Politika, Politológia | Tanulmányok, esszék » Parlamenti választások és politikai rendszer a Horthy-korszakban

Parlamenti választások és politikai rendszer a Horthy-korszakban A magyar választási rendszer egyik hosszú idõtávon érvényesülõ jellemzõje, hogy tagadta a polgári parlamentarizmus egyik alapvetõ funkcióját: a kormányzati váltógazdálkodást. A mindenkori hatalmi elit célja ezzel éppen ellentétes: a politikai váltógazdálkodás megakadályozása minden törvényes – és amennyiben ez nem elegendõ – törvénytelen eszközzel. A háborús vereség, a történelmi Magyarország széthullása, a forradalmak és az ellenforradalom után a helyzet stabilizálása, majd a viszonyok konszolidálása a Bethlen István vezette politikai csoport elképzelései szerint alakult. Az így kialakuló király nélküli királyság politikai rendszerének két alappillére volt: egy „biztonságos” választójogi rendszer és egy, a kormányzásból kibillenthetetlen „egységes párt”. Mindkét elem mûködésére bõséges tapasztalat állt rendelkezésre

a dualizmus idõszakából, miként arra is, hogyan lehet a közigazgatást és annak apparátusát változatlanul a politika szolgálóleányaként kezelni. Mindehhez képest csak másodlagos kérdés volt a kormányzói hatáskör terjedelme, vagy a szintén a stabilitást az esetleges kritikus helyzetekben szolgáló felsõház létrehozása. Bethlen alkotása idõtállónak bizonyult, az alapszerkezet a háború utolsó szakaszáig nélküle, sõt ha kellett ellenére is üzembiztosan mûködött. Pártjába nem integrálódott, de erõs és nyomásgyakorlásra képes politikai csoportok és pártjaik egy részével kompromisszumot kötött. A mérsékelten legitimista kereszténypártiak egy évtizedig koalíciós partnerek maradtak, míg a Bethlen-Peyer–paktum a szociáldemokraták számára biztosította a stabil parlamenti részvételt és a viszonylagos mûködési szabadságot. A legitimistákat marginalizálta, a fajvédõket pedig eltüntette a kormánypártból, az

országosan kevéssé jelentõs liberálisokat pedig elegendõ volt a fõvárosi önkormányzatban visszaszorítani. A parlament – az 1944-es német megszállásig – folyamatosan, minden alkotmányos válságot nélkülözõen mûködött, az ellenzéki pártok képviselõi (kisgazdák, szociáldemokraták és liberálisok) 1944. március 19-ig – ha nem is minden politikai kockázat nélkül – szabadon nyilvánulhattak meg a parlamentben. A mûködõ parlament stabilitását a harmincas évek folyamatos és egyre erõsödõ jobbratolódása sem tudta kikezdeni. Akkoriban kevés ország volt az öreg kontinensen, amelyrõl ez elmondható lett volna, igaz nagy részük német megszállás alatt állt. E stabilitásnak azonban két oldala volt, egyúttal rugalmatlanságot is jelentett, az uralmon lévõ politikai elit alkalmatlan volt számottevõ reformokra, a harmincas évek végére mind kritikusabbá váló a földkérdés és a szociális problémák kezelésére. A

parlament megítélését tovább rontja, ha figyelembe vesszük az elfogadott a zsidótörvényeket, amelyek magyar állampolgárok százezreinek folyamatos jogfosztását okozta. Az állampolgári részvétel biztosítása A politikai jogok minimuma a választójogosultság, amely lehetõvé teszi a törvényhozó testület megalkotásában való részvételt. Az elsõ világháború végén a választójog kibõvítése a belsõ és a külsõ politikai erõk összjátékának eredõjeként alakult ki, amelynek körülményeit elsõsorban a háborús vereség jelentette. A vesztes országokban megszûnt a monarchia, a forradalmi mozgalmakban testet öltõ általános balratolódás a választójog kiterjesztésének politikai követelését is realizálhatóvá tette. A külsõ feltételt a gyõztes antant (természetes önérdektõl vezérelt) politikája jelentette. Határozottan ragaszkodtak ahhoz, hogy a súlyos békefeltételeket minél szélesebb legitimációjú parlament

legyen kénytelen elfogadni. E tényezõvel magyarázható az a jelenség, hogy a vesztes országokban a választójogosultak aránya általában meghaladta a gyõztesekét! A dualista monarchia Magyarországán a választójogosultak összlakossághoz viszonyított aránya 7 százalék körül mozgott. Ugyanezzel az aránnyal az 1848-as forradalom idején megalkotott, a népképviseleti országgyûlés választójogát szabályozó törvénnyel Magyarország Európa élvonalába került. Míg a kontinens nyugati felén fokozatosan bõvült a politikai jogokba beengedett lakosság aránya, addig nálunk ez az arány változatlan maradt. A Monarchia széthullása után értelmét vesztette a két nagy párt alapvetõen közjogias szembenállása is. A porondon maradt politikai erõk, a kereszténypártiak, a kisgazdák, a szociáldemokraták és a liberálisok mögött már több mint két évtizede kemény politikai küzdelmet folytattak a választójog kiterjesztéséért. Ebben

láttak garanciát arra, hogy az általuk képviselt társadalmi csoportok a parlamenti képviselet alapján a politika formálói lehetnek. A választójog szûkítése a különbözõ társadalmi rétegeket eltérõ módon érintette. Az 1922-es szabályozás, a választójogosultság kellékeinek társadalmi hatásairól korabeli statisztika is rendelkezésünkre áll. Szavazópolgár lehetett az a férfi, aki 24 éves és elvégezte az elemi iskola négy osztályát, a nõknél követelmény volt a 30 éves kor és az elvégzett 6 osztály, vagy annak hiányában 3 élõ gyermek vagy önálló háztartás saját jövedelembõl. A korabeli statisztikát egy új index bevezetésével egészítettük ki. Az index azt mutatja, hogy az adott társadalmi csoport és a felnõtt lakosság aránya hogyan viszonyul a választójogosultak közötti arányukhoz. A tulajdonnal rendelkezõk igen magas arányban kerültek a szavazásra jogosultak közé. A tulajdon és a mûveltség között

szoros volt az összefüggés. Minél alacsonyabban helyezkedett el egy réteg a társadalmi hierarchiában, annál kevesebb lehetõsége volt a minimális iskolai végzettség megszerzésére. Ennek hiányában azután a választójogosultságból is kiszorult A választójog mûveltségi cenzushoz kötése általában nem kifogásolható, ez Európa más országaiban is általános volt. A választójogosultság kiterjesztése másutt is szorosan kapcsolódott a mûveltségi színvonal emelkedéséhez. Az ipari munkásság reprezentációja az átlagnál némileg magasabb, megfelel annak a képnek, amelyet az iskolázott, magas munkakultúrával rendelkezõ ipari munkásságról – indokoltan – tartani szokás. A társadalmi hierarchia alján álló foglalkozási csoportok mûveltségi hátránya a választójogosultság diszkrimináló szûrõjén keresztül vált korlátozott politikai jogfosztássá. A végeredmény jól szemlélteti, hogy a mûveltségi cenzus messzemenõen

alkalmas volt a kockázatos politikai irányultságú társadalmi csoportok szerepértékének csökkentésére. Mindez azonban még mindig nem jelentett elegendõ biztosítékot, újabb korlátozásra is szükség volt. Ez jól illusztrálja a Bethlen-féle politikai tervezést is: a Bethlen-Peyer paktumban az MSZDP minden, amúgy is alulreprezentált csoport szervezésérõl lemondott. A párt kötelezte magát, hogy a mezõgazdasági munkásság (a táblázatban: mezõgazdasági munkások, napszámosok, mezõgazdasági cselédek) körében nem folytat az 1918 õszihez hasonló agitációt; míg a közszolgálati dolgozók (közalkalmazottak, vasutasok és postások) szakszervezeteit nem állíthatták vissza. A választójogosultság csak azt garantálja, hogy az állampolgár részt vehet a parlament megalkotásában. A tényleges politikai aktivitásról, a szavazásokon való részvételrõl a választások politikai szocializációs funkciójáról szóló fejezetben szólunk

részletesebben. A választási rendszer változásai A törvényhozó testület megalkotását meghatározó választójogi rendszer egy, a korszak európai színvonalán is élenjáró demokratikus szabályozás folyamatos visszaszorításával írható le. Az 1919 õszén kiadott szabályozás (az ún. Friedrich-féle rendeletek) alapján 1920 január végén tartottak parlamenti választást az ország idegen megszállástól mentes összefüggõ részén. Jogkiterjesztés révén az összlakosság 7 százalékáról 40 százalékára nõtt a választójogosultak aránya, a szavazati jog immár a nõkre is kiterjedt, a dualizmus kori nyílt szavazást a titkosság váltotta fel, s a választójogi cenzusok is enyhék voltak. A választás, majd a békeszerzõdés aláírása után a politikai konszolidáció kivitelezése elõbb Teleki Pál, majd a politikában koncepciózusabb Bethlen István miniszterelnöki megbízatásában öltött testet. Bethlen a dualizmus

idõszakának politikai tapasztalatai alapján arra a következtetésre jutott, hogy a feladatok végrehajtására alkalmas parlament, kormány és vezetõ párt nem teremthetõ meg a korábbi széles választójogi szabályozás alapján. A túlzottan kiterjesztett választójog politikailag éretlen, könnyen befolyásolható és szélsõségességre hajlamos csoportoknak is beleszólást ad a parlamenti képviselõk megválasztásába. E kockázatok kiszûrésére alkalmas választójogi szabályozás 1921 során elkészült, azonban olyan jogfosztásokat tartalmazott, amelyet a demokrata képviselõk nem fogadtak volna el. Elsõsorban az akkor még nagyszámú kisgazdák nélkül viszont többségi támogatásra nem számíthatott. Az 1922-ben így törvény helyett ismét miniszterelnöki rendelet szabályozta a választási rendszert. A rendelet egyértelmû és radikális visszarendezõdést jelentett, a választásra jogosultak aránya 30 százalékra csökkent. A cenzusok

jelentõsen szigorodtak, legalább 750 ezer embert fosztottak meg választójogától. Még erõsebb csorbítást jelentett a nyílt szavazás visszacsempészése, a 245 mandátumból 195, a képviselõk 79,59 százaléka ismét nyílt szavazás révén kerülhetett a parlamentbe. Európában ekkor már sehol sem mûködött a nyílt szavazás intézménye, a rendelet alkotói és támogatóik szerint ebben nemhogy semmi különös nincsen, éppen ellenkezõleg: „a magyar ember egyenes jellemétõl idegen mindenféle titkolózás”. A népkarakterbõl levont efféle következtetés igazi hungarikum. Az így megválasztott parlament már megfelelt Bethlen igényeinek, hiszen a választójogi szabályozás kiszerelésével párhuzamosan létrehozott Egységes Párt jelöltjeirõl is a pártvezérré megválasztott miniszterelnök döntött. Ez pedig a kampányban nemcsak pénzt, paripát és fegyvert jelentett, hanem a helyi közigazgatási vezetõk hathatós támogatását,

illetve az ellenzéki jelöltek szolidabb-durvább diszpreferálását is. 1925-ben az így megalkotott parlament már engedelmesen törvényi formában fogadta el az 1922. évi szabályozást. Itt váltak törvénnyé az ún korrektívumok, amelyekre azért volt szükség – a korabeli indoklás szerint –, hogy a kevésbé intelligens rétegek „hangulata” ne befolyásolhassa kedvezõtlenül a parlament nagy történelmi feladatainak végrehajtását. A törvény, ha nem is drasztikusan, de tovább szûkítette az ellenzék lehetõségeit. A hét többmandátumos törvényhatósági jogú város innentõl egy-egy listás választókerületet alkotott. Ezzel a miniszterelnök megakadályozta, hogy az adott város egyéni választókerületeiben az ellenzéki jelöltek egymás közötti paktumok segítségével megnyerhessék a szavazást. További néggyel nõtt a nyíltan szavazó választókerületek száma, mert az egymandátumos törvényhatósági jogú városokban is

megszûnt a titkos voksolás. A következõ évtizedben minden ellenzéki párt egyre élesebben követelte a választójog radikális és demokratikus átalakítását. Még a miniszterelnökké kinevezett Gömbös is – igaz részletesen ki nem fejtett formában – kilátásba helyezte a választójog halaszthatatlan reformját. Amikor azonban Bethlent sikerült kitessékelnie a pártból, birtokon belül erre a reformra már semmi szüksége nem lévén ad acta tette az egészet. 1938-ban végül is új választójogi törvény született, amely teljes körûvé tette a titkos szavazást. Az ebbõl eredõ kockázatok csökkentésére, a kormányzó Magyar Élet Párt képviselõházi többségének biztosítása érdekében azonban további korrektívumokat vezettek be. Ez több új korlátozást és eljárást jelentett, amelyek összességében majdhogynem súlytalanná tették a szavazás titkos módját. Jelentõsen szigorodtak az életkori és mûveltségi cenzusok, melynek

eredményeként az 1937, évi összeíráshoz képest legalább 650 ezerrel csökkent a választójogosultak száma. A kormány megbízható bázisát jelentõ vidéki szavazatok 50 százalékkal többet értek, mint a korábban is titkosan szavazó városi lakosoké. A választási kaució bevezetése a pénzszûkében lévõ ellenzéki pártokat hozta hátrányos helyzetbe. A listás mandátumok számának megállapítását és ezek kiosztásának a szabályait a kormánypárt számára kedvezõen módosították. Egyéni választókerületekben immár 40 százalékos relatív többség is elegendõ volt a képviselõi hely megszerzéséhez, amivel a második fordulóban (akkori nevén pótválasztás) megakadályozhatták a különbözõ ellenzéki táborok összefogását. A választási rendszer politikai földrajzáról A Bethlen-féle politikai elgondolás azon részének, – amely szerint az erõs, nyomásgyakorlásra képes csoportokkal szemben értelmetlennek tartja a

merev szembenállást – van regionális eleme is. A választójogi szabályozás figyelembe vette az ország egyes részeinek magasabb fejlettségi (urbanizációs és polgárosodottsági) szintjét. A fõvárosban és a környezõ 22 településen mindvégig titkos volt a szavazás, s 1922-tõl a lajstromos szavazás bevezetésével képviselet arányossá is vált. Az itt élõ népesség politikai tagoltsága a jelölés során is megnyilvánulhatott, e négy lajstromos kerületben mindig 4-8 párt szerzett indulási jogot. Szinte mindig és mind a négy választókerületben listát állított az Egységes Párt, a szociáldemokraták, a liberálisok és a kereszténypártiak, e két utóbbi többféle – egymással is rivalizáló irányzataik miatt gyakran külön-külön lajstromokat. Mivel e választókerületek nagyszámú lakosságot foglaltak magukban, nem okozott komoly gondot az induláshoz szükséges ötezer ajánlás összegyûjtése. Ráadásul kevés példa

volt arra, hogy listákat kellõ számú érvénytelen aláírás miatt érvénytelenítettek volna. Ezért itt kevéssé korlátozott választásokról beszélhetünk. A hét többmandátumos törvényhatósági jogú városban általában 2-4 párt indult, a 10 százalékos ajánlási küszöb túl magas volt ahhoz, hogy az adott környezetben ilyen magas számban nyíltan vállalják pártszimpátiájukat. A fõvárossal ellentétben nem volt ritka, hogy érvénytelenített ajánlások miatt egy komoly politikai erõ nem tudott lajstromot állítani. A hatósági beavatkozás mellett ebben szerepet játszott az adott város politikai mintázata, a helyi politikai kombinációk gyakori változata. 1922-tõl fogva egyedül a szociáldemokraták tudtak minden esetben eredményesen listát állítani, az egy Kecskemét kivételével, ahol viszont sohasem próbálkoztak. Az Egységes Párt Gyõrben rendszerint a kereszténypárt listáján kapott nem mandátumszerzõ helyet, míg

Miskolcon csak valamilyen szélsõjobbos alakulat (nem túl lelkes) csendestársaként jelezte, hogy a választásokon is jelen van. Pécsett (és Debrecenben) viszont a politikai katolicizmus aktuális pártja bújt az Egységes Párt védõszárnya alá. A különbözõ árnyalatú liberális alakulatok a hárommandátumos Debrecen és Szeged kivételével máshol alig-alig juthattak szóhoz. A kisgazdapárt csak a négy alföldi városban (Debrecen, Hódmezõvásárhely, Kecskemét és Szeged) aspirálta az indulást. A szélsõjobb viszont csak Miskolcon tudott rendszeresen listát állítani, általában igen vegyes koalícióban. A magas ajánlási küszöb, az ajánlások gyakoribb érvénytelenítése és a fõvárosinál szûkebb pártválaszték miatt e városokban korlátozott többpárti választások folytak. Vidéken, a vármegyék területén kialakított egyéni választókerületekben indokoltnak tartjuk az imitált választások terminológia bevezetését.

Valóságos választási alternatívákról és a legalább indulási jogot szerzett jelöltek versenyegyenlõségérõl csak a választókerületek töredékében beszélhetünk. 1922-tõl 1939-ig pusztán maga a nyílt választás ténye és az ellenfél nélküli, ún egyhangú szavazások magas száma önmagában is elegendõ lenne az imitáció alátámasztására. A rendszer azonban emellett számos más eszközt is bevetett a kockázatok minimalizálása érdekében. Az erõs ellenzéki választókerületekben rendszeres gyakorlat volt az aláírások hamisítása a kormánypárti jelölt ajánlási ívén. Így a gyanútlan állampolgár mindkét aláírását törölték, az igazit az ellenzéki, hamisítottat pedig a kormánypárti jelölt ajánlásai közül. Ugyancsak gyakran elõfordult a szavazók megfélemlítése, a kampánygyûlések engedélyezésének megtagadása, az ellenzéki szavazók megakadályozása voksaik leadásában, az idõ elõtti urnazárás, stb. A

parlamenti képviselõválasztásokon a 20 százalék demokrácia mellett így mûködött a 80 százaléknyi korrektívum. A választás funkciói Visszatérve kiindulási pontunkhoz, a Horthy-korszakban sem volt cél a parlamenti váltógazdálkodás, hanem a politikai elit éppen ennek elkerülése érdekében vet be minden – éppen indokoltnak tartott – törvényes és törvénytelen eszközt. A parlamenti választás funkcióinak áttekintése is csak ezen keretek között értelmezhetõ. A magyar parlament az uralkodó politikai elit számára egy alapvetõ nemzeti intézmény volt, amely egyrészt bizonyos folytonosságot mutatott a dualizmus korának törvényhozó szervével, ugyanakkor jelentõsen is különbözött is tõle. Szélesebb választói közönség alkotta meg, amelyben minden fontos nemzetalkotó elem valóságos súlyának megfelelõen vesz részt. Ugyanakkor éppen a – Trianon által súlyosan sértett – nemzeti célok minél teljesebb

megvalósítása érdekében nem vállalhatott felesleges kockázatot azzal, hogy a választásra még éretlen, könnyen befolyásolható társadalmi rétegek nyomásának is enged. A kormányzati többség létrehozása Amennyiben abból a politika-felfogásból indulunk ki, hogy a hazai választásoknak nem a politikai váltógazdálkodás, hanem éppen annak megakadályozása a cél, akkor ez a funkció maradéktalanul érvényesült. Az választások szabályozása és az egységes párt mûködése eleve kódolta a kormányzat folyamatosságát. A Horthy-korszakban a miniszterelnökök cseréje sohasem kapcsolódott választási aktushoz, az esetleges miniszteri váltásokhoz is inkább alkalom volt a választás, semmint politikai indok. A választási törvényben leginkább a szavazás nyílt módja és a versenytárs nélküli, egyhangú szavazás lehetõsége biztosította a kormánypárt gyõzelmét. Mindezt a kortársak már a voksolás elõtt is jól látták,

legfeljebb a gyõzelem aránya és az egyes ellenzéki pártok képviselõinek a száma képezhette vita tárgyát. A nyílt (nyilvános) szavazás esetében a választópolgárok a szavazatszedõ küldöttség elõtt, élõ szóval nyilvánították ki a jelöltre irányuló választói akaratukat. A voksolásnak ez a módja – az 1920-as választásokat kivéve – egészen 1939-ig fennmaradt, miközben Európában az I. világháború után már sehol sem alkalmazták. (Jugoszláviában – valószínûleg magyar példára – 1931-ben vezették be a nyílt szavazást, Lengyelországban pedig fakultatív bevezetésével kísérleteztek.) A nyílt szavazás brutálisan sértette a demokratikus elveket és polgári szabadságjogokat, lehetõséget adva az államnak arra, hogy meggátolja a szavazópolgár szabad akaratkifejezését. Ehhez nem feltétlenül kellett konkrét fenyegetés, elég volt puszta ismerete is annak, hogy a hatóságok a polgár politikai irányultságának

ismeretében korlátozhatják létfeltételeit. Nyílt voksolás esetén a választási harc pillanatnyi állása is nyilvános volt, ami lehetõvé tette a szavazótáborok folyamatos tájékoztatását és mozgósítását. A korszak sajátos jelensége volt az ellenfél nélküli, egyhangú szavazás. Az "egyhangúság" a dualizmus kori választások egyenes folytatása, s a két világháború közötti idõszakban is széleskörûen alkalmazott volt. Az "alkalmazás" kifejezés a tudatos kormányzati szándék megnyilvánulását jelzi. Még akkor is, ha voltak olyan választókerületek, amelyek elmaradottságuk miatt nem voltak és nem is lehettek célpontjai egyetlen ellenzéki párt mandátumszerzõ törekvésének sem. Az egyhangú szavazással kiosztott mandátumok meghatározása a kormánypárt kizárólagos jogköre volt. Ez alól természetesen kivétel az 1920-as választás, hiszen akkor a két nagy párt (kisgazdák és kereszténypártiak)

egyezkedése révén dõlt el, hol nem lesz választási versengés. 1922-tõl az ilyen módon kiosztott képviselõi helyek döntõ többsége az egységes párt tulajdonát képezte, míg kisebb arányban jutott belõle (amíg koalíciós partner volt) a kereszténypártnak és a pártonkívüli szövetségeseknek is. A kormánypárt további lehetõséggel is élt, hogy a erõsítse jelöltjeinek jobb szereplését. A trianoni határ mentén csonkán hagyott egyéni választókerületek egy-kétezer választójával szemben az erõs ellenzéki velleitású térségekben jóval tízezer fölötti volt a létszám. A budapest- környéki listás választókerület, a vörös övezetben jóval több szavazat kellett egy képviselõi helyhez, mint az úri keresztény középosztály dominanciájával jellemezett Budán. A mandátumallokációs rendszert (a listás képviselõi helyek kiszámítási módszerét) is a kormánypártnak kedvezõen határozták meg 1925-ben, majd

ugyanezen okból változtatták meg 1938-ban. Konklúzió A Horthy-korszak politikai rendszerének alapvetõ, tekintélyes és mindvégig mûködõ alapintézménye volt a parlament. A választásoknak nem volt célja a parlamenti váltógazdálkodás, a kormányzó politikai elit minden törvényes és törvénytelen eszközt bevetett annak elkerülése érdekében. E stabilitásnak két fõ eszköze volt, a választójogi szabályozás és a hatalomból kibillenthetetlen egységes párt. A politikai jogokba beengedett, választásra jogosult állampolgárok aránya nemcsak a nyugati demokráciákhoz, hanem az 1920-ban induló állapothoz képest is csökkent. A választási trendszert a demokratikus elem és a korrektívumok együttes alkalmazása jelentette. A társadalom politikai sokszínûsége csak a nagyobb városokban jelenhetett meg viszonylag szabadon, ezért nagyobbrészt innen kerülhettek ellenzéki képviselõk a parlamentbe. Vidéken a hatalmi érdekek miatt a

politikai viszonyok konzerválása a cél, a meglévõ politikai tagoltság megjelenése a törvényhozásban csak szórványos. Felhasznált irodalom, multimédia: Pogány Ágnes: Válságok és választások (pénzügy és választási politikák a 30-as évek Magyarországán), SZTE BTK, Szeged, 2000. Hubai László: A politikai irányzatok választási eredményeinek kontinuitása 1920-1947. Politika, gazdaság és társadalom a XX. századi magyar történelemben II Szerk: Püski Levente, Tímár Lajos és Valuch Tibor. KLTE Történelmi Intézet új- és legújabbkori Magyar Történelmi Tanszéke, Debrecen, 2000. Hubai László: Magyarország XX. századi választási atlasza CD-ROM, Napvilág kiadó http://www.polhisthu/