Gazdasági Ismeretek | Világgazdaságtan » Drábik János - A populizmus, a beteg demokrácia gyógyítása

Drábik János A populizmus: a beteg demokrácia gyógyítása ( Populizmus vagy demagógia sorozat folytatása) Számunkra evidenciát jelentő két megállapítással szeretnénk kezdeni: A demokráciával való visszaélés nem azonos a demokráciával, és nem is érdemli meg, hogy a demokrácia rendeltetésszerű használatának kijáró védelemben részesüljön. Ugyanígy a szabadsággal való visszaélés szabadsága már nem szabadság, hanem átcsap annak az ellentétébe. Éppen ezért mindaz a védelem, amit a minden embert megillető emberi jogok, és politikai szabadságjogok élveznek ennek a rendeltetésellenesen használt szabadságnak nem jár. Aki a szabadsággal való ultraliberális visszaélést védelmezi, valójában a szolgaság egy fajtáját veszi védelmébe. Aki pedig a degenerálódott demokrácia betegségét tekinti demokráciának, és az elfajult demokráciának ezt a káros kinövését veszi védelmébe, valójában megtagadja a demokráciát. A

populizmust a véleményhatalom gyakorlói szeretik a jobboldalhoz, sőt a szélsőjobboldalhoz kapcsolni Magyarországon és másutt is. A mai politikai és gazdasági populizmus a teljesen gátlástalanná vált ultraliberalizmus és globalizmus túlzásainak a megfékezésére tett kísérlet: az alulmaradottak, a hátrányoshelyzetűek erőfeszítése az elfajult reál-demokrácia - egy korrumpálódott és dekadens rendszer korrekciójára a megbomlott egyensúly helyreállítása érdekében. Ezért természetesen baloldali populizmus is létezik mindenütt, ahol a beteg, degenerálódott demokrácia lehetővé teszi, hogy a privilegizált érdekcsoportok korlátlanul visszaélhessenek hatalmukkal. A társadalmi kontrolt magáról levető ultraliberalizmus a túlvagyonosodott érdekcsoportok ideológiája. Ezek a kiváltságosok torzították el a mindenkit megillető szabadságot a vagyontalanok, a hátrányos-helyzetűek szabadságával való visszaélés csak őket megillető

szabadságává. Hazánkban a legnagyobb úgynevezett baloldali párt, a Magyar Szocialista Párt, a nemzetközi nagytőke szövetségeseként és kiszolgálójaként, többé nem képviseli a baloldalinak nevezhető értékeket: a szociális igazságot, és a mindenkit megillető esélyegyenlőséget. A parlamenten kívüli kisebb kádárista utódpárt, amely jelenleg a Magyar Kommunista Munkáspárt nevet viseli, még hangoztat baloldali értékeket, de a pénzuralmi rendszer megváltoztatására átfogó programja nincs. A baloldali populizmus magas szintű megfogalmazását a mai Magyarországon olyan baloldali értelmiségiek végezték el, akik pártkötődésüket feladták, vagy az etikai alapokat védelmező olyan történelmi pártokhoz tartoznak, mint a történelmi szociáldemokrata párt. Ezek a baloldali gondolkodók maradandónak bizonyult, és korszakokon átnyúló erkölcsi értékekre támaszkodva gyakorolhattak kritikát a globalista újkapitalizmus elnyomó

rendszere felett. A szélsőséges ultraliberalizmus A főáramlatú társadalomkutatók előszeretettel nevezik szélsőségesnek a populizmust. Mellőzik azonban a szélsőséges jelzőt más vonatkozásban Nem írnak tanulmányaikban arról, hogy a kádárista rendszerből magát átmentett és rövid idő alatt dúsgazdaggá vált létező középosztály szélsőségesen fosztogatott és osztogatott önmagának, valamint az új felsőosztálynak, a kozmopolita-globalista pénztőkének, vagyis az új nemzetközi nagypolgárságnak és pénzarisztokráciának. Nem írnak arról, hogy eljárásuk következtében Magyarország közvagyonát a legszélsőségesebben túlprivatizálták, és aránytalanul nagymértékben külföldiek tulajdonába adták, méghozzá játékpénzért. Nem szólnak arról sem, hogy a magyar pénzrendszert szélsőségesen kiszolgáltatták a nemzetközi pénzvilágnak, amely ugyancsak szélsőségesen eladósította Magyarországot, amelyhez

további szélsőségként járult a példa nélkül álló pazarlás és korrupció. Ugyancsak nem írnak a populizmus szélsőségeit ostorozók arról, hogy ez a létező posztkommunista középosztály szélsőségesen erőszakosan lép fel azok ellen, akik a felsorolt szélsőségek ellen tiltakoznak. A magyar társadalom legsúlyosabb problémája, hogy a társadalmi igazságosságot az új szélsőségesen megosztó vagyonviszonyok felrúgják, és az állam működését úgy szabályozták, hogy a fennálló rendszer korrekciójára törekvő erők szélsőségesen eszköztelenek maradjanak. A rendszerváltást levezénylő érdekcsoportok azt ígérték a társadalomnak, hogy Magyarország végre felzárkózhat a világ élvonalához tartozó országok csoportjához. Megígérték a szociális biztonságot, a piacgazdasággal párosuló jóléti államot, a társadalmi igazságosságot, a közéleti részvételt és a politikai hatalom gyakorlóinak az alulról jövő

ellenőrzését. Hallgattak arról, hogy az az újkapitalista rendszer, amit bevezetni óhajtanak, és amit pénzuralmi rendszernek (krematisztikának) tekinthetünk, már szakított a jóléti állam fenntartásával, és nem tekinti magára kötelezőnek az egyensúly biztosítását a profitmaximáló törekvések és a szociális szükségletek között. Ennek ellenére - képmutatóan és cinikusan, esetleg naivul továbbra is szociális piacgazdaságról beszéltek a rendszerváltáskor, s a magyarok megtévesztésére még az Alkotmány szövegébe is beleírták. A vagyoni viszonyok és a hozzájuk kapcsolódó életesélyek szélsőségesen egyenlőtlenné váltak. A közvagyon társadalmi ellenőrzés nélküli magánosítása eddig nem ismert mértékű vagyoni megosztottsághoz vezetett. Egy kisszámú, viszonylag zárt érdekcsoport rövid idő alatt és teljesítmény nélkül hatalmas pénz- és termelővagyont halmozott fel, míg a lakosság túlnyomó többségét

kizárták a tulajdonszerzés lehetőségéből. Ezért nincs ma Magyarországon számottevő tulajdonosi középosztály. A magyar állampolgárok mindössze 6 %-a lett termelővagyon-tulajdonos. Rendkívül kártékonynak bizonyult az a szélsőséges neoliberális dogma, amely megakadályozta, hogy érvényesüljön a különböző tulajdonosi formák alkotmányba foglalt egyenértékűsége. A dogma kritikátlan ismételgetői azt a bizonyíthatóan téves nézetüket kényszerítették rá a társadalomra, amely szerint a közösségi tulajdon minden formája rosszabb a magántulajdonnál, s hogy a legkártékonyabb tulajdonos, maga az állam. A magántulajdon domináns formája, a korporációs vagyon, is kollektív tulajdonlás. Ez a transznacionális nagytőke és pénzarisztokrácia közös vagyona globalizált részvényvagyon formájában. Az arctalan pénzviszonyokba elrejtőzött részvényvagyon esetében a tulajdont működtető felelős személy elválik a profitot

húzó és távollévő, nem ismerhető tulajdonostól. Szélsőségesen polarizálódtak a munkavállalók elhelyezkedési esélyei is. Az alacsony szakképzettségű vagy iskolázatlan magyarok kiszorultak a munkaerőpiacról. Többségük nem is tud oda visszakerülni, ezért mintegy félmillió ember nélkülöz vagy nyomor szinten él. Az ország szélsőségesen megosztottá vált földrajzilag is. A nyugati országrészben aránytalanul jobb az elhelyezkedési lehetőség, mint az ország keleti, főleg észak-keleti részein. A lakosság még a kádárista rendszerben megszokta a szociális biztonságot, és azt tekinti természetesnek. Még ma is igényt tart az egyenlő esélyek állami eszközökkel történő biztosításához az iskolázásban, valamint az egészségügyben. Eddig azért tűrt ez a társadalmi többség, mert a pártállami rendszerből átörökölt béren kívüli juttatások segítségével az államilag támogatott iskolaügy, egészségügy és

társadalombiztosítás révén megvolt a minimális lehetősége a túlélésre. Ez a lehetősége 2006-ban rendült meg, amikor a közvagyont továbbadó állam arra hivatkozással, hogy nincs már tőkejövedelme, felmondta a nagy elosztó-rendszerek finanszírozását, és azoknak költségeit megkezdte gyorsított ütemben átterhelni az ugyancsak vagyontalan és viszonylag alacsony munkabérrel rendelkező rétegekre. Ez teszi problematikussá az ingatlanadó bevezetését is Magyarországon. Nyugaton a munkabér tartalmazza a lakásszerzés, illetve a lakhatás költségeit. Akkor lehetne bevezetni az ingatlanadót, ha a magyarországi munkabéreket is a nyugati bérszínvonalhoz közelítenék, vagyis ha a munkajövedelem területén is érvényesülne a konvergencia az Európai Unióban. A rendszerváltás nyertesei szélsőségesen túlnyerték magukat, a lakosság legfelsőbb 10 %-a kilencszer annyi jövedelmet húz, mint a legalsó 10 %-a. További 1/10

életfeltételei és társadalmi esélyei némileg javultak a rendszerváltás után, a lakosság további 2/5-e pedig megőrizte korábbi helyzetét. Csak azok a társadalmi csoportok voltak képesek kompenzálni az őket ért veszteségeket, amelyek elég erővel rendelkeztek az együttes cselekvéshez és nyomásgyakorláshoz. Minden második magyar állampolgár a rendszer kárvallottjának tekinti magát. 2006-ig azonban életfeltételeik drasztikus romlása ellenére is tartózkodtak a rendszert megkérdőjelező kollektív fellépéstől. A hatalmat gyakorló érdekcsoportoknak sikerült a vesztesek érdekeit következetesen kirekeszteni a politikai szférából. Az 5 %-os antidemokratikus kirekesztő szabály megerősítette a pártrendszert, amely viszont a büntető szavazatok leadására ösztönözte az állampolgárokat. A kormányok leváltásától nem remélhették az alapjaiban elhibázott rendszerváltás korrekcióját. Az így kialakult társadalmi szerkezetre és

működésre nem épülhet tartó stabilitás. A rendszerváltás kezdeményezői azt a reményt keltették a magyar társadalomban, hogy túlnyomórészt középosztályi létforma jön majd létre az annak megfelelő jövedelmi viszonyokkal. Magyarországon azonban a multinacionális tőke és az eladósítás által uralt gazdaság szélsőséges hatalomgazdaság - jött létre, ahol a profit és a kamatjáradék kivonása az országból többszöröse a beáramló tőkének. A globális tőke ezen túlmenően mentesül jórészt a közteherviseléstől és meg tudja kaparintani magának a közbeszerzési erőforrások nagy részét. Az ÁSZ 2007 márciusi adatai szerint a multinacionális cégek évi 200 milliárd forinttal több állami támogatásban részesülnek különböző címeken, mint amennyi adót fizetnek. Ez az egyik legfeszítőbb hatású szélsőségesség A túlhatalomhoz jutott nemzetközi nagytőke kritikusan beszűkítette a munkaerőpiacot is. A

foglalkoztatási arány tíz ponttal elmarad az Európai Unió átlagától. Egyrészt azért, mert a munkaképes lakosság fele nem adóztatható, mivel nincs munkája, másrészt, akiknek van keresetük, azok is csak részben fizetnek adót, mert 20 %-uk nem adóköteles. Egy szűk munkavállalói réteg adóterhei viszont rendkívül magasak, így bérjövedelmük 60 %-a a létminimumhoz áll közel. A kialakult helyzet egyik következménye a fekete-és szürkegazdaság túl nagy aránya. E gazdaság működtetői kivonják magukat a közteherviselés alól, a közhatalom pedig tehetetlen velük szemben. Még azokat az eszközöket sem használja fel, amelyek már kialakultak az EU nyugati felén a fekete gazdaság integrálására, és a közteherviselés általánossá tételére. Magyarországon a munkajövedelem túladóztatott, a tőkejövedelmek nagy része pedig adómentes, és jelenleg vagyonadó sincs. A közteherviselésben most már elengedhetetlen az egyetemesség és

progresszivitás elvének érvényesítése. Ez az egyik oka annak, hogy az országban létrehozott anyagi erőforrások nem elégségesek a közfeladatok ellátásához. Ezért az államháztartást rendszeresen megrendítik a felhalmozódott deficitek. A másik nagyon lényeges ok, hogy az állam lemondott monetáris felségjogairól: a pénzvilág követelésére jogszabályilag is megtiltotta önmagának, hogy pénzt és hitelt bocsásson ki, szabályozza a kamatokat és az árfolyamokat. Az állam számos olyan termelői programot finanszírozhatna, amelynek a végtermékét nem kellene a világpiacon értékesítenie. Ilyen termék a közútrendszer, a gátak megépítése, a belvízelvezető csatornarendszer és a szennyvízcsatorna rendszer megépítése, az erdősítés, a parkosítás, köztulajdonú lakások építése stb. Ezekhez a programokhoz rendelkezésre áll a munka, rendelkezésre áll az anyag, rendelkezésre áll a szükséges munkaerő és technológia, csak

a feladatok közvetítő közege, a pénz hiányzik. E munkák elvégzésére kibocsátott állami pénz nem okozna inflációt, mert a projektek végén előálló kapacitásnövekedés, új objektumok, többlet áruk és szolgáltatások értéke egyensúlyban tartaná a kibocsátott pénzt és termékeket, azaz további eladósodás és kamatfizetés nélkül biztosíthatná a szükséges bevételeket a költségvetési és a külkereskedelmi egyensúly megteremtéséhez. 2006 őszén bebizonyosodott, hogy a nemzetközi pénz- és korporációs oligarchia mértéket nem ismerő profitmaximalizáló törekvései miatt annyira lecsökkentek Magyarországon az állami erőforrások, hogy többé nem képes az állam a társadalom biológiai és társadalmi reprodukciójához szükséges erőforrások előállítására. Ez veszélyezteti a társadalmi stabilitást. A helyzet tarthatatlanságát felismerő rétegek eddigi beletörődésük helyett kényszerűen a cselekvésre szánták

el magukat. A társadalompolitika igenis fordulóponthoz érkezett, mert a vagyont megszerzett uralkodóréteg szélsőséges és cinikus önzése, másrészt a hátrányos helyzetűek elutasítása társadalmi szembenálláshoz vezetett. Ha ez a helyzet nem kerül orvoslásra, akkor elhúzódó társadalmi válság kibontakozásával kell szembenézni. Egyre többen ismerik fel, hogy a nemzetközi nagytőkének és kiszolgálóinak a receptje nem jelent megoldást. Az államháztartási hiányt nem lehet az állam társadalmi szerepvállalásának további csökkentésével, a közszolgálati intézmények piacosításával, illetve további privatizálásával, és ily módon az egyéni öngondoskodás kényszerével megszüntetni. Egy ilyen menetrend tovább gyengíti az államot, csökkenti a társadalmi újraelosztást, miközben a biológiai és társadalmi reprodukció minden területén a nyereség elven működő piaci megoldás válik uralkodóvá. A gazdaság

dinamizálására és a versenyképesség fenntartására hivatkoznak. Valójában a tőke felső határt nem ismerő növekedésének az elvét erőltetik a társadalmi újratermelés minden szférájában. Ez az a szélsőséges, neoliberális politika az, amely a világ más térségeiben is egyre nagyobb ellenállásba ütközik. Ezeknek a szélsőségesen egyoldalú uralmi törekvéseknek az erőltetése nem nevezhető reformnak, hanem pénzdiktatúrának, amelyet a véleményhatalom sulykol az emberek fejébe. Ma reformnak nevezik a szervezett magánhatalom agresszív előrenyomulását, a köztulajdon, a nemzet egészének együttes kockázatára épülő nagy szolidaritási rendszerek átadását a profitmaximálásra törekvő szervezett pénzhatalomnak. A megtévesztően, sőt cinikusan reformnak nevezett pénzügyi és gazdasági hatalmi törekvések akadályozzák a közjót szolgáló változtatások - kellő előkészítés, és társadalmi érdekegyeztetés utáni

végrehajtását. E jobbító-javító, elsősorban a közérdeket szolgáló átalakítások sorsa ma bizonytalanabb Magyarországon, mint korábban volt. Nincs hová hátrálniuk a hátrányos helyzetű, vesztes rétegeknek, és ezért a lakosság, ahol csak tud, ellenáll a társadalmi egyenlőtlenség növelésének, a közhatalom további gyengítésének és a privilegizált érdekcsoport diktatórikus érdekérvényesítésének. Egyre többen ismerik fel, hogy ennek az irányzatnak a folytatása tovább csökkenti a humán erőforrást újratermelő-rendszerek teljesítményét és ez felzárkózás helyett stagnálást eredményez. A Nemzetközi Valutaalap küldöttségének 2007. május 7-i zárómegállapításaiból világosan kiderül, hogy Magyarország a nemzetközi pénz- és korporációs oligarchia nagyszabású pénzpiaci spekulációjának tárgya. A Nemzetközi Valutaalap nyers őszinteséggel, szinte kíméletlen hangnemben írja le, hogy a jelenlegi

kormányzattól megkövetelt megszorító intézkedések ennek a pénzpiaci spekulációnak az eszközei. Az ultraliberális magyar kormányzat pontról pontra ezeknek a meglehetősen durva követeléseknek és elvárásoknak kíván megfelelni. A nemzetközi pénzvilágnak ezek a végrehajtói nem csinálnak titkot abból, hogy szét kell teríteni a magyar társadalom legkülönbözőbb rétegeire a hatalmas méretű pénzkivonás terheit. Ez a szétterítés az áremeléssel, az inflációval, az Európai Uniós befizetésekkel, a kamatemelésekkel, a forintárfolyam manipulálásával történik. Azt a pénzkivonást, amelynek mértéke 2006ban már meghaladta a 8 milliárd eurót (2 000 milliárd forintot), úgy kell ráterhelni a magyar gazdaságra és a magyar társadalomra, hogy a pénzvilág változatlan mértékben tudja a pénzt, illetve a jövedelmet kivonni Magyarországról. Mivel a pénzpiac jövedelemgenerálásának a tárgyai vagyunk, a magyar társadalomnak már

nincs eszköz a kezében érdekei megvédelmezésére a jövedelemkivonó mechanizmusokkal szemben. A magyar gazdaságnak és a magyar társadalomnak az értékelőállítást kellene fejlesztenie. A gazdasági szereplők együttműködésére, kooperatív stratégiára lenne szükség. Szélsőséges individualizmussal nem lehet alkotni, csak szerezni Az elfajult egyéni szerzési mánia szétzúzza az együttműködésen alapuló alkotótevékenységet. Ha a magyar gazdasági szereplők szövetkeznének az alkotásra, akkor ebben a soktényezős tevékenységben a tőke lenne az eszköz. Ha akarja, a tőke besegíthet abba a lokális gazdaságba, amelynek a terméke azokat gazdagítja, akik előállították. Ha azonban az arányos közteherviselést nem vállaló multinacionális cégeknek dolgozunk, akkor megfordul a helyzet: a munkaerő válik a tőke eszközévé. A munka terméke kikerül az országból és csupán az EU-s munkabér-átlag 1/3-át, ¼-ét fizetik ki a magyar

munkavállalóknak. Elengedhetetlen az egyéni szerzési mániát megfékezése, mert szétzúzza az együttműködésen alapuló alkotást, és akadályozza, hogy a magyar társadalom és gazdaság kikerülhessen a jelenlegi pénzügyi, gazdasági és társadalmi válságból. A pénzuralmi világrend egydimenziós profitmaximáló törekvésével világszinten, de Magyarországon is, mélyen a szintje alá nyomta az egyenjogúságon alapuló együttműködést, amely az értékelőállító, alkotó tevékenység előfeltétele. Gazsó Ferenc javaslatai a neoliberális szélsőségek kiküszöbölésére Az Országos Civil Fórum rendezvénysorozatának 2007. február 13-i tanácskozásán Gazsó Ferenc egyetemi tanár a rendszerváltás lényegi korrekcióját sürgette. Ezzel kapcsolatban hat kérdéskörre tért ki Elsőként azt állapítja meg, hogy a rendszerkorrekció nem épülhet sem a tőkeérdekek abszolút primátusának elvére, sem a profitmaximalizáló gazdaság

működésének az állami korlátozására. A társadalompolitika nem azonosíthatja a profittörekvéseket a társadalom érdekeivel. Egyensúlyra kell törekedni a piaci hajtóerők, valamint az emberi létfeltételek és esélyek között a gazdasági erőforrások gyarapodása érdekében. Új alkut kell kötni a hazánkba betelepült multinacionális tőkével azért, hogy a mostaninál nagyobb hozzájárulást biztosítson az olyan közfeladatok ellátásához, mint a humán erőforrás újratermelése. A multinacionális tőke rendkívül nagy profitot húz az olcsón rendelkezésre álló humán erőforrásokból, valamint a csaknem ingyen használt infrastruktúrából. Mivel a multinacionális tőke mélyen beágyazódott a magyar gazdaságba, kivonulása neki is óriási veszteségeket okozna. A közteherviselés arányosítása nem csökkentené nyereségességét A közteherviselést tehát arányossá és egyetemessé kellene tenni. A politikai hatalmat gyakorló

érdekcsoportok egyike sem fogalmazta meg ezt az igényt, mert nem akart szembe kerülni a nemzetközi tőkehatalommal. Az Európai Unióból várható erőforrások lehetőséget adnak a hazai gazdaság jövedelemtermelő képességének a növelésére. Különösen a munkaerőpiac befogadóképességének a növelése elengedhetetlen, mert e nélkül fennmarad a munkaerőpiacról kiszorultak tömege, amely felemészti a közösségi erőforrások jelentős részét. Szükséges a fekete gazdaság megfékezése és átlátható működésre kényszerítése többek között azért, hogy viselje a közterhek ráeső részét. A Gazsó Ferenc által elsőként felvetett kérdéskörhöz amelyet rövidítve összefoglaltunk hozzá kell fűznünk, hogy a költségvetési és külkereskedelmi egyensúly felborulásához a kormány által említett, valamint a kritikát gyakorló közgazdászok által megfogalmazott okokon túlmenően az is hozzájárult, hogy az Európai Unió

valójában hatalmas összegeket von el Magyarországtól. Pavics Lázár nyugalmazott pénzügyminisztériumi szakfőtanácsos és munkatársai bebizonyították ellenőrizhető dokumentumokkal, hogy Magyarországnak 2003-ig az Európai Uniós tagságra való felkészülés nettó 8866 milliárd forintjába került. Ez az összeg a túl gyorsan és túl nagy mértékben leépített vámok miatt kieső jövedelemből, az úthasználati díj szedésének mellőzéséből, és más költségekből adódott össze 13 év alatt. Azért nettó ez az összeg, mert már levonásra került belőle a PHARE, ISPA és SAPARD programok keretében Magyarországra érkezett brüsszeli támogatások összege. Az Európai Uniós tagság 2004 óta évente 1449 milliárdba kerül a magyar társadalomnak. Ez az évenkénti átutalásból, a kiesett vámjövedelmekből és azok áfájából, valamint más itt most nem részletezett befizetésekből adódik össze. Ebben benne van a Nagy-Britanniának

járó mezőgazdasági visszatérítés Magyarországra eső évi 74 millió eurót kitevő összege is. Ezt azért is furcsálljuk, mert a magyar mezőgazdasági gazdálkodók csak az ¼-ét kapják annak a támogatásnak, amelyhez az Európai Unió korábbi tagállamainak gazdálkodói jutnak. A jelenlegi magyar válság legfőbb gazdasági oka a magyar monetáris szuverenitás önkéntes korlátozása, s az ország kizárólag hitelpénzzel történő működtetése. Az állam adóbevétele fedezetére nem pénzt bocsát ki, hanem hitellevelet (eddig 16 ezer milliárd forint nagyságrendben), amelyet átad a bankrendszernek hitelpénz ellenében, amelyért tetemes kamatot fizet. Ez 2007-ben már több, mint 1100 milliárd forintot tesz ki. Ha ez az egy tétel nem szerepelne, akkor a költségvetés csaknem egyensúlyban lenne. Eddig senki, egyetlen közgazdasági szakember sem adott magyarázatot arra: ha egy állam adóbevétele fedezetére kibocsáthat adóslevelet

(államkötvényt és kincstárjegyet), akkor ugyanerre a fedezetre miért nem bocsáthat ki pénzt? Ezt azért kell Gazsó Ferenc első téziséhez hozzáfűzni, mert a közvélemény ezt az összefüggést nem ismeri, azok a szakemberek, akik viszont tudják, különböző okokból, elsősorban egzisztenciájuk féltése miatt, nem mernek erről beszélni. Gazsó Ferenc másodikként azt fejti ki, hogy a hibásnak bizonyult rendszerváltás működésének a korrekciója elképzelhetetlen az állam hatékony szerepvállalása nélkül. Elfogadhatatlannak tartja az ún gyönge állam tézisét, mert a jelenleg uralmat gyakorló érdekcsoportok ellenállását csak erős közhatalommal lehet kiegyensúlyozni. Csak erős állam tudja a közérdeket e sorok írója szerint is a szervezett magánhatalommá integrálódott domináns érdekcsoportokkal szemben érvényre juttatni. Gazsó a rendszerváltás korrekciójához elengedhetetlennek tartja az erős és nagy társadalmi

támogatottságot élvező államot. Ezért nem az állam erőforrásainak a fokozatos felszámolására vagy korlátozására kell törekedni, mint ahogyan azt a neoliberális dogmákhoz ragaszkodó ultraliberális SZDSZ és a szociális elveit megtagadó MSZP akarja, hanem arra, hogy az állam képes legyen megfelelő erőforrás birtokában irányítani a társadalmi újratermelés egészét. Az államnak kell biztosítania, hogy olyan erőforrásokhoz jussanak az állampolgárok és a gazdasági szereplők, amelyek képessé tehetik őket az öngondoskodásra. Gazsónak ehhez a téziséhez azt fűzzük hozzá, hogy az a társadalom, amelyet kirekesztettek a közvagyonból és munkabérét alacsonyan tartják (arra hivatkozva, hogy az államszocialista rendszer örökségeként még jelentősek a béren kívüli juttatások), nem alkalmas arra, hogy gondoskodjon önmagáról. Erre csak akkor lenne rászorítható, ha egyrészt neki adják vissza a közvagyon ráeső részét,

másrészt, ha munkabérét hozzáigazítják ahhoz az Európai Uniós átlaghoz, amely tartalmazza a lakás megszerzésének és fenntartásának a költségeit is, valamint az iskoláztatás és az egészségügyi ellátás finanszírozásának a lehetőségét. Mivel az állam a közvagyont elidegenítette, de nem gondoskodott a közvagyontól megfosztott rétegek munkajövedelmének jelentős felemeléséről, nem tagadhatja meg a humánerőforrást fenntartó és újratermelő rendszerek működtetését. A demokrácia alapját képező esélyegyenlőség és társadalmi szolidaritás megköveteli, hogy az állam biztosítsa mindenki számára az elérhető és kielégítő szintű közoktatást és egészségügyi ellátást. Ebből is következik, amit Gazsó is hangsúlyoz, hogy a gyenge állam, azaz a nagytőke érdekeit kiszolgáló engedelmes cseléd-állam helyett olyan állam kiépítésére kell törekedni, amely alkalmas az oktatás és egészségügy hatékony

működtetésére, a társadalmi igazságosságot érvényesítő szolidaritás és integráció intézményes fenntartására. Az államnak arra kell törekednie, hogy tulajdonosként részesüljön azoknak a pénzügyi és gazdasági szereplőknek a tőkejövedelméből, amelyek az általuk működtetett vagyonhoz nemzedékek közös munkája eredményeként jutottak. Gazsó Ferenc harmadik témaként arra hívja fel a figyelmet, hogy a kritikátlanul erőszakolt neoliberális dogmákkal szemben a rendszerváltás korrekciója nem gyengítené, hanem erősítené a szociális integrációt. Jóléti rendszert rövid időn belül nem lehet biztosítani. Az országban kialakult szélsőséges megosztottságot azonban csökkenteni lehet. Ehhez meg kell állítani az egyenlőtlenségek bővített formában történő újratermelődését. A társadalomban elfoglalt hely és a hozzá kapcsolódó anyagi erőforrások ma erősen befolyásolják a tudáshoz való hozzájutást. Az

esélykülönbségek ma akadálytalanul érvényesülnek. Az állam nem mozgósít elegendő anyagi erőforrást a tudásjavak egyenlőbb és igazságosabb megszerzését biztosító intézmények létrehozására és fenntartására. Növekszik a funkcionális analfabetizmus és egy olyan alsóosztály jött létre, amely nem rendelkezik a munkaerőpiacon érvényesíthető tudással, szakismerettel. Emiatt nem tud bekapcsolódni a társadalmi munkamegosztásba és integrációba. Ezért nem csökkenteni, hanem növelni kell a tudás megszerzésére fordítható költségeket. Negyedik témaként Gazsó professzor kifejti, hogy a rendszerváltás korrekciójának el kell utasítania az olcsó munkaerőre alapozott versenyképességet, ugyanis a jólétet nem lehet megvalósítani a munkajövedelem növelése és az Európai Uniós átlaghoz való közelítése nélkül. A gazdaság jövedelemtermelő képességét arányosan hozzá kell kapcsolni a munkajövedelmek növeléséhez.

Mindez a globális kapitalizmus, pontosabban pénzuralmi rendszer munkaerőpiaci viszonyainak a humanizálását teszi szükségessé. Nem elegendő csak a munkabéreket az EU-s átlagra felemelni, hanem biztosítani kell a munkavállalók munkafeltételeinek, üzemi biztonságának és jogvédelmének a lehetőségét is. A rendszerváltás következtében a munkavállalók érdekképviselete meggyöngült és számos területen kiszolgáltatottá váltak. Ötödik témaként Gazsó professzor a Magyarországon kialakult hatalmi-uralmi rendszer működési módjához fűz megjegyzéseket. A jelenlegi rendszer lényege, hogy a döntéshozatalból a pártok kirekesztik a társadalom többi részét. A kialakult rendszert Gazsó demokratikus párturalomnak nevezi, amely korlátozza a részvételi demokrácia érvényesülését. Ebben a működési rendszerben nincs biztosítva a társadalmi önszerveződések beleszólási lehetősége a döntésekbe. Nem létezik intézményes

együttdöntési kényszer. Így például nincs vétójog Az állampolgári önszerveződések döntést befolyásoló lehetősége minimális és esetleges. A magunk részéről ehhez egyetértőleg azt fűzzük hozzá, hogy attól, hogy valami demokráciának nevezi magát még nem biztos, hogy megfelel a valódi demokrácia ismérveinek. Létezik dekadens, beteg demokrácia is Ezért a jelenlegi alibidemokráciát, amely egy kemény pénzdiktatúrát elfedő kulissza, szívesebben hívjuk elfajzott vagy tökéletlen reál-demokráciának, amely ténylegesen közelebb áll a diktatúrához, mint az eredeti értelemben felfogott, a közakaratot és a közjót érvényesítő demokráciához. Ezt azért szükséges hangsúlyozni, mert azok a demokrácia tényleges ellenségei, akik e korcs, pénzdiktatúrát rejtegető reáldemokrácia bírálóit minősítgetik a demokrácia ellenfeleinek. A helyzet tehát fordított Azok a valódi demokraták, akik a jelenlegi ál-demokráciát

(a többpárti pártállam demokratikus formái mögé rejtőzött pénzdiktatúrát) kísérlik meg átalakítani. Hatodik témafelvetésében Gazsó professzor megállapítja, hogy a pártközpontú hatalmi-uralmi szféra működését is hibás funkciók sokasága jellemzi. A két nagy párt által fenntartott és megosztott politikai teret a merev elkülönülés és szembenállás, a pártok tevékenységét pedig a konfliktusok létrehozása jellemzi. A társadalom egészét kifejező érdekekkel szemben a pártok által képviselt részérdekek érvényesülnek. Mindez a lakosság kegyeit olcsó eszközökkel kereső ígéretekben nyilvánul meg. Kifejeződik azonban a párthatalmi érdekeket szolgáló döntések sokaságában is. A társadalmi részvételt akadályozó kirekesztő magatartás a jellemző. Nincs igazi hajlandóság a kölcsönös engedményekre alapozott konszenzus megteremtésére, ezért Gazsó felveti a pártrendszer funkcionális alkalmasságának a

kérdését. Ez nem elvont probléma, hanem a társadalmat közvetlenül érintő tapasztalat, amely befolyásolja az állampolgárok és pártok viszonyát. Az állampolgárok jelentős része már kérdésessé teszi a pártok alkalmasságát az ország irányítására. Ezért megérlelődött a társadalomban az alkotmányos szabályozás korrekciójának az igénye is. Ehhez itt annyit fűzünk hozzá, hogy a jelenlegi alkotmány a maga csonka rendelkezéseivel, amelyek megszegéséhez nem fűződik szankció, megteremtette a jogi kereteket ahhoz, hogy Magyarországon rendkívül igazságtalan, szélsőséges vagyoni és jövedelmi viszonyok alakuljanak ki. Ennek az ideiglenesnek szánt alaptörvénynek elengedhetetlen a korrekciója a társadalom széles rétegeinek a bevonásával történő népi alkotmányozás keretében. Ez a lényegében önjelölt elitek által megfogalmazott alaptörvény, amelyet a leköszönő pártállami rendszer törvényhozása legitimált, nem

alkalmas a jelenlegi reáldemokrácia alapvető fogyatékosságainak a kiküszöbölésére. Az Országgyűlés folyamatosan megszegi ezt az alkotmányt, mert nem teljesítette egyszer sem azt a kötelességét, hogy elkészítse az ország hosszútávú társadalmi és gazdasági tervét. Az Országgyűlés minden évben megszegi az alkotmányt, amikor nem készíti el a 19. szakaszban kötelezően előírt államháztartási mérleget. A költségvetés nem azonos az államháztartás mérlegével, annak csupán egy részét képezi. Az államháztartási mérlegbe még beletartozik az önkormányzatok teljes pénzügyi- és vagyonmérlege, a társadalombiztosítási alapok mérlege, valamint az elkülönült állami alapok mérlege. Az Országgyűlés feltehetően nem akart évről évre egyértelmű és világos adatokat közölni az ország lakóival, azokkal az állampolgárokkal, akiknek az akaratából a közügyeket legfelső szinten intézik. Ha ezek az ország vagyoni

helyzetét tükröző mérlegek elkészültek volna, akkor az riasztotta volna a magyar lakosságot, hogy a közvagyon és saját érdekei védelmében mielőbb lépjen fel a rendelkezésre álló eszközökkel. A magyar polgárok meglehetősen későn ismerték fel, hogy vagyon és hatalom elválaszthatatlanul egybekapcsolódik. A kettő természetesen különbözik, de egymásba átváltható. A vagyon hatalomként funkcionálhat és a hatalom vagyonként Hasonló ez ahhoz, hogy az idő pénz. Döntő vonatkozásokban az idő pénzre, a pénz pedig időre alakítható át. Amikor a magyar lakosságot a jelenlegi hatalmat gyakorló érdekcsoportok megfosztották a közvagyontól, akkor megfosztották a demokratikus hatalomgyakorláshoz szükséges önrendelkezés anyagi alapjától is. A közvagyonnal együtt elvették a közszabadságot is, s a társadalom egészének szabadsága a vagyonnal rendelkező privilegizált réget magánszabadságává alakult át. Gazsó Ferenc

fejtegetéseit azzal fejezi be, hogy a Magyarországon létrejött újkapitalizmusban nem érvényesül a rendszer hatékonyságát növelő automatikus korrekció. Az elmúlt másfél évtized társadalom- és gazdaságpolitikája előidézett ugyan sokféle változást, amelyek között pozitív folyamatok is voltak, Magyarország még se állt olyan emelkedő pályára, amely biztosíthatná számára a felzárkózást olyan társadalmi berendezkedés létrehozásával, amelyben a gazdaság növekedése együtt jár az életminőség javulásával. A hatalmat gyakorló érdekcsoportok és politikai döntéshozók, az ún. politikai osztály tagjai, kíméletlen hatalmi küzdelmet folytatnak egymással. A pártokhoz nem tartozó lakossági csoportok erőtlenek és nem tudják kikényszeríteni a szükséges társadalmi és gazdasági irányváltást. Ezért a halmozódó konfliktusok átfogó válsághelyzetbe torkollhatnak. Ekkor azonban a nehezen kezelhető és beláthatatlan

veszélyeket is hordozó, kaotikus folyamatok kényszerítenek ki változásokat, amelyeket Gazsó szerint meg kellene előzni. Mivel Gazsó Ferenc az egész lakosság hosszútávú szükségleteiből, érdekeiből és értékeiből indul ki, és a rendszerváltás után kialakult reál-demokrácia alapvető korrekcióját sürgeti, ezért helyzetértékelését és megoldási javaslatait a baloldali populizmus megnyilvánulásának is tekinthetjük. A társadalom egészéhez fordul a fennálló és hibásan működő hatalmi struktúra megváltoztatása, kijavítása érdekében. Az a meggyőződés vezeti, hogy új társadalmi szerződésre, azaz a fennálló rendszer haszonélvezői és kárvallottjai közötti új stratégiai alkura lenne szükség. Ezt az új alkut a nemzetközi pénz- és korporációs oligarchiával, a globális vagyon tulajdonosával kell megkötni: meg kell győzni arról, hogy erre az új alkura neki is szüksége van. Csak a rendszerváltás alapvető

korrekciójával lehet elérni, hogy a magyar társadalom további biológiai és társadalmi reprodukciója azon a szinten maradjon, hogy alkalmas legyen egy olyan versenygazdaság működtetésére, amely a globális tőke számára biztosítani tudja a világszinten is versenyképes jövedelmet. Plebejus terápia a magyar válságra Közismert, hogy a Magyar Nemzeti Bank tulajdonosa száz százalékig a magyar állam. Az MNB-ről szóló törvényt azonban, még az Antall-kormány idején úgy módosították (azóta is évente változtatják), hogy a magyar állam, mint tulajdonos elveszítette minden érdemi beleszólási jogát a saját tulajdonát képező intézmény működésébe. Ma már a magyar állam és képviselője az Országgyűlés és a Kormány, csak elvi tulajdonos, gyakorlatilag nem rendelkezik az MNB eszközeivel és kötelezettségeivel. Amikor a rendszerváltás kormányai privatizálták a köztulajdonú vagyontárgyakat, a magyar lakosság - e

vagyontárgyak valódi tulajdonosa - alig jutott haszonhoz. A privatizált közvagyonért beérkezett dollárt és eurót (mintegy 16 milliárd dollár nagyságrendben) az MNB megtartotta magának. Ezt megtehette, mert a magyar közvagyon ellenértéke olyan intézményhez került, amelyre már a magyar kormánynak és parlamentnek nincs ráhatása, mivel ezt a lehetőséget elvette önmagától. Így például, amikor a magyar Kormány eladta a Ferihegyi Repülőteret, nem ő kapta meg a deviza ellenértékét. Ezt az MNB kapta, amely viszont forintot állított elő a Kormány számára. De ezt a forintot az MNB a repülőtér eladása nélkül is forgalomba hozhatta volna, minthogy az ő hatáskörébe tartozik a Magyarországon forgalomban lévő pénz mennyiségének a szabályozása. Azaz, ha a gazdasági élet közvetítésének ez a jelrendszere kevés, akkor megnövelheti forint kibocsátásával. Ha viszont sok, akkor bevonhatja és megsemmisítheti egy részét. Ha ez a

pénzmennyiség (vagyis a monetáris bázis) a Ferihegyi repülőtér eladásával és az érte befolyó devizának megfelelő forint kibocsátásával megnő, akkor az MNB ugyanennyi pénzmennyiséget ki is von a rendszerből. Erre azért van szükség, hogy ne okozzon inflációt a forgalomban lévő pénzmennyiség ugrásszerű növekedésével. Amikor a pénzmennyiséget csökkenti, olyan szabályozókat működtet, amelyek következtében kevesebb hitel kerül az állampolgárokhoz és a magyar gazdaság szereplőihez. Azaz az emberektől vonja el a pénzt Ennek következtében megdrágul a hitel, és azt kevesebben tudják igénybe venni. Mi történik a beérkezett devizával? A Nemzeti Bank természetesen befekteti. Ha beérkezik száz dollár, akkor a száz dollár ellenében valójában száz dollár értékű amerikai vagy más államkötvényt kapunk, amely ki van téve a pénzpiaci ingadozásnak. Ez azt jelenti, hogy a Nemzeti Bank ténylegesen visszaviszi a devizát

külföldre, s ott befekteti értékpapírokba. Amikor tehát a repülőteret a magyar Kormány eladta, akkor annak ellenértéke az MNB-hez került, és ő azzal azt tett vele, amit akart, mert az Országgyűlés és a Kormány megtiltotta önmagának, hogy abba beleszólhasson. Visszatekintve az elmúlt tizenhét évre, az MNB a nyilvánosság kizárásával gazdálkodott a magyar közvagyon deviza-ellenértékével. A rendszerváltás idején a Magyar Nemzeti Banknak már volt adóssága, de emellett volt jelentős pénzeszközállománya is. A nemzet közös tulajdonát képező vagyon privatizációjával ennek a pénzeszköz-állománynak jelentősen növekednie kellett volna. Ugyanis a magyar reálvagyont pénzre cseréltük fel. Az államháztartásnak a rendszerváltás idején a nemzeti össztermék arányában kifejezve 162%-nyi pénzeszközállománya volt. 2004-re ez a pénzeszközállomány a nemzeti össztermék arányában kifejezve 22%-ra csökkent le. Vagyis ahelyett,

hogy a privatizáció során eladott közvagyon ellenértékeként befolyt deviza-milliárdokkal növekedett volna, ténylegesen nyolcszorosan csökkent. Eladtuk tehát a közvagyont és nem tudni mi lett az érte kapott deviza-ellenértékkel. Az egyik magyarázat az ellenérték eltűnésére, hogy Magyarország folyamatosan nagyobb kamatlábat tart fenn, mint más országok. Ezzel lehetővé teszi, hogy a spekulánsok olyan pénzeket hozzanak Magyarországra, amely csak a többletkamatért jön ide, s az így szerzett kamatjövedelmet nyomban kiviszi az országból készpénzben, valutában. Azt a devizát, amit privatizált vagyonunkért kaptunk, apránként kamat formájában elvitték a nemzetközi pénzpiac szereplői. A közjót szem előtt tartó pénzügyi kormányzatnak pontosan, konkrét számokra és adatokra támaszkodva, kellene felmérnie a kialakult helyzetet és a magyar lakosság elé tárnia. Ebből kiderülne, hogy a központi bank függetlensége mennyire

hátrányos a társadalom számára és kiderülne az is, miért nincs elegendő pénz, miért növekszik egyre az eladósodás, noha eltűnt a közvagyon. Jelenleg Magyarország összadóssága 210 milliárd dollárt tesz ki. 1990-ben ez még csak 22 milliárd dollár volt. (A mai dollár értéke az infláció miatt csökkent, tehát ez a 210 milliárd dollár nem annyit tesz ki reálértékben, mint 1989-ben.) A rendszerváltás időpontjában az volt az álláspont, hogy azért van szükség a változtatásra, mert csak így lehet az eladósodás folyamatát megállítani. Valójában azonban az eladósodás felgyorsítására került sor. Magyarország elveszítette termelőpiaci, kereskedő, valamint ingatlanvagyonának a zömét és eladósodottsága mégis 22 milliárd dollárról 210 milliárd dollárra növekedett. A rendszerváltás idején a 22 milliárd dollár az egész ország adóssága volt. Ekkor az állam és Magyarország adóssága egybeesett, mert még a

termelővagyon is az államé volt. Mára már az államadósság és az ország egészének az adóssága különvált egymástól. Magyarország adóssága 210 milliárd dollár, de ezen belül az állam adóssága kevesebb, mindössze 90 milliárd dollár. 120 milliárd dollárra rúg a nem állami gazdaságra eső adósságállomány, ami magánadósságnak tekinthető. Ugyanakkor fontos tudni, hogy a Magyarországon élők 210 milliárd és nem 90 milliárd dollár után fizetnek kamatot, profitot, a vagyon különböző címen járó hozamát. Nemcsak azt kell megfizetni, amit az állam az adóból beszed a lakosságtól, és amit aztán részben továbbad az államadósság kamatjárulékaként vagy törlesztéseként, de a magángazdaság adóssága után járó fizetések is beépülnek a termékekbe, azaz a magyar lakosságnak kell viselnie a terheit. Az előző tervgazdasági rendszerben jórészt hiteleket vett fel Magyarország és annak fizette az adósságszolgálati

terheit. A privatizáció nyomán a magyar vállalatokat nagyrészt külföldieknek adták el, akik azok sokat bezártak, felszámoltak, s már csak egy töredékük működik. De ezeknek a vállalatoknak a részvényei is nagyrészt külföldi tulajdonban vannak. A külföldi tulajdonosok számára az osztalékot a magyarok fizetik. Nem a hitel kamatát, hanem a tulajdonrész után járó jövedelemhozamot Magyarország terhe az a pénzügyi kötelezettség-állomány, amely egyúttal a külföldiek pénzügyi követelésállománya a magyar lakossággal szemben. Jelenleg több mint 40 000 milliárd forintra rúg Magyarország külföldiek felé való kötelezettsége vagy másképp kifejezve: ennyi a külföldiek követelésállománya a magyar lakossággal szemben. Itt kell arról szólni, hogy Magyarország pénzügyi eszközállománya mindössze 12 000 milliárd forint körül mozog. Így tehát a 40 ezer milliárd forint kötelezettség-állomány után a tőkejövedelem és

adósságszolgálat terheit Magyarország képtelen évről-évre kitermelni. A magyarok számára nem az a legfontosabb kérdés a jelenlegi helyzetben, hogy mennyi az államadósság, vagy miként alakult az államháztartás egyensúlya. Mindez az Európai Uniónak fontos, amely ezek szerint a mutatók szerint minősíti az egyes tagállamokat. Magyarország lakói számára az életbevágó kérdés az: mennyi jövedelem áramlik ki rendszeresen az országból és mennyi jövedelem áramlik oda be? Magyarországra nem nagyon érkezik jövedelem, mert magyar tőke alig van külföldön, amely osztalékot hozhatna. Ezzel szemben Magyarországon aránytalanul nagy a külföldi tőke és hitel jelenléte, amely osztalékot és kamatjövedelmet visz el. Magyarország összjövedelmének a 7%-át minden évben kifizeti külföldre. Ehhez még hozzájön, hogy a magyar állam lemondott a pénzkibocsátás hasznáról, ami további veszteséget jelent. Ez eléri a nemzeti jövedelem

mintegy 3%-át Ehhez a 10%-hoz még hozzá kell számítani azt, hogy az Európai Unióhoz történő csatlakozás miatt Magyarország elveszítette vámbevételeit, amely további másfél-két százalék veszteséget jelent. Az Európai Unióhoz történő csatlakozásnál is be kellett fizetnünk a nemzeti jövedelem 1%-ának megfelelő összeget. 2006-ban nyolc milliárd euró áramlott ki Magyarországról, tőkejövedelem, profit és adósságszolgálat formájában. A magyar munkavállalóknak ezeket a pénzügyi terheket a bérjövedelmükből kell kitermelniük. Minthogy az emberek túlnyomó többségének nincs tőkejövedelme, s a munkabérből ezt a pénzügyi terhet nem lehet előállítani, ezért a pénzügyi kötelezettségek teljesítése folyamatos vagyonfeléléssel történik. Tanúi lehetünk a maradék ingatlanvagyon e célra történő felhasználásának. Tovább fogy Magyarország vagyonállománya egészen addig, amíg van erre a célra fordítható vagyon.

Az ország felelős vezetőinek őszintén meg kellene mondaniuk a magyar lakosságnak, de a külföldnek is, hogy ez a pénzügyi állapot tarthatatlan. Az nem adhat felmentést, hogy más országokban is hasonló pénzügyi rendszer működik. Ezt jól megvilágítja, hogy, például Ausztriában, ugyanez a rendszer más eredményhez vezet. Miért? Azért, mert Ausztria esetében a beáramló és kiáramló jövedelem behozatal és kivitel - nagyjából egyensúlyban van, és ezért nem kerül sor vagyonfelélésre. Magyarországra az euró bevezetése megtörtént. Nincs olyan áru, amit euróért ne lehetne beszerezni. Amit az euróövezethez való csatlakozás jelent, az nem más, minthogy a jelenleg még használatban lévő forintot ki vonják a forgalomból és nem az, hogy az eurót bevezetik. Csupán propaganda okokból hangoztatják azt, hogy az eurót kívánják bevezetni, mert rosszul hangzik a forint kivezetéséről, azaz megszüntetéséről beszélni. Magyarország

problémáira nem jelent megoldást az Európai Unió elvárásaihoz és követeléseihez való alkalmazkodás. A statisztikák azt mutatják, hogy ahol bevezették az eurót és megszüntették a helyi pénzt, ott lelassult a gazdasági növekedés. Ahol nem vezették be az eurót, ott mindenütt gyorsabb a fejlődés. A kontinens periférikus részei még inkább marginalizálódtak és a centrum pedig még inkább megerősödött. Valójában nem konvergencia, hanem divergencia zajlott le. A nemzeti össztermék és a rendszerváltás 1980 és 1990 között Magyarország nemzeti összterméke, a GDP (Gross Domestic Product) 8%-kal nőtt. Az azt követő időszakban nem került sor növekedésre. Ugyanezen idő alatt Malajzia GDP-je meghúszszorozódott, Dél-Koreáé pedig a tizenhatszorosára növekedett. Fontossága miatt megismételjük, Magyarország egy helyben topogott, a magyar gazdaság stagnált. Az ázsiai országok korábbi hátrányos helyzetükből gyors

fejlődéssel a vezető ipari országokhoz tudtak csatlakozni. Magyarország viszont az ide importált monetáris rendszerével olyan pénzviszonyok közé került, amely felgyorsította a magyar gazdaság gyors leépülését. Hazánkban jelentős részben felszámolták azt az iparigazdasági tudást, amely a korábbi évtizedek során felhalmozódott Ázsia azért tudott előretörni, mert az úgynevezett kistigrisek államaiban de ma már Kínában is a termékeket a saját maguk által kibocsátott pénzzel állítják elő. A világpiacon eladott termékeikért kapott devizát pedig hatékonyan fektetik be. Ezekben az országokban az állam nem pénzügyi spekulációkra használja az exporttermékekért kapott devizát. A hazai gazdaságot elsősorban hazai kibocsátású pénzzel, közvetítő közeggel működtetik. A belső kibocsátású pénzzel előállított termékek az export útján devizáért hasznosulnak a világpiacon. Az így szerzett devizabevételeiket

értelmesen, azaz jövedelmet hozóan fektetik be. Magyarország ezzel szemben felszámolta a maga termelését, és ellenszolgáltatás nélkül engedte át piacait. Ma már szinte mindent importálunk, amit fogyasztunk. Ennek következtében viszont folyamatosan eladósodunk, mert csak egyre nagyobb hitelek felvételével lehet működtetni ezt a rendszert. Nyilvánvaló, hogy belföldi kibocsátású pénzzel finanszírozott termelési programokat szükséges beindítani, amely olyan termékeket állít elő, amelyeket nem kell a világpiacon eladni. Ilyen termékek a gátak megépítése, a belvíz elvezető és szennyvíz-levezető csatornarendszer országos kiépítése, továbbá erdősítési, parkosítási és víztisztítási programok beindítása, közköltségen épülő lakásfejlesztés az ország minden területén, ahol erre igény van. Ezekhez a munkákhoz rendelkezésre áll maga a munka, a szükséges anyag, szaktudás és munkaerő. Ez lehetővé tenné további

eladósodás nélkül jelentős számú új munkahely létrehozását és ily módon tízezrek válhatnának munkanélküli segélyezettből adófizető munkavállalókká. Termelési programokat kell tehát beindítani. Ezeket belföldi kibocsátású pénzzel finanszírozni és az ebből származó export ellenében befolyó devizát már szabadon felhasználhatná az ország, hiszen nem kellene fogyasztásra fordítania. Magyarország saját pénz kibocsátásával, saját termeléssel és exportra alkalmas saját termékekkel kikerülhetne a jelenlegi adósságcsapdából. Ehhez azonban a jelenlegi magánpénzrendszer helyett vissza kellene állítani a közpénzrendszert, azaz az ország választott demokratikus intézményei, az Országgyűlés és a Kormány kezébe kellene visszaadni a monetáris szuverenitáshoz tartozó jogosítványokat. A monetáris rendszer feletti közhatalmi kontroll lehetővé teszi az államháztartás, azaz a fiskális rendszer egyensúlyának a

helyreállítását. Ha a monetáris rendszer rossz, mert azt ténylegesen a magyar lakossággal ellenérdekű nemzetközi pénz- és korporációs oligarchia működteti, akkor a kiegyensúlyozatlan fiskális rendszert sem lehet rendbe tenni. A monetáris felségjogok visszavétele, vagyis a közpénzrendszer helyreállítása szükségessé teszi a jelenlegi bankrendszer megváltoztatását is. A bankhálózat közellenőrzés alá helyezésével megoldható lenne, hogy a bankok többet hitelezzenek. Ma az állami kötelezettségvállalás a pénz fedezete A pénz kibocsátása nincs nemesfém-alaphoz kötve. Sokféle lehetőség van a termelő tevékenységet elősegítő pénzmennyiség megnövelésére. Korábban az egyes gazdasági szereplők is tudták pénzügyileg segíteni egymást. Volt lehetőség a gazdasági tevékenység és cserefolyamatok kereskedelmi váltókkal történő finanszírozására. Azaz, a gazdasági szereplők egymás közötti tartozásaikat bankon

kívül is meg tudták oldani. Ma már, az elektronika korában, könnyedén felállíthatóak olyan elektronikus klíring-központok, amelyekkel könnyedén lehet a pénzátutalásokat lebonyolítani. Ha az állam mögé állna a maga tekintélyével, mint végső hitelező, akkor viszonylag könnyen bevezethetőek ezek az új elszámolási formák. Ez lehetővé tenné, hogy a gazdasági szereplők, cégek és vállalkozók, az egymás közötti gazdasági tevékenységüket úgy végezhessék, hogy munkájukért fizetőeszközhöz jussanak. Munkavégzéssel is lehetne tehát pénzhez jutni, nemcsak hitelfelvétellel. Ez lehetővé tenné olyan új típusú pénz bekapcsolását, amely az emberek munkáját serkenti, nem pedig fékezi. Az informatika mai színvonala alkalmas arra, hogy ezek az új fizetőeszközök chip-kártyán vagy egyéb elektronikus hordozón is megjelenjenek. Bevezethető lenne egy olyan komplementer pénzelszámoló rendszer, amely lehetővé tenné, hogy

többféle pénzzel kössünk ügyleteket. A külföldi termékeket euróért, a hazait viszont helyi kibocsátású pénzért is meg lehetne venni. A közérdek és a közjó azt igényeli, hogy az embereket szolgáló pénzügyi rendszer váltsa fel a jelenlegi magánpénzmonopóliummal működtetett hitelpénz-rendszert, amely elsősorban a pénzből történő még több pénz előállítását szolgálja. A szociáldemokrácia árulása A pénzuralmi rendszer torzulásaira az etikai alapokon álló szociáldemokrácia és kereszténydemokrácia adhatna választ, a megbomlott társadalmi és gazdasági egyensúly helyreállításával. A nehézséget az okozza, hogy a történelmi vagy etikai szociáldemokrácia az elmúlt 25 évben fokozatosan neoliberális újszociáldemokráciává alakult át. Kulcsár Péter A szociáldemokrácia az eszmék történetében című munkájában első ízben ad megfelelő tájékoztatást az európai és magyar szociáldemokrata mozgalom eszme-

és elmélettörténetéről, és elemzi az etikai hagyományaihoz ragaszkodó szociáldemokrácia feladatait a globalizáció korszakában. Formailag demokratikus folyamatok mentek végbe a XX század utolsó évtizedeiben, hiszen Kelet-Európában eltűnt a kommunista rendszer, Dél-Európában, Ázsiában és Latin-Amerikában pedig megbuktak a jobboldali diktatúrák, továbbá a dél-afrikai apartheid rendszer is többségi uralomnak adta át a helyét. A világgazdaságban és a parlamenti rendszerekben viszont kevésbé demokratikus változások történtek. Amikor az üzleti körök és a tömegtájékoztatási eszközök tulajdonosai bizalmát sikerült ismét elnyerniük a brit és a német szociáldemokrata pártoknak, visszatérhettek ugyan a kormányokba, de programjuk és politikájuk lényegesen megváltozott. Egyértelműen a nemzetközi pénzügyi szervezetek és a transznacionális korporációk kívánságait kellett teljesíteniük. Az angolszász világban és

Európában is az uralkodó csoportok egyrészt a multinacionális tőkés orientáció híveiből, másrészt a második világháború előtti rendi, vallási, nacionalista hagyományok hordozóiból integrálódtak. Kulcsár Péter ezt minimálisan pluralista, kétosztatú rendszernek nevezi. A szokásos konzervatívliberális-szocialista hármas felosztást túlságosan leegyszerűsítőnek tartja és ehelyett pontosabb felosztást ajánl. Ezt azért érdemes nagyon komolyan venni, mert ennek fényében jobban meg lehet érteni a magyar társadalomban lezajlott változásokat is, pontosabban lehet értelmezni a globalizmus és a populizmus szembenállását és eszmeileg, elméletileg szilárdabb fogódzkodót lehet találni a jelenlegi összetett pénzügyi, gazdasági és társadalmi válságból való kiúthoz. A klasszikus közjogi liberalizmust meg kell különböztetni a gazdasági liberalizmustól. A neoliberalizmus az 1970-es években a világgazdasági körök

támogatásával a két vezető angolszász országban, Angliában és az Egyesült Államokban, a kormányhatalmat is megszerezte. Ez az irányzat a neokonzervativizmussal együtt leszűkítette a modernizációt a tudományos-technikai haladásra, s a globalizáció törekvéseit helyezte előtérbe. A haladás és a modernizáció fogalmai is alapvető metamorfózison mentek keresztül. A modernizációból kimaradt a társadalmi viszonyok igazságosabbá, korszerűbbé, azaz modernebbé tétele. Csak a technikai modernizációt hangsúlyozták Ez alatt a tömegtájékoztatás, a telekommunikáció, a mobiltelefon, a rádió, a televízió, az Internet, a legfejlettebb motorizáció, autózás, légi közlekedés és az információs technika minden ágazatának gyors világszintű elterjedését értették, a hadi- és űrtechnikával együtt. A technikai modernizáció eme bámulatos előrehaladásának a fényében még szembetűnőbb, hogy a társadalmi modernizáció és

progresszió visszafordult a feudalizmus irányába. Nem előrehaladásról, hanem visszafejlődésről van szó. Amikor a felvilágosodás nagyjai meghirdették a progressziót, abba szervesen beletartozott az egyéni és társadalmi szabadság növelése, a társadalmi viszonyok igazságosabbá tétele is. A globalizáció ezt tagadja, ezért semmiféleképpen nem lehet progresszívnak tekinteni még a lenyűgöző technikai modernizáció ellenére sem. A szociális igazságnak elkötelezett szociáldemokrácia, amelynek a társadalom hátrányos helyzetű rétegei érdekeinek a képviselete az egyik hivatása, e fejlemények nyomán eszmeileg kettévált. A hagyományos elvekhez ragaszkodó etikai alapokon álló szociáldemokráciától különválik az új szociáldemokrácia, amely magát új középnek, harmadik útnak (Third Way) hívja. Kulcsár Péter neoszociáldemokratának nevezi ezt a Big Business, azaz a pénz- és korporációs oligarcha körök, által felkarolt

irányzatot, amely közel került a neoliberalizmushoz, de ezt nem ismeri el. Kulcsár az elveit őrző szociáldemokráciát történelmi vagy hagyományfolytató szociáldemokráciáként határozza meg. A jelenlegi magyar társadalmi és gazdasági válság jobb megértéséhez juthatunk, ha a reformkommunizmus gyűjtőfogalmát is pontosabban értelmezzük. A politikaietikai reformkommunizmus a humánus, a nyitottabb irányzat, amely nemzeti szinten is az önálló politikai viszonyok megteremtésére koncentrált. Ez az irányzat a szocializmus kereti között kívánta nyitottabbá tenni a gazdasági viszonyokat. A marxizmus ideológiájában is a demokratikus elemeket helyezte előtérbe, azokat próbálta megőrizni és megreformálni. A piaci liberális reformkommunizmus az ortodox marxizmus-leninizmustól való távolodás lényegesen más irányzatát jelenti állapítja meg Kulcsár. A politikai-etikai mozgalmat Moszkva is durván elnyomta. A Nyugattal kialakított

gazdasági- és hitelkapcsolatokat, a részleges piaci reformokat a piaci reformkommunizmus fokozatosan segítette. Ez a pártdiktatúrát nem felszámolni, hanem konszolidálni kívánta. Az 1980-as évektől pedig már a gazdasági, piaci liberalizálást helyezte előtérbe. A rendszerváltásban, annak megalkuvásaiban és a liberális ellenzékiekkel kötött kiegyezésben, a piaci liberális reformkommunistáknak volt meghatározó szerepe. Mára ennek az irányzatnak a követői elhagyták a reformkommunista elnevezést és a szocializmusra való hivatkozást. A piaci reformkommunistáknak sikerült az etikai hagyományos szociáldemokratákat és a politikai-nemzeti reformkommunistákat háttérbe szorítaniuk. Kulcsár Péter az 1970-es években lezajlott neoliberális-neokonzervatív fordulatot találóan világgazdasági és ideológiai ellenforradalomnak nevezi. A második világháború után a szabadságjogok mellett a szociális jogok, a szolidáris biztosítási

rendszerek és az állami részvétellel megvalósuló újjáépítés következett. Nemcsak a bal- és jobboldali totális állami önkényt, de a magántőke önkényeskedését is korlátozták. A közérdek képviseletében álló demokratikus állam a közjó érdekében gyakorolta az újraelosztást. A nyugaton létrejött szociális állam nem véletlenül kapta a jóléti állam elnevezést. Ez az állam a gazdaság egészére kiterjedő demokratikus struktúra, a közösségi tulajdon, az állami köztulajdon, valamint a magántulajdon legváltozatosabb formáit egyesítette vegyes gazdaság keretében. Ezt nevezték szociális piacgazdaságnak. Politikailag ez a fasiszta és bolsevista totális állammal szembenálló szociáldemokrata, konzervatív, kereszténydemokrata, szociálliberális erők összefogásából jött létre, amelyet a szakszervezetek és a pragmatikusan gondolkodó tőkés munkaadók is támogattak. Jogos Kulcsárnak az a felvetése, hogy a szociális

jóléti állam a valódi rendszeralternatíva a totális kapitalizmus és a totális szocializmus mellett. Ezt alátámasztja, hogy a szociáldemokrata jóléti rendszer mintegy három évtizeden át sikeresen működött Svédországban és Dániában. Jól ötvözte a kiegyensúlyozott gazdasági fejlődést, az életszínvonal állandó emelését és a többpárti parlamenti demokráciát. Ez a skandináv szocializmus a finánckapitalizmus világgazdasági rendszerén belül annak alrendszereként működött. Ebben a rendszerben felléptek aránytalanságok, főleg a költségvetéseket lépték túl. A neoliberalizmus és a hozzátársult neokonzervativizmus ezeket az aránytalanságokat felnagyította, és azok kijavítása helyett a szociális állam teljes felszámolását követelte. Az etikai szociáldemokrácia által irányított kormányok azonban elvégezték a szükséges kiigazításokat és bebizonyították, hogy a skandináv szocializmus intézményrendszere

kijavítható. A globalizmus előrenyomulása ellenére megmaradtak a szociális és közérdekű rendszer olyan fontos elemei, mint a nemzeti kockázatra épülő szolidaritási rendszer alapján működő egészségügy, az állam által szavatolt társadalombiztosítás, a köztulajdonban álló közművek és tömegközlekedés. A magyar származású Polányi Károly bizonyította be, hogy az önszabályozó szabad piac eszméje jórészt utópia. Ha megvalósulna, megsemmisítené a társadalom emberi és természeti szubsztanciáját. Kulcsár hivatkozik Polányi gondolatára, amely szerint azért tud működni mégis a piaci rendszer, mert a társadalom intézkedéseket tesz önmaga védelmében . A munkakörülményeket, betegeket, nyomorgókat védő jogszabályok a természetet, a dolgozók társulásait védő intézkedések, valamint az uzsora korlátozását szolgáló szabályok mind ezt az önvédelmet szolgálják. A verseny nem biztosítja a szabadságot, hanem

ellenkezőleg monopóliumokhoz vezetett és fog vezetni. A gazdasági liberalizmus a magánvállalkozást és a szabadkereskedelmet tekinti szabadságnak. A társadalmi progresszió azonban megköveteli az új szabadságjogok érvényesítését is. Ide sorolható a biztonság, a foglalkoztatás és a szabadidő A gazdasági és politikai liberalizmus nem gátolta, hanem segítette az óriásvállalatok növekedését. Az önszabályozó piac ismételten válságokhoz vezetett Kulcsár rámutat, hogy Polányi kiemelten fontosnak tartja a társadalom egészét érintő közös, általános érdekeket, funkciókat, vagyis a közérdekeket és a közfunkciókat. Miután a jelenlegi magyar kormányzat számos jelét adta, hogy a neoszociáldemokrata irányzatot követi, ezért különösen fontos az a lényeget érintő kritikai elemzés, amelyet Kulcsár Péter nyújt az Anthony Giddens és Tony Blair által képviselt neoszociáldemokrata irányzatról. A nyugati világban még mindig

erős a hagyományos, klasszikus szociáldemokrácia, amely nem azonos a marxizmussal. Ettől jelentősen különbözik Giddens és Blair irányzata, amit azonban azért nem tud jól elhatárolni a Margaret Thatcher és a Ronald Reagen által fémjelzett neoliberalizmustól, mert az ő irányzatuk fő funkciója is a pénz- és korporációs oligarchia globalizmusának a kiszolgálása. Ezért az általuk harmadik útnak nevezett irányzat valójában nem jelent lényeges eltérést a neoliberalizmustól. A tradicionális szociáldemokrácia, a vegyes gazdaság, a szociális állam valóban egy harmadik utat jelentenek. Ezek ténylegesen eltérnek az egyik szélső póluson álló totális kapitalizmustól és a másik póluson álló totális szocializmustól vagy marxizmustól. Giddens felsorolja, hogy miben kell az új szociáldemokráciának meghaladnia a régi szociáldemokráciát: 1. Először is az új szociáldemokráciának szakítania kell a közérdeket képviselő

állami szabályozással, beavatkozással, korlátozható piaccal. Le kell mondania a vegyes gazdaságról és a szociális piacgazdaságról. 2. Másodszor le kell mondania arról, hogy a John Maynard Keynes által ajánlott módon élénkítsék a keresletet, szabályozzák a korporációkat, és a közérdeket képviselő állam mindebbe bevonja a munkaadókat és a munkavállalókat képviselő szakszervezeteket. 3. Harmadszor fel kell hagynia a teljes foglalkoztatásra való törekvéssel. 4. Negyedszer tudomásul kell vennie, hogy nincs többé jóléti állam és bölcsőtől a sírig tartó állami gondoskodás. 5. Ötödször abba kell hagynia a társadalmi és gazdasági egyenlőtlenség elleni lépéseket, és meg kell szüntetni a progresszív adózás rendszerét. 6. Végül pedig eljárt az idő az internacionalista szemlélet felett, amely az egyes országokból, nemzetállamokból kiindulva szervezi meg az együttműködést s a szolidaritást. Az új

szociáldemokraták ehelyett a nemzetek feletti, világközpontú globalitásból indulnak ki. Joggal állapítja meg Kulcsár, hogy Giddensnek ez a felsorolása a hagyományos etikai szociáldemokrácia minden lényeges tartalmi elemét elveti és csupán a szociáldemokrácia nevet tartja meg. Giddens és akiket képvisel, azaz a pénz- és korporációs oligarchia szolgálatába szegődött megalkuvó, udvari szociáldemokraták , egyértelműen a globalizmust védelmezik és propagálják. A globalizációt valóságos és gyökeresen új folyamatként tüntetik fel arra hivatkozva, hogy a globalizmus növeli a kereskedelmi-pénzügyi forgalom mennyiségét, lerövidíti a gyártási és tranzakciós időt, elősegíti az információs-kommunikációs technológia terjedését, a pénzügyi tőke vezető szerepét a többi ágazat felett és ezekkel együtt felértékeli a tudás szerepét. Mindez nem minősíthető egyértelműen jónak, jegyzi meg Kulcsár, ha az anyaországi

munkanélküliség növekedésével és kevesek spekulációs pénzfelhalmozásával jár. A neoszociáldemokrata irány, amelyet a magyar MSZP jelenlegi vezetése is követ, kritika helyett a szolgalelkű alkalmazkodás útját követi. Ez az irány a globalizmus érdemei között elsőként a fétissé vált versenyképességet említi. Szavakban nem veti el teljesen a társadalmi igazságosságra való törekvést, valójában azonban azt alárendeli a profitmaximáló versenynek. Giddens azon nézetére, hogy a társadalmi igazságosság nem mehet a versenyképesség rovására Kulcsár a következő nagyon tömör választ adja: a versenymánia nem mehet a társadalmi igazság rovására . Nagyon lényeges, amit az etikai szociáldemokrácia mellett kitartó németországi szociáldemokrata vezető, Oskar Lafontaine jellemes politikai magatartása kapcsán fejt ki. Az udvari szociáldemokrácia képviselőjének tekinthető Gerhard Schröder volt kancellár Lafontaine

pártelnököt kiszorította a kormányából, mert fellépett a bankok és a pénzügyi szektor túlzott befolyása, a túl magas kamatok ellen, a munkahely- teremtés és a munkanélküliség csökkentése érdekében. Lafontaine a pénzügyi hatalom és kiváltság jelének tartotta és tartja, hogy a központi bankok demokratikus ellenőrzése, nyilvános számadása hiányzik. Nincs beleszólás az ilyen bankok ügyeibe függetlenségükre hivatkozva, ugyanakkor ők beavatkozhatnak a politikát érintő valamennyi lényeges kérdésbe. Lafontaine szerint az etikai alapokon álló szociáldemokrata politikának akkor van esélye, ha hiteles marad és szembeszáll az érdekcsoportokkal. Ennek a hagyományos és etikai szociáldemokráciának továbbra is a szociális piacgazdaságra kell törekednie, az európai szociális állam modelljét kell továbbfejlesztenie. Lafontaine is hangsúlyozza, hogy a giddens-i ál-harmadik úttal szemben az igazi harmadik utat a demokratikus

szocialisták keresték meg még az 1950-es években a piacgazdaság, a demokratikus rend és a szociális biztonság egyeztetésével. Kulcsár hangsúlyozza, hogy a szociáldemokraták programjának korszerűsítésére ma is szükség van, de az udvari szocialisták megalkuvása, a Blair-Schröder nevéhez kapcsolható politika, éppen ezt akadályozza meg. Közhelyeket puffogtatnak valódi továbbfejlesztés helyett. Ilyen elkoptatott frázis a kevesebb állam, amely ténylegesen kevesebb demokráciát jelent. Valójában erős demokráciára van szükség, amely a közérdek-érvényesítés érdekében határt tud szabni a maximális profit egydimenziós törekvésének. Ehhez pedig a szervezett közhatalmat kell erősíteni a túl erőssé vált szervezett magánhatalommal szemben. Populista világprogram Egy lehetséges válasz a globalizációra Szociális Populizmus - a pénzuralmi globalizmus ellensúlya A populista plebejus vagy népbarát - világprogram egy

lehetséges változata az, amelyet e sorok írójának megfogalmazásában már a kanadai parlamentben és az Európai Unió tanácskozásán is tanulmányoztak korábban. Ez a program abból indul ki, hogy Földünk olyan fejlődési korszakba lépett, ahol az ökológiai követelmények már minden más szempontot megelőznek. Ezért azt a társadalmi egyensúlyt, amit világszinten is célszerű lenne megteremteni, csak a környezetvédelmi szempontokat is előtérbe helyező új és egyben igazságos modern társadalomban lehetne megteremteni. Az alábbi szöveg az előterjesztett angol nyelvű szöveg magyar fordítása. Öko-társadalomra van szükség Az elmúlt két évtizedben világunk környezeti és társadalmi válsága egyre súlyosbodott. A XXI században számolni kell a felmelegedés növekedésével, amely megváltoztatja bolygónk éghajlatát, megemeli a tengerszintet és szélsőséges időjárási viszonyokat teremt. Szembe kell nézni a fertőző betegségek

járványos terjedésével, a megművelhető földterület csökkenésével és az emberiség kulturális kapacitásának a hanyatlásával. A szélsőséges neoliberális pénzügyi és közgazdasági rendszer, amely a növekedj vagy pusztulj brutális parancsa szerint működik, mára világszerte uralomra került. Ebben a szélsőséges neoliberális rendszerben a tőke terjeszkedését szolgáló profithajsza érvényesül minden más megfontolással szemben. A könyörtelen profithajszának nincs reális alternatívája az ultraliberális globalizmusban. Ez a helyzet összeegyeztethetetlen bolygónknak azzal a képességével, hogy megőrizze az élet jelenlegi összetettségét. A kamatkapitalizmus uzsoracivilizációja, amely a kereskedelmi forgalomnak, a fogyasztásnak, a pénzzel való spekulációnak és a részvénypiaci árnak ad elsőbbséget az értéket előállító termelőtevékenységgel szemben, kifosztja bolygónkat. Reális veszély, hogy Földünk evolúciós

szintje visszaesik annak a korszaknak a nivójára, amikor csak egyszerűbb szerves lények léteztek. El kell törölni az uralom minden változatát, kötődjön az fajhoz, nemhez vagy társadalmi osztályhoz. Világunk környezeti katasztrófáját a kamatmechanizmus által vezérelt finánckapitalizmus, a pénzuralmi rendszer (görög szóval krematisztika) viszonyai okozzák. Ebben a kollektivista elv alapján működő rendszerben, egy névtelenségbe burkolózó élősködő tulajdonoscsoport elválasztja a termelővagyont az azt működtető természetes személyektől. A másik kollektivista rendszerben, az államszocializmusban sincs a pártállami tulajdon konkrét felelős személyhez, mint tulajdonoshoz kötve. Mindkét kollektivista rendszerben a tulajdonnal rendelkező hatalmi elit uralkodik. A szocialista rendszerben az állami tulajdon segítségével, a kamatkapitalista rendszerben, pedig azon személytelen korporációk és bankok magántulajdonának a

segítségével, amelyek nem tartoznak felelősséggel a társadalomnak. Mindkét kollektivista rendszerben, a szocializmusban és krematisztikában, a hatalmi elit vagy az állami erőszak monopóliuma, vagy pedig az eladósítás és kamat segítségével tartja fenn a tekintélyuralmi rendszert, amely demokratikus kulisszák mögé rejtett pénzdiktatúra. Tanúi lehetünk, hogy egy vak társadalmi mechanizmus, a piac keretében a nemzetközi pénzügyi közösség önző érdeke futóhomokká változtatja a talajt, betonnal borítja be a termőföldet, megmérgezi a levegőt és a vizet, megváltoztatja az időjárást és az atmoszférát. Ha tudni akarjuk, hogy mi történik Földünk életmegtartó képességével, akkor nem mellőzhetjük azt hatást, amit a pénzuralmi rend hierarchikus társadalma tesz természeti környezetünkre. Az erőszakolt gazdasági növekedés, a pénz előállítása pénzből, a különböző fajok és etnikumok uralma, a korporációs és

bürokratikus érdekek, mind meghatározóan befolyásolják természeti világunk jövőjét. Az önző és szűk látókörű pénzügyi érdekek gátlástalan érvényesülését csak a közérdeket képviselő mozgalmak együttes akcióival lehet és kell megfékezni. Kétséges, hogy volt-e valaha is teljesen szabad gazdaság, és létezhet-e hosszú távon a jövőben is. Téves elgondolásnak bizonyult, hogy feltétlenül jó annak a vagyonnak a szakadatlan növekedése, amelyet a részvényérték fejez ki függetlenül attól, hogy mi növekszik, és egyáltalán szolgál-e ez a közösség és közjó javára vagy sem? Ténylegesen csak olyan országok léteztek, amelyekben így vagy úgy, de a vegyesgazdaság valamilyen változata működött. A magántulajdon és a köztulajdon, a szabad piac és a tervezett gazdaság, a szabadság és a szabadságnak az állami korlátozása ugyanis sokkal inkább egymás kiegészítői, semmint egymást tagadó végletek. A jó és

igazságos állami vagy társadalmi korlátozás a termelő gazdaságnak elsőbbséget adó demokráciában a többség szabadságát jelenti. Ez tudja érvényesíteni a társadalmi felelősséget valamely társadalmi kisebbség mindenekelőtt a nemzetközi pénzügyi közösség részérdekeivel szemben, amely monopolizálta a maga számára a központi bankokat és az ellenőrzése alá vonta a globális pénzügyi rendszer egészét. A világszintű magánpénzmonopólium révén az ultraliberális pénzgazdaság, a krematisztika jutott uralomra. A pénzuralmi rendnek ez a korlátlan szabadsága személytelen magántulajdonosaival - nem létezhet tovább alapvető változtatás nélkül. A magánpénzmonopolista rendszer globálissá növekedésével eltűnt a valódi vállalkozói szabadság a gazdaság legfontosabb szektoraiból a viszonylag széles versenylehetőségeivel. Nincs világméretű nemzetközi trösztellenes törvény, amely a közérdek védelmében korlátozná a

nemzetközi pénzügyi közösség globális pénzügyi monopóliumát. Ami a reálgazdaságot, az értékelőállító termelőszektort illeti, csak trösztellenes jogszabályok, vagyis a kormányzati korlátok voltak képesek biztosítani a szabad piacgazdaság fennmaradását a XX. században egy átmeneti ideig A nagytőke, elsősorban a finánctőke, azonban korlátlan mozgásszabadságot követel magának globális spekulációi számára, vagyis csaknem abszolút hatalmat ahhoz, hogy nagyobb profithoz jusson. Szabadpiaci retorikája ellenére a nagytőke gátlástalan monopolista üzleti praktikájával valójában felszámolja a szabad piacgazdaságot, ha ily módon nagyobb profitot, és nagyobb kamatjövedelmet tud szerezni. A nemzetközi pénzügyi közösség magánpénzmonopóliuma és személytelen magántulajdona, mind elméletben, mind a gyakorlatban igazolhatatlan. A nagyméretű vállalat magántulajdona fikció, amelynek az a célja, hogy lehetővé tegye a

funkció nélküli, értékelőállító munkát nem végző tulajdonos számára a mások munkáján való élősködést. Éppen ezért igazságos a vegyesgazdaság és vegyestulajdon segítségével társadalmasítani azt a vagyont, amely az egész emberiség és az egymást követő nemzedékek együttes erőfeszítésének az eredménye. Egyedül a nyereségesség, valamint a pénzzel, az értékpapírokkal és derivátumokkal való korlátlan spekuláció nem segíti elő az egész emberiség gyarapodását és jólétét. Nyereségesség és spekuláció nem vezet az emberiség többségének az erkölcsi és kulturális gazdagodásához. Az ultraliberális szabad gazdaság személytelen magántulajdonával arra korlátozódik, hogy minden körülmények között nyereséges legyen. Ezért szükségszerűen szűklátókörű és önző célt követ. A személytelen magántulajdonú vállalat nem törődik azzal, hogy mit állít elő, csak az érdekli, hogy milyen nyereséghez

jut a termelés és a spekuláció révén. Egy ultraliberális, szélsőségesen szabadjára engedett gazdasági rendszerben senki nem felel senkinek, csak önmagának. Egy ilyen szélsőséges pénzuralmi rendszerben minden a pénz és számok szerint kerül összehasonlításra. Az ember és a társadalom számára létfontosságú minőségi szempontok nem érvényesülhetnek. Éppen ezért az ultraliberális, tehát szélsőségesen szabad gazdaság és piac a maga globális spekulációival a felelőtlenség és a szélsőséges individualizmus intézménye. Az egyenlő esélyek alapján működő piacgazdaság helyére a pénztőke szabadsággal való visszaélésének a korlátlan szabadsága lép. Az egészséges gazdasági és társadalmi élet folyamatos alkalmazkodás, azaz szükségszerűen az ellentétek egymásba való átmenete és szétválása. Ezért arra van szükség arra, hogy optimális vegyes-gazdaságot hozzunk létre igazságos társadalmi ellenőrzéssel, és

hatékony társadalmasítási eljárással mind regionális, mind globális szinten. Vegyes-gazdaságra van szükség, amely egyesíti a valódi demokráciát a hatékony irányítással. Igazságos tulajdonviszonyaival elkerüli a szükségtelen centralizációt és koncentrációt, valamint a szervezett állam és a szervezett magánhatalom illetéktelen beavatkozását. Jelenleg a magántulajdon hatalmas hasznot húz abból az infrastruktúrából, amely közkiadásokból épült. Éppen ezért a társadalomnak hozzá kell jutnia a nagyvállalatok jövedelmének egy meghatározott részéhez, de nem a profit megadóztatásával, hanem törvényben meghatározott, kötelező tulajdoni rész útján. A nagyméretű vállalatok vagy korporációk magántulajdonát azért is korlátozni kell, mert az elszakadt a termelőmunkától és egyre inkább a vagyonszerzés és a hatalomszerzés passzív eszközévé vált. A kisméretű és részben középméretű vállalatok

magántulajdonát, amely közvetlenül kapcsolódik egy konkrét és irányítást végző felelős személyhez, természetesnek kell tekinteni, s mint hasznosat és igazságosat védelemben kell részesíteni. Az egészséges vegyesgazdasági rendszer a társadalmi és gazdasági szabadság, valamint a felelősség jól kiegyensúlyozott rendszere, amely kifejezi, és érvényesíti az egész társadalom közös érdekét a túlgazdagodott kisebbség önző részérdekeivel szemben, amely képes ellenőrizni a pénzhatalmat és a multinacionális világcégeket is. Társadalmi motor- és fékrendszerével teljesítheti a rend és a szabadság együttes követelményeit. Rend, tervezés, előreláthatóság, társadalmi kontroll, beszámoltatási kötelezettség, engedelmesség, fegyelem, vagyis általános társadalmi felelősség nélkül minden szétesik. Szabadság, könnyedség, önfeledt átadás és nagyvonalú rugalmasság, a vállalkozói kockázat vállalása, és a

játék öröme, az alkotó képzelőerő, az előremutató megújítás nélkül minden statikussá és élettelenné válik, semmi sem fejlődik és növekszik. Ezért van egyszerre szükségünk a rendre és a szabadságra. A kettő kiegyensúlyozza és mozgásban tartja egymást A vegyesgazdaság konkrét személyhez kötve több választási lehetőséget biztosít a különböző célok számára, és ezért hatékonyan lehet felhasználni az anyagi és pénzügyi jólét, valamint a társadalom erkölcsi és kulturális gazdagodása érdekében. Nem korlátozódik az erőszakolt és határtalan gazdasági növekedésre és profitszerzésre, amely szükségszerűen létrehozza a mértéktelen szerzési vágyat és irigységet. Az emberiség jövője szempontjából életfontosságú megszabadulni ezektől a korlátozott céloktól, mert a korlátlan növekedés véges világunkban nem csak lehetetlen, de veszélyes is. A felkorbácsolt szerzési vágy és irigység révén

nemcsak konfliktusokat hoz létre az egyes egyének, a különböző társadalmi rétegek és osztályok között, hanem az egyes nemzetek és államok között is. Tanúi lehetünk annak, hogy tartós béke helyett újabb és újabb háborúkhoz vezet. Fenntartható növekedés helyett fenntartható erőforrásokat Pénzt vagy életet? A XXI. században az emberiségnek el kell döntenie, hogy melyiknek szenteli magát. A globális kamatkapitalizmusnak nem véletlen velejárói a szélsőséges egyenlőtlenség és igazságtalanság, hanem ezek a lényegéhez tartoznak. A kamatkapitalista rendszerben, amely a magánpénz-monopóliumon nyugszik, a pénzt valamennyi érték egyetlen mértékegységének tekintik. A pénztőke hozamának maximalizálása a kamatkapitalista társadalom legfőbb célja. Nincs valóságos verseny, mert ez a berendezkedés lényegében monopolista rendszer. Nincs valódi individualizmus sem, mert a döntési hatalom egy kis csoport kezében van, és az

ún. nemzetközi pénzügyi közösség privilégiuma Ez a krematisztika, a pénzuralom rendszere, és az anyagiasság minden vonatkozásban előnyt élvez a kulturális értékekkel szemben. A részvénytulajdon és az értékpapírok áraival, valamint a nemzeti össztermék számaival mérik az ún. haladást és általános jólétet Az ingatlanok és a részvények árai folyamatosan növekednek, miközben a munkabéreket egyre nagyobb arányban csökkentik. A kamatkapitalizmus előnyben részesíti az adható-vehető, korlátolt-felelősségű társaságokat, amelyekben a hatalom a korporációt irányító igazgató kezében van, aki kizárólag a távollévő, nagyrészt felesleges és élősködő tulajdonosoknak felelős. A jogszabályok megóvják a tulajdonosokat a döntéseikért való nyilvános felelősség vállalásától. A multinacionális korporációk jogi struktúrája kényszerűen a korlátlan növekedés hajszolására van beállítva. Az élő tőke, az

emberi, társadalmi, intézményi és nemzeti erőforrások a valódi gazdagság végső forrásai. E tény dacára a kamatkapitalizmus nem áldoz az élő tőke kellő megőrzésére, és nem vállal felelősséget a fokozatos kimerüléséért. A tömegtájékoztatási intézmények korporációs tulajdonlása és a politikusok pénzügyi ellenőrzése megfosztja a demokráciát lényegi tartalmától. A nemzetek feletti pénzügyi közösség financiális intézményei felülírják a jogszabályokat azért, hogy megszabaduljanak a közösségi szabályozók, valamint a gazdasági határok korlátaitól. Ez a nemzetközileg megszerveződött magánhatalom képes egyesülések, felvásárlások és erőszakos beolvasztások, valamint monopolista és oligopolista szövetségek létrehozásával felszámolni a piaci versenyt. Azt mondják a szervezett pénzhatalom birtokosai, hogy a legméltányosabb és leghatékonyabb módja a szegénység felszámolásának a felosztható

gazdasági eredmény állandó növelése, és ily módon minden egyes ember életszínvonalának emelése. Az a gazdasági növekedés, amelyet ma tapasztalunk, valójában elpusztítja a társadalom élő gazdaságát és csökkenti bolygónk élővilágának változatosságát. Azt hirdetik, hogy a kamatkapitalizmus globális rendszere a demokrácia és a piacgazdaság világméretű győzelme, amely a gazdasági erőforrásokat a legigazságosabb és leghatékonyabb módon osztja el. A kamatkapitalizmus ténylegesen a valódi demokrácia és az egyenlő esélyen, valamint szabad versenyen nyugvó igazi piacgazdaság halálos ellensége. A kamatkapitalizmus olyan rendszer, amely egy kis csoport kezében összpontosítja a gazdasági hatalmat azon többség tagjainak kizárásával, akik a termelésben kifejtett erőfeszítéseikkel a valódi értékeket létrehozzák. A kamatkapitalizmusban a tulajdonlás személytelen Ez a fajta tulajdonviszony felelős az erőforrások fokozott

pusztításáért, és a felfelé történő újraelosztás növekvő aránytalanságaiért. A szervezett magánhatalomnak kellene a természetes személyek szolgálatában állniuk, nem pedig fordítva. A szervezett magánhatalom kis létszámú és zárt érdekcsoport, amely névtelenül elrejtőzik a felelősség nélküli absztrakt jogi személyek mögé. A szervezett magánhatalomnak ez a struktúrája korunkban több hatalommal rendelkezik, mint a szervezett közhatalom, az állam és a kormány. A háttérhatalomnak ez a kvázi-állama és globális árnyékkormánya ellenőrzi a formális államokat és a nemzetközi szervezeteket is informális hálózatrendszere segítségével. Az emberi jogok és a politikai szabadságjogok, valamint a szuverenitás gyakorlása természetes személyekhez kötődik a vegyes tulajdonú gazdasággal és közvetlen demokráciával működtetett társadalomban, amely az egy személy egy szavazat elvére épül. A társadalmi szervezetek

megkönnyíthetik a közvetlen demokrácia gyakorlását. Tudnunk kell azonban, hogy jelenleg a civil szerveződések attól függenek, aki finanszírozza őket. Az államnak adószedési monopóliuma révén van jövedelme, a szervezett magánhatalomnak pedig a nála lévő monetáris monopólium segítségével, amely lehetővé teszi a számára, hogy pénzt bocsáthasson ki, hiteleket nyújthasson, és kamatokat szedhessen. Ezért az a társadalmi szervezet, amit a kormányzat finanszíroz, az állam, amit pedig a nagytőke támogat, az pedig a szervezett magánhatalom közvetett ellenőrzése alatt áll. Értéktermelő gazdaságot pénzgazdaság helyett A pénz önmagában értéktelen jel, de szükség van rá, mint a gazdasági élet közvetítő közegére. A pénz a társadalom szolgája és nem ura, feladata az értékelőállító termelőtevékenység elősegítése, valamint a kölcsönösen előnyös csere lebonyolítása. Egy környezetvédelem-tudatos társadalomban

a pénzügyi spekulációt háttérbe szorítaná a közérdeket szolgáló szabályozás és adópolitika. Ebből következik, hogy a pénzügyeknek elsősorban a lokalitásokhoz kell kötődniük úgyanúgy, ahogy az értékelőállító termelő tevékenység nagy részének is. A különböző országok azt a többletterméket értékesítenék, amelynek az előállítása az adott körülmények között náluk a legelőnyösebb. Kiemelt érték a kulturális és a gazdasági tevékenység sokszínűsége. Az egyéni, a helyi és a nemzeti gazdaságok a köz- és a magántulajdon változatos formái között működnek a vegyesgazdaság keretében. Az emberek, a közösségek és nemzetek akadálymentesen oszthatják meg egymás között tapasztalataikat, kultúrájukat, ismereteiket és műszaki tudásukat a tudományos és elektronikus kommunikáció segítségével. Minden emberi közösség és nemzet meghatározhatja, kivel, mivel és hogyan kíván kereskedni, milyen

körülmények között és milyen feltételekkel. Azt a méltányos és kiegyensúlyozott kereskedelmet, amely a felek kölcsönös érdekeit szolgálja, támogatni szükséges. Hangsúlyozni kell azonban, hogy a környezetet óvó ökotársadalom előnyben részesíti a helyi termelést, a lokális gazdasági biztonságot és ellenőrzést. Csak vegyestulajdonú gazdaság és közvetlen részvételt biztosító demokratikus ökotársadalom hozhat létre egészséges és kiegyensúlyozott viszonyt az ember és a természet között. Egy ilyen ökotársadalomnak a létrehozása megköveteli a diszkrimináció minden formájának a megszüntetését, és a hierarchikus uralmi rend valamennyi változatának a felszámolását. Az emberiségnek, és Magyarországnak, tehát vegyesgazdaságra van szüksége, valódi demokráciával és hatékony társadalomirányítással azért, hogy létre tudjon hozni egy a jelenleginél demokratikusabb és emberhez méltóbb közigazgatási és

gazdasági rendszert, a műszaki tudás és technika humánusabb felhasználása, az emberi alkotóképesség, találékonyság és erőfeszítés intelligensebb hasznosítása érdekében