Gazdasági Ismeretek | USA » Drábik János - Elnökválasztás Amerikában, 2008

Drábik János Elnökválasztás, 2008 Mi a helyzet Pénzimpérium központi tartományában, Amerikában? Az általunk Orwelliának nevezett Pénzimpérium vezető államának, pontosabban központi tartományának számító Egyesült Államoknak a politikai rendszere értelmezhető nagyméretű és komplex összeesküvésként is. A választópolgárok többsége eltűri a választási színjáték négyévenkénti előadását anélkül, hogy bármi haszna is lenne belőle. A választási színjáték a főhatalmat gyakorló pénz-és korporációs oligarchia vezetőköreinek azért fontos, mert miközben az általuk kiválasztott, és kellően átvilágított politikai szereplőkből álló A és B csapat lejátssza a színpadias választási mérkőzését, addig a szavazópolgárokat - a nézőközönséget - el lehet bódítani, és el lehet terelni a figyelmét a lényeges kérdésekről. A pénzimpérium izomzatát képező Egyesült Államok a rendszeresen megrendezett

választási cirkusz ellenére sem rendelkezik önálló és független kormányzattal, beleértve a törvényhozói hatáskörrel felruházott kongresszust is. 1913-tól kezdődően, amikor a nemzetközi szuperbankároknak sikerült a Federal Reserve System Amerikára erőltetésével létrehozni a világ legnagyobb magántulajdonban lévő kartelljét, a szupergazdag nemzetközi pénzügyi elit kezébe került az Egyesült Államok pénzrendszerének ellenőrzése, majd pedig a gazdasági élete feletti teljes hegemónia. Ennek következményeként a politikai hatalom is, beleértve a legfontosabb állami szervek irányítását, átkerült a háttérben tevékenykedő pénzügyi és gazdasági hálózatokhoz. Így öltött formát fokozatosan a jelenlegi kétpártrendszer Mindkét párt apparátusa a háttérhatalom pénzügyi támogatásától függ. Az amerikaiak az ily módon elveszített politikai önrendelkezésüket, vagyis kormányuk kiválasztásának jogát, a parodisztikus

választási népszínmű előadásával nem szerezhetik vissza. A két nagy párt elnökségre-pályázói valamennyien több szálon is kapcsolódnak a háttérhatalomnak a hálózataihoz. A Pénzimpériumnak szüksége van erre a degenerálódott választási procedúrára, mert megkönnyíti tekintélyuralmi rendszerének demokratikus díszletek mögé való elrejtését. Az ilyenfajta választások látszólagos legitimitása bátorítja az uralmon lévőket hatalmi rendszerük működtetésében és tovább-fejlesztésében. Ebben az álságos demokráciában a szavazatok szerzése és elnyerése valósággal politikai kábítószerként hat a korrupt politikusokra. Egyelőre még tetemes azon amerikai szavazópolgárok száma, akik hisznek abban, hogy a valamelyik nagypártot képviselő elnök majd végrehajthatja azokat a változásokat, amelyekre nagy szükség lenne, és amelyek után a lakosság többsége vágyakozik. Így például eddig kudarcba fulladt minden olyan

kísérlet, amelynek az volt a célja, hogy számonkérhetők legyenek a megválasztott politikusok, a kormányzat és a törvényhozás elvileg politikai felelősséggel tartozó képviselői. Orwellia vezérállamában azonban a politikai rendszer a velejéig elfajzott. Ez az immáron degenerálódott rendszer, úgy képes működésben tartani magát, hogy megakadályoz minden tényleges politikai reformot. Azokat a változtatásokat, amelyeket a közvélemény átmeneti megnyerésére taktikai okokból mégiscsak meghoz, mihelyt lehetséges, visszavonja. Az államhatalom fölé nőtt pénzügyi és korporációs oligarchia semmiféle elszámoltatást nem tűr a választópolgárok részéről. Önhitt arroganciával a választásokat megtévesztő, elterelő, félrevezető országos-méretű cirkuszi előadásnak tekinti, népbutító látványosságnak, amely egyáltalán nem jelent veszélyt a ténylegesen meglévő hatalmi viszonyokra. Ily módon a választópolgárok számára

olyasmi ez a politikai társasjáték, mint egy kirándulás Disneylandbe. Ezúttal azonban az egész Egyesült Államok alkotja a kontinensnyi méretű Disneyland-et. Ezt a fajta dekadenciát az tette lehetővé, hogy a választások többé nem javítják a törvényhozás és a kormányzás tevékenységét, hanem csak legitimálják a lakosság valódi szükségleteitől, érdekeitől és értékeitől elszakadt sikertelen politikusokat. A szavazás így lényegében a kisebbik rossz választásává degradálódik. Ez az erkölcstelen társasjáték bármely másnál jobban hozzájárul ennek az alibi demokráciának a fennmaradásához. Így például lehetővé teszi a politikusoknak, hogy azt állítsák magukról: ők a szuverén népet képviselik. A nagyvilágnak viszont azt az üzenetet továbbítja, hogy a pénz és korporációs oligarchia által kiválasztott ügynök-kormányzatot a lakosság többsége támogatja. Ezek a szavazások tehát mindenkihez káros üzenetet

továbbítanak. Bárkit is választanak az amerikaiak, leadott szavazataikkal azt támasztják alá, hogy ez a politikai rendszer tisztességes és hatékony. A valóság viszont ennek az ellenkezője A pénz és korporációs oligarchia szűkebb döntéshozói-hálózatához tartozó szupergazdag nemzetközi bankárdinasztiák saját szolgálatukban álló intézménynek tekintik az így létrejövő kormányzatot, amelynek éppen ezért a pénzoligarchia és korporációs plutokrácia érdekének a védelmezése a legfontosabb feladata. A plutokrácia szót nem szeretik használni, mert ez a gazdagok politikai hatalmán alapuló társadalmi berendezkedésre utal, amelyben a főhatalom nem a választópolgároknak politikai felelősséggel tartozó, el-és beszámoltatható politikusé, hanem a felelősségre nem vonható plutokratáé, aki vagyona folytán rendelkezik nagy politikai hatalommal. Ami az Egyesült Államokat illeti 300 millió lakosából mintegy húsz millióra

tehető a vagyonos osztály. Ezen belül is néhány tízezernyi szupergazdag amerikai könnyedén tudja manipulálni a fennmaradó kétszáznyolcvanmilliót, azáltal, hogy teljes mértékben az ellenőrzése alatt tartja a pénzrendszert, a gazdasági életet, az emberek tudatát befolyásoló kulturális ipart, és természetesen a kormányzat működését, elsősorban azt, hogy miként gazdálkodik a közpénzekkel. A szabadság földje és a bátrak hazája ( Land of the free and home of the brave ) amit megénekel az amerikai himnusz is, olyan birodalommá fajult, ahol a politikai szabadság kimerül abban, hogy a másként gondolkodók egyelőre még tiltakozhatnak, s így levezetve feszültségüket javíthatnak szorongással teli közérzetükön. A hatalmi elit is szabadnak érezheti magát, hiszen a felelősségrevonás minden lehetősége nélkül szabadon működtetheti a korrupció rendszerét. A tömegtájékoztatás által manipulált polgárok, pedig egyelőre még

szavazhatnak a számukra gondosan kiválasztott jelöltekre, s élvezhetik a demokrácia illúziójának a szabadságát. Ehhez társul a mai amerikaiak számára a legnagyobb szabadság: szabadon vehetnek fel hiteleket, költhetik a kölcsönpénzt és a világ más népei kontójára is bőségesen fogyaszthatnak. Egyelőre! Szabadságuk van a többletmunkára, tömegesen vállalhatják hogy workoholic váljék belőlük, aki tömi magába a nyugtatót és az altatót, időnként leissza magát, és a szorongató valóság elől a játék és a sport világába menekül, vagy éppenséggel a különböző vallási kultuszokba. (Mély fájdalommal írja ezt olyan valaki, aki szereti ma is választott második hazáját, Amerikát, akitől csak jót kapott, és amelynek állampolgára is lett. E sorok írója számára Magyarország az Édesanya, akiből csak egy van, Amerika pedig a szeretett feleség, akit magának választott.) Ebben a látszatokra épülő világban, Orwelliában,

az amerikaiak többsége illúziókkal helyettesíti a valóságot. Az alibi demokrácia elvarázsolt kastélyában már semmi meglepőn nem lehet csodálkozni. Erre a helyzetre az egyik válasz az, hogy egyre kevesebben vesznek részt a választásokon. De az életminőség más vonatkozásaiban sem jeleskedik többé az amerikai demokrácia. Az elítélt és börtönben tartott bűnözők száma nagyobb, mint a világ többi országában együttvéve. Minden századik felnőtt amerikai börtönben él Szégyenteljes az is, ahogy a világ egyelőre még leggazdagabb országai közé tartozó Egyesült Államokban, nincs egyetemes egészségügyi közszolgáltatás, mindenki számára elérhető gyógyszerellátás. Igaz vannak az országban világszintű egyetemek, de az oktatási rendszer egésze hanyatlik, és egyre mélyebbre süllyed. A pénz és termelői vagyon megoszlása elképesztően aránytalan A lakosság egy százaléka rendelkezik a teljes vagyon több mint húsz

százalékával. Olyan pénzügyi struktúrák és szivattyúk lettek beállítva, amelyek az amerikaiakat felesleges eladósodásra és túlfogyasztásra kényszerítik. Az eladósodás fokozatosan felmorzsolja a létbizonytalanságba került középosztályt, és engedelmes, kiszolgáló réteggé alakítja át. Orwelliában, ahol minden mást jelent, mint ami az igazi értelme, a versenyképesség állandó hirdetése mellett sincs igazi verseny a politikai szférában. A pénz és korporációs oligarchia által finanszírozott két politikai csapat egymással összejátszva, összehangoltan szorongatja a megválasztott törvényhozókat és elnököket kormányaik tagjaival együtt. A plutokrata uralmi elit A és B csapata mellett egy harmadik politikai erő képviselőinek nincsenek tényleges esélyei. A hivatalban lévő elnökök, szenátorok, képviselők és más közéleti személyek minden eszközt megkapnak ahhoz, hogy kihívóikat távoltartsák. A két politika párt

valójában ugyanannak a politikai erőnek a két változatát képviseli, mint egyazon érmének a két oldala. Az egyetlen hatalmi elitnek két kiszolgálójáról, a pénz és korporációs oligarchia két védelmezőjéről van szó. Mivel szorosan együttműködve, összehangoltan működnek és ezt a lehető legnagyobb mértékben titokban tartják, így akár összeesküvőknek is minősíthetők. A különböző politikai tisztségre pályázók között természetesen vannak felszíni, lényegtelen különbségek, mert hiszen csak így lehet lejátszani a választási meccset, és kellően elszórakoztatni a választópolgárokat, feltüzelni indulataikat egyik vagy másik fél mellett vagy ellen. Ebben harmadik félként természetesen együttműködik a véleménygyártó ipar, a korporációs tömegtájékoztatás, amely sokat profitál ebből az országos politikai cirkuszból. A színjátékban a kisebb szereplők, az elnök jelöltségre pályázó egy nyáron át

táncolt politikusok is, fontos szerephez jutnak, mert színesítik a produkciót és a verseny látszatát keltik. Minél kevésbé van valamelyiküknek reális esélye, annál inkább beszélhet komoly programokról és azok végrehajtásával kapcsolatos elkötelezettségről. Azt rendszerint nem mondják a mellékszereplők sem, hogyha az ő nagyszabású politikai reformjaikra nem lehet szavazni, mert kiesnek a versenyből, akkor viszont inkább maradjanak otthon a derék amerikaiak, és ne adják voksukat egy ellentétes programot hirdető vagy megvalósító másik jelöltre. Az előválasztásoknak ezek a hangulatos szereplői valójában semmilyen veszélyt nem jelentenek az egy-központból jól kézbenntartott politikai rendszer számára. A pénz-és korporációs-oligarchia tulajdonában lévő tömegtájékoztatás a tudatmanipuláció legváltozatosabb formáival éri el, hogy még mindig sok amerikai hisz az álságos demokrácia által biztosított politikai

szabadságjogokban. A választások során soha nem kap hangsúlyt az, hogy a ténylegesen megválasztott politikusok hivatalba kerülésük után vajon betartják-e választási ígéreteiket, s hogy az érvényes törvények élveznek elsőbbséget, vagyis a jogállamban érvényesülhessen a jog uralma. A tényleges helyzet ma már az, hogy az alkotmány rendelkezései zömében óhajokká alakultak át. Az Egyesült Államok egyébként a legnagyobb tiszteletet is megérdemlő alkotmányát az Amerika felett is trónoló pénzimpérium döntéshozóinak sikerült különböző nemzetközi szerződések elfogadtatásával és elnöki rendeletek sorával felülírniuk. Ezért az amerikai alkotmány számos rendelkezése helyébe a pénz-és korporációs-oligarchia, a globális elit akaratát kifejező írott és íratlan szabályok léptek. Amikor Amerika, mint a szabadság és a demokrácia példamutató országa szóba kerül a világ különböző részein, egyszerre vált ki

félelmet és megmosolygást. Az Egyesült Államok pénzrendszerét a saját magán-monopóliumukként működtető szupergazdag bankár dinasztiák eddig el tudták érni, hogy az általuk korlátlanul előállítható fedezetlen dollár révén, az amerikaiak tényleges gazdasági teljesítményükön felüli színvonalon élhettek. Míg a világ többi országának lakói csak munkával, termékekért és szolgáltatásokért cserébe juthattak a világ még mindig elsőszámú tartalékvalutájának számító dollárhoz, addig a FED intézményei ezt a pénzt munka nélkül, pénzügyi technikákkal is előállíthatták. Ez a lehetőség azonban a dollár hanyatlásával, és más erősebb devizák előtérbe kerülésével lényegesen megváltozott. A dollár támogatásához is szükség volt az energiahordozók, köztük a közel-keleti és most már a középázsiai olaj és földgáz lelőhelyekhez való hozzájutás megszerzésére, illetve fenntartására. Az Egyesült

Államok demokrácia-terjesztő katonai akciói is részben a dollárrendszer aládúcolását szolgálták. Ezért szégyenteljes képmutatás az erőszak durva alkalmazását a demokrácia terjesztésének feltüntetni egy olyan ország részéről, amelynek a saját demokráciája is súlyosan beteg. A pénzimpérium döntéshozói elhatározták az Európai Egyesült Államok létrehozását, amely a már fokozatosan degenerálódó Amerikai Egyesült Államokhoz hasonlít. Az Egyesült Államok népe különösen azok számára, akik ezt a népet ismerik, vonzó és rokonszenves. Az amerikai teljesítmény ma is csodálatot vált ki. Egyre többen vannak azonban, nemcsak Ázsiában, Afrikában, Latin-Amerikában, hanem Európában is, akik az amerikai kormányzatot már nem kedvelik. Ennek pontosan az az oka, hogy ez a kormányzat már csak látszólag képviseli az amerikai népet, ténylegesen a nemzetek feletti pénzuralmi plutokrácia rezidens érdekképviselete. Az amerikaiak

sajnos ennek ellenére lehetővé teszik, hogy a szavazásiszínjátékban való statisztálásukkal, és szavazataik engedelmes leadásával ezt a rendszert fenntartsák és még tovább is fejlesszék. Ezen nem változtat az a körülmény, hogy adott esetben néhány korrupt politikust és korporációs oligarchát a plutokrata vezérkar meneszt; néhány sakkfigura feláldozása még meg is szilárdítja az alapjaiban illegitimé vált rendszert. A nagy csinnadrattával feltupírozott látszatreformok kulisszája mögött a korrupció változatlanul folyik. Sok amerikainak igen fájdalmas beismerni, hogy a történelemben példa nélkül sikeresnek mondható alkotmányuk már csak óhajok-gyűjteménye, és oly nagyra becsült demokráciájuk is kimerül a látszatokban: már erősen megcsonkítva létezik. A szabadság földje többé nem a bátrak hazája. Miközben csillagászati méretű összegekbe kerülő költséges háborúkat folytatnak a demokrácia érdekében

külföldön, aközben nem vívták meg a szükséges harcot saját országukon belül az eredeti amerikai demokrácia védelmében. Akik e szomorú tényekkel először kényszerülnek szembenézni, ösztönösen úgy válaszolnak rá, hogy kiszállnak ebből a szégyenteljes cirkuszból. Ennek eredménye az, hogy nem mennek el szavazni. A pénzimpérium szolgálatában álló politikusok és tájékoztatási ügynökök egyrészt jelentéktelennek tüntetik fel azt a körülményt, hogy rendszeresen csak a választásra jogosultak fele adja le voksát. Másrészt a távolmaradókat teszik felelőssé a rendszer korruptságáért. A valóság ezzel szemben az, hogy a csalódott és apátiába süllyedt választópolgárok első reakciója rendszerint a távolmaradás, mert úgy látják, hogy nincs semmi értelme szavazataik leadásának. A problémát az okozza, hogy a mérsékelt távolmaradás nem jelent kellő erejű ellenállást és nem bénítja meg a rendszert, mert nem vonja

meg tőle a törvényesség látszatát, és az továbbra is - megtépázott tekintéllyel, lejáratva, megszégyenülve -, de tovább működhet. A tudatipar a maga standard kliséit felhasználva ily módon még fenn tudja tartani a világ legnagyobb demokráciája mítoszát. Ez pedig már nemcsak, hogy nem a legnagyobb, de lényegét tekintve nem is demokrácia, hanem egy oligarchikus tekintélyuralmi rendszer, amely áttért a gyakorlati életben a rendőrállami módszerek és eszközök rutinszerű alkalmazására. A pénzuralom ideológiájának világi és vallásos változata A pénzuralmi világrend kétféle fanatikus fundamentalizmusra támaszkodik. Az egyik a világi, ateista vagy gnosztikus, szekularizmus, a másik a hitben való újjászületést és a történelem végén Jézus Krisztus ezeréves földi uralmát hirdető millenista evangelizációs mozgalom, amely a politikai hatalom megszerzésére is törekszik, és dominionizmus néven ismert. A szélsőséges

szekularizmus, valamint a főleg protestáns felekezetekhez tartozó hívőket fanatizáló kereszténycionista millenizmus (Biblia, Jel 20, 1-10) egyaránt a pénzuralmi világrendszer globalizálását, a transzatlanti uralmi rend megszilárdítását szolgálja. A nemzetközi szupergazdag bankárkaszt által irányított pénz-világbirodalomban, amelynek, mint már utaltunk rá az Egyesült Államok csupán az izomzatát képező állama, ez a világi és vallásos fundamentalizmus terjedt el. Ez a kétarcú, de egylényegű agressziv ideológia, az összes többi egyház és felekezet fölé nőtt. A fundamentalista szekularizmus lényege, hogy nemcsak az egyházat és a vallást választja el az államtól, hanem az erkölcsöt is kiiktatja a közéletből, vagyis az erkölcsöt és az államot is szétválasztja. Erre a pénzhatalomnak azért van szüksége, mert rendszere csak egyetlen értékmérőt ismer el, a pénzt, és mindent a pénzben nem kifejezhető szükségleteket,

érdekeket és értékeket is kényszerűen pénzzel mérhetővé alakít át. A pénz abszolút uralmához pedig minden egyéb értékhordozó és értékmérő felszámolása szükséges. A pénzuralmi rendszerben ezért nincs abszolút érték, amelyhez igazodni lehetne. Már nem jelent feltétlen értéket az emberi élet, az emberiség fennmaradása, az emberi civilizációhoz szükséges erőforrások megőrzése sem. Minden relatív, minden csak átmeneti és viszonylagos. Csak a pénz, a pénzben kifejezhető hasznosság számít Ez a helyzet társadalmi anómiához - norma nélküliséghez - vezetett, azaz olyan közállapotokhoz, amelyekben a korábbi normák meginogtak, megsértésük oly mértékben vált tömegessé, hogy előállt a normanélküliség állapota. Hogyan vált a kereszténycionista evangelizációs mozgalom a dominionizmus elterjedésével a pénzuralom vallási módszereket használó ideológiai kiszolgálójává? Miként alakulhatott át a protestáns

evangelizáció a pénzuralmi világrend vallási köntösben megjelenő fanatikus és agresszív ideológiájává? A dominionizmus kifejezés a Biblia, közelebbről Mózes első könyve, a Genézis, vagyis a Teremtés könyve, első fejezete, huszonnyolcadik versére utal, amikor Isten megáldotta az embert, akit a saját képére teremtett. Szaporodjatok és sokasodjatok, és töltsétek be a földet, és hajtsátok birodalmatok alá; és uralkodjatok a tenger halain, az ég madarain, és a földön csúszó, mászó állatokon . A fundamentalista keresztények úgy értelmezik ezeket a bibliai sorokat, hogy Isten az emberiségre ruházta a Föld feletti uralmat. A társadalomtudomány képviselői szerint itt emberközpontúságról van szó, arról, hogy a természeti környezettel és az állatvilággal szemben az ember elsőbbséget élvez. A dominiumi- vagy uralmi-teológia képviselői szerint a társadalmat kizárólag Isten törvényei szerint kell kormányozni, ahogy az a

Bibliában rögzítve van. A teonómia, ennek az irányzatnak egy másik ismert elnevezése, és szó szerint Isten törvényeire utal, ugyanis theos Istent, a nomos törvényt jelent görögül. A teonómia szerint a világban kizárólag Isten törvényeinek kell érvényesülni, kizárva a szekuláris evilági törvényeket. A dominiumi Teológia legbefolyásosabb irányzata napjainkban a keresztény rekonstrukcionizmus, amelyet Rousas Rushdooney alapított az 1970-es években. A rekonstrukcionisták a dominionizmus szóval egyértelműen arra utalnak, hogy a polgári kormányzatokat egyedül csak a keresztények irányíthatják a Biblia parancsolatainak megfelelően. A társadalomtudomány képviselői a dominium szóval az uralmi teológiához való igazodást, valamint a keresztény jobboldal ideológiai elképzeléseit értik. Az utóbbi két évtized amerikai politikai életében egyértelművé vált, hogy az evangelizációs jobboldalhoz tartozó politikusok a közéletet, a

politikai hatalom gyakorlását akarják az ellenőrzésük alá vonni egy olyan társadalom létrehozásával, amely kizárólagosan keresztény elvekre épül és a Bibliában megfogalmazott vallási törvényekhez igazodik. A dominionizmus nyíltan hirdeti, hogy egyedül a keresztények rendelkeznek azzal a Biblián alapuló és Istentől eredő megbízatással, hogy a világi intézményeket irányítsák és a politikai hatalmat gyakorolják egészen addig, amíg Jézus Krisztus másodszor is visszatér a földre. Sara Diamond szociológus szerint ez a koncepció vált a keresztény jobboldal számára a meghatározó ideológiává. Frederick Clarkson 2005-ben publikált The Rise of Dominionism: Remaking America as a Christian Nation (A dominionizmus felemelkedése: Amerika keresztény nemzetként való újjáalkotása) című munkájában, a dominionizmus három fő jellemzőjét különböztette meg, amely minden változatára érvényes. Az első szerint a dominionizmus

követői a keresztény nacionalizmust képviselik, mert meggyőződésük szerint az Egyesült Államok korábban keresztény nemzet volt, és újból azzá kell válnia. Ennyiben elutasítják, hogy az amerikai demokrácia a felvilágosodás és világi racionalizmus eszmerendszerében gyökerezzen. A dominionizmus második fő jellemzője, hogy saját vallási meggyőződését a többi vallás fölé helyezi, amennyiben nem fogadja el a többi vallással való egyenjogúságot, sőt még a keresztény felekezetek többi változatával szemben is elsőbbséget igényel a maga számára. Harmadik jellemzője, hogy a dominionizmus követői teokratikus uralmi rendet képzelnek el, amely szerint a Tízparancsolat, vagyis a bibliai törvények képezik az amerikai állami törvények alapját, és az Egyesül Államok alkotmányát a bibliai elvek végrehajtására szolgáló eszközként használhatják. Hogyan hódította meg Amerikát a dominionizmus? 1982-őt követően Pat

Robertson tévéevangélista kihasználva a tömegtájékoztatási eszközök által nyújtott lehetőségeket, sok millió hallgatóját arra buzdította, hogy kövessék egy új politikai vallásnak a törekvéseit, amelyek a keresztények százezreit politikai aktivisták hadseregévé alakítják majd át. Ekkoriban az amerikaiak többsége még nem ismerte fel, hogy új nagyhatású politikai mozgalom indult hódító útjára, amely magát kereszténynek nevezi, de igazi célja a politikai hatalom megszerzése a világ leghatalmasabb országában, ezt követően pedig át akarja alakítani Amerikát a XXI. század világbirodalmává A dominionizmus a szociáldarwinizmussal is rokonságot mutat A demokráciát a teokratikus elit uralmával kívánja felcserélni, amely a bibliai tanítások csak rá jellemző értelmezése szerint gyakorolná a hatalmat. Az új militáns keresztény-ideológia követőinek sikerült megfelelő befolyásra szert tenni, nemcsak a Republikánus

Pártban, hanem az amerikai kormányzatban és államigazgatásban is. A dominionisták szervezetten és jól álcázva tevékenykednek Figyelemreméltó, hogy elsősorban a kormányzat szociális programjait kívánják felszámolni, amely állami támogatást nyújt a betegeknek, az időseknek, a gyerekeknek, a munkanélkülieknek, a szegényeknek és más rászorulóknak. Azt hirdetik, hogy az emberek Istenre figyeljenek, és ne az államtól várják a segítséget. Egyes becslések szerint harmincötnegyven millió, más becslések szerint hatvan-hatvanöt millió amerikai keresztény követi a dominionizmus célkitűzéseit az Egyesült Államokban. Többségük azonban nincs tisztában ennek a vallási köntösben megjelenő politikai mozgalmak a valódi és eretneknek minősíthető természetével. Az elektronikus tömegtájékoztatást sikeresen használó tévéevangélisták és protestáns felekezetek, sikerrel ültették el az amerikaiak fejében egy külső ellenség

létezésének a képzetét. Ez a fantom-ellenség a szekularizmus mögé rejtőzködve támadja a kereszténységet. Ezért sok millió amerikai keresztény érezte úgy, hogy jogosan lép fel, amikor meg akarja dönteni a gonosz és összeesküvő szekularizmus uralmát. A harcias vallási mozgalom irányítóinak menetrendje szerint 2004 az az esztendő, amikor az amerikai kormányzat irányítása teljesen a militáns keresztény politikusok kezébe került. Ez az időpont valójában már hamarabb bekövetkezett Ma már az amerikaiak számos vonatkozásban olyan viszonyok között élnek, amelyek teokratikus jellegűek, és amelyeknek máris sikerült lényegesen megváltoztatniuk az amerikaiak kulturális életét, átalakítaniuk országuk jogrendszerét és alkotmányos berendezkedését. RJ Rushdooney, és veje Gary North, továbbá Pat Robertson, Herb Titus, Charles Colson, Tim LaHaye, Gary Bauer, Francis Schaeffer és Paul Crouch, valamint a 2007. májusában elhunyt Jerry

Falwell rendkívül sikeres munkát végeztek. A dominionizmus hirdetői a Szentírással kezdték és Isten Királyságát , ezt a láthatatlan spirituális országot, szószerinti politikai birodalommá alakították át, amely elsőként az Amerikai Egyesült Államokat hódította meg. Figyelmen kívül hagyták Jézus származását és üzenetét: Az én királyságom nem erről a világról való . A dominionizmus hirdetői úgy értelmezték a Szentírást, mint amelynek az a célja, hogy rávegye a keresztényeket: kapcsolódjanak be a politikába, és úgy gyakorolják a földi uralmat, hogy Jézus egy olyan földre térhessen vissza, amelyet előkészítettek számára hűséges helytartói . Az XX. század második felében a jobboldali keresztények egyrészt a kommunizmus, másrészt a szekuláris-humanisták uralmától tartottak. A mérsékelt szekularizmus világszemléletében a tudományos ismeretekre támaszkodik, s nagyrészt ateista vagy gnosztikus. A

keresztények nem hisznek a vallásos meggyőződés nélküli erkölcs szilárdságában és a keresztény emberszeretetet részesítik előnyben a szekuláris, evilági humanizmussal szemben. Hogy van-e vallás nélküli erkölcs, ezt majd eldöntik a társadalmi valóság tényei. Azt azonban túlzásnak kell tekinteni, hogy a szekuláris-humanizmus lenne a kommunizmus után a kereszténységet fenyegető legnagyobb veszély. Tény az, hogy a keresztény fundamentalisták harcias képviselői, így például Pat Robertson 700-ak klubja című műsorának a résztvevői, keményen támadták a szekularizmust, amelyet rákényszeríttettek a keresztényekre. Mivel a szekuláris-humanizus is az ateizmuson alapul, ez már elégséges volt ahhoz, hogy a dominionista keresztények elutasítsák. Francis Schaeffer arra hivatkozott, hogy az amerikai Függetlenségi Nyilatkozat is az ő álláspontját támasztja alá. Egy másik sztárevangélista, Billy Graham, a 700 club műsorában,

1985 április 29.én, ezeket mondotta: Eljön az idő, amikor az evangélistáknak meg kell fontolniuk, hogy testületileg is megszerveződjenek Támogatom, hogy újjászületett keresztények pályázzanak meg közhivatalokat és harcolják ki, ha lehetséges, a Kongresszus ellenőrzését, irányítsák a közigazgatást és vegyék kézbe a kormányzati hatalmat. Úgy gondolom, ha ezt a másik oldalnak engedjük át, akkor veszítünk. Szeretném, ha minden igaz hivő valamilyen formában és módon bekapcsolódna a politikába. Az amerikai protestáns egyházak három legtekintélyesebb vezetője - Shaeffer, Robertson és Billy Graham - szerint Isten népének erkölcsi kötelessége az Egyesült Államok kormányzatának a megváltoztatása. Ebben az időben fundamentalista keresztényvezetők és prédikátorok gyakran Isten nélküli, Isten tagadó valláshoz hasonlították a kommunizmust és a szekuláris humanizmust. Nem volt véletlen, hogy egy politikai ideológiát,

valamint egy olyan filozófiát, amely elutasítja a természet feletti hatalom létezését, vallásnak minősítettek. Ez lehetővé tette egyrészt egy gazdasági-politikai rendszer, másrészt egy filozófia hamisvallásként való demonizálását. Pat Robertson és társai jól ráéreztek arra, hogy vallási köntösbe csomagolt politikai stratégiájuk megfelelő médiatámogatással Amerika legdinamikusabb politikai mozgalmává nőheti ki magát. 2000-re már harmincöt millió amerikai mutatkozott késznek, hogy szembeszálljon kétszáznegyvenöt millió honfitársával. Tanúi lehettünk egy új vallásirányzat megszületésének Ennek az új politizáló vallási irányzatnak a megalkotói politikai és gazdasági ideológiájukat vallásos tanításokba helyezték, s így hozták létre a dominionizmus robbanásveszélyes nézetrendszerét. Ez a politikai eszmerendszer vallásként funkcionált, s lehetővé tette követői számára, hogy a vallásszabadságra

hivatkozva hárítsák el az őket ért politikai bírálatokat. A dominionizmus alapítói az általuk létrehozott vallás politikai természete miatt kénytelenek választ adni arra a kérdésre: minként lehet a bibliai parancsolatokat a politikai gyakorlatban alkalmazni? Hogyan lehetséges egy politikai vezetőnek egyszerre jónak és gonosznak is lennie? Ha a Biblia erkölcsi előírásai érvényesek rá, akkor például tilos számára a hazudozás, vagy bármely olyan erkölcstelen tett, amely Machiavelli szerint szükséges a hatékony kormányzáshoz. A dominionista vallási vezetők ezt a dilemmát a kálvinista doktrína alkalmazásával oldották fel. E szerint az elgondolás szerint, aki az eleve elrendelés, a predesztinació szerint, isteni kegyelemben részesült és méltó arra, hogy elnyerje az örökéletet, az mindenképpen üdvözül, vagyis az üdvözülés nem az illető által tanúsított jótettektől vagy az általa tanúsított megszentelt élettől

függ. Egy újjászületett keresztény, aki iszákos és parázna, Isten választottja maradhat akár abbahagyta az ivást és a kicsapongást, akár nem. Ennek az érvelésnek az a lényege, hogy keresztények nemcsak volt bűnösök lehetnek, de olyanok is akik, továbbra is követnek el bűnöket. Ezek szerint tartozhatnak Isten választott népéhez gyilkosságot, pedofíliát, nők megerőszakolását, tolvajlást, gyújtogatást és más bűnöket elkövető személyek, ha vállalják, hogy újjászületett keresztények lesznek. A dominionisták Kálvin Jánoshoz és John Knoxhoz hasonlóan hisznek abban, hogy a világegyetem teremtését megelőzően már valamennyi ember - az eleve elrendeltetésnél fogva vagy Isten kiválasztottjaihoz, vagy a számkivetettekhez, a kárhozatra ítéltekhez tartozott. Ennek a tanításnak neve is van (angolul supralapsarianism) és lényege az, hogy Isten még az ember bűnbeesését megelőzően elrendelte övéinek, illetve a kárhozatra

ítélteknek a kiválasztását. E doktrína szerint az isteni kegyelemben részesülők, nem vétkezhetnek annyira, hogy többé ne tartozzanak Isten választott népéhez. A felmentett bűnös kálvinista elgondolása jól összeegyeztethető azzal a Machiavellista technikával, amelynek célja megszerezni az állam feletti politikai ellenőrzést. A dominionisták tanításai szerint itt nemcsak egy kedvező megoldásról van szó, hanem ez elengedhetetlen követelmény minden újjászületett evangéliumi keresztény számára, aki meg van arról győződve, hogy gonosztetteket is kell végrehajtani a jó érdekében. Ez a tantétel igazolja a hazudozást, a gyilkolást, a csalást és minden egyéb bűnös cselekedetet anélkül, hogy nagy felhajtást csinálna a bűntudatból vagy a kivégzésekkel, katonai akciókkal és merényletekkel kioltott emberi életek miatti lelkiismeret-furdalásból. (Lásd mindazt, ami Irakban, Afganisztánban és másutt történik a dominionisták

támogatásával.) Machiavelli dominionista és neokon reneszánsza Nem véletlen, hogy pont Machiavelli tanításait követik azok a neokonzervatív (neokon) politikai szakértők és tanácsadók, akik az ugyancsak újjászületett keresztény George W. Bush-t körülveszik a Fehérházban. Kevin Philips tájékoztat minket az American Dynasty című (Amerikai Dinasztia) munkájában arról, hogy Karl Rove, aki hét éven át Bush elnök talán legfontosabb munkatársa volt, politikai stratégaként Machiavellit tekintette példaképének. Ugyanez volt elmondható Lee Atwaterről, aki a jelenlegi elnök apjánál, idősebb George Bushnál, töltötte be a politikai stratéga szerepkörét. Az új-machiavellisták mindent elkövettek azért, hogy Machiavelli erkölcsöt tagadó tanításainak a lényegét felhígítsák és elkenjék. Még napjainkban is erőteljes az új-machiavellisták befolyása a Fehérházban. Michael A. Ledeen, aki több kutatóintézetben is dolgozott, s

korábban a Nemzetbiztonsági Tanács különleges tanácsadója volt, szoros kapcsolatban áll Pat Robertsonnal. Ledeen ma az American Enterprise Institute (Amerikai Vállalkozási Kutatóintézet), a legtekintélyesebb neokonzervatív agytröszt munkatársa. Ledeen már az 1980as években folyamatosan szerepelt Pat Robertson 700 club című műsorában 1985 április 30.-án Robertson megkérdezte tőle: ha ő lenne Reagan elnök külpolitikai munkatársa, mit tanácsolna neki? Ledeen így válaszolt: Az Egyesült Államoknak egyértelművé kell tennie a világ és saját polgárai számára, hogy melyek az életbevágó érdekeink, majd mindenki számára világossá kell tennünk, hogy készek vagyunk harcolni és a legkeményebben megvédeni ezeket az érdekeket, úgyhogy az emberek ne lépjék át azt a vonalat, ahol csaknem bizonyosan drótakadályba ütköznek . Ledeen-nek ez a válasza machiavellista gondolkodásmódot tükröz. Eleve feltételez olyan körülményeket,

amelyek a nemzet egésze számára életbevágóan fontosak, mert az életét fenyegetik. A gondolatmenet úgy folytatódik, hogy meg kell határozni: melyek ezek az életbevágóan fontos érdekek? Ha viszont meg kell határozni, akkor ez azt jelenti, hogy ezek az érdekek és a veszélyeztetésük nem nyilvánvaló, mégis az amerikaiakat kényszeríteni akarja, hogy ezekért a nem nyilvánvaló érdekekért harcoljanak, és ha kell, akár az életüket is áldozzák fel. Az életbevágó érdekeknek nyilvánvalóknak kell lenniük, ha nem azok, vagyis az elnöknek kell saját belátása szerint meghatároznia őket, akkor azok nem tekinthetők életbevágóaknak. Leeden és Pat Robertson egyaránt machiavellista módon gondolkodnak. Mindketten javasolták már az 1980-as években Szíria, Irán és Irak megtámadását. A Project for the New American Century, PNAC, (Az új amerikai évszázad terve) elnevezésű politikai kutatóintézet az egyik legfontosabb neokonzervatív

gondolatiműhely. Mind Ledeen, mind Robertson azokat az államokat nevezte meg Amerika legnagyobb ellenségeiként, amelyeket a PNAC munkatársai. Ledeen Machiavelli-ről írt könyvében kiemeli, hogy az olasz gondolkodó szerint: a legnemesebb célok eléréséért a vezérnek (uralkodónak) gyakran gonosz tetteket kell végrehajtania; ha pedig minden áron békét akar, ahhoz háborút kell viselnie. Ledeen nyíltan hirdeti, hogy a cél szentesíti az eszközt, ha nem is mindig. Tény, hogy Ledeen gondolatait hat éven át szinte naponta ismételgették az amerikai kormányzatban olyan személyek, mint Cheney alelnök, Donald Rumsfeld korábbi védelmi miniszter, és helyettese Paul Wolfowitz. Ledeen fanatikusan hisz abban, hogy Amerika hivatása a demokrácia terjesztése, ha kell fegyveres erőszak felhasználásával is. Érthető, hogy az iraki megszállás egyik ideológusává vált, s rendszeresen adott tanácsokat Karl Rove-nak is, aki viszont hét éven át a jelenlegi

elnök legbizalmasabb tanácsadója volt. Leo Strauss professzort, a Hitler hatalomra jutása után Németországból Amerikába kivándorolt zsidó származású gondolkodót, tekintik a neokonzervativizmus apjának. A chicagói egyetemen politikai filozófiát tanító Strauss felelevenítette Machiavelli életművét, és elgondolásait beépítette a neokonzervatív mozgalom ideológiájába. Tanítványai közé tartozott többek között Paul Wolfowitz is. Egy másik tanítványa Harry V Jaffa szoros kapcsolatban állt olyan dominionistákkal, mint Pat Robertson. Strauss azonban nemcsak a tanítványaira gyakorolt befolyást, de kapcsolatban állt a neokonzervatizmus olyan meghatározó személyiségeivel, mint az amerikai legfelső bíróság tagja, az egyébként szinesbőrű Clarence Thomas, Irving Kristol, és fia William Kristol. Megemlíthetjük még William Bennett, Danforth Quayle (volt alelnök), valamint Allan Bloom, John Podhoretz, John Aschroft, Newt Gingrich és Gary

Bauer nevét. Strauss szellemi mozgalmával új életet lehelt a haldokló konzervativizmusba. Ennél is nagyobb teljesítménye a keresztény protestantizmusra tett rendkívüli hatása. Strauss elismeri, hogy Machiavelli hidegfejű, kérges-szívű, könyörtelenül pragmatikus, akit gonosznak is tekinthetünk. Ennek az elismerése azonban előfeltétele Machiavelli tanulmányozásának és megértésének. Strauss szerint egy igazi filozófusnak nyugodtan, kifinomultan kell szólni azokhoz a kevesekhez, akik alkalmasak üzenetének a befogadására. Strauss hangsúlyozta, hogy a titoktartás elengedhetetlenül szükséges az üldözés elkerülése végett. Strauss mestere volt annak, hogy kódolt üzeneteket továbbítson. Úgy tűnik, hogy tisztelte Machiavellit, mert eltérően más gonosz emberektől, Machiavelli nyíltan elmondta, amit mások csak titokban mertek zárt ajtók mögött elsuttogni. Minthogy Strauss számára a titoktartás és titkolódzás, valamint a

rejtjelezés lényegbe vágóan fontos egy valódi filozófus számára, ezért Machiavelli mégiscsak olasz hazafi volt a maga módján, mivel annyira szerette hazáját, hogy előnyben részesítette a saját személyes érdekeivel szemben. Strauss itt egy gondolati csavarintást hajt végre, megjegyezve, hogy Machiavellit azonban mégse lehet hazafinak tekinteni, mert, ha ezt tesszük, akkor homályban hagyunk valami igazán gonoszat. Mint látjuk a chicagói egyetemi tanár mindvégig fenntartja a kettős megközelítést. Ez a kettősség jellemzi Strauss elemzését akkor is, amikor Machiavellinek a kereszténységhez való viszonyát vizsgálja. Machiavellinek szüksége volt részletes elemzésre, amely feltárja: vajon összhangban vannak-e saját politikai nézetei a Biblia tanításaival. Straussnak ez az álláspontja arra ösztönözte a neokonzervatív követőket, hogy keressék a kapcsolatot a machiavellianizmus, a radikális konzervativizmus és a Szentírás

között. Strauss saját filozófiájába szervesen beillesztette Machiavelli főbb téziseit. Ideológiája nemcsak kritikusan áll szemben a demokráciával, de kibékíthetetlen ellentmondásban is van vele. Ugyanakkor azt hirdette, hogy szükség van egy nemzeti vallásra, nem azért, mert kedvelte a vallási szertartásokat, hanem azért mert a vallás nélkülözhetetlen a lakosság feletti hatékony ellenőrzés fenntartásához. Strauss nézeteit így foglalhatjuk össze. Először szükség van arra, hogy a vezető (vezér, uralkodó) folyamatosan félrevezesse azokat a polgárokat, akik felett uralkodik. Másodszor azoknak, akik vezetnek, tisztában kell lenniük azzal, hogy erkölcs nem létezik. Csak az erősebb joga létezik ahhoz, hogy a gyengébb felett uralkodjon. Harmadszor: a vallás az a kötőanyag, amely összetartja a társadalmat; ez az az eszköz, amellyel az uralmat gyakorló manipulálni tudja a többieket. Erre a feladatra bármely vallás alkalmas

Negyedszer: a szekuláris társadalom a legrosszabb, mert individualizmushoz, liberalizmushoz és relativizmushoz vezet. Ezek mindegyike bátorítja az ellenszegülést és a lázadást. Ötödször: a politikai rend akkor lehet szilárd, ha azt egyben tarja egy kívülről jövő hiteles (vagy annak látszó) fenyegetés. Ha nincs ilyen külső fenyegetettség, akkor létre kell azt hozni. Hatodszor: a liberális társadalommal az a probléma, hogy nemes hazugságokat és kegyes csalásokat terjeszt, arra törekszik, hogy szekuláris és racionális alapokat találjon a társadalom számára. A dominionizmus és az amerikai Függetlenségi Nyilatkozat 1986 júliusának első négy napjában Pat Robertson interjú sorozatot készített Leo Strauss egyik neves tanítványával Dr. Harry Jaffa-val a 700-ak klub -ja műsorában A téma a Függetlenségi Nyilatkozat fontosságának az elemzése volt. A vitában részt vett még a CBN Egyetem (Christian Broadcasting Network, Keresztény

Televízió és Rádió Hálózat) Politikai Karának a dékánja, Herb Titus is. Robertson választása azért esett Harry Jaffára, mert az ő alkotmányértelmezése felelt meg leginkább a konzervatív igényeknek és az Egyesült Államok kormányzati rendszere evangéliumi keresztényi szemléletének. Jaffa nézetrendszerében a szekuláris társadalmi-szerződésnek nem volt helye. Az interjú sorozatban Jaffa és Titus azt állította, hogy a Függetlenségi Nyilatkozat fontosságban megelőzi az Alkotmányt. A Függetlenségi Nyilatkozat a nemzet alapokmánya. Ez megfelel annak, amit egy jogi személy létrehozásánál alapító-okiratnak neveznek, míg az Alkotmány ennek a szervezetnek a működési szabályzata. Az Alkotmány az az eszközrendszer, amellyel meg lehet valósítani azokat a nagy célokat, amelyeket a Függetlenségi Nyilatkozat tartalmaz. Titus szerint az emberek közös akarattal sem dönthetnek úgy, hogy megfosszanak valakit Istentől kapott

elidegeníthetetlen jogaitól. Jaffa pedig idézte Jefferson és Madison korábbi elnököket, akik 1825-ben közösen megerősítették, hogy ha valaki tudni akarja az Egyesült Államok Alkotmányának az alapelveit, akkor először a Függetlenségi Nyilatkozathoz kell fordulnia. Jaffa szerint az eredeti szándék azt jelenti, hogy az Alkotmányt úgy kell értelmezni, ahogyan azt elfogadása idején megalkotói, vagyis az alapító atyák értelmezték. Ez azért talált lelkes fogadtatásra a dominionisták részéről, mert lényegében visszautasította azokat a bírósági döntéseket, amelyek az elmúlt évszázadban az Alkotmányt értelmezték. Másrészt, ha követjük Jaffa és a dominionisták ajánlását, és kézbe vesszük a Függetlenségi Nyilatkozatot, akkor szembesülünk azzal, hogy a dominionisták csak a következő részt idézik: Magától értetődőnek tartjuk azokat az igazságokat, hogy minden ember egyenlőnek teremtetett, az embert teremtője olyan

elidegeníthetetlen jogokkal ruházta fel, amelyekről le nem mondhat, s ezek közé a jogok közé tartozik a jog az Élethez és a Szabadsághoz, valamint a jog a Boldogságra való törekvésre. Ezeknek a jogoknak a biztosítására az Emberek Kormányzatokat létesítenek, amelyeknek törvényes hatalma a kormányzottak beleegyezésén nyugszik. E mondat után következik az a rész, amit azonban már soha nem idéznek, vagyis: Ha bármikor, bármely Kormányforma alkalmatlanná válik e célok megvalósítására, a nép Joga, hogy az ilyen kormányzatot megváltoztassa vagy eltörölje, és új Kormányzatot létesítsen, olyan elvekre alapítva és hatalmát olyan módon szervezve, amely jobban védi Biztonságát és jobban elősegíti Boldogulását. A józan ész azt kívánja, hogy a jól bevált Kormányzatot ne változtassuk meg jelentéktelen és múló nehézségek miatt; és valóban a tapasztalat azt mutatja, hogy az emberiség inkább szenved mindaddig, amíg a

rossz nem válik elviselhetetlenné, mintsem hogy kivívja jogait, és eltörölje a megszokott formákat. Ha azonban a visszaélések és bitorlások hosszú sora mindig ugyanazt a Célt szem előtt tartva azt bizonyítja, hogy a népet teljes zsarnokságba kívánják hajtani, a nép joga és kötelessége, hogy az ilyen Kormányzat igáját levesse, és jövő biztonsága érdekében új Védelmezőkről gondoskodjék. (A kiemelt részeket azért hallgatják el, mert az evangéliumi új-keresztények és a kereszténycionista mozgalmak valójában a hatalmon lévők és az állami fensőbbség iránti feltétlen engedelmességet szorgalmazzák, mihelyt megszerezték a kormányzati hatalmat. Ezt követően már szó sem lehet a legitimitását elveszített rossz kormányzatok lecseréléséről.) Jaffa tehát lényegében arra utalt, hogy a dominionisták, amikor a politikai hatalom átvételére törekednek, akkor ne az Alkotmányra, hanem a Függetlenségi Nyilatkozatra

támaszkodjanak. Jaffának ezt az álláspontját vitatja Shadia B Drury, aki több könyvet és számos tanulmányt írt Leo Strauss hatásáról az amerikai társadalomra. Drury szerint a Strauss követő neokonzervatívok úgy vélik, hogy az ő eszméik és értékeik megérdemelnek minden áldozatot és nehézséget. Drury szerint azonban nem aszerint kell a neokonzervatív, ultra liberális csoportokat megítélni, hogy mit mondanak, hanem aszerint, hogy mit tesznek. Drury Jaffával kapcsolatban kifejti, hogy Strausshoz hasonlóan machiavellista, aki szerint minden megtévesztő és illegális módszer jogos, ha az azokat alkalmazó hatalmon lévők meg vannak győződve céljaik helyességéről. Az 1970-es évek során a dominionizmus rendkívül gyorsan terjeszkedett Amerika evangélista, pünkösdista és fundamentalista vallási közösségeiben. Bámulatos sikereihez nagymértékben hozzájárultak a tévé és rádió evangélisták. Mindenekelőtt Pat Robertson volt az,

akinek sikerült a korábban politikailag közömbös, és társadalmilag nem túl sokra becsült fundamentalisták millióit mozgósítania. Pat Robertsonnak és társai átalakították őket elszánt, harcképes, jól megszervezett politikai erővé. A dominionisták nemcsak a protestáns felekezetek tagjainak a soraiban hódítottak. Sikerült befolyásra szert tenniük a konzervatív római katolikusok körében is, és csatlakoztak hozzájuk az episzkopális, anglikán hitvallást követő amerikaiak is. A tévé- és rádióevangélisták hallgatósága olyan vallásos amerikaiakból állt, akik még akkor is tartottak a bűnös világtól, ha egyetemi végzettséggel rendelkeztek. A dominionizmus csökkentette kisebbrendűségi érzéseiket, mert meggyőzte őket arról, hogy átvehetik a politikai irányítást, és többé nem fogják lenézni őket. A média-evangélisták - együttműködve a lelkészek és más egyháziemberek ezreivel - iskolákat, egyetemeket

alapítottak Amerika-szerte, hogy kiképezzék a hiteles keresztényeket a közhivatalok viselésére. Megtanították nekik, hogyan kell elnyerni a választott hivatalokat, és miként kell intézni a közügyeket, akár a legmagasabb szinten is. A Pat Robertson által alapított CBN Egyetem, később a Regent Egyetem nevet vette fel. Itt a dominionizmus elvei szerint képeznek ki kormányzati, közigazgatási szakembereket Amerika irányítására, és a világ dominionista elvek szerinti kormányzására. Az a cél, hogy az így kiképzettek régensként uralkodjanak addig, amíg a világ igazi uralkodójának, Jézus Krisztusnak, a második eljövetelére sor kerül, és átveszi királyságát, a világot ideiglenesen kormányzó, hivő követőitől. (A régens az a személy, aki az országot az uralkodó helyett ideiglenesen kormányozza.) A dominionizmust egyes amerikai kutatók (például Katherine Yurica az általa 2004 január 6.-án publikált Yurica Report-ban, majd

ugyanezen év február 14-én megjelent The Despoiling of America - Amerika Tönkretétele című tanulmányában) a szociál-darvinizmus egyik formájának tekintik. Ez tartalmazza azt az immáron közhelyszámba menő kemény igazságot, hogy a vagyon hatalom és a hatalom vagyon. A dominionizmusban azonban a vagyonhoz és a hatalomhoz való hozzájutás azt jelenti, hogy a szerencsésen meggazdagodott és hatalomhoz jutott személy Isten kiválasztottjaként különös kegyelemben részesült. Így a vagyon és a vele járó hatalom birtokosa Isten kiválasztottjának tekintheti magát, legyenek ezek a szerencsések természetes személyek vagy egész nemzetek. Ennek az ellentéte a szegénység, a hatalom-nélküliség, amely viszont Isten rosszallását, az illető magatartásának helytelenítését fejezi ki. Ez az új, divatos vallási dogma az Ótestamentum egyik szövegrészének az elferdítésében gyökerezik. Azonnal szembetűnő, hogy a vagyon és a hatalom Isteni

áldásként való bemutatása ellenkezik Jézus eredeti tanításával, aki a keresztények erkölcsi kötelezettségévé tette a szegények, a betegek, az elesettek támogatását. Gondoljunk csak az Újszövetség azon passzusára, amely szerint a tű fokán, mint a gazdagnak a mennyországba. könnyebb átjutni a tevének Ahhoz, hogy a vagyon és a hatalom birtoklását lehessen Isten jóváhagyásának és kegyelmének tekinteni, először el kellett fogadtatni azt követelményt, hogy az Ótestamentumban foglalt előírások és törvények szigorú betartása a keresztény hitvallás szerves részét képezik. Másodszor: egy kereszténynek ismét meg kell térnie, és újjá kell születnie. Ez azt jelenti, hogy el kell fogadni az Ótestamentum előírásait, és fel kell vállalnia annak érvényesítését a világ összes országában, beleértve az Egyesült Államokat is. Ennek az új dogmának az értelmében a dominionistáknak, mint igehirdető

misszionáriusoknak, el kell jutniuk a föld minden részébe, és érvényt kell szerezniük annak, hogy Jézus parancsait mindenki betartsa. A dominionista tanítások értelmében minden népet meg kell téríteni a Biblia törvényeinek a betartására, amelyek a világi törvények felett állnak, minthogy ezeket nem Isten hozta, nem Isten irányításával születtek, és így hiányosak és tökéletlenek. Az újjászületett igaz kereszténynek késznek kell lennie a bűnös világ tökéletlen törvényeinek a lecserélésére Isten tökéletes törvényeire. Eszerint egy keresztény hitbeli elkötelezettségének az a mércéje, hogy hajlandó-e elfogadni az uralom megszerzésének a célkitűzését. Az uralmat nemcsak az Egyesült Államokban, de az egész világon át kell venni. Egyes média-evangélisták a hatalom megragadását szó szerint értik (például Ben Kinchlow a 700 Club -ban). Pat Robetson szerint az az újjászületett keresztény feladata, hogy uralkodjon

a rosszak, a gonoszok és a bűnösök felett. A dominionizmus célja létrehozni az elkötelezett keresztény uralkodó osztályt, amely az ókori papiuralom modern változataként, teokratikusan gyakorolná a hatalmat. E cél elérése érdekében megfelelőn ki kell választani azokat a keresztényeket, akik alkalmasak a hatalom gyakorlására. A dominionizmus politikai alapon tesz különbséget keresztény és keresztény között. A megkülönböztető ismérv az, hogy az adott személy miként viszonyul a társadalombiztosításhoz, a Medicare-hez, Medicaide-hez a szabad orvos választáshoz, a szólás és sajtó szabadsághoz, a művészi szabadsághoz, vagy olyan jogokhoz, mint az alkotmány tizennegyedik kiegészítésében foglalt alkotmányos garanciák betartása a büntetőeljárásban. Azokat az újjászületett evangéliumi keresztényeket, akiket alkalmasnak tartanak az uralkodó szerep betöltésére elect -nek (kiválasztottnak) nevezik, és őket

különválasztják a többi hívőtől, akik nem készek elfogadni egy vallási alapon kiválasztott uralkodó osztály eleve elrendeltetett felsőbbségét. Azokat a keresztényeket, akik bírálják az elect-eket, hamis prófétáknak vagy álmodozóknak tekintik, akik a mózesi második törvénykönyv értelmében halállal büntetendők. 1986 május 1-én a 700 club -ban Robertson így magyarázta meg a dominionizmus lényegét: Isten terve az ő népével, hölgyeim és uraim az, hogy vegyék át az uralmat Mit jelent az uralom? Nos, az uralom a hatalmat jelenti. Isten azt akarja, hogy az ő népe együtt uralkodjon és kormányozzon Vele de Ő vár ránk azért, hogy uralmát kiterjessze és az Úr ezt mondja: Megengedem neked, hogy visszaszerezzed a társadalmat. Reformáció lesz Nem támogatjuk többé az erőszakos utópistákat a Legfelső Bíróságon, és hogy uralkodjanak felettünk Washingtonban. Nem fogadjuk ezt el Azt fogjuk mondani, szabadságot akarunk ebben az

országban, és a hatalmat akarjuk. Machiavelli és Leo Strauss szerint a vallás nélkülözhetetlen eszköz a tömegek ellenőrzésére. Ha nem eltérő véleményekre és nem önálló cselekvésre van szükség, akkor az egyöntetűség biztosítására a vallás a leghatékonyabb eszköz. A tömegek ellenőrzésének egy jól átgondolt módja a dominionizmus, és ha sikeresen alkalmazzák, elvezet a totális hatalomhoz. A dominionisták döntik el, hogy ki tartozik Isten kiválasztottjai közé Ehhez nem elég az, hogy újjászületett keresztény legyen, de az is számít, hogy melyik politikai párthoz tartozik, hogy liberális-e vagy konzervatív, kétségbe vonja-e vagy helyesli a dominionista vezetőket. Az a mód, ahogy a dominionisták legitimálták a hatalomvágyat, a kapzsiságot, a gyűlöletet, az erőszakot és a kegyetlenséget, önmagában is kellő bizonyíték arra, hogy a dominionizmus lényegét illetően nem tekinthető keresztényvallásnak. A dominionizmus

valójában Machiavellizmus és legmélyebb tartalma az, hogy a cél szentesíti az eszközt. A dominionizmus ténylegesen a valódi kereszténység elpusztítására törekszik. A dominionista ideológusok sajátságosan értelmezik Pál apostol rómabeliekhez írott levelének a tizenharmadik fejezetét, ahol a felsőség iránt való engedelmességről fejti ki véleményét. Eszerint minden lélek engedelmeskedjék a felső hatalmasságoknak, mert nincsen hatalmasság, hanem csak Istentől: és amely hatalmasságok vannak Istentől rendeltettek. Majd így folytatja: Azért aki ellentámad a hatalmasságnak az Isten rendelésének támad ellene; akik pedig ellentámadnak, önmaguknak ítéletet szereznek, mert a fejedelmek nem a jó, hanem a rossz cselekedetnek rettegésére vannak. Akarod-é pedig, hogy ne félj a hatalmasságtól? Cselekedjed a jót és dicséreted lesz attól. Ha Pál apostolnak ezt a véleményét Machiavelli és Leo Strauss vallásról szóló nézetei

alapján értelmezzük, akkor egyértelművé válik, hogy a dominionizmus rendkívüli veszélyt jelent az amerikai társadalom számára. Eszerint ugyanis bármely hatalomra került kormányzat Isten meghatalmazásából gyakorolja a hatalmat, szab ki büntetést és megtorlást azokra, akik ellenállással vagy lázadással kétségbevonják az adott kormányzat igazságtalan politikáját. Ha Strauss-i neokonzervatív értelmezéssel olvassuk, akkor az idézett bibliai rész baljóslatúvá válik. Amint hatalomra kerül egy bibliai előírások szerint működő új kormányzat az Egyesült Államokban, akkor az amerikaiaknak nincs többé joguk ellenállni, vagy fellázadni a hatalmatgyakorlók és rendeleteik ellen. Ha újraolvassuk a Függetlenségi Nyilatkozat már idézett részét, akkor annak ellenállásra vonatkozó nagyon fontos tétele többé nem érvényesíthető. Nem véletlen, hogy az idézett bibliai rész, amit a Biblia Károli Gáspár által fordított

szövegéből vettünk át az új angol-verziójú Bibliában már így hangzik: Minden személynek engedelmeskednie kell a fensőbb hatóságoknak. Nincs hivatalon alapuló tekintély, csak Isten jóváhagyásával és a létező hatalomgyakorlókat Ő helyezte hivatalukba; Következésképp bárki, aki fellázad a tekintély ellen, egy Isteni intézménynek áll ellen és azok, akik ellenállnak, maguknak köszönhetik azt a büntetést, amelyben részesülnek. Minthogy a kormányzat megtorolja a bűncselekményt, de nem büntet a jó magatartásért. Azt kívánod, hogy ne rettegj a hatóságoktól? Akkor cselekedjél helyesen, és bírni fogod jóváhagyásukat, minthogy ők Isten képviselői, akik a te érdekedben munkálkodnak. De ha rosszat teszel, akkor okod van arra, hogy rettegj tőlük. Nem hiába van az, hogy ők tartják kezükben a kard hatalmát, minthogy ők Isten megbízottai a vétkesek megbüntetésére. Ezért vagy köteles engedelmeskedni. Ez a kötelezettség nem

csupán a büntetéstől való félelem, hanem a lelkiismeret miatt kötelez. Ez az, amiért adókat is fizetsz A hatalmat gyakorlók Isten szolgálatában állnak és ezeknek a kötelezettségeknek szentelik energiájukat. Ez az új fordítás, hogyha szószerint vesszük, ahogyan a dominionisták és fundamentalisták teszik, alkalmas arra, hogy megtiltson minden ellenállást az éppen hatalmon lévő kormányzattal szemben, beleértve a békés tüntetéseket, közérdekű kérelmeket és társadalombíráló írásokat is. A kard hatalma kétségtelenül tartalmazza a megölést vagy megcsonkítást is, az alattvalók megfélemlítése érdekében. A dominionisták szerint, az általuk ellenőrzött törvényhozásnak az amerikai Alkotmány megszületése idején érvényes szabályokhoz kell tartania magát. Ennek értelmében ki kell terjeszteni a halálbüntetés kiszabását a jelenlegi helyzethez képest. A dominionisták az államhatalmat Istentől származtatják, nem pedig

az állampolgárok közös akaratából. Leo Strauss nyomán azt állítják, hogy a demokratikus kormányzat nem más és nem több, mint az egyes polgárok egyesített akarata és nincs több erkölcsi hatalma és tekintélye, mint az egyes egyéneknek. Ezért a demokráciára úgy tekintenek, mint amely elősegíti a polgári engedetlenséget és a káoszt. Az egyik dominionista vallási ideológus K. L Gentry szerint, aki a Presbiteriánus Egyház tagja, a dominionista ideológia főbb tanításai a következők: Először is arra kötelezi a kormányt, hogy igazságos monetáris politikát alakítson ki és tartson fenn, vagyis megtiltsa a teljesen fedezetlen pénz kibocsátását és forgalomban tartását, továbbá megszüntesse a csupán résztartalékokra épülő banki szolgáltatást. (A modern pénzrendszerben a központi bankok kötelező tartalékhányadot írnak elő a monetáris és hitelpolitika érdekeit szem előtt tartva.) Ezen túlmenően törvényesen betiltanák

az állam költségvetési deficittel való működését. A dominionizmus második kormányzati alapszabálya, hogy a választott állami tisztségviselőknek ezen ideológia erkölcsi követelményeihez kell tartaniuk magukat. A harmadik Gentry által támasztott követelmény a gazdagok túlzott méretű indokolatlanul nagy - megadóztatásának a tilalma A negyedik követelmény a jelenlegi börtönrendszer megszüntetése és helyébe igazságosabb rehabilitációs rendszer létrehozása. Ötödikként a teonómia tiltja a gyilkosok felmentését, kegyelemben részesítését, ideiglenes szabadlábra helyezését, és szigorúan megköveteli a halálbüntetés végrehajtását. Hatodikként tiltja az ipari szennyezést, amely pusztítja a természetes és mesterséges környezetet és csökkenti a vagyon értékét. Hetedszer, a dominionista politika bünteti a rosszindulatú és komolytalan orvosi-műhiba pereket. És végül nyolcadszor: szigorúan érvényt szerez az abortusz

tilalmának. Az abortusz nemcsak vallási és erkölcsi értelemben vett bűn, de jogi értelemben vett bűncselekmény is, mégpedig főbenjáró bűncselekmény. K. L Gentry által negyedikként említett programpont gyakorlatba történő átültetésén, a börtönrendszer rehabilitációs rendszerré történő átalakításán, Gary North a Keresztény Rekonstrukcionista mozgalom tagja (akinek közgazdasági doktorátusa is van), hosszú évekig dolgozott. Gary North számos könyvet, tanulmányt és cikket publikált, amelyben tévesen azt jövendölte, hogy a kétezredik év (a komputerek átállítása miatt), leküzdhetetlen válságba taszítja majd a modern civilizációt. A dominionisták közül kiemelkedett azzal, hogy megpróbálta a modern közgazdasági szemléletet összhangba hozni az Ótestamentummal. Gary North a Bibliára alapozott igazságos rehabilitációs rendszert, amely visszavezeti a bűnöst a jogtisztelő polgárok közösségébe, a

következőképpen képzeli el az 1999 márciusában, a Biblical Economics Today XXI. kötetében megjelent tanulmányában ( The Covenantal Wealth of Nations - A Nemzetek Istennel kötött szövetségén alapuló Gazdagsága). Ebben így fejtette ki nézeteit: a szegény embert, aki lop, és adott esetben rajtakapják, ezt követően eladják szolgaságba egy sikeres személynek. A bűnelkövető áldozata kárterítést kap; a bűnöző pedig képzésben részesül; megvásárlója viszont egy sor munkaszolgáltatáshoz jut. Ha a bűnöző szolgaként sikeres, és ki tudja magát vásárolni a szolgai függőségből, akkor visszatérhet a társadalomba, mint megfegyelmezett, és szigorú önkontrollra szoktatott ember. Ekkor ő is megkezdheti a vagyon felhalmozását. Gary North-nak ebből a fejtegetéseiből csak arra következtethetünk, hogy valójában a Római Birodalomban is ismert rabszolgatartó rendszer egy modernizált változatát kívánja a jelenlegi börtönrendszer

helyére bevezetni. A dominionista politikai program fel akarja számolni a F. D Roosevelt elnök által bevezetett társadalombiztosítási rendszert, a Social Security Program-ot. Pat Robertson 1985 augusztus 14.-én tette közzé azt az elképzelését, hogy miként kell megszabadulni a Social Security rendszertől. Eszerint húsz év alatt fokozatosan kell leépíteni a társadalombiztosítást, az időseket meg kell nyugtatni, hogy ők még megkapják, mivel életüket úgy rendezték be, hogy ezekre a juttatásokra számítottak. Második lépésként, fokozatosan emelni kell a nyugdíjkorhatárt, amelyet az is indokol, hogy az idősebbek egészségesebbek és hosszabb ideig élnek, és ezért tovább is dolgozhatnak. Harmadik fázisként lehetővé kell tenni a fiatal munkavállalóknak, hogy fokozatosan magánnyugdíj programokhoz csatlakozzanak, ahol befizetéseik adómentesek, és az évek alatt felgyülemlett pénzüket a közvetítőszervezetek, bankok, biztosító

intézetek befektetik a gazdaságba. Ez a pénz munkahelyeket teremt és mintegy évi százmilliárd dollár kerülhet új befektetésként az amerikai gazdaságba. Mindez csaknem teljesen megegyezik azzal a törvénnyel, amelyet a Bush kormányzat fogadtatott el 2003 decemberében, és amelynek a neve Medicare Prescription Drug Bill. Az Úristen számos helyen megparancsolja a Bibliában, hogy a keresztényeknek segíteniük kell a szegényeket, betegeket és öregeket. A dominionisták, köztük Robertson, úgy vélik, hogy a Mózes V. könyvének 28 fejezete, amely részletesen felsorolja Isten áldásait és átkait, tartalmazza a Mindenható gazdasági törvényeit is. Mint már korábban is hivatkoztunk rá, e törvényeket úgy értelmezik, hogy Isten csak az általa kiválasztottaknak juttat anyagi jellegű gazdagságot és áldást. Ezt azért csak a kiválasztottakkal teszi, mert ők azok, akik a leghűségesebben engedelmeskedtek a parancsainak és a törvényeknek. Gary

North, a már fentebb idézett tanulmányában, így vélekedik a szegényekről: Isten szuverén a szegényeket illetően, felemeli őket - nem valamennyiüket, de néhányukat. Az Isten tesz szegénnyé és tesz gazdaggá: Ő enged a mélybe és emel a magasba. Gary North értelmezése szerint a hivatkozott 28. fejezet értelmében a vagyonhoz jutás, mind az egyéni, mind a korporációs vagyon megszerzése, Isten Bibliában kinyilatkoztatott törvényeihez való következetes alkalmazkodás eredménye. Az a nemzet, amelyik követi Isten parancsolatait, a Föld valamennyi nemzete fölé kerül. Ezzel szemben a dominionisták úgy tartják, hogy aki beteg, szegény vagy gyenge, azért került ilyen helyzetbe, mert Isten haragját vonta magára. Ebből azt a következtetést vonták le, hogy a szegényekkel való törődés, az a kísérlet, hogy kiemeljék őket az anyagi nyomorúságból, vagy hogy megmentsék őket a betegségtől, ellentmond a Mindenható akaratának. Az ilyen

szociális törvényhozás és politika valójában ellenkezik Isten törvényeivel. Ha pedig Istennek ez a viszonya a szegényekhez, akkor erkölcsileg helytelen álláspont segíteni őket. Ilyen dominionista értelmezés alapján helytelen a Social Security, és a szegények egészségügyi ellátásáról gondoskodó Medicare program. Noha a dominionisták magukat Isten büntetése végrehajtóinak is tekintik, azzal is tisztában vannak, hogy nem szabad kegyetlennek és gyűlölködőnek látszaniuk. Ezért kezdetben, amíg a lakosságot sikerül teljesen az elect -ek (kiválasztottak) uralma alá vonni, olyan törvényeket kell elfogadni, amelyek kedvező politikai, társadalmi és egészségügyi viszonyokat hoznak létre, ahol a bűnösök és a gonoszok megbüntethetők. Az igazságot természetesen Machiavelli és Strauss tanításainak megfelelően gondosan el kell rejteni a lakosság elől. A dominionisták stratégiáját tanulmányozva, e sorok írója nem talál kellő

magyarázatot arra, hogy miért kerülte el a Kenneth Gentry, Gary North, Pat Robertson és más ideológusaik figyelmét Mózes V. könyvének 23 fejezete, 19 és 20 verse, amely így szól: A te atyádfiától ne végy kamatot: se pénznek kamatját, se eleségnek kamatját. Se semmi egyébnek kamatját, amit kamatra szokás adni. Az idegentől vehetsz kamatot, de a te atyádfiától ne végy kamatot, hogy megáldjon téged az Úr, a te Istened mindenben, amire kinyújtod kezedet, azon a földön, amelyre bemégy, hogy bírjad azt. Ha a dominionisták annyira hűségesen követik Isten parancsolatait és a Bibliai törvényeket, akkor miért nem lépnek fel az Amerikát - és immáron az egész világot - behálózó pénzuralmi világrend ellen, amelyet a nemzetközi szuperbankárok kezében lévő hitelpénzmonopóliummal és kamat-mechanizmussal működtetnek. Isten egyértelműen megtiltotta testileg kiválasztott népének, Izraelnek, hogy annak atyjafiai egymástól kamatot

szedjenek. Ezt lehet úgy értelmezni, hogy zsidó a zsidótól nem szedhet kamatot, de nem zsidótól már szedhet. Ha azonban a Tízparancsolat, amelyet Mózesen keresztül Isten közvetlenül a zsidó népnek adott, általános emberi paranccsá lett, és ma már minden embert kötelező törvény, hogy ne ölj, ne lopj, ne paráználkodj, tiszteld apádat és anyádat, és a többi előírás, akkor miért nem lett Isten minden gyermekét kötelező paranccsá az, hogy másik embertársadat kamat formájában se rövidítsd meg, azaz munkájának eredményét kamat formájában se lopd el tőle. Az hogy a kamatszedés révén a hitelezők valójában az időt alakítják át pénzzé, és adják el az adósnak, olyasmiért követelnek tőle ellenértéket, ami nem volt az övék, és amit nem adhattak volna el. A kamatelmélet művelőinek olyan kiválóságai, mint az amerikai Irving Fisher és a német-argentin Silvio Gesell, egyértelműen bizonyították, hogy a

kamatmechanizmus felesleges a pénzrendszerben. Igazságos és szilárd pénzrendszert csak a jelenleg használt kamatmechanizmus nélkül lehetne működtetni, de ehhez a globálissá vált magánpénzmonopóliumot kellene közpénzrendszerré visszaalakítani. A dominionisták kettősmércével mérnek és elhallgatják, hogy a Biblia számos helyen tiltja a kamat szedését, és ha isteni parancs az, hogy ne lopj, akkor az is isteni parancs, hogy kamat formájában se lopjál. E kis kitérő után levonhatjuk azt a következtetést, hogy az amerikai társadalomban oly fontos szerepet játszó egyházak valójában a pénzuralmi diktatúra befolyása alá kerültek és elveszítették önállóságukat. Amióta az ultraliberális neokonzervatívok, a neokonok, szövetségre léptek a dominionistákkal és ők kormányozzák az Egyesült Államokat, veszélybe került a középosztály puszta léte és az értéktermelő munkavállalók életlehetőségei pedig folyamatosan

szűkülnek. A dominionisták uralma alatt több munkahely szűnt meg, mint a nagy világválság idején. A dominionisták fel akarják számolni a munkavállalók olyan fontos intézményeit, mint a szakszervezetek. A dominionisták fokozatosan építik le az állami közoktatási rendszert, és arra kényszerítik az amerikaiakat, hogy az általuk irányított és álkeresztény nézeteket hirdető egyházi iskolákba küldjék gyermekeiket. A dominionisták sikerének egyik titka A dominionizmus bámulatos térhódítása jelentős részt Cyrus Scofield-nek és az általa írt bibliamagyarázatoknak köszönhető. Ki volt Cyrus Scofield és minek tudható mai napig érezhető hatása? Cyrus Scofield 1843-ban született az Egyesült Államok Michigan államában és 1921-ben halt meg Long Island szigetén, New York államban. Részt vett az amerikai polgárháborúban, majd St. Louisban dolgozott sógora jogi irodájában Hamarosan Kansas Állam ügyvédi kamarájának lett a

tagja, majd ugyanebben az államban kerületi ügyész. Le kellett azonban mondani, mert csalásért és hamisításért vádat emeltek ellene, és szabadságvesztésre ítélték. Alkoholizmusa miatt 1883-ban elvált feleségétől, akitől két leány gyermeke született. Hamarosan újból megházasodott és második felesége fiú gyermekkel ajándékozta meg. Az evangéliumi kereszténységre 1879-ben tért át Vallási mentora James H Brookes volt, akit kiemelkedő diszepenzácionista és premillenialista lelkipásztorként tartottak számon. Scofield, mint lelkész, 1883-ban csatlakozott a kongregácionista felekezethez Az 1900-as évek elejétől írta szerteágazó bibliamagyarázatait, amelyek végül is a Scofield Reference Bible-ban, vagyis Scofield Magyarázatos Bibliájában jelentek meg 1909-ben. Ez a magyarázatokkal ellátott Biblia hamarosan a diszpenzációs premilenializmus legbefolyásosabb könyvévé vált. Scofield New Yorkba költözött, ahol a New York-i Esti

Biblia Iskola, egy laikus intézet, felügyelője lett. Scofield terjedelmes magyarázószövegei a diszpenzácionalizmust népszerűsítették, azt a protestáns teológiát, amelyet a XIX. század elején a brit John Nelson Darby dolgozott ki. Darby Scofield-hez hasonlóan jogvégzett ember volt A diszpenzácionalizmus az újtestamentumi egyház és az ótestamentumi ősi Izrael közti különbséget hangsúlyozza, de egyben szerves egységbe is kapcsolja őket. A diszpenzácionalizmus azt tanítja, hogy a keresztény egyház egész története csak egy átmeneti időszakasz Isten és a zsidó nép kapcsolatában. Isten azonban továbbra is a zsidókat tekinti az ő elsőszámú kiválasztottjainak. Mindez akkor válik nyilvánvalóvá, amikor az úgynevezett egyházi korszak véget ér a történelemben és Jézus Krisztus, mint Messiás, ismét elfoglalja az Őt megillető helyet a Szentföldön, ezért a diszpenzácionalisták támogatják a zsidók visszatérését a

Szentföldre. A Scofield Biblia, amiről később majd részletesebben szólunk, elősegítette a diszpenzácionalizmus elterjedését. A fundamentalista keresztények egyben premillenistáknak tekintik magukat, mert hitük szerint a millennium, vagyis Jézus Krisztus ezeréves földi királysága előtti korszakban élnek. Az Újtestamentum írásai keveset szólnak az ezeréves királyság természetéről. Egyes ószövetségi próféták a részleges és nem végleges helyreállítást jövendölték meg, ami eltér a végső helyreállítás tökéletes viszonyaitól. Eszerint Jézus ezeréves uralkodása idején következik be a viszonyok részleges helyreállítása, míg a tökéletes helyreállításra már új földön, új ég alatt kerül sor. Megjegyezzük még, hogy nem minden premillenista diszpenzácionalista, viszont minden diszpenzácionalista premillenista. Scofield szerint a Teremtés és az Utolsó Ítélet közti időszakban, Istennek az emberrel való

kapcsolata hét különböző korszakra osztható, és ez a hét korszak az az orientációs keret, amelyben bibliai jövendölések megmagyarázhatóak. Scofield bibliamagyarázatának tudható be, hogy az amerikai fundamentalista keresztények körében a diszpenzácionalizmus és a premillenializmus döntő befolyásra tett szert. Scofield a róla elnevezett Magyarázatos Bibliában, arról kívánja meggyőzni olvasóit, hogy az Úr házának hegye Jézus Krisztus ezeréves királyságát jelenti. A hegy Sión vagy Cion (Zion) hegyére utal. A Zion, Sión, Cion héberül Sepulchre (jelentése sír, síremlék) Salamon templomát azonban Moriah hegyére, és nem Zion hegyére építették. Sión hegye az óvárostól délre fekszik és egy keskeny völgy választja el az Olajfák-hegyétől délnyugatra. Siónhegyét Golgota (a Koponyák Hegye) vagy Kálvária néven is ismerjük Sión és Kálvária tehát egy és ugyanaz. Jézust a Sión-hegyén feszítették keresztre, ezért

Sión-t nem szabad összekeverni a második templom újjáépítésével. Scofield a börtönben hozzáfogott John Darby írásainak a tanulmányozásához, aki kidolgozta a Mennybe történő, és bármelyik pillanatban lehetséges - Isten általi közvetlen elragadtatás (a rapture) doktrínáját. A rapture a nagy nyomorúság előtti elragadtatás tana E szerint az elképzelés szerint Jézus második eljövetelét két részre kell bontani: Jézus Krisztus először eljön az övéiért és elragadja őket a világból, és a hívők, az igazak felemeltetnek a földről, hogy Krisztussal a levegőégben találkozzanak. Krisztus ekkor még csak a felhőkig jön el, és az elragadtatott hívők visszatérnek vele a Mennybe. Ezt követi a világtörténelem legszörnyűségesebb korszaka a nagy nyomorúság . Ez a borzalmas időszak hét évig tart, ez alatt Isten kitölti a haragját és bekövetkeznek egymás után a János Jelenések Könyvében, az Apokalipszisben megjövendölt

csapások. Isten a bűnös emberiséget keményen megbünteti A nagy nyomorúság előli elragadtatás egyik célja, hogy kimentse az egyházat az eljövendő harag időszakából. Jézus csak az elragadtatásban részesülők számára jelenik meg, a világ többi része számára az eljövetel ekkor még nem látható, ezért nevezik a rapture-t titkos elragadtatásnak. Mint már utaltunk, rá a nyomorúság előtti elragadtatás tanítása a diszpenzácionalizmus szerves része. Ez a teológia az üdvtörténetet korszakokra bontja és ezeket a korszakokat hermetikusan elválasztja egymástól. A diszpenzácionalizmus Izrael és az egyház között is éles különbséget tesz. A diszpenzácionalisták az Izrael jövőjéről szóló próféciákat nem alkalmazták az egyházra, hiszen ezek az ószövetségi próféták szószerinti értelmezése folytán csak a zsidóknak szólnak, és beteljesülésük is csak a zsidókra tartozik. Itt az a lényeg, hogy Isten népét eredetileg a

testileg kiválasztott nép, a zsidók alkotják. Jézus Mennybemenetelét követően azonban már a keresztény egyház tagjai alkotják Isten választott népét, a lelki Izraelt, amelynek bármely néphez tartozó Isten-félő, hivő ember a tagja lehet. A zsidók addig voltak Isten testileg kiválasztott népe, amíg hitetlenségük nem vált nyilvánvalóvá. Istennek be kell fejeznie az egyházzal kapcsolatos munkáját, mielőtt újra a zsidók felé fordul. Isten az elragadtatással zárja le az Egyház-korszakát, hogy ismét testileg kiválasztott népéhez fordulva, újból a zsidó néppel folytatódhasson az üdvtörténet. A lelki-Izraelről tehát ismét a testi-Izraelre tevődik át a hangsúly. A diszpenzácionalisták ennek előjeleit látják Izrael Állam megalakulásában. Amikor Scofield kiszabadult a börtönből új feleségével, Helen van Ward-al élt. Követve illuminátus kapcsolatait az előkelő Lotus Club közelében tartott fenn lakást New York

központi városrészében, Manhattan-ban húsz éven át. Ez volt az a hely, ahol kifejtette elképzeléseit az új egységesített magyarázatotokkal ellátott keresztény Bibliáról. Ekkor vette szárnyai alá Samuel Untermeyer, aki később az Amerikai Zsidó Bizottság, a Zsidó Hazafiak Ligája és a Nemfelekezeti Náci Ellenes Liga elnöke lett. Untermeyer bemutatta Scofieldet számos cionista és szocialista vezetőnek, köztük Samuel Gompersnek, Fiorello LaGuardianak, Abraham Strausnak, Bernard Baruchnak és Jacob Schiffnek. Ők voltak azok, akik finanszírozták Scofield kutatóútjait Oxfordba, és akik elintézték a megegyezést és összhangot népszerűsítő bibliamagyarázatainak a publikálását, valamint széleskörben való terjesztését. Nehéz túlbecsülni Cyrus Scofield befolyását a XX század keresztény hittételeire. A Scofield Magyarázatos Biblia rövid idő alatt standard hivatkozási alappá vált szinte valamennyi keresztény felekezetben és

hittudományi iskolában. Ez a zsidó és keresztény tanításokat egybehangoló bibliamagyarázat meggyőzte a protestáns keresztényeket arról, hogy a zsidó próféciák Jézus második eljöveteléről, vagyis Jézus királyságáról szólnak, és nem az emberek által készített, nagyonis evilági Új Világrend cionista víziójáról. Az a tény, hogy a keresztények ragaszkodnak ehhez a bibliaértelmezéshez, vakká teszi őket a cionista Új Világrend valóságával szemben. Scofield a cionista pénzhatalom képviselőjének bizonyult, megbénítva a kereszténységet egy olyan időszakban, amikor a pénzmonopolista háttérhatalom az Egyesült Államok teljes ellenőrzés alá vételére törekedett. A diszpenzácionalisták általában nem foglalkoznak azzal, hogy miféle ember volt a valóságban Cyrus Scofield. Csodálói etikátlannak és elítélendőnek tekintik, ha életének eltitkolt tényeivel foglalkoznak, mert az rontja személyi hitelességét,

gyengítheti magyarázatai meggyőző erejét. Nem lehet azonban eltekinteni életének árnyoldalaitól sem, mert Scofield az általa készített bibliamagyarázataival nagy befolyást gyakorolt a protestáns teológiára. A háttérhatalom hatékony pénzügyi és reklám támogatásával, a Scofield Magyarázatos Biblia rendkívül nagy példányszámban került forgalomba. Sikeresen népszerűsítette a premilleniumi tanításokat, a Jézus második eljövetele utáni ezeréves uralomra vonatkozó elképzeléseket, és kész magyarázatokat adott ezekkel kapcsolatosan. Ma már tényként fogadhatjuk el, hogy többet tett az elmúlt évszázadban a premillenizmus elterjedéséért, mint bármely más könyv. Sokan megpróbálták bírálni és lejáratni. Ezek kísérletek azonban eddig nem jártak sikerrel, mivel a Scofield Magyarázatos Bibliát továbbra is nagy példányszámban adják ki évről évre. A nagy példányszámú folyamatos publikálás következményeként a

diszpenzácionista vezetők azt hiszik: ha valamely munka ilyen nagy példányszámban forog közkézen, és évről évre kiadják, az bizonyára helyes, ezért érdemes azt kézikönyvként használni. A növekvő használat viszont elősegíti, hogy a Scofield Bibliát ismét kiadják. A katonai hatalom mint a birodalmi Amerika államvallása Az Egyesült Államok politikai életére egy szekuláris államvallás is rányomja a bélyegét. A második világháború óta a katonai hatalom társadalmi, politikai és pénzügyi tekintetben úgy funkcionál, ahogyan az államvallás funkcionált korábban más társadalmakban. A különleges privilégiumokhoz jutott Pentagon tekinthető az államvallássá vált militarizmus főtemplomának. Ennek a sajátos templomnak megvannak a saját dogmái, rituáléi, szentjei, áldozati szertartásai, csak beavatottak által használt titkos nyelvezete és természetesen saját üdvtörténete . Ennek a katonai vallásnak a papjai csak akkor

készek a terrorizmus ezernyi veszélyétől megvédeni az amerikaiakat, ha más vallások hithű követőihez hasonlóan a megszentelt militarizmusnak is engedelmesen alávetik magukat. Az Egyesült Államok elnöke természetesen ennek az államvallásnak is a legfőbb irányítója, felkent főpapja. A 2008-as elnökválasztási kampányban szinte minden elnökjelöltségre pályázó igyekezett magát határozottnak, keménynek felmutatni, s egyik sem mulasztotta hangsúlyozni, hogy ha úgy alakul a helyzet nem habozik újabb háborút indítani. Minthogy az államvallássá vált katonai hatalom irányításáért is folyik a politikai küzdelem, nem meglepő, hogy egyik elnökjelöltségre pályázó sem kérdőjelezte meg a Pentagon csillagászati összegekre rúgó költségvetését, amely megdönt a hidegháború idején felállított minden költségvetési rekordot. Ha valamelyik pályázó kétségbe merné vonni a militarizmus egyházának a megszentelt igényeit, akkor

politikai öngyilkosságot követne el. A katonai hatalom piedesztálra emelése az új államvallást hirdető hatalmi elit akaratából történt. A tömegtájékoztatás mindennapos agymosásának kitett amerikai társadalom pedig, behódolt ennek az agymosásnak. Olyan jelöltségre pályázók, mint Barack Obama, mutatnak bizonyos szkepticizmust a katonai hatalom vallásos tiszteletével szemben, de a jelenlegi viszonyok közepette fel se merülhet a militarizmus szinte vallásos tiszteletének a kétségbevonása vagy gyöngítése. Obama beszél ugyan arról, hogy Amerika történelmében új fejezetet kell nyitni, de a már megírt fejezeteken nem lehet változtatni. Az Egyesült Államokban mindent a nemzetbiztonsággal hoznak kapcsolatba, és minden közéleti szereplést, politikai döntést a nemzetbiztonság szempontjából mérlegelnek. Különösen a második Világháború óta hódít a militarizmus, mint szekuláris államvallás. 1945- után eltérően az első

világháborútól - nem szerelték le sem a hadipart, sem a hadsereget. A katonai ipari komplexum és a tulajdonosként azt működtető nemzetközi pénzügyi közösség elsőrendű feladatának tartja a hadiipar tulajdonosainak az érdekvédelmét. Egyik fontos érvük az, hogy a hidegháborút is azért nyerte meg az Egyesült Államok, mert ez a katonai komplexum olyan teljesítményt nyújtott, amellyel a Szovjetunió és birodalma nem tudott lépést tartani. A katonai ipari komplexumnak ez a vallásos tisztelete bálványimádatra emlékeztet. Aki az Egyesült Államok elnöke akar lenni, az nem nyúlhat ehhez a bálványhoz Nem teheti ezt meg anélkül, hogy ne okozna súlyos károkat az amerikai gazdaságnak, és ne nyúlna hozzá a hatalmi elit privilégiumaihoz. A militarizmus bálványának a ledöntése megfosztaná az amerikaiak nem kis részét attól a koordináta rendszertől, amelyben elrendezte életét. Egy értelmét vesztett világban találná magát Azok

az amerikai választópolgárok, akik már tudják, hogy szembe kell szállni ezzel az új államvallással, ha vissza akarják nyerni állampolgári önrendelkezésüket, minduntalan a nemzetbiztonság mumusával, egy hatalmassá felfújt kísértettel találják szembe magukat. A világuralomra törő pénzoligarchia egyelőre sikeresen ijesztgeti a nemzetbiztonság fantomjával az amerikaiakat. A militarizmus államvallása és az ultrakonzervatívok machiavellizmusa ötvöződött a kereszténycionista dominionizmussal, s ez csaknem lehetetlenné teszi, hogy az amerikai társadalom egészének valódi szükségletei, érdekei és értékei határozzák meg, hogy ki legyen az Egyesült Államok új elnöke. A republikánus John McCain-nek, a demokrata párti Hillary Clintonnak és Barack Obama-nak párthovatartozástól függetlenül a korrupt pénzügyi és korporációs oligarchia érdekeit kell kiszolgálniuk, vagy le kell mondaniuk elnöki ambíciójukról. A republikánus

oldalon az elnökjelölés lényegében eldőlt, mert a nemzetközi pénz és korporációs oligarchiát és annak világstratégiáját mindenben kiszolgáló, kaméleon John McCain-nek sikerült összegyűjtenie az elnökjelöltséghez szükséges szavazatok többségét a nyáron esedékes elnökjelölő konvencióra, amelyet Minnesota szövetségi tagállam St. Paul városában tartanak 2008. szeptember 1 és 4 között McCain a pénzuralmi militarizmus megszemélyesítője John McCain Arizona-i köztársági párti szenátor 1936-ban született Panamában. Apja és nagyapja egyaránt négycsillagos főtiszt, tengernagy volt. 1966-ban a Forrestal nevű repülőgép anyahajón szolgált, mint harci pilóta. Amikor hajója kigyulladt, maga is súlyosan megsebesült, még gépében ülve. Ezt követően egy másik hajóra kérte át magát 1967 október 26-án ÉszakVietnámban volt bevetésen, amikor is repülőgépét Hanoi felett rakétával lelőtték McCain sebesülten

katapultálta magát és a Hanoiban lévő egyik tóban elfogták, majd Hanoi Hoa Loa börtönébe vitték. Itt egészen addig rendkívül durván bántak vele, amíg az észak-vietnámiak rá nem jöttek, hogy egy tengernagynak a fia, és ekkor részesítették először megfelelő orvosi ellátásba. 1968-ban, amikor apját a Vietnám-i térségben harcoló amerikai erők parancsnokává nevezték ki, az észak-vietnámiak felajánlották McCain-nek, hogy távozhat. Ő azonban ragaszkodott ahhoz, hogy fogolytársai is vele jöhessenek, és nem fogadta el, hogy kivételezzenek vele. Ez a magatartása azzal járt, hogy öt és fél évig volt Észak-Vietnám-i fogságban és csak 1973 márciusában szabadult. 1977-ben ő lett az összekötő tiszt a Haditengerészet és a Szenátus között Washingtonban. 1980-ban elvált és újra nősült 1981-ban megvált a haditengerészettől és 1982-ban az amerikai Képviselőház tagja lett Arizona képviselőjeként. 1986-ban Arizona

szenátora lett és azóta újraválasztották 1992, 1998 és 2004-ben is. Konzervatív elveket valló szenátorként úgy vált Amerika szerte híressé, mint független politikus, aki gyakran más álláspontot képviselt, mint ami a republikánus párt hivatalos irányvonala volt. Egyik kezdeményezője volt a pártfinanszírozás törvényi újraszabályozásának. 2000-ben republikánus párti színekben indult az elnökjelöltségért, de alulmaradt George W. Bush-al szemben 2008-ban azonban sikerült bebiztosítania a maga számára a republikánus párt elnökjelöltségének az elnyerését. McCain az előválasztások során kardcsörtető demagógnak bizonyult és uszításban még a New York-i Rudy Guiliani-t is túlszárnyalta. McCain ellenséges beállítódása univerzálisnak nevezhető. Ha elnök lenne, nemcsak az arabokkal és a perzsákkal lépne fel keményen, de az oroszokkal szemben is. A G-8-akkal, a vezető ipari országokkal kapcsolatban, az az álláspontja,

hogy annak a nagy piaci-demokráciák klubjának kell lennie, ezért fel kell venni Brazíliát és Indiát, de ki kell zárni Oroszországot. McCain szerint Putyin Oroszországa revansista, s valójában azok közé az államok közé tartozik, amelyek fenyegetik a nyugati demokráciákat. Ha McCain retorikáját szó szerint vennénk, úgy tűnik, hogy Moszkvában is olyan rendszerváltást akar, amilyenre Irakban sor került. A jelenlegi elnök második elnöksége kezdetén meghirdette, hogy külpolitikájának célja a zsarnokság felszámolása földünkön. McCain hajlandónak látszik olyan globális kereszteshadjárat megindítására, amitől még Bush is visszariadt. Visszatekintve 2001 szeptember 11-re, azt láthattuk, hogy e meghatározó esemény következtében, számos amerikai politikus jelentős változáson ment át. McCain még harciasabbá vált és folyamatosan követelte a lator államok visszaszorítását . Ez volt az a politika, amit a Bush kormányzatba

beépült neokonzervatívok mindig is akartak. McCain számára azonban még Donald Rumsfeld is bizonytalannak és túlságosan habozónak tűnt. McCain folyamatosan több katonát, több fegyvert, több erőt követelt. Ahogy Rumsfeld támogatása fokozatosan csökkent, McCain még harciasabban támadta, és amikor végül távoznia kellett a Pentagon éléről, McCain a nemzetvédelem története legrosszabb hadügyminiszterének nevezte. Nemcsak Rumsfeld, de a háború is egyre népszerűtlenebbé vált McCain-nek ekkor sikerült az a politikai mutatvány, hogy egyidejűleg bírálta a háborút és tett szuperhéjához méltó harcias nyilatkozatokat. Folyamatosan bírálta a Bush kormányzatot elítélve a háború tragikusan rossz irányítását. Amikor sor került a surge (elárasztás, elözönlés) katonai programnak a végrehajtására, akkor McCain azt dicsérte, de hangsúlyozta, hogy a Fehér Ház valójában az ő nézeteit tulajdonította el. A két Közel-keleti

háborút azonban csak az amerikai lakosság egynegyede támogatja, ezért McCain-nek úgy kellett háborúpárti vonalat képviselnie, hogy közben erősítenie kellett azt a magáról rajzolt képet, hogy nézeteit nem a közvélemény kutatásokhoz igazítja, hanem az objektív tényekhez. McCain egyenes beszéde azonban egyre gyakrabban bizonyult uszító beszédnek. Választási kampánya során gyakran énekelte azt, hogy Bomb, bomb, bomb Iran egy népszerű ének dallamára. Az ismételten hozzáintézett kérdésekre egyik alkalommal (New Hampshire-ben) McCain azt válaszolta, hogy az Egyesült Államok Irakban maradhat akár száz évig is, és ez nem zavarja, amíg amerikaiak nem sebesülnek meg, és nem halnak meg nagyobb számban, mint Koreában. Ugyanakkor egyértelmű, minél tovább marad megszállóként Amerika Irakban, annál több támadás éri az amerikai katonákat. Az irakiak többsége ma már meg van arról győződve, hogy a megszálló amerikai katonák

elleni harc igazságos. McCain ezzel szemben a háború előtt azt jósolta, hogy az Egyesült Államok iránt érzett ellenszenv az iszlám világban valószínűleg el fog tűnni, amikor az irakiak ujjongva fogják ünnepelni annak a rezsimnek a bukását, amelyhez hasonló könyörtelen rendszer kevés létezett. McCain-t nem hozta zavarta jövendölésének teljes kudarca, ugyanúgy ahogy az sem számított, hogy Irakban nem találták meg a beharangozott tömegpusztító fegyvereket. A republikánus párt elnökjelölt-várományosa olyan színésznek tűnik, aki olyan forgatókönyv alapján játszik, amit már évekkel ezelőtt megírtak, és amelyen a tények csupán azért, mert igazak, nem változtathatnak. McCain hódítónak, egy rettenthetetlen háborús hősnek, egy leendő főparancsnoknak tekinti magát, aki győzelemre viszi az amerikaiakat, és Irakban marad akár ezer évig, vagy még hosszabb ideig. Úgy véli, hogy az amerikai határozottság ugyanúgy meg fogja

törni az irakiakat, ahogy megtörte a koreaiakat, a bosnyákokat, a japánokat és másokat, akik ellenálltak az Egyesült Államoknak. Az előválasztási kampány szélsőséges hangneme, úgy látszik, még fel is bátorította McCaint. Kampányának egyik utolsó állomásán kijelentette: Kemény háborúban állunk. Nem lesz vége egyik napról a másikra Újabb háborúkra is sor kerül. Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de újabb háborúk is jönnek még Soha nem fogunk meghátrálni, soha nem adjuk fel és lesznek újabb háborúk. Ezek után joggal feltételezhetjük, hogyha végül is McCain kerül a Fehér Házba, akkor az Egyesült Államok újabb háborúkat indít, és nemcsak a közel-keleti térségben. McCain mindenesetre magát a köz szolgálatában álló, egyenes-beszédű, őszinte embernek tekinti. Elismeri, hogy gyakran türelmetlen és éles kifejezéseket használ. Úgy gondolja, hogy magatartását a szenvedélyes meggyőződés határozza meg. Joseph

Lieberman szenátor, aki közel áll hozzá, úgy véli, hogy McCain indulatos, de nem veszíti el önuralmát, nagyon is fegyelmezett személyiség. Jeremiah Wright lelkész és a demokrata párti elnökjelöltségre pályázók versengése A demokraták két jelöltje Hillary Rodham Clinton (HRC), New York-i szenátor és Barack Hussein Obama, még fej-fej melletti küzdelmet folytat a jelölés megszerzéséért. Hillary R Clinton az Egyesült Államokat ténylegesen kézbentartó pénzoligarchia és az egész korporációs elit bizalmát jobban bírja, mint riválisa. Clinton asszony már First Lady-ként beletanult az elnöki teendők intézésébe, de még ennél is fontosabb, hogy New York szenátoraként a legfontosabb üzleti körök őt készítették fel az elnöki szerepkörnek a Pénzimpérium igényeinek megfelelő betöltésére. Barack Obama valószínűleg elfogadható alelnök lenne Hillary Clinton elnök mellett. Első emberként azonban fenntartásokkal fogadják

mértékadó körökben. Ennek lehet betudni, hogy a legkülönfélébb oldalról érik támadások a pénz és korporációs oligarchia tulajdonában álló tömegtájékoztatási szervezetek részéről. Próbálkoztak már azzal is, hogy korrupciós ügybe keverjék. Amikor ez nem sikerült, akkor 2008 áprilisában azt a Jeremiah Wright nevű szinesbőrű lelkészt támadták meg, akinek a United Churh of Christ (Krisztus Egyesült Egyháza) felekezetéhez tartozó gyülekezetébe járt Barack Obama hosszú időn át Chicago-ban. A Wright tiszteletest ért támadás egyértelműen arra irányult, hogy lejárassa és alkalmatlanná minősítse Obamát, mint a demokratapárt elnökségre pályázó politikusát. Azt vetették Wright tiszteletes szemére, hogy lázítóhangú, Amerika-ellenes, fajgyűlölő és politikailag szélsőséges nézeteket valló prédikációkat tart. A vádaskodásoknál a szokásos befeketítési technikákat alkalmazták, kikiáltva Wright-ot

gyűlölködő, viszályt-szító, rasszista szélsőségesnek. Obama először a megtámadott lelkész védelmére kelt, de elsősorban a tiszteletreméltó embert védelmezte és nem prédikációinak lényegi mondanivalóját. A korporációs média támadása azonban olyan agresszív volt, hogy Obama végül is arra kényszerült, hogy átálljon a plutokraták fennálló rendjét képviselők oldalára. Wright tiszteletes szerint az ismétlődő és hosszú ideig tartó imperialista háborúk, és az offenzív katonai akciók ellenhatásaként az Egyesült Államok sokat veszített népszerűségéből, és számos helyen veszélybe került az amerikaiak élet- és vagyonbiztonsága, mind Amerikában, mind a világ más részein. Wright nézeteinek az alátámasztására elsősorban a közel-keleti térségre hivatkozott, beleértve az Irak elleni katonai támadásokat és gazdasági bojkottot, Szudán bombázását, az állami terrorizmust alkalmazó rendszerek amerikai

támogatását, és Izrael erőszakos fellépését a palesztinokkal szemben, valamint Libanonban. A chicagoi színes bőrű lelkész természetesen a főáramlatú politikusok és történészek támadásának a célpontjává vált. Wright beszédeiben rendszeresen hivatkozik azokra az erőszakosságokra, amelyeket amerikaiak követtek el az indiánok földjének az elvételétől egészen az atomfegyver bevetéséig Hirosimában és Nagasakiban. Felsorolja a gyarmati háborúkat Afrikában és az amerikai földrészen végrehajtott olyan erőszakos beavatkozásokig, mint Panama inváziója vagy Grenada bombázása. A radikális lelkész a militarizmust és a pénzt jelöli meg az amerikai külpolitikát irányító legfőbb erőként. Wright bírálói nem képesek történelmi érvelését cáfolni, és ezért a személyét támadják ad hominem érveléssel, és az érdemi vitát megkerülő címkézéssel. Elsősorban azt vetik a szemére, hogy éles és uszító stílusban

beszél Wright tiszteletes társadalomlélektani megközelítése érthetővé teszi, hogy miként sikerült a globlális pénzhatalom olyan szimbolikus helyeit, mint a Word Trade Center és a Pentagon összekapcsolni a legszentebb emberi érzésekkel. Ezeken a helyeken ártatlan emberek veszítették életüket, és az e felett érzett bánat és együttérzés bekapcsolhatóvá vált egy imperialista hódító háború támogatásába. Wright tiszteletes idézi a Bibliából a bosszúállásra vonatkozó részeket, például a Zsoltárok könyve 130. fejezete 8 és 9 versét, amely szerint áldott legyen, aki megfizet néked gonoszságodért, amellyel te fizettél nekünk. Áldott legyen, aki megragadja, és sziklához paskolja kisdedeidet. Wright ezeket kapcsolatba hozza a Pentagonban és Fehér Házban működő Izrael-barát politikusokkal, akik elvégezték Irak lerombolását, és tényleges feldarabolását. Wright ezekre a párhuzamosságokra csak céloz, amikor jelen

világunk globális igazságtalanságairól beszél. Wright tiszteletes úgy kapcsolja össze a történelmi tényeket, és azok értelmezését, hogy azokból morális következtetéseket és a gyakorlati politikára vonatkozó útmutatásokat von le. Eszerint az elmúlt 500 évben lezajlott háborúknak nem csak gazdasági, de faji jellegű dimenziói is voltak, amennyiben a fehér elitek uszítottak a színes bőrű szegények ellen. A birodalmi hódítás az elnyomottak erőszakos ellenállását váltja ki. A fegyveres túlerőre támaszkodó állami terror, pedig azoknak a terrorista válaszait vonja maga után, akik készek feláldozni életüket. Wright ezekre a tényekre hivatkozva azt tanácsolja az amerikaiaknak, hogy tartsanak önvizsgálatot. Ezzel azt akarja elérni, hogy az uralkodó korporációs oligarchia és az őt kiszolgáló politikai elit ne tudja teljes mértékben más népek hibáira irányítani az amerikai lakosság figyelmét, ily módon azokat téve egy

újabb katonai támadás célpontjává. A chicagoi tiszteletes szerint szükség van a családi- és a közösségi együvé-tartozás megerősítésére, valódi szolidaritásra és együttérzésre, amely képes ellenállni a folyamatos háborúzást folytató hatalmi elittel szemben. Wright egyértelműen elutasítja az elit engedelmes kiszolgálását, és hazugságai elvetésére buzdít. Wright valójában arra kívánja rávenni az amerikai népet, hogy a pénzuralmi elit imperialista háborúit változtassa át belső politikai küzdelemmé a faji jellegű és osztály különbségekből adódó igazságtalanságok ellen. Azt ajánlja, hogy hajtsák végre Amerikában a felhalmozódott vagyon újraelosztását a társadalmi igazságosság alapján elkészített költségvetéssel. A szuper gazdagoknak juttatott 1,3 trillió dollár adókedvezmény helyett az általános, mindenkire kiterjedő egészségügyi ellátás bevezetését, és az oktatási rendszer olyan

átalakítását javasolja, amely elősegíti a hátrányos helyzetűek és a szegény néprétegek egyenlő esélyhez juttatását. Wright nem csak elítéli azokat az arrogáns, szuperhatalmi politikát folytató csoportokat, akik katasztrófa politikát folytatnak külföldön és belföldön egyaránt, de arra is rámutat, hogy történelmi lehetőség van az alapvető változásra. Nem a túlvilági üdvözülést ajánlja, hanem az azonnali evilági cselekvést. Nem felületesen bírálja a hatalmi elit hibás politikáját, hanem lényeget érintő, a rendszer strukturális alapjait megváltoztató társadalmi reformokat akar. Így akarja eltávolítani a jelenlegi birodalmi háborúk és az egyéni terrorizmus gyökereit. Barack Obama, aki Wright gyülekezetének a tagja volt hosszabb időn át, társadalom kritikájában messze elmarad Wright tiszteletes mögött. Mégis, amikor a pénzoligarchia tulajdonában lévő tömegtájékoztatás Wright tiszteletest támadja,

valójában Obamát kísérli meg lejáratni. A Wright ellen intézett médiaössztűz célja a gondolatszabadság és a magának abszolút hatalmat követelő állammal szembeni önálló egyházi magatartás elleni támadás volt. A hatalmi elit azokat a felekezeteket és egyházi személyiségeket kedveli, akik kiszolgálják a pénzuralmi diktatúrát, s akik áldásukat adják a háborús tervekre és a háborúkra, akik a háborús bűnösöket tisztelettel veszik körül, és akik hajłandóak gyűlöletet kelteni a pénzuralmi elit által célpontnak tekintett személyekkel szemben. A jelenlegi Amerika, mint az arrogáns pénzimpérium, az egyetlen igazi szuperhatalom központi tartománya, azokat a lelkészeket, papokat és rabbikat kedveli, akik az ő politikáját visszhangozzák, és készek gyűlöletet szítani az arabokkal és a mohamedánokkal szemben. Wright ezzel szemben a valódi szabadság és egyéni önrendelkezés nevében szembeszállt a pénzhatalommal.

Ennyiben tehát nem csak arról van szó, hogy a hatalmi elit bevetette a színesbőrű Wright tiszteletessel szemben a rasszista kártyát, azaz igyekezett ellenszenvet kelteni a fehérbőrű szavazók körében a színes bőrű Obamával szemben, de támadást intézett a gondolatszabadság és a vallásos intézmények autonómiája ellen is. Egyértelművé tette, hogy kedveli a kereszténycionista egyházakat, de nagyon is ellenére vannak a fennálló rendet a vallásszabadság nevében bíráló autonóm egyházak. Mennyi esélye van Hillary Clintonnak? A 2008. áprilisi és május elejei közvélemény kutatási eredmények szerint, ha ő nyerné el a demokrata pártelnök jelöltségét és McCain-nek Hillary Clintonnal kellene versenyeznie az elnökválasztáson, akkor Clinton asszony kilenc százalékkal több szavazatra számíthatna, mint republikánus párti riválisa. A megkérdezettek ötven százaléka választaná a New York- szenátor asszonyt, és 41 százaléka

szavazna McCain-re. Ha viszont Barack Obama lenne a demokrata párt elnökjelöltje, akkor körülbelül azonos számú voksot kapna mindkét elnökségre pályázó. Éppen ezért Clinton asszony már áprilistól kezdve azzal érvelt, hogy neki vannak nagyobb esélyei a győzelemre, mert nagyobb támogatásra számíthat, mint Obama, a fehér munkások körében. A demokrata pártnak természetesen a végső győzelem a fontos, ezért a demokrata párt elnöke, Howard Dean, felszólította a két elnökjelöltségre pályázót, hogy valamelyikük lépjen vissza a júniusi előválasztások végeztével. Dean azt akarja, hogy az augusztusban sorra kerülő elnökválasztási konvencióra már egységes legyen a Demokrata Párt. A demokrata szavazók 47-47 százaléka támogatja országos szinten Clintont és Obamát. Barack Obama támogatottsága azonban folyamatosan nő az úgynevezett szuperdelegátusok körében. A csaknem nyolcszáz szuperküldött saját belátása szerint

dönthet, tehát nincs megkötve a keze az előválasztások következtében. 2008 május elején Obama eddig 1730, Clinton asszony pedig 1593 küldött szavazatát szerezte meg. Az már nyilvánvaló, hogy egyikük sem tudja a még hátralévő előválasztásokon a jelöltséghez szükséges 2025 delegátust megszerezni. Ezért alakult ki az a helyzet, hogy a döntés a szuperdelegátusokhoz került. Közülük csaknem 300-an még nem nyilvánítottak véleményt Az a közvélemény alakult ki, hogy egyre több szuperdelegátus pártol el Clinton asszonytól és áll át Obama oldalára. Ezt megfigyelők annak tudják be, hogy Obama, Clintonnal és McCain-nel szemben nem próbált politikai tőkét kovácsolni abból, hogy javasolja a benzin adójának átmeneti felfüggesztését. Az Illinois-i szenátor igen jól kezelte, a rasszista indulatokat keltő egykori lelkipásztora körüli botrányt, és egyértelműen elhatárolódott Jeremiah Wright lelkésztől. Az korábban

elnökjelöltségre pályázó John Edwards, Al Gore volt alelnök, a Demokrata Párt egyik vezetője Howard Dean, valamint a Képviselőház demokrata párti elnök asszonya Nancy Pelosi döntheti el, hogy végül is ki legyen-e az Egyesült Államok elnökjelöltje, majd elnöke. Az említett négy személy olyan befolyással bír, hogy képes mozgósítani annyi elektort, amennyi a győzelemhez szükséges. Obamának le kell küzdenie az idősebb fehérbőrű szavazók ellenérzéseit, ha ez nem sikerül neki, akkor nincs sok esélye arra, hogy a Fehér Házba jusson. A kevésbé iskolázott, idősebb, fehérbőrű szavazók közül sokan ellenzik, hogy egy fiatal, tapasztalatlan, afró-amerikai férfi akinek ráadásul iszlám hangzású neve van - legyen az Egyesült Államok irányítója. Hillary Clintonnak még pénzügyi okai is vannak arra, hogy legalább egy ideig még versenyben maradhasson. A New York-i szenátor ugyanis 2008 áprilisában 11 millió dolláros kölcsönt

vett fel. A McCain szenátor által kezdeményezett, 2002-ben elfogadott törvény, amely a választási kampányok finanszírozásáról szól, megakadályozza, hogy azok a pályázók, akik kimaradnak a versengésből, az elnökjelölő konvenció után is gyűjthessenek pénzt választási kiadásaik fedezésére. Ha tehát Clinton asszony nem tudja összegyűjteni a szükséges összegeket a Demokrata Párt elnökjelölő kongresszusig, vagyis 2008. augusztusáig, akkor nem lesz módja összeszedni támogatóitól azt az összeget, amivel személyi kölcsöneit visszafizetheti. Ez nyomást gyakorolhat Clintonra, hogy kössön megállapodást riválisával, mégpedig azért, hogy Obama segítse őt ki a saját támogatói útján. Obama hajlandó lehet erre azért, hogy ily módon kivonja őt az elnökjelölési versengésből, és minden erejét az általános választásra összpontosíthassa. Ha Obama kisegítené a New York-i szenátort, akkor az egyértelműen jelezné,

hogy az Illinois-i szenátor is arra törekszik, hogy közelebb kerüljön riválisához. Obama nyitva tartja azt a lehetőséget, hogy kisegíti Clinton asszonyt, ami több mint 11 millió dollár kifizetetlen számla kiegyenlítését igényli. A szövetségi választási törvény nem teszi lehetővé, hogy Obama közvetlenül is támogassa őt a saját kampánykeretéből. Azt viszont engedélyezi a törvény, hogy arra kérje saját támogatóit: segítsék ki a New York-i szenátort. Obama eddig főleg a kisebb összegű hozzájárulásokból finanszírozta kampányát. Nem valószínű, hogy Clinton asszony segítségére sietne, aki férjével Bill Clintonnal együtt, jelentős jövedelemhez (mintegy 109 millió dollárhoz) jutott 2000-től 2007-ig. Mi a baj az előválasztásokkal? Az amerikai választási rendszer szakértői közül többen is azt állítják, hogy a Big Business , azaz a pénzuralmi elit befolyását az amerikai politikai életre leghatékonyabban az

előválasztások megszüntetésével lehetne elérni. Az előválasztások rendszerét azért vezették be, mert így akarták elejét venni, hogy zárt ajtók mögött néhány személy döntse el, hogy az adott szövetségi államokban kik indulhassanak a legmagasabb állami tisztségek elnyeréséért. Ez a reform azonban több problémát okozott, mint amennyit megoldott. Nem változtatott azon, hogy a politikai gépezetet pénzzel lehet a legjobban olajozni, és az is bebizonyosodott, hogy a tömegtájékoztatási intézmények igénybevétele kerül a legtöbb pénzbe. Ha valaki egy párt jelöltjeként akár szenátori helyért, akár elnökjelöltségért indul, sok millió dollárt kell összegyűjtenie és elköltenie. Nagyobb államokban csak a tömegtájékoztatási eszközök útján lehet kapcsolatot teremteni a választókkal. Azok a politikusok, akiknek eredetileg a választóktól kellene függeniük, egyre inkább csak a szuper-gazdagoktól, és a különleges

érdekeket képviselő lobbi csoportoktól függnek. A bírálók szerint a legmagasabb állami- és szövetségi hivatalokba az egyes szövetségi államok pártkonvencióin kellene kiválasztani az esélyes pályázókat, és ily módon nem lenne szükség a költséges előválasztási kampányokra. Ez nem azt jelenti, hogy a választási kampányra fordított összegek is elesnének, de a legköltségesebb rész kimaradna. Az egyik téves elképzelés az előválasztásokkal kapcsolatban, hogy az átlag szavazó számára fontos a rajta való részvétel. A tapasztalat az, hogy az amerikaiak többsége közömbös vagy tájékozatlan a felvetett témákat illetően. Az apatikus többséget szenzációhajhász demagógiával lehet aktivizálni. Ezért gondolják úgy, hogy célszerűbb a jelöltek kiválasztását a politikában érdekelt, felkészült csoportokra hagyni. És kik ezek? Természetesen a pártokba tömörült állampolgárok, elsősorban a pártgépezetek tagjai. A

második téves feltételezés az, hogyha a politikai gépezetek tagjai vennék át a jelölést, akkor ez már nem számítana alulról jövő kiválasztódásnak. Az amerikaiak ugyanis akkor érzik úgy, hogy van beleszólásuk a döntésekbe, ha leadott szavazataiknak kézzelfogható eredménye van. Az alulról jövő, ún grass roots szervezetek akkor jutnak jelentőséghez, ha a politikusok valóban tőlük függnek, és az ő döntésükön múlik az újjáválasztásuk. Akik ezt a rendszert részesítik előnyben, úgy gondolják: sokkal inkább kedvezne a kisemberek érdekérvényesítésének, mint a jelenlegi, ahol a finanszírozóktól függ az eredmény. Lehetséges-e a közakarat biztonságos kinyilvánítása? Az erkölcsi normák megingása, illetve eltűnése, lehetetlenné teszi tisztességes szavazások lebonyolítását. Nem a választási csalás törvénytelen, hanem a csalás elleni tiltakozás. Ezt már többször is megtapasztalhattuk Magyarországon Minthogy

a pénzuralmi rendben nemcsak a magánpénzrendszer, de az erkölcsöt kioktató szekularizáció is globalizálódik, így ez a kérdés a pénzimpérium vezető államával kapcsolatosan is felmerül. A 2008. évi elnökválasztás jelölőgyűlései, küldöttgyűlései során a közvélemény érdeklődésének központjába kerültek a különböző típusú elektronikus választási eszközök. Ezekkel cserélték le szinte egyik napról a másikra a hagyományos szavazócédulás rendszereket. A sietség azonban nem tudta elrejteni, hogy a szavazócédulákat olyan manipulálható elektronikus szavazó gépekkel váltották fel, amelyekkel rendkívül könnyű a választási csalás. Az Egyesült Államokban nincs a szövetségi államra kiterjedő, általános érvényű törvény a szavazások lebonyolítására. Nem tartozik a szövetségi törvényhozás körébe az egyes tagállamok szavazati eljárásának a részletes szabályozása. A tagállamok döntik el, hogy

szavazócédulákon vagy számítógépeken keresztül adhatják le szavazataikat a polgárok. Az elektronikus szavazóeszközök legújabb szériáját főleg azért bírálják, mert nem rendelkeznek a leadatott szavazatok világos, és egyértelmű - papíron történő - rögzítésével. Nézeteltérés van a törvényhozók és a szavazógépeket árusító szállítók és kereskedők között a szavazógépek programjához való hozzáférés tekintetében is. Az eladók arra hivatkoznak, hogy az alkalmazott program szabadalmaztatott, védett árú cikk, és ezért ahhoz a vevő - az új tulajdonos - nem nyúlhat hozzá. Védett és át nem adható a szavazáshoz használt computer titkos kódja, amely a szavazási automatikát irányítja. Az Egyesült Államokban nem lehet kapni olyan programot a választásoknál használt számítógépekhez, amelyeknek a forráskódja nyílt és elérhető lenne. Néhány gyártó és törvényhozó azt javasolta, hogy nyílt forráskódot

használjanak a programozáshoz, mert erre van szükség az elektronikus szavazási technológiák biztosításához. Az ilyen elektronikai szerkezeteket árusítók azonban eddig nem voltak hajlandók támogatni a nyílt forráskód használatát. Az elektronikus szavazás néhány támogatója szerint a nyílt forráskód lehetővé tenné a szavazógépekkel történő választás átláthatóságát és megbízhatóságát. A választási gépek bírálói figyelmeztetnek arra, hogy ezen túlmenően az azonosság vezérlő technikákat (identity management techniques) szintén fel kellene használni a rendszer teljes áttekinthetősége érdekében. A 2004. évi elnökválasztás során Floridában bebizonyosodott, hogy a választási cédulákkal leadott szavazatok összeszámlálásánál rendkívül sok a bizonytalansági tényező. Több bírósági eljárásra került sor amiatt, hogy a digitális szavazás is bizonytalan eredményekhez vezet. Megállapítható, hogy mindkét

rendszer ingatag Valamennyi szavazási mechanizmusnak van gyengesége. A szavazócédulás választás esetén ez az urnák kiürítése, ahol könnyű az eredményt manipulálni. Voltak olyan szavazógépek (lever-type voting machines) ahol, amikor felnyitották kiderült, hogy csak a nemleges szavazatokat rögzítette. A szavazócédulás rendszernél szinte mindennapos a téves számlálás. Az elektronikus alapú szavazógépek azonban nem jelentik azt, hogy az eredmény biztonságos. Nem az volt a főszempont az elkészítésüknél, hogy pontos eredményt mutassanak ki, hanem az hogy biztosítva legyen a szavazás titkossága. Az elektronikus szavazást érő legsúlyosabb ellenvetés az, hogy a leadott szavazatokat pendrive-on vagy pedig merevlemezen rögzítik. Mindkettőt gyakran eltávolítják és egy központi helyre szállítják ahelyett, hogy a rajtuk lévő adatokat elektronikusan küldenék tovább. A másik fő kifogás az, hogy nem teszik elérhetővé a

forráskódot. További probléma az, hogy az, aki a szavazatot leadta, nem kap kinyomtatott igazolást arról, hogy ő milyen adatot táplált be a szavazógépbe. A pendrive-ok kicserélése is rendkívül könnyű, és ezzel meg lehet hamisítani a választási eredményeket. Ennek ellenére a választási szakértők egyetértenek abban, hogy az elektronikus szavazó gépek használatát végül is engedélyezik, és hivatalosan is használni lehet őket, mind a szövetségi és a tagállami választásokon. 2007. augusztusában az Egyesült Államok legnagyobb tagállamában, Kaliforniában, hivatalos vizsgálatot folytattak a szavazat leadására és összeszámlálására használt számítógépek forráskódjainak az ellenőrzésére. Ennek során újabb biztonsági problémákat fedtek fel, miközben a korábban már ismert hibákat sem javították még ki. Az informatikus szakemberekből álló csoport a jelentésében beszámolt mind a képernyő érintésével, mind az

optikai szkenneléssel működő rendszerekről. A szakértők úgy találták, hogy a Diebold rendszer még mindig számos hibát tartalmaz, annak dacára, hogy Diebold kijelentette: a korábban ismert hibákat már kijavította. A hiányosságok közé tartozik az, hogy a computerbe be tud lépni egy külső támadó, és el tud helyezni olyan programot, amely helytelenül rögzíti a leadott szavazatokat, vagy tévesen számolja őket. További hiba az, amely lehetővé teszi az illetéktelen behatoló számára, hogy belépjen a számítógépbe és annak a memóriakártyájával útjára indítson egy szavazatot eltávolító vírust, amely aztán a megfertőzött gépről minden más gépre át tud terjedni. A Diebold-rendszernek nincs olyan adminisztratív biztonsági rendszere, amely meg tudná előzni, hogy a szavazásokat bonyolító alkalmazottak a rájuk bízott bizalmi eszközökkel és információkkal ne éljenek vissza, s ne befolyásolhassák a szavazatok

összeszámlálását, vagyis ne hamisíthassák meg a végeredményt. A kaliforniai Berkeley Egyetem informatikus szakértői szerint a Diebold software rendkívül törékeny és teljes átszerkesztést igényel a biztonságossá tétele. A rendszer felépítése miatt olyan mélyreható fogyatékosságokkal rendelkezik, hogyha ismert hibáit kijavítják, akkor is megbízhatatlan marad. Ezután a szakértők felsoroltak 13 olyan hibát, amely egyedül is elég ahhoz, hogy sikeresen meghamisítsanak vele egy választási eredményt. Mindehhez azt tesszük még hozzá, hogy két másik elektronikus szavazási rendszert is átvizsgáltak a szakértők, a Sequoia és a Hart InterCivic rendszert, de az eredmény hasonló volt, mint a Diebold esetében. A Sequoia rendszerben minden softwarebiztonsági mechanizmus sebezhető és alkalmas a végeredmény meghamisítására Azért részleteztük az elektronikus szavazáshoz használt technológia sebezhetőségét, hogy bizonyítsuk:

viszonylag könnyű a háttérhatalom számára a megrendelt választási eredményeket előállíttatni az általa átvilágított és a választópolgároknak kellő csomagolásban eladott politikusok, képviselők, szenátorok, elnökök és alelnökök számára. A fentieket támasztja alá az a 2008. május 19-i információ, hogy a holland kormány is betiltotta az elektronikus szavazást. Azért döntöttek így a holland politikusok, mert bebizonyosodott, hogy minden elektronikusan működtetett szavazási rendszer manipulálható és lehallgatható. Az e tárgyban végzett kutatások azt erősítették meg, hogy lehallgatástól és külső beavatkozástól mentes rendszer nem garantálható. Az, hogy a meglévő fogyatékosságokat kiküszöböljék, nemcsak nagy összegű pénzügyi ráfordítást igényelne, de időben és terjedelemben is komoly beruházást. Ezért a legpraktikusabb megoldásnak tűnik, ha Hollandiában visszatérnek a hagyományos, papíron rögzített

szavazásra. A holland kormány betiltotta az ún. szavazati nyomtatásokat is A nyomtatókat azért javasolták, mert azokkal akarták lecserélni azokat a számítógépeket, amelyek a memóriájukban őrzik a leadott választási eredményeket. A holland kormány azonban nem zárkózik el attól, hogy az összeszámlálást elektronikus eszközökkel végezzék. E sorok írója úgy véli, hogy az elektronikus összesítésnél is meglehetősen könnyű az illetéktelen beavatkozás, és a választási eredményeknek a manipulálása. Az elektronikus szavazógépek működését már betiltották Kaliforniában, Németországban, Írországban, Nagy-Britanniában és Olaszországban. A kétpártrendszer zseniális csalás A pénz-és korporációs-oligarchia vezérkara ezzel a találmányával immáron egy évszázada sikeresen kelti azt az illúziót, hogy a nyugati parlamenti demokráciákban, illetve ennek elnöki-rendszer szerinti változataiban, a lakosság maga választja

politikai vezetőit. Hogy ez mekkora szemfényvesztés, azt jól lehet szemléltetni a jelenlegi Bush kormányzat példáján. A Bush kormányzat számos népszerűtlen intézkedését - háborúk indítását a kongresszus jóváhagyása nélkül, a politikai szabadságjogok korlátozását a terrorizmus elleni háborúra való hivatkozással, valamint az állami politika eszközeivel folytatott hisztérikus félelemkeltést, az ország példa nélkül álló költekezését és eladósítását, a dollár rohamos értékcsökkenését, az amerikaiak millióinak az életét befolyásoló pénzügyi csalásokat megelőzhették, vagy korlátok közé szoríthatták volna, ha azt a demokrata párti politikusok támogatják. Miután a demokrata párti képviselők többségben vannak a Képviselőházban, a szenátorok pedig a Szenátusban, eredményesen léphettek volna fel az alkotmány szabályainak a betartatása érdekében, a jogállam által megkövetelt törvényesség

érvényesítésére. Ifjabb George Bush kormányzatának különösebb nehézség nélkül sikerült a döntést magához ragadnia a demokrata többségű Kongresszustól. A demokrata képviselőket és szenátorokat azért jutatták az amerikai választópolgárok a Kongresszusba, hogy akadályozzák meg Bush elnök tekintélyuralmi visszaéléseit, és amennyiben intézkedéseivel megszegte az alkotmányt, akkor vonják őt és Dick Cheney alelnököt impeachment-eljárás keretében felelősségre. Hogy mennyire illúzió komolyan venni a demokrácia legalapvetőbb biztosítékait, így például az alkotmány betartását, azt jól mutatja, hogy a demokraták nem éltek a jogukkal, és számos alkotmányszegéséért nem helyezték vád alá az elnököt és az alelnököt. A pénzuralmi rendszer áldemokráciájában úgy működik a kétpárti-rendszer, hogy amikor a kormányzati pozícióban lévő republikánusok visszaélnek a hatalommal, akkor nem a megérdemelt szankciók

következnek. A visszaélés csupán előkészíti a helyzetet arra, hogy a pénzoligarchia másik politikai csoportját alkotó demokraták vegyék át a kormányzást. Ekkor a demokraták élnek vissza a helyzetükkel, s egy-vagy két választási ciklus után előkészítik a republikánusok kormányzását. Igen sok amerikai még mindig nem látja világosan, hogy a republikánusok és a demokraták ugyanannak a hatalmi elitnek a két csapatát alkotják, és mindkettő egyazon korporatív plutokráciát szolgálja ki. Azzal a trükkel, hogy itt most két egymással szemben álló politikai erő mérkőzik, valójában jó lehetőség nyílik arra, hogy a hatalom tényleges gyakorlói láthatatlanok maradjanak, és a kormányzást szilárdan a kézben tarthassák. Ahhoz hogy ez a társadalmi-szintű bűvészmutatvány sikeres legyen a plutokrata irányítóknak mindössze azt az illúziót kell kelteniük, hogy az általuk irányított és finanszírozott politikai csoport

között lényegbevágó különbségek vannak a fontos célkitűzéseket illetően. Harmad és negyedfontosságú kérdéseket vesznek elő és azt a véleményformálást végző tömegtájékoztatás felnagyítja. Mivel a tudatipar intézményei is a plutokraták tulajdonában vannak, így engedelmesen végrehajtják a közvélemény megtévesztését. Az ugyanazon hatalmiközpont szolgálatában álló, de egymással látszólag kemény politikai csatákat vívó politikusok a demokrácia látszatát keltve - elszórakoztatják a választópolgárokat. A sikeres illúziókeltés nyomán az amerikaiak elfogadják azt az önámítást, hogy a választásokon leadott szavazataikkal lényegbevágó változást lehet elérni. Szívesen adják át magukat ennek az érzéki csalódásnak, noha már sok amerikai tisztában van azzal, hogy mindkét oldal politikusai csak ígérgetik a változásokat. A választási kampányok során, új célkitűzésekről, alapvető változásokról

beszélnek, de mihelyt hivatalba kerülnek, ezekről többé nem esik szó. A háttérhatalom döntéshozóinak szükségük van az őket kiszolgáló A és B csapat váltogatására, mert ezzel kapcsolják be a lakosságot a politikai rendszerbe. A választópolgárok, amikor leadják szavazataikat, valójában nem azt érik el, hogy a választott politikusok ténylegesen változtassanak a rendszeren, hanem e helyett megszilárdítják ezt a rendszert. Ily módon a szavazók is a demokráciának elnevezett társadalmi méretű csalás résztvevőivé válnak. Mindegy hogy a szavazó demokrata, vagy republikánus párti politikusra adja le a voksát, mindenféleképpen a korrupt és önző partikuláris érdekeit szem előtt tartó plutokrácia uralmát erősíti vele. Ezért Amerikában szinte minden választás során felmerül a kérdés: hogyan lehetne úgy változtatni a rendszer egészén, hogy valódi politikai versenyhelyzet jöjjön létre, és ennek keretében tényleg a

közjót szolgáló politikusok kerüljenek a törvényhozásba és a kormányba? 2008-ban egyre többen hangoztatják, hogy nemcsak a republikánusoktól, de a demokrata párti politikusoktól is meg kellene vonni a bizalmat. A demokraták, amikor ők kormányoztak, nem állították helyre az alkotmány maradéktalan érvényesülését, s nem a hátrányoshelyzetű többség jólétének érdekében tevékenykedtek. Egyértelműen az üzleti világnak, elsősorban a pénz és korporációs oligarchiának az érdekeit szolgálták ki. Így például Bill Clinton kormányzata erősen támogatta a pénzuralmi rendszer globalizációját és nem akadályozta meg, hogy amerikaiak milliói veszítsék el állásaikat, mert a termelőipari üzemeket a nagyobb profit érdekében a plutokrácia külföldi országokba telepítette ki. Mindezek eredményeképp példa nélküli módon nőtt ebben az időszakban a gazdasági és társadalmi egyenlőtlenség. A demokraták által megkötött

kereskedelmi egyezmények is hátrányosak voltak az Egyesült Államok számára. Sok szó esett a szolidaritási elven alapuló, minden amerikait megillető egészségügyi rendszer bevezetéséről, amely nincs alárendelve a biztosítási ipar profitéhségének. Mindebből nem lett semmi a Clinton kormányzat idején, noha az elnök annak végrehajtását feleségére, Hilary Clintonra bizta. Sok munkanélküli amerikai azt is a demokraták szemére veti, hogy támogatják az illegális bevándorlást, amely extraprofithoz juttatja az üzleti világot, mert alacsonyan tartja a munkabéreket. Ugyanígy a demokraták szemére lehet vetni azt is, hogy ténylegesen nem folytattak le olyan pártatlan vizsgálatot, amely választ adott volna 2001. szeptember 11.-e máig is megválaszolatlan kérdéseire 9/11 hivatalos magyarázata egyre kevésbé elfogadható azok számára, akik veszik maguknak a fáradtságot, hogy közelebbről szemügyre vegyék a hivatalos verzió ellentmondó,

logikátlan állításait, amelyek még a fizika törvényeit is félretolják. Mindkét párt elnökjelöltjei máris el vannak adósodva a kampányukat bőkezűen támogató pénzügyi köröknek, és ezt politikusként így vagy úgy majd viszonozniuk kell. S ez szintén így vagy úgy - korrupcióhoz és hazugságokhoz vezet Felmerül a kérdés, hogyha ennyire elfajult az amerikai választási rendszer, akkor mi lenne a helyes választói magatartás? Az egyik válasz az, hogy a plutokrácia A és B csapata helyett, azaz a demokrata és republikánus pártok helyett, egy harmadik párti jelöltre kellene szavazni. A jelenlegi választási rendszer azonban fokozatosan úgy került átalakításra, hogy egy harmadik párti jelölt kellő finanszírozás és tömegtájékoztatási-háttér hiányában nem tud sikeresen indulni. Valójában még kedvező is a plutokraták által kézbenntartott jelenlegi rendszer számára, ha indulnak ilyen esélytelen jelöltek, mert ez demokrácia

látszatát keltve hitelesítik ezt a lényeget illetően antidemokratikus rendszert. Aki pedig szavaz, az azt fejezi ki, hogy még mindig hisz ennek a rendszernek, és még mindig el tudja képzelni, hogy demokratikus úton alapvető változást lehet elérni. Egy második alternatíva lehet a szavazástól való távolmaradás. Ennek megvan az az előnye, hogy világosan kifejezi a pénzuralmi háttérhatalom számára: a választók nem hajlandók ebben az érdekeiket sértő színjátékban résztvenni. Ha viszont választással már nem lehet hatalommal felruházni becsületes, nem korrumpálható politikusokat, akkor mi az, amit még egy jogaihoz ragaszkodó választópolgár tehet? Nyilvánvaló hogy a politikai ellenállásnak sok törvényes formája lehetséges, amire a magyar történelemben is volt több példa. Ilyen volt a passzív rezisztencia, amikor a magyar társadalom az együttműködés megtagadásával, a rendelkezések végre nem hajtásával tanúsított

ellenállást, például a Habsburg uralkodóház törvénytelen intézkedésivel szemben. Az amerikaiak is megtehetik, hogy megvonják a legitimitást és a hitelességet egy olyan törvényhozástól és kormányzattól, amelynek a tagjai, az elnököt is beleértve, ténylegesen a pénzuralmi elitnek az átvilágított és kézbentartott kiválasztottjai. Ha nagyarányú a választásoktól való távolmaradás, az megmutatja az egész világ számára, hogy az Egyesült Államok polgárainak a többsége többé nem tartja hitelesnek a kétpárti-rendszert és a keretében eljátszott választási paródiát. A választás tömeges bojkottja a polgári engedetlenség egyik hatékony változata lehet. Elképzelhető, hogy ily módon esetleg igazi politikai reformokat is el lehetne érni a jelenlegi morbid és dekadens rendszerben. A tömeges bojkott egyértelművé tenné, hogy a Kongresszus tagjai, a képviselők és szenátorok, valamint az elnök és alelnök, többé nem

rendelkeznek a társadalom jelentős részének a bizalmával. Ez ráirányítaná a figyelmet arra, hogy az Egyesült Államok képviseleti demokráciája már tekintélyuralmi rendszer, ahol a megrendezett választási színjáték résztvevői többé nem a választópolgárokat képviselik. A pénzoligarchia kétpárti diktatúrája A XXI. századi globalizmus uralmi formája az úgynevezett szabadválasztásokkal kombinált demokrácia, amely a zsarnokság egyik modern változata. A nyugati demokráciákban gyakorolt legtöbb választás több funkciót is betölt. Az egyik legfontosabb ezek közül a társadalmiméretű figyelemelterelés és megtévesztés. A pénzuralmi elit tekintélyuralmi hatalomgyakorlásáról semmi nem vonja el jobban az emberek figyelmét, mint a demokrácia látszatát keltő választások. Egyre több amerikai látja be, hogy az Egyesült Államokban uralomra juttatott két-párti plutokrácia választja ki számukra ténylegesen a törvényhozó és

a végrehajtó hatalom gyakorlóit. A fogyasztói-szabadságot próbálják az önrendelkezés, valamint a jog-uralma gyanánt feltálalni. Az amerikai Függetlenségi Nyilatkozatban is benne van, hogy az alapító atyák magától értetődőnek tartották: a Teremtő minden egyes embert felruházott elidegeníthetetlen jogokkal, így az élethez, a szabadsághoz és a boldogság kereséséhez való joggal. Az amerikaiak ma is tele vannak reménységgel és keresik a boldogságot, ki-ki a maga módján. Ehhez még párosul az igazság keresése is Országos méretű az elutasítás 2008-ban Amerikában kitapintható e képmutató rendszer országos-méretű elutasítása. Az azonban még nem tudatosodott, hogy egy politikus megválasztása, vagy a kormányzó párt lecserélése, nem változtat az alapvető uralmi helyzeten, vagyis változatlanul a pénz-és korporációs-oligarchia fogja irányítani Amerikát. Már utaltunk rá, hogy a pénzuralmi rendszert valójában

megerősíti, ha valaki bízik abban, hogy demokratikus választásokkal lehet rajta változtatni. Tévednek azok, akik abban bíznak, hogy az információs korszakban az Internet egyre nagyobb szerepe a tájékozódásban, valamiféle társadalmat megrendítő eseményhez vezet. Igazi változás még akkor sem várható, ha összeomlik a dollár-rendszer, és a gazdaságban mély válság bontakozik ki. A nemzetközi pénz-és korporációs oligarchia legfelsőbb szintű vezetése már felkészült ilyen válságok kezelésére. A világelit és hálózatai a legkülönfélébb eszközöket alkalmazzák immáron globálisan a társadalmi, politikai és gazdasági kontroll és manipuláció fenntartásához. Ezek közé tartozik a közéleti-szereplők és köztisztviselők megvásárlása, a választások hozzáértő és rutinszerű meghamisítása. A korporációs tömegtájékoztatás az objektív információt propagandává változtatja. A pénzpiacok miközben

hisztériakeltéssel megfélemlítik a lakosságot, óriási profitot zsebelnek be a privilegizáltak számára. A szabad-kereskedelem erőltetésével tudatosan elszegényítik és kiiktatják a középosztályt. Mindezek következtében ugrásszerűen nő a gazdasági egyenlőtlenség, amely fokozza a vagyontalan többség függőségét, ez pedig felszámolja e fontos társadalmi osztály maradék önrendelkezését. A legváltozatosabb technikával kényszerítik rá az emberekre a fogyasztást, az olcsó szórakozásokat és a figyelemelterelő játékokat. Az egyik ilyen divatos figyelemelterelő és a társadalmi cselekvéstől elfordító irányzat az érezd jól magad mozgalom terjesztése, hogy a semlegesített tömegek ne foglalkozzanak a föléjük telepedett pénzuralom zsarnokságának az eltávolításával. Egy másik eszköz a virtuális kapcsolatok kiépítése elektronikai eszközökkel. Minél több ember foglalkozzon önmagával A pénzuralmi viszonyok

megváltoztatása helyett vásároljanak az emberek újabb és még újabb elektronikai termékeket. Ragadjanak ezekhez az eszközökhöz A passzívvá tett embermilliók még több hatalomhoz juttathatják a pénzuralmi rendszer terjesztőit, lehetővé téve számukra, hogy még jobban egyeztessék erőfeszítéseiket, még erősebben felügyeljék az átlagembereket, és még hatékonyabban semlegesítsék azokat, akik alkalmasak lennének valódi változás elérésére. Ez a kifinomult ellenőrzés alig észrevehetően, de eredményesen szolgálja a tömegek hozzászoktatását az új pénzuralmi rend társadalmi és politikai viszonyaihoz, miközben fenntartja a pénz és korporációs oligarchia uralmának a stabilitását. Ebben az új világrendben a struktúrák oly módon lettek kialakítva és integrálva, hogy azok a pénzuralmi elit és a szolgálatában álló korporációs állam érdekeit szolgálják, ne pedig a lakosság többségét alkotó átlagemberekét. Ma

még kevés képernyőhöz ragadt embertársunk fogja fel, hogy computer-függőségével a fölébe nőtt korporációs hatalom akaratlan áldozatává vált. A többségüknek meg se fordul a fejében, hogy a bámulatos technológiai fejlődéssel elmélyítették politikai függőségét is, és gazdaságilag egyre jobban kihasználható lett. A fogyasztás erőltetése nem tesz boldoggá, és a felgyorsult változások nyomán előálló feszültség jól mérhető azon, hogy mennyire megugrott a nyugtatók, altatók, valamint az egészséget pusztító élelmiszerek fogyasztása. A gazdasági apartheid globalizálódása A társadalom kettéhasadása folyamatosan gazdagodó kisebbségre és szegényedő többségre, olyan gazdasági apartheid állapotot hozott létre, amely szavatolja a privilegizált rétegek számára, hogy biztonságban, fizikailag jól elkülönülve, luxusban élhessenek. Egyre fokozódik a gazdasági egyenlőtlenség, és a középosztály lesüllyed a

függőhelyzetű alsó osztályok színvonalára. A jövedelem nem a vagyonos rétegektől áramlik a szegényebb néprétegek felé, hanem perverz módon, a középosztály jövedelme csökken gyorsított ütemben. A lakosság 1%-át alkotó leggazdagabb amerikaiak adózás utáni jövedelme 1979-tól 2005-ig 230%-al növekedett, míg a középosztályhoz tartozók jövedelme az elmúlt négy évtizedben azonos szinten maradt. A jelenlegi gazdasági és pénzügyi nehézségek tovább fokozzák az egyenlőtlenséget. Az amerikai másodlagos jelzálog-hitelpiac összeomlása következtében milliókat ért egzisztenciájukat veszélyeztető veszteség. Ennek ellenére azok a Wall Street-i pénzügyi cégek, amelyek sok százmilliárd dollárt veszítettek a jelzálog üzleteken, alkalmazottaiknak - 2002-hoz viszonyítva - háromszoros nagyságú jutalékokat osztottak szét száznyolcvan ezer dollár átlagösszegben. A hivatalos iskolai történelem közhelye szerint a túl magas

gazdasági egyenlőtlenség forradalmi helyzetet teremt. A valóság viszont azt mutatja, hogy nincsenek megfelelő eszközök a hátrányos helyzetűek kezében, hogy forradalmat robbantsanak ki, mert ezeket az ellenállási módozatokat a plutokrácia felszámolta. A forradalomhoz is pénz kell, tehát ez is a pénzoligarchia luxusához tartozik. A formálisan még szabad, de gazdaságilag már veszélyesen függőhelyzetűvé vált polgároknak a pénz-és korporációs oligarchia választásokat biztosít kettő, illetve négyévenként, de ezek kimenetelét teljes mértékben az ellenőrzése alatt tartja. Az egy központból irányított globális pénzuralmi rend - az Új Világrend, Orwellia megszerezte, amit akart. Rendelkezésére áll az a kétszintűen strukturált társadalmi rendszer, amelyben a függőhelyzetű vagyontalan többség engedelmesen kiszolgálja a pénz és termelői vagyonnal rendelkező, egyre kisebb létszámú uralkodó osztályt. Mindez együtt jár

azzal, hogy tovább növekszik a mesterségesen gerjesztett fogyasztási mánia, a konzumerizmus és az anyagi javak hajszolása. A pénzuralmi elit célja, hogy elterelje az alulmaradottak, a hátrányos helyzetűek tömegeinek a figyelmét, és ily módon leszerelje, semlegesítse ellenállásukat. Ezt a fajta társadalmi pacifikálást szolgálja, hogy a szegények is hozzájuthatnak a mobiltelefonokhoz, az internethez, az autókhoz. A magát gondosan elkülönítő szupergazdag réteg azonban magánrepülőgépeken és jachtokon közlekedik, és előkelő, zárt magánszigeteken vakációzik. Hétköznapjait pedig fegyveres zsoldosok által védett hivatalokban és luxus lakóparkokban tölti. A pénzügyi feudalizmusnak ezek a főurai életmódjukban egyre inkább hasonlítanak a középkori feudalizmus kiskirályaihoz. A pénzfeudalizmus oligarchái rendelkeznek a társadalmi-stabilitás megőrzéséhez szükséges eszközökkel és technikákkal. Mindenek előtt az

alulmaradottak tömegeinek a figyelmét kel folyamatosan elterelniük, fenntartva az agymosással végzett tudatmódosítást, a társadalmi méretű megfélemlítést és bizonytalanságot. Így kell beléjük plántálni, hogy életük a pénzügyi és korporációs oligarchia, és általuk irányított kormányzat kegyeitől függ. Mindezt lehet kombinálni bizonyos fogyasztási lehetőségek biztosításával. Vásárlóként és fogyasztóként még viszonylag szabadnak érezhetik magukat. Ez kiegészíthető azzal a hiedelemmel, hogy bárki gazdag lehet a tehetségétől és teljesítményétől függően, és bekerülhet a dúsgazdagok kivételezett rétegébe. Miként lehetne ezen a helyzeten változtatni? Egyre több jó diagnózis olvasható a nyugati társadalmak valóságáról, a társadalmi bajok okairól. A betegségek gyógyítására szolgáló gyógymódokról, az emberi civilizáció krónikus betegségét ténylegesen gyógyító terápiáról már kevesebbet

tudhatunk. Kiindulva a jelen valóságából és keresve a jövő lehetőségeit, a valószínűségeket és a szükségszerűségeket, felvázolhatunk három olyan gyógymódot, amely elvezethet a jelenlegi beteg állapot enyhítéséhez, illetve megváltoztatásához. Abból indulunk ki, hogy az alúlmaradottak és hátrányos-helyzetűek, mint értéket előállító termelők és fogyasztók, nagyobb erőt jelentenek az ellenállásra, mint a manipulált szavazók. Ennek ellenére rendkívül nehéz eredményeket kicsikarni passzív ellenállással és a fogyasztás korlátozásával. A vásárlók többsége nem szükségből fogyaszt, mivel a hitellel és kamattal működtetett pénzrendszer sikeresen adósította el a társadalom szinte minden rétegét, és az eladósítással terelte őket kényszerpályára. Kisebb eredményeket lehet a vásárlás korlátozásával is elérni, de ez nem hatékony módja az ellenállásnak. A valóságban létező reál-demokráciában nem

érvényesülnek az elvi-etikai demokrácia normái, éppen ezért a pénzuralmi diktatúra eszközévé vált demokráciától el kell fordulni és meg kell tagadni tőle azt a hitelességet és törvényességet, amely csak az elvi-etikai alapon működő demokráciának jár. A meghamisított demokráciának nem jár az a jog, hogy a választópolgárok elmenjenek szavazni és ily módon egy társadalmi-méretű paródia becsapott és nevetségessé tett szereplői legyenek. A társadalmi ellenállásnak ezzel a módjával a plutokraták is tisztában vannak, ezért az irányításuk alatt álló véleményformáló eszközökkel azt sugalmazzák, hogy a hazafias és törvénytisztelő magatartás egyenlő azzal, hogy valaki részt vesz ezeken a manipulált alibi-választásokon. A történelmi tapasztalat által kellően alátámasztott tény az, hogy érdemi változást még akkor sem lehet a morbid demokrácia hamis viszonyai között elérni, ha a választóknak sikerül a nekik

elkötelezett és bizalmukat elnyert személyt megválasztaniuk. A pénzuralmi oligarchiának kellő mennyiségű eszköze van ahhoz, hogy pénzügyi és vagyoni fölényét felhasználva a befolyásolás és korrupció legváltozatosabb technikáival megváltoztassa a választási eredményeket. Ezzel kapcsolatban is azt kell megállapítanunk, hogy bár tiszteletre méltó a polgári-ellenállásnak ez a formája, de ezzel sem lehet egy korrupt politikai rendszerben tényleges változást elérni. Ugyanakkor azt is számításba kell venni, hogy mindig lesznek olyan polgártársaink, akik úgy kívánnak a meghamisított demokrácia ellen küzdeni, hogy azt szembeállítják az elvi-etikai demokráciában való rendületlen hittel és bizalommal. Felmerült egy harmadik gyógymód is, az elfajult, degenerált demokrácia betegségének a gyógyítására, ez pedig a közvetlen demokrácia formáinak a gyakorlati alkalmazása lenne. Erre az amerikai alkotmány lehetőséget ad. Össze

lehetne hívni alkotmányozó gyűléseket olyan, a rendszer egészét érintő reformok elfogadására, amelyeket a jelenlegi helyzet fenntartásában érdekelt kormányzatok soha nem hoznának meg. Az Egyesült Államok alapító atyái az alkotmány ötödik cikkelyében megfogalmazták, hogy a Kongresszus, ha a két kamara két harmada szükségesnek találja, kiegészítéseket terjeszt elő a jelen alkotmányhoz, illetve az összes állam kétharmada törvényhozó testületeinek kérelmére a kiegészítések előterjesztése céljából konvenciót hív össze, amely kiegészítések mindkét esetben minden tekintetben a jelen alkotmány hatályos részét képezik . Eszerint mód van olyan alkotmányozó gyűlés létrehozására, ahol olyan alkotmány-kiegészítést lehet elfogadni, amely kellően korlátozza a végrehajtó hatalom szerepét, és a szövetségi kormány hatalmi jogosultságait úgy pontosítja, hogy azok összhangba legyenek az alkotmány rendelkezéseivel.

Jól mutatja a pénzuralmi oligarchia hatalmát, hogy erről a lehetőségről a közélet egyik fórumán sem esik szó, másrészt a társadalom civilszerveződései sem követelik egy ilyen alkotmányozó konvenció összehívását. Meg kell védeni a szabadságjogokat A végrehajtó hatalom túltengésének egyik következménye, hogy ma már nem érvényesül a nép kormánya, nép által, a népért (Goverment of the people, by the people, for the people) Lincoln elnök által megfogalmazott követelménye, hanem az állam szolgáltató állammá, elsősorban a pénzuralmi oligarchiát kiszolgáló eszközzé vált. Ennek lett a következménye, hogy az amerikai alkotmányba foglalt szabadságjogok biztosítása helyett a végrehajtó hatalom egyre erőteljesebben és nyíltabban rendőrállami módszerekkel ellenőrzi az állampolgárok életét. Az Egyesült Államok ennyiben a kibontakozó orwelli pénzimpérium gyakorlatba átültetőjének tűnik, amely aszerint

működik, hogy: a háború béke; a szabadság szolgaság; a tudatlanság erő . Ez a kificamodott gondolkodásmód ma már nemcsak George Orwell 1984 című könyvét jellemzi, hanem napjaink valóságát is. A félelem kultúráját honosítják meg. A ma emberének nemcsak a kábítószerektől, a dohányzástól, az alkoholizmustól, az elhízástól és a terrorizmustól kell félnie, de rettegnie kell a beözönlő menekültektől, az éghajlatváltozástól, a magánélet intim szférájának az elveszítésétől, és egyre jobban félnie kell másik embertársától is. A pénzimpérium másik fontos államában, Nagy-Britanniában, is hasonló a helyzet. Eddig már közel öt millió ember DNS-ét őrzik a hatóságok, 2012-ig be akarják vezetni a 16 éven felüliek számára a biometrikus személyazonossági kártyát, amelyet a rendőrség, a vám- és határőrszervek, de még a légiközlekedési vállalatok, valamint a bankok és más üzletek is ellenőrizhetnek.

Tervbe van véve 2010-ig olyan Radio Frequency Identification (RFID) chipek beépítése az útlevelekbe, amelyek minden lényeges személyi adatot tartalmaznak. Az Egyesült Államok arra kényszeríttette az Európai légitársaságokat, hogy minden egyes utasról több mint tizenkilenc adatot előzetesen közöljenek, még akkor is, ha uticéljuk nem az Egyesült Államok, hanem Közép-Amerika és a Karib-tengeri térség. A mindennapi élet részévé válik az elektronikus megfigyelés, így például Londonban egy átlagember naponta háromszáz alkalommal is rákerülhet valamilyen megfigyelő kamerára, és ugyancsak megfigyelés alatt áll telefon és internet használatuk is. Terrorizálás a félelemkeltéssel Zbigniew Brzezinski, aki résztvett a háttérhatalom tekintélyes szervezeteinek, a CFR-nek és a Trilaterális Bizottságnak irányításában, James Carter elnöknek pedig a nemzetbiztonsági főtanácsadója volt, úgy véli, hogy a war on terror politikája

nagymértékben hozzájárult a félelemkultúrájának az elhatalmasodásához. A Bush kormányzat ezt a három szót 9/11 tragikus eseményeit követően arra használta, hogy romboló hatást gyakoroljon az amerikai demokráciára, az amerikai lélekre, és az Egyesült Államok megítélésére világszerte. Brzezinski úgy véli, hogy ez a XXI-k század előtt álló valódi kihívásokkal történő szembenézést is akadályozza. A terror elleni háború elnevezés megtévesztő, hiszen nem jelöli meg a tényleges ellenséget. A terrorizmus maga harcimódszer, és nem egy ellenség A megfogalmazás tudatosan ilyen homályos és kétértelmű, mert így hatékonyabban segítette elő a félelemkultúrájának a kialakítását. A félelem akadályozza a racionális gondolkodást, erősíti az emóciókat és megkönnyíti a demagóg politikusok számára a közvélemény befolyásolását saját céljaik érdekében. Brzezinski a Washington Post 2008. február 28-ai számában

kifejti, hogy a war on terror igazolására a kormányzat olyan hamis történelmi magyarázattal állt elő, amely még önmagát beteljesítő jóslattá is válhat. Azt állítja, hogy ez a háború hasonló ahhoz, amikor Amerika szembeszállt a nácizmussal és a sztálinizmussal. Az ilyen érvelés előkészítheti az Irán elleni háborút is, ez pedig belerántaná Amerikát egy olyan elhúzódó konfliktusba, amely Iraktól, Iránon és Afganisztánon keresztül, Pakisztánig terjedhet. A félelemkultúrája olyan szellem, amely kiszabadult a palackból. Ez a szellem már önálló életet él és rendkívül demoralizáló Az öt év óta folyamatosan tartó agymosás a megfélemlítéssel, amelyet a biztonsági ipar vállalkozói, a tömegtájékoztatás és a szórakoztató ipar is támogat, ma már önálló életet él. A terror-bizniszben érdekelt vállalkozók, akik magukat terrorizmus szakértőknek nevezik, természetesen arra törekednek, hogy igazolják létezésük

jogosságát. Ezért érzik feladatuknak, hogy meggyőzzék a közvéleményt: újabb fenyegetésekkel kell számolnia. Mindennek az lett az eredménye, hogy Amerika egyre bizonytalanabbá és még hisztérikusabbá vált. Egy 2008-ban közzétett tanulmány szerint a Kongresszus 2003-ban százhatvan fontos és potencionálisan veszélyes terrorista célpontot tartott nyilván. A terrorbiznisz lobbizói elérték, hogy 2004 végére már huszonnyolcezer háromszázhatvan ilyen célpont volt, 2005-ben már több mint hetvenhétezer. Jelenleg már háromszázezerre nőtt a terroristák által veszélyeztetett célpontok száma. A szórakoztató ipar is beszállt a terror-bizniszbe, és számos izlámofóbiát terjesztő film és tévésorozat készült. A hátrányos megkülönböztetés, például a mohamedán légi utasokkal szemben, mindennek a mellékterméke. A félelemkultúrája növeli a türelmetlenséget, a külföldiekkel szembeni gyanakvást és olyan eljárásokhoz

vezet, amelyek aláássák az igazságszolgáltatás alapjait. Nincs rá bizonyíték, hogy az igazságszolgáltatást megkerülő módszerekkel sikerült megakadályozni terrorista cselekményeket. Ugyanakkor a war on terror rendkívül sok kárt okozott az Egyesült Államoknak. A mohamedán vallású embereket, elsősorban az arab polgári személyeket, ért hátrányos megkülönböztetés. Egy BBC felmérés során huszonhét országban huszonnyolcezer személyt kérdeztek meg, hogy milyennek ítéli meg az egyes államok szerepét a nemzetközi életben. A legnegatívabb befolyást gyakorló minősítést Izrael, Irán és az Egyesült Államok kapta. Melyik elnökségre pályázó Izrael valódi barátja? A Washington Post 2008. május 11-i számában írja Jeremy Ben-Ami, hogy 60 évvel ez előtt apja, aki Menachem Begin mellett harcolt Izrael függetlenségéért, kinevette volna azt, aki azt mondja neki: a XXI. század elején az utolsó szuperhatalom elnöki tisztségére

pályázók abban fognak versengeni, hogy melyikük Izrael nagyobb barátja? Ben-Ami azon gondolkodott el, hogy valójában mit is jelent az, ha egy amerikai politikus azt állítja magáról: Izrael-barát, és konkrétan mit jelent ez? Van, aki szerint az az Izrael-barát, aki Izrael minden akcióját támogatja, és kérlelhetetlenül szembeszáll Izrael minden ellenségével. Az a pro- izraeli, aki magáévá teszi a neo-konzervatívok szempontjait, és azonosul az amerikai zsidó-és kereszténycionisták legszélsőségesebb tagjaival. Ha valaki bírálja, vagy csak megkérdőjelezi Izrael magatartását, akkor az megkapja az anti-izraeli címkét vagy még rosszabbat. Izrael barát-e az, aki habozás nélkül bátorítja Izraelnek a települési politikáját a Jordán nyugati partján? Ez nagyon is kérdéses. Izraelnek valódi barátokra van szüksége, nem pedig fejbólintójánosokra Ben-Ami az Izrael-barátnak tartott amerikai politikus négy követelményét veszi

közelebbről szemügyre: Az első hiedelem az, hogy az amerikai zsidók nagyrészt azon az alapon választják ki elnökjelöltjüket, hogy annak mi az álláspontja Izraellel kapcsolatosan. Ez a legenda valahogyan az amerikai politika alaptételévé vált, ezért fáradozik sok politikus azon, hogy megnyerje magának azt a minősítést, miszerint ő a leginkább Izrael-barát pályázó. Ezt a legendát azonban csak egy viszonylag kislétszámú konzervatív amerikai zsidó támogatja, akik ún. egy témához igazodó szavazók. A zsidók többsége azonban több kérdéstől teszi függővé, kire adja voksát, és döntése a bel- és külpolitikai kérdések széles körének az elemzésén alapul. A második szabállyá vált nézet az, hogy ha erősen Izrael párti vagy, akkor keménynek kell lenned a palesztinokkal szemben. Az egyik közkeletű mód a Kongresszus tagjai számára, hogy elnyerjék az Izrael-barát minősítést, ha olyan kérlelhetetlenül lépnek fel a

palesztinokkal szemben, amennyire csak lehetséges. Gazdasági és diplomáciai nyomást fejtenek ki, vagy szabadkezet adnak az izraelieknek katonai csapások mérésére. Ben-Ami szerint azonban az ilyen politika több kárt okoz Izraelnek, mint amennyi jót tesz. Arra hivatkozik, hogy több izraeli vezető is már kifejtette: Izrael fennmaradása attól függ, hogy milyen lehetőséget kapnak a palesztinok politikai szuverenitásuk visszaszerzésére, és gazdasági felemelkedésük biztosítására. Amíg a palesztinok kétségbeesve küzdenek egy emberhez méltó életért, Izrael háborúzni lesz kénytelen. A harmadik közkeletű nézet az, amely szerint John Hagee tiszteletes, valamint kereszténycionista társai hasznosak a zsidók számára. Ben-Ami szerint aligha van ez így Olyan kétségbeesett helyzetben lenne Izrael és az amerikai zsidóság, hogy azokkal kellene összefognia, akiknek a messianisztikus álmaiban szerepel az is, hogy a zsidóknak vagy mind el kell

pusztulniuk, vagy át kell térniük a keresztény hitre? - kérdezi az elemző. Hagee, aki a Christians United for Israel (Egyesült Keresztények Izraelért) alapítója, és akinek a követői abban hisznek, hogy Izraelnek nem szabad semmilyen területről lemondania a béke érdekében, azt állítják, hogy a Biblia a Szentföld egészét a zsidóknak ígérte. Más szavakkal, a kereszténycionisták hallani sem akarnak arról, hogy Izrael megfelelő ellenszolgáltatást nyújtson a békéért, és abban reménykednek, hogy azt meg tudják akadályozni. Vagyis Hagee és követői nem a békét tartják szem előtt. Arra törekednek, hogy Izrael folyamatosan tolja ki a határait, és ezáltal az arabokat egy olyan háborúban vonja be, amely aztán majd kiváltja az Aramageddont, és Jézus Krisztus második eljövetelét. Ha valaki mást akar, mint azt, hogy Izrael a végidőket elhozó tűznek a táplálója legyen, akkor Hagee és követői nem a barátai. A negyedik közkeletű

nézet az, hogyha tárgyalsz az ellenségeiddel, akkor az a gyengeségedet tanúsítja. Nincs szükség a nemzetközi viszonyokkal foglalkozó tudományokból diplomára annak a belátásához, hogy nincs értelme béketárgyalásokat folytatni azokkal, akiket szeretünk. Ezt a legtöbb izraeli is tudja A legutóbbi közvéleménykutatás szerint az izraeliek kétharmada támogatja a tűzszüneti tárgyalásokat a kormány és a Hamasz között. Pontosan azért, mert a Gázai-övezetet ellenőrzése alatt tartó palesztin iszlámista mozgalom Izrael elszánt ellensége. Washingtonban viszont arrogánsan elzárkózunk még attól is, hogy közvetve tárgyaljunk a Hamasszal, Iránnal vagy Szíriával, vonja le következtetését Jeremy Ben-Amy. Szükség van-e a keresztény-fundamentalizmus és a cionizmus szövetségére? John Hagee lelkésznek az az állítása, miszerint Hitler Isten megbízatását teljesítő ügynök volt megdöbbentette még azokat is, akik azzal érveltek,

hogy a keresztényfundamentalisták értékes segítséget nyújtanak Izrael politikai céljaihoz. Eredetileg a keresztény-fundamentalisták antiszemitáknak számítottak azon nézetük alapján, hogy a zsidók voltak azok, akik Jézus Krisztust megölték. Ezért joggal merül fel a kérdés: miként lehet megmagyarázni a dominionista fundamentalisták Izrael iránti rajongását? Ma már tény, hogy a keresztény-fundamentalisták jelentős pénzügyi támogatásban is részesítik Izraelnek a Jordán nyugati partjával kapcsolatos terjeszkedő politikáját. A 2007-ben elhunyt Jerry Falwell vezető baptista lelkész és nagyhatású TV evangélista állította azt, hogy Izrael létrejötte 1948-ban a legfontosabb történelmi esemény volt Jézus menybemenetele óta. Izrael állam létrejötte Jézus Krisztus második eljövetele közelségének a bizonyítéka Ha a Szent Földön nem lenne Izrael állama, akkor nem kerülne sor Jézus Krisztus második eljövetelére, sem az

Utolsóitéletre, sem a Világvégére . Másféle módon közelíti meg ezt a kérdést a Montreali Egyetemen történelmet tanító, zsidó származású professzora, Yakov M. Rabkin, aki a Threat From Within, a Century of Jewish Opposition to Zionism (Fenyegetés belülről, a cionizmussal szembeni zsidó ellenállás egy évszázada) című könyvében ezt írta: A cionizmust támogató keresztények kiállását Izrael állama mellett világosan egyetlen megfontolás motiválja: a zsidók visszatérése a Szent Földre annak az előjele, hogy elfogadják Jézus Krisztust (amikor visszatér), illetve fizikailag megsemmisülnek azok, akik nem fogadják el. Egyszerűbben megfogalmazva, a keresztény-fundamentalizmus a cionista izraeli államot eszköznek tekinti a keresztény Bibliában megjövendölt Világvége, a Jó és a Gonosz erői közti végső összecsapás előkészítéséhez. Ebben a végső küzdelemben a zsidóknak két választásuk van: vagy elvetik a júdaizmust,

és keresztényekké válnak és ebben az esetben maguk is a menybe jutnak és üdvözülnek vagy pedig a végső megsemmisülés lesz a sorsuk. Ezt a zsidó nép fennmaradása szempontjából úgyis lehet értelmezni, hogy a keresztényfundamentalizmus, legalábbis potenciálisan, nagyobb veszélyt jelenthet a zsidó nép és vallása és a júdaizmus fennmaradására, mint például az iszlám világ szembenállása. A cionizmus valójában a politikai hasznosság, pontosabban hasznosíthatóság miatt kötött szövetséget a keresztény-fundamentalizmussal. A cionista érdekcsoportok befolyása rendkívül erős az Egyesült Államokban. A cionista lobbi (különösen Amerikában) erejét a többszörösére tudta növelni a dominionista keresztény-cionisták millióinak a támogatásával. Már 2002-ben elfogadottnak számított, hogy a cionista és a dominionista keresztény összefogás alkotja az Egyesült Államokon belül a két legjobban szervezett, és legnagyobb

befolyással rendelkező érdekérvényesítő szervezetet. Ennek a következménye az, hogy Amerika választott politikusai, beleértve az elnököket is, rendkívül óvatosak, és a messzemenőkig kerülik, hogy konfliktusba kerüljenek a keresztény-fundamentalizmussal szövetségre lépett szervezett cionizmussal. A BBC egyik vezetője, Alan Hart, írja a http://www.informationclearinghouseinfo/ internetes címen olvasható írásában, hogy Azok, akik behatóan ismerik a cionizmus történetének a legbizalmasabb részleteit is, tudják, hogy 1940-ben a cionisták együttműködési ajánlatot tettek Németországnak, amelynek értelmében részt vesznek a háborúban Németország oldalán, és segítenek létrehozni egy új totalitáriánus rendet Európában. Ma a cionizmus és Izrael támogatói ugyanúgy tagadják, hogy valaha is létezett egy ilyen cionista ajánlat a Németországgal történő együttműködésre, ahogy tagadják, hogy létezett cionista etnikai

tisztogatás Palesztinában 1948-49 . Yehoshafat Harkabi (aki az izraeli katonai hírszerzés leghosszabb ideig szolgálatban lévő igazgatója volt) írja Israel s Fateful Hour (Izrael sorsdöntő órája) című könyvében: Talán a lelki megnyugvás kedvéért úgy kellene tekintenünk erre az ügyre, mint a zsidó történelem egyik megtévedt epizódjára. Mindazonáltal figyelmeztetőül kell szolgálnia számunkra, hogy válságos időkben a szélsőségesek milyen messzire mehetnek, és téveszméik hová vezethetnek. A keresztény fundamentalisták és a cionizmus természetellenes szövetkezésére pénzügyi megfontolások is okot adhatnak. Egyre több amerikai és európai zsidó távolodik el a cionizmustól, és egy részük nemcsak bírálja, de szembe is száll a cionizmussal. Ennek egyik következménye lehet, hogy csökken a cionista Izrael pénzügyi támogatása. Ebben az esetben ezt a hiányzó pénzösszeget pótolhatják az amerikai keresztény-cionista

fundamentalisták már ma is jelentős pénzátutalásai. A keresztény-cionista mozgalom a Republikánus Párt támogatói közé tartozik. John McCaine ugyan elhatárolódott John Hagee tiszteletestől, de a mintegy 30 millió keresztény-cionista szavazatára nagyon is rá van utalva. A Demokrata Párt a szekularizmus elkötelezettje, és ennyiben nem számíthat a keresztény-fundamentalisták támogatására, ugyanakkor igen jó kapcsolatai vannak az American Israel Public Affairs Committee -val (Amerikai Izraeli Közügyek Bizottsága), az AIPAC-kal. Gore Vidal a 2001. szeptember 11-i államcsínyről Gore Vidal a New Yorkban működő Democracy Now rádióprogram főszerkesztőjének, Amy Goodman-nek adott interjújában, amely 2008. május 14-i dátummal olvasható a Democracy Now honlapján, többek között elmondta, hogy több mint húsz regény, öt dráma és számos történelmi és politikai tárgyú könyv megírása után nem gondolta volna, hogy a jelenlegi elnök

és kormányzata odavezetheti Amerikát, ahol most tart. Az 1925 októberében született világhírű író és tekintélyes közéleti-személyiség szó szerint ezt mondta: Úgy gondoltam, hogy mindig megfelelő képem volt szülőföldemről. De nem hittem, hogy kormányzati rendszerét ilyen könnyen meg lehet buktatni, mert ami 9/11 kapcsán történt, az coup d etat (államcsíny) volt. Az egész iszonyúan ment végbe És amikor elvetettük pontosabban ők elvetették a Magna Chartát, már a legelején azt gondoltam, hogy hazám többé nem köztársaság. Amy Goodman kérdésére Gore Vidal megmagyarázta, hogy a Magna Charta, több más közjogi szabállyal együtt, lényegében az angolszász jogrendszer alapja, amely úgy funkcionál, mint egy történelmi alkotmány. Gore Vidal ezt így foglalta össze: A Magna Charta jogrendszerünk alapja. Az az elmélet és gyakorlat, amelyre ráépült egész jogrendszerünk: a due proecess of law (a jogszerű eljárás). Nem lehet

valakit megfosztani az életétől, a szabadságától, a boldogságának a keresésétől, mert ez jog, alkotmányos jog. És úgy gondolom: ez az, ami beleivódott minden amerikainak a lelkébe Így volt ez kétségtelenül velem is. A beszélgetés során Amy Goodman visszatért 2001. szeptember 11-ére, és feltette a kérdést: miért nevezi Gore Vidal államcsínynek azt, ami 9/11 kapcsán történt? Vidal emlékeztetett arra, hogy 9/11 fontos előzménye volt az a bombamerénylet, amelyre Oklahoma City-ben került sor. Clinton elnöksége idején az is nagy aggodalmat keltett, hogy a Hazafias Amerikaiak Montanában és másutt, élve az alkotmányban foglal fegyvertartási jogukkal, szervezkedni kezdtek. Az államhatalom viszont megszegve a 1875-ben elfogadott Posse Comitatus Törvényt, amely megtiltotta, hogy a hadsereget amerikai állampolgárok ellen lehessen bevetni, erőszakosan lépett fel velük szemben. Ilyen erőszakos beavatkozásra került sor, például, Vaco-ban

is, egy vallási csoporttal szemben. Ezután így folytatja Gore Vidal: Az államcsíny ezekből fejlődött ki. Cheney és Bush felismerték az esélyeiket Ők háborút akartak. Valamennyien az olajüzletben érdekeltek Háborút akartak, hogy még több olajhoz jussanak. Továbbá rendkívül korlátoltak és tudatlanok Elkészítettek egy sor akcióprogramot, amelyek között azt hiszem, szerepelt az is, hogy minden színesbőrűt elzárnak az Egyesült Államokban azért, hogy megvédjenek minket a belső ellenségtől. Ez egy ördögi anyag. Erre csaptak rá Azt hiszem, MrGonzales (Alberto Gonzalesről van szó, aki 2001-től 2005-ig Bush elnök fehér házi főtanácsadója, és 2005-től 2007-ig igazságügy-miniszter volt. D. J) ekkor már a helyén volt Ez volt a tulajdonképpeni államcsíny Kisajátították maguknak az államot, és ettől a pillanattól kezdve ők nevezik ki az összes bírót, mindent átalakítanak, a Magna Chartát eltávolították, és

megbuktatták a Köztársaságot. Vidal az interjú során mégegyszer visszatér erre, amikor megismétli, hogy a hatalmat ez a szűk csoport ragadta magához, kihasználva 9/11 vakmerő vállalkozását az Egyesült Államok kormányának a megbuktatására. Érdemes még egy gondolatot idézni Gore Vidal interjújából Miután az íróban tudatosodott, hogy a hatalmi elit megbuktatta Amerika belső rendjét, úgy érezte, hogy kötelessége kimondani: ki is valójában az ellenség? Ekkor írta meg a Perpetual War for Perpetual Peace (Állandó háború az állandó békéért) című könyvét. Arra kívánt válaszolni: miért mindig az iszlámról és a terrorizmus veszélyéről beszélnek? Vagy az iszlámfasisztákról, vetette közbe Amí Goodman. Mire Gore Vidal ekkor megjegyezte: Az iszlámfasiszta kifejezésnek nincs értelme. Hogyan lehet fasiszta az, aki nem olasz? A fasizmus soha nem terjedt Olaszország határain túlra. A legostobább emberek töltik be a

köztisztségeket, és már tíz év óta a helyükön vannak. Ezek az emberek egyszerűen buták Láthatja ön is, amikor George Bush olvasni próbál a jegyzeteiből. Nos, megpróbáljuk megvédelmezni a helléneket, akik előretörnek. Nem A törökök azok, akikre gondoltam Problémáink vannak Törökországgal. Bah Bah Bah És amikor az amerikaiak nem ismerik fel az ostoba embereket, akkor az ország működésképtelenné válik. Az immáron 83 éves Gore Vidal a legműveltebb és a legtekintélyesebb amerikaiak közé tartozik. Azért idéztünk legutóbbi interjújából, mert bátran kimondta, hogy az Egyesült Államok jelenlegi uralkodó körei felülírták az ország alkotmányát, s ezt a sikeres köztársaságot egy bukásra ítélt birodalommá alakították át. Bill Moyers és Pat Buchanan Amerikáról Bill Moyers, Amerika egyik legtekintélyesebb publicistája, legutóbbi könyvében (Moyers on Democracy Moyers a demokráciáról) megállapítja, hogy az amerikai

társadalom a pénzuralom és a félelem hatása alá került, és az a történelmi gyakorlat, hogy közösen építsenek jövőt, alárendelődött az egyéni haszonszerzésnek, a világuralom megszerzésének, és az ezzel járó könyörtelen ragadozó magatartásnak, valamint lelkileg megbénító figyelemelvonásnak. A politikai tehetetlenség érzése hatja át az ország egészét A közéletben még fenntartják a demokrácia dogmájának a látszatát, de a magánéletben már senki nem bízik benne. Úgy kerül sor választásokra, hogy már senki sem hiszi, hogy a korporációk zsákmányává vált államot újból a lakosság ellenőrzése alá lehet helyezni. A földgolyónk egésze, amelyet az emberiség közös adományaként kellene az utódoknak átadni, tönkre lett téve. Egyre növekednek a magánvagyonok, és velük együtt a kielégítetlen közösségi szükségletek. Az amerikai alkotmány veszedelmesen közel került ahhoz, hogy a feledés homálya boruljon

rá. A világtörténelemnek ezt a büszkeségét egy titkolózástól megszállott önkényuralomra törő összeesküvő-csoport elárulta. A szabadság, az emberi jogok, az általános jólét értékeit felváltotta a hatalmi elit érdekeinek az alázatos kiszolgálása. Az Egyesült Államok alapító atyái olyan alkotmányt fogadtak el, amely ha érvényesül, megakadályozza, hogy csak a vagyonos érdekcsoportok irányíthassák az államot. Az amerikaiak ma már tapasztalatból tudják, hogy a túlzott gazdagság és az ugyancsak túlzott szegénység nem fér össze a valóban elvi alapokon működő demokratikus hatalomgyakorlással. Amerikában az állam a pénzrendszerrel, a termelővagyonnal, s hatalommal rendelkező privilegizált réteg eszközévé vált, amely nem vesz tudomást a társadalmi igazságosság érvényesítéséről. Ma már csak gúnyosan idézik Lincoln meggyőződését, hogy a közjónak a nép kormánya, a nép által, a népért tud érvényt

szerezni. Hasonló következtetésekre jutott Pat Buchanan a Republic, not an Empire (Köztársaság, nem birodalom) című, 2008-ban megjelent könyvében. A neves kommentátor, aki többször is pályázott az elnökjelöltségre, a Brit Birodalom bukásán keresztül valójában az Egyesült Államok hanyatlásáról fejti ki véleményét. Buchanan, aki Nixon elnök beszédírója volt, és közel állt Reagan elnökhöz is, bebizonyítja, hogy ifjabb George Bush kormányzata szakított a néhai Reagan elnök örökségével, és megismételte az önpusztításnak azt a folyamatát, amely Nagy-Britanniában volt megfigyelhető a második világháború alatt és után. Amerika megkülönböztető jegyévé vált az önhittség, miszerint nélkülözhetetlen nemzet, továbbá az az üres melldöngetés, hogy ő az egyedüli szuperhatalom. Eközben olyan kötelezettségeket vállalt, amelyeket nem tud teljesíteni. Az iraki háborúban meghalt, megsebesült vagy menekülésre

kényszerült a lakosság egy negyede, és az önhitt szuper- hatalom még Bagdadot sem képes szilárdan az ellenőrzése alatt tartani. Nem sokkal jobb a helyzet Afganisztánban sem, ahol a NATO szövetségeseket kellett bevonni ebbe az értelmetlen háborúba, olyan országokat, amelyeknek semmilyen érdeke sem fűződik az ottani konfliktushoz. Az Egyesült Államok katonailag túlterhelte magát, gazdasága hanyatlik, s valutája összeomlóban van. Ennek ellenére mostani gyenge képességű irányítóinak szűk csoportja arra készül, hogy támadást intézzen Irán és Szíria ellen, továbbá kiűzze Libanonból a Hezbollahot. Idióta szakértők szorgosan készítik a terveket arra, hogyan vonja ellenőrzése alá Egyesült Államok Kínát, és akadályozza meg, hogy olyan hatalommá váljon, amely nincs az Egyesült Államok ellenőrzése alatt. A köztársasági párt elnökjelöltségre pályázó politikusa, pedig azzal dicsekedett, hogy szembe száll Oroszországgal,

és engedelmességre kényszeríti Putyint. Buchanan mindezt megdöbbentőnek tartja. A világ legeladósodottabb országa akarja térdre kényszeríteni a világ két másik hatalmas országát, amelyek egyben a két legnagyobb kereskedelmi többlettel is rendelkeznek. A CIA által évente kiadott World Factbook (Könyv a világ tényeiről) szerint Oroszországnak 2007-ben 465 milliárd dollár külkereskedelmi többlete volt, míg Kínánál ugyanez elérte a 363 milliárdot. Ezzel szemben az Egyesült Államok külkereskedelmi deficitje elérte a 987 milliárd dollárt, amely nagyobb, mint a világ összes többi országának összesített külkereskedelmi deficitje. A Bush elnök által indított háborúk eddigi költségei, és a már teljesítendő fizetési kötelezettségek, 3 és 5 trillió dollár között mozognak. Ezt az összeget teljes egészében kölcsönökből kell fedezni. Ehhez még hozzájárulnak az Egyesült Államoknak azok a tarozásai, amelyeknek nincs meg a

fedezete. Ez összesen 53 trillió dollárt tesz ki. Valamennyi pénzügyi mutató tekintetében, az Egyesült Államok a világ legkockázatosabb állama hitelezési szempontból. Az egykor hatalmas Egyesült Államok ma rá van utalva arra, hogy külföldiek finanszírozzák fogyasztásait, háborúit, valamint kormányzatának mindennapos működését. Buchanan következtetése szerint az Egyesült Államok hatalma máris megroggyant. Az ország a Bush rezsim azon barnainges kiszolgálóinak az áldozatává vált, akik felrúgták az amerikai alkotmányt, az ellenzéki demokrata párt és a szövetségi bíróságok közreműködésével. Jelenleg nincs olyan szervezett hatalom, amely helyre tudná állítani az alkotmányt. Amerika gazdaságilag azért ment tönkre, mert a pénz-és korporációs-oligarchia külföldre vitte a termékgyártást, a tervezést és a kutatást, és most arra kényszerül, hogy annyi árut importáljon, amely meghaladja a hazai ipari termelés

volumenét. Az olajár-emelkedés egymagában további 300 milliárd dollárral növeli évente az amerikai külkereskedelmi deficitet. Az Egyesült Államok csak azért képes túlélni ezt a helyzetet, mert egyelőre még az amerikai dollár tölti be a tartalékvaluta szerepét. Ez azonban a végéhez közeleg A kőolaj árát már csak névleg állapítják meg dollárban, valójában az euróhoz igazítják. Amikor a dollár már nem lesz tartalékvaluta, többé nem lehet majd külföldről finanszírozni az Egyesült Államok külkereskedelmi- és költségvetési hiányát. Nemcsak az amerikai életszínvonal omlik össze, de az egyetlen szuperhatalomról is kiderül, hogy kudarcot vallott ország. Mi jön Bush elnöksége után? A tömegtájékoztatási eszközök hallgatnak róla, de tájékozott emberek számára ma már közhely, hogy az Egyesült Államokat saját magántulajdonukként - a szupergazdag családok egy viszonylag kis csoportja irányítja. Ezek a

bankárdinasztiák azért képesek erre, mert ők a tulajdonosai és irányítói az amerikai pénzrendszer központi intézményének, a Federal Reserve System -nek, a FED-nek. Ez a magántulajdonban lévő pénzkartell tölti be az Egyesült Államok központi bankjának a szerepét. A FED-et csaknem 100 évi küzdelem után sikerült a nemzetközi bankároknak rákényszeríteniük az Egyesült Államokra. Elsőszámú tulajdonosa, ahogyan azt egy erről készült többoldalas grafikon kellően alátámasztja, a Rothschild-ház. A FED létrehozása 1913-ban jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy az egyközpontból irányított világrend létrehozását hajszoló világelit kirobbanthassa az első és a második világháborút. Már 1913-tól kezdve, de különösen 1945 óta, a Federal Rerserve tulajdonosai határozzák meg Amerika politika stratégiáját. A tömegtájékoztatási rendszer is az ő tulajdonukban van Ezért mindig el tudják érni, hogy a közvélemény helyeselje

ennek a hatalmi csoportnak a célkitűzéseit. A tömegtájékoztatás különösen hatékony a hivatalban lévő elnökök támogatásában, vagy lejáratásában. Tény az, hogy egyetlen egy elnök sem maradhatott hosszabb ideig hivatalában, amelyik szembe mert szállni ezzel az uralkodó klikkel. A jelenlegi Bush kormányzat - neo-konzervatív stratégáival együtt - ennek a pénzuralmi klikknek az eszköze. A neokon politika kidolgozói olyan tervvel álltak elő, amely elnyerte ennek a szupergazdag bankár-csoportnak a tetszését, mivel azt ígérte, hogy világstratégiájának néhány fontos célkitűzését megvalósítja. A bankár-klikk ezért úgy döntött, hogy a neo-konzervatív politikusokat és szakértőket fogja támogatni. Ez azonban nem azt jelentette, hogy elfogadta politikai filozófiájukat is. Lényegében arról volt szó, hogy a Project for a New American Century által előterjesztett tervek kényelmes eszközt ígértek a pénzuralmi csoport

globális érdekeinek az érvényesítésére. Egy ilyen célszerű eszközrendszer addig kap támogatást, amíg nem bizonyul be róla, hogy hibás, vagy nem válik egy még hatékonyabb eszközrendszer elérhetővé. Amikor ifjabb George Busht választották a Fehér Ház lakójául, a pénzügyi elit legfelső döntéshozói már tudták, hogy rendkívül népszerűtlen politikát kell végrehajtania. Valószínűleg abból indultak ki, hogy egy intelligens, felkészült elnök (pl. Al Gore) nem is védhetné meg a közvélemény előtt a neokonok által kidolgozott politikát. Ezért alkalmasabbnak találtak erre a feladatra egy olyan személyt, aki nagy valószínűséggel nem az intelligenciájával, messzetekintő stratégiai gondolkodásával, és a tehetségével fog kiemelkedni az amerikai elnökök sorából. A pénzuralmi elit megbízható embere ebben a kormányzatban valójában Cheney alelnök. Ezt többek között alátámasztja, hogy a színfalak mögött ő hozza meg

a lényeges döntéseket, és ő hordozza magával éjjel-nappal azt a fekete dobozt, amelyben az atomrakéták indításához szükséges kódok vannak. Amikor a pénzuralmi elit egy nyilvánvalóan csalássorozattal terhelt választás után - a saját bizalmi embereivel feltöltött Legfelsőbb Bíróság segítségével - útjára bocsátotta ifj. George Busht, akkor már előrehaladott szakaszban volt 9/11 előkészítése. Erre a Bush naplóbejegyzése szerint a XXI. század Pearl Harborjának nevezett tragikus eseményre azért volt szükség, hogy hozzáfoghassanak Közel- és Közép-Kelet hatalmi viszonyainak a gyökeres átrendezéséhez. A neokonok vették át a Bush kormányzatban a kulcspozíciókat, és hozzáláttak a már előkészített tervek végrehajtásához. A pénzuralmi elit döntéshozóitól megkapták a hozzájárulást az afganisztáni és az iraki beavatkozáshoz, és rátehették a kezüket a sokmilliárdos iraki hadizsákmányra. Azért, hogy mindez

akadálytalanul folytatódhasson, fasiszta-jellegű belső változtatásokat hajtottak végre az Egyesült Államok és Kanada államrendszerében. Megszerezték a maguk számára az iraki olajtartalékokat, megépítették az állandónak szánt katonai támaszpontokat, biztosították a tervezett kőolajvezeték utakat Afganisztánban, helyreállították a nagy nyereséget hozó kábítószer-termelést, és előkészítették az Egyesült Államok első csapás-mérő képességet, amely nélkül nem lehet eredményesen szembe szállni sem Oroszországgal, sem Kínával. A világstratégiáját féltő pénzuralmi világelitnek azonban, amely a saját világbirodalmában - a Pénzimpériumban, Orwelliában - gondolkodik, egy ponton kétségei támadhattak a neokon-stratégiával szemben. A neokon-stratégia szerves részét képezte ugyanis egy összpontosított - atomfegyvereket is felhasználó - megelőző légicsapás mérése Irán atomlétesítményeire. Az Irán elleni

megelőző nukleáris csapás bármennyire is jóindulattal fogadná a pénzuralmi világelit kockázatos lépés. Oroszország, amely még ma is a világ legnagyobb területű országa, és második nukleáris hatalma, amely fejlett hadiiparral rendelkezik, modern fegyvereket szállított Iránnak. Ha tehát az Egyesült Államoknak ebben a térségben lévő legfontosabb szövetségese, Izrael (amely a világ negyedik legerősebb hadseregével rendelkezik, beleértve legalább 200 bevethető nukleáris bombát is) féltve regionális atommonopóliumát, megelőző csapást mérne Iránra, akkor az döntés elé állítaná nemcsak az Egyesült Államokat, de Oroszországot és Kínát is. Ez a két nagyhatalom valószínűleg arra kényszerülne, hogy beavatkozzon a konfliktusba, ha az bizonyos közelebbről meg nem határozható - határokon túl lép. A neo-konzervatív stratégák ezzel a helyzettel tisztában voltak, mint ahogy a pénzuralmi rend legfelsőbb döntéshozói is.

Bármely támadás Irán ellen, különösen, ha azt nukleáris fegyverekkel hajtják végre tekintet nélkül arra, hogy mennyire jól tervezték meg, mennyire korlátozott, és milyen szervezetten hajtották végre - nagyon kockázatos játék a harmadik világháború esetleges kirobbantásával. A kérdés tehát az volt: lehet-e orosz rulettet játszani a harmadik világháborúval, amelyet csaknem bizonyosan nukleáris fegyverekkel vívnának meg a szembenálló felek? (Az orosz rulett olyan halálos-kimenetelű, pisztollyal végrehajtott hazárdjáték az eséllyel, amelyben a résztvevők a forgótár számos rekeszének csak az egyikébe helyeznek el töltényt. A tölténytárat tartalmazó hengert megpörgetik, majd úgy zárják le, hogy a töltény helye ismeretlen marad. A rulett párbajban résztvevők ez után a fegyvert a fejükhöz illesztik, és meghúzzák a ravaszt, számolva azzal, hogy halálos lövést adnak le.) Bush kormányzatának neokon hangadói készek

lettek volna felvállalni ezt a lépést, és már meglehetősen előrehaladtak mind a katonai, mind a lélektani előkészítésben. Úgy tűnik, hogy nem rettentette őket vissza egy globális nukleáris háború kitörésének a lehetősége. Minden bizonnyal Bushnak az a dominionista hitvallása, hogy közeleg a világvége és a Biblia János-jelenések könyvében foglalt jóslatoknak a beteljesülése vagyis Isten kiválasztottjainak az uralomra kerülése - nem sok szerepet játszott ebben az orosz rulettben. Döntő a neokonoknak az a pragmatikus felismerése lehetett, hogy most adva van a lehetőség, ezért most kell cselekedniük. A neokon-csoportnak természetesen folyamatosan tájékoztatniuk kellett a főhatalmat gyakorló pénzuralmi elit illetékeseit. Ez utóbbiak pedig valószínűleg nem voltak teljesen elégedettek a forgatókönyvvel. Látták, hogy még nincs a helyén az Egyesült Államok első-csapásmérő képessége, és ezért az Irán elleni

megelőző nukleáris bombatámadás orosz rulettként visszaüthet. Aki tanulmányozza ennek a pénzuralmi világelitnek a több száz éves történelmét, az megállapíthatja, hogy csak akkor lépnek akcióba, amikor minden kártyát szilárdan a kezükben tartanak, és az akció eredményét kellő mértékben ki tudják számítani. Feltételezhető, hogy a pénzuralmi világelit a Pénzimpérium, Orwellia legfelső döntéshozó testülete - sajátos irányítási technikákkal adta meg a választ. Első lépésként diszkréten a Vezérkari Főnökök Egyesített Tanácsa vezetőinek a tudomására hozták, hogy az iráni-projekt egyelőre le van állítva, függetlenül attól, hogy milyen parancs érkezik a Fehér Házból, vagy pontosabban Cheney alelnöktől, aki az amerikai nukleáris rakéták indítókódjait magánál tartja. Ezután további lépések következtek, többek között olyan hírszerző értesülések és értékelések nyilvánosságra hozatala, amelyek

egyelőre ellenzik az iráni beavatkozást. Megfelelő kommunikációs fórum a háttérhatalom olyan fontos intézményeinek a bevonása, mint a Bilderberg Csoport tanácskozása, valamint más titkos-hálózatok diszkrét igénybevétele. Az uralmi elit természetesen ez úttal is láthatatlan maradt. A Fehér Ház fontosabb emberei nyilvánvalóan tudják, hogy mi történik a háttérben. Az is valószínű, hogy Cheney alelnököt kellő időben tájékoztatták, és ennek tudható be, hogy nem volt ellenvetése, amikor az amerikai hirszerzőszervezetek közös helyzetfelmérésüket az iráni nukleáris készültségről nyilvánosságra hozták. Arra következtethetünk a klímaváltozás, a globális élelmiszerhiány, a kőolaj árának rekordmagasságokba emelkedése problémájának az előtérbe-kerüléséből, hogy a pénzuralmi világelit hosszútávú stratégiájában más célkitűzésekre helyezte a hangsúlyt, miközben - ahogy mondani szokták - minden

lehetőséget nyitva tartanak. 1995 szeptemberében, San Franciscoban, a világelit 500 képviselőjének a részvételével megtartott tanácskozáson, lényegében ésszerűnek találták az immáron hat és fél milliárdot elérő emberiség létszámának két milliárdra való csökkentését, mivel a világgazdaság ennyi emberrel is működtethető. Az élelmiszertermeléshez szükséges földterületek átcsoportosítása a megújuló energiaforrásokhoz szükséges termékek előállítására, jelentősen csökkentheti az emberiség egésze számára rendelkezésre álló élelmiszermennyiséget. Ez is alkalmas eszköz lehet az emberiség létszámának a pénzuralmi elit által kívánatosnak tartott létszámra való csökkentésére. Mindebből látható, hogy az elnökválasztás önmagában nem oldhat meg semmilyen kérdést, sem az Egyesült Államok, sem a világ számára. Az elmúlt néhány évtized tanulsága szerint, ha nem a pénzuralmi elit elsőszámú

jelöltje lesz az elnök, akkor az első számú jelölt az alelnök lesz, és az ő feladata a legfőbb parancsok teljesítése. Ez történt 1980-tól 1988-ig Ronald Reagan elnöksége idején, amikor id. George Bush alelnök volt a hatalom tényleges kézbentartója. Amikor id George Bush lett az elnök 1988-tól 1992-ig, akkor az elnök volt az első számú hatalomgyakorló, és alelnöke, Dan Quayle csak reprezentációs feladatokat látott el. Ezután a kiváló képességű William Clinton lett az elnök, aki mellett egy ugyancsak tehetséges politikus, Al Gore, töltötte be az alelnöki pozíciót. Mivel Bill Clinton volt a pénzuralmi elit elsőszámú bizalmi embere, ezért elnöksége idején ő volt a döntéshozó. Ifj George Bush hivatali idejének mindkét szakaszában a Fehér Ház valódi irányítója az a Richard Bruce Dick Cheney, aki alelnökként a pénzuralmi elit elsőszámú megbízottjának tekinthetünk a főleg tömegkapcsolati és reprezentációs

szerepkört betöltő elnök mellett. E fejtegetésből következik, hogy ha a két-párti szabályok érvényesülésével ezúttal a demokrata párti jelölt nyerné meg az elnökválasztást, és Hillary Rodham Clintont választaná alelnöknek, akkor Barack Obama elnöksége idején a pénzuralmi elit elsőszámú erős embere a Fehér Házban a jelenlegi New York-i szenátor lenne. James Carter korábbi demokrata párti elnök, valamint nemzetbiztonsági tanácsadója Zbigniew Brzezinski, a Trilaterális Bizottság alapítója és első vezetője, már 2008. június elején, (amikor eldőlt, hogy ki nyerte meg az előválasztásokat), azt tanácsolta Obamának, hogy ne Hillary Clintont válassza alelnökjelöltként maga mellé, mert ez elhúzódó konfliktussal terhelné meg hivatali idejét