Gazdasági Ismeretek | Világgazdaságtan » Mi a gond a jelenlegi világgazdasággal, a közgazdasági elméletekkel és a fogyasztói gondolkodással

Mi a gond a jelenlegi világgazdasággal, a közgazdasági elméletekkel és a fogyasztói gondolkodással? „Amint az utolsó fát kivágtuk, az utolsó halat kifogtuk és az utolsó folyót megmérgeztük, rájövünk majd, hogy a pénz nem ehető” Greenpeace Vagyis a természet kincsei végesek. Buddha tana: A négy nagy igazság, amire Buddha rájött: 1/ az egész változó bizonytalan lét csupa szenvedés, 2/a szenvedés oka a túlzott vágy élet, hatalom, élvezetek után, 3/hogy a szenvedést legyőzzük, meg kell szabadulnunk vágyainktól, s ennek útja 4/ a nyolcas ösvény, amin járnia kell az embernek: helyes hit, gondolkodás, beszéd, cselekvés, igazi életbölcsesség, helyes törekvés, az önfegyelem és a helyes ön – elmélyítés (elmélkedés) Wass Albert: Vágy és öröm „Minden vágyadnak eleget tenni: ez az emberi élet legnagyobb művészete. Akinek sikerül, az boldog. Ehhez azonban fontos, hogy kevés vágyad legyen” Bessenyei Péter

műrepülő „- Azt mondta, hogy a boldogság forrása az elégedettség. - Így van, ezt a mai napig így gondolom. Nagyon sok embert látunk ebben a kerge világban magunk körül, akinek sok mindene megvan és mégsem elégedett, sőt, boldogtalan, hiába van meg bármije. Mások meg szegények mégis boldogok, mert elégedettek és lelki harmóniában élnek. Amellett, hogy küzdenünk kell a sorsunkért – küzdenünk kell mindig a jobbért, a többért, a szebbért – el kell tudni fogadni a sorsunkat.” Viktor Pelevin mai orosz írónál szerepel az a jelenet, amelyben három ember beszélget a tábortűz körül, s közben hallucinogén gombát rágcsál. - A drogok nem a valóságot változtatják meg, hanem kinyitják tudatunk néhány zárt termét – mondja az egyik. - Ki lehet-e nyitni ezeket a termeket drog nélkül is? – kérdezi a másik- Létezik ez a drogmentes megoldás – válaszolja tanítójuk. Ezt alkalmazzák a templomokban és a kolostorokban. Ott el

tudják érni az állandó feldobottságot is. - De akkor miért nem ismerjük azt a módszert? – kérdezi a gombaevő, s a tanító megadja a magyarázatot: - Ennek ismerete lerombolná a Piacot. Az emberek ugyanis nem a fogyasztásra, a hajtásra és a lopásra koncentrálnának, hanem az isteni kegyelem elérésére. És akkor befellegzett a zsíros profitnak. Ezt a „titkot” (az isteni kegyelem érzését) a legutóbbi időkig a világon mindenki ismerte. S bár a nagy emelkedettséget valószínűleg csak a boldog kevesek érték el, azért még egy szokásos vasárnapi imádkozás is képes egy hétre elegendő örömöt adni az embernek. (Véleményem szerint ezt az érzést egy harmonikus jó házasságban is meg lehet ismerni, bár lehet, hogy ez is keveseknek adatik meg.) Idézet a Globalizáció csapdája című könyvből Az ellenség mi magunk vagyunk című részből való, és jól összefoglalja a probléma lényegét: „ A civilizációnak egykor Európában

kigondolt, igazán dinamikusnak meg sikeresnek is bizonyult modelljénél ugyan nem akadt jobb, a jövő alakítására azonban mégsem alkalmas. Az, amit Harry Truman amerikai elnök 1949-ben a világ szegényeinek ígért, hogy az „elmaradott országokban” is mindenki számára „lényegesen javul majd az életszínvonal”, éspedig „az ipari termelés fokozásával”, sosem fog bekövetkezni. S éppen most, amikor a világ minden sarkába eljutó mozgóképek világa nyomán emberek milliárdjai vágyakoznak Bogotától Jakutszkig a nyugati mintájú fejlődés után, most válnak szerződésszegőkké az erre a fejlődésre vonatkozó reménnyel kereskedők. Még saját országaikban, az Egyesült Államokban és Európában sem tudják beváltani ígéreteiket, és nem tudnak mit kezdeni a növekvő szociális feszültségekkel. Ebben a helyzetben ugyan ki gondol már az ökológiailag vállalható növekedéssel, vagy a javak igazságos elosztásával a harmadik

világban? Egyre inkább kiderül, hogy a szuverén fejlődésről szóló dogma egy letűnt korszak fegyvere volt csupán, a hidegháború arzenáljába tartozott, és e szerint a logika szerint ma már a múzeumban a helye. Meneküljön aki tud! Ez az új jelszó. Csakhogy: ki tud menekülni? Hiszen a kapitalizmus győzelme után egyáltalán nem „a történelem végéhez” értünk el, amint azt az észak-amerikai filozófus, Francis Fukuyama 1989-ben kijelentette, hanem annak a projektnek a végéhez, amelyet oly merészen „a modernitásnak” neveztünk. Csak egy globális dimenziójú korszakváltás következett be, mivel az emberiség többségének a mindennapjait nem a fölemelkedés és a jólét, hanem egyre inkább a gazdasági lesüllyedés, az ökológiai rombolás és a kulturális elkorcsosulás határozza meg. Míg San Franciscóban a világ elitje azt számítgatja, hogy mikor fog az eddigi jómódú államokban a „húsz a nyolcvanhoz” társadalma

beköszönteni, ez az elosztási rendszer világviszonylatban már régen megvalósult. Az adatok ismertek, de a globalizáció elszabadult erői révén hamarosan egészen új megvilágításba kerülhetnek. Az összes államok leggazdagabb egy ötöde a világ bruttó társadalmi termékének 84.7 százaléka fölött rendelkezik, ennek az egy ötödnek a polgárai bonyolítják le a világkereskedelem 84.2 százalékát, és a belföldi megtakarítások 855 százaléka az övék. 1960 óta az országok leggazdagabb és a legszegényebb egy ötöde közötti távolság megkétszereződött. A számok nyelvén ez az adatsor is csak arról tanúskodik, hogy csődbe jutott az a program, amely a harmadik világ országainak segítséget és méltányosságot ígért. Jelenleg a társadalom inkább a munkahelyekért aggódik meg a szociális békéért, és e mellett a gond mellett bizony némileg háttérbe szorulnak a környezetvédelmi kérdések. Az ezekről szóló-kiabáló

szalagcímek átmeneti eltűnése azonban semmi esetre sem jelenti azt, hogy javult volna a Föld ökológiai állapota. A természeti erőforrások globalizált felhasználásának sémája mit sem változott az ENSZ-nek A környezet és a fejlődés címmel tartott 1992-es Rio de Janeiró-i látványos konferenciája óta. A csúcson lévő jómódú húsz százalék a világ fafelhasználásának 85 százalékát, a fémfeldolgozás 75 százalékát és az energia 70 százalékát veszi igénybe a maga számára. Az ebből adódó következtetések banálisak, de egyben brutálisak is: valamennyi földlakó sohasem részesülhet ilyen, a természetet ilyen nagymértékben megterhelő jólétben. A Föld határt szab az emberiségnek.” Ugyancsak ebből a könyvből a A „húsz a nyolcvanhoz” társadalma – Világok urai egy másik civilizáció felé című fejezetből egy részlet „Az egész világ változik és változik, egészen addig, amíg olyan nem lesz, mint

amilyen egykoron volt” A Werner Schwab hagyatékában talált Hochscwab című darabjából 1995 szeptember 27-én Mihail Gorbacsov amerikai mecénásai jóvoltából a San Franciscói Fairmont Hotelbe meghívhatott 500 vezető iparmágnást és politikust. Összesen három újságírónak engedélyezték, hogy az összes ülésen részt vegyen, ezek egyike volt e könyv egyik szerzője is Hans-Peter Martin. A konferencia a világgazdaság jövőjéről szólt És íme a lényeg. „Hogy mit hoz a jövő, azt a Fairmontban ülésező pragmatikusok nagyon röviden egyetlen aránypárral és egyetlen fogalommal le tudják írni. Az aránypár a „húsz a nyolcvanhoz”, a fogalom pedig a „tittytainment”. „Szerintük az elkövetkező évszázadban a munkaképes lakosság húsz százaléka elég ahhoz, hogy lendületben tartsa a világgazdaságot. „Ennél több munkaerőre nem lesz szükség” – mondja a kereskedőmágnás, Washington Sycip. A munkát keresők mindössze egy

ötöde fogja tehát megtermelni mindazt az árut, illetve nyújtani mindazt a nagy értékű szolgáltatást, amelyet a világ társadalma megengedhet magának. Ez a húsz százalék lesz aztán az, amelyik majd aktívan vesz részt az életben, a kenyérkeresésben és a fogyasztásban – akármelyik országról is légyen szó” „És a többi, A munkavállalók nyolcvan százaléka állástalan lesz? „Minden bizonnyal – mondja az amerikai író, Jeremy Rifkin, A munka vége című könyv szerzője. – Az alsó nyolcvan százaléknak rettenetes gondjai lesznek.” „Gage, a Sun mededzsere még egy lapáttal rátesz, amikor a cége vezetőjét, Scott McNealyt idézi. A jövő kérdése szerinte ez lesz: „to have lunch or be lunch”, azaz vagy te eszel, vagy téged esznek meg. Ezek után „A munka jövője” témát tárgyaló, többkarátos vitakör csak azokkal foglalkozik, akiknek nem lesz majd munkája. Világszerte olyan embereknek a milliói lesznek majd

munkanélküliek – erről a vitakör tagjai mélységesen meg vannak győződve – akik eddig a San Franciscó-i öböl kellemes mindennapjaihoz hasonló életet élhettek, és nemigen ismerték a biztos állást nélkülözőknek a túlélésért folytatott küzdelmét. A Fairmontban egy új társadalmi rendszer képe rajzolódik ki: gazdag országok, említésre méltó középosztály nélkül. És a tanácskozás résztvevői között nem akad senki sem, aki cáfolná ezt a jövőképet. Sőt, nagy karriert fut be körükben a „tittytainment” kifejezés, amelyet az öreg harcos, a lengyel származású Zbigniew Brzezinski dob be, aki négy évig volt Jimmy Carternek, az USA elnökének nemzetbiztonsági tanácsadója, és azóta foglalkozik geostratégiai kérdésekkel. A „tittytainment” kifejezés, magyarázata szerint, a szórakozást jelentő „entertainment” szónak és az amerikai szlengben a női mellet, „cicit” jelölő „tits” szónak a keveréke.

Brzezinski ezzel a szóval nem valamiféle szexszimbólumra akar utalni, hanem sokkal inkább a tejre, amely a szoptató anya melléből árad. Az elkábító szórakozás és az elégséges táplálék megfelelő keverékével lehet majd elérni, hogy a világ frusztrált lakossága ne lázadjon föl, hogy elégedett maradjon.” . dr.Gyulai Iván Távolodunk a fenntartható fejlődéstől Az ökológiai lábnyom fogalma (Helyzetkép és értékelés a fenntartható fejlődésről Rio + 5 után TIT Stúdió Egyesület 1998) „Még 1991-ben két kanadai tudós (William Rees és Mathis Wackermagel) nagyon kifejező mérőszámot talált a fenntarthatóság indikálására, az ún. ökológiai láblenyomatokat Mi is ez az ökológiai láblenyomat? Közismert az, hogy egy személy, vagy településen lakók közössége nemcsak azt a teret használja fel az élethez szükséges igények kielégítéséhez, ahol közvetlenül él, hanem jókora terület kell ahhoz, hogy a számára

szükséges javak megtermelésre kerüljenek. De nemcsak a létezésünkhöz szükséges erőforrásokat vesszük el a környezetünktől, hanem hulladékainkat is oda juttatjuk vissza, tőle várjuk ezek feldolgozását. Összefoglalva az életünk kielégítéséhez szükséges teret nevezzük ökológiai láblenyomatnak, azaz egy olyan mérhető tér, amelyet egy-egy ember, település vagy társadalom felhasznál létezése során.” „ Ha az egész bolygóra vetítjük a számokat akkor ma egy földlakó átlag láblenyomata 2,3 hektár, de csak 1,8 hektár ökológiailag produktív terület áll rendelkezésünkre.” „Ökológiai deficitnek nevezzük a tényleges rendelkezésre álló terület és a felhasznált tér nagysága közötti különbséget, a ez a világ egészét tekintve 0,5 hektár. A fejlett országok tehát nem a saját erőforrásaikból élnek és nem a saját erőforrásaikból halmozták fel azt a tőkét és vagyont, amely most fejlettséget biztosít

számukra. Ez a siker megismételhetetlen, mert a földi rendszer eltartóképességét meghaladtuk, nincs honnan több erőforrást elvenni büntetés nélkül.” „De vessünk arra is egy pillantást, hogy mi tartja fenn az igazságtalan elosztást. Ha a különböző foglalkozású csoportok jövedelemviszonyainak alakulását vizsgáljuk, akkor láthatóvá válik, hogy azoknak nő a legjobban a jövedelme, akik pénzzel foglalkoznak, azaz pénzt adnak kölcsön. Ezektől leszakad azok jövedelme, akik a termelésből és a kereskedelemből élnek. Ezek mindketten jobban növekednek, mint a GDP Ennek növekedése alatt marad a reálbérből élők jövedelmének növekedése, illetve a munkanélküliek, és az eladósodottak jövedelme természetesen csökken. A pénz, a tőke, mint fejlesztési forrás a legjobban ott dolgozik, ahol olcsó munkaerőre és természeti erőforrásra talál. A gazdagok jövedelemgyarapodása tehát a természeti erőforrások gyarmatosításából

származik, s ezért nem várható el tőlük, hogy környezetükkel kíméletesen bánjanak.” Egyes nemzetek ökológiai láblenyomata: Ország Népesség/ezer Ökológiai Jelenlegi Ökológiai fő 1997-ben lábnyom ha/fő ökológiai deficit ha/fő kapacitás ha/fő Ausztrália 18.550 8,1 9,7 1.6 Ausztria 8,053 5,4 4,3 -1,1 Finnország 5,149 6,3 9,6 3,3 Franciaország 58,433 5,7 3,8 -1,9 -7,4 Izland 274 9,9 2,5 Japán 125,672 6,3 1,7 - 4,6 Kanada 30,101 7,0 8,5 1,5 Magyarország 10,037 2,5 2,0 - 0,5 Nagy-Britannia 58, 587 4,6 1,8 - 2,8 Svédország 8,862 5,8 7,8 2,0 USA 268,189 8,4 6,2 - 2,2 Csath Magdolna: Kiút a globalizációs zsákutcából című könyvéből egy részlet „Ma az USA-ban a lakosság leggazdagabb 1%-a rendelkezik az ország vagyonának 40%ával. Az óriási gazdagodás egyre inkább a gazdagok és a szegények különválásához vezet A gazdagok lakóparkokba költöznek és anyagilag biztos alapokon álló magániskolákba járatják gyermekeiket. Ha az

a folyamat folytatódik, akkor komoly szociális feszültségek várhatók. Lester Thurow, Nobel-díjas közgazdász így fogalmaz egy cikkében: ma a helyzet ahhoz hasonlítható, mint amikor egy kuktát maximális lángra tesznek, és figyelik, hogy mikor robban fel. A gazdagodás tehát együttjár a szegényedéssel, és az egész folyamat rombolja a társadalom értékrendjét, káros a családra és veszélyes a gyermekekre.” Magyar Nemzet Magazin 2006. szeptember 23 Újházy Kolos geográfust új könyve apropóján kérdezi a riporter részben a Földön tapasztalható ökológiai problémákról. -„Tévedünk, ha azt állítjuk, hogy könyve egyúttal igen kemény, allegorikus globalizációkritika is? - Ez tagadhatatlanul így van, sőt a könyv magírásának egyik fő célja éppen annak a harcnak a bemutatása volt, amely a helyi értékek és a külső áramlatok között zajlott a gyarmatokon ötszáz évvel ezelőtt, illetve zajlik ma is világszerte egyre

erősödő intenzitással. Mert mi is az a globalizáció? Tömören fogalmazva a domináns erőcentrum terjeszkedése a perifériák irányába, és az erőtérbe bevont új területek energiájának elszívása. Ez a folyamat persze akkor a legintenzívebb, amikor a központ bajban van, amikor túlnépesedése vagy pazarló életmódja miatt önfenntartásra képtelenné válik.” A könyv első részében az író összefoglalja, hogyan jutottunk el a mostani túlnépesedésig a telített világig. Ahogy Európa megtelt mivel túlnépesedett, az emberek a gyarmatosítás folyamán új területeket hódítottak meg Európa számára, és szívták el kincseiket. (pl A mediterrán térség erdeit már az ókorban tarra vágták)Európának eszébe sem jutott egyensúlyban élni a környezetével, ha valami kifogyott majd másoktól elvesszük, volt a jelszó. A meghódított területeken az őslakók nagy része csak annyit vett el a természettől amennyi újratermelődött. A

fehérek érkeztével ez felborult Az író a misszionáriusokat sem kíméli. Ugyanis egyes területein a világnak, ahol szűkösek az élelemforrások az európaiak érkezte előtt a mi szemszögünkből barbár módszerekkel szabályozták a népesség számát. (plA harmadik gyermeket megölték) Jöttek a misszionáriusok, és azt mondták ez barbárság, és megtiltották a születésszabályozás ezen módját, aminek következtében a térség (konkrétan Mikronézia egyes szigeteiről van szó) túlnépesedett és ennek következtében konfliktusok törtek ki az egymás mellett élő törzsek között, majd elvándorlás lett a vége. Csakhogy akkor még lehetett hová elvándorolni, mert még voltak szabad területek. Most már nem Többek között ezért jönnek át ezrével a feketék Afrikából tutajokon és ezzel az Európa által elindított gyarmatosítási folyamat bezárul. Most minket szállnak meg a feketék és más nemzetek, mint ahogy régen mi szálltuk meg

őket. Ezzel csak az a gond, hogy nem tudnak még évtizedek múlva sem beilleszkedni a befogadó társadalomba (mint ahogy mi sem tudnánk az övékébe). Ezzel konfliktusforrásá válnak az adott országban, és gyakorlatilag megbontják a társadalom rendjét, ami hosszútávon a befogadó nemzet széteséséhez is vezethet. (Magyarországon tanuló norvég diáklányok mesélték Balázs öcsémnek, hogy az oslói alvilágot teljes egészében pakisztániak uralják. Még egyszer leírom Oslo!!) Többek között a Ruandai 1 millió halottat követelő konfliktus sem etnikai eredetű, ahogyan magyarázni szeretik, hanem nincs hely és élettér az ott lévő emberek számára. Gyakorlatilag onnan kezdve, ahonnan az emberiség nem volt kiszolgáltatva a természetnek és át tudta alakítani a saját igényei szerint megbomlott az egyensúly a természet és az ember között. Vagyis többet vett el e természettől, mint amennyi újratermelődött. Nem tartották be azt az

alapszabályt, „hogy egyetlen közösség népességszáma és életszínvonala se növekedhet élőhelye eltartóképessége fölé.” Csak az elején ezt nem vette észre, mert ha valamely terület kimerült, akkor odébb vándorolt. De most már nincs hová vándorolni. Az Amazonas térségéről írt rész enyhén szólva megdöbbentő. Ebben a részben Amazónia gyarmatosításáról ír. A bányászok, arany, ón, és fakitermelők minden eszközt bevetettekbevetnek az indiánok elűzésére, ha útban vannak nekik Konkrétan dinamittal bombázás, repülőgépről gépfegyverrel irtás, közvetve az aranybányászathoz használt higany beszennyezi a folyókat, és a halakon bekerül a szervezetükbe. Az erdőirtásnál természetesen az őslakosok élőhelye szűnik meg, de ez senkit nem érdekel rajtuk kívül. Nem tudom, mit szólnátok hozzá, ha egy nálunk erősebb nemzet gyarmatosítana minket és lerombolná pl. Budapestet, hogy neki kell az építőanyag? A másik

fontos információ, amiről kevesen tudnak, hogy az esőerdő fái nem a talajból veszik fel a tápanyagot, mint a mérsékeltövi erdők, mivel a talajt az eső kilúgozza. A talaj csak a fák megtartására szolgál, a nem mélyre nyúló gyökereken keresztül. A tápanyagot a talajon lévő rothadó anyagokból veszik fel a fák. Így amikor az erdőket kiirtják a helyükön maradt lepusztított talaj még állattartásra is csak pár évig alkalmas, majd kimerül és nem alkalmas semmire. A harmadik fontos éghajlati hatás, hogy mivel a kiirtott erdő helyén lévő növényzet nem párologtat annyit, mint elődje, kevesebb csapadék képződik és hosszú távon elsivatagosodást is okozhat az erdők kiirtása. Amúgy az őslakosok egy hektáron több húst tudnak előállítani teknősök tenyésztésével, mint mi európaiak szarvasmarha tenyésztéssel ezen a tájon, de őket senki nem kérdezte, mert a fehér európai „természetesen okosabb, mint az elmaradott

benszülöttek.” Aki nem hiszi, járjon utána. Az író több alkalommal járt az említett területeken és személyesen győződött meg a leírtakról. Csak két idézet a könyvből: „- Amazónia népei tehát megtanulták, hogy miként fordítsák a maguk javára a lehető legnagyobb hatásfokkal és legkisebb rombolással az esőerdő javait. Ahhoz azonban, hogy együttélésük az erdővel, a szomszédos népcsoportokkal és – nem utolsó sorban – saját magukkal hosszú távon is kiegyensúlyozott és fenntartható legyen, bele kellett nyugodniuk a természet talán legdrákóibb szigorral fogalmazott törvényszerűségébe: abba a látszólag kíméletlen, és csupán súlyos véráldozatok árán betartható törvénybe, amely alól a képmutató nyugati világnak mára látszólag sikerült kibújnia, és amely azt mondja ki, hogy egyetlen közösség népességszáma és életszínvonala se növekedhet élőhelye eltartóképessége fölé. Amazónia népei

megtanulták, hogy ha közösségeik túlnépesednek, akkor mentehetetlenül beindulnak a populációszintű önszabályozó mechanizmusok: éhínség köszönt be, konfliktusba kerülnek a szomszéd törzsekkel, járványok döntik le a lábukról az emberek színe-javát, és a bajok gyors orvoslása érdekében olyan természetpusztításra kényszerülnek, ami hosszú távon csak tovább fokozza az előbbi tüneteket. Amazónia népei megtanulták, hogy a katasztrófát elkerülendő szívfájdító praktikákhoz kell folyamodniuk az egyensúly fenntartása érdekében.Megtanulták, hogy a kis konfliktusok alól való képmutató kibújás utóbb sokkal nagyobb konfliktusokhoz vezet.Ezért azután, amikor közösségeik túlzott szaporodásnak indulnak, magukra hagyják az időseket, megölik a kevésbé életre való gyermekeket, és a születésszabályozás legkülönbözőbb módszereihez nyúlnak. Amazónia népei megtanulták, hogy ezeket a szívfájdító lépéseket nem

úszhatják meg, mert akkor az éhínségben, háborúkban és járványokban valamennyien az életükkel fizetnek - Éhínségek, háborúk, járványokKedves barátaim, ezt a három szót jól jegyezzék meg, mert a kis konfliktusok elől megfutamodó civilizált világnak köszönhetően ezek hamarosan az egész Földet érintő, globális problémák lesznek” „- Ezért van igaza Betty J.Meggers-nek, a neves Amazónia-kutatónak, amikor így fogalmaz: ”Az elmúlt évezredek során az őslakosok semmivel sem bizonyultak pusztítóbbnak az esőerdő ökoszisztémájára nézve, mint bármely más ott élő organizmus” –folytatta a biológus” Ehhez kapcsolódik Csath Magdolna könyvében a luganói tanulmány amely azt veszi gorcső alá miként lehetne alantas eszközökkel a Föld lakosságszámát csökkenteni, hogy a jelenlegi fogyasztásszintet fenntarthassuk a „fejlett” 20% országaiban. Helyi Téma 2006. augusztus 30 Az egész világ a vesztébe rohan című

cikkben dr. Vida Gábor akadémikust kérdezik az előbb említett problémákról. -„Ön ökológusként sokat foglalkozott azzal, hogy mi lesz az emberiség sorsa a jövőben. Mire lehet következtetni? -A XX. Században megnégyszereződött a Föld lakossága, másfél milliárddal indultunk, mára pedig meghaladjuk a hatmilliárdot. Hosszú ideje bevésődött mindenkibe a fejlődés és az állandó növekedés eszméje. De egy véges bolygó felszínén nem lehet állandó fejlődés, mert hiszen a Földet nem tudjuk felfújni, az akkora amekkora, és ha mi állandóan szaporodunk tovább, akkor óhatatlanul tönkretesszük az egészet. Erre számtalan biológiai példa van, olyan is, amiben az ember volt a főszereplő. Itt a Húsvét-szigetekre gondolok, ott a túlnépesedés miatt felélték a helyi természeti lehetőségeket”Az ember előtti időben a Föld teljes összhangban volt, a fenntarthatóság teljesen megvalósult. Ma is egy-egy kisebb egységben megvalósul

ez, például a brazíliai őserdő bizonyos területein. Itt az élőlények nem növekednek, nem szaporodnak túl, egyensúlyban vannak Az emberiség azonban növekszik, mindenben fejlődni akar, és ehhez felhasználja azt az energiakészletet, amit az egész bioszféra évmilliók alatt felhalmozott (kőszén, kőolaj stb.) Ezek felhasználásával kibillenti a Földet az egyensúlyi állapotából, aminek a kimenetele katasztrofális lesz. -Mi vezetett idáig, hogy a világ jelenleg ebben az állapotban van? -Ma a világot multinacionális cégek irányítják. Ebben a csoportban nincs egyéni felelősség, többségi, titkos szavazás van, és csak olyan döntést hoznak, amely ennek a csoportnak a profitnövekedését szolgálja. (Lásd The Corporation című könyvet) Kiszámolták azt, hogy ha a mai viszonyokkal, termeléssel számolva gazdálkodnánk itt a Földön, akkor nem lenne éhezés és nyomor, mindenkinek tisztességes megélhetése lehetne. Ez viszont azt

eredményezné és feltételezné, hogy meg kellene szüntetni a meglévő különbséget. Én felháborítónak tartom, hogy annyi ember küzd elhízással, zsírleszívással, gyomorszűkítésre kényszerül, mint amennyi az éhhalál küszöbén tengődik. A teljesen természetes megoldás pedig senkinek nem jut eszébe, mert nem érdeke az egyénnek. Ez pedig az lenne, hogy a fejlett országokban a fejlesztéseket le kellene állítani, így a fogyasztással mért életszínvonalszint csökkentendő lenne. De ez nem azt jelentené, hogy az ember igényeinek kielégítését teljesen vissza kellene szorítani, mert rengeteg olyan dolog van, ami nem jár környezetszennyezéssel, nem jár energiafelhasználással, anyagok elpocsékolásával. A szellemi művelődés, a zene, a művészet, az esztétikai élmények, a természetjárás lenne, ami kárpótolhatná az embert az olyan dolgokért, mint hogy telezabáljuk magunkat” (És temérdek társasjáték, kártya, sportok,

amivel elfoglalhatjuk magunkat tv és számítógépfüggőség helyett. A telezabálást gondolom részben átvitt értelemben kell érteni. Sok embernek a hétvégéből egy napja úgy telik, hogy elmegy egy bevásárló központba, és ott tölti a délelőttöt, vagy még többet még akkor is ha szép az idő és a szabadba is tölthetné ezt az időt. Tudom, hogy ez részben a hét közbeni hosszú munkaidő miatt is van egyes családoknál, de ha csak bevásárlásról lenne szó, és nem „családi programról,” ezek a bevásárló központok este 8-9-ig nyitva vannak, így hétköznap is el lehetne intézni és akkor a hétvége szabad. Bécsy Károly) Tehát a technikai civilizációt egyfajta spirituális gondolkodásmód válthatná fel? -Tulajdonképpen erre kéne törekedni. Erre vannak már törekvések, még közgazdászok is gondolkodnak ezen a fajta fenntarthatóságon, de úgy tűnik, hogy jelenleg a változtatásra nincs lehetőség. Ez csak akkor következhet

be, ha valamilyen nagyobb katasztrófa jobban megrázza a világot és az emberiséget, és rádöbbenti, hogy ez az irány, ami felé jelenleg haladunk, nem jó.” Ezt a Buy Nothing Day kapcsán kaptam egy ismerőstől és betettem ide. túlfogyasztás jelenségének komolyságát jól mutatja az Ökológiai Lábnyom fogalma. Az Ökológiai Lábnyom megmutatja, hogy az egyes emberek életmódjukkal a Föld mekkora részét veszik igénybe, hány hektár terület tartja el őket jelenlegi fogyasztási szintjükön. Az ökológiai lábnyomok összehasonlításából kiderül, hogy ha mindenki olyan mértékben fogyasztana (energiát, nyersanyagot, stb.) mint például az USA állampolgárai, akkor a Föld lakosságát ellátandó 6 darab Földre volna szükség. Ha mindenki olyan nagy lábon élne, mint egy átlagos magyar, akkor három bolygóra volna szükségünk. Vagy: ezen a Földön csak harmad ennyien férnénk el National Geographic 2006. augusztus, Esszé: Egy árnyalattal

mélyebb zöld „Januárban James Lovelock brit tudós tette közzé azt a tanulmányt, mely szerint túlságosan sok szén.dioxidot juttatunk a légkörbe, s elkerülhetetlen a rohamos globális fölmelegedés, és amelyben azt jósolta, hogy emiatt ebben az évszázadban milliárdnyian fognak meghalni. James Hansen, a NASA tapasztalt klimatológusa a washingtoni nyomással dacolva újságíróknak elmondta, hogy az óriási szén-dioxid kibocsátás idővel ”olyan változásokat hoz magával, amelyek gyakorlatilag egy más bolygót hoznak létre.””Kína kibocsátása öt év alatt 67 százalékkal nőtt, csaknem teljes egészében a kőszén égetése miatt. Most kezdjük felismerni, hogy a kudarc szinte elkerülhetetlen volt. A környezetvédelem rossz módszerrel kezelte a globális fölmelegedést. A régi világszemlélet a következő: jószerével minden ügyet annak alapján ítélünk meg, hogy gyarapítja-e a gazdaságot. Ha igen, akkor felkaroljuk – legyen az

globalizáció, iparszerű mezőgazdaság, avagy az agglomerációk terjeszkedése. E felfogást követve a környezetvédelemnek a legsúlyosabb hatásokat kell orvosolnia. És a gazdasági növekedés megkönnyíti ezt. Aki gazdag, könnyebben megengedheti magának, hogy a kipufogót katalizátorral lássa el, amely varázsütésre tisztábbá teszi a levegőt. Csakhogy a tartós gazdasági növekedés főleg az olcsó fosszilis tüzelőanyagok használatán alapul.””A kőszén, a kőolaj és a földgáz csodálatos – sok van belőle, könnyen szállítható, sok-sok kilovattórát tárol és olcsó. Csak le kell fúrni a földbe a megfelelő helyen, s annyi energiához juthat az ember, amennyi csak kell. Most azonban azok a tüzelőanyagok, amelyek elhozták a növekedést, immár a civilizációnkat fenyegetik(egy liter benzin elégetésével több mint fél kilogramm szén kerül a légkörbe). A növekedés legolcsóbb útja-módja – miként Kína napról napra

szemlélteti - , ha több és több fosszilis tüzelőanyagot égetünk.””A sikerhez nekünk is épp olyan látványosan kellene megváltoznunk, mint a villanyégőinknek. Más képet kellene kialakítanunk magunkról – változtatnunk kellene a vágyainkon. Nem holmi idealizmusból, aszkétizmusból vagy a hatvanas évek iránti nosztalgiából, hanem színtisztán gyakorlati megfontolásból. Megszoktuk például, hogy élelmünket messzi földről szerezzük be. Mivel mindig van olyan hely, ahol épp nyár van, az élelmiszer szállítók az év 365 napján friss terményeket hoznak nekünk. Hihetetlen energia árán – egyetlen tápanyag-kalóriányi kaliforniai jégsaláta termesztése és a keleti partvidékre való átfuvarozása 36 kalóriányi üzemanyagot emészt fel. Vajon mi vehetné rá az embereket, hogy inkább helyi élelmiszert egyenek, amit a kicsinyben termelő helyi gazdák állítanak elő? Vagy lássuk az amerikai házakat! Óriásiak – több mint kétszer

akkorák, mint 1950ben voltak, pedig az egy háztartásban élők száma egyre csökken. Még a jó hatásfokú kazán vagy légkondicionáló is csak nagy nehezen fűt be vagy hűt le egy ilyen irdatlan teret - s a terjedelmes házak csak városszéli telken épülhetnek, miáltal lakóik teljes függőségben kerülnek az autóiktól. Vajon mi vehetne rá bennünket, hogy kisebb lakásban, a városközponthoz közelebb éljünk, és busszal-kerékpárral közlekedjünk?”” A bevett közgazdasági elmélet régóta győzköd bennünket arról, hogy a kielégítetlen vágyak hajtanak bennünket. Meglehet, ez igaz, de mindinkább úgy érződik, mintha arra áhítoznánk legjobban, hogy több kapcsolatot teremtsünk másokkal. Felépítettük minden idők legindividualizáltabb társadalmát: egyes kutatások szerint a legtöbb amerikai a közvetlen szomszédait sem ismeri. Ez egy főemlősnél igazán új fejlemény Ehhez járul a gazdasági rendszer kimagasló vívmánya: ma ki-ki

a saját erőfeszítései révén boldogul – sokkal inkább, mint valaha-, s ez bizony komoly ösztönző. Csakhogy hozzájárult az emberek kevésbé-elégedettségéhez és a terjengő szén-dioxidhoz is. Ha mindenki mindenhová kénytelen a saját kocsijával (és testi épsége védelme érdekében a lehető legnagyobbal) közlekedni, akkor a kibocsátás aligha csökkenthető érzékelhetően. És amennyiben a Paradicsomról alkotott elképzelésünk továbbra is egy saját telken álló, több száz négyzetméteres családi ház, akkor aligha várható igazán hamarost változás” ”E lehetőségek közül talán az ország hívő közösségeihez fűződő új kapcsolat a legfontosabb. Bár e keresztény, zsidó, muszlim és más közösségek sem mindig az eszményeik szerint működnek, mégis (mennyire ritka jelenség) az emberi létnek valami más értelmét is feltételezik, mint a gyarapodást. Ők megértik, hogy más dolgok is számítanak e világon, nem csak –

mint Bill Clinton kampánya állította – „A gazdaság tökfejek!””Épp ez a fontos, hogy a spirituális vezetők képesek az egyént valami nagyobb egész részének tekinteni. Ahogyan az az elkötelezettségük is, amellyel a rászorulókról gondoskodnak, mert oly sokan vannak a világon, akik nem gazdagok. Ha nekik nem tudunk más utat mutatni az emberi méltósághoz, csak a végletes individualizmust, akkor a globális fölmelegedés mérlegét sem fogjuk soha egyensúlyba hozni.” A Földgömb – A Magyar Földrajzi Társaság folyóirata, 2006/7 szám Farkas Péter: Olvadó hegyek „A klímaváltozással foglalkozó szakemberek jóslata szerint 50 éven belül a síipar a mai jövedelmezőségében megszűnik létezni az Alpokban. Az egyik leglátványosabb jelenség, a gleccserek fogyása pedig kétféle módon is fenyegetést jelenthet. Rövidtávon a gyors olvadás veszélyesen megnöveli a morénatavakban, a folyókban lévő víz mennyiségét,

földcsuszamlásokkal, árvizekkel fenyegetve nemcsak kisebb hegyi falvakat, hanem már nagyobb településeket is. A Himalájában és az Andokban ezek már most égető gondok. Hosszú távon viszont éppen fordított probléma várható: a vízhiány. Ma a jégtakarók és gleccserek tárolják a világ édesvízkészletének mintegy 70%-át – a Himaláját „Ázsia víztornyának” is nevezik. Az emberiség több, mint felének a hegyekben összegyűlő víz biztosítja az ivóvizet. A gleccserek jelentősebb fogyásával egyre kevesebb lesz majd a kiolvadó, a folyókat tápláló vízmennyiség. A Gangesz vízhozama nyáron akár harmadára is csökkenhet, amely Indiában majd félmilliárd ember számára okozhat vízhiányt. A fentiek mindenkit meggyőzhetnek arról, hogy ma már nem egyszerűen csak néhány szenvedélyes természetjáró aggódik kedvenc „játszóterének” elvesztése miatt – a klímaváltozással kultúránk, gazdaságunk, környezetünk -

életünk – egy része is gyökeresen átalakulhat.” Rakonczai János: Globális környezeti problémák című könyvéből három részlet „Az egyik legmarkánsabb véleményt György Lajos ökofilozófus adja, aki szerint a globalizáció lényege a világgyarmatositás. Ebben az ún szabad kereskedelem valójában jelentős részben központilag irányított, a cégeken belül zajlik, s a „szabad kereskedelmi” egyezmények a liberalizáció és a protekcionizmus bonyolult együttesét jelentik. A pénzhatalom szinte felszámolja a kormányok szabad tervezési lehetőségeit így a népek szuverenitását. A termékek főleg a gazdag országokba áramlanak A társadalmi, gazdasági és politikai életről szinte egy központosított, rejtélyes hatalom hozza a határozatokat, miközben a sajtó az egész világon a nemzetek feletti vállalatok kezében van, s ezek a globalizáció nagyszerűségét hirdetik. (LásdMagyar Nemzet 2006 június 15– Az évtizedes Bilderberg

rejtély) Az egyik oldalon a spekulációs tőke ezermilliárdjai, megvásárolt, megvesztegetett politikusok és kormányok, fényűző lakóparkok, bevásárlóközpontok, bőség, a másik oldalon a munkanélküliség, hontalanok, az éhezés, a filléres munkabérek, a szakszervezetek szétverése, a munkavédelmi és egészségügyi határértékek felszámolása, a környezetvédelem háttérbe szorulása. A fenti véleményt annyival egészíthetjük ki, hogy ha ez gyarmatosítás, akkor annak olyan formája, amely nem fegyverrel, hanem majdnem önkéntes alapon történik, a „leigázott” gyakran örül is a ténynek(miután csak rövid távú érdekeit látja), s a gyarmatosító „személye” pedig leginkább homályban marad. „A globalizáció egy egyre gyorsabban terjedő gazdasági, életmódbeli és világnézeti felfogás – vallja Mihályi Péter közgazdász. Szerinte a folyamatban a pozitív elemek dominálnak, s a környezet pusztulásáról szóló

megfogalmazások nem felelnek meg a tényeknek, mert egyre egészségesebb környezetben, egyre tovább és jobban élünk.” Ez sajnos nem igaz, a Föld lakóinak kb. 80%-ra de a közgazdász urat ez nem érdekli Ehhez beszúrtam egy mostani cikket: Magyar Nemzet Magazin 2006. szeptember 16 Déli szárny „Többségükben fehér bőrű nyugati turisták nyúlnak el a tengerparti strandon. Egyetlen gondjuk, hogy bronzbarnára süljenek. A nyugalom és kényelem percei ezek: fehér szmokingos pincérek járnak körbe a vendégek között italt kínálva. Ám a távolban a habokból kibukkan egy fekete fej. Majd még egy, majd egy újabb Megszámlálhatatlan sokaságban közelednek a napfürdőzők felé. Egyre csak jönnek az emberek, négykézlábra ereszkedve, a fárdtságtól alig vonszolják magukat. Testükön, amelyről a sós tengeri szél már-már lehámlasztotta a bőrt, szakadt ruhát viselnek. Mezítlábasan, egymás után lassan kiemelkednek a vízből. A jólét és

a kilátástalan nyomor találkozója elkerülhetetlen Amikor a feketék kiérnek a fövenyre, egyszerűen összeesnek, s a húsznapi hányattatás után vízért könyörögnek. Ez a jelenetsor nem a képzelet szüleménye, az idén már többször is lejátszódott, mégpedig a Kanári-szigeteken, Tenerife Tejita strandján, amikor Afrikából érkezett illegális bevándorlók valamilyen tájékozódási hiba folytán nem jó helyen értek partot.””A Kanári-szigetekre – amely egy évtizede az afrikai bevándorlók célállomása – az év kezdete óta majd 25 ezer menekült érkezett törvénytelenül. Ez olyan őrületes szám, hogy még a spanyol kormány is tanácstalan.” „A globalizációs folyamatban a legtöbbet támadott szereplői a multinacionális vállalatok. A bírálatok leginkább annak szólnak, hogy miközben ezek a cégek országnyi gazdasági hatalommal rendelkeznek, a lakossággal szemben gyakorlatilag érzéketlenek, tevékenységüket nem a

szociális érzékenység, hanem a rideg gazdasági érdek irányítja. Hogy milyen a gazdasági hatalmuk ezeknek a nemzetek feletti vállalatoknak, az átlagember csak sejti. Bizonyítékul álljon itt néhány tény Az 1990-es évek végén a világ 40 legnagyobb gazdasága között 25 transznacionális vállalat és mindössze 15 ország szerepelt (1.1táblázat), de a világ 100 legnagyobb gazdasági egysége között is több volt a cég, mint ország(51:49). A világ kétszáz legnagyobb vállalatának összesített éves eladásai (országok esetében ez a GDP – bruttó hazai össztermék) meghaladják – az első tíz országot figyelmen kívül hagyva – a világ összes többi országának összesített GDP-jét. 1. 2. 3. 4. 5. 6. 7. 8. 9. 10. 11. 12. 13. 14. 15. 16. 1.1 táblázat A világ 25 legnagyobb gazdasága az 1990-es évek végén Ország/multinacionális cég GDP/bevétel(milliárd Év $) USA 1772 1998 Németország 977 1998 Olaszország 559 1998

Nagy-Britannia 487.7 1997 Japán 407 1999 Franciaország 222 1998 Hollandia 163 1999 General Motors 161.3 1998 Daimler-Chrysler 154.6 1998 Brazília 151 1998 Ford Motor 144 1998 Wal-Mart Stores 139.2 1998 Royal-Dutch/Shell group 128.1 1998 Kanada 121 1998 Mexikó 117 1998 Spanyolország 113 1995 17. 18. 19. 20. 21. 22. 23. 24. 25. Marubeni Mitsui&Co. Itochu Mitsubishi Exxon General Electric Dél-Korea Toyota Motor Ausztrália 111.1 109.3 108.7 107.2 100.7 100.5 100 99.7 90.7 1998 1999 1998 1998 1999 1998 1997 1998 1999 „ Meghökkentő, de tény: a mai globalizáció úgy folyik, hogy a legszegényebb országok támogatják pénzzel a leggazdagabbakat. 1999-ben például a déli félteke szegény országai adósságszolgálatként (törlesztés és kamat) 250 milliárd dollárt fizettek a gazdag országok bankjainak, „cserében” pedig 32 milliárd dollárt kaptak tőlük fejlesztési segélyként (ez utóbbi kb.15 db B2-es lopakodó bombázó árának felel meg)

2000-ben a szegény országok teljes adósságösszege 2000 milliárd dollár volt, ebből a hét leggazdagabb ország 70 milliárd dollárnyi adósságot engedett el.” A fejlett országok harmadik világhoz való viszonyulását, valamint Európai Unió keleti bővítését a következő idézet jellemzi. Bécsy Károly Az idézet David C. Korten: Tőkés társaságok világuralma című művéből való „Új területeket kell találnunk, ahonnan könnyen nyerhetünk, nyersanyagokat és ugyanakkor kihasználhatjuk az olcsó rabszolgamunkát. A gyarmatok további előnye, hogy felveszik a gyárainkból kikerülő többlettermékeket. Cecil Rhodes, Rhodesia megalapítója” Noam Chomsky: Titkok, hazugságok, demokrácia című David Barsamian által készített interjúkötetéből pár megdöbbentő részlet. „Gyakran idézi a híres amerikai filozófus és pedagógust, John Dewey-t is. Ő mit gondolt erről? Dewwey volt az egyik utolsó szószólója a jeffersoni

demokráciafelfogásnak. A század első felében írta le, hogy a demokrácia nem önmagáért való cél, hanem eszköz melynek révén az emberek felfedezik, kiterjesztik és kinyilvánítják alapvető emberi természetüket és emberi jogaikat. A demokrácia a szabadságban, a szolidaritásban, a munka megválasztásában és a társadalmi rendben való részvétel képességében gyökerezik. A demokrácia valódi embereket termel ki. Ez a demokratikus társadalom legfőbb terméke – a valódi emberek.” „Humboldt is ráérzett arra, hogy az emberi természet legmélyebb rétegeiben ott van az igény a szabad alkotómunkára, melyet az ember maga irányíthat. Ez kell hogy alapja legyen bármely tisztességes társadalomnak.” És mi a valóság? „Miért fontos, hogy a népesség beleszólását ennyire korlátozzák? Az összpontosított hatalom egyetlen formája sem akarja a közvélemény demokratikus ellenőrzésének alávetni magát, vagy ha már itt tartunk, a

piaci fegyelemnek sem. Ezért van az, hogy a nagy hatalommal rendelkező ágazatok, és ideértem a vállalati vagyont is, természetszerűleg a működő demokrácia ellen vannak, csakúgy mint a működő piacnak is. Ez persze természetes Nem akarnak külső megszorításokat, amelyek korlátoznák őket a döntéshozatalban. Mindig ez volt a helyzet? Mindig. Persze a kép kissé árnyaltabb, mert a „modern demokrácia-elmélet” világosabb és kifinomultabb, mint amilyen a múltban volt, amikor is a köznépet „csőcselék”-nek nevezték. Nemrég még Walter Lippmann is „tudatlan, minden lében kanál, kotnyeles outsiderek”-et emlegetett. Az a véleménye ugyanis, hogy a döntéseket „felelős embereknek” kell meghozniuk, a „megvadult csordát” pedig bent kell tartani a karámban. A „modern demokrácia-elmélet”-nek az az álláspontja, hogy a tömeg – Lippmann szép szavaival: a „megvadult csorda” – szerepe az, hogy néző legyen, ne pedig

résztvevő. Elvárják tőle, hogy néhány évente rendszeresen előálljon, és jóváhagyjon másutt meghozott döntéseket, vagy hogy kiválassza a domináns szektorok képviselői közül az egyiket a „választások”-nak nevezett eseményen. Ez utóbbi szerepe azért hasznos, mert legitimáló szerepe van.” „Van egyáltalán bárminek jótékony hatása, amit a nagyvállalati konglomerátumok tesznek? Nagyon sok minden, amit egy vállalat tesz, véletlenségből kedvez az átlagembereknek. Ugyanez igaz a kormányra vagy bármi másra. De mi az, amit el akarnak érni? Nem a munkások élet-és munkakörülményeinek javítása, hanem a haszon és a piaci részesedés. Ez nem valami nagy titok, hanem olyasmi, amit az embereknek már az általános iskolában meg kéne tanulniuk. Az üzleti szféra szereplői a profit, a hatalom, a piaci részesedés és az állam feletti ellenőrzés maximalizálására törnek. Amit eközben tesznek, az néha segít másoknak, de ez merő

véletlen.” „A jelenlegi törvények szerint a vállalatok több joggal rendelkeznek, mint az egyének, és akár örökké fennmaradhatnak.” „Nagyon szíven ütött a New York Times szalagcíme, amely így szólt:” Mihez kezdjen a nemzet a felhalmozódott plutóniummal?” Ezek szerint a nemzetnek kell megoldást találnia arra a problémára, amit eredetileg a magántőke hozott létre? Ismerős gondolat: a profitot privatizálni kell, a költségeket viszont társadalmasítani. A költségeket a nemzet és tagjai viselik, a haszon azonban nem az övék, mint ahogy a döntést sem ők hozták, hogy plutóniumot állítsunk elő. Ugyanígy nyilván nem ők döntik majd, hogyan szabaduljunk meg tőle, s azt sem ők fogják meghatározni, hogy milyen lenne az ésszerű energiapolitika.” „Nos az államigazgatás az Egyesült Államokban is el van szigetelve a politikától. Az embereknek lehet véleményük, még szavazhatnak is, ha jólesik nekik. Az államigazgatás

azonban továbbjárja a maga útját, amelyet más erők jelölnek ki számára. Amit a közvélemény akar, azt „politikailag irreálisnak”– nak szokás nevezni. Magyarra fordítva ez annyit tesz, hogy a hatalom és kiváltságosok birtokosai ellene vannak. Az egészségügyi rendszer „reformja” azért vált időszerűvé, mert a nagyvállalati szféra változást akar, mivel a jelenlegi rendszer sérti az érdekeit.” „A brit Lancet – a világ legtekintélyesebb orvosi lapja – rámutatott, hogy New York Cityben a gyerekek negyven százaléka a létminimum alatt él. Szenvednek a rossz táplálkozástól és egyéb nyomorúságos körülményektől, melyek együttes következménye a magas halálozási arány, illetve az, hogy ha meg is érik a felnőttkort, egész életükben súlyos egészségi problémákkal küszködnek majd.” „Bizonyára tudja, mit jelent a „smash and grab”? Amikor az ember az autóval megáll a pirosnál, valaki odamegy hozzá,

betöri a kocsija ablakát, és kirántja a kézitáskáját vagy a pénztárcáját. Ugyanez megy Boston környékén is. De vannak újabb módszerek is, ilyen például az „irgalmas szamaritánus” rablás. Úgy tesznek, mintha defektet kaptak volna, és amikor valaki megáll segíteni, rávetik magukat, elveszik a kocsiját, és ha szerencsés az illető, megússza egy veréssel, de lehet, hogy meg is ölik. Az okok között szerepel az elmúlt huszonöt év növekvő társadalmi polarizációja, és hogy a népesség egyre szélesebb rétegei sodródnak a perifériára. Miután feleslegessé váltak a jóléti (azaz profit) termelés számára, és mivel az alapideológia szerint az emberi jogok annak függvényében járnak, hogy ki mit tud a piaci rendszerben összekaparni magának, így ezeknek a rétegeknek nem nagyon van emberi értékük.” „Nehéz megmondani hogy mennyi nyomást, a szociális helyzet milyen mérvű hanyatlását és romlását fogják eltűrni az

emberek. Az egyik taktika az, hogy városi nyomornegyedekbe kényszerítik őket, amelyek valójában koncentrációs táborok, és hagyják, hogy egymásnak essenek. De az emberek így is megtalálják a módját, hogy kitörjenek, ami már sérti a vagyonosok és kiváltságosok érdekeit. Így ki kell építeni a börtönrendszert, ami szintén érvágást jelent a gazdaságnak:” „Valójában a nagyvállalatok teremtik meg azokat a feltételeket, amelyek között a kormányok működnek, és ők ellenőrzik nagyrészt a kormányok tevékenységét” „A Census Bureau friss felmérése szerint ötven százalékkal nőtt a dolgozó szegények, vagyis az olyan emberek száma, akiknek ugyan van munkájuk, de mégis létminimum alatt élnek. Ez is része annak a folyamatnak, amelynek során a társadalom a harmadik világ színvonalára süllyed. Nemcsak a munkanélküliségről van szó tehát, hanem a fizetések csökkenéséről is. A reáljövedelmek a hatvanas évek óta

esnek, 1987 óta pedig ez a diplomásokra is érvényes, ami szembeötlő elmozdulás. Látszólag elindult némi fellendülés, és ez részben igaz is. De ennek mértéke mintegy fele a háború utáni recessziókat követő fellendüléseknek, az új munkahelyek létesítésének üteme pedig alig egyharmada a korábbiaknak. Ráadásul – az eddigi fellendülési időszakoktól eltérően – ezek a munkák rosszul fizetnek, és túlnyomó részük időszakos. A „tudományos” megnevezése ennek így szól: „növekvő munkaerőpiaci rugalmasság”. A rugalmasság kifejezés valamilyen reformot sejtet – hogy feltételezünk valami jó dolgot. Valójában azonban itt azt jelenti: bizonytalanság Azt jelenti, hogy este lefekszünk, és nem tudjuk, hogy másnap lesz-e még munkánk. Bármelyik közgazdász kapásból elmagyarázza neked, hogy milyen jó is ez a gazdaságnak – természetesen a profittermelés, és nem az emberek életminőségének szempontjából.”

„1990-ben számos interjúnk egyikében beszélgettünk a sport szerepéről és funkciójáról az amerikai társdalomban. Először is a látványsportok még passzívabbá teszik az embereket, mert nem vesznek részt bennük – hanem csak nézik azt, aki csinálja. Másrészt e sportágak gerjesztik a soviniszta jellegű magatartást, gyakran egészen szélsőséges módon. Minap láttam valamit az újságban arról, hogy a középiskolás csapatok között akkorára nőtt az ellenségeskedés, annyira mindenáron győzni akarnak, hogy el kellett hagyni a hagyományos, meccsek előtti és utáni kézfogást. Ezek a srácok már képtelenek olyan egyszerű, civilizált gesztusokra, mint egymás üdvözlése, mert készek kicsinálni egymást. És ebben nagy része van a látványsportoknak, különösen, ha direkt arra vannak kihegyezve, hogy „gladiátoraik” iránt hisztérikusan elkötelezett közösségeket teremtsenek. Ez nagyon veszélyes, rengeteg káros hatása van

Nemrég olvastam valamit az információs szupersztráda dicsőséges meneteléséről. .A nők számára az új interaktív technológia elhozza majd az otthonról való vásárlás sosem látott tökéletességű, új módszereit. Szóval csak meredsz a képernyőre, ahol megjelenik egy reklámember valami új termékkel, amikor is neked az kell hogy eszedbe jusson: Húú, a mindenit, nekem ez a cucc kell! Ekkor megnyomsz egy gombot, és a dolog pár óra leforgása alatt már a küszöböd előtt áll. Az interaktív technológia tehát ily módon fogja „felszabadítani” a nőket. A férfiak példája a Super Bowl – ra épített. Ez aztán egyetlen valamirevaló, tökös amerikait sem hagy hidegen. Ők ma mindössze annyit tehetnek, hogy bámulják, közben koccintanak, és isszák a sörüket, de az új interaktív technológia révén viszont valóban részt vehetnek benne. Miközben a hátvéd ott áll a kezdőkörben, és készül a következő játékra, a nézőknek

lehetőségük lesz eldönteni, hogy mi is legyen az. Ha szerintük passzolnia kell, vagy megfutnia, vagy kapura lőni, akkor csak beütik a komputerükbe, és a szavazatukat rögzítik. Ez ugyan semmilyen hatással nem lesz arra, hogy a hátvéd mit fog csinálni, de a meccs végén a tévécsatorna kihirdeti a számokat: hatvanhárom százalék szerint passzolnia kellett volna, huszonnégy százalék azt mondta, hogy fusson stb. Ez tehát az interaktív technológia férfiaknak. Most aztán tényleg benne lehetünk a dolgok sűrűjében. Végre megfeledkezhetsz arról a fárasztó ügyről, hogy mi is történjen például az egészségüggyel – végre ott lehet az ujjad a világ ütőerén. Az interaktív technológia fejlődésének ez a forgatókönyve jól bemutatja a hatalom szakértelmét: tudja, miféle bódulatot válthatnak ki a látványsportok, passzívvá, atomizálttá, engedelmes kívülállókká téve az embereket, akik nem kérdeznek már rá semmire, könnyen

irányíthatókká és könnyen fegyelmezhetőkké válnak.” „Anthony Lewis azt is írja hogy a világ fejlődésének motorja a nagyban megnövekedett nemzetközi kereskedelem. Egyetért ezzel? Igen félrevezető, ahogy a szerző a konvencionális kereskedelem kifejezést használja. A rendelkezésre álló legfrissebb számadatok azt mutatják, hogy az úgynevezett „világkereskedelem” teljes volumenének mintegy harminc-negyven százalékát valójában az egyes nagyvállalatok belső áru- és pénz mozgásai teszik ki.Tehát például a Ford Motor Company az Amerikában előállított alkatrészeket egy mexikói összeszerelő üzembe szállítja, ahol a munkások bére alacsonyabb, és ahol a Fordnak nem kell törődnie a környezetszennyezéssel, a szakszervezetekkel meg egyéb ilyen badarságokkal. Utána pedig visszaszállítják az összeállított részeket A Mexikóba irányuló amerikai exportnak mintegy a fele ilyen mozgásokból tevődik össze. Az áru nem

kerül a mexikói piacra, semmiféle védhető értelemben nem export tehát. Mindennek ellenére ezt „kereskedelemnek” nevezik.” „Mikor nemrég visszaérkezett Nicaraguából, arról beszélt nekem, hogy egyre nehezebb megkülönböztetni a gazdaságtudósokat a náci orvosoktól. Mit értett ez alatt? Az UNESCO egyik jelentése (tudomásom szerint az itteni sajtó nem említette) becsléseket közölt azoknak a „reformoknak” a humán költségeiről, melyek célja, hogy visszajuttassák Kelet-Európát jól megérdemelt harmadik világbeli státusába. E becslés szerint 1989 óta Oroszországban mintegy félmillióan halnak meg évente a reformok következtében – az egészségügyi rendszer összeomlása, a tömeges megbetegedések, a fokozódó alultápláltság miatt. Évi félmillió embert eltenni láb alól – ez aztán reform a javából. A mutatók hasonlóak, bár ennél jóval alacsonyabb szinten, Kelet-Európa többi részén is. A számok a harmadik

világban pedig egyenesen felfoghatatlanok. Például az UNESCO egy másik jelentése szerint Afrikában évente mintegy félmillió gyerek hal meg tisztán az adósságtörlesztés eredményeképpen. Tehát nem a reformok összeadódó hatásának következtében – csak az országuk adósságállományának kamatai miatt. Megint más számítások szerint körülbelül tizenegymillió gyerek hal meg évről évre könnyen gyógyítható betegségekben, melyek nagy részét néhány cent költséggel járó kezelések megszüntethetnék. A gazdaságtudósok azonban arra figyelmeztetnek, hogy ez károsan befolyásolja a piaci rendszert. Semmi újdonság nincs ebben. Érvelésük eszünkbe juttathatja azokat a brit gazdasági szakértőket, akii a tizenkilencedik századi írországi burgonyavész és éhínség idején úgy rendelkeztek, hogy Írország köteles Nagy-Britanniába élelmet exportálni – amit az meg is tett, még az éhínség ellenére is – és hogy nem kaphat

élelmiszersegélyt, mivel ez megsértené a politikai gazdaságtan szent elveit. Ezeknek az elveknek mindig megvan az a különös tulajdonságuk, hogy a gazdagok javára és a szegények kárára vannak.” Noam Chomsky: Hatalom és terror „Ha például megnézünk egy felmérést az amerikai értelmiség körében, azt látjuk, hogy Afganisztán bombázását a túlnyomó többség támogatja. De közülük vajon hányan gondolják úgy, hogy Washingtont is bombázni kellene büntetésből, mert az USA háborút indított mondjuk Nicaragua, vagy Kuba, vagy Törökország ellen. Ha felvetné valaki, biztosan őrültnek néznék. De miért? Úgy értem, hogy ha az egyik helyes, akkor a másik miért helytelen? Ha megpróbálom szóba hozni valakinek ezt a kérdést, az illető föl sem fogja, hogy mi nem stimmel. Az emberek képtelenek fölfogni, hogy ugyanazt a mércét kell alkalmaznunk önmagunkra is, amit másokra alkalmazunk. Fölfoghatatlan számukra Pedig ennél elemibb

erkölcsi elvet nehéz találni. Csupán el kell olvasni, hogy mit mondott George Bush kedvenc filozófusa Jézus. Az Evangéliumokban van egy híres definíció a képmutatóról: a képmutató olyan személy, aki nem hajlandó önmagára is alkalmazni a másokra alkalmazott mércét. E mérce szerint az úgynevezett terrorellenes háborúról szóló összes fejtegetés és szövegelés színtiszta képmutatás, gyakorlatilag kivétel nélkül. Megérti ezt valaki? Nem Képtelenek megérteni.” Magyar Nemzet 2006. június 15 Az évtizedes Bilderberg-rejtély „Bilderbergnek hívták azt a holland szállodát, ahol 1954-ben először adtak randevút egymásnak a világ vezető politikusai, pénzemberei, közéleti személyiségei. Akárcsak a jelenlegi helyzetről, a kezdetekről is meglehetősen keveset lehet tudni. A célok és feladatok a ködbe vesznek, mindmáig nagyon kevés szivárgott ki a megbeszélésekről”” A Wikipédia internetes lexikon szerint a

Bilderberg-jelenséggel foglalkozó szakemberek – nyilvánvalóan közvetett adatok alapján – felvázolták a csoport céljait. Ezek szerint: „A legelső nemzetközi cél egy világszintű gazdasági unió létrehozása. Ezt követné egy nemzetközi parlament és egy nemzetközi irányítás alatt álló világhaderő, amely a nemzeti hadseregek helyébe lépne. A végső cél egy világszintű közös kormányzat létrehozása, amelyet a nemzetállamok szuverenitásának fokozatos felszámolásával érnének el.”” A példákat hosszasan lehetne sorolni, mindazonáltal a sok érdekes egybeesés sem bizonyítja, hogy a háttérben valóban a „bilderbergék” szőnék a világpolitika titkos szálait. Mindettől függetlenül joggal vetődik fel a kérdés, amit már a BBC újságírója Emma Jane Kirby is szóvá tett: „Ha a meghívottak valóban arról vitatkoznak, ami az egyszerű emberek javát szolgálja, miért nem teszik közzé a megbeszéléseket?” A

következő idézetek David C. Korten könyvéből valók A nyitott térségek vége: Cowboyok és űrhajósok „Mennyire különbözik a cowboy és az űrhajós élete! A korábbi határtérségi társadalmak cowboyai, miként az amerikai vadnyugaton, ritkán lakott térségek világában éltek, látszólag kimeríthetetlen anyagi erőforrások áldásos körülményei között. Az őslakosok kivételével, akik úgy érezték, hogy joguk van a földhöz, minden elvehető, felhasználható, és tetszés szerint eldobható volt, a föld és a szél eróziójára bízva. A dolgozni kívánók lehetőségei látszólag korlátlanok voltak, és aki feltételezte, hogy valaki nyeresége valaki másnak a vesztesége, azt jogosan bélyegezték rövidlátónak és fantázia nélkülinek. Mindenki saját jövőjének keresésében versenyezhetett, azzal a gondolattal, hogy az egyéni hasznok végül a közösség hasznává válnak. Az űrhajósok, az űrben száguldó űrhajókban élnek

emberekből álló legénységgel és értékes, korlátozott erőforrás-ellátmánnyal. Mindent egyensúlyban kell tartani és visszaforgatni, semmi sem pazarolható el. A jólét mértéke nem az, hogy a legénység milyen gyorsan képes elfogyasztani a korlátozott készleteket, hanem hogy a legénység tagjai mennyire eredményesek fizikai és szellemi egészségük, korlátozott erőforrás készleteik és az életben tartó rendszer fenntartásában, mivel mindnyájan ezektől függnek. Amit egyszer eldobnak, az már örökre hozzáférhetetlen. Amit visszaforgatás vagy újrafeldolgozás nélkül gyűjtenek össze, az szennyezi az életteret. A legénység tagjai teamként dolgoznak az egész érdekében. Senki nem gondol nem feltétlen szükséges fogyasztásra, ha valamennyiük alapvető szükségletei még nincsenek kielégítve és a jövőre vonatkozóan nem rendelkeznek bőséges ellátmánnyal. Boulding hasonlata alapvető igazságot világít meg. A modern társadalmak

cowboy módon gazdálkodnak egy űrhajóvá lett világban. A természet bőségét és hulladékeltakarító kapacitását még mindig korlátlannak tekintjük, Az erőseket tiszteljük és a haladást fogyasztásunk soha véget nem érő növekedésével azonosítjuk. Ahogy feltételezzük az ősi egyiptomiakról, hogy magukat részben a piramisok nagyságával mérték, hasonlóképpen a jövő civilizációi korunkra visszatekintve arra a következtetésre juthatnak, hogy haladásunkat mi viszont a szemétdombok nagyságával mértük. Cowboyként élni egy űrhajóban tragikus következményekkel jár: Túlterheli az életben tartó rendszereket, s ennek eredménye ezek működésképtelensége és az emberi tevékenység szintjének csökkenése, melyet végső soron ezeknek a rendszereknek kellene fenntartaniuk. Éles versenyt kelt a legénység erősebb és gyengébb tagjai között a közös, de zsugorodó életben tartó szolgáltatásokért. A legénység egyes tagjai még

az alapvető létfenntartási eszközöktől is meg vannak fosztva, a szociális feszültség nő, a kormányzati rendszer legitimációja széthullik. A válság kezeléséhez el kell fogadnunk az alapvető realitást: átléptük a nyitott térségek és az űrhajó-világ közötti küszöböt. Életünk a természeti világ életben tartó rendszereitől függ, és ez a világ most betelt. Alkalmazkodnunk kell az életközpontú űrhajó-gazdálkodás elveihez. A jelenlegi úton haladva egyszerre raboljuk ki a bolygónkat és tépjük szét a nem piaci társas kapcsolatok szövetét, amik az emberi civilizáció alapjai.””A saját környezeti erőforrásaiknál többet fogyasztó országok uralják a nemzetközi gazdaság szabályalkotó folyamatait. A szabályokat úgy igazítják, hogy képesek legyenek a nemzeti környezeti deficitjeiket importtal pótolni, gyakran anélkül, hogy törődnének az exportáló országokat érintő következményekkel. A rendszer

lényegét a legvilágosabban az mutatja meg, ha megnézzük az egyenlet export oldalát: El Salvador és Costa Ricaföldjük több mint egyötödén exportra termelnek banánt, kávét, cukrot. Latin-Amerikában és Afrika déli részén az esőerdők és a vadvilág helyén exportra szánt állatokat tenyésztő és legeltető birtokok terülnek el. A termelési folyamat fogyasztói végénél japán kukorica-, búza- és árpaszükségletének 70 százalékát, szójabab igényének 95 százalékát és faigényének több mint 50 százalékát importálja, ennek nagy részét Borneó gyorsan eltűnő esőerdőiből Hollandiában sertések és szarvasmarhák millióit hizlalják Malajzia erdőirtásos földterületeiről származó pálmamag-pogácsával, Thaiföld erdőirtásos régióiból importált manióka lepénnyel és Brazília rovarölőkkel permetezett, nagy kiterjedésű, déli részeiről származó szójababbal, hogy az európai fogyasztókat magas zsírtartalmú

hússal és tejjel lássák el. A déli országok által exportélelmiszerek előállítására használt földeket az illető országok szegényei nem használhatják arra, hogy megtermelhessék az alapvető szükségleteik kielégítéséhez szükséges legfontosabb termékeket.””Az északi fogyasztók számára ez a dinamika láthatatlan, s akiket – ha egyáltalán kérdéseket tesznek fel ezzel kapcsolatban – arról biztosítanak, hogy ez a megoldás szolgáltatja Dél szegényei számára a munkaalkalmakat és a szükséges jövedelmet, s így lehetővé válik számukra, hogy élelmiszer-szükségleteiket olcsóbban elégítsék ki, mintha saját maguk termelnék meg saját maguk számára. Az elmélet tetszetős, de a gyakorlatban az élelmiszer-gazdaság eme kereskedelemtől függő átrendezésének egyedüli nyertesi a transznacionális agrárbiznisz nagyvállalatai, melyek uralják az alapvető élelmiszerek és nyersanyagok globális kereskedelmét. (A magyar

termőföld nagy részét ilyen vállalatok fogják megvenni, ha hagyjuk, és jó pénzért megvehetjük tőlük a saját földünkön termett élelmiszereket) Ahogy a gazdag országok importálják az erőforrásokat, ha igényeik meghaladják saját korlátaikat, hasonlóképpen exportálják hulladéktöbbletüket. Valójában a hulladékelhelyezési gyakorlat különösképpen világosan mutatja meg a hatalom és a környezeti költségek közötti kapcsolat jellegét. A szennyező gyárakat és a hulladéklerakó helyeket olyannyira következetesen a szegények és a kisebbségek szomszédságába vagy közösségeibe telepítik, hogy ezt a politikai hatalom földrajzi eloszlásának közvetett mutatójaként is használhatnánk. A sérelem betetőzéseként a gazdagok a nyomorúságos környezeti állapotokat, melyek között a szegények olykor élnek, úgy mutatják be, mint annak bizonyítékát, hogy a szegények környezet iránti kötelességtudata kisebb, mint az övék.

Az ilyen állítások két fontos mozzanatot hagynak figyelmen kívül. Először is, a legtöbb környezeti terhelés az emberi fogyasztás közvetlen függvénye, és a gazdagok kétségtelenül többet fogyasztanak, mint a szegények. Másodszor, ámbár igaz, hogy a szegényeket sokkal nagyobb valószínűséggel találjuk hulladéklerakók, szennyező gyárak és a környezet pusztulásának más színhelyei közelében mint a gazdagokat, az azonban nem jelenti azt, hogy ezeket a lerakókat a szegények hulladékai töltik meg, vagy ők a legnagyobb fogyasztói a környezetszennyező gyárak termékeinek. Azt sem jelenti, hogy a szegények nem szeretnének kellemesebb környezetben élni. Egyszerűen csak azt jelenti, hogy a gazdagok rendelkeznek azzal a politikai és gazdasági hatalommal, amellyel elérik, hogy a szennyező anyagokat és a hulladékokat ne az ő szomszédságukban, hanem másutt rakják le. Biztosítják azt is, hogy a környezetszennyező gyárak

telepítéséhez ne az ő szomszédságukban vágják ki a fákat. A szegények mindezt nem tudják elérni. Amit tehát valójában látunk, pusztán a jövedelmi egyenlőtlenségek következménye, nem pedig a környezet iránt érzett felelősségben és a környezettel való törődésben lévő különbség. Ezt csak a hatalom kiegyenlítésével lehet helyrehozni.”” Az első tanulmány szerzője William Rees várostervező a University of British Columbia-n. Rees vizsgálatai szerint négy-hat hektár födterület kell ahhoz, hogy egy magas jövedelmű országban élő átlagos személy fogyasztása fenntartható legyen – beleértve a megújuló erőforrásokat felhasználó energiafogyasztás jelenlegi szintjének megőrzését is. Ugyanakkor a világon 1990-ben a teljes rendelkezésre álló ökológiailag produktív (a szükséges biomassza előállítására képes) földterület csak 1.7 hektár per főre becsülhető.(Ez az ökológiai lábnyom) Az ipari országok

hiányát részben saját természeti erőforrásaik elhasználásával fedezik, részben kereskedelem révén, amelyik lehetővé teszi az alacsony jövedelmű országok erőforrásainak kisajátítását. A Friends of the Earth Nethetlands szervezet által elvégzett vizsgálatok tovább bővítik az elemzést, feltéve a kérdést: mennyi lenne egy átlagos holland személy környezeti erőforrás-fogyasztásának és a hulladékelnyelő szolgáltatások igénybevételének megengedhető szintje 2010-ben ha (a) az erőforrások fogyasztási szintje 2010-ben a világon egyenlő lenne, és (b) az erőforrás-fogyasztás globális szintje fenntartható lenne? Az eredmények kiábrándítóak. A kutatók azt találták, hogy a Hollandiában az átlagember a fogyasztás csaknem minden területén messze többet fogyaszt lehetőségeinél, s ezáltal a szegényebb országok lakosságát megfosztják attól, hogy kielégíthessék alapvető szükségleteiket. A Friends of the Earth USA a

holland becsléseket az Egyesült Államokra alkalmazta, és hasonló következtetésre jutott. Például a jelenlegi éves egy főre jutó széndioxid kibocsátás az Egyesült államokban 195 tonna, Hollandiában pedig 12 tonna A globális felmelegedés csökkentésére javasolt előirányzat teljesítéséhez a világ egy főre jutó, fosszilis energiahordozókból származó széndioxid-kibocsátását 2010-re 4 tonnára kellene csökkenteni. Ha eme előirányzat teljesítésének terhét igazságosan osztanánk meg, akkor 2010 ben minden ember legfeljebb egy liter szénalapú üzemanyagot fogyaszthatna el naponta. Egy holland személy előtt a következő választási alternatívák állnának: naponta 24 km autóval, 50 km busszal, 65 km vonattal vagy 10 km repülővel. Valószínűleg csak minden húsz évben egyszer utazhatna repülővel Amszterdamból Rio de Janerioba. Akik számára az egyedüli közlekedési lehetőség a gyaloglás, az ilyen normák fényűzőknek

tűnhetnek. Mindazonáltal kijózanítóak mindazok számára, akik hozzászoktak, hogy életük nagy részét gépkocsikban, repülőgépeken, buszokon és vonatokon töltsék. Még kiábrándítóbb, ha hozzáfűzzük, hogy az egy literben nemcsak a közvetlen személye utazásra fordítható üzemanyag foglaltatik, hanem a fogyasztásunkra szolgáló termékek és dolgok előállításához, szállításához és értékesítéséhez szükséges üzemanyag is, vagyis olyan környezeti terhelés, melyeket közvetlenül sosem látunk, és így hajlamosak vagyunk kívül hagyni.” A növekedés illúziója „Talán nincs még egy, a modern politikai kultúrába mélyebben beágyazódó gondolat, mint az a nézet, hogy a gazdasági növekedés a legfontosabb emberi igények kielégítésének kulcsa, beleértve a szegénység csökkentését és a környezetvédelmet is. Aki a növekedés környezeti korlátairól merészel beszélni, azt kockáztatja, hogy nyomban szegényellenes

vészmadárnak minősítik. Ezért aztán a legtöbb környezetvédő egyszerűen „más fajta növekedést” igényel, noha ritkán világos, hogy ez milyen lenne. A Nobel-díjas közgazdász, Jan Tinbergen és jeles kollégája, Roefie Hueting rámutatnak arra, hogy a jelenlegi számbavételi móddal egy gazdaság növekedésének alapvetően két útja van. Az egyik a dolgozók számának növelése A másik a munka termelékenységének – az egy dolgozóra jutó kibocsátás értékének – változatlan létszám melletti növelése. Történelmi szempontból a növekedés legfontosabb forrása a munka termelékenységének növelése volt. A termelékenység növekedésének mintegy 70 százaléka az olajipar, a petrolkémiai és fémipar, a vegyszerigényes mezőgazdaság, a közművek, az útépítés, a szállítás és bányászat gazdasági tevékenységének 30 százalékában valósult meg – pontosan azokban az ágazatokban, melyek a leggyorsabban fogyasztják a

természeti tőkét, a legmérgezőbb hulladékok zömét állítják elő és a nem megújítható energiatartalékok lényeges részét fogyasztják el. Továbbá egy adott igény kielégítésének környezetet jobban terhelő módjai éppen azok, melyek általában a legtöbbel járulnak hozzá a bruttó nemzeti termékhez.(GNP) Például egy kilométer gépkocsizás többet járul hozzá a GNP-hez mint egy kilométernyi kerékpározás. Egy légkondicionáló bekapcsolása többet ad hozzá, mint egy ablak kinyitása. Az előre csomagolt feldogozott élelmiszer vásárlása többel járul hozzá, mint az újrahasználható tárolókból kimért feldolgozatlan élelmiszerek beszerzése. Azt mondhatjuk, hogy a GNP – technikailag a pénz gazdaságon való átáramlási sebességének mutatója – úgy is leírható, mint az erőforrásokat hulladékká változtatás sebességének mutatója.” A tőkés libertariánusok rohama A gazdasági növekedés lehetőségeinek keresése

során a szabad piac ideológiája egyfajta, a fundamentalista vallásos meggyőződésre jellemző szenvedéllyel fonta át az egész világot. Ezen elképzelés szerint az érték mérésének egyetlen eszköze a pénz, a gyakorlati alkalmazása pedig olyan intézkedéseket eredményez, ami a társadalmi és környezeti szétesés elmélyüléséhez vezet. A közgazdász szakma mégis papságként szolgálja ezt az ideológiát, amely az emberi szellemet lealacsonyító értékeket helyezi előtérbe, a valósától elrugaszkodott, képzelt világot tételez valóságként, és úgy alakítja át a kormányzati rendszert, hogy megnehezíti legalapvetőbb problémáink megoldását. Az alapvető tételek megkérdőjelezése azonban mégis sokáig eretnekségnek számított, s aki mégis erre ragadtatta magát, annak számolnia kellett azzal a kockázattal, hogy a szakma el fogja ítélni, s a legtöbb gazdasági, kormányzati és felsőoktatási intézményben karrierjét

veszélyezteti. Egy ausztrál szociológus, Michael Pusey szavaival élve ezzel a közgazdaságtan „ideológiai szemellenzővé alacsonyodott az intelligens önvizsgálat és a polgári felelősségvállalás helyett”, és a tanított közgazdaságtan oktatását is a legtöbb egyetemen feltöltötte ideológiai elemekkel. A pénzsóvárság szentesítése A szabadpiac ideológusai által vallott nézetek ismerősek lehetnek bárkinek, aki jártas a kortárs közgazdasági eszmecserék nyelvezetében: • A folyamatos gazdasági növekedés – amelyet a GDP nagyságával mérnek – jelenti az emberi fejlődés útját. • A szabad piacok nem állnak kormányzati befolyás alatt, s minden esetben a leghatékonyabb, és társadalmi szempontból is optimális erőforrás-allokációt eredményeznek. • Gazdasági globalizáció, amely a fizikai határok eltörlésével lehetővé teszi az áruk és a pénz szabad áramlását bárhová a világon, ösztönzi a versenyt,

növeli a gazdasági hatékonyságot, munkahelyeket teremt, csökkenti a fogyasztói árakat, növeli a fogyasztók választási lehetőségeit, hozzájárul a gazdasági növekedéshez, és általában véve csaknem mindenki számára előnyös. • Privatizáció, amely bizonyos funkciókat, illetve vagyontárgyakat áthelyez az állami szférából a magánszférába, ezzel növelve a hatékonyságot. • A kormány elsődleges feladata a kereskedelem fejlesztéséhez szükséges infrastruktúra kialakítása, valamint megfelelő jogszabályok hatályba léptetése – különös tekintettel a tulajdonjogra és a szerződésekre. Eme nézetek számos, neoklasszikus közgazdaságtan elméleteibe ágyazottan, nyílt előfeltevésen nyugszanak: • Az embereket önérdekük vezérli, amelynek elsődleges kifejeződése a pénzügyi előnyök keresése, • Társadalmi szempontból az a magatartás a legelőnyösebb, amely a legnagyobb hasznot biztosítja az egyénnek vagy a

vállalatnak • A verseny, mint magatartásforma racionálisabbnak tekinthető mind az egyén, mind a vállalat szempontjából, mint az együttműködés, következésképpen a társadalmat a verseny motívuma alapján kell kiépíteni, • Az emberi fejlődés legjobban a társadalom tagjai által elfogyasztott javak értékének növekedésével mérhető, s a fogyasztás mind magasabb szintje az, amely elvezet a társadalom jólétéhez azzal, hogy nagyobb gazdasági eredmények elérésére serkent. Durvábban fogalmazva ezek az ideológiai tantételek a következőket tételezik: • Az embereket – természetüknél fogva – a kapzsiság vezérli • A birtoklási vágy a legfőbb kifejeződése annak, hogy mit is jelent embernek lenni • A kapzsiság vezérelte vagyongyűjtés és állandó birtoklási vágy vezet a társadalmilag optimális eredményekhez • Az emberi társadalmak legfőbb érdeke tehát, hogy ösztönözze, megbecsülje és jutalmazza a fenti

értékeket. (GDP- Bruttó Hazai Termék. Mérőszám, amely megmutatja, hogy egy ország gazdaságában egy adott időszakban, rendszerint egy év alatt mekkora a létrehozott termékek és szolgáltatások értéke dollárban kifejezve.) Tőkés társaságok libertariánus szövetsége „a piaci liberálisok az „erkölcsi egyenlőség feltételezéséből” indulnak ki, amit a „jogok, és nem az értékek alapján határoznak meg.”Hisznek abban, hogy minden embernek joga van ahhoz, hogy olyan értékeket kövessen, amilyet akar, mindaddig, amíg tiszteletben tartja mások ugyanezen jogait. Mindez „arra utal, hogy egyedül mi vagyunk felelősek saját magunkért, s azt teszünk az életünkkel, amit csak szeretnénk vagy tudunk.” (Ez már egy szimpla párkapcsolatban sem igaz nemhogy egy családban, vagy társadalomban Bécsy Károly) A piaci liberálisok hisznek abban is, hogy a „jogok és a tulajdon elválaszthatatlanul összekapcsolódnak.Tágan

értelmezvevalamennyi természetes jogunk alapja a tulajdon.” (Vagyis ha semmid nincs egy senki vagy Szép ideológia. Bécsy Károly) Adam Smith és David Ricardo elárulása „a hatékony piaci allokáció egy másik alapvető feltétele, hogy a termelés költségét a termelőnek kell viselnie és ennek meg kell jelennie az eladási árban. A közgazdaságtan ezt a költséget internalizálásnak nevezi. Ez a piacelméletnek olyannyira alapvető feltétele, hogy a szabadpiac legmegrögzöttebb ideológusai is csak ritkán vitatják. Ha egy termék előállításának költségeiből egy részt olyan harmadik személyek viselnek, akik semmilyen módon nem résztvevői, illetve nem haszonélvezői a tranzakciónak, akkor a közgazdászok azt mondják a költségeket extarnalizálták, a termék ára következésképpen torzított. Másképpen fogalmazva mindez azt jelenti, hogy ha a költségeket externalizálják, akkor a nyereség magánkézbe kerül, a költségeket pedig

szocializálják, vagyis a közösségre terhelik. Az externalizált költségek nem tűnnek el, csupán figyelmen kívül hagyják azok, akiknek haszna származik abból a döntésből, amely másoknak költségeket eredményez. Ha például egy erdészeti vállalat jogot szerez arra, hogy jó alacsony áron tarra vágjon egy állami erdőt és eközben elpusztított élőhelyeket hagy maga után, akkor a vállalat azonnal realizálja a profitot, azonban a hosszú távú költségeket a társadalom fizeti. Amikor a fakitermelő vállalatok szerződést kötöttek a Mitsubishi Corporation-nal a Sarawak-beli Penan törzs erdejének kitermelésére, a vállalatnak semmilyen költséget nem jelentett a benszülött kultúra és életmód elpusztítása”.”A komparatív előnyök elméletét – amelyet a szabad kereskedelem hívei gyakran felidéznek mint bizonyítékot arra a megállapításukra, hogy a szabad kereskedelem elősegíti a közjó kialakulását – eredetileg David

Ricardo fogalmazta meg 1817-ben. Az ő teóriája nagyon tetszetősen mutatja be, hogy bizonyos feltételek mellett a két ország között létrejövő szabad kereskedelem mindkét ország lakóinak hasznot hoz. Ehhez azonban három alapvető feltételnek kell teljesülnie: a tőke nem lépheti át az országhatárokat és nem áramolhat a magasabb munkabér-színvonalú országokból az alacsonyabba, a kereskedelemnek kiegyensúlyozottnak kell lennie a két fél között, és mind a két országban teljes foglalkoztatottságnak kell lennie.”” Ha a tőke a kereskedelmi partnerek országhatárain belül marad, akkor azokba az iparágakba fog áramlani, ahol azon ország, ahonnan a tőke származik, komparatív előnyöket realizálhat. Ha a gazdaságok összeolvadnak, akkor a tőke bárhová eljuthat, ahol a legnagyobb lehetőség kínálkozik a költségek externalizálására. Ennek következményeként a jövedelem a munkásoktól a befektetők felé mozdul el, a költségek

pedig a befektetőktől a közösség felé tolódnak.” Közgazdaságtan és demagógia „A korlátlan növekedés lehetőségébe vetett hit a tőkés libertariánizmus ideológiai tantételének legfontosabb elméleti alapja, mivel a fizikai határok létezésének elfogadása a kapzsiság és a szerzés korlátozását igényelné a gazdasági igazságosság és mértékletesség érdekében. A növekedés helyett a természeti erőforrások újraelosztásának kellene állnia a gazdaságpolitika központjában.” Az igazságtalanság erkölcsi igazolása „A gazdasági racionalizmus önmagáról kinyilatkoztatott „értékmentes objektivitása” könnyen összekapcsolható a piaci liberalizmus elitista erkölcsfilozófiájával. Ritkán tárul fel ez világosabban, mint Lawrence Summers, a Világbank vezető közgazdásza által írt és széles körben publikált belső feljegyzésben. Summers azt állította, hogy a gazdag országok számára gazdaságilag az a

leghatékonyabb megoldás, ha a szegény országokban rakják le mérgező hulladékaikat, mivel a szegények élettartama rövidebb, és a kereseti lehetőségeik is kisebbek mint a gazdagoké. A The Economist egy későbbi, Summers feljegyzésére vonatkozó kommentárjában azt állította, hogy a gazdag országoknak egyenesen erkölcsi kötelessége hulladékaikat a szegény országokba exportálni, mivel azok így olyan gazdasági lehetőségekhez jutnak, amelyektől egyébként meg lennének fosztva.” A fellegjárók illúziói E meggyötört bolygót a legélesebb ellentétek jellemzik. Azok, akik a társadalom munkájának gyümölcsét élvezik, teljesen elkülönülnek azoktól, akik a terhek alatt görnyednek. Ez nem vall bölcs vezetésre. Spock, az Ürszekerek címü filmsorozat A fellegjárók címü epizódjából. „Az Ürszekerek címü népszerü, tudományos-fantasztikus tévésorozat 74. epizódja, „A fellegjárók” címmel, az Ardana nevü bolygón

játszódott. A film, melyet először 1969 február 28-án sugároztak, egy bolygót mutatott be, amelynek vezetői Stratosban, a csodálatosan szép és békés városban éltek, a művészeteknek szentelvén magukat. Stratos magasan a bolygó sivár felszíne fölött függve helyezkedett el. Mélyen alatta, a bolygó felszínén éltek a trogliták, nyomorúságos körülmények és állandó erőszak közepette. Ezek a bolygó bányáiban dolgoztak azért, hogy a bolygóközi kereskedelemhez szükséges pénzt Ardana számára előteremtsék. Ebből a pénzből fedezték ugyanis a Stratoson lakó vezetők a luxuscikkek behozatalát más bolygókról” „Az Űrszekerek című említetett epizódjának képei mélyen az emlékezetembe vésődtek. Milyen szembeötlő a hasonlóságuk a mi világunkkal, melyben az igazán gazdagok és hatalmasok óriási, gyönyörű irodaépületekben dolgoznak, a gyűlésekre limuzinnal meg helikopterrel járnak, a kontinensek között

sugárhajtású repülőgép röpíti őket magasan a felhők fölött, miközben a figyelmes utaskísérők a legfinomabb borokkal kínálják őket, védett birtokok falai mögött élnek, előkelő negyedekben meg felhőkarcolók tetején laknak, ahol műkincsek, szépség és védett környezet veszi körül őket! Ezek az emberek pont úgy elszigetelődnek bolygónk hétköznapi embereinek életétől, mint a Stratoson élők a troglitáktól. Őket is éppolyan álomvilág veszi körül, ugyanúgy a világ erőforrásainak elszívásából élnek, miközben olyannyira elszakadnak a valóságtól, hogy sem azt nem tudják, mit cselekszenek, sem azt, hogyan kellene máshogy élniük.” Egy másik világ „A Nike nevezetű híres cipőgyártó nagyvállalat önmagát „hálózatokból álló vállalat”-nak nevezi. Ez azt jelenti, hogy 8000 embert foglalkoztat a vezetés-szervezés, tervezés, eladás és reklám területein, a termelést pedig független alvállalkozók

által foglalkoztatott, mintegy 75 000 főből álló bérmunkástömegre bízza. A kihelyezett termelés legnagyobb része Indonéziában folyik, ahol egy pár Nike cipőt – aminek az ára Amerikában vagy Európában 73 és 135 dollár között mozog – körülbelül 5.6 dollárért állítanak elő olyan lányok és fiatal nők, akik mindössze 15 centes órabérért dolgoznak. A munkások a vállalat barakkjaiban laknak, szakszervezetük nincs, a túlóra gyakran kötelező, és ha munkabeszüntetéssel próbálkoznak, a munkáltató igénybe veheti a hadsereg segítségét a sztrájk leverésére. Az a húszmillió dollár, amit a kosárlabdacsillag Michael Jordan 1992ben a Nike-cipők reklámozásáért fölvett, meghaladta azon indonéziai gyárak dolgozóinak összesített évi fizetését, ahol e cipőket előállították.”” A Nike esete a gazdasági rendszer torzulásainak kirívó példája. E rendszerre az a jellemző, hogy elszívja a javakat azoktól, akik a

valódi értékeket megteremtik, és másokhoz áramoltatja át. Ez utóbbiaknak az az elsődleges funkciója, hogy mindenféle marketinges ködösítéssel meg illúziógyártással rávegyék a fogyasztókat, vásároljanak olyan termékeket, amelyekre nincs is szükségük, és mindezt persze kellően felpumpált árakon tegyék. Nem igazán meglepő tehát, hogy sok vállalatvezető – köztük a Nike említett menedzsere, aki került mindennemű kapcsolatot az indonéziai munkásokkal – igyekszik minimálisra szorítani azon emberek számát, akikkel – annak ellenére, hogy kívül esnek a kiválasztottak körén – kénytelen mégis kapcsolatba kerülni. A világot behálózó marketing – Először Amerika, azután az egész világ „Volt idő, amikor az uralkodó amerikai kultúra a tömegmarketing legszörnyűbb rémálma lett volna. A takarékosság és a mértékletesség központi szerepet töltött be a híres puritán etikában, amelyet kezdetben a puritán

telepesek hoztak magukkal Amerikába. A puritánok hittek a kemény munkában, a közösségi életben, a mértéktartó életvitelben és az őszinte lelki életben. Alapszabályuk volt, hogy nem szabad többet kívánni az anyagi javakból, mint amennyit valóban felhasználunk. Gyermekeiknek ezt tanították: „Használd, nyűdd el, csináld meg, ha tudod, vagy légy meg nélküle.” „A fogyasztói kultúra jórészt a tizenkilencedik és huszadik század végén, az akkori viszonteladó óriások koncentrált erőfeszítésének eredményeként alakult ki, célja az volt, hogy egyre növekvő keresletet támasszon az eladásra kínált áruk iránt. William Leach, amerikai történész A vágyak birodalma: a kereskedők, a hatalom és az amerikai kultúra felemelkedése című könyvében mutatta meg azt, ahogy ezek a kereskedők átváltoztatták a takarékosság és mértékletesség lelki kultúráját a saját vágyak kielégítésére orientált anyagias kultúrává.

Leach úgy találja, hogy az az állítás, miszerint a piac egyszerűen a fogyasztói kívánalmakra reagál, nem más, mint azok öncélú koholmánya, akik abból élnek, hogy a valóságot addig manipulálják, amíg meggyőzik a fogyasztókat, hogy azt vásárolják, amit a vállalatok számára nyereséges eladni.”” „Ma a televízió az elsődleges közeg, amelyen keresztül a tőkés társaságok az amerikaiak kultúráját és magatartását formálják. A statisztika hátborzongató A kettő és öt év közötti amerikai gyerekek átlagosan napi három és fél órát nézik a TV-t, a felnőttek átlaga majdnem öt óra. (Magyarország egyes korcsoportokban már utolérte ezt) Csak a munka és az alvás foglal le többet az átlagos felnőtt életéből – a televízió gyakorlatilag a közösségi és családi élet helyébe lépett, helyettesíti a kulturális tevékenységet és az olvasást. Ez azt jelenti, hogy az átlagos amerikai felnőtt körülbelül 21

000 reklámot lát évente, amelyek többsége ugyanazt az üzenetet hordozza: ”Vedd meg – vedd meg most!” A 100 legnagyobb amerikai vállalat fizeti meg a kereskedelmi televíziók műsoridejének kb. 75 százalékát, és a közszolgálati televíziók idejének 50 százalékát”” Annál a képességénél fogva, hogy egyszerre milliók fejébe tud azonos képzeteket betáplálni, a tévé egyöntetűvé tudja tenni a látásmódokat, az ismereteket, az ízlést és kívánságokat, hogy hasonlítsanak azok ízlésére és érdekeire, akiktől az elképzelések kiindulnak. A mi világunkban e képzetek közvetítői a nagyvállalatok, amelyek életideálja technológiai központú, árucikk központú, anyagias és természetidegen.”” Egészében véve a vállalatbarát fogyasztó megteremtésére a tőkés társaságok egy főre számítva több mint felét költik annak az összegnek, mint amit a világ a közoktatásra fordít, az utóbbi 207 dollár/fő(a déli

országokban 33 dollár/fő). A reklámkiadásokra fordított összeg sokkal gyorsabban nő, mint az oktatási kiadások. A reklámkiadások közel meghétszereződtek 1950 óta – a világgazdasági növekedés üteménél egyharmaddal gyorsabban.” Az 1984 világa „A tőkés társaságok megálmodta globális jövőkép építőmesterei olyan világot képzelnek el, amelyben a világ leghatalmasabb vállalatóriásai által teremtett és birtokolt egyetemes szimbólumok váltanak fel a különböző kulturális jelképeket, amelyek eddig az embereket bizonyos helyekhez, értékekhez, és emberi közösségekhez kapcsolták. Kulturális jelképeink, azonosságtudatunk és önértékelésünk fontos forrásait jelentik: megmondják, mennyit érünk és mi a helyünk a társadalomban. Megteremtik lojalitásunkat és felkeltik felelősségérzetünket a közösség és környezeti rendszerének egészségi állapota és jóléte iránt. Ha a kulturális jelképek feletti

ellenőrzés átszáll a tőkés társaságokra, akkor átengedjük nekik a hatalmat is, hogy ők határozzák meg, kik vagyunk. Nem leszünk többé amerikaiak, norvégok, egyiptomiak, filippinók vagy mexikóiak, hanem egyszerűen csak a „Pepsi generáció” tagjai, elszakítva hazától, otthontól és megfosztva lényegünktől. Csak az marad, amit a tőkés társaságok szerint kifizetődő ránk ruházni. Meglehet, hogy a piac zsarnoksága álnokabban érvényesül, mint az állam zsarnoksága, de nem kevésbé eredményes, ha arról van szó, hogy kevesek érdekében tömegeket kell leigáznia.” Az irányított verseny „1935-től 1989-ig a kis farmok száma az Egyesült Államokban 6.8 millióról 21 millióra csökkent, ugyanezen időszakban az Egyesült Államok népessége hozzávetőleg megduplázódott. Ahogy a farmerek elmentek az ágazatból, ugyanúgy eltűntek a helyi beszállítók, a kereskedők és más kisebb cégek is, melyek valamikor a farmereket

támogatták. Egész vidéki közösségek tűntek el Ez alatt a nagy amerikai agrárgazdasági tőkés társaságok növekedésnek indultak és megszilárdították hatalmukat. Az Egyesült Államok tíz legnagyobb „farmja” ma már nemzetközi agrárgazdasági tőkés társaság, mint például a Tyson Food, ConAgra, a Gold Kist, a Continental Grain, a Perdue Farm, a Pilgrims Pride és a Cargill – s a termékeik értékesítése mindegyikük esetében évente 310 millió és 1.7 milliárd dollár között mozog Két gabonavállalat – a Cargill és a ConAgra – uralja az Egyesült Államok gabonaexportjának felét. Három vállalat – az Iowa Beef Processor, a Cargill, és a ConAgra – kezében van az Egyesült Államok marhahúspiacának 80 százaléka. Egy vállalat a Campbells – uralja az Egyesült Államok levespiacának majdnem 70 százalékát.” Verseny a végeken „ Vegyük szemügyre a modern és gazdag San Francisco szerződéses ruhakészítő üzemeinek

következő leírását: Sokuk sötét, szűk és ablaktalan”.”Nem ritkák a tizenkét órás munkanapok, szabadnapok nélkül és gyakran csak az ebéd idejére jár a pihenő”. ”A gyártók árharcának tudatában a Bay Area 600 varrásra szerződött vállalkozása vérre menő versenyben áll egymással – gyakran a darwini szabályoknak megfelelően”.” A gyártóknak van egy másik eszközük is az árak alacsonyan tartására”.”azt mondják: ha nem fogadjátok el (a feltételeket) akkor a tengerentúlra települünk át és nem lesz munkátok és a munkatársaitok éhezni fognak.”” Az indiai szőnyegipar évente 300 millió dolláros kivitelt bonyolít le elsősorban az Egyesült Államok és Németország felé. A szőnyegeket több mint 300 000 gyermekmunkás állítja elő napi tizennégy-tizenhat órát dolgozva, heti hét napon és 52 héten át””A szőnyeggyártók azzal védekeznek, hogy a szőnyegiparnak gyermekmunkát kell alkalmaznia, ha

versenyben akar maradni Pakisztán, Nepál, Marokkó és más országok szőnyegiparával, melyek szintén dolgoztatnak gyermekeket.” (A gyermekmunkáról egy több részes olasz dokumentumfilm sorozatom is van. Bécsy Károly) Nem áltathatjuk magunkat hiú reményekkel. A szociális felelősség nem gazdaságos a globális szabadpiacon és a piac nem tűri meg sokáig azokat, akik nem a gazdaságosság útját választják. Tiszán kell látnunk a gazdaságosság tényleges jelentését A globális gazdaság számára az emberek nemcsak egyre kevésbé fontosak, hanem megélhetést biztosító fizetés iránti igényük a gazdaságtalanság fő forrása. A globális tőkés társaságok lerázzák magukról ezt a nem kívánt terhet. Olyan rendszert hozunk létre, melyben az embereknek kisebb az élettere. (Csakhogy kérdem én, ki fogja megvenni a temérdek árut, ha nem lesz, aki megfizesse? Bécsy Károly) Fájdalom legfelül „1980-82-ben még a menedzserek 79 százaléka úgy

érezte, hogy állása „biztos” vagy „nagyon biztos”. 1992-94-re ez a szám 55 százalékra esett vissza Nemcsak egyszerűen arról van szó, hogy a saját pozíciójuk egyre inkább veszélyben forog. Egy olyan érzésről van inkább szó, hogy valami nincs rendben, és a gyerekeikre egy nagyon súlyos problémákkal küszködő világot hagynak”.”A vállalati felsővezetők botrányosan magas fizetéseit a sajtó általában azzal igazolja, hogy ilyen javadalmazásra azért van szükség, hogy a vállalati vezetőket a legjobb, legnagyobb erőfeszítésekre ösztönözzék”.” Derek Bok a Harvard Egyetem korábbi elnöke a következő hatásos magyarázattal szolgál. Azt állítja, hogy a legfelső vállalati vezetőknek azért kell ilyen botrányosan nagy pénzeket fizetni, hogy ilymódon biztos legyen, hogy ezek a felsővezetők a részvényesek rövidtávú profit érdekeit minden más olyan érdek fölé helyezik, amelyeket máskülönben talán figyelembe

vennének. Ilyen érdekek például az alkalmazottak vagy a közösség érdekei, sőt magának a vállalatnak a hosszú távú érdekei is. Vagyis a felsővezetőknek felháborítóan nagy fizetéseket kell adni, hogy kellően motíváltak legyenek, s hogy ne engedjenek a társadalom iránt érzett ösztönös felelősségüknek.” Ehhez beszúrtam egy cikkrészletet a HVG 2006. október 28 számából A cikk arról a 6.5 millió németről szól, akik végleg a társadalom legaljára csúsztak anyagilag és semmilyen reményük nincs a visszakapaszkodásra. Ezek nagy része a keleti tartományokban él és könnyen szavaz szélsőséges nézeteket hirdető pártokra. „Ezt nyilván csak fokozza, hogy közben látják, a társadalom felső régióiban csillagászati jövedelmekre lehet szert tenni. A Friedrich Ebert Alapítvány vizsgálatával egy időben vált ismertté, hogy a frankfurti tőzsdeindexet adó harminc nagyvállalat igazgatótanácsi tagjai tavaly 11 százalékkal

növelték saját jövedelmüket (miközben a gazdasági növekedés kevesebb mint 1 százalékkal bővült), s egy főre eső fizetésük meghaladta az évi 1.7 millió eurót. A legjobban a Deutsche Bank topmenedzserei kerestek: fejenként 38 millió eurót, ami 26 százalékos növekedés az előző évihez képest. Náluk is, mint oly sok esetben, a hatékonyság növelése volt a fizetésemelés indoka: eredményesen építettek le feleslegessé vált munkahelyeket.” Weyer Béla/Berlin Emberek élettér nélkül, „Korszerűvé válni azt jelenti, hogy az embereket a földjeik elhagyására kell ösztönözni, hogy a városi munkaerőt gyarapítsák, olyan nagyüzemekben dolgozzanak, amit külföldi kölcsönökből hoznak létre, ezáltal a földjeiken ültetvények hozhatók létre, amelyek kiszolgálják a külföldi piacok szükségleteit. Mezőgazdaságukat a gigantikus méretű vállalatok által termelt és értékesített vetőmagvak, műtrágyák és növényvédő

szerek felhasználóivá kell tenni. Külföldi tanácsadókat kell alkalmazniuk különlegesen magas fizetésekkel és a kulcspozíciókat betöltők luxus jövedelmeivel, és külföldi technológiákat és termékeket kell importálniuk.” „A kirekesztettek, akiket a globális pénzgazdaság kevéssel kecsegtet, három lehetőség közül választhatnak: 1 elfogadják az elkerülhetetlent és a segélyszervezetek által összegyűjtött hulladékon élnek, vagy ezt elutasítva lassan kiszenvednek vagy öngyilkosságot követnek el 2 bűnbandákba tömörülnek és bűnözésből, rablásból biztosítják megélhetésüket (lásd Kolumbiát, Sierra Leonét vagy a dél-amerikai nagyvárosok gettóit – erről szól az Isten városa című dokumentarista játékfilm amely egy dél-amerikai gettóban játszódik ahová a rendőrség sem meri betenni a lábát, 18 éven felüli! Bécsy Károly) 3 a globális gazdaságtól független emberi közösségek újjáépítésére

szövetkeznek. Az első változat nem szorul magyarázatra. A két utóbbi, az emberiség jövőjének egymással versengő jövőképei: az első a végzeté, a második a reményé. Kaplan elborzasztó és félelmetes igazságra mutat rá. Azok számára, akik brutalitásban és nélkülözésben nőnek fel, a szervezett bűnözés a felszabadultság érzését kelti: Földünk számtalan lakója számára, akiknek a középosztálybeli lét kényelme és biztonsága teljesen ismeretlen, a háborúk és a laktanyák életformája inkább egy lépés előre, mint hátra”.”Ahol a tömeges nyomor a jellemző, ott az emberek a bűnözésben találják meg a szabadságot. Szerencsére a kirekesztettek számára egy harmadik lehetőség is létezik, a globális gazdaságtól független emberi közösségek újjáépítése. A nyugat-afrikai nyomornegyedekre jellemző elborzasztó anarchia ellenpontjaként Robert Kaplan a török főváros Ankara viskónegyedei társadalmának

közösségi erejét is megmutatja. A pénzügyileg szegény és az anyagi javakat nélkülöző lakosok megőrizték erős kulturális hagyományaikat, értékrendjüket és a közösségi összetartást. A személyek elleni erőszak és az alkoholizmus igen ritka. A viskók belülről makulátlanok, a gyerekek iskolába járnak” Hatalmunk visszaszerzése „Most kezdjük észrevenni, mekkora árat kell fizetnünk a gazdaság globalizásáért. A modernitás nevében rendellenes működésű társadalmakat teremtünk, amelyek mindenütt kóros viselkedésformákat termelnek ki: erőszakot, szélsőséges versengést, öngyilkosságot, kábítószerezést, kapzsiságot és környezetpusztítást. Elkerülhetetlenül ilyen magatartásformákhoz vezet, ha egy társadalom nem nyújtja tagjainak azt, amire azoknak szüksége van: közösségi kötődéseket, bizalmat, szeretetet, és az élet szent közös értelmét. A háromszoros válság, azaz az elmélyülő szegénység, a

környezet pusztítása, és a társadalmi bomlás mind-mind ennek a rendellenes működésnek a megnyilvánulásai””Az egészséges társadalmak egészsége, erős helyi közösségeken alapulnak, amelyek gondoskodnak tagjaikról és összefűzik az embereket az élő Földnek azzal a darabjával, amely a lakóhelyükként szolgál. Ilyen társadalmakat csak helyi szintű akciókkal, háztartásról háztartásra, közösségről közösségre haladva lehet kiépíteni. Ezzel szemben mi olyan intézményi és társadalmi összefüggésrendszert alakítottunk ki, amely elveszi a hatalmat a helyi közösségektől és megnehezíti, ha éppen nem teszi lehetetlenné, az ilyenfajta kezdeményezéseket.” Versengő valóságképek „A transzcendentális monizmus (az a nézet, amely szerint a tudat vagy a lélek teremti az anyagot) alkotta sok keleti kultúra filozófiai alapját. E hagyomány követői azt vallják, hogy a tudat az elsődleges valóság, és hogy az anyag a tudatnak,

illetve egyfajta spirituális energiának a terméke. Ez a hagyomány rendszerint az anyagi dolgok tagadásával, az ember anyagi körülményeinek fatalista elfogadásával, erős közösségi érzésekkel és a természet mély tiszteletével kapcsolódik össze. Nyugaton a zsidó-keresztény hagyomány teljesen más úton haladt: olyan lényként személyesítette meg Istent, aki egy távoli, külön birodalomban él és akinek figyelme a Föld és az azt benépesítő emberek felé összpontosul. E hagyomány szerint Isten a maga akaratát és bölcsességét prófétákon, például Mózesen, illetve megtestesülésén, Jézuson keresztül nyilatkoztatta ki. A Föld a világegyetem központja, s körülötte kering a Nap a csillagok, illetve a többi bolygó. Kopernikusz 1543-ban jelentette meg Az égitestek forgása című művét, amelyben kifejtette, hogy a Föld csak egyike a Nap körül keringő bolygóknak, ami maga is csak egy a kozmosz számtalan hasonló csillaga

közt. E tézis kapcsán történelmi méretű összeütközés kerekedett a tudomány és az egyház között, ama kérdést illetően, hogy vajon a tudományos megfigyelés avagy az isteni kinyilatkoztatása az emberi tudás megbízható forrása. A tudomány a materialista monizmust (ami szerint az anyag teremti a tudatot vagy a lelket) fogadta el a valóság képeként, ez pedig elindította azt a folyamatot, amit a történészek kopernikuszi forradalomnak neveznek. E hagyomány követői azt vallják, hogy az anyag az elsődleges valóság, a fizikai mérés a tudás egyetlen érvényes forrása, és az a tapasztalat, hogy van tudatunk, csupán anyagi természetű agyunk bonyolultságára utal. E nézet szerint elképzelhetetlen, hogy létezzen bármiféle olyan tudat, amely nem kapcsolódik hozzá semmilyen fizikai létezőhöz. A materialista monizmus lett a nyugati tudományos képzés és kultúra alapja a tudományos-ipari korszak java részében. Általában a lelki

természetű létezők tagadásával, a materializmus hangsúlyozásával, az individualista szemléletmóddal, valamint a természet kizsákmányolásával kapcsolják össze”.” Thomas Hobbes tizenhetedik századi filozófus a végletekig vitte a materialista monizmust. Azt tartotta, hogy az anyagon kívül semmi más nem létezik Ha van Isten, akkor kell, hogy legyen fizikailag létező teste. Hobbes nézete szerint a jó pusztán az, ami élvezet, rossz pedig az, ami fájdalmat okoz, az élet egyetlen értelmes célja pedig az élvezet keresése. Ez az értékrendszer lett végül a gazdasági racionalizmus ki nem mondott erkölcsi előfeltevése”.” A materialista monizmus mint tudományfilozófia lehetővé tette a tudományos-ipari korszak tudományos és technikai eredményeit. Mint a modern kultúrába mélyen beágyazódott életfilozófia viszont az önmegsemmisítés peremére sodort bennünket, mert természetszerűleg vezet a Hobbes-i értékek elsajátításához.

Ez pedig megnehezíti számunkra, hogy bármiféle, a fizikai vágyaink kielégítésén túlmutató, magasabbrendű jelentésre vagy célra leljünk az életben. Ha legfőbb célunkká az élvezetek halmozását tesszük, akkor minden olyan felhívást, amely – a gazdasági igazságosság vagy az eljövendő nemzedékek nevében – az élvezetek utáni hajsza korlátozását szorgalmazza, úgy fognak értelmezni az emberek, hogy ezzel arra szólítják fel őket, mondjanak le az élet egyetlen értelméről. Ebből következik az, amit időnként a tőkés libertariánusok szájából hallani lehet: azok számára, akik győzik pénzzel, az a legésszerűbb, ha egész a végéig kiélvezik a mulatságot. Ha lemondunk az élvezetekről, és a végén kiderül, hogy a környezetvédők tévedtek, fölöslegesen áldoztuk fel életünk értelmét. Ha a környezetvédőknek mégis igazuk lesz, és a mulatság önmagunk megsemmisítésével végződik, akkor legalább az utolsó

pillanatig kiélveztük az egészet. A materialista monizmus kikövezte az utat egy olyan közgazdaságtan előtt is, amely valódi tudományos státuszt akarván elérni, a megfigyelhető és mérhető piaci árakat fogadta el az emberi értékek egyetlen mércéjeként. Gyakorlatilag lehetetlen megérteni vagy megmagyarázni a pusztán mechanikus emberi viselkedésnél többet anélkül, hogy foglalkoznánk az olyan értékekkel, mint például a lojalitás, vágyak, szeretet, pszichológiai konfliktusok, altruizmus, spirituális tényezők, tudat, sőt metafizikai hitek, amelyek a viselkedést irányítják – és amelyeket nagyon nehéz megfigyelni és mérni. Tehát a tudomány öndefiníciója szerint a társadalomtudomány elnevezés önellentmondás”.” Az emberi jellegzetességek kiküszöbölése után a közgazdászok kiküszöbölték a viselkedést is. Mivel az emberek közötti kölcsönhatásokat reménytelenül bonyolultnak és nehezen mérhetőnek találták, az

emberek magatartása helyett inkább a piac viselkedését kezdték figyelni. A piaci viselkedés árakból és pénzforgalomból áll, amit könnyű megfigyelni és mérni. Mivel egy tudománynak objektívnek és értékmentesnek kell lennie, a közgazdászok úgy döntöttek, hogy minden értéket piaci értékre redukálnak, melynek nagyságát a piaci árak fejezik ki. Így a levegőt, a vizet és más, az élet szempontjából létfontosságú tényezőket, amelyeket a természet ingyen ad, értéktelennek tekintenek – amíg a szűkösségük és a magánkézbe kerülésük következtében piaci természetűvé nem válnak. Ezzel szemben az aranyat és a gyémántot, amiknek az élet fenntartása szempontjából semmi hasznuk sincs, nagyra értékelik. Az emberi élet értékét úgy számítják ki, hogy azt nézik, élete során mekkora egy személy keresőképessége, avagy”gazdasági hozzájárulása”. Ahogy valaki egyszer cinikusan megjegyezte, „ a közgazdászok

mindennek tudják az árát, de semminek sem ismerik az értékét”.” Azok az emberek, akiknek bőségesen jutott a szeretetből, ritkán keresnek vigaszt a kényszeres, másokat kirekesztő személyes szerzésben. Az érzelmileg szegények számára semmilyen mérvű anyagi élvezet nem nyújt kielégülést, és anyagi világunk elégtelenné válik számukra. A szeretetre kiéhezett világ anyagiakban szűkölködő világgá válik Ezzel szemben a szeretetben gazdag világ egyfajta anyagi bőséget is élvez. Ha spirituális értelemben személyiségünk kiteljesedett, és ha gondoskodó közösség vesz körül, akkor a takarékosság természetes részévé válik a teljes és önfegyelemben megélt életnek. Úgy tudjuk szükségleteinket kielégíteni, hogy közben megelégedéssel töltenek el a természet bőséges adományai. Mindebből mélyreható következtetések adódnak. Látszólag kielégíthetetlen pénzéhségünkkel és anyagi fogyasztásunkkal valójában a

társadalmunkban keletkezett űrt próbáljuk mindenáron betölteni: az űrt az okozza, hogy kulturális értékeink és kapcsolataink alapját többé már nem a spirituális és érzelmi kapcsolódások jelentik – hanem a pénz. Ez annak a következménye, hogy a rendellenes társadalmakban a pénz váltotta fel a kulturális értékeink és kapcsolataink alapjául szolgáló szellemi-lelki kötődéseket. Ennek eredménye egy anyagi javakban szűkölködő világ, ahol óriási egyenlőtlenségek uralkodnak, túlterheltek a környezeti rendszerek, és széthullik a társadalom. Mindaddig, amíg a pénzszerzést tekintjük közös célunknak, és olyan módon szervezzük meg intézményeinket, hogy ezt a célt helyezzék minden más fölébe, az életünkben tátongó űr egyre nőni, az emberiséget sújtó válság pedig egyre mélyülni fog. Létezik egy nyilvánvaló megoldás: alkossunk olyan társadalmakat, amelyek többre értékelik a szeretet ápolását mint a

pénzszerzést.”” A növekvő elidegenedés lefelé tartó spirálja: A pénz hajszolása szélesíti a szakadékot önmagunk, a család és a közösség között A növekvő elidegenedés megteremti bennünk a társadalmi és lelki üresség érzetét A hirdetők arról biztosítanak, hogy termékeik visszaszerzik nekünk az elveszített teljességet A termékeik vásárlásához még több pénzre van szükségünk.” Mi a megoldás? Vezérelvek „A környezeti fenntarthatóság elve: 1/ A megújuló erőforrások felhasználásának üteme nem haladja meg azt az ütemet, amellyel az ökoszisztéma képes újratermelni őket. 2/ A nem megújuló erőforrások fogyasztásának vagy újra nem hasznosítható hulladékká alakításának üteme nem haladja meg annak az ütemét, ahogy az ember helyettük megújuló erőforrásokat fejleszt ki és vesz fokozatosan használatba. 3/A környezetszennyezés kibocsátási üteme nem haladja meg az ökoszisztéma

feldolgozókapacitását. A gazdasági igazságosság elve. Az egészséges társadalmak minden tagjuknak – jelenleginek és jövőbelinek – megadják azokat a dolgokat, amelyek nélkülözhetetlenek az egészsége, biztonságos, alkotó és teljes élethez. Teljesen rendjén van, hogy aki többet ad a társadalomnak, az többet is kapjon vissza, ha már mindenkinek az alapvető szükségleteit kielégítették, ha a jövendő nemzedékek választási lehetőségei nem szenvednek csorbát és a gazdasági hatalom elosztása nem válik destabilizáló hatásúvá. A biológiai és kulturális változatosság elve. Az egészséges társadalmak elősegítik a föld biológiai és kulturális változatosságát. A változatosság az evolúciós potenciál alapja. Az emberek szuverenitásának elve(más néven a szubszidiaritás elve) Az emberi gazdaság célja, hogy az emberek igényeit elégítse ki – nem a pénzvilágét, a vállalatokét vagy a kormányokét. Az emberek akkor

gyakorolhatják legmegfelelőbben e jogukat amikor: • A termelőeszközök tulajdonosai türelmesek és az eszközök feletti rendelkezés helyi szintű, ami biztosítja, hogy azok hozzák a döntéseket, akiket majd a következmény érinteni fog. • A kormányzási hatalom és felelősség a lehető legalacsonyabb szintű és legkisebb helyi egységé, azért, hogy maximális lehetőség nyíljon a közvetlen, részvételi elvű demokrácia gyakorlására. • A rendszer magasabb szintjeinek szerepe az, hogy kiszolgálják és támogassák a helyi szintet kitűzött céljai elérésében. A belső felelősség elve Az egészséges társadalmak azokra hárítják az erőforrások elosztását meghatározó döntések teljes költségét, akik e döntéseket hozzák – ez alapvető követelmény az önszabályozó gazdasági rendszerek hatékony működéséhez. Ez az elv egyaránt érvényes az egyénekre, a vállalkozásokra és a politikai közösségekre. Semmilyen egységnek

nincs joga más egységre hárítani, azaz externalizálni fogyasztásának költségeit., A cél olyan gazdasági kapcsolatrendszer kialakítása, amely arra ösztönzi az egyes helyi gazdaságokat, hogy fenntartható környezeti eszközeik nyújtotta határokon belül éljenek. A közös örökség elve. Az egészsége társadalmak felismerik, hogy a Föld környezeti erőforrásai és a fajok felhalmozott tudása közös erőforrás-örökségünket alkotják és minden embernek joga, hogy részesüljön a hasznukból. A közös örökség monopolizálása jogtalan” A következő idézetek a The Corporation címü könyvből valók, melyből mozifilm is készült. „A harmadik világ itt van Magyarországon. Magyarországon is becsinálnak a pénztárosnők a kasszánál, mert nem engedik ki őket munkaidőben a hipermarketek vezetői. Magyarországon is manipulálják a gyerekeket a szüleik pénzére számítva, nem feltétlen törvényes módon. Magyarországon is az ő

hasznukra döntenek közpénzekről: a nagy vitákat kiváltó, Piliscsabánál épülő, „elkerülőnek” lódított 10-es út is a nyomvonal mellett építkező Auchan bevásárlóközpont miatt épül 13 milliárdért, nem másért.”” „Milton Friedman úgy gondolja, hogy a részvénytársaságok a társadalom javára válnak, míg a túl erős kormányok csak a kárára vannak. A gondolatot, hogy az óriáscégeknek olyan dolgokat is kéne cselekedniük, amelyek a társadalom számára jók, döbbenten utasítja vissza. „A részvénytársaságok a részvényesek tulajdonai Ennélfogva érdekeik megegyeznek a részvényesekével. Ha most feltesszük a kérdést, hogy erkölcsös, etikus dolog-e a tulajdonosok pénzét olyasmire költeni, ami ugyan társadalmilag hasznosnak tűnik, azonban a tulajdonosoknak nem, akkor a válaszom egyértelműen az, hogy: nem.” A vállalatvezetők számára a felelős viselkedés egyetlen értelmezési módja elfogadható: az, hogy a

részvényeseiknek minél több pénzt keresnek, őket ennek az erkölcsi parancsnak kell vezetnie. Azok a cégvezetők, akik a szociális és környezetvédelmi szempontokat a profitszerzés elébe helyezik, vagyis akik morális alapokon próbálnak eljárni, az üzletvezetői szerepük okán éppen hogy erkölcstelenül viselkednek.”” A választási rendszert az Egyesült Államokban ma már gyakorlatilag a részvénytársaságok adományai működtetik. Pusztán a szemléltetés kedvéért lássunk néhány példát: Csupán egyedül a 2002-es választási ciklusban a szénipar durván 1.5 millió dollárt fordított politikai kampányok támogatására, ebből 1.3 milliót a republikánusoknak juttatott. Az iparág 1990 óta összesen 11 millió dollárt költött kampánycélokra, amiből 84 millió a republikánusoknál kötött ki. Mindez segíthet megérteni, a jelek szerint miért igyekszik a Bush kormány oly eltökélten a bányacégeket ellenörző hivatal

költségvetését megkurtítani.” „2001. szeptember 11-e egyike volt a legszörnyübb dolgoknak, amit életemben láttam – emlékszik Carlton Brown, különben hidegvérü árutőzsde kereskedő. – Csak arra tudtam gondolni, hogy kihozzuk őket valahogy abból a pokolból, kihozzuk őket, még mielőtt az épület összeomlik – emlékszik vissza megindultan Brown. Mindannyiunknak az volt akkor a legfontosabb, hogy kimentsük az ügyfeleinket.” De nem az ügyfelek személyét, és nem a lángoló tornyokból akarták kimenteni, hanem a részvényeiket, és az aranypiacról. Brown az ügyfelei miatt aggódott annyira, akik könnyen bennragadhatnak az aranypiacon, amelyről tudta, hogy a katasztrófa miatt meghatározhatatlan időre be fogják zárni. Amikor a gépek a tornyokba csapódtak, mondta Brown, az első ami a fejükbe villant, az volt, hogy „te jó ég, milyen áron áll az arany”? Szerencsére, mint mondja örömmel, a következő néhány napban mindenkit

kihoztunk a piacról. Méghozzá dupla pénzzel! „Szeptember 11 mennyei áldás volt álruhában. Rettenetes persze, rémséges és lesújtó De az aranypiacon mozgó ügyfeleim mind nagyot kaszáltak – mondja mosolyogva. – A katasztrófák óriási lehetőségeket rejtenek magukban. Hiába, így működik az üzlet: ez az egész a pénzcsinálásról szól” Lássuk mi történik ha egy részvénytársaság iskolát üzemeltet: „De manapság nem ez az Edison legnagyobb baja. A Nasdaq listán korábban 2168 dolláron jegyzett részvényeinek árfolyama mára egy dollár alá zuhant. Hogy philadelphiai iskoláiban pénzt spóroljon meg, a cég kiárusította a tankönyvek, számítógépek, laborfelszerelések és hangszerek jó részét, emellett irodai hivatalnokait áttelepítette az osztálytermekbe, mondván, hogy így az irodabérleteken havonta 9000 dollárt takaríthat meg. Mihelyt az iskolatanács, a felügyelő szerv értesült a lépésről azonnal kidobta az

iskolából a hivatalnokokat. De Edison legjobb ötletét az alapító-vezérigazgató, Chris Whittle találta ki: végezzék el a diákok a társaság fizetett alkalmazottai helyett a munka egy részét, és akkor a fölöslegessé tett munkásokat ki lehet rúgni. Az ötlet nagyszerüségét Wittle az Edisoniskolák igazgatóinak ecsetelte: ha a hatszáz diák mindegyikét rávennék, hogy naponta egy-egy óra erejéig adminisztratív feladatokat lásson el, akkor hetvenöt felnőttet lehetne kirúgni, ami jelentős megtakarítást jelentene a cégnek. Hát nem nagyszerü?” Gyerekek és reklám „de mindegyik cég reklámjában a gyerekek kapnak főszerepet, nem ritkán egészen döbbenetesen torz szituációban: a Ford egyik kisfilmjéből például az derül ki, hogy a vihartól megijedt kisfiú nagyobb biztonságban érzi magát a garázsban a cég új modelljének hátsó ülésén, mint a szomszéd szobában, a szülei mellett”.” A gyerekekre való összpontosítás

zseniális marketinges megoldás, mivel megkerülve a médián legalább némileg átlátó felnőtteket, a hirdetők a gyerekek meggyőző erejére támaszkodhatnak, ami így sokkal hatékonyabb stratégia, mivel a gyerekek a felnőtteknél a szakértők véleménye szerint is jóval könnyebben manipulálhatók.A reklámcégek és megrendelőik éppen ezért veszik olyan szívesen célba a gyerekeket, mert eszményi befogadói a reklámoknak. „A mi szemünkben ők nem annyira gyerekek, mi inkább fogyasztópalántáknak nevezzük őket” – nyugtat meg Lucy egy kollégája. Úgy néz ki, a társaságok pszichopata világában a sebezhetőség nem az oltalomra jelent okot, hanem a támadásra. „A gyerekek mint a jövő fogyasztói óriási piacot testesítenek meg, ezért”joggal vadásznak rájuk a társaságok” – folytatja Lucy Hughes. – Hogy etikus-e? Nem tudom” – mondja munkájáról, de gyorsan hozzáteszi, mintha az erkölcsi vonatkozások mellékesek lennének:

„A mi feladatunk csak annyi, hogy növeljük a termékek forgalmát, és ha ezt teljesítettük, akkor jól végeztük a munkánkat.” „A Lay”s chips egyik tévéreklámjában például három fiú izgatottan cibálja elő a chipses zacskót uzsonnás dobozából, míg szerencsétlen társuknak be kell érnie egy banánnal. A fiú, akinek csak a banán jutott , ezen elkeseredik, és a többiek nem is állnak szóba vele. De a kis film, mint minden gyerekfilm, happy enddel zárul: egy majommal elcseréli a banánját egy zacskó chipsre, és immár a társadalomba visszailleszkedve boldogan fogyaszt haverjaival. Még egy hároméves is felfogja a reklám üzenetét: az egészséges étel mint a banán, rossz, míg az egészségtelen, mint a chips, jó.” „A kritikusok többek közt az efféle marketingstratégiákat teszik felelőssé a gyerekek már-már járványszerű méreteket öltő elhízásáért és az ezzel összefüggő egészségügyi problémákért. Linn szerint:

„A gyerekeket valósággal elárasztják a zsíros, cukros és általában nagyrészt egészségtelen ételek képeivel. És a reklámok efféle érzéseket sugallnak:”Ha ezt eszitek, jobban érzitek magatokat. Ha ezt eszitek boldogok lesztek Ha ezt eszitek, menő srácok lesztek” „Közben persze – a szerencsés Carlton Brown árutőzsde-brókert idézve – beigazolódik az örökérvényű igazság, hogy a „katasztrófák óriási üzleti lehetőségeket rejtenek magukban”. Mivel a tömeges elhízás következtében a lányok közel harmada XLes(42-es) vagy nagyobb méretű ruhát hord, a ruhaipar számára nagy hasznot jelent a túlsúlyos lányok öltöztetése.(Lám, minden rosszban van valami jó) A diétás ételeket gyártó ipar és a gyógyszeripar a gyerekek elhízásán szintén profitál, ezért a gyerekeknek a súlyuk, a befektetőknek a vagyonuk gyarapszik.” Lássuk miért is gyártanak gyógyszert a gyógyszergyárak? „A legfontosabb érv a

gyógyszeradományozás mellett azonban a következő: az adományozott gyógyszereket – bizonyára nem a nevetségesen alacsony előállítási áron – levonhatják az adóalapból, ami által egy ilyen óriáscég viszonylatában is jelentős összeget nyernek. Az adózás elől így megtakarított összeg nagyságáról Mckinnel természetesen nem nyilatkozott. (Pfizer vezérigazgatója) Mindenesetre megdöbbentő, hogy a Nobel-díjas Orvosok Határok Nélkül nevű szervezet becslése szerint az Egyesült Államok adófizetőinek négyszer annyiba kerülnek a gyógyszercégek adományai, mintha a kormány a segélyszervezetekkel vásároltatná meg azokat az ilyenkor szokásos, csökkentett áron. Vagyis a részvénytársaságok adókedvezményi rendszere miatt a gyógyszergyártók a lakosság, a költségvetés terhére jótékonykodnak. Módomban áll egyszerre növelni a részvényesek hasznát és segíteni rengeteg szegény, beteg embernek – vallja Mckinnel. De milyen

messze mehet el a harmadik világ segítésében a gyógyszeróriás? Nem túl messzire, hiszen csak az eladások szempontjából előnyös gyógyszeradományi programokat folytathatják, amelyek időközben előnytelennek bizonyultak, azokat felfüggesztik. Ennek tudatában mondott nemet az Orvosok Határok Nélkül szervezete a Maliban beinduló programjukhoz a Pfizer által ingyen felajánlott készítményekre, és fizettek inkább a jogvédett hatóanyag előállításáért. Rachel Cohen, a szervezet képviselője azzal magyarázta a döntést, hogy az ajánlat elfogadásával ki lettek volna téve a nagyon valós veszélynek, hogy a Pfizer egyszer csak valami oknál fogva úgy dönt, neki ez a program nem éri meg, és ők nem tudják tovább ellátni gyógyszerrel a rászorulókat. Nem ez az egyetlen olyan ingyen-gyógyszer program, amit az a veszély fenyeget, hogy hátat fordítanak neki a támogató gyárak. „Mihelyt a társaságnál felállított fontossági sorrend

megváltozik, mert mondjuk az afrikai AIDS-helyzet kikerül a média érdeklődéséből, a Pfizer egyszerűen továbbáll. És akkor mihez kezdenek az emberek? – jellemzi a kiszolgáltatott helyzetüket Cohen doktornő. De nem a támogatások bizonytalansága az egyetlen ok, amiért a gyógyszergyárak a jelenlegi helyzetben nem segíthetnek igazán a harmadik világnak. Sokkal fontosabbak a részvénytársasági formában rejlő akadályok – a Pfizer és részvényesei többet keresnek a kopaszság és az impotencia elleni készítményekkel, mint amennyit valaha is fognak a fejlődő országok leggyakoribb halálos betegségei, a malária és a tuberkolózis elleni gyógyszereikkel. De mivel a világ gyógyszerpiacának húsz százaléka jut a fejlődő világ lakóira – hiába teszik ki a világ népességének nyolcvan százalékát -, a gyógyszergyárak inkább fordítják a figyelmet a nagyobb piacot jelentő impotencia és elhízás elleni készítményekre. Holott

bizonyára megvolnának a hatásos gyógyszerek kifejlesztéséhez szükséges szellemi, technikai és anyagi feltételeik – magyarázza Cohen doktornő. Afrika például csupán a világ gyógyszerpiacának 1,3 százalékát teszi ki – érthető hogy az óriáscégek nem a nyomorgó és haldokló afrikaiak által alkotott, nem túl vonzó piacra dolgoznak: az 1975 és 1999 között kifejlesztett 1400 új készítményből mindössze 13 készült a trópusi betegségek gyógyítására, a többit a gazdag és jól fizető észak-amerikai, európai és japán betegek civilizációs nyavalyáira dolgozták ki. Ez alatt az időszak alatt mindössze három tuberkolózis elleni szert fejlesztettek ki, 2000-ben már egyet sem, míg merevedési zavarok ellen nyolc-, kopaszság ellen hétféle új készítményt dobtak piacra. Úgy fest, a háziállatok személyiségzavaraira hatásos gyógyszerek kutatása előrébb való, mint a harmadik világban évről évre több millió

áldozatot szedő betegségek visszaszorítása.” (Ezzel összevág a Csath Magdolna könyvében lévő Luganoi tanulmány, mely egy elképzelt forgatókönyv hogy miként lehetne fenntartani a jelenlegi pazarló fogyasztást a fejlett világban) A részvénytársaságok célja „A részvénytársasági forma nem véletlenül alakult ilyen pszichopatává, és ahogy Noam Chomsky megállapítja: „Arra törekednek, hogy embertelenségüket az egész külvilágra exportálják, hogy mindannyiunkat, akikkel érintkezésbe lépnek, szintén embertelenné tegyenek. Úgy érzik, ki kell verniük az emberek fejéből az olyan természetes érzéseket, mint a mások iránti gondoskodás, együttérzés, szolidaritás”.” Számukra az volna az ideális, ha a világ csak teljesen atomizált, magukba zárkózott és közönyös emberekből állna, akiknek életcélja annyiból áll, hogy: „Hogyan tudnám minél több mesterségesen támasztott igényemet kielégíteni? És hogyan tudnám

magam a tönkremenés határáig eladósítani, hogy a vásárlással vigasztaljam magam?” Az óriáscégeknek az volna az ideális – folytatja Chomsky -, ha sikerülne olyan társadalmat létrehozniuk, amelyben a legkisebb egységnek, a hozzájuk láncolt embernek semminemű, tőlük független kapcsolata nem maradna a társaival.”” „Chomsky Szerint a privatizációs trendek mögötti igazi hajtóerő nemcsak az, hogy a Wall Streetnek profitot termeljenek, hanem hogy egyben át is ültessék a gyakorlatba, a társadalomba a részvénytársaságok emberségképét. A társadalombiztosítási rendszer privatizációjával például, mondja Chomsky, részben az acéljuk, hogy „kikezdjék a legfontosabb elvet, amelyen a társadalombiztosítás nyugszik, nevezetesen azt, hogy érdekel bennünket, van e mit ennie az özvegy nénikének a szomszédban. Csakhogy az ilyesmivel szerintük tilos törődnünk, szerintük egyedül a pénzkereséssel foglalkozhatunk, önmagunkon kívül

minden másról elfeledkezve. Ugyanez igaz az iskolákra A privatizációjukkal a közszolgálati rendszer alapjául szolgáló társadalmi szolidaritást támadják meg, vagyis azt, hogy érdekel-e minket, hogy a szomszéd gyerek jár –e iskolába, vagy sem. Nos az efféle gondolatoktól a társaságok szerint jobb minél előbb megszabadulnunk, hiszen egyedül magunkkal szabad törődnünk, a magunk anyagi igényeivel, és semmi mással.” „A társaságok szemszögéből – teszi hozzá Mark Kingwell filozófus – az ideális polgár a betegesen kényszeres vásárló” Másfél évszázaddal születése után a modern gazdasági társaság, a pszichopata ember mintájára alkotott jogi személy, immár a hús-vér embereket is a saját képére kívánja formálni.” A következő idézetek Konrad Lorenz Ember voltunk hanyatlása című könyvének A szcientizmus elméleti és gyakorlati hatásai című fejezetéből való. „A tudós nem képzelheti, hogy kora

közvéleményétől függetlenítheti magát. A világot ma uraló veszélyes korszellem a valóságtudat eltolódása révén született, aminek a nyugati civilizációk többsége áldozatul esett. Thomas Luckmann és Peter Berger a valóság szociális konstrukciójáról szóló könyvükben kimutatták, hogy egy ember csak azt képes fontosnak, főképpen pedig valóságosnak tartani, ami abban a közösségben, amelyben felnő, fontos és érvényes, s amellyel ezenkívül naponta maga is kapcsolatban áll. Ma a legtöbb ember városlakó, vagy legalábbis városban végzi a munkáját. Mindennapi életükben szinte csak élettelen, főképpen ember alkotta dolgokkal találkoznak. Elfelejtették azonban hogyan bánjanak mindazzal, ami él, ahol csak érintkezésbe kerülnek ilyenekkel, hihetetlenül rövidlátó módon kezelik, és megsemmisítenek mindent, amiből életünk táplálkozik. Mivel mindaz, amivel nap mint nap bánnak és amit fontosnak tartanak, emberi alkotás,

mindent elkészíthetőnek tartanak. Talán sohasem ébrednek tudatára, hogy az elpusztított élőlény többé nem éleszthető fel, vagy ha tudják is, elnyomják magukban a gondolatot. Azt a téves elképzelést, hogy minden előállítható, megerősíti az a rettenetes hatalom, amelynek birtokába az emberiség az egzakt természettudomány révén jutott. Ezek a tudományok az analítikus matematikán alapulnak, és bárkinek, aki nem hisz nekik, számításokkal bizonyítják helyes voltukat. Ezeknek az ismeretelméleti tévutaknak gyakorlati szempontból helyrehozhatatlan következményei vannak, amelyek „pozitív módon” hatnak vissza a járványszerű tébolyra. Valóság(érzékelés) azon torzulása, amelyet a modern városi ember azáltal szenved el, hogy csak élettelen, emberi alkotta dolgokkal kerül kapcsolatba, leghevenyebb változatában sajnos azokat a hatalmi pozíciókat betöltő embereket támadja meg, akiknek voltaképen az emberiség üdvének és

boldogulásának felelősségét kellene viselniük. Ami azonban a számukra valóságos, amire hatást fejtenek ki, illetve ami visszahat rájuk, és amire állandóan gondolniuk kell, az a befolyás és a pénz. A pénz rendkívül könnyen kvantifikálható, a pénzzel számolni lehet, a valuták manipulálhatók. Nem csoda, hogy az ökológusokat „nosztalgikus álmodozóknak” tartják, mert arra figyelmeztetnek, hogy a pénz és az arany önmagukban csak szimbólumok, és az olyan életszükségletek, mint a tiszta levegő és víz, igen hamar a világ minden pénzéért sem lesznek megvásárolhatóak” A valóságtudat megváltozása „A nagyvállalkozó, aki odaadással és igazi idealizmussal küzdött cége létrejöttéért, teljesen magától értetődő módon ezt – a céget – érzi az egyetlen „érdekes”, egyetlen valóságos dolognak. Valamennyi az V fejezetben említett hibás emberi funkció, amilyen a rendszeretet, a növekedésben való gyönyörködés,

a működés öröme és a többi, erősítik meggyőződésében. Ehhez járul hozzá még a szcientista és behaviorista világszemlélet is: számára az a helyes és igaz, amely mérés útján igazolható, a pénzbeli nyereség pedig optimálisan megfelel a követelményeknek. E tényezők együttesen azt okozzák, hogy a pénzügyi és termelőszervezetek emberei azt tekintik a világon a legbecsesebbnek, ha a termelőgépezet a lehető legnagyobb fordulatszámon dolgozik, és maximális nyereséget hoz. A már tárgyalt funkcióöröm oda vezethet, hogy az eszköz öncéllá lép elő. Az ember ez által a termelő apparátus rabszolgájává válik. Ekképpen zárul a gazdasági növekedés ördögi köre, amely feneketlen örvényébe szippantja az emberiséget. Bármilyen intelligensnek tűnjenek is azok, akik a glóbuszunkat uraló iparágakat képviselik, úgy tűnik, csak saját, szubjektív értékeik valóságos voltában hisznek. Mintha vakok lennének, amikor két

olyan kétségbevonhatatlan tényt kell észrevenniük, amit egyébként minden iskolás gyerek képes felfogni: egyrészt, hogy véges térben tartósan nem lehetséges korlátlan növekedés, másrészt, hogy egyetlen háztartás sem adhat ki több pénzt, mint amennyit felvesz. A jelen társadalmi rendért felelős személyek igenis abban a helyzetben vannak, hogy megértsék ezt a tényt, nem is erkölcstelenek annyira, hogy kiszolgáltassák gyermekeiket és unokáikat egy csúf végnek, csak éppen nem hisznek az emberiséget fenyegető veszélyek valóságos voltában, mert számukra más dolgok valóságosak és következésképpen fontosak. Ebben az elterjedt meggyőződésben az a paradox, hogy úgy tűnik, képviselői látszólag minden részletet figyelmen kívül hagynak azt, hogy – mint már szó volt róla – a pénz és az arany csak szimbólumok, és hogy ami már nem létezik, azt nagyon sok pénzért sem vásárolhatjuk meg – nem akarják elhinni, hogy csak azt

ehetjük meg, amit a zöld növények fotoszintézis útján előállítanak. Két osztrák szólásmondás pontosan kifejezi, amiről a fél világ nem hajlandó tudomást venni. Az egyik így hangzik: ”Az aranynokedlit nem lehet megenni”, a másik pedig: „Ahol semmi sincsen a császár is közember” A következő idézetek Konrad Lorenz A civilizált emberiség nyolc halálos bűne című könyvéből valók Versenyfutás önmagunkkal „A „homo homini lupus” (ember embernek farkasa) ugyanúgy mint Heinroth előzőleg idézett, híressé vált mondása – „alábecslés”. Az ember, aki saját maga alakítja ki a fejlődését meghatározó szelekciós tényezőket, korántsem olyan ártalmatlan, mint egy ragadozó, legyen az akár a legfélelmetesebb is, hanem saját fajtájának legfélelmetesebb ellensége. Az ember emberrel való versengése olyan hatásokkal jár a „természet körforgása, a gyógyító erők” ellenében, amit korábban semmilyen biológiai

tényező nem váltott ki, és majd minden korábbi értéket elvakultan, kereskedelmi céloktól vezérelve sárba tiporja. Hogy mi a jó és mi a hasznos az emberiség és az egyén számára, az az emberek közötti versengésben teljesen feledésbe merül. A mai emberek túlnyomó többsége már csak azt tekinti értéknek, ami a kíméletlen konkurenciaharcban alkalmas arra, hogy embertársai fölé emelje. Minden, erre a célra alkalmas eszköz csalárd módon önmagában értéknek tűnik. Az utilitarizmus tévedése az eszköz felcserélése a céllal A pénz eredetileg egy eszköz, az a szólás is, hogy „megvannak az eszközei”, erre utal.” „Tegyük fel magunknak a kérdést: mi tesz nagyobb kárt a mai emberek lelkében: az elvakult pénzhajhászás vagy az idegőrlő hajsza? Bármely politikai irányzat van hatalmon, mindkettő csak gerjeszti, hogy az embereket versengésre késztesse. Tudomásom szerint erről a jelenségről nem készültek mélylélektani

elemzések, én nagyon valószínűnek tartom, hogy a birtoklásvágy és a rangkórság mellett, vagy ezek után, a félelem a versenyben való lemaradástól, az elszegényedéstől, a hibás döntésektől, és attól hogy nem lehet kiszabadulni ebből az idegőrlő taposómalomból. A félelem a legfontosabb tényező, ami a jelenkor emberének egészségét aláássa, magas vérnyomás, korai szívinfarktus, és hasonló „kellemes” dolgokat okozva. A rohanásba élő embert nemcsak a mohósága hajtja, a legnagyobb csábítások sem ösztönözhetnék arra, hogy ekkora vehemenciával tegye tönkre saját magát – ő ugyanis egy gépezet, aminek a félelem az üzemanyaga. Félelemtől hajszolt menekülés a félelmetes hajsza elől – mindez oda vezet, hogy az emberiség megfosztja saját magát a leglényegesebb emberi tulajdonságaitól, amelyek egyike az önmegfigyelés.” „A hajsza vagy talán a hajsza által kiváltott félelem egyik legborzasztóbb hatása, hogy

a mai ember képtelen arra, hogy csak egy rövid időre is egyedül maradjon. Az önmagába való fordulás minden lehetőségét olyan igyekezettel kerüli el, mintha biztos lenne benne, hogy az önmegfigyelés kifejezetten taszító önarcképet fog mutatni, hasonlóan ahhoz, ahogy Oscar Wilde írja Dorian Gray arcképe című klasszikussá vált regényében. A mai ember neuraszténiája mellett, paradox módon, állandóan keresi a zajt, amire nincs más magyarázat, mint hogy valami mást el akar nyomni vele. Egy erdei sétánkon feleségemmel váratlanul táskarádió közeledő hangjára figyeltünk fel. A rádió egy 16 éves forma magányos biciklista csomagtartóján volt. Feleségem meg is jegyezte. „Fél hogy meghallja a madárdalt!” Azt hiszem attól félt, hogy akár egy pillanatra is szembesül önmagával. Ezért van talán az, hogy egyébként szellemiekben igényes emberek saját társaságukkal szemben előnyben részesítik a televízió bugyuta reklámadásait?

Bizonyára azért, mert így semmi sem készteti őket önmegfigyelésre.” Érzelmek fagyhalála „Miután egyre inkább uralma alá vonta környezetét, a mai ember szükségszerűen megváltoztatja öröm-bosszúság háztartásának egyensúlyát, a bosszúságot kiváltó ingerekkel szemben egyre inkább túlérzékenységet mutat, míg az örömmel szemben fásultságot, ami nemkívánatos következményekhez vezethet. A bosszúsággal szembeni növekvő türelmetlenség – az örömök csökkenő vonzásával együtt – oda vezet, hogy az emberek nem képesek munkát fektetni olyan tevékenységbe, amely az „örömök”-et majd csak a későbbiekben hozza meg. Ebből ered bármely újonnan támadt kívánság azonnali kielégítésének az igénye. A vágyak azonnali kielégítésének igényét (instant gratification) a termelők és kereskedők minden lehetséges eszközzel ösztönzik, és a fogyasztók megdöbbentő módon nem veszik észre, hogy a szívélyesen

kínált részletfizetési lehetőségekkel rabszolgasorba hajtják őket. Az azonnali kielégülés utáni hajsza különösen súlyos következményekkel jár a szexuális magatartás területén. Mivel elsorvadt a „távoli cél elérésére tett erőfeszítés képessége”, eltűnnek az udvarlás és párválasztás sajátosan kifinomult magatartásformái, mind az ösztönösek, mind a kulturálisan programozottak, és nemcsak azok, melyek a törzsfejlődés során a párok összetartása céljából alakultak ki, hanem azok a sajátosan emberi magatartásformák is, amelyek a kulturált élet keretében hasonló célt szolgálnak. A sok mai filmben dicsőített és követendő példaként sugallt „azonnali nász”-t tévedés lenne, ha „állati”-nak neveznénk, ugyanis a magasabb rendű állatoknál ez csak kivételesen fordul elő, a „tenyésztési” jelző talán helytállóbb lenne, mert a tenyészállat olyan háziállat, amelyből a könnyebb szaporíthatóság

érdekében az emberi beavatkozás ”eltenyésztette” az összes kifinomult párválasztási magatartásformát.”” Elsősorban az igazi örömöt teszi elérhetetlenné a kellemetlenségek mindenáron való elkerülése. Helmut Schulze mutatott rá arra, hogy az „öröm” szó mint fogalom, Freudnál nem szerepel. Ismeri a gyönyört, de az örömöt nem Amikor valaki izzadtan és fáradtan, felsebzett ujjakkal, sajgó, agyongyötört izmokkal egy nehezen megmászható hegy csúcsára ér, annak tudatában, hogy hamarosan a visszaút még nagyobb nehézségeivel és veszélyeivel kell megküzdenie, valószínűleg nem gyönyör az, amit érez, hanem a legnagyobb öröm, amit csak ember elképzelhet. Gyönyörhöz hozzájuthatunk kemény, megfeszített munka és kellemetlenségek nélkül is, de „isteni szikrák” így nem szoktak kipattanni. Az, hogy a kellemetlenségeket egyre kevésbé vagyunk hajlandóak eltűrni, az emberi életnek a természet által elrendelt

csúcsait és mélységeit mesterségesen elegyengetett síksággá változtatja, a nagyszabású hullámhegyekből és völgyekből alig észlelhető fodrozódást, a fényből és árnyékból unalmas szürkeséget, egyszóval: halálos unalmat teremt.” Többek között ezért olyan nagy az igény az extrém sportokra a fogyasztói társadalomban. .”Az erős és egyre erősödő ingerekhez való hozzászokás miatt egyre inkább eltűnőben van az öröm átélésének képessége, és ezért nem lehet csodálkozni azon, hogy a fásult emberek mindig újabb és újabb ingerhelyzeteket hajhásznak. Ez az „újdonságvágy” jellemzi kapcsolatunkat környezetünk csaknem valamennyi tárgyával. A szóban forgó kultúrbetegség áldozatai ugyanúgy unnak rá szeretteikre, barátaikra, vagy akár a hazájukra, mint bizonyos ideig tartó használat után cipőjükre, öltönyükre, autójukra.””Első pillanatra paradoxnak, sőt cinikusnak tűnik, hogy az a szomorúság, amit a

magunkfajta akkor érez, ha kiszolgált nadrágját vagy pipáját a szemétbe dobja, baráti kötődéseivel rokon forrásból ered. Ha arra gondolok, hogy milyen érzések kavarogtak bennem, amikor eladtam régi autómat, társamat számtalan szép élménydús utamon, ki kell jelentenem, hogy ezek az érzések minőségileg ugyanolyanok voltak, mintha régi barátomtól búcsúztam volna el. Ez a lelketlen tárgyak esetében vitatható reakció egy magasabb rendű állattal, például egy kutyával szemben nemcsak hogy helyes, hanem egyenesen az ember érzelmi gazdagságának vagy szegénységének fokmérője. Sok embertől fordultam el lelkileg, aki azt mondta a kutyájáról:”aztán beköltöztünk a városba, és túl kellett adni rajta” Az újdonságvágy(neofília) nagyon is kapóra jön a nagyvállalatoknak, akik a tömegek VII. felyezetben tárgyalt dogmatizálhatóságának köszönhetően ezt a jelenséget tisztes üzleti haszonná alakítják. A

„built-in-obsoletion, azaz a „beépített elavulás” elve igen nagy szerepet játszik a ruha és autódivatban” A következő idézetek Tim Kasser: Az anyagiasság súlyos ára című könyvéből valók Előszó „Az emberiség történetének jelen szakaszában elegendő anyagi erőforrás áll rendelkezésünkre ahhoz, hogy minden földi ember számára biztosíthassuk a szükséges élelmet, ruházatot, hajlékot és oktatást. Ám ennél többről van szó: egyúttal megvan a lehetőségünk arra is, hogy az egész bolygón javítsuk az egészségügyi ellátást, leküzdjük a legnagyobb betegségeket, és jelentősen megtisztítsuk a környezetünket.”” Mindazonáltal ha egy gyors pillantással körbepásztázzuk melegedő bolygónkat, akkor rögtön észrevesszük, milyen messze vagyunk még ennek elérésétől. Ha jól nyitva tartjuk a szemünket, akkor láthatjuk, hogy az emberi közösség ehelyett inkább két külön világra szakad: van egy „első”

világ, amely dúskál javakban, fényűző és anyagias életet él, és van egy „harmadik” világ, amelyet a hiány, a szegénység és a létért való küzdelem jellemez. Míg az első és a harmadik világot országhatárok is különválasztják, a legtöbb országban egyre inkább viszonylag elzárt kis szigetekben összpontosul a vagyon, amelyeket a folyton növekvő szegénység vesz körül. A világ (vezető én szerintem) népességének legnagyobb része olyan gazdasági rendszerekben nő fel, amelyeknek az a filozófiája, hogy a győztes mindent visz: ahol az egyének legfőbb törekvése az, hogy minél többet megszerezzenek maguknak: mindenkinek csak a saját mohósága szab határt. Ilyen gazdasági környezetben már nem erkölcsi probléma az önzőség és az anyagiasság, hanem az élet legfontosabb céljai közé tartoznak. Ez a bolygóméretű valóság azonban csak azért létezhet, mert az embereket – és most mindannyiunkra gondolok – olyan

könnyű áttéríteni a fogyasztás és anyagelvűség vallására. Sőt, alighanem már meg is történt ez a tömeges „átkeresztelkedés” Ma már rengetegen hiszik azt közülünk, hogy a jó élet elengedhetetlen kellékei a gazdagság és az anyagi javak. Bevettük azt az elképzelést, hogy jómódúnak kell lennünk ahhoz, hogy jól éljünk. És sokan közülünk – tudatosan vagy tudattalanul – megtanulták azt, hogy ne a belső lelki mércéjükkel mérjék, hogy hogyan érzik magukat, hanem azon külső mérce szerint, hogy mijük van és mit tudnak megvásárolni maguknak. Hasonlóképpen magunkévá tettük azt a világnézetet is, hogy mások értékét és sikerét nem aszerint kell megítélni, hogy mennyire bölcsek, kedvesek és milyen mértékben járulnak hozzá ahhoz a közösséghez, amelyben élnek, hanem aszerint, hogy mennyire megfelelő ruhákat hordanak, megfelelő-e az autójuk – általánosan szólva: megfelelő „cuccaik” vannake.””

„Kasser két tényezőt emel ki annak indoklására, miért jár együtt az anyagelvűség a boldogtalansággal. Az első ok azokkal a terhekkel kapcsolatos, amit az anyagelvűség az emberi lélekre ró. Ha mindig újabb anyagi javakat akarunk megszerezni, akkor egyre őrültebb iramban éljük az életet. Nemcsak keményebben kell dolgoznunk, hanem – ha már megvannak azok a javak – fenn is kell tartanunk, jobbra, másra kell cserélnünk, biztosítanunk kell őket, és állandóan foglalkoznunk kell az ügyes bajos dolgaikkal. Így hát az élet-utazáson az anyagi beállítottságú emberek végül egyre nehezebb terhet cipelnek, ami elszívja az élethez, a szeretethez és a tanuláshoz szükséges energiájukat – vagyis éppen azt, amitől ez az utazás valóban élvezetes volna. Az anyagelvűség tehát – jóllehet boldogságot ígér – valójában csak terheket és feszültséget eredményez.” „Figyelemre méltó. Hogy a fogyasztásra összpontosító

gazdaságok viszont olyan körülményeket teremtenek, amelyek fokozzák a bizonytalanságot, így táplálva önmagukat. A gyermekek olyan családi körülmények között nőnek fel, ahol a szüleik egyre újabb termékek és anyagi javak után sóvárognak. A szülők manapság sokkal többet dolgoznak az otthonuktól távol, mint eddig bármikor, sokan közülük azért, hogy szert tegyenek akkora vásárlóerőre, amellyel még több és egyre több olyan dolgot tudjanak megvásárolni, amiről azt látják-hallják, hogy nekik és gyermekeiknek „szükségük” van rá. Közben egyre kevesebbet törődnek gyermekeikkel, kevesebb időt töltenek el életük párjával, kevésbé érintkeznek a tágabb családjuk tagjaival, és alig vannak olyan szórakozásaik, amelyet nem pénzért lehet vásárolni. Nem sok idő marad az életre, azután hogy dolgoznak, pénzt költenek és fogyasztanak. A kevés szabadidőben, pedig a gyermekek és a felnőttek a tömegtájékoztatási

eszközöket figyelik, amelyekben hemzsegnek a reklámok, és amelyek eljövendő jó érzésekkel kecsegtetnek. Így a fogyasztói lét kulturális légköre maga teremti meg azokat a körülményeket, amelyek között a szeretet, az irányítás és önbecsülés nem biztonságosan megélhető, és amelyben folyamatosan másokhoz viszonyítjuk önmagunkat.” „ A túlzott fogyasztás általában azoknak az embereknek az utolsó mentsvára, akik unalmas életet élnek és reményük sincs arra, hogy valamikor majd jobb lesz nekik. Az anyagi javak felhalmozása önkifejezést jelent azok számára, akiknek nincs más módjuk kifejezni döntéseiket, azt, hogy kezükben van az életük, és hogy egyedi teremtmények. Az anyagelvűség a teljességgel megélt élet pótléka. Az anyagelvűség alternatívájának legalább részben helyre kell állítania azt a szabadságot, autonómiát és emberi kapcsolatrendszert, amelyet legtöbben már elveszítettünk. Alapvetően ez azt

jelenti, hogy fel kell fedeznünk egy olyan életmódot, amely révén az emberek többségének alkalma nyílik megtapasztalnia és kifejeznie az önmagában rejlő testi, szellemi és érzelmi lehetőségeket.” Egymásnak ellentmondó üzeneteket kapunk Ha például a házaspár tagjai idejük nagy részét pénzkereséssel töltik, elszalasztják annak lehetőségét, hogy együtt legyenek, és olyasmit tegyenek, ami mindkettőjüket érdekli. Mindegy, mennyi egyedi tervezésű ruhára, milyen autóra vagy ékszerekre tesznek szert, akármekkora házat építenek és bármilyen modern is lehet a hifiberendezésük, elmulasztják a lehetőséget az együttlétre, nem végeznek kellemes tevékenységeket és nem élvezik egymás társaságát, ami végső soron a szükségleteik kielégítése ellen fog hatni, így pedig a lelki egészség rovására megy.” Törékeny önbecsülés „A Silicon Graphics cég megalapítása előtt Clark azt mondta, hogy ha 10 milliója volna,

boldog lenne, a Netscape előtt már 100 milliót, a Healthon előtt egy milliárdot említett, legutóbb pedig azt mondta Lewisnek: „Ha több pénzem lesz, mint Larry Ellisonnak, elégedett leszek” Ellisonnak, az Oracle programfejlesztő cég alapítójának 13 milliárd dollárra rúg a vagyona.” Történet Jim Clarkról, a Netscape és más számítógépes vállalkozások alapítójáról. „Gondoljunk arra az üzletasszonyra, aki azt tűzte ki célul, hogy egymillió dollárt akar keresni. Ezt tartja eszményének, mivel életében számtalan olyan üzenet érte, amely azt állította, hogy a gazdagság a siker elsődleges ismérve, és hogy bizonyos termékek megvásárlása és bizonyos szolgáltatások igénybe vétele majd tartalmassá és boldoggá teszi az életét. Jelenleg 100 000 dollárt keres, és ahelyett, hogy jólétben élne, inkább a munkahelyén éjszakázik (amit nem is szeret), másfél órát ingázik naponta a hatéves négyajtós kocsijával a

kényelmes, de fényűzőnek egyáltalán nem mondható elővárosi családi háza és a munkahelye között. Egyértelmű, hogy a hölgy élete ellentmondásos, és valószínűleg pontosan annyira elégedetlen, amennyire központi helyzetben van nála az anyagelvű cél. Ez az elégedetlenség motíválja őt, hogy még erősebben kövesse az anyagelvű céljait, ami viszont állandósítja a meglévő értékrendjét és a boldogtalanságát.” „Konkrétan: a tévében (és másutt) látott reklámokat kimondottan úgy tervezték, hogy idealizált képet közvetítsenek azokról az emberekről, akik rendelkeznek egy bizonyos termékkel vagy használják azt, és mindezt abban a reményben teszik, hogy ezeknek a képeknek a termékhez kapcsolásával a nézőket sikerül meggyőzni arról, hogy vegyék meg az adott árut.” Az anyagelvűség láncai „A középkori rendszerben a tőke szolgálta az embert, a modern rendszerben pedig a tőke lett az úr.” Erich Fromm

„Hogyan is lehet ez? A szabadság és a kapitalizmus elvileg elválaszthatatlanok egymástól, a fogyasztói árucikkek és a megjelenésünk pedig az egyéniségünk kifejezésének elsődleges eszközei. Legalábbis ezt mondják nekünk Ám amikor a diákjaim csökönyösen ragaszkodnak ahhoz, hogy ők egyéniségek, akiknek minden jár, amit csak akarnak, meg szoktam kérdezni hányan viselnek farmert. Olyan 75% körül szokott lenni ez az arány minden órán. Ha egy vállalatnál dolgoznék, kb ugyanilyen lenne a szürke öltönyök és a hatalmat kifejező nyakkendők aránya is. Egyértelműen hamis elképzelés az, hogy minden fogyasztó megkaphatja „ami az egyéniségének megfelel”, mivel ha mindenki a fogyasztói árucikkek kifejezésével fejezné ki valódi önmagát, egyetlen vállalat sem maradna fenn, profit akkor termelődik, ha sikerül tömegesen előállítani és fogyasztatni a termékeket. A reklámok talán arról próbálnak meggyőzni bennünket, hogy

attól vagyunk különlegesek, hogy bizonyos termékekre vágyunk, vagy az már a miénk is, de sosem szabad elfelejtenünk, hogy ezek a reklámok emberek ezreit, sőt millióit veszik célba. A reklámokat úgy tervezték meg, hogy előre csomagolt egyéniségeket adjanak el. Ha a szabadság nem arról szól, hogy több ezer farmertípusból választhatok és magam mondhatom meg, mivel legyen felszerelve az új autóm és mivel ne, vagy hogy kiválaszthatok egy bizonyos fogkrémet, - akkor vajon miről? Mit jelent az, hogy azok legyünk, akik valójában vagyunk, és autonómnak meg hitelesnek érezzük magunkat?” Edward Deci és Richard Ryan viselkedéskutatók szerint. „Az autonóm lét azt jelenti, hogy az ember összhangban cselekszik önmagával – hogy úgy érzi, szabadon és önként cselekszik. Amikor az emberek autonómak, teljes mértékben készségesen teszik, amit éppen tesznek, és érdeklődéssel, elkötelezetten cselekszenek. Tetteik a valódi önmaguk igaz

érzéséből fakadnak, így hitelesek is. Ezzel szemben akkor beszélünk irányított cselekvésről, amikor valaki azért tesz meg valamit, mert nyomás nehezedik rá. Amikor irányítanak bennünket, a személyes beleegyezésünk érzése nélkül cselekszünk. Viselkedésünk olyankor nem önmagunk kifejeződése, mivel önmagunkat az irányítás igája alá vetettük. Ilyen esetben nyugodtan mondhatjuk, hogy az ember elidegenedett.” „Van egy olyan élmény, amelynek az átélését az anyagelvű értékek kifejezetten megnehezítik, bizonyos elméletalkotók ezt az élményt tartják az autonómia és az önkifejezés csúcspontjának. Deci és Ryan ezt „belsőleg motívált” élménynek, Csíkszentmihályi Mihály pedig „áramlatnak nevezi. Mindegy minek hívják, általában akkor jelenik meg, amikor az ember pusztán örömből, érdeklődésből és a cselekvésben rejlő kihívások miatt végez valamilyen cselekvést. A belső motívációra egyik legjobb példa

a gyermekek játéka, de megfigyelhetjük számos felnőtt cselekvésben is, például a hegymászásban, a festésben, a túrázásban, de a könyvírásban is. Az emberek még a nem szabadidős tevékenységekben, a munkájukban vagy a más emberekkel folytatott beszélgetéseikben is megtalálhatják az áramlatélményt. Ehhez arra van szükség, hogy a tevékenységeket azért végezzék, ami magában a tevékenységben rejlik, ne pedig a kívülről kapható jutalmak vagy dicséret miatt. „ „Deci és Ryan szerint a jutalmak azért csökkentik a belső motivációt, mert megváltoztatják az emberek nézetét arról, hogy miért végeznek egy adott cselekvést. Amikor elkezdünk valami élvezetes dologgal foglalkozni, saját választásunk és szabadságunk motívál bennünket.””A jutalmazás után azonban a belsőről a külsőre tevődik át a viselkedés oki magyarázata, és most már olyan válaszokat lehet hallani, hogy „A pénzért”, vagy „Hogy

megmutassam, milyen jól tudom csinálni.” „ Ezek az eredmények azt sugallják, hogy a mindennapi tapasztalatok terén az erősen anyagias emberek inkább a jutalmakra koncentrálnak, mintsem arra, hogy mit élveznek, mi érdekli őket és mi jelent számukra kihívást. Ez kiérződik a munkájukból, a kapcsolataikból és a szabadidős tevékenységeikből. Az ilyen hozzáállás lehetetlenné teszi az áramlat és a belső motiváció érzéseinek megélését, mivel az ilyen embereknek kevesebb olyan élménye van, amelyek a saját érdeklődésük szabad kifejeződéseihez vezetnek. Így kevésbé elégítik ki az autonómiára és hitelességre vonatkozó szükségleteiket.” Család, közösség, földünk „Más, az anyagias értékek befolyása alatt álló viselkedések olyan burkolt üzeneteket küldhetnek a gyermekeknek, hogy a gazdagság és a társadalmi státusz a legfontosabb. Amennyivel többet túlórázunk, hogy fenn tudjuk tartani az anyagias

életstílusunkat, annyival kevesebb időt töltünk a gyermekeinkkel. Most itt nem arról a rengeteg emberről beszélek, akik két állásban dolgoznak, hogy enni tudjanak adni a gyermekeiknek, ruházni tudják őket és fedelet biztosítsanak a család feje fölé, hanem azokra gondolok, akik a kevésbé alapvető szükségleteik kielégítésén munkálkodnak, például, hogy két autójuk álljon egy több száz négyzetméteres ház garázsában. Amikor a gyerekek látják ezt a viselkedést, azt is látják, hogy a munka, a pénz és az anyagi javak óriási fontosságúak – talán fontosabbak még a családnál is. Sok szülővel beszélgettem ezekről a dolgokról, és lelkifurdalásuk van amiatt, hogy olyan sokat dolgoznak, és hogy ez milyen hatást fog gyakorolni a gyermekekre. Sajnos legtöbbször úgy próbálják ezt jóvátenni, hogy csak tovább fokozzák a bajt, a szeretetüket úgy próbálják kifejezni és a gyermekek szeretetvágyát csillapítani, hogy

ajándékokat vásárolnak neki. Ám a videojátékok és a divatos edzőcipők soha nem helyettesíthetik az ölelést és az együtt töltött időt. Mi több, az ilyen vásárlásoknak megvan az a további káros következménye is, hogy hatásukra az anyagi javak beszivárognak a gyermekekhez fűződő kapcsolatba is, és megerősítik azt a fogyasztóknak szánt üzenetet, hogy a szeretet akkor a legigazibb, amikor pénzt is költenek rá.” „A reklámkészítőknek óriási hatalmuk van, mivel a munkájuk termékeit szinte mindenhol láthatjuk, és a társadalom nagy részére befolyással bírnak. Ezt tartva szem előtt olvassák el az alábbi idézeteket arról, hogy a reklámokat készítő és megrendelő emberek miként gondolkodnak arról, hogyan kell „marketingelni” a termékeiket a gyermekek körében: „Amikor a gyermek fogyasztók megcélzására kerül sor, mi itt a a General millsnél és a Procter/Gamble”bölcsőtől a sírig” modelljét követjük.

Hiszünk abban, hogy korán kell rájuk tennünk a kezünket, és akkor nem engedjük el őket egész életünkben.” Wayne Chilicki,a General Mills igazgatója „A legjobban megalkotott reklámok azt éreztetik az emberekkel, hogy vesztesek az életben , ha nem veszik meg az adott terméket. A gyermekek nagyon érzékenyek erre Az érzelmi sérülékenységet tárjuk fel, és ez a gyerekek esetében nagyon könnyű. Mert ők a legsérülékenyebbek érzelmi téren.” Nancy Shalek, a Shalek Ügynökség elnök-vezérigazgatója „Sok tudós van meggyőződve arról, hogy a túlságosan „elszaladt” fogyasztás az egyik alapvető probléma, amely a jóllétünket és a Föld ökoszisztémájának egységét fenyegeti. Az emberek – különösen a nyugati féltekén – olyan tempóban élik fel az erőforrásokat, ami messze meghaladja egyrészt azt, amit a Föld képes megújítani, másrészt pedig azt, amilyen mértékben képes lebontani a fogyasztás következtében

előálló hulladékot. A vizet, az erdőket és a tiszta levegőt olyan rohamosan használjuk el és szennyezzük, hogy az sokkal gyorsabb annál, mint ahogyan meg tudnának újulni.” Hogyan lehet mindezen változtatni? „A gazdagság nem a földi javak felhalmozásából, hanem az elégedett lélekből fakad” Mohamed (Vagyis lehet, hogy valaki jólétben él de elégedetlen, mert még többet akar, és valaki jóllétben él, mert azzal a kevéssel is megelégszik és elégedett amilye és főként akije van. Ez különbség a jólét és a jóllét között.) „Bár az általunk végzett tevékenységek részben az értékeinkben gyökereznek, mégis tudunk módosítani a viselkedésünkön még azelőtt, hogy az értékeinket átalakítanánk. Szabad akaratunk van és dönthetünk úgy, hogy nem akarunk többé napi hat órát tévézni. Kitakaríthatjuk azokat a dolgokat az életünkből, amelyek nem okoznak áramlatélményt, vagy amelyek az anyagelvű értékeket

erősítik és rombolják az önbecsülésünket. Zárják el a tévét valahová. Mondják vissza az előfizetést a fényűzést propagáló magazinokra és a pletykalapokra, és ne a plázákban vagy az interneten vásároljanak. Egy hónapra tegyék félre ezeket a tevékenységeket, és figyeljék, mi történik az életükkel.”” Menjenek el sétálni, kirándulni. Olvasson el egy jó könyvet Végezzen önkéntes munkát Meditáljon. Játsszon a gyermekeivel Beszélgessen, játsszon, sportoljon élete párjával Menjen el táncolni. Dobjon kosárra, rúgjon kapura Dolgozzon a kertben Főzőcskézzen Fessen egy képet. Halgasson zenét Zenéljen Menjen el pecázni Azokat a tevékenységeket fogja legkielégítőbbnek találni, amelyek összhangban vannak a belső értékeivel, amelyekhez vonzza az egyénisége. Ami önt leginkább izgatja és leginkább fejleszti, azt nem lehet tömegtermelésben gyártani és árusítani – mindenkinek magának kell megtalálnia.”