Vallás | Vallástörténet » Boross Géza - A valláspedagógia problémái és feladatai

1 BOROSS GÉZA A valláspedagógia problémái és feladatai A valláspedagógia történetének vázlata A keresztyén vallásos nevelés és oktatás kérdéseivel kapcsolatos külföldi szakirodalomban jó ideje immár egyre több szó esik a valláspedagógiáról. A neves római katolikus valláspedagógus, Ulrich HEMEL statisztikája szerint a nyolcvanas évek közepén csak német nyelvterületen naponta huszonkét valláspedagógiai publikációt (könyvet, cikket, recenziót) kellene elolvasni egy ambiciózus valláspedagógusnak.1 Nem is szólva a t émával foglalkozó amerikai, angol, francia, holland szakirodalomról.2 A valláspedagógia napjaink egyik legvirágzóbb tudománya, annak ellenére, hogy mi itt Magyarországon igen keveset tudunk róla, tisztelet a csekély kivételnek és annak ellenére, hogy tudománytani helye erősen vitatott. Van olyan felfogás, mely szerint a valláspedagógia a gyakorlati teológia egyik résztudománya (FRÖR, ENGLERT). Mások

olyan tudománynak tekintik, melynek dupla (kettős) fundamentuma is van : teológiai és pedagógiai (NIPKOW). Mások a neveléstudományok családjába sorozzák Hans Dieter BASTIAN szerint a v alláspedagógia az a tudomány, mely az egyház cselekvését az újkori neveléstudomány ismereteszközeivel kutatja. GR SCHMIDT a teológia és a p edagógia között jelöli ki a valláspedagógia tudománytani helyét.4 Wilhelm GRAEB : A valláspedagógia ott kezdődik, ahol a gyakorlati teológia végződik, ti. a keresztyén vallás társadalmi-kulturális vonatkozásainál A valláspedagógiának más az iránya. A valláspedagógia nem az egyház felől nézi a vallásos nevelés kérdéseit, hanem az individualizált és a társadalmilag intézményesített vallás jelentkezése felől. Azaz a vallásnak nemcsak az egyházi, hanem elsősorban kulturális jelentősége iránt érdeklődik”5 A közelmúltban végbement nagy világtörténelmi fordulat következtében a mi

egyházunknak is első számú napirendi pontjává lett az evangélizáció és misszió kérdései mellett egyrészt az iskolai hitoktatás, másrészt a keresztyén vallásos nevelés ügye. A VALLÁSPEDAGÓGIA PROBLÉMÁI ÉS FELADATAI A valláspedagógia születése Bár a valláspedagógia gyökerei a bibliai időkbe nyúlnak vissza (Csikesz), mivelhogy a keresztyén hit továbbadása a soron következő nemzedéknek kezdettől fogva hozzátartozik az egyház lényegéhez (Hemel), a mai értelemben vett valláspedagógia kifejezés kronológiailag először csak 1889-ben jelenik meg Max REISCHLE nevű szisztematika teológusnál. Századunk elején (1905-től) O. EBERHARD kezdi használni A valláspedagógia önértelmezése szorosan összefügg a s zázad eleji reformpedagógiai mozgalommal. E mozgalom fő vonása a pszichológiai és pedagógiai alapismeretek integrálása a katechetikába. Ekkor történik a szakítása a tradicionális értelemben vett katechetikával

(=!katechizmustanítással). A valláspedagógia jelszó, meg kell szabadítani a val lástanítást az egyoldalú 1 2 teológiai-dogmatikai tájékoztatástól s nagyon is figyelemmel kell lenni egyrészt a lélektan (Straclück, James), másrészt a pedagógia (Herbart, Ziller, Rein) felismeréseire. A vallásoktatás ily módon kívánt kitörni nemcsak a korabeli dogmatikusdeduktív, hanem a racionalizmus száraz, lélekölő katechetikai gyakorlatából. A valláspedagógia ezzel a m ódszerrel állította szembe a „nevelő vallásoktatást”. Hirtelen megváltozott az iskolai vallástanítás módszere. Az egy adott szöveg megvilágításával foglalkozó analitikus módszer helyét átveszik az ún. f ormális fokozatok Kiindulás most már mindig a szemléltetés és nem a katechizmus. Az új hitoktatás nemcsak a gyermek értelmét akarja foglalkoztatni, hanem érzelmi és akarati szféráját is. Nem a passzív receptivitás immár a cél, hanem az aktív tanulás.

CSIKESZ Sándor így értékeli Herbartot és hatását a v allástanításban: „Munkássága nagyszerű, alkotása monumentális, rendszere, amelyben megszabja az ismeretek szerzésének, közlésének és átadásának módszerét és dialektikáját, megcsodálható. A logikai falsum ott volt, hogy a vallást is besorozza a tantárgyak közé.”7 Ennek a korszaknak kimagasló, sok tekintetben mind a mai napig érvényes valláspedagógiája az első világháborúban hősi halált halt kiváló német gyakorlati teológus, Richárd KABISCH, „Hogyan tanítsuk a va llást?” (Wie lehren wir Religion?) c. 1910-ben megjelent műve. Kabisch már nem az evangélium és a keresztyén gyülekezet adottságából indul ki, hanem a vallás lényegének meghatározásából. „A vallás - írja - a rajtunk túlemelkedő élet legközvetlenebb valóságának átélése.” W Jameshez csatlakozva Kabisch is örömszerző, megszabadító, testi erőt is adni képes tényezőt lát a

vallásban. A vallás legyőzi „ a melancholikus kedélyállapotot”, türelmet ad az embernek és méltóságot az életnek (5. kiadás, 5. lap) A gyermeknek azért van joga a valláshoz - mutat rá már könyve első kiadásában -, mivelhogy úgymond: „ A vallás az a fegyver, amivel győzedelmeskedni lehet az életben a nyomorúságok, a kísértések, sőt a vég felett.” A vallás, Kabisch véleménye szerint, ha nem is közvetlenül, de közvetve tanítható, mivel a nagy vallásos személyiségek élménye utánélhető. A valláspedagógia feladata a k eresztyén értelmében vett vallásos tapasztalatot és fantáziát megalapozni a gyermek lelkében, az objektív vallást szubjektívvé tenni a gyermek életében. Az iskolai vallásoktatás vallásossá, a konfirmációi oktatás egyháziassá akarja tenni a gyermeket. „A vallás valósága harc és botránkozás, bűn és halál, ördög és pokol. A vallás egyáltalán nem vezeti ki az embert a bűn és a sors

problematikájából, hanem inkább nagyon is belevezeti. Nem ad megoldást az életkérdésekre, hanem inkább magát az emberi életet teszi egyszerűen megoldhatatlan rejtvénnyé. Sem nem megváltás, sem nem felfedezés, hanem sokkal inkább a megváltatlanság felfedezése. Ezért a vallás sosem élvezhető vagy ünnepelhető, hanem inkább kemény iga, amit nem lehet levetni, csak hordozni. A vallást senkinek sem kell kívánni vagy dicsérni vagy elfogadását ajánlani. A vallás szerencsétlenség, ami fatális szükségszerűséggel tör rá bizonyos emberekre és terjed át róluk másokra Ez a szerencsétlenség, melynek nyomása olyan fiziognómia vezet, mint amilyen Kálviné volt élete végén” (Barth: Der Römerbrief) A valláspedagógia krízise A valláspedagógia idillikus álmodozásába bombaként robbant a század húszas éveiben BARTH Károly valláskritikája. A barthi valláskritika sokkoló hatását jól érzékelteti a korabeli vagy - vagy: „Vagy

Barth, vagy a v alláspedagógia!”8 A korabeli vallástanárok egyenesen kihívásnak tekintették Barth teológiáját. Nem is csoda Hiszen amíg a valláspedagógia harmonizálni igyekezett a vallást és az Istenről szóló bibliai bizonyságtételt, addig Barth nem győzte hangsúlyozni a kettő ellentétét. Barth szerint a hitoktatás kiindulópontja nem az Istentől való abszolút függés érzete 2 3 (Schleiermacher), hanem a Biblia által tanúsított kijelentés (KD 1,2, 1945 3:328). A 19.század teológiája nem a kijelentésből érti meg a vallást, hanem a vallásból a kijelentést. A vallás Barth szemében egyenesen „hitetlenség”, így minden ún valláspedagógia eleve elveszti célját és értékét. Barth iskolája a vallásoktatást a kijelentés tényére igyekszik alapozni, így mindenekelőtt G. BOHNE, Das Wort Gottes und der Unterricht, Berlin, 1932 c. művében A vallásoktatás legfontosabb tárgya a Szentírás, mivel úgymond, itt

találkozhatunk leggazdagabban az isteni valósággal. A vallásoktatásnak - írja Bohne - az Ige hirdetésévé kell válni. Ilyen értelemben látja a kérdést a másik két neves német protenstáns katechéta, O.Hammelsbeck és H Kittel is A valláspedagógia rehabilitálása Az ötvenes években az igehirdető-vallásoktatást először is a pedagógia tudománya felől éri éles bírálat. A kérügmatikus hitoktatás a pedagógusok tapasztalata szerint túlterhelést jelent a vallásoktatóknak. A vallásoktatást nemcsak az egyház felől lehet megalapozni A vallásoktatást tehermentesíteni” kell az igehirdetés feladata és fogalma alól. Ezt a gondolatot az ötvenes évek végén erőteljesen képviseli M. Stallmann, „Christentum und S chule” ( Göttingen, 1958) c. könyvében STALLMANN radikális fordulatot követel a valláspedagógiában. A vallástanítás egyházi megalapozásának a h elyére a v allásoktatás iskola elméleti megalapozásának kell

lépnie. Az iskola feladata bevezetni a jövendő nemzedéket a tradícióba, ami azt jelenti, hogy a keresztyénség történetével és tanításával is meg kell ismertetni az ifjúságot. Gogarten szellemében Stallmann is különbséget tesz keresztyénség és hit között. A vallásoktatásnak szerinte nem feladata a hitre segítés, hanem csak a keresztyén hagyomány megismertetése. Ezért különböztetni kell interpretáció és igehirdetés között Az iskola feladata nem az igehirdetés, hanem a szövegek elkötelezett magyarázata, pl. a német nyelv iskolai tanításához hasonlóan A vallástanítás értelmező (interpretáló) tanítása. A Bibliát az általános műveltség szempontjából kell értelmezni, ismertetni. A tanítás célja a tradíció megértése A hit nem lehet tanítási cél, vagy ahogyan más helyen írja, a tanításnak nem feladata „kaput nyitni a hitre”.9 Sem a vallástanításnak, sem a vallástanárnak nem szükséges az egyházhoz

kötődnie. Stallmann szellemében látja a p roblémát a neves gyakorlati teológus, Gert OTTÓ is. Az iskolai vallástanítást el kell határolni az egyházon belüli katechumenatus formáitól. Az iskolai vallásoktatás feladata a bibliai tradíció interpretációja. Az igehirdetést kategorikusan nem kell kizárni, de nem is kell tanítási céllá tenni. Lehet a t anítás eredményének tekinteni. Ottó különösen azt hangsúlyozza, hogy a vallástanár nem egyházi megbízott. Ugyanakkor mégis azt kívánja, hogy legyen „elkötelezett” magyarázó a vallástanár. A semleges tanári magatartás elképzelhetetlen Koncepciójának lényege a vallástanítás iskolai megalapozása.10 A szakirodalom főleg kettőjük nevéhez fűzi a hermeneutikus valláspedagógia kialakulását. Itt még a bibliai textus magyarázata áll a középpontban. Azonban már nem úgy, mint Isten Igéjének hirdetése, hanem úgy, mint segítség a tanuló saját egzisztenciájának

megértéséhez. E megértés érdekében egyrészt érthetővé kell tenni a tanuló számára a keresztyén történelmi hagyomány szimbolikáját. Másrészt dialógust kell folytatni a Biblia és a világ, a Biblia és a tanuló között. A valláspedagógia empirikus fordulata A valláspedagógia tudományos rehabilitációja tulajdonképpen a v alláspedagógia „empirikus fordulatának" (WEGENAST) köszönhető. A fordulópont H B KAUFMANN, „A Bibliának kell a vallásoktatás középpontjában állni?" c. 1966-ban a loccumi Évangelische Akademien tartott nagy port felvert előadása.12 Szerzőnk alaptétele az, hogy a Biblia tradicionális központi helye a va llásoktatásban sem teológiailag, 3 4 sem didaktikailag nem igazolható. A Bibliának ez a központba állítása - szerző szerint - a vallásoktatás krízisének az igazi oka. A mai diákokat olyan kérdések izgatják, melyre a bibliai forrásokból nem kapnak feleletet. 1968-ban K. E Nipkow

azzal a j avaslattal próbálja enyhíteni Kaufmann mereven egyoldalú álláspontját, hogy „két didaktikus alapforma" bevezetését javasolja a v allásoktatásban, a biblikus (textuális) és a tematikus tanítást. A két alapforma - szerinte nem zárja ki egymást, hanem kiegészíti13 Tehát még nem szakít egészen a b iblikus hitoktatással. Az empirikus fordulat radikális előrelépése H. GLOYS 1971-ben publikált tanulmánya14 Gloys a t ematikus valláspedagógiai munka híve Problémák felvetésének kell a bibliamagyarázat helyére lépni. Modern szövegeknek és anyagoknak elsőbbségük van a bibliai anyagokkal szemben. A hetvenes évek valláspedagógiájának jelszava a probléma szerinti tájékozódás (Problemorientierung). A mai hitoktatásnak (valláspedagógiának) tudomásul kell venni, hogy az ifjúság az életkérdések kontextusában végzett hitoktatást igényel. A mai hitoktatásnak arra a kérdésre kell felelni, mit tud az ember az életben

a hittel kezdeni? Hogyan, mivel tud hozzájárulni az egyház szóbeli bizonyságtétele és cselekvése a mai valós problémák megoldásához? A mai hitoktatásnak nem a tegnapról kell beszélni, hanem a máról! Nyújtson információt a ma égető teológiai kérdéseiről. Adjon tájékoztatást a nem keresztyén vallásokról, szektákról Olyan hitoktatásra van szükség - hangoztatja a problémákon tájékozódó irányzat -, mely nem gyanúsítható meg még véletlenül sem egyházi propagandával. Olyanra, melyben nem egyházi szankciók akarják szabályozni a gondolkodást és magatartást, hanem ahol magának van vonzó és meggyőző ereje. A valláspedagógia empirikus fordulatának legerőteljesebb dokumentuma a therápeutikus valláspedagógiai szemlélet kibontakozása. Fő képviselője a tekintélyes valláspedagógus, Dieter STOODT Koncepciójának a lényege az, hogy a vallásoktatás anyaga nem a tradíció, hanem a tanuló maga A hitoktatásnak nem annyira

információnak, mint inkább interakciónak, személyes kapcsolatnak kell lenni tanár és diák között. Ez a valláspedagógia therápeutikus hatású, mivelhogy nem kevesebbet akar, mint stabilizálni és emancipálni az ifjút. A mai vallásoktatásnak nem az adott problémákból kell kiindulnia, hanem a már elsajátított viselkedési mintákat, a már megszilárdult vallási képzeteket kell vizsgálat alá venni. A vallásoktatásnak ki kell szabadítani a tanulót a manipulált célok rabságából s fel kell mutatni, mik lehetnek az ember igazi céljai. A vallásoktatás végül is ily módon olyan terápia lesz, mely segít a tanulóknak a nagykorúság igazi elérésében. Summa summarum, a ma kívánatos valláspedagógia nem theo-, hanem antropocentrikus tevékenység15 Ahogyan Ulrich Hemel rámutat, a v alláspedagógia empirikus fordulata a katolikus valláspedagógiában is megtörtént. Az 1970 körüli évek katolikus valláspedagógiájának egyik legfőbb

jellemvonása az empirikus kutatás. A kérdőívek korszaka ez Ezek a közvéleményt kutató kérdőívek főleg arra kíváncsiak, milyen a t anulók hozzáállása a val láshoz és a vallásoktatáshoz. Az eredményeket a t ársadalomtudományok szempontjai szerint értékelték, és valláspedagógiailag értelmezték. Hemel szerint ezen a területen kiemelkedő kutatást végeztek N Havers (Der Religionsunterricht - Analy-se eines unbeliebten Fachs. Eine empirische Untersuchung München, 1972), W Prawdzik (Der Religionsunterricht im Urteil der Hauptschüler. Zürich-Köln, 1973),és G Birk (Grundlagen für den Religionsunterricht an der Berufschule Düsseldorf, 1974).Tbvábbá P Rittgen (Gott in der Berufschule Zürich, Einsiedel, Köln, 1974), KPreyer (Der Religionsunterricht in der Einschatzung der Hauptschüler. Do-nauwörth, 1972) és J Schmidt (Desinteresse am Religionsunterricht? Ein Test zur Messung der religiösen Ansprechbarkeit von Schülern. Zürich-Köln, 1982)17 A

valláspedagógia „megtérése” A hetvenes évek végén egyre erősödik az a szemlélet, mely az előző teóriákkal szemben a hitre segítésben látja a valláspedagógia alapfeladatát. A határkő E Bochinger és E Paul „Einführung in die Religionspedagogik. München, 1979” c könyve Szerzők meggyőződése 4 5 az hogy a vallásoktatásban a keresztyén hittel van dolgunk. „A hitet kell tanítani” - írják (33.1ap) Újra a Biblia a fő tájékozódási pont A valláspedagógia számára a Biblia „kánon” ,,norma”(52.1ap) A Biblián és a hitben tájékozódó valláspedagógia visszatalál az egyházhoz, mint a hit megvalósításának, megélésének minősített helyéhez. Ezért azt is mondhatjuk, hogy a vallásdidaktika mércéje az egyház hitvallása. Folkert Rickersnek a Theologia Practicaban publikált felmérései szerint a nyolcvanas évek közepén a v alláspedagógia a politikai, szociológiai és pszichoanalitikai tévutak után újra

visszatalált a „középre”. E visszatalálás értékes dokumentuma G. Sauter professzor tanulmánya az Evangelische Theologie c. lapban „Zur theologischen Revision religionspedagogischer Theorien” (im 1986, 127-148) címmel. Ennek az új tájékozódásnak az eredménye a „szimbólum-didaktika” (H Halbfas) néven ismert módszer, mely a bibliai szimbólumokat akarja érthetővé tenni. //. A valláspedagógia főkérdései A valláspedagógia önértelmezése Amint az a valláspedagógia történetének fenti vázlatos áttekintéséből is már kiviláglik, a valláspedagógia alapvető kérdése az önértelmezés. Minek tekintse magát? Az iskolában bevitt katechézis elméletének? A tradicionális gyülekezeti katechetikától különböző, szekuláris vallástanítás tudományának? A kérdésre nem is olyan egyszerű a válasz. Frör véleménye szerint a valláspedagógia fogalma mind a mai napig homályos és félreérthető. A valláspedagógia tehát - írja

Frör - teológia-tudomány, a gyakorlati teológia egyik résztudománya. Ez nem jelenti azt, hogy a valláspedagógia fogalmát nem lehet másképpen is meghatározni. De ezek a m eghatározások nem egyenlő értékűek a gyakorlati teológiai meghatározással. Frör úgy látja, hogy a valláspedagógia definiálása azért is nehéz feladat, mert a valláspedagógiát nem lehet a gyermek - és ifjúkor vallásos nevelése elméletére érteni, mivelhogy idetartozik a felnőttoktatás egész kérdéskomplexuma is. Frör végül is úgy kíséreli meg a definíciót, hogy azt mondja: a valláspedagógia feladata a val lásos nevelés és oktatás gyakorlatát iskolán belül és kívül kritikailag kísérni és tudományosan tanácsolni.20 Hogy Frör alaptételének a valláspedagógia önértelmezését illetően milyen sok igazsága van, mutatja G.R Schmidt tanulmánya is, mely a teológia és a pedagógia között jelöli ki a valláspedagógia tudománytani helyét. Schmidt

először az általános pedagógia felől értelmezi a valláspedagógiát. „A valláspedagógia - írja - az általános pedagógián belül az a tudomány, mely az intézményes vallás lélektani és társadalmi hatásait kutatja. Azaz azt kérdezi, hogy a vallás elősegíti-e vagy pedig akadályozza a felnövekvő generációnál a l elki egészséget, az életörömet, a tapasztalatokra nyitottságot? Továbbá, a vallás által közvetített etikai tájékozódás harmóniában van-e az emberi jogokkal? Ébreszt-e felelősséget a vallás a társadalomért a maga tagjaiban, vagy pedig megmarad csak a szubkultúrák szintjén? De ez csak a probléma egyik oldala. Schmidt ugyanis a teológia felől is szükségesnek tartja értelmezni a valláspedagógiát, éppen köztes helyéből eredően. Így pedig a valláspedagógia a teológián belül a keresztyén jelképek (szimbólumok) kommunikálásának a t udománya. Feladata a k özponti keresztyén szimbólumok (megváltás,

kegyelem stb.) megértetése s az általános műveltség színvonalának megfelelő teológiai gondolkodóképesség kifejlesztése. Cél, hogy a felnövekvő generáció számára egyre világosabb legyen, mire gondolnak a keresztyének, amikor teremtésről, bűnről, megváltásról, Krisztus feltámadásáról beszélnek. A másik feladata ugyanakkor a valláspedagógiának az, hogy létesítsen találkozást a jelenlegi keresztyén élet megjelenési formáival. A hit jelképeinek a megértése nemcsak teoretikus megértés, és nemcsak nyomtatott szövegek tanulmányozását jelenti. A szimbólumokat csak a maguk életösszefüggésében, az egyházban lehet megérteni. A harmadik feladata a keresztyén 5 6 etikai magatartás inspirálása. A negyedik pedig az egyház iránti kritikus lojalitás szorgalmazása.21 Végül álljon itt még illusztrációul Gottfried Adam definíciója. Szerinte a valláspedagógia a gyülekezetben és az iskolában, azaz az egyházban és a t

ársadalomban folyó vallásos keresztyén nevelés és képzés kritikai-konstruktív elmélete. Ami azt jelenti, hogy a valláspedagógia tárgya minden vallásos tanulási folyamat, nemcsak az, ami az iskolában történik. Ezért lehetetlen szerinte a gyülekezeti katechézis alapvető elkülönítése az iskolai vallásoktatástól, ahogyan azt pl. Halbfas követeli23 A valláspedagógia munkamezeje A valláspedagógia másik nagy problémaköre - érthetően már a fentiekből is - a munkamező áttekintése. Frör külön fejezetben tárgyalja az iskolai vallásoktatás kérdéseit, mint az evangéliumi valláspedagógia egyik nagy problématerületét. Ugyanakkor azonban külön fejezetben szól a családi, az óvodai vallásos nevelésről, a gyermek-istentiszteletről, a konfirmációról, az ifjúsági munkáról és a felnőtt katechézis problémáiról. Végül is ezt a következtetést vonja le: „Az egyház valláspedagógiai munkáját a munkamezők minden

önállósága ellenére is egységben kell látni. A sajátosságokat az életkorok, a célcsoportok és célképzetek adják”. Frör tézise figyelemre méltó. Mégis azt kell mondanunk, hogy a szakirodalom tükrében a valláspedagógia első számú munkaterülete és problémamezeje az iskolai vallásoktatás. Az Adam - Lachmann szerzőpáros szerint a valláspedagógia a vallásoktatás szakdidaktikája.24 A vallásoktatás a „centrális részterülete” a valláspedagógiának, mely mint átfogó gyakorlati teológiai diszciplína az iskolán kívüli, a vallásos nevelés és tanítás gyülekezet-pedagógiai munkamezejét és aktivitását is magába foglalja. A tanuló A valláspedagógia egyik kardinális kérdése a fentieken túl, kicsoda a tanuló, kit is tanítunk és nevelünk mi vallásra valójában? A szakirodalom tükrében a hatvanas évek közepétől lett a tanuló feltűnő mértékben a valláspedagógia kutatás tárgya. Az 1968-as empirikus fordulat

(Wegenast) a pszichológiai és szociológia eredményeinek és összefüggéseinek egyre szélesebb integrációját eredményezte a v alláspedagógiában. Ezt az empirikus tájékozódást az tette szükségessé, hogy a rendszeres teológia csak absztrakt antropológiát nyújtott. Ezzel szemben a szocializáció-teória az ember életrajzát a maga dimenziójában úgy mutatta be, hogy abból egyenesen következnek a valláspedagógiai feladatok. Igy lett a valláspedagógia „therápeutikus” vallásoktatás (Stoodt) így fejlesztette ki a tanulókutatás a vallásos fejlődés elméletét (Goldmann).26 A tanulók megismeréséhez és irányíthatóságához azonban nemcsak a s zocializáció-lélektan ismeretére van szüksége a v alláspedagógusnak, hanem a t anuláslélektan törvényeinek ismeretére is. Tudni kell, miért olyan fontos a tanításban-tanulásban a motiváció Hogyan nézzük az eredményt és eredménytelenséget? Mi az a „transzfer” (a már

megtanult viselkedés mód átvitele új tanulásterületekre)? Mik a bevésés, a megtartás és a felejtés megakadályozásának feltételei ? Mi a szerepe a kérdezésnek (Bastian)?27 Mi a szerepe a vallásoktatásban a tanulói aktivitásnak, az öntevékenységnek? Miért jobb a konfliktusokat megelőzni, mint gyógyítani? Milyen a lenyűgöző tanítás? Mi a jelentősége a nem verbális jelzéseknek? Miért van nagy jelentősége a valláspedagógiában is éppen a tanulók szempontjából a kommunikációkutatás eredményei ismeretének? Mind olyan kérdéshalmaz, amivel napjaink valláspedagógiája egyre behatóbban foglalkozik.28 6 7 Vallástanár + típusok A vallástanár A vallástanár személye, hivatás-értelmezése a mai valláspedagógia egyik ugyancsak sokat vitatott területe. Amiképpen az újabb homiletikában nyilvánvalóvá lett, hogy a prédikáció krízisei a p rédikátor krízise (Piper), ugyanúgy - mutatis mutandis - napjaink

valláspedagógiája előtt is világos, a vallástanárnak kulcsszerepe van a vallástanítás és vallásos nevelés hatása szempontjából. Ha a nagyobb monográfiának és a kisebb tanulmányoknak a lényegét egy mondatba tömörítve próbáljuk kifejezni, azt mondhatjuk, napjaink ideális valláspedagógusa a partner-pedagógus. Az ilyen pedagógus • készen van a tanítványaival szemben a kritikai szolidaritásra, azáltal, hogy halálosan komolyan veszi a kérdéseiket. Isten színe előtt tanár és diák - a tanár nagyobb szakmai jártassága ellenére is - egyformán kérdezettek és tanulók. Az a vallástanár, aki azonosult az evagélium megszabadító üzenetével, nemcsak tanítványai személyes szabadságát respektálja, hanem nyitott a kérdéseik előtt is. A diákok megítélése szerint a jó vallástanár ma az, aki lbizalmi partner, 2.felebarát, 3beszélgető partner Frör rámutat, hogy a v allástanár az i skolában akarva-akaratlan az eg yház

képviselője.Ezt a s zerepet a vallástanárnak nem kell tagadnia, sőt inkább vállalnia kell. Partnerei (főleg a tanítványai) nem semlegességet várnak tőle, hanem egyértelmű állásfoglalást, ami megfelel személyes meggyőződésének s így „személyes reprezentánsává” teszik őt az általa képviselt értékeknek. Természetesen vigyázni kell arra, hogy a vallástanár ne tűnjék egyházi „funkcionáriusnak” Nem úgy kell állnia a vallástanárnak csoportja előtt mint kész, perfekt, tökéletes keresztyénnek, hanem mint aki a csoportjával együtt kérdezősködik az Úr beszéde után. A kényszeres igazhitűség éppen olyan káros, mint a mindenáron való kényszeres modernkedés Mindenesetre Frör szerint a vallástanár ne csak szakember legyen, hanem lelkigondozó is! Legyen tudatában mindvégig annak, hogy ember csak ember által nevelhető (Kant), s hogy a fiatal tanulók számára a személyes kisugárzó erő fontosabb, mint minden más.

Foglaljuk össze az idevágó kutatások eredményeit Péter Biel szavaival: „A valláspedagógia a vallástanítás egyik döntő tényezőjének látja a vallástanárt. Ezért a vallástanár maga is tárgya az empirikus valláspedagógiai kutatásnak”. A quid kérdése a valláspedagógiában A valláspedagógia egy még további nagy problémája, a tartalom, a mit tanítsunk, a quid kérdése. Az olyan túlságosan is radikális vélemények után, mint amilyen pl Stoodté (a tanítás alanya a t anuló maga ), napjainkban egyre inkább Frör - Adam -Lachmann szemlélete válik uralkodóvá. Hans Jürgen Fraas találó megállapítása szerint a Bibliától a problémák felé forduló ún. problémákon orientálódó vallásoktatás nem hozta meg azt az eredményt, amit vártak tőle, ezért újra fontossá vált a bibliai anyag tanítása a vallásoktatásban. A bibliai anyag mellett a valláspedagógia további anyaga kell legyen az egyháztörténet, a világvallások.

A valláspedagógia újra központi jelentőséget tulajdonít tehát a Bibliának, a bibliatanításnak a vallástanításban. Éspedig azért, mert ahogyan Wolfgang Steck kimutatja: 1. Az újkori ember ön- és világértelmezése csak a b ibliai tradíciókból érthető A modern ember élet- és világszemlélete csak olyan horizonton ragadható meg, mely a bibliai-keresztyén hagyományt bevonja a megértés folyamatába. 2. Azokban az etikai alapelvekben, melyek szerint mi tájékozódunk, az újkori keresztyénség a maga életgyakorlati kifejezését találja meg. Ezekben az etikai alapelvekben a b ibliai emberkép tükröződik a maga sokféle változatában 3. A bibliai hagyomány nemcsak a társadalmi életösszefüggésekben van jelen, hanem az egyes ember biográfiai történetében is. A modern ember, hogy megértse önmagát, vissza kell nyúljon a bibliai élettájékozódás azon alapformáira, amelyek őt gyermekkora óta meghatározzák. 4. Nyelvünk sokkal jobban

hatása alatt van a bibliai fogalmaknak és motívumoknak, mint ahogyan az az első pillanatban látszik. Ez a megállapítás nemcsak a kimondottan egyházivallásos nyelvanyagra érvényes, hanem mindenekelőtt a mai élet valósága szimbolikus megjelenésére is az irodalomban és a művészetben.33 7 8 Ezért a gyakorlati valláspedagógia egyik főkérdése, mit tudnak a tanulók a Bibliáról? A felmérések azt mutatják, nem sokat. Punktuálisan, az összefüggések legcsekélyebb ismerete nélkül törnek fel az emlékezet ködéből a valláspedagógia „mártírjai”: Ábrahám, Jónás, Zákeus, a tékozló fiú avagy az irgalmas samaritánus. A Biblia gyakorlatilag messze van a modern ifjúságtól. Sok mai fiatal közönnyel vagy előítélettel veszi kézbe a Bibliát Tekintettel azonban a Biblia nélkülözhetetlenségére az önmegértés és a vi lágban való eligazodás szempontjából, már a hetvenes évek közepén felhangzik a jelszó: Vissza a

Bibliához!34 A fentiekből érthető, hogy az újabb valláspedagógia a bibliatanítás külön módszertanát dolgozta ki. Több módszer is lehetséges Az egyik a bibliai szövegek memorizálása. A másik a textus feldolgozása vezérkérdések szerint Harmadik, a textus közös feldolgozása. Negyedik: a bibliai szöveg odaillesztése egy képhez Ötödik: a bibliai szöveg odaillesztése egy problématörténethez. Hatodik: állásfoglalás a textussal kapcsolatban Hetedik: a textus dicsérete vagy kritikája Nyolcadik: dialógus a textussal. Kilencedik: kreatív leszámolás a textussal (saját textusom szembeállítása) Tizedik: a bibliai textus megjelenítése (találják ki, kicsoda ez).Tizenegyedik:a textus szituáció (probléma) szerinti kiválasztása Tizenkettedik: a különböző magyarázási lehetőségek áttekintése és feldolgozása. Tizenharmadik: a bibliai textus összehasonlítása a textus transzformációival. Tizennegyedik: egy szöveg biblikussá

formálása Tizenötödik: rövid referátum bevezéstani kérdésekről Tizenhatodik: bibliai citátumok kikeresése. Tizenhetedik: bibliai quiz (ki vagyok én? Egy bibliai alak felöltése) 35 Ezzel az atomizáló módszerrel szemben W. Steck három főmodelljét mutatja be a bibliai tanításnak: 1 A problémán tájékozódó bibiliai tanítás, 2. a bibliai tanítás mint a hit nyelvére tanítás, 3 a narratív bibliatanítás36 AzAdam - Lachmann szerzőpáros könyve három konkrét példával, Jézus példázatainak, a világ teremtésének és a Galata levél evangéliumának a hittanórái feldolgozásával szemlélteti a bibiliatanítás módszerét, ill. annak lépéseit , melyek: 1 a probléma megvilágítása, előzetes vélemények tudakolása, 2. a szorosabb értelemben vett magyarázat, 3 rendszeres teológiai reflexiók, 4 didatikai lépések tudatosítása37 A módszer kérdése a valláspedagógiában A mai valláspedagógia talán legvitatottabb

problématerülete, a quomodo, a módszer kérdése. Bár fundamentális felismerés, hogy „a módszer - maga a vallástanár”, mégis sokatmondó Frör figyelmeztetése. „A vallástanárnak - úgymond - jártasnak kell lennie az általános didaktikában, anélkül, hogy bármelyik irányzata által is engedné magát megkötöztetni.” Ismerni kell a „ képzéselméleti”, a „ tanításelméleti”, a „ kibernetikai” didaktikát. Frör különösen is fontosnak tartja a „cél” jelentőségének ismeretét Szerinte a célnak a következő feladatai vannak: 1. Adjon irányt a tanítási folyamatnak Legyen a tanulás lépései megbeszélésének tájékozódási pontja! 2. Szolgáljon mértékül a tanítás kontrollálásában a tanítás folyamán! - A valláspedagógia globális céljai egyébként konkrétan a következők: 1. segítse elő a vallásos kérdező- és beszélgető képességet, 2 a tárgyismeretet, 3. a vallásos élmény képességét, 4 a

leszámolást a téves nézetekkel, 5 a döntés készségét, 6 a felelősségkészséget! E néhány variáció is dokumentálja, mennyire foglalkoztatja napjaink valláspedagógiáját a hatékony kommunikáció, a q uo modo problémája. A kérdés azért is fontos, mert sok tekintetben a jó módszer a titka a fegyelmezés kérdése megoldásának. Mivelhogy a legjobb fegyelmezés a figyelemteremtés.41 A valláspedagógia és „segítőtudományai” A valláspedagógia bár egyes vélemények szerint önálló (sui generis) tudomány a s zellem-, illetve a cs elekvéstudományok nagy családjában, mégis rá van utalva néhány rokon tudomány segítségére. Az első ilyen „rokon” vagy „segítő” tudománya a valláspedagógiának a bibliai, a rendszeres, az egyháztörténeti és a gyakorlati teológia. Tehát a teológia a maga jelenlegi eredményeivel és problémáival. Ha a valláspedagógia felelni akar az ifjúság alapkérdéseire, az élet értelmére, a s

zenvedés, a halál, a b oldogság, a p erspektíva és más hasonló problémáira az emberi egzisztenciának, egyáltalán arra a k érdésre, kicsoda az ember, rá van utalva a teológia válaszaira. Már Kálvin figyelmeztet, milyen sokféleképpen függ össze Isten és önmagunk megismerése. Annyira úgymond, hogy „nem könnyű eldönteni, melyik közülük az első és egyben forrása a másiknak” (Inst.I) 8 9 A másik rokon-, illetve segítő tudománya a valláspedagógiának a pedagógia, úgy is mint neveléstudomány, de úgy is mint didaktika és metodika. Mik a nevelés feltételei és akadályai? Mik a hatékony oktatás nélkülözhetetlen tényezői? A harmadik „segítő” tudomány korunk valláspedagógiájának is a pszichológia.42 Ezen belül elsőrenden a tanuláslélektan. De ugyanígy a pedagógiai pszichológia Az iskolapszichológia A szociálpszichológia. Mindezeken túl nem lehet eléggé hangsúlyozni a valláspszichológia valláspedagógiai

jelentőségét! ///. A valláspedagógia feladatai - ekkléziasztikai szempontból A valláspedagógia feladatainak ekkléziasztikai szempontból történő vizsgálata részünkről állásfoglalás az alapvitában, egyházi funkciónak tekintendő-e a val láspedagógia vagy világi, iskolai tevékenységének, mint pl. a történelem- vagy irodalomtanítás? A valláspedagógia az egyháznak az a tevékenysége, mely a rendszeres és módszeres keresztyén oktatás és nevelés eszközeivel az általa elérhető emberi csoportokban a keresztyén életszemléletet és életstílust terjeszteni kívánja. Mint tudomány pedig a valláspedagógia a Krisztus evangéliuma pedagógiai módszerekkel való kommunikálásának kritikai és normatív tanácsolása. Ebből következően a valláspedagógia feladatai a következők: 1. Tanítás (információ) A valláspedagógiától, mint tanítástól (információs tevékenységtől) Krisztus egyháza azt várja, hogy vezesse be az

ifjúságot 1. a Biblia tartalmi ismeretébe, irodalomtörténetébe és hatástörténetébe, kimutatván, miért van minden ellenkező előítélettel szemben „mégis a Bibliának van igaza”? 2. A keresztyén egyháztörténet kritikai ismeretébe, kimutatva, hogy az egyháztörténet nem más, mint a Szentírás megértésének, illetve félreértésének története. 3 A református keresztyén dogmatika sajátságos, jellemző tanításaiba, kimutatva, hogy az emberi élet alapkérdéseire (pl. mi az élet értelme) adható feleletek közül, miért a református teológia adja a leghitelreméltóbb feleleteket? 4. Ismertessen meg a református etikai gondolkodással az emberi élet erkölcsi kérdéseit illetően, kimutatván a református kegyesség aktivitását és hangsúlyozottan diakóniai jellegét. 5 Szolgáljon információkkal a világ nemreformátus vallásait illetően De ne csak apologetikus és polemikus célból, hanem azt dokumentálandó, hogyan

illusztrálják a nem-református vallások a valláspszichológia törvényszerűségeit. 2. Nevelés (inspiráció) A valláspedagógia, mint egyházi tevékenység nemcsak ismeretközlés, hanem vallásos nevelés is, lelkiismeret-ébresztés, jellemformálás, a hitben nagykorú református személyiség kibontakozásának segítése. Mint tudomány, ennek az egyházi cselekvésnek (funkciónak) a kritikai segítése, tanácsolása. Lélektani lépései: a tudatalatti formálása a személyes példamutatás álltal, a tudatos érzelmi élet alakítása az imádság, éneklés, istentiszteletek, ünnepi légkör által. Az értelem keresztyén vallásos nyitogatása, a n ehéz kérdésekről való beszélgetés által. S végül az akarat keresztyén nevelése, a f egyelmezés, engedelmességre szoktatás, a lemondásra segítés által. 3. Képzés (doktrináció) A valláspedagógia harmadik, ekkléziasztikai szempontból fontos feladata a vallástanító- és

vallástanárképzés. Mivel a módszer a val lástanár maga, egyaránt fontos a val lástanár szakmai és spirituális kompetenciája. E kompetencia megszerzése érdekében a 9 10 vallástanárokat egyetemi szintű hermeneutikai, egyháztörténeti, rendszeres és gyakorlati teológiai, pedagógiai, didaktikai és vallástudományi (vallástörténeti, valláspszichológiai és vallásfilozófiai) képzésben kell részesíteni. A valláspedagógiai tevékenységnek az e tudományokban való jártasság az objektív feltétele. A valláspedagógiai tevékenység szubjektív feltétele a vallástanár spiritualitása, élő, keresztyén személyisége. E személyiség jellemvonásai: hitbeli nagykorúság, empátia, dialógus-készség, a lelkigondozás képessége is. Úgy is mondhatjuk bátran, hogy a vallástanár pásztori lelkülete. Egy emberöltővel ezelőtt szívesen beszélt a gyakorlati teológia a lelkipásztorról, mint pedagógusról. Ma ugyanannyit, ha nem

többet kell beszélnünk a vallástanárról, mint lelkigondozóról. A valláspedagógia nagy összetett, komplex tevékenység. Oktatás, kommunikáció, de ugyanakkor nevelés, ami ma azt jelenti, hogy lelkigondozás. Ezért a vallástanárképzés fundamentális problémája ma, hogyan tudnánk olyan vallástanárokat képezni, akik a felnövekvő új nemzedéknek nemcsak szakoktatói, hanem lelkigondozói is. Az ifjúság lelkigondozása az ifjúság tanításának conditio sine qua non-ja. A valláspedagógia és a poimenika eme egymásra utaltsága miatt mondhatjuk nyugodtan, hogy a valláspedagógia teológiai, éspedig minősítetten gyakorlati teológiai tudomány. 10