nagyrészt arra kényszerültek, hogy megmagyarázzák, miért kényszerítette az elnököt a nemzeti érdek, hogy Amerika háborúba lépését cselhez folyamodva hajtsa végre. Franciaország háborús felelısségét Robert Young a Winnipegi Egyetemrıl és Anthony Adamthwaite a Bradford Egyetemrıl vette közelebbrıl szemügyre. Ez utóbbi professzor szerint Franciaország 1939 márciusa óta messze önállóbb politikát folytatott, mint ahogy azt eddig a kutatók gondolták. Az 1939 áprilisában Romániának nyújtott brit-francia garancia például nem angol, hanem francia nyomásra jött létre. Young professzor szerint a francia államvezetés 1939 augusztusában a következıképpen gondolkodott: vagy azonnal háborút folytatunk és magunk mellett tudjuk Lengyelországot mint szövetségest, vagy vállaljuk azt a kockázatot, hogy

megtámadnak minket azt követıen, hogy Lengyelországot már legyızték. Tekintettel a francia légierı helyzetére és a német katonai mozgósítás mértékére a várakozás kockázata túlságosan nagy. A Szovjetuniót terhelı háborús felelısségrıl számos munka született. A Hitler-Sztálin Paktummal szembeni kölcsönös fenntartások kérdéskörét már alaposan elemezték. Különösen jónak mondható a sztálini politika felmérése. Philip Fabry írja a Die Sowjetunion und das Dritte Reich � A Szovjetunió és a Harmadik Birodalom (Stuttgart, 1971) címő munkájában: �A Szovjetunió a Barátsági Szerzıdés miatt nem tartózkodott attól, hogy terveket dolgozzon ki szerzıdéses partnerének a legyızésére. Nem lehet elvitatni, hogy ezek Hitler ellen irányultak Kudarcot vallott 16 megszegett szerzıdés és az 1945 utáni események, valamint legutóbb a Varsói Szerzıdés csapatainak a bevonulása Csehszlovákiába 1968 augusztusában

bebizonyították, hogy társadalmi rendszere és államférfijai számára mindez közömbös. Csak céljaik keresztülvitele számít.� A legutóbbi kutatások leszámolnak végérvényesen azzal a legendával, hogy Németország a mit sem sejtı Szovjetunióra támadt rá. A nyilvánosságra került tények tanúsága szerint a nyugati határon összevont szovjet erık mind létszámban, mind fegyverzetben többszörösen felülmúlták a támadó német erıket. Sztálin már 1941 augusztusában, de legkésıbb 1942 nyarán támadást akart indítani Németország ellen. Német részrıl 1941 június 22-én egy megelızı akcióról volt szó, nem akarták átengedni a támadás elınyét a Szovjetuniónak. A Lengyelországra nehezedı felelısséggel számos német, lengyel és amerikai szerzı foglalkozott. Az 1970-es években nyilvánosságra került brit dokumentumok alapján a Lengyelországra nehezedı háborús felelısség egzakt módon bizonyítható. 1939 júniusában

egy bizalmas írásban jelentette a brit konzul Katowicébıl: �A parasztok újból követelték a Németországgal szembeni fellépést. Ezt megerısítette a külügyminisztérium gazdasági részlegének vezetıje, a nagy mőveltségő Wezelaki úr, aki elmondta, hogy a parasztok háborús beállítottsága és németellenessége részben faji, részben pedig gazdasági okokra vezethetı vissza.� A varsói kormány politikájára vonatkozóan a dokumentum ezt írja: �Úgy tőnik, az az általános irányvonal, hogy Németországot kettı vagy három részre kellene felosztani és a nagyobb rész egy déli és katolikus tömbbıl állna. Mindenesetre az általános felfogás az, hogy Kelet-Poroszországot Lengyelországnak annektálnia kellene. A külügyminisztérium keleti fıosztályának helyettes vezetıje odáig ment, hogy egyértelmően kijelentette, ez a lengyel terv.� A háborús felelısséget feltáró kutatómunkában Simon Newman March 1939 címő tanulmánya

érdekes szempontokat vet fel. Newman a Lengyelországnak nyújtott brit garanciáról értekezik. Nem az appeasement, vagyis az újabb és újabb engedmények megtétele, hanem a balance of power, vagyis az erıegyensúly volt a meghatározó szempont. Halifax és munkatársai teljesen egyértelmően kifejezték, hogy hosszútávú politikájuk háborúhoz vezet. Richthofen könyvében idézi Frau von Ribbentrop Die Kriegsschuld des Widerstandes (Az ellenállás háborús felelıssége) címő munkáját (386. old), amelyben a szerzı arra keresi a választ, hogy milyen felelısség terhelte a háború kirobbantásában a Németországon belüli ellenállókat. İk azt az elképzelést táplálták, hogy háború esetén Németországban forradalom törne ki, amely elsöpörné a nemzeti szocialista rendszert. Ezért mondhatta a francia tábornoki kar fınöke, Gamelin, hogy �A Hitler-rezsim az elsı ágyúlövésre össze fog omlani, és úgy nyomulunk be Németországba, mint kés

a vajba. Igen, mint a vajba� Chamberlain brit miniszterelnök pedig ezt írta leánytestvérének: �Amiben én reménykedem, az nem a katonai gyızelem, minthogy én kétlem, hogy az egyáltalán elérhetı-e. A belsı német front összeomlásában bízom� (Frau Ribbentrop: i. m 392 old) A háború kitöréséhez hozzájárult a Hoßbach-Niederschrift, angolul Hoßbach-Protokoll néven ismert dokumentum, amelyrıl hosszú vita folyt, hogy esetleg a szövetségesek által készített hamisítvány volt. Ezt a Hoßbach-jegyzıkönyvet Friedrich Hoßbach ezredes készítette megbízás nélkül. A jegyzıkönyv vezérszavakat tartalmazó rövid feljegyzésekben adja vissza Hitler több órás monológját, amely azon a tanácskozáson hangzott el 1937. november 5-én, amelyen a Wehrmacht (a német haderı) legfontosabb irányítói és a külügyminiszter vettek részt. Itt fejti ki Hitler elıször erıszakos terjeszkedési külpolitikájának az alapvonalait. Ez a

Hoßbachjegyzıkönyv bizonyítékként szolgált a nürnbergi perben arra vonatkozóan, hogy a vádlottak támadó háborút készítettek elı. Több kutató is kétségbe vonta ennek a dokumentumnak a hitelességét. 1989-ben elıkerült azonban egy korábban nem hozzáférhetı brit iratcsomó a brit megszálló hatóságok archívumából. Ebben szerepel egy PS-386 jelő irat, amely teljesen azonos a Hoßbach-Protokoll szövegével. Ily módon a hamisítvány minısítést nem lehet elfogadni Rendelkezésre áll a német haderı tábornoki kara akkori fınökének, Ludwig August Theodor Becknek a megbízásából egy másolat is, amely teljesen azonos szövegő a Hoßbach által 1937. november 10-én összeállított eredeti irattal. Hitler ebben kifejti, hogy a német politika célja reagálni Németország élettér-szükségletére. Jelenlegi területén Németország nem tud önellátóan magáról gondoskodni, ugyanakkor a német gazdaság nem függhet a külkereskedelemtıl

és ezért a német területek kiterjesztése elengedhetetlenül szükséges. Németországnak fel kell lépnie a bolsevizmus ellen éppen úgy, mint a győlölködı Angliával és Franciaországgal szemben. Hitlernek az élettérre vonatkozó elképzelései már korábban is ismertek voltak. Az újat az jelentette, hogy minderrıl most már konkrét idıkeretekben beszélt. Hitler azt is számításba vette, hogy mennyi idı áll még az életébıl rendelkezésre, hogy ezeket a terveit megvalósíthassa, ezért sürgette a fegyverkezés felgyorsítását. Hitler elıadásában a Szovjetunió, Lengyelország, valamint Kelet- és Dél-Európa alárendelt szerepet játszott, ezért nem lehet azt a második világháború tervének tekinteni. A müncheni megállapodásokat megelızıen Hitler még azzal számolt, hogy a nyugati hatalmak beavatkoznának, ha Németország Ausztriával és Csehszlovákiával szemben fellépne. Hitler meg volt gyızıdve arról, hogy Nagy-Britanniával

meg tud egyezni a befolyási övezetek tekintetében, ami viszont Franciaországot visszatartaná a háborúba való belépéstıl. Hitler valójában azt akarta kideríteni, hogy a legfontosabb német intézmények vezetıi hogyan reagálnak ezekre az elképzelésekre, és mennyire készek terveit megvalósítani. Nem férhet kétség ahhoz, hogy a nemzeti szocialista Németországot és Hitlert hatalmas felelısség terheli a második világháború kirobbantásáért. Itt mindössze arra kívánjuk felhívni a figyelmet, hogy nem lehet megkerülni a szövetségesek felelısségét sem. Hitler célja a Versaillesi szerzıdések végleges felszámolása volt Azzal, hogy keleti irányban akarta a német érdekszférát kibıvíteni, a germánoknak azt a történelmi tévedését kívánta korrigálni, amely korábban a német érdekérvényesítést déli és nyugati irányba terelte. Lengyelország arra törekedett, hogy a Jagelló-dinasztia korában élvezett regionális nagyhatalmi

státuszát visszakapja. Expanzív volt minden irányban és arra törekedett, hogy végleg megszerezze és beolvassza Kelet-Poroszországot és Danzigot, a jelenlegi Gdanskot. Oroszország, pontosabban a Szovjetunió lényegében lesben állt. Sztálin arra számított, hogy konfliktusra kerül sor a kapitalista hatalmak között. Az egyik oldalon Anglia és Franciaország, a másikon Németország és Olaszország áll majd. A két szembenálló oldal kölcsönösen kimeríti egymást és elvérezve a szovjet expanzív politika zsákmányai lesznek. Nagy-Britannia az évszázadok óta már gyakorolt hatalmi egyensúly-politika szerint járt el. Meg akarta ırizni egyeduralmát a tengeren és a szárazföldi Európa hatalmi küzdelmeiben a mérleg nyelvét kívánta játszani. Mivel a kontinensen a Német Birodalom volt a legnagyobb erı, ezért az angol politika szükségszerően Németország ellen irányult. Az Egyesült Államok pedig keresztes háborút hirdetett a demokrácia

világmérető gyızelme érdekében. Roosevelt Japán és Nagy-Britannia örökébe lépve Amerika évszázadáról álmodozott Mindebbıl kiderül, hogy a második világháború túlságosan összetett volt ahhoz, hogy egyedül Németország magatartására lehessen visszavezetni. Theodore N. Kaufman terve Németország számára Theodore Nathan Kaufman amerikai üzletember a szerzıje annak a könyvecskének, amely a Germany Must Perish! (Németországnak pusztulnia kell!) címmel 1940 végén vagy 1941 elején jelent meg Newarkban. Kaufman New York Manhattan nevő városrészében született, zsidó üzletember volt és ı töltötte be az American Federation for Peace (Amerikai Békeszövetség) nevő szervezet elnöki tisztét. A 96 oldalnyi könyvecske 25 centbe került és New Jerseyben mőködı Argyle Press jelentette meg. Hamarosan megjelent a könyv második kiadása is és a posta útján széles körben terjesztették. A megjelenési idıpontból tudjuk, hogy ekkor

az Egyesült Államok még hivatalosan semleges magatartást tanúsított, tehát nem vett részt a világháborúban. Erre csak az 1941. december 7-i Pearl Harbour elleni japán támadás után került sor Németország és Japán megállapodása szerint, ha bármelyik felet támadás éri, akkor a másik szerzıdı fél is harcban álló félnek tekinti magát. Kaufman azt javasolja, hogy Németország teljes lakosságát szisztematikusan sterilizálni kell. Ennek a javaslatnak az amerikai sajtó széleskörő nyilvánosságot adott. A Time magazin 1941 március 24-i számában Kaufman tervét szenzációs elképzelésnek nevezte. A Washington Post azt írta róla, hogy egy provokatív elmélet, amit rendkívül érdekesen tálaltak. A New York Times fennkölt humanizmussal írta róla: �Az állandó béke terve a civilizált népek körében.� A Phildelphia Record címő lap úgy kommentálta, hogy ıszintén mutatja be a náci lélek sötét mélységeit. Németország

propaganda-minisztere, Joseph Göbbels, örömmel vette kezébe a könyvet. Elmondta magánbeszélgetés során, hogy �Ez a zsidó (Kaufman) rossz szolgálatot tett az ellenségnek. Ha az én kérésemre állította volna össze ezt a brosúrát, akkor sem végezhetett volna jobb munkát.� Göbbels utasítására a német sajtó erısen feljátszotta Kaufman javaslatát a német nép sterilizációval történı elpusztítására. A Berlinben megjelenı Der Angriff nevő napilap címlapján foglalkozott a könyvvel 1941. július 23-án Azt a címet viselte, hogy Ördögi terv a német nép megsemmisítésére. Egy másik címfelirat pedig úgy szólt, hogy az Ótestamentumi győlölet. A Das Reich címő hetilap 1941 augusztus 3-i száma hosszabb részleteket közölt a brosúrából. Szemléltessük néhány idézettel, hogy is látja Németország, a német nép történelmi szerepét a Kaufman-terv szerzıje. �A jelenlegi háború nem Adolf Hitler elleni háború Nem is a

nácik elleni háború. Ez népek háborúja népek ellen; civilizált népek, melyek látják a fényt, háborúja civilizálatlan barbárok ellen (németek), akik a sötétséget tartják becsben. Ez a német nemzet és az emberiség közötti küzdelem. Hitlert nem lehet jobban felelıssé tenni ezért a német háborúért, mint a császárt az utolsó háborúért, sem Bismarckot a császár elıtt. Nem ezek az emberek kezdeményezték, vagy indították meg Németország háborúit a világ ellen. İk egyszerően visszatükrözték a német nemzetbe beléoltott vágyat a hódítás és a tömeggyilkosság iránt. Ezt a háborút a német nép indította. İk a felelısek érte Ezért ınekik kell megfizetniük a háborúért Máskülönben mindig lesz német háború a világ ellen. És amíg ez a kard függ a világ civilizált nemzeteinek a feje felett, nem számít, hogy milyen reményeket táplálnak, mennyire kitartóak az erıfeszítéseik, soha nem sikerül nekik

megteremteni annak a tartós békének az erıs és szilárd alapjait, amelyet elıször létre kell hozniuk, ha valaha is el akarják kezdeni egy jobb világ építését. Nemcsak azt kell elérni, hogy ne legyenek többé német háborúk; nem szabad a legcsekélyebb lehetıségnek sem megmaradnia ahhoz, hogy egy újabb elıfordulhasson. A jelenlegi küzdelem célja a német agresszió végleges leállítása kell, hogy legyen, ne pedig csak átmeneti engedményre kerüljön sor. Ez nem Németország feletti katonai uralmat vagy politikai és területi engedményekkel elért békét, vagy a legyızött nemzet bőnbánatán alapuló reményt jelenti. Az ilyen megoldások nem nyújtanak elegendı garanciát arra, hogy nem lesz többé német agresszió. Ezúttal Németország totális háborút kényszerített a világra. Ennek eredményeként késznek kell lennie, hogy totális büntetést fizessen érte. Egy és csakis egy ilyen totális büntetés létezik Németországnak

örökre el kell pusztulnia! Nemcsak képzeletben, hanem valóságosan.� (Germany Must Perish 5. oldal) A könyv 10. oldalán ez olvasható: �Miért szüljünk gyermekeket, miközben Németország háborúkat robbant ki?� A következı oldalon: �Tegyük fel, hogy ismét arra kényszerülünk, hogy öljünk. A háborúkat csak ilyen öléssel lehet megnyerni, nem pedig hısi halállal� Két oldallal késıbb ezt olvashatjuk: �Amikor eljön a Németországgal való leszámolás napja és ez el fog jönni, egyetlen nyilvánvaló válasz lesz. Egyetlen államférfinak, politikusnak vagy vezetınek, aki felelıs a háború utáni rendezésekért, sincs joga ahhoz, hogy hamis személyi érzésektıl vagy különleges álszenteskedésbıl vagy arra hivatkozva, hogy vezetıi megtévesztették, azt állítsa, Németország méltó arra, hogy újjászülethessen. Ismét egy oldallal tovább lapozva, ezt olvashatjuk: �Sıt mi több, nem engedhetı meg, hogy figyelmen kívül hagyja

az egyszerő emberek önzetlen áldozatát azért, hogy az a fenevad, amely Németország, soha többé ne pusztíthasson végig a Földön. Nincs többé alternatíva: Németországnak el kell pusztulnia� A könyvecske 33. oldalán Kaufman ezt a megállapítást teszi: �Az ismétlés kedvéért, Németország világuralmi elképzelése, a népek rabszolgasorsba taszítása nem politikai hit. Ez a győlölet és a türelmetlenség, a gyilkolás és a rombolás és a szabadjára engedett szadista vérontás erıszakos és égı evangéliuma�� Kaufman ezt megelızıen a 28. oldalon megállapítja: �A németek veresége semmi esetre se fogja megszüntetni a hódítás és a világuralom megszerzése iránti vágyukat. Csak egyetlen mód van e vágyuk végleges megsemmisítésére: lehetetlenné kell tenni a világuralom elérhetıségét a németek számára, és ezt csak egy módon lehet elérni, ha Németországot eltávolítjuk a világból.� Kaufman ezután leírja e

megsemmisítés forgatókönyvét. Németország elveszítette a háborút, békét kér. A gyıztes nép erkölcsi imperatívusza, hogy Németország örökre megsemmisüljön, ezért a háború utáni döntéshozóknak el kell rendelniük a németek tömeges sterilizálását, mert az a legjobb eszköz a végleges eltávolításukra. E célból 1. Azonnal és teljesen le kell fegyverezni a német hadsereget és valamennyi fegyverzetet el kell távolítani Németországból. 2. Valamennyi német nehézipari és közszolgáltató üzemet erıs ırizettel kell ellátni és az üzemek dolgozóit ki kell cserélni a gyıztes szövetséges államok munkásaival. 3. A német hadsereget csoportokra kell felosztani és erısen ırzött területekre kell szállítani, ahol rövid úton végrehajtják rajtuk a sterilizációt. 4. A polgári lakosságot, mind a férfiakat, mind a nıket, úgy kell elosztani területi szektorokként, hogy végre lehessen rajtuk hajtani a sterilizációt.

5. Miután végrehajtották a sterilizációt a német hadsereg tagjain, a katonákat munkaosztagokba kell átcsoportosítani, és velük kell felépíttetni azokat a városokat, amelyeket ık romboltak le. 6. Németországot fel kell darabolni, és területét szét kell osztani. A mellékelt térkép eligazít a lehetséges területi kiigazításokról, amelyekre Németország teljes eltüntetésével kapcsolatban szükség van. 7. Korlátozni kell a német polgári személyek utazását egészen addig, amíg valamennyin végre nem hajtják a sterilizációt. 8. A német lakosságot kényszeríteni kell, hogy a számára kijelölt területeken megtanulja a helyi nyelvet és egy éven belül valamennyi könyv, újság és más sajtótermék német nyelvő kiadását meg kell szüntetni. Ugyancsak korlátozni kell a német nyelvő rádióadásokat, és fel kell számolni a német nyelvő iskolákat. 9. Egyetlen kivételként az általános sterilizáció szigorú végrehajtása

alól a Kaufmanterv lehetıvé teszi, hogy azok a németek elkerüljék a sterilizációt, akiknek valamelyik gyıztes országban rokonai élnek, akikhez kivándorolhatnak, és akik pénzügyi felelısséget vállalnak eltartásukért és erkölcsi magatartásukért. Theodore N. Kaufman a Newark-ban megjelenı Jewish Chronicle munkatársa volt Kaufman úgy gondolta, hogy normális halálozási számot figyelembe véve a német nép létszámát évente fél millióval lehet csökkenteni. Ha a sterilizációs terve megvalósul, akkor két nemzedék után már lényegében befejezett ténnyé válhat a német lakosság felszámolása. A könyv tartalmaz egy térképet is, amelyben már Németország területe szét van osztva a szomszédos államok között. A Német Szövetségi Köztársaságban 1985-ben tette közzé a Kaufman-terv szövegét Erich Kern a �Verheimlichte Dokumente� � címő kötetében. Wolfgang Benz történész azonban már 1981-ben azt hangsúlyozta, hogy a

Kaufman-tervnek egyáltalán nem volt akkora jelentısége, mint ahogy azt a náci propaganda állította. A könyvnek ezt a bagatellizálását azonban nem támasztja alá az, hogy széleskörő sajtónyilvánosságot kapott és befolyásos hírügynökségek és lapok nem tiltakoztak ellene, hanem elemzı írásokat közöltek róla. Alfred Schickel történész a Zeitgeschichtliche Forschungsstelle (Kortörténeti kutatások) keretében Ingolstadtban 1994-ben kimutatta, hogy Kaufman a második világháború során egy második Németországra vonatkozó tervet is közzétett �No more German Wars� � (Soha többé német háborúkat) címmel. Kaufman itt arról értekezik, hogy a németséget úgy is meg lehetne semmisíteni, ha Németország külföldi hatalmak állandó megszállása alá kerülne, és ha a német fiatalság nevelését radikális agymosással lehetne egybekötni. Benz szerint Kaufman ebben az 1942-ben publikált írásában már többé nem említi a

tömeges sterilizálást a németség felszámolása eszközeként. �The City of Man� � A Kaufman-terv nem az egyedüli említésre méltó dokumentum ebbıl az idıszakból. 1940 végén az Egyesült Államokban és Kanadában egy másik könyvecske is kapható volt. A 113 oldalas könyv ezt a címet viselte: �The City of Man � Declaration on World Democracy� (Az ember városa � Nyilatkozat a világdemokráciáról). A könyvecskét kézbe vevı hiába keresi, ki a szerzı. Ehelyett 17 kiadó neve is fel van tüntetve, köztük neves közéleti személyiségek és magas rangú szabadkımővesek nevei, így például Herbert Agar, Frank Aydelotte, G. A Borgese, William Yandell Elliot, Oscar Jaszi (Jászi Oszkár), Alvin Johnson, Hans Kohn, Thomas Mann, Reinhold, Niebuhr. A The City of Man címő kötetet háromszor is kiadta a The Viking Press New Yorkban három hónap alatt. Az elsı kiadás 1940 novemberében volt, a harmadik pedig 1941 januárjában Ez a tény arra

utal, hogy a kiadók és akik mögöttük álltak, fontosnak tartották a könyv elterjedését. Már a fordítások is megkezdıdtek a különbözı világnyelvekre. Hirtelen azonban eltőnt a könyv és többé sehol nem lehetett megkapni. De nemcsak az üzletekben nem volt beszerezhetı, de a könyvtárakból is eltőnt. Ha valaki tudakozódott iránta, akkor azt a választ kapta, hogy nincs meg nekik ez a könyv és a katalógusukban sincsen nyilvántartva. Johannes Rothkranz-nak azonban sikerült az 1990-es években nagy nehézségek árán egy eredeti kötethez hozzájutnia. Innen tudható meg, hogy mi is volt a könyv kiadóinak az üzenete az emberiség számára. Ez röviden annak a bejelentése, hogy eljött az emberiség számára az a lehetıség és szükségszerőség, hogy létrehozza a világállamot, ha ugyanis csak egyetlen állam létezne a Földön, akkor többé nem kerülhetne sor háborúra a különbözı államok között. Ezért arra ösztönzik az

emberiséget, hogy ragadják meg ezt a kedvezı alkalmat. Mivel a könyv hirtelen eltőnt, arra kell következtetnünk, hogy a világpolitika nem látható terében mőködı döntéshozók idı elıttinek találták ennek a tervüknek a nyilvánosságra hozatalát. A könyv megjelenése mellett döntık valószínőleg tévesen mérték fel a helyzetet, és ezért vallották meg nyíltan hosszú távú világstratégiájukat. Az idı azonban mégsem volt a legkedvezıbb a második világháború kezdetén. Felismerték a hibát, és ezért a könyvet azonnal visszavonták A tizenhét kiadóként megjelölt személy nyilván nem egyedül döntött arról, hogy bejelentsék: eljött a világállam létrehozásának az ideje! Nyilvánvalóan valamelyik háttérben meghúzódó titkos szervezet megbízásából vagy jóváhagyásával jártak el. Abból lehet következtetni e háttér-szervezet természetére, hogy célja a nemzetállamok felszámolása és az egy központból

irányított új világrend, a világdemokrácia globális uniójának a létrehozása. Aki tanulmányozta a szabadkımőves irányzatok, köztük az Adam Weishaupt nevével fémjelzett Illuminátus-szövetség dokumentumait, az tudja, hogy itt az általuk kidolgozott hosszú távú világstratégiáról van szó. A �tenyésztési háború� � - Ernest Hooton professzor elképzelései A második világháború során Ernest Hooton neves amerikai antropológus is közreadott egy a Kaufman-tervhez hasonló javaslatot. 1943 január 4-én jelent meg a New York-i P M címő napilapban a �Breed War Strain Out of Germans� � (Tenyészési háborúval megszőrni a németeket) címő írása, amelyben kifejti azt a �kitenyésztésre� vonatkozó tervét, amelynek az alkalmazásával el lehetne pusztítani a német nacionalizmust és agresszív ideológiát egyidejőleg megtartva és továbbfejlesztve a németek kívánatos biológiai és szociológiai tulajdonságait. A

Harvard Egyetem professzora genetikailag akarta átalakítani a német nemzetet, bátorítva a német nıket, hogy ne német férfiakkal házasodjanak, akiket nagy számban költöztetnének át Németországba. A német férfiakat pedig arra kényszerítenék, hogy távozzanak Németországból és ne német asszonyokkal lépjenek életközösségre. 10-12 millió németet a szövetségesek ellenırzése alatt áttelepítenének más országokba Németországból, és kényszermunkára fognák ıket. Hooton professzor szerint ez jelentısen csökkentené a �tiszta� németeknek a születési rátáját, a társadalmi összetétel megváltozása pedig csökkentené a németek agresszivitását, mivel a nemzeti önazonosságuktól megfosztott és agymosáson átment egyének létszámbeli fölénybe kerülnének a németországi lakosságon belül. Hooton szerint 20 év alatt ezt a programot sikerrel végre lehetne hajtani. Ez alatt az idıszak alatt bátorítani kellene a tömeges

bevándorlást Németországba, elsısorban nem német nemzetiségőeket kellene betelepíteni. E sorok írójának alkalma volt megtapasztalni, hogy a Német Szövetségi Köztársaság vonatkozásában részben végre is hajtották ezt a programot például török, jugoszláv, olasz és más országokból történı tömeges betelepítéssel. 1945 óta folyamatosan csökken a németek születési arányszáma és helyükbe fajilag és kulturálisan más származású külföldi betelepülık léptek. A transznacionális szervezett magánhatalom számára egy ilyen fejlemény többszörösen is elınyös. Egyrészt gyengíti az adott nemzetállamot és annak kulturális kohézióját, másrészt sokkal olcsóbb a betelepülı munkaerı, mint az adott ország lakossága fertilitásának a szinten tartása és növelése szociális intézményei magas szinten tartásával. (Zárójelben utalunk arra, hogy ehhez hasonló probléma 2007 tavaszán Magyarországon is felmerült. Kiderült,

hogy a kormányzat a csökkenı magyar lakosságot nem a szükséges szociális támogatással kívánja utódok felnevelésére ösztönözni, hanem e helyett tervbe vette olcsó ázsiai munkaerı tömeges, milliós nagyságrendő betelepítését középtávon. A nemzetközi pénz- és korporációs oligarchia kiszolgálójává vált szolgáltató állam nem a magyar nemzet, hanem a nemzetközi nagytıke és a kollaboráns hazai komprádor nagytıke érdekeit képviseli. Ez a nemzetközi korporációs oligarchia csak a profitmaximálás egydimenziós célját tartja szem elıtt, és neki teljesen mindegy, hogy csökken-e a magyar nép létszáma vagy sem. Számára egyedül az fontos, hogy a lehetı legolcsóbb módon jusson ahhoz a munkaerıhöz, amely számára a globálisan versenyképes profitot stabilan biztosítja. A nemzettıl elszakadt szolgáltató állam pedig alázatosan kielégíti a nemzetközi nagytıkének ezt az igényét. Közömbös a számára, hogy a

nagytıkének Magyarországon a profitot egy millió magyar vagy egy millió Ázsiából betelepített munkavállaló termeli meg. Az egy millióval több magyar munkavállaló világra hozása, felnevelése és kiképzése természetesen sokkal többe kerül, mint az olcsó ázsiai munkaerı betelepítése. A magyar nemzet sorsát azonban nem lehet a kozmopolita nagytıke profitmaximalizáló érdekeitıl függıvé tenni. A magyarsághoz érzelmileg is kötıdı ember erre valójában nem is képes.) A Morgenthau-terv Az ifjabb Henry Morgenthau 1891. május 11-én New York városában született németországi zsidó emigránsok gyermekeként. Lánytestvérével, Josephine-nel együtt elıkelı magániskolákban tanultak. Henry Morgenthau Jr építészetet és mezıgazdasági ismereteket tanult a Cornell Egyetemen. 1913-ban vásárolt egy tejtermékeket elıállító és gyümölcstermesztéssel foglalkozó farmot a New York államban fekvı East Fishkill-ben, amely Dutchess

megyében van. Ez volt az a hely, ahol Morgenthau találkozott és barátságot kötött Franklin Delano (FDR) és Eleanor (ER) Roosevelttel, akik a közeli Hyde Park nevő birtokon éltek. Az elsı világháborúban az ifjabb Henry Morgenthau együttmőködött Herbert Hooverrel. Az amerikai mezıgazdasági minisztériumban a nevéhez főzıdik annak a tervnek a kidolgozása, amelynek keretében traktorokat küldtek a háború által tönkretett francia mezıgazdaságnak. 1922-ben Morgenthau megvásárolta az American Agriculturist címő lapot, amelyet egészen 1933-ig ı adott ki. 1928-tól 1930-ig New York állam mezıgazdasági tanácsadó testületének volt az elnöke, majd ugyancsak New York állam természetvédelmi bizottságánál fejtett ki tevékenységet. 1933-ban Franklin Delano Roosevelt az Egyesült Államok elnökeként, kinevezte barátját, Morgenthaut a Szövetségi Mezıgazdasági Testület kormányzójává. Még ebben az évben William Woodin

pénzügyminiszternek le kellett mondania egészségügyi okokból. Ekkor Roosevelt Morgenthaut pénzügyminiszter-helyettessé léptette elı, majd ı foglalta el pénzügyminiszterként Woodin hivatalát egy év múlva. Morgenthau egészen 1945-ig az Egyesült Államok pénzügyminisztere volt, és arról vált híressé, hogy ellenállt a John Maynard Keynes nevéhez főzıdı közgazdasági irányzatnak, és kibocsátott 200 milliárd dollár nagyságrendben államkötvényt az állami kiadások finanszírozására. Morgenthau fontos szerepet játszott a háborús kiadások finanszírozásában, de ennél is fontosabb volt az a szerep, amit Amerika menekültügyi politikájának a kialakításában töltött be. Meggyızte barátját és fınökét, Rooseveltet, hogy hozzon létre egy független menekültügyi hivatalt, amely nem tartozna a külügyminisztériumhoz. E szerint a War Refugee Board (Háborús Menekültügyi Testület) intézné az Európából menekülı zsidók

ügyeit, és így hatékonyan elısegíthetné mintegy 200 000 európai zsidó megmentését. 1944-ben ı terjesztette elı a háború utáni Németország jövıjét meghatározó tervet. E szerint Németországban leszerelnék az ipari üzemeket és az egész országot átállítanák mezıgazdasági mővelésre. Ezt a tervet számos fórumon igen komolyan mérlegelték és e bevezetı után ebben az írásban is részletesen ismertetjük. Itt csak annyit bocsátunk elıre, hogy a tervet végülis a közbejött nemzetközi fejlemények miatt nem hajtották végre. 1944 végén Morgenthau meghatározó szerepet játszott a Bretton Woods-i tanácskozásokon, ahol kidolgozták a Bretton Woods-i Ikrek néven ismert két fontos világszintő pénzintézet létrehozásának a tervét. Az egyik a Nemzetközi Valutaalap, a másik pedig a Nemzetközi Beruházási és Újjáépítési Bank (Bank for Reconstruction and Development), amely késıbb Világbankká alakult át. Franklin Delano

Roosevelt halálát követıen Morgenthau arra bíztatta özvegyét, Eleanor Rooseveltet, hogy folytassa aktív politikai tevékenységét azoknak a hosszú távú stratégiáknak az érvényesítésére, amelyeknek FDR is elkötelezte magát. Ifjabb Henry Morgenthau 1945. július 22-én távozott a pénzügyminisztérium élérıl és élete végéig Izrael vezetı pénzügyi tanácsadójaként tevékenykedett. A New York-i Poughkeepsie-ben halt meg 1967. február 6-án Morgenthau Naplófeljegyzései Morgenthau Naplófeljegyzései (The Morgenthau Diaries) 900 kötetet tesznek ki és a New York államban fekvı Hyde Parkban, az ottani Roosevelt könyvtárban kutathatóak. 1953-ban az amerikai Szenátus Belbiztonsági Albizottsága (Senate Internal Security Sub-Committee) elrendelte a Morgenthau-hagyaték átvizsgálását elsısorban a Németországgal kapcsolatos kérdésekben. Az Albizottságot a Morgenthau-terv néven ismertté vált dokumentumok érdekelték, amelyek

Németország második világháború utáni elpusztítására vonatkoztak. Fényt akart deríteni a bizottság dr. Harry Dexter White tevékenységére is, aki a Morgenthau-terv kidolgozója volt. Az elızıekben már utaltunk rá, hogy Henry Morgenthau Jr. FDR pénzügyminisztere volt 1934-tıl 1945-ig. Morgenthau minisztersége idején a pénzügyminisztériumnak számos olyan feladatköre volt, amely túlment az intézmény hagyományos hatáskörén. A Naplófeljegyzésekbıl kiderül, hogy a pénzügyminisztérium idırıl idıre a külpolitikai aktív kialakítója volt. Cordell Hull külügyminiszter emlékirataiban errıl így ír: �Hitler hatalomra kerülésétıl és a zsidók üldözésétıl emocionálisan kiborulva Morgenthau gyakran felkereste és rávette az elnököt arra, hogy a külügyminisztériumot megelızıen vagy annak a hozzáértıbb véleménye ellenére cselekedjék. Gyakran tapasztaltuk, hogy tárgyalásokat folytat külföldi kormányokkal, amelyek a

külügyminisztérium feladatkörébe tartoztak. Szemléletesen példázza ezt az a munkája, hogy kidolgozott egy katasztrofális tervet a háború utáni Németországgal való bánásmódra, és rávette az elnököt, hogy fogadja azt el a külügyminisztériummal való elızetes konzultáció nélkül.� Harry Dexter White volt az, aki a legfontosabb tevékenységeket irányította a pénzügyminisztériumban. Morgenthau fı monetáris tanácsadójaként és késıbb pénzügyminiszter-helyettesként White rendkívül nagy befolyást gyakorolt a második világháború teljes idıszaka alatt. Már 1934-ben gazdasági elemzı volt Morgenthau mellett 42 évesen White éppen doktorátusa befejezése elıtt állt a Harvard Egyetemen, ahol korábban instruktorként mőködött. 1938-ban már ı a pénzügyminisztérium monetáris kutatórészlegének az igazgatója, és 1941-ben már a miniszter közvetlen asszisztense. Az elegáns megjelenéső White a nagyközönség számára

egészen 1943-ig ismeretlen maradt. Ebben az évben oknyomozó újságírók kiderítették, hogy Morgenthau háború utáni idıszakra vonatkozó pénzügyi javaslatait valójában ı dolgozta ki. A Naplófeljegyzésekbıl kiderül, hogy White az által jutott domináns szerephez, hogy javaslatait közvetlenül Morgenthau-nak terjesztette elı, aki viszont rövid úton felkereste vele az elnököt. Különleges fontossággal bír az, hogy Morgenthau-nak szabad bejárása volt FDR-hoz, nem úgy, mint a többi kormánytagnak. A hierarchiában megelızte ıt a külügyminiszter, de Cordell Hull gyakran panaszkodott, hogy átnyúlt felette és operatívan beleavatkozott a külügyekbe. Évek során White számos közgazdasági szakértıt hozott a pénzügyminisztériumba, akik neki dolgoztak. Ezek a szakértık oly nagymértékben befolyásolták közvetlenül az Egyesült Államok külpolitikáját, ami korábban példa nélkül állt. A legkülönfélébb módszerekkel segítették a

Morgenthau-terv gyakorlatba történı átültetését. Hozzáfértek minden fontos információhoz és titkos adathoz, de az is eszköztárukba tartozott, hogy visszatartottak és eltitkoltak lényeges információkat. Különösen fontossá teszi ennek a zárt körnek a tevékenységét az, hogy döntı befolyást gyakoroltak ezekben az években az Egyesült Államok politikájának az egészére. Késıbb a washingtoni Kongresszus által tartott vizsgálatok kiderítették, hogy valamennyien a Moszkva irányítása alatt kommunista kémhálózathoz tartoztak, kettı közülük pedig a kínai kommunisták számára dolgozott. A Morgenthau-terv célja az volt, hogy felszámolja a német ipart és Németország lakosságának egészét mezıgazdasági tevékenységre kényszerítse. Ha ezt végrehajtják, akkor a militaristának minısített Németország soha nem tud úgy megerısödni, hogy fenyegesse a világbékét. A tervezésnek volt egy másik rejtett motívuma is Ezt a

motívumot a New York Herald Tribune 1946 szeptemberében leplezte le. Az igazi cél az volt, hogy valamennyi németet �krumplidiétára� fogjanak, és a német nemzet egészét kommunizálják, azaz köztulajdonba vegyék. Ezt így fogalmazták meg: �A német nép Szovjetunió karjaiba való hajtására legjobb mód az, ha az Egyesült Államok támogatja a válogatás nélküli és kíméletlen nyomort Németországban.� A Morgenthau Naplófeljegyzések olvasásából kiderül, hogy rendkívüli hatalom halmozódott fel White és zárt csoportja kezében. Többségükrıl Edgar Hoover, az FBI igazgatója, 1953-ban megállapította, hogy szovjet ügynök volt. White vállalta magára a felelısséget a pénzügyminisztérium külügyeket érintı tevékenységének az egészéért. İ az, aki Morgenthau támogatásával megfogalmazta Németországnak, mint világhatalomnak, a teljes megsemmisítését célzó elképzeléseket. Nyilvánvaló, hogy a Szovjetunió számára ezek

a tervek felbecsülhetetlen értékőek voltak. Morgenthau még a háború folyamán kézhez kapta a Németországi Katonai Kormányzat Kézikönyve (Handbook for Military Government in Germany) c. dokumentumot Ez azokat az elıírásokat tartalmazta, amelyekhez az amerikai és a brit hivatalos személyeknek kell tartaniuk magukat a legyızött Németországban. A kézikönyv betekintést engedett egy egészen másfajta megszállásra, mint amilyenben a pénzügyminiszter és White reménykedett. A kézikönyv nagyvonalú, hangneme mérsékelt: Németország nemcsak gondoskodhat önmagáról, de meg is ırizheti viszonylag magas életszínvonalát. Morgenthau nyomban Roosevelt elnökhöz ment, aki azonnal elutasította a kézikönyv puhának minısített elképzeléseit. A White által elkészített bíráló feljegyzés nyomán Roosevelt elvetette ezt a kézikönyvet és csípıs átiratot küldött Henry L. Stimson hadügyminiszternek, amelybıl Cordell Hull külügyminiszter is

kapott egy másolatot. Roosevelt elrendelte valamennyi példány visszavonását arra hivatkozva, hogy abból az következne, hogy Németországot ugyanúgy helyre kell állítani, mint mondjuk Hollandiát és Belgiumot, s hogy Németországban rövid idı alatt vissza kell állítani a háború elıtti helyzetet. Mindkét miniszter utasítást kapott, hogy kíméletlenebb magatartást kell tanúsítaniuk Németországgal szemben, vagy pedig e politika kialakítását nem ık fogják elvégezni. Lucius Clay tábornok kijelentette, hogy a kézikönyv betiltása romboló hatást tett a Németország lefegyverzéséért felelıs amerikai tisztségviselık moráljára. A külügyminisztérium és a vezérkari fınökök egyesített tanácsa már korábban elkészítette saját irányelveit a háború utáni Németországot illetıen. A külügyminisztérium dokumentumában nem volt szó a német ipar végleges felszámolásáról. A katonai iránymutatásokat is ennek a szellemében, ezzel

összhangban készítették el. A dokumentum tervezete nemcsak megtőrte, de kifejezetten bátorította az amerikai katonákat, hogy barátságosan viselkedjenek a német polgári lakossággal szemben. White, Morgenthau és fınökük, Roosevelt elnök utasítására azonban teljesen átalakult a helyzet. Ez elsısorban Harry Dexter White-nak köszönhetı. A monetáris kérdésekben természetesen illetékes volt a pénzügyminisztérium. Morgenthau azonban mélyen belemerült olyan ügyek intézésébe, amelyeknek nem sok köze volt a közgazdaságtanhoz. Így például Morgenthau közölte White-tal, hogy a németeknek pszichológiára van szükségük, mert ı sokkal inkább érdekelt az emberi agy, mint az emberi test kezelésében. Voltak tervei arra vonatkozóan is, hogy hogyan kell felnevelni a következı nemzedéket. Morgenthau szerint bölcs dolog lenne eltávolítani az egész náci SS csoportot Németországból és átszállítani ıket a világ egy másik részére.

�Testileg kell elszállítani ıket �mondta White-nak. �És nem fog visszariadni attól, hogy visszavonja erre vonatkozó ajánlását még akkor is, ha kegyetlen dolog végrehajtani egy ilyen lépést.� A náci vezetık megbüntetésére vonatkozóan White azt ajánlotta, hogy készítsenek névsort a háborús bőnösökrıl és a kész listát a helyszínen nyújtsák át az amerikai tiszteknek, akik aztán megfelelıen be tudják majd azonosítani a bőnösöket és már a helyszínen fıbe tudják lıni ıket. Morgenthau tréfálkozva jegyezte meg, hogy jó kezdés lenne Sztálin marsall �50 000-es listája�. Itt Sztálin pohárköszöntıjére utalt, amelyet a teheráni konferencián mondott Rooseveltnek és Churchillnek. Az egyik legvitatottabb kérdés volt a Ruhr-vidék sorsa A pénzügyminisztériumi tanácskozásokon abból indultak ki, hogy hosszú éveken át a Ruhr-vidéki szénmezık kulcsfontosságúak voltak a német gazdaság számára. John Maynard Keynes

mondta az elsı világháború után, hogy második Vilmos német császár birodalma sokkal inkább a szénre és az acélra épült, mint a vérre és az acélra. A szén volt a német iparnak az alapja, ebbıl nyerték az elektromos áramot, a vegyi anyagokat, a szintetikus benzint és erre épült az acélipar. Morgenthau ezért ragaszkodott következetesen ahhoz, hogy a Ruhr-vidéket le kell szerelni, és fel kell számolni. Arról is meg volt gyızıdve, hogy Roosevelt elnök teljes mértékben egyetért ezzel az elgondolással. Ahogyan a tanácskozás folytatódott, White elırelátóan azt ajánlotta, hogy elınyösebb lenne nemzetközi felügyelet alá helyezni a Ruhr-vidéket, mert így elıállítaná a húsz éven át fizetendı jóvátételt. Ezt a javaslatot Morgenthau azonnal elutasította �Harry, ezt nem tudod nekem eladni� � mondta � �Mert mindössze néhány évig lenne ellenırzés alatt és a németeknek hamarosan újabb Anschlussuk lenne!� Az

egyetlen, amihez Morgenthau hajlandó volt hozzájárulni, az a Ruhr-vidék teljes kikapcsolása. Amikor a pénzügyminisztérium közönségkapcsolatokért felelıs vezetıje, Harold Gaston, megkérdezte, hogy ez egyben a lakosság eltávolítását is jelentené-e, Morgenthau röviden ezt mondta: �Engem nem érdekel, hogy mi történik a lakossággal, én bezárnék minden bányát, minden feldolgozó üzemet és gyárat, és lerombolnám ıket.� �Valamennyit? � kérdezte Gaston �Az acélüzemeket, szénbányákat és szénfeldolgozókat, mindent. Bezárnám az egészet� � válaszolt Morgenthau Megismételte, hogy egyetlen gazdasági tevékenységként csak a mezıgazdaságot hagyná meg, de azt is nemzetközi ellenırzés alatt. Elıször le kell rombolni Németország gazdasági erejét, és csak az után kell törıdni azzal, hogy mi legyen a lakosság sorsa. Morgenthau biztos volt abban, hogy az elnök támogatja ıt, és egyetért egy háború utáni

büntetıprogrammal. A pénzügyminiszter azt is hangsúlyozta, hogy hat hónapon belül végre kell hajtani ezt a programot, mert a szövetségeseknél fennáll a veszély, hogy �megpuhulnak�. A legjobb módszer, ha amerikai mérnökök felrobbantják az összes szintetikus üzemanyagot gyártó üzemet vagy megnyitják a zsilipeket és elárasztják ıket vízzel. Amikor ez már megtörtént, akkor már meg lehet engedni, hogy a nagy humanisták hátradıljenek és eldöntsék, mi legyen a lakossággal. Az Egyesült Államok történetében ennél bosszúállóbb programot nem dolgoztak ki egy legyızött nemzet számára. Mivel Morgenthaunak óriási befolyása volt Amerika németországi politikájára, logikai hibái, a lényeges gazdasági szempontok tudatos semmibevétele és a lényeges kérdések elıl való kitérés végülis kisebb-nagyobb mértékben bekerültek az elfogadott és a háború után végrehajtott tervekbe. A külügyminisztérium, amely az alkotmány

szerint fontosságban megelızi a pénzügyminisztériumot végülis ezen a területen alárendelte magát Morgenthaunak. Roosevelt elnök hivatalában Morgenthau és Stimson vázolta fel ellentétes elképzelését. Stimson erısen ellenezte a Ruhr-vidék lerombolását. Teljes mértékben helytelen megfosztani Európa lakosságát azoktól a termékektıl, amelyeket a Ruhr-vidék állít elı. A pénzügyminisztérium terve, ha elfogadják, új háborúhoz vezet, rokonszenvet érez a németek iránt más országokban és elpusztítja azokat az erıforrásokat, amelyek elengedhetetlenek a háború sújtotta Európa újjáépítéséhez. Stimson kérte az elnököt, hogy ne hozzon gyors döntést, és ehelyett inkább - legalábbis egy átmeneti idıre - Cordell Hull külügyminiszter javaslatát támogassa, aki szerint a gazdasági kérdésekben való döntést késıbbre kell halasztani. 1944 szeptemberében került sor Québecben Roosevelt és Churchill találkozójára, ahol

Morgenthau elmagyarázta elképzeléseit Churchillnek. Churchill el volt borzadva, és meglehetısen durva kifejezéseket használva a tervet kegyetlennek és keresztényellenesnek nevezte. Morgenthau azzal érvelt, hogy a Ruhr-vidék elpusztítása a háború után új piacokat jelentene Nagy-Britannia számára. Ígért Churchillnek hat és fél milliárd dollár kölcsönt is A brit kormány feje másnapra már megváltoztatta a véleményét. Québecben nem volt jelen sem Cordell Hull, sem Henry L. Stimson, noha elsısorban külügyi és katonai kérdésekrıl volt szó A pénzügyminisztérium tehát fölénybe került mind a külügy-, mind a védelmi minisztériummal szemben, legalábbis a németországi kérdésekkel kapcsolatban. Morgenthau Québecben aratott gyızelme Washingtonban is éreztette hatását. Cordell Hull úgy érezte, hogy az általános németés európapolitika nem Morgenthau hatáskörébe tartozik Stimson pedig, amikor meghallotta, hogy az elnök

támogatja a pénzügyminisztérium tervét, memorandumot készített Roosevelt számára. Ebben azt hangsúlyozta, hogy ilyen megoldással nem lehet tartós békét elérni, majd ezeket főzte hozzá: �Nem tartozik a lehetıségek birodalmába, hogy egy 70 milliós népet, amely kiemelkedı teljesítményt nyújtott hosszú éveken át a mővészetek és a tudományok terén, és akik hatékonyságban és energiában a legmagasabb ipari színvonalat érték el Európában, arra lehetne kényszeríteni, hogy felhagyjanak korábbi életmódjukkal, és olyan szintre süllyedjenek, ahol az ipar és a tudomány tényleges ellenırzése más népekre marad� A kikényszerített nyomor még ennél is rosszabb, mert lerombolja a szellemet és megalázza nemcsak a vesztest, de a gyıztest is. Ez ugyanakkora bőn lenne, mint amit a németek maguk terveztek fenntartani áldozataikon, ez az egész civilizáció elleni bőn lenne.� A sajtóhoz Churchill és Roosevelt tanácskozása már úgy

jutott el, hogy Morgenthau québeci államcsínyérıl beszéltek. Roosevelt látva a rendkívül kedvezıtlen fogadtatást, nyilvánvalóan arra a következtetésre jutott, hogy pénzügyminisztere komoly hibát követett el. A másik reagálás az volt, hogy a nyugati fronton megkeményedett a németek ellenállása. Egészen addig jó esély volt arra, hogy a németek feladják az ellenállást az amerikai és a brit erıkkel szemben és minden erejüket a keleti frontra összpontosítják, hogy elkerülhessék a félelmetes szovjet megszállást. Ez hónapokkal megrövidíthette volna a háborút és megelızhette volna a kommunizmus benyomulását Kelet-Németországba. Morgenthau Naplófeljegyzései megmutatják, hogy miként sikerült a vezérkari fınökök egyesített tanácsának a dokumentumába, a JCS 1067-es direktívába, beilleszteni az ı elképzeléseit. White is úgy látta, hogy ez a direktíva tartalmazza eredeti elképzeléseinek a leglényegesebb pontjait. Ebben

az okmányban most már a büntetı szempontok domináltak. Rendelkezett egy lényegesen alaposabb nácitlanításról. A történelem tanúsága szerint az 1067-es direktíva két éven át teljes mértékben végrehajtásra került és Németországot keményen megbüntették, továbbá ipari kapacitását leépítették. Az amerikai katonáknak és hivatalos személyeknek meg volt tiltva a barátkozás a német lakossággal. Kiderült azonban, hogy az 1067-es direktíva rendkívül megnehezítette az amerikai elképzelések érvényesítését Németországban. Valósággal megbénította az amerikai katonai kormányzat mozgáslehetıségét. Kizárólag a mezıgazdasági termelés terén avatkozhatott be a katonai kormányzat. 1945. február 4-én a Yalta-i Konferencián a legfontosabb napirendi pont Németország háború utáni sorsa volt. Az amerikai elnök magatartása arra utal, hogy White és Morgenthau befolyása alatt állt. A legfontosabb kérdésekben Roosevelt könnyen

engedett a Szovjetuniónak Sztálin és Roosevelt egyetértett abban, hogy a német ipart le kellett szerelni és a német lakosságot magára kell hagyni. Churchill ezzel szemben meg akart ırizni annyit a létezı gazdasági struktúrából, hogy lehetıvé tegye Németország számára legalább a részleges regenerációt. William H. Chamberlain a �Beyond Containment� � (Túl a visszatartáson) címő könyvében így méri fel a Yalta-i Megállapodást: �Münchenhez hasonlóan Yaltát is visszataszító kudarcnak tekinthetjük, gyakorlatilag is és morálisan is. A Yalta-i Megállapodás két vonatkozásban is tartalmazza az emberi szolgaság elvének a jóváhagyását az Egyesült Államok által. Az egyik ilyen vonatkozásként elfogadja, hogy német munkaerıt lehet jóvátételként igénybe venni� Az a megállapodás, hogy azokat a szovjet polgárokat, akiket a keleti megszállási zónában találtak, ki kell szolgáltatni a szovjet hatóságoknak, minthogy

sok szovjet menekült nem akart visszatérni, szintén a menekültek rabszolgaként való használatát hagyta jóvá.� Miután Roosevelt visszatért Yaltából a washingtoni külügyminisztérium megragadta az alkalmat, hogy a saját elképzeléseit érvényesítse a háború utáni Németországra vonatkozóan. 1945. március 10-én Edward Stettinius külügyminiszter jóváhagyásra átnyújtott az elnöknek egy új politikai irányvonalra vonatkozó tervezetet. A dokumentum kidolgozói a külügyminisztérium németországi ügyekben illetékes szakértıi voltak. Szándékosan nem egyeztettek a pénzügyminisztériummal, mert tudták, hogy azok elképzeléseiket el fogják utasítani. Ez a javaslat ésszerően módosította volna a túl szigorú JCS 1067-t, amely White és Morgenthau elképzeléseit tartalmazta. A Stettinius-féle javaslat abból indult ki, hogy Németország központi fontossággal bír Európa gazdasági újjáépítése szempontjából. Azt ajánlotta, hogy a

legyızött Németországot helyezzék a szövetségesek közös ellenırzése alá megırizve a német ipar jelentıs részét, valamint egy minimálisan elfogadható életszínvonalat a német nép számára. Ebben a memorandumban nem volt rendelkezés Németország felosztásáról, ellenben tartalmazta azt a kitételt, hogy amilyen gyorsan csak lehet, Németországnak biztosítani kell, hogy a saját útján járhasson. Amikor Morgenthau elolvasta a külügyminisztérium memorandumát, dühbe gurult és azonnal telefonált John McCloy helyettes védelmi miniszternek �Ez felháborító, pokolba vele!� � üvöltötte hozzátéve, hogy ezek a külügyminisztériumi semmirekellık mindent keresztbetesznek. A külügyminisztérium terve, ha elfogadják, a Morgenthau- és White-stratégia teljes vereségét jelentette volna. Morgenthau néhány nap múlva - felszerelve egy újabb White és emberei által készített emlékeztetıvel - a Fehér Házba sietett. Az elnök éppen

rosszul volt és leánya, valamint veje, John Boettinger ırnagy ápolta. Roosevelt ekkor már nyilvánvalóan nem úgy gondolta, hogy Morgenthau nagy baklövést követett volna el, amikor Németország elpusztítására vonatkozó tervet készített. Amikor veje megjegyezte, Ön nyilván nem akarja, hogy a németek éhen haljanak, az elnök így válaszolt: �Miért ne?�. Ezért késıbb Morgenthau megjegyezte White-nak, hogy aggodalmat keltett benne Boettinger magatartása. A kérdés azonban ekkor már az volt, hogy szovjet részrıl vajon tudták-e azt, amit az amerikai lakosság nem tudhatott, hogy az elnök már közel volt a halálhoz és gyakran ki is hagyott a gondolkodása. Morgenthau mindenesetre örömteli hangulatban azt közölte szakértıi csapatával, hogy az elnök elfogadta az ı tervét, mint egy jó, kemény dokumentumot. Ezt így jegyezte fel Naplójában: �Jó csapatunk van, ezt a csapatot nem lehet csak úgy összetörni. Nagyon bátorító, hogy az

elnök mögénk állt� Megpróbálták rávenni a változtatásra, de ez nem sikerült a külügyminisztériumi fickóknak. Elıbb vagy utóbb az elnöknek meg kell tisztítania a házát ettıl a rosszindulatú bandától� A szívük mélyén fasiszták�� A külügyminisztérium természetesen csalódott volt, hogy az elnök elutasította márciusi memorandumukat. Ez nagy vereség volt azon szakértık (Riddleberger, Dunn, Henderson) számára, akik egy józanabb és mérsékeltebb politikát próbáltak elfogadtatni Németországgal kapcsolatosan. Morgenthau arra törekedett, hogy az új JCS dokumentumot egyértelmően úgy kell megfogalmazni, hogy az tartalmazza a külügyminisztérium javaslatának az elvetését. White külön meg is kérdezte McCloy-t és Hilldring tábornokot, hogy a védelmi minisztériumban tudják-e az illetékesek, az új direktíva érvénytelenítette a március 10-it. McCloy biztosította White-ot, hogy mindenkit megfelelıen tájékoztattak. A

legfontosabb vitás kérdés a pénzügyminisztérium és a védelmi minisztérium között a német háborús bőnösökkel való bánásmódra vonatkozott. Stimson azt javasolta az elnöknek, hogy tartsanak bírósági tárgyalást ahelyett, hogy a helyszínen kivégeznék a háborús bőnösöket, ahogyan azt Morgenthau javasolta. Stimson meg volt arról gyızıdve, hogy a vádlottaknak joguk van a meghallgatásra és tanúk megidézésére védelmük érdekében. Egy másik vitás pont a két minisztérium között a jóvátételi eljárás volt. A pénzügyminisztérium szerint a háborús jóvátételt arra kell korlátozni, ami a legyızött Németországból a háború végén elvihetı. Morgenthau és White makacsul elutasította azt a régi koncepciót, hogy Németországot hosszú idın át tartó háborús jóvátétel fizetésére kell kötelezni. Ezt azért utasították el, mert egy ilyen évente fizetendı jóvátételhez elengedhetetlenül szükséges a német

iparikapacitás teljes helyreállítása. İk azonban Németországból ipar nélküli mezıgazdasági területet akartak létrehozni úgy, hogy aztán gondoskodjanak magukról. Szemük elıtt az elsı világháború lebegett, amikor a weimar-i Németországot iparilag újjá kellett éleszteni, hogy alkalmas legyen a jóvátétel fizetésére. Nem akarták, hogy ez megismétlıdjék White és kollégái gondosan vigyáztak arra, hogy ne veszélyeztessék a háború utáni idıszakban sem a Szovjetunióhoz főzıdı jó viszonyt. Gyakran kifejezték aggodalmaikat Oroszország Nyugat általi bekerítése miatt. Úgy gondolták, hogy azok a személyek az amerikai kormányban, akik helyre akarták állítani Németországot, abból indultak ki: szükség van egy erıs Németországra Oroszország elleni védıbástyaként. Ez a magatartás volt a felelıs szerintük a Washington és Moszkva között felmerült feszültségekért. Az egyik minisztériumközi tárgyaláson vita bontakozott

ki arról, hogy a németek végezzenek kényszermunkát Oroszországban háborús jóvátétel gyanánt. A pénzügyminisztérium vezetıi szorgalmazták olyan nagy létszámú munkaerı létrehozását, amely felett nincs külsı ellenırzés. Azt, hogy 2-3 millió ember végezzen a Szovjetunióban rabszolgamunkát elutasította a külügyminisztérium, a védelmi minisztérium és több más tárca képviselıje is. Morgenthau azzal érvelt, hogy a kényszermunka kérdését már a Yalta-i tanácskozáson eldöntötték, már nincs másról szó, mint ennek a döntésnek a végrehajtásáról. Aki pedig ezt ellenzi, az a Yalta-i Megállapodást utasítja el Érdemes itt utalni rá, hogy öt hónappal korábban Roosevelt emlékeztetıt küldött Morgenthaunak, amelyben olvasható: �Ha ık (az oroszok) német munkaerıt akarnak, nincs ok arra, hogy ne kapják meg bizonyos körülmények között, bizonyos feltételekkel. White szerint az oroszoknak két millió német munkásra

van szükségük elpusztított területeik rekonstrukciójához és ı ebben semmi rosszat nem lát. Oroszország, sıt még Németország érdeke is, hogy ez a munkaerı a Gestapo, az SS és a náci párttagság körébıl jöjjön. Ez nem bőncselekmény megtorlása, hanem csupán a jóvátételi probléma része, ahhoz hasonlóan, mint amikor Önök bizonyos gépi berendezéseket akarnak Németországból. Amíg Morgenthau volt a pénzügyminiszter, White leleményesen töltötte be Svengali szerepét. (Du Maurier regényében Svengali durván uralkodott tehetetlen hipnotizált partnerén) Az amerikai külpolitikai stratégiában mélyreható változásokra csak az után került sor, hogy Henry Truman lett az elnök. Még szenátorként újságokban olvasta a Morgenthau Tervet és ellenszenvesen viseltetett iránta. Truman Henry Mogenthaut nem vette be abba a hivatalos küldöttségbe, amely Potsdamba indult a tárgyalásokra. Morgenthau ekkor azzal fenyegetızött, hogy lemond, ha

nem lehet a küldöttség tagja. Truman elnök azonnal elfogadta a lemondását Morgenthau tehát ment, de a Morgenthau Terv egyelıre maradt. Végülis milyen végsı következményekkel járt? Megállapíthatjuk, hogy teljes terjedelmében soha nem hagyták jóvá, és nem is hajtották végre, ugyanakkor mégis igen jelentékeny befolyást gyakorolt az amerikai politikára a világháború végsı szakaszában és a németországi katonai kormányzat kezdeti idıszakában. Roosevelt és Churchill viszonylag hamar felismerte, hogy hibát követtek el, amikor Québecben jóváhagyták a Morgenthau által kidolgozott stratégiát. Az amerikai hadvezetés egyesített vezérkari fınökökbıl álló tanácsának a JCS 1067 jelő direktívája Morgenthau és White számára azt jelentette, hogy stratégiájuk szelleme és lényege a hivatalos politika részévé vált és teljes mértékben végrehajtásra került. Ez nem pontosan így történt, de a JCS 1067 ténylegesen meghatározta

az Egyesült Államok németországi politikáját a háborút követı két év során. 1945 ıszén azonban már érezhetıvé vált egy új törekvés is, amely aztán fokozatosan a JCS 1067 formális elutasításához, illetve megváltoztatásához vezetett 1947 júliusában. Amíg azonban erre a változtatásra sor került, a közigazgatás alsóbb szintjein következetesen végrehajtották kemény rendelkezéseit. A katonai közigazgatás tisztségviselıi egyszerően nem tudták felfogni, hogyan lehet Németországot ismét mőködıképessé tenni az ipar döntı részének a helyreállítása nélkül. Megpróbáltak alkalmazkodni a Morgenthau Terv elıírásaihoz, de erıfeszítéseik többé-kevésbé sikertelenek maradtak. Egyfajta bénultság jellemezte a katonai közigazgatást. A német gazdaság helyzete valóban kétségbe ejtı volt 1945 és 1948 között, csaknem pontosan úgy, ahogy azt Harry Dexter White elképzelte. A városokat elborították a romhegyek, alig

lehetett a legszerényebb lakhatási lehetıséghez is jutni, miután egyfolytában áramlottak a szakképzetlen menekültek tömegei az amerikai, brit és francia zónába, amely ugyan jobb helyzetben volt a Szovjetunió által megszállt keleti zónához képest, de még a nyugati övezetben is csak napi 150 kalória volt az élelmiszeradag, ami nem elég az élet fenntartásához. Ahogyan azt Stimson, Riddleberger és munkatársaik elıre jelezték, Németország gazdasági bénultsága felbomlasztotta a földrész kereskedelmét, amely nélkül nem lehet a megfelelı életszínvonalat biztosítani az európai nemzetek számára. Más szóval, amíg a német ipar meg volt bénítva, Európa gazdasági újjáépítése nem volt lehetséges. Miután ezt a nyugati szövetségesek felismerték, kidolgozták 1947-ben a Marshall-tervet. Ez szakított nemcsak a Morgenthau-White tervekkel, de e program szellemiségével is. 1948 júniusában sor került a valutareformra. Az új német

márka, pontosabban a nyugat-német márka, eltávolította azokat a monetáris korlátokat, amelyek megbénították a nyugati zónában is a gazdasági életet, és így Nyugat-Németország elindulhatott a gyors és sikeres gazdasági újjáépítés és fejlıdés útján, ami elvezetett a német gazdasági csodához, a világot ámulatba ejtı WestDeutsche Wirtschaftswunder-hez Felmerül a kérdés, hogy ha a Morgenthau-terv bizonyíthatóan németellenes szándékkal készült, lehet-e azt állítani, hogy szándékosan és ténylegesen is segítette a sztálinista Szovjetuniót? Az amerikai pénzügyminiszter és munkatársai soha nem tagadták, hogy a tervükben foglalt stratégia németellenes mind gyakorlati következményében, mind filozófiájában. Azt azonban soha nem voltak hajlandók elismerni, hogy egyidejőleg orosz barátok lettek volna és a Kreml politikáját kívánták támogatni. Vannak olyan történészek (például Marshall Knappen), akik szerint a

Morgenthau-terv lényegében megfelelt azoknak a kívánságoknak, amelyeket a sztálinista Szovjetunió is szeretett volna a gyakorlatba átültetni Németországgal kapcsolatban. Egyrészt bosszút állt az agresszoron, másrészt Oroszország nyugati határairól eltávolított volna egy erıs államot. A Naplófeljegyzésekbıl fokozatosan feltárul, hogy Morgenthau pénzügyminiszter végsı döntéseire és stratégiai koncepcióira meghatározó befolyással volt Harry Dexter White. Morgenthau nem volt képzett közgazdász, és a nemzetközi pénzügyekben sem volt igazán járatos. Képzettségi hiányait azzal pótolta, hogy igyekezett jó szakértıkkel körülvenni magát és mind általános, mind különleges ajánlásaikat igyekezett figyelembe venni. Ennek a szakértıi csoportnak White volt a fınöke. White ezt a helyzetét maximálisan kihasználta İ volt például az, aki kezdeményezte, hogy a Bureau of Engraving and Printing (Szövetségi Pénzjegynyomda és

Pénzverde) 1944 áprilisában átadja a szovjet kormánynak a szövetséges hatalmak katonai megszállása alatt forgalomban lévı márka nyomtatólemezeinek (kliséinek) a teljes másodpéldányát. Ezt a márkát szánták a háború utáni Németország törvényes fizetıeszközének Ennek a hihetetlen döntésnek a végsı eredménye az volt, hogy óriási inflációt gerjesztett a megszállt Németországban, a szovjet pénznyomás eredményeként elıálló óriási pénzmennyiségnek a terhei az amerikai adófizetıket sújtották, mert amerikai dollárral kellett biztosítani a szovjet nyomású márka értékét is. Ez több mint ¼ milliárd dollárral terhelte meg az amerikai költségvetést. White ezt a javaslatát 1944 májusában egy másik kezdeményezéssel egészítette ki. Ezúttal elıkészítette, hogy a háború után a Szovjetuniónak nyújtsanak tíz milliárd dollár kölcsönt. 1952-ben az amerikai Szenátus Nemzeti Biztonsági Albizottsága elıtt a

kommunista Elizabeth Bentley, aki az összekötı szerepét töltötte be, közölte a szenátorokkal, hogy White volt az a belsı ember, aki a tervet elkészítette Morgenthau pénzügyminiszter számára és a kommunista felsı irányítás utasítására erıltette rá Morgenthaura. J Edgar Hoover az FBI fınöke pedig arról tájékoztatta a szenátusi albizottságot, hogy White aktív szovjet kém volt. Noha Hoover öt különbözı alkalommal küldött részletes jelentést a Fehér Háznak figyelmeztetve Truman elnököt White tevékenységérıl, az elnök mégis kinevezte az akkor megalakult Egyesült Nemzetek Szövetségéhez az Egyesült Államok nagykövetének. Amikor Herbert Brownell, az Egyesült Államok igazságügyminisztere, Chicago-i beszédében feltárta, hogy White a Szovjetunió szolgálatában álló kém volt, akkor ez felháborodást és vádaskodásokat váltott ki az akkor már nyugalomba vonult Henry Truman részérıl. Mára már a fıáramlatú

történészek által is elismert és bizonyított tény, hogy a kommunista szimpatizánsok és szovjet ügynökök a pénzügyminisztériumban tömörültek. Irányítójuk, Harry Dexter White, idıközben pénzügyminiszter-helyettesi pozícióba került. Együttmőködtek vele Frank Coe, Harold Glasser, Irving Kaplan és Victor Perlo. Valamennyirıl bebizonyosodott, hogy a kommunista összeesküvés résztvevıi voltak. Amikor az amerikai törvényhozás illetékesei nyomoztak az ügyükben, következetesen az amerikai alkotmány ötödik kiegészítésére hivatkoztak, és megtagadták a válaszadást. Egy ilyen Amerika-ellenes tevékenységet vizsgáló képviselıházi bizottság elıtt 1948-ban White nyomatékosan tagadta, hogy bármiféle összeesküvésben részt vett volna. Néhány nappal késıbb holtan találták Hivatalosan szívinfarktust állapítottak meg, de a képviselıházi nyomozók egy része ezt kétségbe vonta. Kézírásos feljegyzéseit késıbb

megtalálták Whittaker Chamber� �s farmján az ún. �tökiratok� (pumpkin papers) között Brownel igazságügyminiszter 1953-ban a már említett szenátusi albizottságnak hivatalosan közölte, White bőnös abban, hogy olyan belsı információkat tartalmazó dokumentumokat adott át Nathan Gregory Silvermasternek, amelyekhez pénzügyminiszter-helyettesként hivatalos tevékenysége során jutott. Silvermaster ezeket viszont átadta Elizabeth Bentley-nek, aki azokat lefényképezte házának alagsorában. Amikor a bizottság Silvermastert is ki akarta hallgatni, az ötödik alkotmánykiegészítésre hivatkozva megtagadta a válaszadást. Történészek rámutatnak, hogy Amerika történelme során nem választott hivatalnokok arctalanul elrejtızve a bürokráciában - soha nem gyakoroltak akkora hatalmat, mint Harry Dexter White és munkatársai, a Henry Morgenthau által vezetett pénzügyminisztériumban. Önkényes tevékenységükkel meghatározó befolyást

gyakoroltak országok és népek sorsára. Ezek a személyek elferdítették azokat az eszméket, amelyek alapján az amerikai alkotmány létrejött és az Egyesült Államok mőködik. A Morgenthau Naplófeljegyzések pedig azt bizonyítják, hogy rendkívül közel kerültek elképzeléseik teljes végrehajtásához. (Vége a második résznek)