Antropológia | Kulturális antropológia » A táplálkozás antropológiája

I/1/1 I. A TÁPLÁLKOZÁS ANTROPOLÓGIÁJA 1. B Bogin: A táplálkozás evolúciója (részletek) ISMERETEINK FORRÁSAI Különböző adatokat kell figyelembe vennünk az emberi táplálkozás evolúciójának tanulmányozásakor. Közvetlen adatokat arra nézve, hogy elődeink mit ettek és az étrend milyen hatással lehetett fizikális és magatartási evolúciónkra csak az archeológiai és paleontológiai leletekből nyerhetünk. Az élő főemlősök, más emlősfajok, a mai vadászó-gyűjtögető társadalmak vagy a konyhák kultúrközi összehasonlítása indirekt bizonyítékot szolgáltat az ember táplálkozástörténetének rekonstrukciójához. FŐEMLŐSKUTATÁSOK A főemlősök körébe a félmajmok, új-világi majmok, ó-világi majmok, az ázsiai és afrikai emberszabásúak, valamint az emberek tartoznak. A fosszilis leletek arra utalnak, hogy a főemlősök egy mintegy hetvenöt millió évvel ezelőtt élt rovarevő-szerű emlősfajból fejlődtek ki. A

fosszíliák geológiai környezete alapján trópusi őserdő lehetett az élőhelyük. A főemlősök ősei azok a rovarevők lehettek, amelyek az őserdő virágos fáit foglalták el, előbb rovarokat, majd virágokat, gyümölcsöket, gyantát és nektárt kezdtek enni (Cartmill 1974; Conroy 1990). A virágos növények, angiospermatak, 100 millió évvel ezelőtt jelentek meg. Kialakulásuk új élőhelyeket és ökológiai nisheket nyitott meg, amely elősegítette a koevolúciót más fajokkal, többek között a főemlősökkel is. A Paleocén legkorábbi főemlősei (65-55 millió évvel ezelőtt) rovarevő nish-t aknáztak ki. A legtöbb fajnak ollószerűen mozgatható állkapcsa volt, és csúcsos fogai – mindkét jellegzetesség kiválóan alkalmas a rovarok elfogására. Gyors „szájcsattogtatással” összeroppantották a külső vázat (a rovartest „ropogós” takaróját) és kiemelték a belső szöveteket és nedveket. A késői Paleocénra sok faj már

vegyes étrendre utaló fogazati jegyeket mutatott, azaz az étrend a rovarokon kívül gyümölcsöt, levelet, magvakat és gyantát is tartalmazott. Az 55 millió évvel ezelőtti a főemlősfosszíliák már a mai formák, a nagyobb erejű harapásra és rágásra alkalmas I/1/2 állkapocs irányába történő fejlődést mutatják. Úgy tűnik, ebben az időben a legtöbb főemlős leveleket, gyümölcsöt, magvakat éppúgy fogyasztott, mint rovarokat. Az általános főemlős étrendi mintázat tehát igen ősi. Ez a mintázat az élelem széles skálájának fogyasztási képességét jelenti, amely biztosítani tudja a táplálkozási szükségletet. A főemlős táplálkozási szükséglet igen változatos A magasabbrendű főemlősök, az ember is beleértve, az esszenciális tápanyagok leghosszabb listáját igénylik. Ennek oka trópusi eredetünk lehet A mai trópusi őserdőt ugyanis a nagy fajgazdagság, de egyben egy adott faj kis sűrűsége jellemzi. Többezer

trópusi fafaj van, egy adott helyen hektáronként 50-100 faj is megtalálható (Oates 1987), de ugyanannak a fafajnak csak néhány példánya nő az adott hektáron. Ezzel szemben a mérsékeltövi, vagy a tengerszint felett nagyobb magasságban levő erdőkre az jellemző, hogy csak néhány fajból állnak, mint a fenyő-tölgy erdők, de az adott faj nagyszámú példánya fordul elő. A trópusi őserdőben az állatfajok diverzitása és sűrűsége a növények mintázatát követi. Semmi okunk sincs feltételezni, hogy az ősi trópusi erdő különbözött volna a maitól a fajdiverzitást illetően. Azok az ősi főemlősök, amelyek képesek voltak arra, hogy az élelemféleségek széles választékát fogyasszák, ténylegesen is rendelkeztek a választás svédasztalával, s mai leszármazottaik alapján ítélve, valóban sokféle táplálékot fogyasztottak. Az esszenciális tápanyagok nagy száma, amelyre az embernek szüksége van, valószínűleg a trópusi

főemlős étrend következménye. Minthogy az élelemforrások széles skálája állt rendelkezésre, az ősi főemlősök vitaminokat, ásványi anyagokat, fehérjéket, cukrokat, zsírokat tudtak magukhoz venni külső forrásból. Az autotrofizmus (a tápanyagnak saját szervezet általi előállítása) energetikailag költséges. Azok a korai főemlősök, amelyek mutációk és szelekció által redukálni tudták az autotrofhizmust, energetikai előnyre tettek szert, amit például a reprodukció növelésére tudtak fordítani. Minden emlősnek szüksége van a C vitaminra, amely a test fenntartását és a testi sejtek reparációját segíti. De csak néhányuk, köztük a főemlősrend minden faja számára esszenciális táplálék a C vitamin. Mintegy 25 millió évvel ezelőtt a majmok és emberszabású majmok ősében egy, a C vitamin metabolizmust érintő mutáció következett be. A glükóz (szénhidrát energia), amely szükséges volt az aszkorbinsav

prekurzorát C vitaminná alakítani, most felszabadult mást rendszerek számára (Scrimshaw and Young 1976). A C vitamin forrás gazdagsága a trópusi környezetben I/1/3 egyrészt, s a főemlősök képessége e források hasznosítására másrészt biztosította, hogy ezt a tápanyagot kizárólag külső forrásból hasznosítsuk. Harding (1981) az ismert adatokat felhasználva nyolc csoportra osztotta a természetesen előforduló trópusi táplálékokat, és felbecsülte 131 főemlősfaj fogyasztási gyakoriságának eloszlását (6.2 táblázat) Ebben a táblázatban az ember nem szerepel A fogyasztási gyakoriságot azoknak a fajoknak a százalékarányaként definiáljuk, „amelyeknél az adott táplálékkategória előfordul az étrendben” (206. o) Az adatok azt mutatják, hogy a szabály a változatosság, a legtöbb fajnál a nyolc kategóriából legalább hét előfordul (a „fű és gyökerek” a leggyakrabban hiányzó kategóriák). A csimpánz,

legközelebbi élő rokonunk mind a nyolc kategóriába sorolt élelemféleséget fogyasztja. Itt érdemes megjegyeznünk, hogy a ma élő emberiség több fűfélét (búza, kukorica) és több gyökérféleséget (burgonya, manióka) fogyaszt, mint a 6.2 táblázatban felsorolt bármely más élelemféleség. 6.2 táblázat Fogyasztási gyakoriság és étrendi összetevők 131 főemlős fajnál Táplálék kategória Fogyasztási Gyakoriság Fő összetevő1 Gyümölcs 90 45 Puha növényi rész 79 9 Érett levél 69 15 Gerinctelenek 65 23 Magvak 41 2 Vadászott vagy 37 0 fa részek 34 0 Füvek és gyökerek 13 5 gerincesek 1 A fajok száma százalékban kifejezve, amelyek számára az adott kategória alapvető táplálékforrás (Harding, 1981). Az alapvető komponenst illetően van bizonyos különbség az étrendben, egyes fajoknál a gyümölcs, másoknál a gerinctelenek, illetve a levél dominál. Gerincesek húsa, akár I/1/4 vadászott

akár dögevőként elsajátított, valamint a fa részei (a háncs vagy a kambium) egyetlen szubhumán főemlősnél sem jelenik meg, mint fő összetevő. A főemlősöket leginkább szelektíven mindenevőként lehetne jellemezni, nem pedig egyszerűen mindenevőként. A fenti szelektivitásnak több oka van Mindenekelőtt, a főemlősök, néhány kivételtől eltekintve, nappali állatok, és igen aktívak. Másodszor, a főemlősöknek testméretükhöz viszonyítva négyszer nagyobb az agyuk, mint más emlősöknek. Harmadszor, a főemlősök relatíve hosszú terhességi idővel rendelkeznek, és szülés után hosszú ideig szoptatnak. Mindezek a tulajdonságok nagy energia szükségletet vonzanak, (az emberi agy például a test energiájának és oxigénkészletének 20 %-t használja fel). Mindennek megfelelően, a főemlősöknek azt a táplálékféleséget kell választaniok, amely dús az esszenciális tápanyagokban. A gyümölcsök és a gerinctelenek ilyen

táplálékok: a gyümölcsök szénhidrátban, ásványi anyagokban és vitaminokban gazdagok, míg a gerinctelenek sok zsírt és fehérjét tartalmaznak (emlékezzünk a szöcskére!). A puha növényi anyagok többnyire vizet tartalmaznak, a farészek cellulózt és lignint, ami alacsony tápanyagtartalmú. A fűfélék és a gyökerek azoknál a fajoknál fordul elő, amelyek szavannán élnek (mint a páviánok), hiszen itt dús a fű, a legtöbb főemlős azonban a trópusi őserdőben él. A gerincesek húsa és a magvak ugyan szintén gazdagok tápanyagban, de vadászó ügyességet igényelnek, vagy specializált rágási technikát, illetve speciális viselkedést igényel. Az 131 vizsgált faj közül csupán a páviánok és csimpánzok vadásznak rendszeresen (Strum 1981, Teleki 1981), és csak két majomfaj, a Cercopithecus neglectus (Brazza cerkófmajom) és a Chiropotes satanas (fekete sátánmajom) esetében szerepelnek a magvak fő táplálékként. A csimpánzok,

bonobók és páviánok köveket használnak arra, hogy feltörjenek kemény héjú magokat, és hozzájussanak a tartalomhoz. Ez az eljárás azonban nagy erőfeszítést és hosszú időt igényel, a könnyebben elsajátítható táplálékok rovására. Az emberi főemlős speciális helyet foglal el, minthogy a magok, fűfélék, gyökerek és a gerincesek húsa a legfőbb komponense mind a modern, mind az ősi étrendnek. A magok, füvek, gyökerek esetében a tápanyag cellulóz membránnal van fedve, amit el kell távolítani. Ez történhet rágással vagy technikai segédeszköz alkalmazásával. Az ember (az Australopithecusig visszamenőleg valamennyi hominid ősünk) olyan anatómiával rendelkezik, amely lehetővé tesz egy speciális rágásmódot, I/1/5 úgynevezett körkörös őrlést, ami összetöri a cellulózt. Ez az anatómia kis szemfogakat, lapos őrlőfogakat és megnagyobbodott pterygoid izmokat jelent, ez utóbbi az alsó állkapocs oldalirányú

mozgatását végzi. Ugyanakkor az ember (illetve a Homo nem tagjai) az élelem feldolgozásában a technikától (szerszámoktól, tűztől) függ (lásd a 6.1 ábrát) A technika alkalmazása a vadászat számára is nélkülözhetetlen, amikor a gerinceshús már szerves része az étrendnek. A szelektivitás másik összetevője a főemlősök és táplálékaik koevolúciója. A koevolúció egy adott közösségen belül együtt élő fajok interakcióját jelenti, amely genetikai változást eredményez. A ragadozó-zsákmányállat kapcsolat jó példája a koevolúciónak. Az állatok mozognak, a zsákmányállat elszalad, elugrik vagy elrepül, hogy elkerülje az áldozatul esést. Az idők során a ragadozók az ügyesebb zsákmányolásra szelektálódnak, míg a zsákmányállat az elfogatás elleni egyre hatékonyabb menekülésre. Bár a növények nem változtatják helyüket, ezek sem védtelenek. A növények ártalmas vagy mérgező anyagokat termelnek (ezeket

másodlagos összetevőnek nevezzük), mint a csersav vagy az alkaloidok, hogy eltérítsék kártevőiket. Egy másik lehetőség az, hogy ehető, de alacsony tápanyagtartalmú részeket fejlesztenek ki (Hladik 1981), vagy túl kemény védőburkot a magokon és gyümölcsökön ( Kinzey és Norconk 1990). Így ezek a részek kevésbé vonzó táplálékok a főemlősök számára. A másodlagos összetevők irodalmának áttekintése alapján Glander megállapítja, hogy a trópusi őserdő gazdagsága megtévesztő, a potenciális növényi táplálék igen nagy százalékát elkerülik a főemlősök. Glender arra a következtetésre jut, hogy a szelektivitást olyan stratégiának kell tekinteni, amely egyensúlyoz „a tápanyagtartalom és a másodlagos összetevők változatai között”. A szelektivitás harmadik összetevője, hogy a főemlősök mint rend világszerte el vannak terjedve, a nemek azonban számtalan, fajspecifikus élőhelyre korlátozott populációban

találhatók. Így nem meglepő, hogy sok majomfaj, egy kevert táplálkozási bázis evolúciós öröksége ellenére, fajspecifikus étrendet alakítottak ki. A dél-amerikai tamarinok és marmoszetek például, rovarokat, gyümölcsöt leveleket esznek, ami közös a legtöbb főemlős étrendjével, azonban a fák nedveit is igénylik a túléléshez. Étrendjükben a fanedv a kalcium legfőbb forrása (Sussmann és Kinzey 1984). Ezek a majmok karomszerű körmökkel rendelkeznek, amivel a fatörzsön meg tudnak kapaszkodni, valamint lelapult alsó metszőfogakkal, amivel bemetszik a fakérget és I/1/6 kiszedik a nedvet. Egyetlen más majomcsoport sem rendelkezik az anatómiai specializációnak ezzel az együttesével, amely a fanedv fogyasztáshoz alkalmazkodott. AZ EMBERI ÉTREND EVOLÚCIÓJA Az ember szintén egyedi szükségletekkel és specializációval rendelkezik a táplálkozást és az étrendet illetően. Minden majomfajnak relatíve magas kalóriatartalmú

étrendre van szüksége, az ember szükséglete azonban ezekhez viszonyítva is kiemelkedően magas. Leonard és Robertson (1994) összehasonlította 5 gyűjtögető társadalom (a !Kung, az ache, a hiwi, az inuit és a pigmeus társadalom) étrendjét 72 szubhumán főemlős fajéval, és azt találták, hogy az emberi csoportok étrendi minősége legalább kétszer akkora, mint más majmokéi hasonló testmérettel számítva. Hogy magvakat, gyökereket és húst is eszünk, megnöveli a kalóriatartalmat, minthogy ezek tápanyagban dús táplálékok. Martin (1983) kutatásaira alapozva Leonard és Robertson kimutatja, hogy a kalóriadús élelem iránti megnövekedett szükséglet azzal van összefüggésben, hogy az emberi agy jóval nagyobb, mint amekkora egy hasonló méretű majomé lenne. Az agy-testméret arányok alapján Leonard és Robertson úgy véli, a már emberies táplálkozás a Homo nem megjelenésével veszi kezdetét. De hogy valójában mit is ettek az

őseink, arra csak a maradványok alapján következtethetünk. ARCHEOLÓGIA ÉS A FOSSZILIÁK VIZSGÁLATA Az archeológia módszerei a következő eljárásokat foglalják magukban: „az ehető anyagok azonosítása, az ételkészítésnél használt tárgyak funkcionális elemzése, a fosszilizálódott ürülék elemzése, az ősi élőhelyről származó információk, valamint az emberi csontmaradványok elemzése.” (Sillen és Kavanagh 1982) A paleontológiai adatokat egy adott helyen talált fosszilis maradványok jellegéből és arányából tudjuk megállapítani. Minden adat hozzájárulást jelent az ismereteinkhez, bár mindegyiket nagy óvatossággal kell kezelni. Emberi maradványok más gerincesek csontmaradványival való együttes előfordulása természeti folyamatok eredménye is lehet, nem pedig emberi élelemgyűjtő tevékenységé, például egy patak a táborhely közelébe sodorhat egy tetemet, vagy egy vulkánkitörés egyszerre eltemethet egy nagy

csapat állatot. Dart spekulációját (1957), miszerint a csontok felhalmozódása az I/1/7 Australopithecus dél-afrikai szakadékainál már a vadászat jelenlétére utal, ma már nem tartjuk igaznak. Brain (1981) amellett érvel, hogy a fosszilis leletek, amelyek nagyszámú hominid maradványt is magukban foglalnak, részben ragadozók, például leopárd tevékenységére utalnak, részben geológiai folyamamok következményei. Könyvének (amelynek találó címe: Vadászok vagy vadászottak), fő konklúziója, hogy a korai hominidák a leopárdok zsákmányai voltak. Az 1980-as években folytatott kutatások 180 fokos fordulatot eredményeztek az emberi vadászat evolúcióját illetően. Az Ember származásában Darwin felvetette, hogy a nagyvad-vadászat az egyik legfontosabb szelekciós tényező lehetett az ember fejlődésében. Ez a nézet az 1960-as évek végéig érvényben maradt Lee és DeVore könyve, a Man the hunter (Az ember a vadász) (1968) azt a

széleskörűen elterjedt véleményt tükrözte, hogy a sajátságosan emberi tulajdonságok, mint a kétlábon járás, a nagy agyméret, a munkamegosztás, az osztozkodás, az intenzív szülői gondoskodás a vadászat és a húsevés következményei (lásd különösen Washburn és Lancaster írását a kötetben). Ebben lényegében az az álláspont fogalmazódik meg, hogy az emberős által fogyasztott táplálék típusa alapvető szerepet játszott az ember biológiai és viselkedésevolúciójában. Ez az elgondolás ésszerű, de a húsevés és vadászat feltételezése egyre kevésbé tartható a tények újraelemzésének és új adatok felfedezésének fényében. Részben a fosszilis maradványok részben a mai gyűjtögetővadászó társadalmak tanulmányozása alapján (mint a !Kung bushmanok és az ausztráliai őslakók) az látszik valószínűnek, hogy a gyűjtögetés és a növényi táplálékok feldolgozása jelentette a fő tevékenységet a trópusi

élelmezésben. Ez az asszonyok megnövekedett szerepét is maga után vonja. Ezek a megfigyelések a „férfi a vadász”-t átfordították az „asszony a gyűjtögető”-vé. A vadászás-hipotézist mind az adatok hiánya, mind a férfi-centrikus implikációi miatt támadták (Zihlman 1981). Az új bizonyítékok a korai hominidákkal együttesen előforduló csont- és kőeszköz- lelet elemzésén alapulnak. Potts és Shipman (1981) elektronmikroszkópos szkennelést alkalmazott 1.7 millió éves hosszú csontokon, s ezzel sikerült kimutatniok, hogy a kőszerszámok által ejtett vágásnyomok a ragadozófogak és dögevők fogai fölött helyezkednek el. Feltételezve, hogy a jelek rendje a használat sorrendjét tükrözi, a ragadozók és dögevők után az ember jutott utoljára a csonthoz. A további elemzés kimutatja, hogy a himinidák a csontokat a csont- és agyvelő kedvéért gyűjtötték össze, semmint a még a csontokon maradt hús kedvéért (Binford 1987).

A csont- és az I/1/8 agyvelő nagy zsír- és fehérje tartalmú, azonban kevés ragadozó képes a hosszú csontokat feltörni. A hiénák, e félelmetes ragadozók és dögevők ugyan képesek erre, de többnyire éjszaka aktívak (Schaller és Lowther 1969). Minthogy a hominidák nappal tevékenykedtek, kevésbé voltak fenyegetve a hiénáktól. Az első, kb 22 millió évvel ezelőtt készített kőeszköz minden valószínűség szerint a csontvelő kiemelését szolgálta. Az Olduvai szakadék környékén sok olyan hely van, ahol nagytestű állatok (gazellától elefántig) csontjai kőszerszámokkal együtt található. Az eszközök úgynevezett kaparók és szakócák. Blumenshine és Cavallo (1992) közlik, hogy a csontok többnyire lábszárcsontok és koponyák, ezek pontosan azok az állati részek, amelyeket csak a hiénák és a kőszerszámot használó hominidák tudnak feltörni. Azt is közlik továbbá, hogy szakóca használatával fél óra alatt egy

antilop nagyságú tetem csont- és agyvelőjéből egy felnőtt napi energiaszükségletének megfelelő mennyiségű kalória nyerhető. A hominidák valószínűleg nagyobb darab húsokat is szereztek a ragadozók nyomán. Cavallo (1990) Tanzániában tanulmányozta a leopárd ökológiáját és viselkedését. A legtöbb ragadozó, mint az oroszlán és a hiéna, a földön hagyják a zsákmányt, és az áldozat legnagyobb részét (húst, a belső szerveket) néhány órán belül elfogyasztják. A leopárd ezzel szemben felviszi a zsákmányt egy fára, s ott napokon keresztül fogyasztja. A tetem akár tíz órán keresztül is őrizetlen maradhat, minthogy a terresztriális ragadozók figyelmét elkerüli egy fáról csüngő tetem. Cavello felteszi, hogy az emberelődök hozzájuthattak ezekhez a fán tárolt tetemekhez. Ezt az elgondolást Brain (1981) dél-afrikai megfigyelései is alátámasztják, miszerint az australopithecusok és a leopárdok együtt éltek, és hogy

a hominidák gyakran estek áldozatul ennek a ragadozónak. Cavallo úgy véli, hogy a Homo megjelenésének idejére néhány hominida már képes volt megfordítani a fenti ragadozó-zsákmány viszonyt. Van néhány közlemény arról is, hogy páviánok csoportja képes megölni a leopárdot, hasonlóképpen vannak arról is megfigyelések, hogy csimpánzok a leopárd fán hagyott áldozatát fogyasztják, elfogják és megeszik a leopárd kölyköt (Cavallo 1990), a kőszerszámmal felszerelt ember alkalmanként hasonlóan járhatott el. Talán a leopárd alkalomszerű (vagy esetleg rendszeres) fogyasztása okozhatta egy, a Koobi Forán ( a Turkana tó keleti partján) talált H. erectus egyed hypervitaminozis A-ját. A csontvázat kb 16 millió évesre becsülik (Walker és mtsai 1982), a vizsgálat szerint nő volt, lábának hosszú csontjai „súlyos patológiát” mutatnak. I/1/9 Ezeken a csontokon abnormálisan durva, helyenként 7 mm vastag csontlerakódások

láthatók, a normális csontszövet fölött, a csont külső felszínén. Walker és munkatársai több lehetséges okot vizsgáltak, majd arra a következtetésre jutottak, hogy az A vitamin túlfogyasztása okozhatta ezt az elváltozást. Ez a betegség a sarkkutatóknál fordul elő, akik a sarki medve vagy fóka máját fogyasztották. A máj elraktározza az A vitamint, a tápláléklánc csúcsán lévő ragadozók mája a legnagyobb mennyiséget tartalmazza ebből a vitaminból. Walker és mtsai úgy vélik, a csontpatológia oka ennél a H erectus egyednél ragadozó májának elfogyasztása lehetett. A dögevés, s talán a leopárdra vadászás ténye ellenére, a hominida étrend túlnyomóan mindig növényekből állt. A korai hominidák kőeszközei olyan növényi táplálék feldolgozását is szolgálhatták, amelyeket nehéz volt rágni, mint a magokat. Walker (1981) és Kay (1985) a korai hominidák dentális struktúráját és a fogkopás finom részleteit

elektron mikroszkóppal és fogkopás kísérletekkel vizsgálták. E vizsgálatok alapján azt mondhatjuk, hogy a korai hominidák (az Australopithecusok mellett a H. habilist is ide számítva) alapvetően növényevők voltak, ami puhább növényi részek (levél, gyümölcs), valamint keményebb magok és gumók fogyasztását jelentette. A jelenleg hozzáférhető tényeket alapul véve azt mondhatjuk, hogy a korai hominidák táplálkozási viselkedését növények, rovarok, madártojás és más nem mozgó táplálék gyűjtögetése, valamint a ragadozók áldozataiból a csontvelő kitermelése jellemezte. Ez a mintázat a H. erectusnál is folytatódott Binford (1987) újra analizálta a Torrralbából (Spanyolország) és Csuokuotienből származó fosszilis maradványokat egészen a H. sapiens megjelenéséig Az erectus periódus során (450000 és 250000 között) mindkét lelőhely a gyűjtögetés és a dögevés nyomait mutatja, nem a vadászatét. A csontok azonnali

feldolgozásra és fogyasztásra utalnak, nem szállították egy „táborhelyre”. Ha mindez igaz, a korábbi elméletek a humán biológikum és viselkedés evolúciójáról, amit a vadászattal és egy bázishelyen történő „családi jellegű étkezéssel” hoztak kapcsolatba, nem tarthatók. Binford (1984) azt állítja, hogy a nagy vad vadászat nyomai legkorábban 90.000 évvel ezelőtt jelentek meg A H. erectus mindenesetre a technológiai repertoárhoz hozzátette a tűzhasználatot. A tűz, amit már legalább 14 millió évvel ezelőtt használtak, és kb 750.000 évvel ezelőttől bizonyosan kontrolláltak, meleget, fényt, védelmet nyújtott, valamint az élelem feldolgozásának új módozatait tette lehetővé. A főzés számos I/1/10 növényféleség esetében előnyt jelent, mert lebontja az ember számára egyébként emészthetetlen cellulózt. A tüzet olyan kemény héjú gyümölcsök feltörésére is alkalmazni lehetett, amelyek még a

kőeszköznek is ellenálltak. A főzés, szárítás, füstölés az étel eltartását is elősegítette. Tűzzel az állatokat megfelelő leölési helyre is lehet hajtani. Mindezek a felhasználási lehetőségek persze nem jelentek meg egyszerre, s legtöbbjük már a H. sapiens találmányának tűnik Az azonban bizonyos, hogy az ellenőrzött tűzhasználat alapvető hozzájárulás volt a hominid technológiához, lényeges következményekkel a táplálkozási státuszra nézve. . A MAI GYŰJTÖGETŐ-VADÁSZÓ TÁRSADALMAK TANULMÁNYOZÁSA Manapság az emberiség 99.9%-a a mezőgazdálkodás valamilyen formájából szerzi be a táplálékát. Azonban, australopithecusoktól kezdve mintegy tíz ezer évvel ezelőttig, tehát az emberi történet összidejének 99 százalékában a hominidák gyűjtögetésből, dögevésből, majd vadászatból éltek. Az ember legtöbb fizikai jegye, s igen sok magatartási beállítottsága a vadászó-gyűjtögető életmód keretei

között fejlődött ki. Ez az evolúció magában foglalja a jelenlegi étkezési szükségletek, az étel elsajátításhoz és feldolgozáshoz kapcsolódó adaptáció és az étkezéssel kapcsolatos biokulturális válaszok kifejlődését. A néhány megmaradt vadászó-gyűjtögető kultúra tanulmányozása indirekt betekintést nyújt ebbe az életmódba. Ezek az etnográfiai és ökológiai vizsgálatok kiegészítik a paleontológiai és archeológiai forrásokból nyert ismereteinket. A mai gyűjtögetők mind földrajzilag mind kulturálisan diverz csoportot alkotnak, az arktikus inuitoktól és eszkimóktól a trópusi őserdőkben lakó achekig (Paraguay), a dél-afrikai sivatagi sanoktól az ausztráliai bennszülöttekig. A kutatások mégis konzisztenciát mutatnak a viselkedésben és az étrendben. Mindenekelőtt atekintetben, hogy a táplálékféleségek sokkal nagyobb diverzitását találjuk, mint a földművelő népeknél. A !Kung sanok például 105

növényfajt és 144 állatfajt esznek (Lee 1984). Az ausztráliai bennszülöttek 240 féle növényt és 120 féle állatot hasznosítanak (Gould 1981). Az achék kevesebb fajt gyűjtögetnek, kb 90 féle növényt és állatot ( Hill és Hurtado 1989). Még a dogribok is, a szubarktikus Canadában 10 féle növényt és 33 állatfajt hasznosítanak (Hayden, 1981). Ez ugyan már szűkös választék I/1/11 vadászó-gyűjtögetők lévén, de a földművelőkhöz viszonyítva ez relatíve még mindig nagy szám, akik – a világátlagot tekintve – főként 4 növényfajt és két állatfajt fogyasztanak. A 9 fő növényfajtából a búza, a rizs, a krumpli és a kukorica) együttesen 1680 millió tonnát tesz ki az elfogyasztott 2284 millió tonna növényből. A többi öt a cirok, a batáta, az árpa, a köles és a manióka (Garine 1994). A domesztikált állati hús minden száz tonnájából 80 tonna a szarvasmarha és a disznó. A maradék 20 tonnát a baromfi, a

birka, a kecske, a bivaly és a ló teszi ki (Bogin 1985). 6.3 táblázat A gyűjtögető csoportok demográfiai jellemzői Csoport (terület) csoport népsűrűség/ a mozgás nagyság négyzet-mérföld gyakorisága 1500 200 180 naponként andamánok (Ázsia) 45 200 60-180 naponként paliyanok (India) 24 200 szükség szerint, nootkák (Kanada) 45 naponként? !kung sanok (Afrika) 20 41 14-21 naponként 9 40 14 naponként G/w sanok (Afrika) 55 16 21 naponként achék (Amerikai) 48 8 naponta, 143 nap guayakik (Dél-Amerika) 16 7 3 naponta ausztrál bennszülöttek (nyugati 20 3 7-14 naponként 15 1 180 naponként hazdák (Afrika) sivatag) misztasszinik (Kanada) Forrás: Hayden 1981, az achékra vonatkozó adatok: Hill és Hurtada 1989. A gyüjtögető társadalmak egy másik közös vonása, hogy az alapvető megélhetési forrás növények, rovarok, madarak, tojások, teknősök stb. gyűjtögetése Lee (1968) 58 gyűjtögető csoportot

hasonlított össze, és azt találta, hogy 29 esetben az elsődleges táplálékforrás a gyűjtögetés, 18-nál a halászás és 11-ben a vadászat. Ezek közül 10 vadászó és 16 halászó csoport a 40. szélességi foktól északra, illetve délre él A gyűjtögetés tehát nemcsak a legelterjedtebb fenntartási mód, de összefüggésben van a földrajzi elhelyezkedéssel, a trópusi, szubtrópusi és mérsékelt éghajlatok sajátossága. I/1/12 Ilyen környezet volt az otthona minden hominid fajnak a középső, illetve felső paleolit időszakban. A fogyasztott fajok gazdagsága a környezetben lévő táplálékféleségek nagy diverzitásával és kis sűrűségével, illetve szezonalitásával függ össze. Olyan élőhelyeken, ahol a táplálék alacsony sűrűsége szétszórt elhelyezkedéssel kombinálódik, a gyűjtögetőknek mobilnak kell lenniök és kis csoportokba szerveződniök. Következésképp, a kisméretű mobil csoportok léte a

gyűjtögető társadalmak harmadik jellemző vonása, bár, amint azt a 6.3 táblázat mutatja, ez nem univerzális. A nootka csoporttól eltekintve, az átlagos csoportnagyság 9 és 55 fő között található, az átlagos népsűrűség 1 és 200 között van 100 négyzetmérföldre számítva. A mobilitás az achék mindennapos táborhelyről táborhelyre történő vándorlásától egy táborhely szezonális elfoglalásáig (pl. téli szállás), mint a Kanada zord erdeiben vadászó misztasszinik esetében, széles skálát ölel fel. A mindennapi vándorlás, amit az achéknál látunk, elég szokatlan.A jelenkori achék mezőgazdasági települések közelében élnek, s valójában az évnek csak 25-35 %-ban vándorolnak. E a kalandozások célja vadászat, a vándorlás során az elfogyasztott kalóriának mintegy 66%-a emlős húsból származik. A napi mozgás tehát egy rövid periódusra koncentrálódó, intenzív vadászattal áll kapcsolatban, nem a mozgás tipikus

mintázata. A nootkák szintén eltérnek a trendtől mind a nagy csoportméretet, mind a népsűrűséget tekintve. A nootkák a Csendes óceán partján élnek Kanadában Az óceáni feltételek, az esőzés és a változatos topográfia különösen gazdaggá teszi ezt a területet állatban és növényben egyaránt. A nootkák számára szinte kimeríthetetlen élelemforrás áll rendelkezésre. A Hayden (1981) által tanulmányozott 16 gyűjtögető csoportból a nootkák rendelkeznek az ehető növények és állatok leghosszabb listájával. A szerteágazó és biztonságos élelembázis lehetővé tette, hogy a nootkák nagy táborokat hozzanak létre a szezonális élelemféleségek (lazac, bálna) kiaknázására és, állandó falvakat tartsanak fenn. . MEZŐGAZDASÁG ÉS AZ EMBERI TÁPLÁLKOZÁS ÉS EGÉSZSÉG HANYATLÁSA A modern világnak a következő táplálkozási problémákkal kell szembenéznie: I/1/13 1. a beszűkült élelembázis, ami esszenciális

tápanyagok hiányához vezet; 2 nem megfelelő energiatartalék (alultápláltság minden élelemforrást illetően) a világ lakósságának legalább 60 százalékánál, különösen a legkevésbé fejlett országokban; 3. túlzott energiakészlet, ami elhízást és ezzel kapcsolatos betegségeket idéz elő a fejlett országokban, de növekvő mértékben a fejlődő országokban is. Ezeknek a problémáknak a közvetlen oka szociális, a szegénység és más gazdasági egyenlőtlenségek, politikai zavargások (polgárháborúk, etnikai háborúk), a víz inadekvát kezelése, szabályozatlan populációnövekedés, stb. Bár mindezek igen lényeges tényezők, a táplálkozási krízis eredete a paleolit végére tehető. A táplálkozási dilemma fő bűnöse a mezőgazdaság. Ehhez újabban még hozzájárul az indusztrializáció és az urbanizáció. A mezőgazdaságot, az ipart és a nagyvárost általában mérföldköveknek tekintjük az emberi nem

„progressziójában”. Bár a technológia vonatkozásában ez igaz, mindegyik negatív következményekkel járt az emberi táplálkozásra és egészségre nézve. A fejlődő országokból számos adatunk van arra, hogy a parasztgazdaságok élelemtermelési rendszere szorosan összefügg az adott népesség táplálkozási státuszával. Geertz klasszikus tanulmánya Indonéziáról (1963) például kimutatta, hogy a legegyszerűbb kertkultúrát művelő parasztok nagy mennyiségű és gazdag élelemválasztékkal rendelkeznek, míg az intenzív rizstermelő területeken általános az élelemhiány és az alultápláltság. Whyte (1974) hasonlót tapasztalt a trópikus Ázsia nagy részén. Vizsgálatai kimutatták, hogy a gyűjtögető, kertművelő és halászó csoportok változatosan étkeznek. S bár gyakran nem megfelelő a kalória-bevitel, az emberek jobban tápláltak, mint a földművelők és pásztorkodók, vagy az öntözéses rizstermelő vidékeken élők. A

földművelők többé-kevésbé alultápláltak a teljes kalóriamennyiséget tekintve, sok vitamin, ásványi anyag és fehérje hiányzik. A modern mezőgazdasági társadalmak dilemmája mély történelmi gyökerekkel rendelkezik. A gyűjtögetéstől a kert- és mezőgazdálkodásra való áttérés során megfigyelhető néhány stressz-indikátor növekedése (Cohen és Armelagos 1984). Ezek közé tartozik például az anémia következtében kialakult csontkárosodás, fogzománchiányosságok , csontszövetek elvesztése és csontsérülések fertőző betegségek (pl. tuberkulozis) nyomán, a csontozat visszamaradt fejlődése (Goodman és mtsai 1988). Az Illiois folyóvölgyben lévő Dickson Mound lelőhely klasszikus példát szolgáltat erre a folyamatra. 950 és 1300 között az itt élő populáció a mobil gyűjtögetésről áttért a I/1/14 letelepült intenzív mezőgazdálkodásra. Ez alatt a rövid idő alatt „négyszeresére emelkedett a vashiányos

anémia és háromszorosára a fertőző betegségek előfordulása. A két kór jegyeinek együttes előfordulási gyakorisága 6 százalékról 40 százalékra nőtt (Goodman és mtsai 1988:180). A fogzománc hypoplasia (a fogzománc malformatioja, ami a fogzománc lepattogzását, barázdáltságát vagy teljes hiányát jelenti) előfordulása szintén megnövekedett ebben az átmeneti periódusban. Foghiányosságok akkor fordulnak elő, amikor alultápláltság vagy betegség megzavarja a fogzománc-képző anyag szekrécióját. Az állandó fogak képződése a csecsemő- és gyermekkorban kezdődik, íly módon a korai életben elszenvedett táplálkozási stressz vagy betegség állandó nyomot hagy a fogakon. A Dickson Mound csontanyagban a hypoplasia előfordulása az idő előrehaladtával egyre növekszik, 45 %-ról 80 %-ra emelkedik az érintett egyének száma. A hypoplasia mennyisége a mortalitással is korrelál A hypoplasiás egyedek átlagban 5 évvel hamarabb

haltak meg, mint a populáció többi része. Némely esetben ez kilenc évet is jelentett (Goodman és mtsai 1988:180.) Minthogy az emberi fogazat stabil mintázatú, azaz lényegében azonos mindenkinél, össze lehet kapcsolni a hypoplasiát azzal az életkorral, amikor a halál bekövetkezett. A dickson mound-i anyag arra utal, hogy az elválasztás időszaka (kettő és négy év között) volt kritikus időszak. Ez azt jelenti, hogy az elválasztás során a gyermekek nem lettek megfelelően táplálva, s ez a fertőzések és egyéb betegségek iránti megnövekedett érzékenységet idézett elő (Goodman és mtsai 1988). A mezőgazdaság kifejlődésével a dickson mound-i emberek a sokoldalú élelembázist felcserélték a kukorica monokultúrájára, ami lecsökkentette az esszenciális tápanyagokhoz, elsősorban a kukoricában nem található aminosavakhoz és vitaminokhoz való hozzájutást. Mindazonáltal a populáció gyorsan növekedett a szülések közti

időintervallum csökkenése következtében. A gyűjtögető populációkra jellemző 4 év helyett itt átlagban két évet találunk). A sűrűbb népesség és a letelepedett életmód jó feltételeket teremtett a fertőző betegségek terjedésének, a gyenge táplálkozás ugyanakkor fogékonyabbá tette rájuk az embereket