Gazdasági Ismeretek | Európai Unió » Sey István - Az európai integráció története a 20. században

Sey István AZ EURÓPAI INTEGRÁCIÓ TÖRTÉNETE A 20. SZÁZADBAN Készült a HEFOP 3.31-P-2004-09-0102/10 pályázat támogatásával Szerző: dr. Sey István főiskolai tanár Lektor: dr. Gazdag Ferenc Sey Istváns, 2006 Az európai integráció története a 20. században A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom A dokumentum használata Vissza ◄ 3 ► A dokumentum használata Mozgás a dokumentumban A dokumentumban való mozgáshoz a Windows és az Adobe Reader megszokott elemeit és módszereit használhatjuk. Minden lap tetején és alján egy navigációs sor található, itt a megfelelő hivatkozásra kattintva ugorhatunk a használati útmutatóra, a tartalomjegyzékre, valamint a tárgymutatóra. A ◄ és a ► nyilakkal az előző és a következő oldalra léphetünk át, míg a Vissza mező az utoljára megnézett oldalra visz vissza bennünket. Pozícionálás a könyvjelzőablak segítségével A bal oldali könyvjelző

ablakban tartalomjegyzékfa található, amelynek bejegyzéseire kattintva az adott fejezet/alfejezet első oldalára jutunk. Az aktuális pozíciónkat a tartalomjegyzékfában kiemelt bejegyzés mutatja. A tartalomjegyzék és a tárgymutató használata Ugrás megadott helyre a tartalomjegyzék segítségével Kattintsunk a tartalomjegyzék megfelelő pontjára, ezzel az adott fejezet első oldalára jutunk. Keresés a szövegben A dokumentumban való kereséshez használjuk megszokott módon a Szerkesztés menü Keresés parancsát. Az Adobe Reader az adott pozíciótól kezdve keres a szövegben A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 3 ► Az európai integráció története a 20. században A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Tartalomjegyzék Vissza ◄ 4 ► Tartalomjegyzék Bevezetés. 7 1. Alapfogalmak 9 1.1 Európa földrajzi, politikai, kulturális, etnika határai 9 1.2 Állam és

nemzet Európában 13 1.3 A nemzetté válás akadályai 17 2. Európa világpolitikai vezető szerepének megkérdőjeleződése 19 2.1 Európa mint az egyetemes emberi fejlődés zászlóvivője 19 2.2 Európa világpolitikai térvesztése 21 3. Tervek, elgondolások az európai egységről a két világháború között . 29 3.1 Hatalompolitikai változások a 20-as évek Európájában 29 3.2 A 20-as évek egyéni Európa-tervei 31 3.3 Kormányszintű Európa-tervezetek a 30-as évek elején 42 3.4 Európa teljesítménye a 20–30-as években 47 4. Európa jövőjére vonatkozó nagyhatalmi elképzelések a II. világháború éveiben 48 4.1 Német, olasz elképzelések az új európai rendről 48 4.2 A kontinens jövője az antifasiszta koalíció terveiben 51 4.3 Egységtörekvések a II világháború éveiben 57 5. Kontinentális egység helyett megosztottság 63 5.1 Európa a nagyhatalmak II világháború háború utáni politikai terveiben. 63 5.2 Európa a

nagyhatalmak II világháború utáni gazdasági, katonai terveiben. 78 6. Társadalmi csoportok Európa egységéért 95 6.1 Az ellenállási mozgalmak Európa-tervei 95 6.2 A „harmadik erő” Európája 97 6.3 Az Egyesült Európa Mozgalom 99 6.4 Az Európa Tanács 103 A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 4 ► Az európai integráció története a 20. században A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Tartalomjegyzék Vissza ◄ 5 ► 7. A Schuman-tervtől a Római Szerződésig 106 7.1 A Schuman-terv 106 7.2 Kísérlet az Európai Védelmi Közösség megteremtésére 111 7.3 Az NSZK visszatérése az európai népek demokratikus családjába114 7.4 Az EGK megalakulása 115 7.5 A közös agrárpolitika kezdetei 120 8. A 60-as évek közösségi viszonyai 122 8.1 Integrációs és dezintegrációs folyamatok Nyugat-Európában122 8.2 De Gaulle elnök Európája126 8.3 Francia vétó

Nagy-Britannia EGK csatlakozására129 8.4 Közös Agrárpolitika kialakítása 133 8.5 A de Gaulle korszak vége 136 8.6 Az Európai Szociális Karta137 8.7 Optimista kilátások a 70-es évekre 137 9. Ambiciózus tervek a 70-es évek elején – válsághangulat az évtized végén .139 9.1 Kísérlet a politikai együttműködés elmélyítésére – Davignonjelentés139 9.2 Európa képviselői újra egy asztalnál – Helsinki 141 9.3 A pénzügyi és olajválság hatása a közös valuta megteremtésére143 9.4 A fasiszta diktatúrák bukása – az EK déli bővítése 147 9.5 Az együttműködés elmélyítését szolgáló egyéb fontos intézkedések.151 10. A nagy kezdeményezések évtizede – a 80-as évek 154 10.1 Margaret Thatcher „jogos ellenérték” követelése 154 10.2 A francia-német együttműködés folytatódása – Mitterand–Kohl.156 10.3 Európa új erőre kap – Jacques Delors156 10.4 Az Egységes Európai Okmány 158 10.5 Az EK újabb pénzügyi

uniós terve 160 10.6 A kelet-európai politikai rendszerek összeomlása161 11. A 90-es évek mint az integráció történetének legmozgalmasabb évtizede.163 11.1 A Maastrichti Szerződés 163 A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 5 ► Az európai integráció története a 20. században A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Tartalomjegyzék Vissza ◄ 6 ► 12. Az Európai Unió fogadóképessé tétele a keleti bővítés érdekében.185 12.1 Az új demokráciák versenyfutása az európai szervezetekbe 185 12.2 A Koppenhágai Szerződés 188 12.3 Az Amszterdami Szerződés190 12.4 A NATO-tagság kérdése 192 12.5 Agenda 2000 – Az erősebb és szélesebb Unióért 195 12.6 A felvételi tárgyalások kezdete 198 12.7 Nizzai Szerződés199 12.8 A tíz tagjelölt ország felvétele 202 13. Útban az Alkotmányos Szerződés életbe léptetése felé 205 13.1 Laekentől – Brüsszelig 205 13.2

A szerződés tervezet rendelkezései 207 13.3 A ratifikációs eljárás nehézségei és a kiútkeresés 211 Zárszó helyett .212 Felhasznált irodalom .213 A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 6 ► Az európai integráció története a 20. században A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Bevezetés Vissza ◄ 7 ► Bevezetés „Hogyan élhet annyi különféle, felemelkedésben lévő és hanyatló nemzet korlátozott függetlenség és kölcsönös függőség közepette egy olyan világban, amelynek sorsát illetően nincs közöttük egyetértés, ám közülük egyik sem tudja kizárólagosan uralni azt, s amelynek sorsától mégis mindegyikük békéje és túlélése függ?” Karl Deutsch Az Európai Unió kialakulásával, tevékenységével foglalkozó munkák döntő többsége az 1951-ben létrehozott Európai Szén és Acél Közösség megalakulásával kezdi az integráció

történetének a bemutatását. Ez lényegében helyes is, hiszen a Montánunió létrejöttével válik először bizonyossá, hogy a tagállamok összefogásában óriási lehetőségek rejlenek. Jóval kevesebben vannak azok, akik a II. világháború után kialakuló helyzettel foglalkoznak, az I. világháború következményeként létrejövő általános kontinentális szerepvesztéssel pedig igazán csak kevesen. Pedig az egész integráció kérdése történetileg a 19–20 század fordulóján válik akut problémává Az európai integráció történetét áttekintő elektronikus tankönyvnek arra mindenképpen vállalkoznia kell, hogy lépésről lépésre bemutassa az európai összefogás történeti előzményeit, megmutassa azokat a gazdasági, társadalmi, politikai okokat, amelyek az együttműködés irányába hatnak. Az I. világháború körüli években következik be Európa számottevő világpolitikai térvesztése, védelmi képességének meggyengülése,

gazdasági versenyképességének számottevő romlása A felsorolt okok számba vétele nélkül csak hiányosan rajzolható meg az európai integráció 20. századi története. Annál is inkább így van ez, hiszen az I világháború után az Európa tervezetek tucatjai, az Európa gondolatok százai születnek és lesznek a kontinentális együttműködés szellemi előzményei. A vizsgálódás az egész 20. századra történő kiterjesztése egyúttal elhatárolódást is jelent a korábbi századok integrációs törekvéseitől Nem becsülve le, sőt tisztelettel adózva azon történeti elődök, uralkodók, hadvezérek, politikusok, művészek elképzelései előtt, akik már századokkal korábban felvetik a kontinens összefogásának a szükségességét, elgondolásaik azonban – a legkülönbözőbb okok miatt – mégsem valósulhatnak meg Sok értékes gondolatuk él tovább a 20. századi Európa tervekben A dokumentum használata | Tartalomjegyzék |

Felhasznált irodalom Vissza ◄ 7 ► Az európai integráció története a 20. században A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Bevezetés Vissza ◄ 8 ► Az Európai Unió jelenlegi helyzete, problémái aligha érthetők meg a múltbéli okok ismerete nélkül. Az integrációs törekvéseket erősen a kor politikatörténeti eseményeibe ágyazottan követjük végig, annál is inkább, mert az egyesülési törekvések a kontinenssel összefüggő események által mindig is messzemenően meghatározottak. A tananyag jobb tanulhatósága érdekében a történeti-kronológiai sorrend mellett fokozottan szem előtt tartjuk az események logikai összefüggéseinek feltárását is. A könnyebb megértést és az alaposabb elsajátítást szolgálja – reményeink szerint – az első fejezet anyagát képező fogalommagyarázat is. A társadalmi formációelméletek már régen bebizonyították, hogy a világ térségei között

egyenlőtlen fejlődés van. Egyes területek kiemelkednek, mások évszázados, sőt évezredes stagnálásra kényszerülnek. Európának sincs nagyobb esélye jelenlegi súlya megőrzésére, mint bármely más korábbi, vagy jelenlegi kultúrának. A kontinens jelenlegi politikai döntéseitől, gazdasági teljesítményétől függ, hogy mire lesz képes a jövőben. A jelen döntéseihez pedig fontos tanulságként szolgálnak a múlt tapasztalatai. Az anyag 13 fejezetre, és 14 oktatási egységre bomlik. Mindegyik fejezetet egy rövid bevezető előz meg, amelyben a kifejtésre kerülő témakör alapvető problémái kerülnek exponálásra. A tananyag alaposabb elsajátítását segíti a PowerPointos prezentáció, amelyek hűen követik a tankönyv anyagát. Jó tanulást kívánok! Győr, 2006. június A szerző A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 8 ► Az európai integráció története a 20. században A dokumentum

használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Alapfogalmak Vissza ◄ 9 ► 1. Alapfogalmak A fejezet azokat az alapvető fogalmakat veszi sorra, amelyek az európai integráció történetének kifejtése során segíthetik az anyag jobb megértését és elsajátítását. Nem annyira fogalomtisztázásra – jól lehet arra is nagy szükség lenne –, mint inkább a terminus technicus tartalmának kifejtésére és értelmezésére szorítkozunk. Így reméljük, hogy az anyag könnyebben lesz tanulható és elsajátítható. 1.1 Európa földrajzi, politikai, kulturális, etnika határai Európa jelenéről, jövőjéről gondolkodók között mindig jelentős nézetkülönbség volt abban a tekintetben, hogy meddig terjednek a kontinens földrajzi, politikai, kulturális határai. Természetesen felmerülhet a kérdés, miért van szükség fogalomértelmezésre, amikor globalizálódó világunkban ezek a fogalmak egyre inkább elveszítik kontúros jellegüket.

Mindannak ellenére, hogy a történeti fejlődés jelenlegi szakaszán, a nemzetállamok gazdasága, politikai, kulturális kapcsolatrendszere egyre inkább összefonódik és egymást kölcsönösen meghatározó elemmé válik, mégis a tisztánlátás érdekében elengedhetetlen az egyértelmű fogalomhasználat. A fogalmak tisztázására, a különböző időpontokban megfogalmazott Európa tervek, gondolatok jobb megértése céljából is szükség van, nem is szólva a történeti tananyag elsajátíthatóságáról. Amióta Európa a 20. század elején elvesztette a világban játszott vezető szerepét, tervek, elméletek, koncepciók sora látott napvilágot arra vonatkozóan, hogy hogyan lehetne visszaszerezni a korábbi hatalmi súlya legalább egy részét és a többi nagyhatalommal lehetőség szerint nagy világpolitikai kérdésekben legalább együttdöntési jogot kialakítani. Az elméletek szerzői politikai, gazdasági, világnézeti, vallási

meggyőződésüktől függően jelölték ki az egységes Európa határait, annak megfelelően, hogy melyik felelt meg nézeteinek leginkább. A különböző elképzelések, törekvések megismerése az európai együttműködés szerves részét képezi és megismerésük választ ad mindazokra a kérdésekre, hogy miért éppen ilyen módon, formában, szakaszokban stb. fejlődött az európai együttműködés A kontinens földrajzi határai, a politikai-kulturális határokhoz viszonyítva tudományos szempontból jóval kevésbé vitatottak. Minthogy Európát nem öleli körbe minden oldalról tenger, mint a többi kontinenst, ezért a A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 9 ► Az európai integráció története a 20. században A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Alapfogalmak Vissza ◄ 10 ► német természettudós Alexander von Humboldt (1769–1859) félszigetnek, Eurázsia nyugati

nyúlványának tekintette. Ezt a 10-10,5 millió km2 területű szárazföldet északon a Jeges-tenger, nyugaton az Atlanti-óceán, délen a Földközi, a Márvány- és a Fekete-tenger határolja. Afrikától és Ázsiától szűk tengerszorosok – Gibraltár, Dardanellák, Boszporusz – választják el. A kontinensnek tengerek határolta része nem képezte a geográfiával foglalkozók körében a vita tárgyát Sokkal több véleménykülönbség alakult ki a keleti, a szárazföldi határvonal kijelölését illetően. A 19 század közepe óta a földrajztudomány Karl Ritter (1795–1871) német földrajztudós nyomán az Urál-hegység, a Kaszpi-tenger, és a Kaukázus gerincvonala mentén jelölte ki a két kontinens határvonalát. A földszerkezeti vonásokat is figyelembe vevő nézetek az Urál-hegységet Európához, a Kaukázust Ázsiához sorolják. A természetföldrajz napjainkban Európa keleti határát az északi területen fekvő Novaja zemlja (Új föld), az

Urál keleti hegylába, az Urál-folyó, a Kaszpi-tenger, a Kuma-folyó, a Manicsi-árok és a Kubánfolyó mentén jelöli ki. A geográfiai stabilitással szemben a politikai Európa igen nagy változatosságot mutat. Általánosságban elmondható, hogy a kontinens politikai határait minden politikai irányzat nézetrendszerének, törekvéseinek megfelelően húzta meg. A szovjetrendszer létrejötte sok 20 századi politikus számára az Urálig terjedő földrajzi Európát a szovjet államhatárokig szorította vissza. Szemükben tovább zsugorodott a földrész területe a MolotovRibbentrop paktum nyomán (1939 augusztus), aminek következtében a Szovjetunió mintegy 200-250 kilométerrel Nyugatra tolta határait. A II világháború után kialakult szocialista országok tömbje egyes nyugati politikusok szemében egy idő múlva már csak „kvázi Európa” volt, és a keleteurópai tömb felszabadulása után még bizonygatni is kellett, hogy ez a terület is Európa

integráns részét képezi. Hasonló a helyzet a Balkánnal is, amelynek viszonyait még feltételesen sem tekintették a kontinens részének. A kontinens kultúrtörténeti határai sem kevésbé vitatottak. Az európai civilizáció kettős forrásból táplálkozott; a görög-római kultúrkörből és a keresztény-zsidó kulturális hagyományokból Egyik forrás sem előzmények nélkül való, mindegyik fontos eleme a kontinuitás, a korábbi kultúrák meghatározó elemeinek a magába olvasztása. A hellén kultúra, tudomány és művészet sokat merített a mezopotámiai, egyiptomi, föníciai forrásokból és teremtett olyan egyedülálló kultúrát, amelyből a római is bőven meríthetett. A kettő együttesen nyomta rá bélyegét a modern Európa arculatára. Az európai civilizáció másik jellemző vonását a keresztény-zsidó vallási gyökerek jelen- A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 10 ► Az európai

integráció története a 20. században A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Alapfogalmak Vissza ◄ 11 ► tették. Az ókor végétől az egész középkoron át a katolicizmus volt az a szervező erő, amely képesnek bizonyult századokon át összetartani Európát a racionalizmus, a felvilágosodás 18. századi megjelenéséig Abban a társadalomkutatók nagyjából egyetértenek, hogy Nyugat-Európa, Közép-Európa, Kelet-Európa/Balkán hármas tagozódás nagyjából lefedi a földrajzi Európa területét. Azért nagyjából, mert akár Skandinávia, vagy az Ibériai félsziget is egy sor a kulturális értelemben vett sajátossággal rendelkezik. Nyugat-Európa területe a kereszténységet és a római jogon alapuló gazdasági, társadalmi viszonyok rendszerét és az ennek következtében kialakult fejlett személyiségtudatot jelenti. A Római Birodalom idején államvallássá nyilvánított (Theodosziosz 391) kereszténység a

maga építészeti, vallási, morális arculatával döntően befolyásolta a középkori feudális Európa arculatát, amely napjainkig is megkülönbözteti más térségek hasonló vonásaitól. A római jog nemcsak a kontinens nyugati felének társadalmi, gazdasági viszonyait hatotta át, hanem más kontinensekét is, meghatározó jellege aligha tagadható az amerikai földrész egészén, vagy akár Ausztráliában. Az európai kultúrkör alakította ki az emberekben a reneszánsz és a felvilágosodás századaiban azt az olthatatlan szabadságvágyat, amelynek alapja a racionalizmus volt. A citoyen nem ismert el semmiféle felsőbbséget, ami a polgári ésszel, rációval összeegyeztethetetlen volt A Római Birodalom kettészakadása (i. sz 395), majd az Imperium Romanum nyugati felének bukása után (i sz 476) Bizánc majd egy évezreden át (1453) puszta létével befolyásolta Kelet-Európa és a Balkán viszonyait. A földrajzi elkülönülést tovább mélyítette az

1054-ben bekövetkező egyházszakadás (schisma), amely vallási területen húzott napjainkig tartó mély vallási szakadékot római katolikusok és pravoszlávok között. A pravoszlávia vált a mai Orosz Föderáció, Ukrajna, Románia, Bulgária, Szerbia, Görögország, azaz Kelet-Európa és a Balkán nagyobbik részének meghatározó vallási felekezetévé. Bizánc történetileg kialakult társadalompolitikai, jogi, kulturális viszonyai nagymértékben különböztek a kontinens nyugati felének hasonló vonásaitól. A hatalomgyakorlás rendszerét a jog helyett inkább az önkény, a mindenkori végrehajtói hatalom túlsúlya jellemezte. A történetileg szükségessé váló reformokat mindig felülről adományozták, és ezért az alattvalók hálával tartoztak A háborítatlan hatalom gyakorlás feltételeit a módszerekben nem válogató, mindenható erőszakszervezet biztosította. A felsorolt körülmények következtében a személyiség Nyugat-Európához

viszonyítva sokkal kevéssé emancipálódott A vá- A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 11 ► Az európai integráció története a 20. században A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Alapfogalmak Vissza ◄ 12 ► zolt folyamat eredményeként a társadalmi és a tulajdonviszonyok kevésbé szekularizálódtak. A kollektivizmusnak sokkal nagyobb hagyományai maradtak fenn egészen a 20 század elejéig, ami különös jelentőségre tett szert a későbbi évtizedekben. A két „meghatározó szélsőség” között Közép-Európa területén a köztes jelleg dominált. A kontinens nyugati felének fő történeti-gazdasági folyamatait a térség kisebb-nagyobb késéssel, de mindig követte, miközben a bizantinista vonások is időről-időre feltűntek. Intenzitásuk országonként és történeti periódusonként változó volt. Közép-Európa két jelentős politikai, gazdasági, jogi

kultúrát élt át, amelyben a nyugat-európai és a bizánci hatások történeti korszakonként eltérő intenzitással érvényesültek. A 20. század utolsó évtizedeiben megkezdődött Európa afro-ázsiai bevándorlókkal való feltöltődése Nagyobb részük gazdasági menekült, akik az anyagi javak a világban tapasztalható egyenlőtlen elosztásából következően szülőföldjük elhagyására kényszerültek. A 60–70-es évek fordulóján a már jó évtizede tartó gazdasági boom késztette a vezető nyugat-európai ipari hatalmakat, többek között a Német Szövetségi Köztársaságot, Franciaországot, Nagy-Britanniát arra, hogy a növekvő munkaerő szükségletüket egyrészről Európán belüli (jugoszláv, görög, olasz, spanyol stb.) munkaerő bevonásával biztosítsák, másrészről egykori befolyási övezetükből, gyarmati területeikről beáramló munkaerővel elégítsék ki (Törökország, ÉszakAfrika, Brit Nemzetközösség). Az

olajválság kezdetéig (1973) tartó általános gazdasági konjunktúra miatt a külföldiek még szívesen látott vendégmunkások voltak, az utána következő periódusban egyre komolyabb munkapiaci feszültségek okozóivá váltak. A tömeges elbocsátások kiélezték a hazai és a külföldi munkavállalók ellentétét Találóan és nem kis iróniával jegyezte meg a neves svájci író, Max Frisch az európai közvélemény szomorú felismerését, hogy „Vendégmunkásokat vártunk, és emberek jöttek”, az utóbbiak minden szociális gondjával-bajával. A kedvező konjunkturális viszonyok miatt a munkaerő gondokat kezdetben nem annyira az első munkavállalók újabbakkal történő helyettesítésével oldották meg, hanem tartós maradással, letelepedéssel és családegyesítéssel. Így a korábbi gazdasági bevándorlók már akkor is a térségben maradtak, ha a munkapiaci feltételek azt egyáltalán nem indokolták. Emiatt egyre növekvő ellentét alakult

ki a hazai és a bevándorolt külföldi munkaerő között A mindinkább elvékonyodó szociális háló irritálta a korábbi teljes foglalkoztatottsághoz szokott európaiakat. Tovább növelte a feszültséget a 90-es évek elejétől megjelenő látens kelet-európai munkaerő is Az A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 12 ► Az európai integráció története a 20. században A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Alapfogalmak Vissza ◄ 13 ► Unió egyes országaiban, főként Németországban és Ausztriában, a térség csatlakozása esetén a munkapiaci viszonyokra katasztrófa forgatókönyveket készítettek. Ugyanakkor a kiéleződő demográfiai viszonyok miatt az elöregedő Nyugat-Európa kénytelen lesz fiatal munkavállalókat fogadni, hogy megtarthassa a korábban elért életszínvonalát, szociális biztonságát. Kérdés most már csak az, milyen feltételeket dolgoz ki az EU

bevándorlási politikai alapelvként, hiszen a döntés alapvetően befolyásolja majd Európa nyugati felének szociális, kulturális, de még vallási arculatát is. A nagyszámú munkavállaló megjelenése Nyugat-Európában népes kulturális-vallási csoportok kialakulását is jelentették. A befogó országok úgy gondolták, hogy a foglalkoztatottságot találó külföldiek gyorsan elsajátítják az ország nyelvét, kultúráját és gond nélkül integrálódnak, sőt asszimilálódnak is. Ma már nyilvánvaló, hogy a különböző vallású munkavállalók a tömeges megjelenésükkel számtalan, korábban nem is sejtett gond forrásává lettek. Kifejezett gondot jelent az iszlám fundamentalizmus keresztényzsidó, valamint Nyugat (USA) ellenessége, ami 2001 szeptember 11-e után kifejezetten megterhelte az európai térség belső, biztonságpolitikai viszonyait. Az iszlám fundamentalizmus megerősödése negatívan hatott a Nyugat-Európában már elfogadottnak

tekintett multi-kulturalizmusra is A vallási türelmetlenség nyomán jelentkező fenyegetések és tényleges terrorcselekmények Madridban, Londonban, Párizsban megerősítette azokat a csoportokat, amelyeknek a szemében az idegen bevándorlók már régóta szálkát jelentettek. Az ellentétek egyre gyakrabban hevülnek magas hőfokra Ha napjainkra nem is vált még elkerülhetetlen problémává a kultúrák harca, minden esetre haladéktalanul szükség lenne az Európai Unió bevándorlás és foglalkoztatás politikájának megnyugtató tisztázására. 1.2 Állam és nemzet Európában Az 1566-os németalföldi és az 1789-es nagy francia forradalom közötti két és egynegyed században Nyugat-Európában kialakultak a modern polgári nemzetállamok. Klasszikus példává a francia fejlődés vált A harmadik rend győzelmével a francia nép, a francia nemzet került hatalomra. A polgárság (a nép) a modern francia nemzetállam birtokosává, irányítójává vált.

Az államnak pedig elő kellett segítenie a nemzet minden törekvését, szükség esetén akár mások rovására is. A polgárok hatalomba történő beemelése óriási hajtó, mobilizáló erővé vált, és Napóleon nyomán megteremtette a francia gloire-t. A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 13 ► Az európai integráció története a 20. században A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Alapfogalmak Vissza ◄ 14 ► Az európai történelemben a Nagy Francia Forradalom idején egyesült a korábban egymástól függetlenül létező állam és nemzet fogalma. Az állam és nemzet a történelem során egymástól elkülönülten léteztek. Évszázadokon, évezredeken keresztül léteztek államok és nemzetek anélkül, hogy valakinek is eszébe jutott volna valamilyen összefüggést is találni a kettő között. Az állam területi uralmi képződmény, amelynek keretében

legkülönbözőbb népek, embercsoportok éltek A mindenkori tulajdonviszonyoknak megfelelően a népcsoportok között voltak uralmifüggelmi viszonyok, de azok nem fejeződtek ki nyelvi, kulturális stb ellentétekben A történelem során számtalan állam, államszövetség létezett, amelyekben a legkülönbözőbb nemzetek, népcsoportok éltek, eltérő nyelvet beszéltek. A feudalizmus végéig nyelvi, kulturális különbségek nem jelentettek különösebben komoly problémát, hiszen a jobbágy, ha a földesurának, az uralkodójának, az államnak adózott, akkor teljesen jelentéktelen körülmény volt, hogy azt milyen „nyelven” tette. A nemzet, mint fogalom szintén történelmi képződmény, és meglehetősen nehezen definiálható fogalom ma is, amit az is bizonyít, hogy számtalan meghatározása létezik. A tananyag további megértése szempontjából egy leginkább letisztult és jól használható megoldást ajánlunk. Eszerint: a nemzet olyan

történelmileg kialakult emberi közösség, amelyet a nyelv, a terület, a közös származástudat, a gazdaság és a kultúra közössége jellemez. A nemzet ezen ismérvei ugyan teljességgel csak a modern polgári nemzetek kialakulásával fejlődtek ki, bizonyos elemei kétségtelenül a korábbi századokban gyökereznek, annak üzenetét közvetítik. Kissé közelebbről szemügyre véve a definíció egyes elemeit az látjuk, hogy a modern nemzeti (irodalmi) nyelvek a 18–19. századi nyelvújítások eredményei A nemzeti öntudatra ébredés nyugaton-keleten egyaránt együtt járt a nyelv csiszolásával, megújításával, a népnyelv irodalomba történő beemelésével. A feudális széttagoltság állapotából a polgári fejlődés útjára lépő népek kapcsolataik szorosabbá válásával művelték, megújították nyelvüket, alkalmassá tették a modern világ, tudomány eredményeinek közlésére. Nyelvújító mozgalmak indultak minden polgárosodás

útjára lépő nép történetében. A 18 század második és a 19 század első fele az európai nyelvújító mozgalmak kiemelkedő korszaka. A korábbi századokban meglehetősen gyakran előfordult, hogy a pórnép és az uralkodó osztály nem is egy nyelvet beszélt E tekintetben akár a magyar történelem is példaként szolgálhat, hiszen a nemesség kevert latint, a jobbágyság pedig a magyar nyelv csiszolatlan, rusztikus változatát beszélte. A Kazinczy Ferenc A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 14 ► Az európai integráció története a 20. században A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Alapfogalmak Vissza ◄ 15 ► indította nyelvújítási harc mozgalommá vált, és eredményeként megszületett a modern magyar nyelv, amely alkalmasnak bizonyult az irodalom és a tudomány eredményeinek a kifejezésére. Hasonló folyamatok zajlottak le Európa valamennyi országában

több-kevesebb időbeli különbséggel. A tőkés viszonyok kialakulásával egyes régiók másoknál kedvezőbb természeti, gazdasági, közlekedési viszonyai miatt kiemelkedtek, ami az adott terület dialektusát meghatározó nyelvi normává emelte. Az adott terület gazdasági erejénél fogva nyelvi értelemben integrálta a nemzethatárokon belül élő lakosságot. Ez a központ Magyarország esetében Pest és környéke volt és lett a magyar nyelv zsinórmértékévé. A gazdaságilag legerősebb térség a nyelvjárása irodalmi mércévé vált A gazdaság meghatározó szerepe mellett integráló hatást fejthetett ki a vallási nyelv, vagy egy meghatározó értelmiségi kör, szervezet tevékenysége is. Minthogy a nyelv fejezi ki legtökéletesebben a nemzet kulturális értékeit, és benne tud leginkább kifejeződni a nemzeti identitás, ezért a nyelv védelme különösen nagy hangsúlyt kap minden olyan helyzetben, a mikor a hivatalos politika annak szabad

elsajátítását és gyakorlását korlátozza. Minden nemzet tudatában megtalálható valamely területhez való fokozott kötődés mély érzelmi vonulata. A vándorló életmódot felváltó tartós letelepedés, az egy helyben maradás nem múlt el nyomtalanul a népek számára A földrajzi táj és nép között szoros érzelmi kapcsolat alakult ki, amelyet hősi eposzokban (Iliász, Odüsszeia, Kalevala, Kalevipoeg, Ének Igor hadáról, Germán mondavilág, Gesta Hungarorum stb.) elmesélve és megénekelve hagytak a késői utókorra A magyarság számára hosszas vándorlások után a Kárpátoktól övezett táj vált azon területté, amelyet hazájának tekintett. Mennél bensőségesebb viszony alakult ki a nép és az őt körül vevő természet között, annál több formában és módon fogalmazta meg kötődését a szeretett tájhoz. Tovább erősítette az érzelmi kötődést az „első szülöttségi jog” alapján szerzett terület épp úgy, mint fegyveres

úton, vérük hullatásával, idegen betolakodóktól századokon át védett terület. A földrajti tájhoz kötödés folyamatában nem különösebben fontos, hogy mennyire bizonyíthatók a legendák, mondák valóságtartalma, sokkal fontosabb, hogy hozzájárul a nemzettudat, a nemzeti identitás kiformálódásához. Minden nép nemzettudatában fontos szerepet játszott a közös származástudat kialakulása. A különböző embercsoportok mindig törekedtek arra, hogy akár a történeti múlt homályába vesző eredetmondákkal is egymás, de leginkább mások tudtára adják származásukat, ezzel is erősítve közösségük összetartó erejét. Vannak népek, amelyek valamely totem állattól A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 15 ► Az európai integráció története a 20. században A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Alapfogalmak Vissza ◄ 16 ► (Nagy Medve, Turul madár,

oroszlán stb.), mások meg harcos, vad népektől, vagy éppen a velük történt összeolvadás eredményeként tartják magukat annyira, vagy még többre, mint a környező népek Ebben az esetben is teljesen érdektelen, hogy az állítást alá támasztják-e tudományos kutatások vagy sem. Lényeg, hogy a közös származástudat mobilizáló erővé, a közösség összetartozását növelő tényezővé váljon A feudális széttagoltság után a nemzeti öntudatra ébredés részeként minden nemzet önálló nemzeti piacot, gazdasági közösséget teremtett. A feudalizmusból a kapitalizmusba történő átmenet idején a polgárság meg akarta szüntetni az egységes nemzeti piac kialakulását gátló tényezőket: a céhrendszert, a nemesi birtokok elidegeníthetetlenségének a tilalmát, a hitelhiányt, és még sok minden mást Mindent, ami a polgárosodás útjára lépett nemzetnek útjában állt. A polgári nemzetállam megteremtésével a feudális korlátok

rendre eltűntek, és egy szabad gazdasági közösség született. A nemzetek önállósodási törekvésükben igyekeztek elhatárolódni más nemzetektől és megteremteni saját kulturális közösségüket. Kialakították nemzeti zenéjüket, táncukat, öltözködésüket, ételeiket, italaikat, étkezési szokásaikat, lakáskultúrájukat. Nemzeti szép- és drámairodalmat, festészetet teremtettek Jeles tudósokat és szakembereket adtak a társadalom- és a természettudományoknak. Ekkor alakult ki az a kulturális értéktömeg, amelyet minden nép azóta is féltve őriz. A sok évtizedes, vagy akár egy néhány évszázados fejlődés eredményeként a 19. század elejére megszületettek Európában a modern polgári nemzetek, amelyeket a nyelv, a terület, a közös származástudat, a gazdaság egysége, a kultúra közössége tartott össze Nem csak a polgári Franciaországban, de az egész Nyugat-Európában a 19. század elején nagyjából egybe estek a

politikai és az etnikai határok Ezért itt nem is alakultak ki olyan vehemens nemzeti konfliktusok, mint amilyenek a térséget a történeti fejlődésben egy fél évszázad multán követő Közép-Kelet-Európában. A kontinens keleti felében az etnikai kevertség magas foka miatt határt ugyan mindenhol lehet húzni, de igazságosat sehol sem. A politikai és etnikai határok számottevő eltérése számtalan tragikus esemény forrásává vált. A két fogalom, az állam és a nemzet sajátos szimbiózisa mintegy 200 év óta létezik. 1789-es forradalom nyomán kialakuló francia nemzetállamot Kelet-Európa mintának, példaképnek tekintette A polgárosodásban később induló közép- és kelet-európai népek tekintetüket Párizsra vetették és a polgárosodás során nemzeti határaikat a nyelvi határokig igyekeztek kiter- A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 16 ► Az európai integráció története a 20.

században A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Alapfogalmak Vissza ◄ 17 ► jeszteni. Minthogy Közép- és Kelet-Európában az etnikai sokszínűség miatt képtelenség egynyelvű nemzetállamot megteremteni, elkeseredett küzdelem indult a határok „igazságos” kialakításáért. Fegyveres konfliktusokba torkolló összetűzések, nemzeti gyűlölködések áradata jelezte a konfliktusos jövőt Hamarosan bekövetkezett a 20 század a két világháborújával és etnikai villongásaival Az elmúlt század szomorú tapasztalatai alapján sokakban már önkéntelenül is felmerült a kérdés, van-e létjogosultsága a nemzetállamnak, mint az emberek tartós együttélési formájának? Létjogosultságát az elmúlt több mint két évszázad története éppen úgy bizonyította, mint a konfliktusokat teremtő vonásait is, ami miatt sokan mielőbbi meghaladását sürgették és sürgetik még ma is. Teszik ezt akkor is, ha ma még az

európai társadalmak működése döntően nemzetállami keretek között zajlik. A polgárok a nemzetállamtól védelmet várnak a külső támadásokkal szemben, határokon belül pedig szociális biztonságot és jólétet. A nemzetállamnak ezt a két alapvető funkcióját az európai államok soha sem tudták maradéktalanul teljesíteni. Különösen nem a 20. század folyamán, amikor a kontinensen az emberiség történetének két legpusztítóbb háborúja söpört végig, sőt ennek a páratlan mértékű pusztításnak ráadásul még előidézője és kirobbantója is volt. A háborúk pusztító jellege miatt a hagyományos nemzetállam a saját polgárai békéjét és szociális jólétét is csak korlátozottan tudta teljesíteni. További gond volt, hogy a gazdasági folyamatok internacionalizálódásával egyre kevésbé volt képes a fentebb jelzett elvárásnak megfelelni. Ugyan az államok igyekeztek polgáraik előtt egy mindenre kiterjedő illetékesség

képében pózolni, miközben a tényleges helyzetüket a növekvő függőség jellemezte. Napjainkban az integrációs folyamatokat, a nemzetállami kompetenciákat mind inkább felül írják, és új viszonyokat teremtenek a világ nagy régiói számára. 1.3 A nemzetté válás akadályai A történelem folyamán nem minden népnek sikerült nemzetté alakulnia. Az okok között találhatunk politikai, gazdasági, kulturális stb. tényezőket Akár nyelvét, irodalmát, kulturális hagyományait megtartva, nem egy nép egy nagy birodalom részeként nem volt képes megteremteni gazdasági önállóságát, nemzeti függetlenségét. Élhetnek népcsoportok politikai döntések következtében évtizedeken, századokon át több országhoz csatoltan, anyaország nélkül, mint pl. a kurdok, vagy az anyaország megléte mellett (Közép-Európa sok kisebbségi csoportja, köztük a magyarok) is. A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 17

► Az európai integráció története a 20. században A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Alapfogalmak Vissza ◄ 18 ► Nem csak kifejezetten nacionalista, de mérsékeltebb gondolkodású nemzeti érzelmű csoportok is gyakran vetették már Brüsszel szemére, hogy az integráció eredményeként a népek elveszítik majd nemzeti önazonosságukat. Az Európai Unió soha, semmikor nem törekedett arra, hogy nemzeti, kisebbségi identitásokat korlátozzon, esetleg háttérbe szorítson Sőt, mindenkor a nemzetek közeledését, a kisebbségi jogok messzemenő biztosítását követelte és kéri számon minden régebbi vagy új tagjától. A polgárok nemcsak az államok közötti kapcsolatok szabadabbá válásával gyakorolhatják kultúrájukat minden korábbi körülményekhez viszonyítva szabadabban, hanem arra is lehetősége nyílik, hogy szabad elhatározásából más állam állampolgárává váljanak. Az ilyen fajta

asszimilációt természetesnek kell tartani, mert kényszerhatás nélkül történt Tehát a természetes asszimiláció azon nemzetek polgárait gyarapítják, amelyek kedvezőbb szociális, társadalmi, együttélési feltételeket biztosítanak tagjaik számára. Természetesen az EU elutasít minden olyan megnyilvánulást, amely valamiféle kényszert, korlátozást alkalmaz a nemzeti identitás ápolása során Természetes körülmények között az egyén nem adja fel nemzeti önazonosságát, legfeljebb a fenyegető, az identitás tudata megőrzését akadályozó nyelvi, kulturális, gazdasági stb. kényszer hatására A közelmúltig számtalan formája alakult ki a nemzeti önazonosság tartóoszlopának tekintett anyanyelvi kultúra korlátozásának. Az ilyen fajta asszimilációt kényszer aszszimilációnak nevezzük, és hatékonysága felettébb kétséges Inkább csak a belső társadalmi feszültséget növeli, és sokszor konfliktusos formában oldódik meg. A

dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 18 ► Az európai integráció története a 20. században Európa világpolitikai vezető szerepének A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 19 ► 2. Európa világpolitikai vezető szerepének megkérdőjeleződése A 19–20. század fordulóján alapvető változások következtek be Európa világpolitikai szerepét illetően. Amíg korábban a kontinens meghatározó hatalmai a világ bármely pontján békés vagy erőszakos eszközökkel, de szinte kivétel nélkül el tudták érni kitűzött céljaikat, addig az I. világháborút követően az államok mozgástere nagymértékben leszűkült Tevékenységük kereteit mindinkább két „külső hatalom”, az Amerikai Egyesült Államok és a Szovjetunió határozta meg. Megkezdődött Európa világpolitikai vezető szerepének a történeti mértékkel mérve fokozatos csökkenése A

fejezet számba veszi ezeket az okokat, és bemutatja azokat a körülményeket, amelyek miatt az USA és a Szovjetunió végül is átmenetileg lemond egy aktívabb Európa politika folytatásáról. 2.1 Európa mint az egyetemes emberi fejlődés zászlóvivője Az európai kontinens az athéni demokrácia fénykorától (i. e 5 sz) a 20 század elejéig az egyetemes emberi fejlődés zászlóvivője és tevékeny formálója volt. Nem vitatva el más földrajzi térségek (Kína, Japán, Afrika, Amerikai földrész stb.) különböző történeti korszakokban elért tiszteletre méltó gazdasági, társadalmi, tudományos, kulturális és művészeti teljesítményét, döntően mégis az európai civilizáció határozta meg az egyetemes emberi fejlődés fő fejlődési irányát, játszott irányadó szerepet a mindenkori társadalomfejlődés kialakításában. Ugyan már az emberiség prehisztorikus történetének egyes szakaszai is a kontinenshez kötődtek, a társadalmi

fejlődést a termelési módok alapján meghatározó gazdasági formáció elméletek meghatározó formái Európában bontakoztak ki. Az európai földrészen alakult és teljesedett ki az emberiség történetének valamennyi szociális különbségen alakuló társadalmi formációja. A klasszikus rabszolgatartó társadalom alapvető vonásai a görög városállamokban jöttek létre a Periklészi-korban (Athén, i. e 5 sz), a görög városállami fejlődés olyan demokratikus, tudományos és művészeti értékekkel gazdagította a tágabb értelemben vett európai és egyetemes kultúrát, amely mindmáig az emberiség történetének féltve őrzött kincseit jelenti. A rabszolgatartó társadalom formaváltozásokon keresztül tovább A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 19 ► Az európai integráció története a 20. században Európa világpolitikai vezető szerepének A dokumentum használata | Tartalomjegyzék |

Felhasznált irodalom Vissza ◄ 20 ► élt a Római Birodalom keretei között, és alakította ki a klasszikus rabszolgatartó társadalom modelljét. Az Imperium Romanum olyan gazdasági, politikai, jogi, építészeti kultúrát hagyott hátra az utókornak, amelynek napjainkig szóló üzenete van. A rabszolgatartó társadalom keretei között kiéleződő gazdasági, politikai ellentétek megteremtették az európai feudalizmus kialakulásának feltételeit. Az i. sz 5 századtól kezdődően már formálódtak a hűbéri viszonyok, amely klasszikus formáját a Frank Birodalomban érte el. A Birodalom örökösei a francia, a német és az itáliai hűbéri államok lettek. A 10 századtól már Európa középső és keleti területei is a feudális termelési mód megszilárdulása irányába fejlődtek. A történelmi körülményektől függően a kereszténység római katolikus, vagy pravoszláv irányzatának felvételével a politikai Európa mindinkább elérte a

földrajzi kiterjedése lehetséges határait. A felfedezések nyomán (15–16. század fordulója) hatalmas mennyiségű nemesfém áramlott a kontinensre, amely útjára indította az eredeti tőkefelhalmozódást, megteremtette a kapitalista termelési mód alapjait. A nyugateurópai változások következtében a kontinens két felének gazdasági fejlődése külön útra tért Nyugat-Európa elindult az eredeti tőkefelhalmozódás útján. A gazdasági változásokat polgári forradalmak segítették végérvényesen győzelemre A gazdaságilag, katonailag megerősödő Nyugat-Európa a 18–19. század folyamán kiterjesztette hatalmát az egész földkerekségre Némi túlzással azt lehetne mondani, hogy Európa az egész világot ellenőrzése alá vonta. A meghódított, gyarmati sorba döntött területek a nyugateurópai térség nyersanyag ellátójává és késztermék felvevő területévé váltak A kapitalista termelési mód korábban soha nem látott mértékben

fejlesztette a termelő erőket, a feudális önkénnyel szemben biztosította az egyén személyes jogait, de nem tudta kellő mértékben megteremteni polgárai számára a szociális egyenlőség társadalmilag is elfogadható mértékét. A kapitalizmus szabad versenyes, monopolista, állammonopolista szakaszának szociális ellentmondásai kedveztek a szocialista-kommunista egyenlősítő eszmék elterjedésének. A marxista eszmék Európának különösen azon a felén terjedtek el nem várt gyorsasággal, amelyik a 16. század elejétől még évszázadokon át a feudális viszonyok megerősödésével, majd lassú felbomlásával küszködött. Az októberi forradalom után a Szovjetunióban hét, Közép-Kelet-Európában majd négy évtizedre olyan politikai rendszerek jöttek létre, amelyek kvázi politikai szabadságot és szociális egyenlőséget teremtettek. A rendszerek működését a történelem nem igazolta viszsza A múlt század 80–90-es évei határán

bekövetkezett politikai változá- A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 20 ► Az európai integráció története a 20. században Európa világpolitikai vezető szerepének A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 21 ► sok ugyan elsöpörték a közép- és kelet-európai szocialista államokat, de nem oldották meg a térség a szociális ellentmondásait. A feszültségek tényleges feloldására csak a politikailag és gazdaságilag egységes Európa kereteiben van valóságos remény. Az egymást követő társadalmi formációk az európai civilizációnak, azon belül az egyes országoknak mindig biztosítottak több-kevesebb lehetőséget a kontinenst körülvevő területek befolyásolására. Legnagyobb hatást a kontinens nyugati fele a 19 század végén gyakorolt a világ más régióira A 20 század elejétől azonban olyan folyamatok kezdtek kialakulni és hatni, amelyek

következtében a térség világpolitikai vezető szerepe fokozatosan csökkent, mozgástere egyre inkább beszűkült. 2.2 Európa világpolitikai térvesztése Európa fentebb vázolt mintegy két és félezer éves története a 20. század elején fordulóponthoz érkezett. A kontinens vezető szerepe, amely lényegében Nyugat-Európa hegemóniáját jelentette a világ felett, sorra megkérdőjeleződött A század története a világ és a kontinens gazdasági, politikai, katonai, kulturális, sőt demográfiai viszonyoknak gyors, és a földrész számára kedvezőtlen irányú változásainak sorozatává vált. Az újabb és újabb társadalmi formációk kialakításával (rabszolgatartó, feudális, kapitalista) Európa 2500 éven keresztül meg tudta őrizni a világban játszott hegemón szerepét. A külvilágra gyakorolt hatása történeti korszakonként ugyan jelentős mértékben változott, legnagyobb súlyát az újkorban, a földrajzi felfedezések nyomán

kialakuló eredeti tőkefelhalmozással, a kapitalista termelési mód kialakulásával érte el. A kapitalista termelési mód kifejlődésével a termelőerők olyan hihetetlen mértékű gyarapodása indult meg, ami a kontinens nyugati felének a világ más részeivel szemben mintegy 400 éven át tartó műszaki-technikai fölényt biztosított. A műszaki-technikai előny az I világháborút követően egyre inkább az Amerikai Egyesült Államok, majd Japán javára módosult, ami napjainkra már nyomasztó különbséggé, lemaradássá vált. A műszaki-technikai előny birtokában a nyugat-európai államok tartós katonai fölényre is szert tettek a világ egyéb részeivel szemben. NyugatEurópa meghatározó államai a katonai fölényük birtokában szinte minden szárazföldi területet és tengert a befolyásuk alá vontak. A 19 század végére már nem maradt gyarmatosításra alkalmas szabad terület, miközben újabb államok jelentkeztek és kerestek maguknak

„helyet a Nap alatt”. Békét csak a világ „igazságos” újrafelosztása jelenthetett volna, de az nyilvánvaló illú- A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 21 ► Az európai integráció története a 20. században Európa világpolitikai vezető szerepének A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 22 ► ziónak bizonyult. A régi gyarmattartók (mindenekelőtt Nagy-Britannia, Franciaország, Spanyolország, Portugália, Belgium, Hollandia) és az újonnan jelentkezők (Németország, Olaszország, Osztrák–Magyar Monarchia) békés eszközökkel nem tudták ellentéteiket rendezni. Az európai országok katonai tömbökbe tömörülve (Antant – Központi hatalmak), a fegyverek erejével szándékoztak érvényt szerezni területi igényeiknek. A kirobbanó I. világháború mindaddig egyenlő erők küzdelmét hozta, amíg az Antant segítségül nem hívta az USA-t, hogy

támogatásával a maga javára döntse el a már szinte kilátástalannak látszó küzdelmet. Az USA Antantnak nyújtott segítsége nemcsak a kontinens nyugati felének négy évszázados kizárólagos katonai fölényét kérdőjelezte meg a világban, hanem az 1917 októberében bekövetkezett orosz forradalom még lökést is adott a nemzeti felszabadító mozgalmak kibontakozásának. Az egyre terebélyesedő gyarmati mozgalmak a kolonizátorok mind nagyobb erejét kötötték le, olykor még belpolitikai válságot is okozva az anyaországban. A korlátlan gyarmati uralom korszakát az I. világháború után az egyre növekvő gyarmati gondok időszaka váltotta fel. Az I világháborúban meggyengülő gyarmattartó országok csak fokozott erőfeszítések árán tudták még fenntartani néhány évtizedig a hagyományos gyarmati politikájukat. A század 60-as éveire végérvényesen összeomlott a gyarmati rendszer, sok tekintetben új helyzetet teremtve Európa és a

világ számára. A változások különösen a kontinens folyamatos nyersanyag ellátását kérdőjelezték meg. Európa nyersanyagtartalékai a 20 század elejére jelentősen megcsappantak. Különösen a második ipari forradalom nyomán alapvető energiaforrássá előlépő kőolaj és földgáz vált komoly hiánycikké. A fokozódó nyersanyag éhség az anyaországokat még inkább arra ösztökélte, hogy a korábbinál is keményebben és kíméletlenebbül érvényesítsék gazdasági érdekeiket, biztosítsák folyamatos nyersanyag szükségletüket. Az egyenlőtlen csereviszonyok következtében az egykori gyarmatosítók a megnövekedett árufeleslegüket képtelenek voltak vásárlóerő hiányában a befolyási övezetükön belül értékesíteni. A gyarmatok politikai öntudatra ébredésével napirendre került a nemzeti függetlenség megteremtésének kérdése, ami újabb komoly csapást jelentett a gyarmattartók számára. A 20. század 60-as éveire nem csak

az egész gyarmati rendszer omlott össze, de hamarosan megkezdődött a volt gyarmatok részéről a „nyersanyag-fegyver” egyre drasztikusabb alkalmazása is. A négy évszázadon át viselt nyomorúságos helyzetükből az egykori gyarmati országok a nyersanyagárak drasztikus emelésével akartak kitörni. Törekvésükkel viszont A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 22 ► Az európai integráció története a 20. században Európa világpolitikai vezető szerepének A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 23 ► már nem csak Nyugat-Európa, de az egész világgazdasági egyensúlyát is komolyan veszélyeztették. Európa növekvő gondjai ellenére sem volt képes kialakítani egy olyan problémakezelő, problémamegoldó intézményrendszert, amelyik képes lett volna az ellentétek kezelésére. A napóleoni háborúk lezárására összehívott Bécsi Kongresszus (1815)

öthatalmi egyensúlyt (Nagy-Britannia, Franciaország, Poroszország, Ausztria, Oroszország) teremtett Európában, amely végérvényesen csak az I. világháború végén bomlott fel Lényegében nem változtatott a nagyhatalmi erőviszonyokon még az a körülmény sem, hogy a 19. század utolsó harmadában Poroszország helyére Németország (1871) lépett, Ausztriát pedig az Osztrák–Magyar Monarchia (1867) váltotta fel. A nagyhatalmi erőegyensúly csak az I. világháború végén bomlott fel, ingatag helyzetbe hozva vele az egész kontinenst 2.21 A nemzetállami ellentétek megoldásának katonai útja Az európai államok – mint már fentebb szó volt róla – ellentéteiket két katonai blokkba tömörülve, a fegyverek erejével kívánták eldönteni. A Központi Hatalmak által néhány hónapra tervezett „villámháborús” összecsapás azonban jóval több, mint négyéves, kiegyenlített erők küzdelmét hozta A küzdelem végkimenetelét a Központi

Hatalmak gazdasági erejének kimerülésén túl az USA háborúba történő be- (1917. április), ill Oroszország kilépése (1917 október) okozta 1918. november elejére az Antant ugyan legyőzte a Központi Hatalmakat, de Európa, az európai kontinens ezzel semmit sem nyert Sőt, korábban soha nem tapasztalt hatalmas méretű pusztulást és nyomort hagyott hátra a térségben. Birodalmak hullottak szét, 20 millió halott, szétrombolt nemzetgazdaságok, a nemzetközi kereskedelmi kapcsolatok felbomlása, meghosszabbodó nemzethatárok, egzisztenciális nyomor, ezek a legjellemzőbb adatai a világháború hagyatékának. 2.22 Két külső hatalom beavatkozási szándéka az európai ügyekbe Az Amerikai Egyesült Államok gazdasága a polgárháború (1861–1865) befejeződése után igen dinamikusan fejlődött, és a világháború előestéjére vezető gazdasági világhatalommá nőtte ki magát. Az amerikai tőke a Monroe-elvre (1823) történő hivatkozással a

századfordulóig Dél-Amerika nagy részét, Közép-Amerikát pedig szinte teljességgel befolyása alá vonta. Ezek után szükségszerűen merült fel az amerikai gazdasági-politikai körökben az a gondolat, hogy az Államok hagyjon fel az ún. izolációs politikával, és gazdasági A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 23 ► Az európai integráció története a 20. században Európa világpolitikai vezető szerepének A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 24 ► ereje birtokában aktívabb világgazdasági és világpolitikai tevékenységet folytasson. Valamiféle stratégiaváltás szükségességét és egyúttal lehetőségét is kínálta az európai földrészen folyó háború. Az egyre inkább elhúzódó katonai küzdelmek az Antant országokat, főként Nagy-Britanniát és Franciaországot arra késztették, hogy hiteleket vegyenek fel a háborús kiadásaik

fedezésére. Miközben mind a két állam jelentős mértékben eladósodott az USA-nak, egyértelműen arra törekedett, hogy fő pénzügyi hitelezőjüket a maguk oldalán beléptessék a háborúba. Hosszas bizonytalankodás után 1917 tavaszán az USA mégiscsak belépett a háborúba, és jelentős mértékben hozzájárult annak az Antant számára győztes befejezéséhez. A győzelem birtokában Woodrow Wilson amerikai elnök tett először kísérletet arra, hogy feladja a tradicionális izolációs politikát, és nyisson a világ és Európa felé. Ennek a törekvésnek a kezdetét jelentette az ún Wilson-terv (1918. 01 08), amely új alapokra igyekezett helyezni a nemzetközi politikai és kereskedelmi viszonyokat A 14 pontba foglalt elképzelése főként a vesztesek részéről lett később hivatkozási pont. Igazságos béke, nemzeti önrendelkezés, demokratikus államberendezkedés, hajózás szabadsága, egyenlő feltételek a világkereskedelemben stb. A vesztes

államok különös előszeretettel hivatkoztak a tervezet egyes, számukra kedvező pontjaira, hogy ezáltal is mérsékeljék a könyörtelen francia békefeltételeket. Wilson elnök filantróp szándékain túl a győztesek közül senki nem tartotta irányadónak a dokumentumot, legkevésbé zsinórmértéknek a háború utáni viszonyok kialakítási folyamatában. A háború győztes befejezése az USA számára nem csak számottevő világpolitikai tekintélynövekedéssel, de gazdasági ereje hihetetlen mértékű gyarapodásával is együtt járt. Washington katonai, gazdasági sikerein felbuzdulva, kísérletet tett az Európával, és a világ más részeivel folytatott külkapcsolatai felülvizsgálatára. Wilson elnök az I. világháborút minden háborúk végének tekintette Őszinte naivitással hitte, hogy a pontokba foglalt elképzelése nyomán új viszonyok jönnek létre a világ államai között, és a háború végleg kiküszöbölhető lesz az emberiség

történetéből. A világháborút lezáró párizsi békekonferencián (1919–1920) az amerikai elnök szembesülhetett az európai nemzetállami érdekek önző jellegével, olykor kíméletlen érdekérvényesítési törekvéseivel. Wilson az izolációs politikát feladni szándékozó terve komoly belpolitikai viták tárgyává vált az 1920-as elnökválasztási kampányban. Kihívója a republikánus Warren Harding, a wilsoni nyitással szemben az elzárkózási (izolációs) politika folytatását, a zavaros, kiszámíthatatlan európai ügyektől A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 24 ► Az európai integráció története a 20. században Európa világpolitikai vezető szerepének A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 25 ► való tartózkodást szegezte szembe. Harding az átlag amerikai polgár vágyait, érzelmeit fejezte ki, amikor nyugalmat, a katonák gyors haza

hozatalát, a folyósított hitelek mihamarabbi visszafizetését követelte Harding azért is győzött a választásokon, mert az amerikai választópolgárok Európát olyan puskaporos hordónak tartották, amelyik bármelyik pillanatban felrobbanhat. Túlságosan sokat nem is tévedtek az Atlanti óceán túlpartján élők. A háborús összeomlás nyomán egy olyan forradalmi hullám söpört végig az öreg kontinensen (1917–1923), amelyre a század folyamán többé nem is lesz példa. Uralkodó házak trónfosztásában, politikai gyilkosságokban, bal- és jobboldali politikai fordulatokban, helyi konfliktusok sorozatában bővelkedő évek alatt az amerikaiak elbizonytalanodtak, és nehezen ismerték ki magukat. A forradalmi válságokat átélő Európában az amerikai politika és tőke egyaránt bizonytalannak érezte magát, és nem mert hosszú távú befektetéseket eszközölni. Washington egyébként sem volt igazán meggyőződve izolációs politikája

feladásának szükségességéről, ezért inkább nem is vállalkozott a kontinens bizonytalan, olykor több mint zavaros ügyeinek intézésére. A remélt politikai hatalomgyakorlási technikákon és a gazdasági hasznon túl a tengerentúliakat egyébként sem kötötte semmi sem különösebben az óhazához. Az igazsághoz tartozott még az is, hogy az európai politikusok sem örvendtek különösebben az amerikaiak esetleges tartós, kontinentális maradásának. Szovjetunió. A háború gyötrelmei talán sehol sem voltak annyira elviselhetetlenek, mint éppen Oroszországban Bizonyára ezért is teremtődtek itt olyan kedvező feltételek a háború és rendszer ellenes propaganda terjesztésére. A V Lenin vezetette Oroszországi Szociáldemokrata (bolsevik) Munkáspárt radikális antifeudális, antikapitalista programjával nyíltan hirdette, hogy az egyetemes társadalmi fejlődés eredményeként a kapitalizmus elérkezett fejlődése végső, imperialista szakaszába,

amely már „a proletárforradalmak előestéje”. Lenin szerint már a világháború kirobbanása is az antagonisztikus ellentétek meglétének a kifejeződési formája volt. A tőkés országok egyenlőtlen gazdasági fejlődése, a fejlődésben megkésett államok erőszakos, területi újra felosztó politikája a felelős a háború kirobbanásáért. Az egyenlőtlen fejlődés következtében „a szocializmus győzelme lehetséges eleinte néhány, vagy akár egy, egymagában vett kapitalista országban is.” írta a párt illegalitásban tevékenykedő vezetője az Európai Egyesült Államok jelszaváról című cikkében (1915). „Ennek az országnak a győztes proletariátusa, – folytatta Lenin – miután kisajátította a kapitalistákat és megszervezte országában a szocialista termelést, szembefordulna a világ többi, kapitalista A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 25 ► Az európai integráció

története a 20. században Európa világpolitikai vezető szerepének A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 26 ► részével, a maga oldalára vonná a többi ország elnyomott osztályait, felkelést szítana ott a kapitalisták ellen, sőt szükség esetén katonai erővel vonulna a kizsákmányoló osztályok és államaik ellen.” Akár egy ország munkássága is, forradalmi pártja vezetésével lerázhatja magáról a kizsákmányolás igáját, és megteremtheti a jövő, kizsákmányolástól mentes szocialista társadalmát. A nemzetek megszabadulva a nemzeti gyűlölködés burzsoá ideológiájától, a kommunista pártok vezetésével a proletár internacionalizmus szellemében testvéri segítséget nyújtanak majd egymásnak, és megalakítják az Európai Egyesült Államokat. Ez az új Európa már nem a tőkések és kizsákmányolók, hanem a dolgozók Európája lesz, megszüntetve benne a kizsákmányolás minden

formáját. Az 1917. októberi szocialista forradalom győzelme után valóban megszűnt a kapitalizmus egyetemes, mindent átfogó világrendszere Lenin szerint Marx–Engels a világforradalomról vallott nézetei a szovjet-orosz bolsevik rendszer létrejöttében és a szocialista termelési mód gyors tovaterjedésében öltött testet. A bolsevik párt az októberi forradalom győzelmét a világforradalom kezdetének tekintette és a párt vezetői mélyen hittek a pétervári események gyors európai exportjában. A kapitalizmus általános válsága talaján kibontakozó forradalmi folyamatok végső soron a kapitalista rend megszűnéséhez, a világszocializmus megszületéséhez vezetnek. A szovjet vezetés hitt a proletárforradalmak gyors kontinentális és majd világméretű elterjedésében. Az 1919 tavaszán megalakuló magyar, szlovák, bajor tanácsköztársaságok, a baloldali erők számottevő előretörése a kontinensen és a világban némileg még igazolta is

a történeti fejlődés marxizmus klaszszikusai által előre jelzett menetét. Egyes szovjet politikai, katonai vezetők valóban latolgatták a Vörös Hadsereg internacionalista segítségnyújtás keretében történő Nyugatra küldését, hogy győzedelmes előre nyomulásuk eredményeként akár még a londoni parlament tetejére is kitűzzék a sarlókalapácsos vörös zászlót. A szovjet vezetés forradalmat exportálni szándékozó kalandor politikája mély nyomokat hagyott a nyugati közvéleményben és a politikusokban A későbbi évtizedekben akkor is hivatkoztak rá, amikor minden különösebb alapot nélkülözött A hatalom megszerzése után azonban a szovjetrendszer egy sor előre nem kalkulált nehézségekbe ütközött. Az orosz társadalmi, gazdasági viszonyok nem igazán igazolták vissza a marxizmus klasszikusainak elméleti következtetéseit. Az új politikai rendszer kiépítése növekvő hatalmi harcokba majd polgárháborúba torkollott Az

elméleti tézisek és a gazdasági kényszer szülte hadikommunizmus létét, az anyagi javak kommunisztikus A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 26 ► Az európai integráció története a 20. században Európa világpolitikai vezető szerepének A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 27 ► elvek alapján történő elosztását az orosz valóság nem igazolta vissza. Az elméleti ortodoxia szülte káoszból a kiutat az „új gazdaságpolitika” (NEP), a kistulajdonnak adott engedmények nyújtása jelentette. A proletárállam léte komoly gondokat okozott Nyugat-Európában. A nyugati országok egy ideig kivárásra rendezkedtek be, remélve azt, hogy a bolsevik rendszer önmagától is összeomlik. Miután a rendszer a polgárháborút sikeresen fejezte be, igyekezett kitörni a diplomáciai elszigeteltségből Csak a Rapallóban megkötött német-orosz szerződés (1922

április) jelezte a szovjet külpolitika első számottevő sikerét. A diplomáciai siker ellenére a kontinentális forradalmi hullám lecsillapodása után a Szovjet Hatalom a 30-as évek végéig lényegében nem játszott számottevő szerepet az európai politikában. Az átmeneti megoldást a szocializmus egy országban történő építésének lenini terve jelentette (1921–1922). Az ország hatalmas területi adottságai, gazdag nyersanyagforrásai – vélte Lenin – reális esélyt kínálnak a „túlélésre”. Addig az ország „ostromlott erőd” marad, de ha megváltoznak a külső körülmények, akkor újra erősíteni lehet majd a világszocializmus erőit. A változások már 1929–1933 között részben jelentkeztek, de még inkább 1945 után, amikor a sajátos történelmi körülmények között lehetőség nyílt egy nagyhatalmi politika kibontakoztatására. Az európai államok és a szovjetrendszer eltérő politikai berendezkedése miatt nem

kerülhetett sor érdemi együttműködésre. A kölcsönös bizalmatlanság következtében nem jöhetett létre az együttműködésnek semmiféle konszolidáltabb formája Nem volt még tapasztalat a két rendszer (békés) egymás mellett élésének mikéntjére. Kimondva kimondatlanul egymás kölcsönös elpusztítására törekedtek. Nyugat mindig azzal számolt, hogy szovjet részről bármikor váratlan katonai támadás érheti és politikai megosztottsága miatt nem lesz képes megvédenie önmagát. Hasonlóképpen gondolkodtak a Kremlben is, és minduntalan a 14 ország intervenciójára utaltak 2.23 Meghosszabbított gondolkodási idő a közös problémák megoldására A két nagyhatalom – mint láttuk – ugyan eltérő okokból, de visszahúzódott egy aktívabb Európa-politika folytatásától. Ez azonban egyáltalán nem jelentette azt, hogy más történelmi körülmények ne tennék majd meg azt. Minden esetre Európa kapott a történelemtől egy

negyedszázadnyi gondolkodási A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 27 ► Az európai integráció története a 20. században Európa világpolitikai vezető szerepének A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 28 ► időt, hogy rendezze sorait, és elkerülje a két külső hatalom beavatkozási kísérletét a kontinens életébe. A következő két fejezet azt mutatja be, hogy milyen elképzelések, tervezetek születtek Európa világpolitikai szerepének megőrzésére. Szinte se szeri, se száma a különböző elgondolásoknak, amelyek így vagy úgy, de igyekeztek meggyőzni a döntéshozókat a politikai, gazdasági együttműködés szükségességéről. A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 28 ► Az európai integráció története a 20. században Tervek, elgondolások az európai egységről A dokumentum használata |

Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 29 ► 3. Tervek, elgondolások az európai egységről a két világháború között A fejezet azokat a kezdeti elképzeléseket, törekvéseket mutatja be, amelyeket a kontinens I. világháború után kialakult helyzete váltott ki azokban, akik szinte azonnal felfogták a változások mértékét és súlyát. A 20-as évek első fele az egyéni tervek, elgondolások (Spengler, Coudenhove-Kalergi stb.) megjelenésének időszaka, az évtized végével már kormányszintű tervek (Briand-terv, Tardieu-terv, Brocchi-terv stb) is születtek, amelyek a 30-as évek ellentétes hatalmi törekvései miatt sorra megbuktak. A megegyezés hiánya miatt Európa mind közelebb került az újabb katonai konfrontációhoz, amely majd végleg megpecsételi a kontinens politikai, gazdasági, katonai önállóságát 3.1 Hatalompolitikai változások a 20-as évek Európájában Az I. világháború következtében olyan mélyreható

változások következtek be Európa hatalompolitikai viszonyaiban, hogy egy bizonyos időnek el kellett telni ahhoz, hogy egyáltalán újra lehessen értelmezni a kialakult helyzetet. Sokan korábban még talán elképzelni sem tudták volna, hogy a világpolitikát egykor irányító nagyhatalmú európai uralkodó házak sorsüldözötté, számkivetetté, vagy egyszerűen politikai gyilkosság áldozatává válnak. Azt is kevesen hitték volna, hogy a kontinens békéjét külső hatalmak bevonásával kell majd kialakítani, gazdaságát pedig csak kívülről jövő pénzügyi segítséggel (Dawes-terv, Young-terv) lehet ismét működőképessé tenni. A bécsi kongresszus (1815) kialakította öthatalmi kontinentális erőegyensúly az I. világháború végére végérvényesen felbomlott Nagy-Britannia a 19–20 század fordulójára végérvényesen túljutott hatalma delelőjén és egyre nyomasztóbbá váló birodalmi gondokkal küszködött. Hatalmas gyarmatbirodalma

igazgatásának fokozódó gondjai mellett Európában csak a hatalmi erőegyensúly megtartására törekedhetett, féltékenyen ügyelve arra, hogy egyetlen állam se jusson kizárólagos vezető szerephez a térségben. Ez a politikai alapállás motiválta London folyamatos ellenkezését a hegemón francia törekvésekkel szemben. Az angol egyensúlypolitika a 30-as évek végére látványosan összeomlott, és az angol diplomáciának osztoznia A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 29 ► Az európai integráció története a 20. században Tervek, elgondolások az európai egységről A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 30 ► kellett abban a történelmi felelősségben, amelyik túl későn ismerte fel a német nemzeti szocializmusban a kontinens békéjére leselkedő veszélyt. Franciaország a párizs-környéki békék eredményeként valóban kivételes politikai helyzetbe

jutott a kontinensen. A Szajna-parton rövid időre úgy tűnhetett, hogy az országba visszatért a napóleoni „gloire” időszaka. A békekötések eredményeként a francia diplomácia kivételesen kedvező hatalompolitikai helyzetbe jutott és megkezdte a kontinens saját elképzelése szerinti újjászervezését. Legfőbb törekvésésévé a német kérdés egyszer s mindenkorra történő kiiktatása volt a kontinens, de legfőképpen Franciaország történetéből. Gyorsan kiderült azonban, hogy Németország nem zárható ki az európai politikából, már csak azért sem, mert azok a politikai csoportosulások, (Kis-antant, a Balkáni-antant, a Balti-antant), amelyeket Párizs ellenpontként szervezett meg ellene, megfelelő gazdasági erő hiányában nem voltak képesek megakadályozni a német törekvések érvényesülését Európa középső részén. Hitler hatalomra jutása után kártyavárként omlott össze a francia diplomácia mindenfajta aprólékos

munkával kialakított német ellenes politikai, gazdasági törekvése. A Habsburg-ház számára az I. világháború azzal a szomorú következménnyel járt, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlott, és az utódállamok semmiféle szorosabb együttműködésre nem voltak hajlandók a Dunai Monarchia utódjának tekintett Ausztria kormányával. A Monarchia területéből kialakuló utódállamok a nemzeti önállóság megteremtése érdekében erős gazdasági autarkiára rendezkedtek be, és a területi vitáik miatt ellenségesen viszonyultak egymáshoz. Csehszlovákia kivételével a térségben tekintélyuralmi rendszerek jöttek létre, amelyeknek meghatározott politikai csoportjai csak a kedvező alkalomra vártak, hogy a kedvező pillanatban határrevíziót hajtsanak végre. Az európai együttműködés lehetőségét alaposan megnehezítette az 1917. októberi forradalom nyomán létrejövő szovjetrendszer Mint már korábban említettük, a kontinens országainak

nem volt semmiféle tapasztalata arra vonatkozóan, miként lehetne együttműködni a proletárállammal? A bolsevik hatalomátvétel után Európa politikai központjaiban még a rendszer gyors összeomlásában reménykedtek, és csak a 20-as évek közepétől kezdtek a szovjet rezsimmel való valamiféle modus vivendi kialakítására. Az évek, majd évtizedek múlásával viszont a szovjet politika egyre komolyabban szólt bele a kontinens életébe, döntően meghatározva annak sorsát, legfőképpen a II. világháborút követően A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 30 ► Az európai integráció története a 20. században Tervek, elgondolások az európai egységről A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 31 ► 3.2 A 20-as évek egyéni Európa-tervei A kontinensre leselkedő veszélyeket a dolgok természetes rendjéből következően először a társadalomtudósok,

politikusok ismerték fel. Elméleteik magukon viselték alkotójuk nemzeti, világnézeti, politikai hovatartozását, ennek következtében csak szűk körű támogatásra számíthattak, és nem reménykedhettek egy szélesebb körű támogatásban. Ugyanakkor mégis, mint gondolatcsírák, jó szolgálatot tettek a későbbi európai együttműködés megteremtése érdekében. A nagy birodalmak látszólagos „nyugalma” helyébe lépő nemzetállamai civakodások nehéz helyzetbe sodorták a kontinenst. Az emberek a rendezett nemzetállami viszonyok utáni vágya szülte azokat az egyéni terveket, gondolatokat, amelyek az egymással rivalizáló államok helyébe az élet egész területére kiterjedő mindenoldalú együttműködés megteremtését szorgalmazták. Az egyre terjedő gazdasági autarkiát a nemzetgazdasági kapcsolatok bővítésével, preferenciális megállapodások megkötésével, regionális vámuniók kialakításával akarták feltartóztatni. A

megoldatlan szociális problémák miatt a tervezetek szerzői növekvő aggodalommal figyelték a szovjet ideológia hatásait is. Nemcsak egyfajta „szellemi honvédelem”-re rendezkedtek be, hanem az országok konkrét katonai együttműködését is szorgalmazták. Az európai politika irányítói és az első tervezetek megfogalmazói is egyformán tartottak az USA gazdasági hatalmától és a szovjetrendszer politikai-katonai befolyásától Gyorsan kiderült, hogy a világszervezetként megalakított Népszövetség nem lesz képes kezelni az európai régió problémáit. Európa jövőbeli sorsáról gondolkodók között két alapvető irányzat alakult ki. Az egyik pesszimista következtetéseket vont le a háború utáni Európa helyzetéből, és Oswald Spenglerhez hasonlóan komor színekkel ecsetelték a kontinens jövőjét, a másik viszont felfogva a kontinens kétség kívül nehéz helyzetét, az összefogás legkülönbözőbb formáit javasolva, egy

reményteljes jövőt festettek le. Ezek közé tartozott, R Baerwald, J Caillaux vagy R. Coudenhove-Kalergi is Oswald Spengler a Nyugat alkonya című 1920-ban megjelent nagyhatású munkájában végig követve a kontinens történetét arra a megállapításra jutott, hogy az európai kultúrkör a 19. században túl jutott delelőjén és a 20. század végére végleg elveszíti a világban játszott korábbi vezető szerepét Pusztulásra van ítélve, sorsa megmásíthatatlan, lehetetlen segíteni rajta Spengler pesszimista, lefegyverző gondolatait ha kevesen is osztották, mégis jellemző volt az európai értelmiség egy részének hangulatára. Az A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 31 ► Az európai integráció története a 20. században Tervek, elgondolások az európai egységről A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 32 ► európai értelmiség számottevő részét

zavarodottság, kilátástalanság érzése kerítette hatalmába. Mások, mint Richard Baerwald pszichológus is, az Európai Egyesült Államok címmel Bádenban, 1923-ban megjelent munkájában a közös Európa eszméjét annyira vonzónak tartotta, hogy ha a kontinens népei megismerik a megteremtéséhez vezető utat, feltétlenül elindulnak felé. Könyvében az Európai Egyesült Államok megteremtésére a lehetőségek tárházát sorolta fel. A francia újságíró Joseph Caillaux „Merre tart Franciaország? Merre tart Európa?” címmel írt könyvében Európa népeinek szorosabb gazdasági együttműködését és közös alkotmány kidolgozását tartotta megfelelő megoldásnak a kialakult nehéz helyzetből való kijutásra. Megint mások, mint a német Wilhelm Heile regionális gazdasági együttműködés megteremtésével igyekezett a Közép-Európai Egyesült Államokból kiindulva megteremteni a szélesebb európai együttműködést. A 20-as évek teóriái

közül Richard Nikolaus Coudenhove-Kalergi gróf Páneurópa elmélete vált legismertebbé, és gyakorolt minden más elméletnél nagyobb hatást a későbbi európai együttműködésre. A Monarchia Tokióban szolgálatot teljesítő diplomatájának és a japán nemesi (szamuráj) családból származó feleségének a házasságából születő Richárd (1894) kétéves korától nevelkedett a Cseh erdőben található ronspergi családi kastélyban Az előkelő ifjak számára fenntartott bécsi Teréziánumban tanult, de sem a diplomáciai, sem a katonatiszti pálya nem vonzotta különösebben. Inkább az elvont bölcseleti kérdések érdekelték, ezért Münchenben filozófia doktori címet szerzett. Újságírói pályakezdése a Monarchia öszszeomlásának idejére esett A Habsburg birodalom felbomlása személy szerint őt is mélyen érintette. Spenglerrel ellentétben azonban ő a kontinens jövőjét egyáltalán nem látta olyan reménytelennek, mint a német

filozófus. Egyetemes és kultúrtörténeti tanulmányai alapján Coudenhove-Kalergi mélyen meg volt győződve arról, hogy az európai kontinens olyan értékeket adott az emberiségnek, amelyek miatt Európának továbbra is jelen kell lenni a világpolitikában. Javasolta, hogy Európa a leggyorsabban szabaduljon meg a cselekvését megbénító nietzschei – spengleri gondolatoktól Apátia, tétlenség helyett politikai aktivitásra, a történelmi tapasztalatok kellően magas szárnyalású összegzésére buzdított a kontinens sorsának jobbra fordítása érdekében. Ennek szellemében fogalmazta meg a Páneurópa kiáltványt és alapította meg a Páneurópa mozgalmat (1923). A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 32 ► Az európai integráció története a 20. században Tervek, elgondolások az európai egységről A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 33 ► A Páneurópa

gróf – ahogy később a mozgalom sikerei nyomán a tisztelet és elismerés jeleként nevezték – a történeti tapasztalatok hosszas tanulmányozása után jutott el a Páneurópa gondolat kidolgozásáig, egy Európa egységéért küzdő mozgalom megalapításáig. Páneurópa megteremtésének fontosságát akkor kezdte felismerni, amikor egyetemes történeti és hatalompolitikai tanulmányai során arra a felismerésre jutott, hogy az Európán kívüli területek az elmúlt évtizedek során egyre nagyobb államcsoportokká szerveződtek, és igyekeztek kiterjeszteni befolyásukat más kontinensekre is. Európa ezzel szemben a Párizs-környéki békék következtében 26 egymással rivalizáló, kis nemzetállamra szakadt szét, amelyek sem együttesen, sem külön-külön nem lennének képesek valamiféle jelentősebb világpolitikai szerepvállalásra. Az államok egymás közötti torzsalkodásai, a rettenetes világháború az egész kontinenst legyengítették és

felettébb sebezhetővé tették a külső nagyhatalmi beavatkozási kísérletekkel szemben. A fiatal, még csak a 20-as évei közepén járó érzékeny lelkületű gróf szívesen forgatta a dolgozó szobája asztalán álló földgömböt, lapozgatta a világtérképeket. Geográfiai tájékozódásai nyomán mindinkább arra a meggyőződésre jutott, hogy Európa megingott világpolitikai szerepét csak úgy tudja majd helyre állítani, ha a világ más régióihoz hasonlóan gazdasági, politikai, katonai érdekei mentén államcsoporttá, Coudenhove-Kalergi szavaival élve, politikai kontinenssé szerveződik. A Népszövetség megalakulásában is rövid ideig egy olyan reményteljes nemzetközi fórum létrejöttét vélte felfedezni, amely képes lesz majd a világ, és az európai béke megőrzésére A genfi székhelyű szervezet tevékenységébe vetett bizalma kezdetben olyannyira erős volt, hogy még azt is feltételezte, ha mindegyik politikai kontinens tagja lesz

Népszövetségnek, a háborúk végleg kizárhatók lesznek az emberiség történetéből. Éppen az Amerikai Egyesült Államok világszövetségbe történő belépésének lehetőségén elmélkedve jutott váratlanul arra a felismerésre, hogy az amerikai példa alapján megteremthető lenne Európa politikai egysége is. „Hirtelen feltűnt az a vonal – emlékezett később a Páneurópa gondolat megszületésének pillanatára –, amely akkor a demokratikus Európát a Szovjetuniótól elválasztotta, és amely a Földközi tenger túloldalán brit-Afrika és az európai kontinens államainak gyarmati területei között húzódott. Az afrikai határvonaltól Keletre hatalmas ívben terült el az Indiai óceán mentén a brit világbirodalom, Fokvárostól egészen Sidney-ig. Ez adta a megoldást ahhoz, hogy a világot öt nagytérre osszam fel, amely lehetővé tette az Amerikai Egyesült Államok és a Szovjetunió Népszövetséghez történő csatlakozását. Ezen öt

A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 33 ► Az európai integráció története a 20. században Tervek, elgondolások az európai egységről A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 34 ► nagytér közül Pánamerika már megszerveződött; ugyanúgy a régi világ északi részén a Szovjetunió, déli területén a Brit Birodalom. A Távol-Keleten Japán igyekezett Kína bevonásával a mongol népek blokkját megteremteni. Csak az ötödik nagytér, nevezetesen Páneurópa maradt teljességgel széttagolt A közös történeti, kulturális hagyományokra támaszkodva azonban a Petsamo-Katanga vonal és az Atlanti óceán között mégis megalakul majd Páneurópa.” Az 1. sz térkép híven szemlélteti Coudenhove-Kalergi elképzelését arról, miként különítette el egymástól a már megszerveződött négy nagy politikai kontinenst földrajzi határaival, befolyási övezeteivel,

gyarmataival egyetemben Páneurópától 1. térkép Forrás: Zeitschrift Paneuropa. Jahrgang 1 (1924) Heft 1 A világ négy politikai kontinensre történő tagolásából Coudenhove-Kalergi számára teljes természetességgel adódott a következtetés, hogy Európának is minél hamarabb meg kell szerveződnie, össze kell fognia érdekei védelmében. Ellenkező esetben a gazdaságilag erős USA, a politikai rendszere miatt idegen és katonailag félelmetes Szovjetunió, a hatalmas Brit Birodalom, valamint a gyorsan feltörekvő Japán bármikor kihasználhatja nagyobb A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 34 ► Az európai integráció története a 20. században Tervek, elgondolások az európai egységről A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 35 ► szervezettségét, erejét, és külön-külön, vagy együttesen beavatkozhatnak a kontinens belügyeibe. Coudenhove-Kalergi

Páneurópa területének kijelölésekor nem kizárólagosan a kontinens természetes földrajzi határait vette alapul. Az Európa gróf szerint: „Páneurópa az Oroszország, az Atlanti-óceán és a Földközi-tenger között elterülő félszigetet foglalja magában; továbbá Izlandot és az európai országok gyarmatait. A nagy európai gyarmat, amely Tripoli és Kongó, valamint Marokkó és Angola között átöleli fél Afrikát, ésszerű gazdálkodás mellett nyersanyaggal látná el Európát”. Coudenhove-Kalergit Páneurópa földrajzi határainak kijelölésekor erősen politikai szempontok motiválták. A kontinens országait minden különösebb differenciálás nélkül, demokratikus berendezkedésűnek, politikailag egységes területnek tekintette. A kontinenst Keletről határoló Szovjetuniót politikai rendszere, a területet Nyugatról övező Nagy-Britanniát pedig gyarmatbirodalma iránt érzett különleges felelőssége miatt nem tekintette az egységes

Európa részének. A Szovjetunió esetében Coudenhove-Kalergi legnagyobb akadálynak a proletár állam Európától eltérő politikai rendszerét tartotta. Megítélése szerint a polgári Európa semmilyen közösséget nem vállalhat az októberi forradalom következtében a kontinenstől politikai berendezkedésében is idegenné vált proletárállammal. Mint írta: „Oroszország Páneurópába történő integrálása jelenleg kivitelezhetetlen. Mindkét részről, a demokratikus országok és a szovjetek részéről is gyakorlatilag megvalósíthatatlan. Oroszországnak a demokráciával történő szakítása miatt önként levált az európai államrendszerről.” Az ifjú gróf Szovjetuniót kategorikusan elutasító álláspontja mögött kifejezetten a proletárdiktatúrát elítélő, az orosz-szovjet kultúra értékeit megkérdőjelező, a kommunista morált mélységesen megvető álláspontja húzódott meg. Felettébb nyugtalanító jelenségnek tartotta, hogy

az „európai félsziget” keleti határán egy olyan világhatalom szerveződött hatalmi központtá, amely politikai irányvonalában a kommunista világforradalom elkötelezett híve és „vezetője céljának tekinti az Európában fennálló viszonyok erőszakos megdöntését.” Coudenhove-Kalergi földrajzi okok miatt sem tartotta lehetségesnek a Szovjetunió Páneurópa tagságát. A proletárforradalom győzelme után ugyanis, – magyarázta a mozgalom alapítója –, az ország területének egy része (Finnország, Balti államok, Lengyelország egy része) levált Oroszországról, és Európához csatlakozott. Így területének korábbinál is nagyobb hányada tartozik Ázsiához, aminek következtében földrajzilag sem igazán európai állam. A bolsevik állam még a korábbi orosz birodalomnál is fo- A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 35 ► Az európai integráció története a 20. században Tervek,

elgondolások az európai egységről A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 36 ► kozottabb mértékben lett eurázsiai birodalom, annak minden politikai, kulturális, erkölcsi következményével együtt. Megítélése szerint a Szovjetunió éppen eurázsiai nagyhatalommá szerveződése miatt vált önálló politikai nagytérré, a világpolitika fontos tényezőjévé. Két kontinensre kiterjedő hatalmas területe, eltérő politikai rendszere, gazdasági, katonai potenciálja különös figyelmet érdemel Páneurópa részéről. Páneurópa nyugati szomszédját, Nagy-Britanniát Coudenhove-Kalergi nem politikai rendszere, hanem sajátos birodalmi elkötelezettsége miatt nem tartotta a kontinenshez kapcsolhatónak. Európa hajdan egy szerény államát alkotó Anglia a századok folyamán hatalmas gyarmatbirodalmat hozott létre, és a 19. század közepére-végére már egy világbirodalmat igazgatott A kontinensről leválva,

földrajzi súlypontját az Indiai óceán térségébe helyezte át. (Lásd az 1 számú térképet) A hatalmas gyarmatbirodalom igazgatása a Buckingham-palota számára mindennél fontosabb feladat Ennek szem előtt tartásával Coudenhove-Kalergi kizártnak tartotta, hogy a szigetország a birodalmi egység kockáztatása mellett valaha is Páneurópához csatlakozik. A Páneurópa gróf számtalanszor leírta, hogy kifejezetten irreálisnak tartja azokat a véleményeket, amelyek azt tételezik fel, hogy NagyBritannia egyszer majd előnyben részesíti a kontinentális egységet a Commonwealth érdekeivel szemben A Pánbrit Birodalom viszont – vélte Coudenhove-Kalergi – nem lesz a kontinentális egységtörekvések kerékkötője, hiszen szerteágazó birodalmi érdekei miatt mindenkor a kontinentális hatalmi egyensúly megtartására törekszik majd, ahogy azt addig is tette. Szerinte a Downing Street lépései a jövőben is jól kalkulálhatók lesznek, és Őfelsége

kormánya csak olyan szerződéseket köt majd az egységesülő Európával, amelyeket korrekt módon be is tart. Súlyos taktikai hibának tartaná, ha Páneurópa London és Moszkva politikáját egy kalap alá venné, mert amennyire kockázatos a Szovjetunióval szemben csak a szerződésekre hagyatkozni, annyira helytelen lenne Angliával szemben „flotta politikát” folytatni. Céljai elérése érdekében mozgalmat és folyóiratot alapított, amelynek végig egyszemélyű irányítója, ill. szerkesztője maradt A zászlóbontásra 1922 októberében Bécsben került sor, amikor is megalapította a Páneurópai Uniót. A mozgalom a Kiáltványában megfogalmazott elveknek megfelelően Coudenhove-Kalergi 3 területen, politikai, gazdasági és katonai területen akarta megteremteni a kontinentális együttműködést. A kontinens államai a politikai céljaik elérése érdekében – írta felhívásában – gyáraikban ma is fegyvereket kovácsolnak, laboratóriumaikban A

dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 36 ► Az európai integráció története a 20. században Tervek, elgondolások az európai egységről A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 37 ► mérges gázokat állítanak elő. „Testvérháborúba” keveredve egymás férfiait, asszonyait, gyerekeit gyilkolják. Véget kell vetni ennek az esztelen öldöklésnek, meg kell teremteni a kontinentális együttműködés feltételeit Az erők egyesítésére van szükség a növekvő szovjet veszéllyel szemben is. A politikailag megosztott, katonailag legyengült Európa képtelen ellenállni az orosz expanziónak. A veszélyhelyzetet csak akkor szüntetheti meg, ha korábban sikerül összefognia, mint ahogy a Szovjetunió megerősödik. Ellenkező esetben menthetetlenül az orosz befolyás alá kerül Európának félre kell tennie nemzetállami ellentéteit, meg kell teremtenie védelmi

képességét, különben a szovjetrendszer katonai-politikai agressziójának áldozata lesz Békéjét, biztonságát csak egy közös parancsnokság alá helyezett európai hadsereg felállításával őrizheti meg. Coudenhove-Kalergi sohasem zárta ki a Szovjetunió részéről induló kalandor támadás lehetőségét, amelynek elméleti indítékait a rendszer ideológiájában vélte felfedezni. A Páneurópa gróf látta azt is, hogy Európa gazdaságát krónikus válságok gyötrik. Az I világháborúban legyengült nemzetállamok mesterségesen magasra emelt vámokkal zárják el egymás elől a piacaikat Gazdasági autarkiára törekedve lelassítják nemzetgazdaságaik fejlődését, lakosságukat a szükségesnél is nagyobb szociális nyomorba döntik. Autarkiára törekvő gazdaságpolitikájuk miatt egyre kevésbé versenyképesek az olcsó amerikai termékekkel és az orosz dömpingárakkal szemben. Ha a kontinens nem fog össze, előbb-utóbb „amerikai gazdasági

gyarmat” lesz, munkásai amerikai üzemekben dolgozó rabszolgákká válnak. Megoldást csak egy közös akarattal létrehozott vámunió hozhat Csak egy kifejezetten európai érdekeket szolgáló gazdaságpolitika kialakításával menthető meg a kontinens a gyarmati sorstól. Kifelé egységesen magas vámokat kell emelni, hogy az olcsó amerikai-orosz termékek ne juthassanak be az európai piacra, miközben a kontinensen vámmentes belső piacot kell teremteni Egy újabb, még pusztítóbb háború elkerülése érdekében CoudenhoveKalergi szerint a kontinens országainak páneurópai döntőbírósági szerződést kell kötniük, hogy elejét vegyék bármiféle fegyveres konfliktus kitörésének, páneurópai védelmi szövetségbe kell tömörülniük, hogy megakadályozzanak mindenfajta orosz térségi befolyás kialakulását, páneurópai vámuniót kell teremteniük, hogy megelőzzék a kontinens gazdasági összeomlását, a földrész amerikai tőkétől való

függősége kialakulását. Coudenhove-Kalergi a politikai kontinenseknek tulajdonított kiemelt szerepe miatt felvetette a Népszövetség szervezeti felépítése és döntéshozatali rendszere átalakításának a szükségességét is. A világszervezet tevékenysé- A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 37 ► Az európai integráció története a 20. században Tervek, elgondolások az európai egységről A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 38 ► gének kezdeti, pozitív tartalmú megítélését a Páneurópa gróf részéről meglehetősen rövid idő alatt bíráló megjegyzések sora váltotta fel. Mennél világosabban bontakozott ki előtte Európa 20. századi küldetése, annál erőteljesebben bírálta a világszervezet tevékenységét, tartotta a Népszövetség tevékenységét „tovább építésre szoruló”-nak. Coudenhove-Kalergi 1924. október elején a

Berlinben megrendezett Nemzetközi Világbéke Kongresszus alkalmából a világ közvéleménye elé tárta népszövetségi reformelképzeléseit. Megítélése szerint a nemzetközi politikai életnek egy sor olyan problémája van, amelyet csak egyetemes, másokat meg csak a politikai kontinensek szintjén lehet megoldani. Az egyetemes problémák megoldása a Népszövetség kompetenciájába, a kontinentális jelentőségű problémák viszont a politikai kontinensek tanácskozó testületeinek hatáskörébe tartoznak. Egyetlen politikai kontinens problémáját sem oldhatja meg sem a Népszövetség, sem egy másik politikai kontinens annak az alapos gyanúja nélkül, hogy éppenséggel be akar avatkozni az adott terület belügyeibe. A nemzetközi konfliktusok is eddig mindig abból adódtak, fejtegette tovább reform gondolatait az előadó, hogy vagy a genfi világszervezet, vagy valamelyik másik politikai kontinens a határain kívül eső térségek belügyeibe akart

beavatkozni. Amíg a Népszövetség nem változtat ezen a rossz működési elvén, nem lesz képes a konfliktusok megoldására, nem lesz képes hozzájárulni a világbéke megteremtéséhez. Ebből következően Coudenhove-Kalergi minden politikai kontinensnek, így Páneurópának is, teljes szuverenitást követelt belső ügyei intézésében. Ugyanis a hamarosan megalakuló páneurópai kontinensnek is lesz egy sor olyan problémája, mint az európai béke, a gazdasági kapcsolatok újjászervezése vagy a kisebbségvédelem kérdése, amelyeket csakis saját hatáskörben lesz képes megnyugtatóan rendezni. Minden kívülről jövő megoldási szándék csak zavaró és konfliktust előidéző lehet. Coudenhove-Kalergi utalt arra is, hogy elgondolása egyáltalán nem új, hiszen néhány politikai kontinens már régóta ezt a gyakorlatot követte. Példaként éppen a Brit Birodalmat említette. London a nemzetközösségi értekezleteken önállóan, külső politikai

erők teljes kizárásával dönt a közösség ügyeiről, miközben a genfi szervezet tevékenységében teljes jogú tagállamként vesz részt a világpolitika nagy kérdéseinek eldöntésében. Coudenhove-Kalergi az angol minta alapján vonta volna be az Amerikai Egyesült Államokat és a Szovjetuniót is a Népszövetség tevékenységébe. Miközben a szóban forgó két nagy politikai kontinens a belügyeiben teljes szuve- A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 38 ► Az európai integráció története a 20. században Tervek, elgondolások az európai egységről A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 39 ► renitást élvezne, a világszervezetbe lépve egyetemes politikai döntések meghozatalára szóló jogosultsággal is rendelkezne. A Páneurópa gróf szerint az USA eddig is azért tartotta magát távol a világszervezet tevékenységétől, mert Genf minduntalan

feljogosítva érezte magát a pánamerikai problémák megvitatására, amivel akaratlanul is beavatkozott Pánamerika belügyeibe. A washingtoni politika helyességét leginkább az bizonyította, állapította meg Coudenhove-Kalergi, hogy a beavatkozási kísérletek kizárásával maga is meg tudta akadályozni a háborúkat a pánamerikai közösségen belül, ami a pacifista nézeteket valló Páneurópa gróf számára önmagában véve is igen figyelemre méltó eredmény volt. Coudenhove-Kalergi elképzelése alapján átalakított Népszövetségbe Páneurópa önálló egységként, a már megszerveződött másik négy politikai térrel azonos jogok birtokában lépne be. Így Páneurópa más politikai kontinensekkel közösen, egyenrangú félként dönthetne majd világpolitikai kérdésekben Ebben az esetben már nem a világ más hatalmai hoznának határozatokat a kontinens sorsáról, hanem saját maga A Monroe-elvhez hasonlóan Coudenhove-Kalergi is megfogalmazza a

saját és az általa vezetett mozgalom jelszavát „Európa az európaiaké.” Ez a kontinens kizárólagos jogát jelentette belügyei önálló intézésére. A Népszövetség szervezeti átalakítását sürgető Coudenhove-Kalergi terv a svájci nagyvárosban nem talált meghallgatásra, és emiatt hamarosan el is fordult a világszervezettől. A továbbiakban minden erejét a Páneurópa gondolat sikeres elterjesztésének szentelte Coudenhove-Kalergi Európa egyesülését föderális alapon képzelte el. Úgy, ahogy „az emberek családokat alkotnak, a családok községeket, a községek kantonokat, a kantonok államokat, az államok földrészeket”, alulról fölfelé haladva. A kontinens befelé önkormányzatként, kifelé államszövetségként működött volna. Mintának először az Amerikai Egyesült Államokat, később Svájcot tekintette A föderális berendezkedésű Páneurópát kétkamarás parlament irányította volna. A Népházban a népképviselők

üléseztek volna, akiket egy-egy millió szavazópolgár választott volna meg, az Államok Házában pedig a föderációt alkotó államok delegátusai tanácskoztak volna Coudenhove-Kalergi álláspontja a 20-as évek közepén némileg módosult, mert az európai viszonyoknak jobban megfelelő szövetségi állam helyett államszövetség létrehozását tartotta célszerűnek. Páneurópában az államok legmagasabb közigazgatási egységként jelentek volna meg, amelyek azonban semmiképpen sem akadályozták volna az emberek és áruk szabad mozgását. A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 39 ► Az európai integráció története a 20. században Tervek, elgondolások az európai egységről A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 40 ► Mint kihasználatlan lehetőségre hivatkozott a Páneurópa gróf több alkalommal is a Népszövetség Alapokmányának XXI. cikkelyére, amely

mintegy az amerikai Monroe-doktrina elismerése mellett, jogi lehetőséget kínált az európai kontinens föderatív államszövetséggé történő átalakítására. Az európai államszövetség megalakításával a kontinens azonnal hozzá kezdhetne megoldatlan problémái rendezésére. A Népszövetség szervezeti átalakítása esetén, vélte CoudenhoveKalergi, Páneurópa ötödik politikai kontinensként részt vehetne a világpolitikában, miközben nemzetközi biztosítékok védenék a külső beavatkozástól. Az új viszonyok igen pozitív következménye lett volna az is, – vélekedett Coudenhove-Kalergi –, hogy a Szovjetuniót alkotó tagállamok nem léphetnének fel a világszervezetben egyéni szavazati jog igényével, hiszen ilyennel csak az öt nagytér rendelkezne. Ez kizárná többek között Moszkva azon lehetőségét, részletezte tovább elgondolása várható előnyeit a Páneurópa gróf, hogy az egyetemes kérdések megvitatásakor a Moszkva

mögött felsorakozó tagköztársaságok nemkívánatos szovjet szavazati túlsúlyt teremtsenek a politikai törekvéseik elérése érdekében. Amennyiben Genf – szögezte le Coudenhove-Kalergi – szűkkeblűsége miatt nem változtat a szervezeti felépítésén, akkor Páneurópa is arra kényszerül, hogy a pánamerikai testvérszövetség mintájára önállóan, a szervezettől különváltan működjön. Richard Coudenhove-Kalergi már 1932. októberében, a mozgalom megalakulásának 10 évfordulója alkalmából rendezett III. Páneurópai kongresszuson sötét színekkel ecsetelte Európa jövőjét: „Európa társadalmi betegségének haszonélvezői a kommunisták, nemzetközi bajaiból pedig a szélsőséges nacionalisták húznak hasznot. Sztálin polgárháborút készíti elő, Hitler a népek háborúját. Sztálin soha nem tagadta külpolitikai célját, hogy Európát egy nagy forradalom nyomán betagolja a szovjet-köztársaságok szövetségébe Ezt a célt

intenzív propagandával, a világ legnagyobb országának hatalmi eszközeire és a Vörös Hadsereg fenyegetésére támaszkodva próbálja elérni. Másrészt a német nemzetiszocialisták közismert célja Európa valamennyi németnyelvű területének egyesítése ezen program megvalósítása csak egy új, pusztító háború következményeként lehetséges, ami kultúránk alapjait is elpusztíthatja.” Szavai jórészt próféciának bizonyultak, mert Európa éppen ezekben a hónapokban indult el azon az úton, ami a II világháborúhoz, majd a kontinens tartós kettéosztottságához vezetett Coudenhove-Kalergi Páneurópa megteremtésére tett kísérletével éppen ezt az állapotot akarta elkerülni. A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 40 ► Az európai integráció története a 20. században Tervek, elgondolások az európai egységről A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza

◄ 41 ► Coudenhove-Kalergi a Népszövetség szervezeti átalakítására és Páneurópa politikai kontinensként történő megszervezésére irányuló erőfeszítései rövid idő alatt vak vágányra futottak. Európa vezető politikusai a növekvő veszélyek árnyékában sem tudtak összefogni, közös cselekvési egységet kialakítani, ezért a világszervezet átalakításáról előterjesztett javaslata sem valósulhatott meg. Hamarosan tapasztalnia kellett, hogy a Népszövetség szervezete egészében a „politikai szónokok pódiumává és a politikai intrikusok klubjává” silányult. A 30-as évek elejére azt is kénytelen volt tudomásul venni, hogy más eszközökkel kell keresnie a kontinentális összefogás lehetőségeit. Erre a mozgalom törekvéseinek az értelmiségi körökben tapasztalható gyors elterjedése következtében mutatkozott is némi esély. Ugyanis mind több prominens politikus (Leon Blum, Aristide Briand; Ignatz Seipel, Engelbert

Dollfuss, Kurt Schuschnigg stb.), író (Thomas Mann, Heinrich Mann stb.), tudós (Albert Einstein, Sigmund Freud stb) tartja szükségesnek a szorosabb európai együttműködést Elképzelései azonban a fasizmus gyors előre törése miatt meghiúsultak Európa egykori vezető szerepét visszaszerezni akarók között Richard Nikolaus Coudenhove-Kalergi gróf Páneurópa elmélete vált legismertebbé, lett a későbbi európai összefogás figyelemre méltó előzménye. CoudenhoveKalergi Páneurópa gondolat fáradhatatlan propagálásával „elhintette” a kontinentális összefogás eszméjét, és ez akkor is jelentős eredmény, ha idővel nem is egészen olyan egység alakult ki belőle, amit ő is fenntartás nélkül el tudott volna fogadni. Röviden mindenképp említésre méltó az egyéni elképzelések sorában Jósé Ortega y Gasset A tömegek lázadása című könyve, amelyben a spanyol társadalomtudós Európa gondjainak legfőbb okát abban látta, hogy a

kontinens intézményrendszere nem tartott lépést annak anyagi fejlődésével. Ortega y Gasset szerint teljesen felesleges a múltból örökölt intézmények javítgatása, a kor követelményeihez történő igazítása. A rendszer egészét átfogó nemzetállamot kell a megváltozott viszonyokhoz alakítani, fokozatosan egy nagy európai nemzetek feletti rendszerbe integrálni. A kontinens népeinek egy nagy európai nemzetté kell egyesülniük, különben sorsuk megpecsételődik. A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 41 ► Az európai integráció története a 20. században Tervek, elgondolások az európai egységről A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 42 ► 3.3 Kormányszintű Európa-tervezetek a 30-as évek elején A kormányszintű Európa-tervezetek közül a legnagyobb figyelmet a francia külügyminiszter, Aristide Briand által a Népszövetség 1929. szeptemberi

ülésén előterjesztett javaslata keltette. Később memorandum formájában a kontinens valamennyi országának megküldött anyag a francia kormány európai együttműködésre vonatkozó elképzeléseit tartalmazta. A francia diplomácia vezetője egy olyan európai konföderáció megteremtését javasolta, amelyben megszűnnének a vámhatárok, a politikai határokat „légiesítenék”, a gyarmatok közös hasznosítását alakítanák ki, pénzügyi uniót teremtenének közös fizetőeszköz bevezetésével. Az államok biztonságát a résztvevő országok kölcsönösen szavatolnák. Elképzelése szerint a kialakuló európai konföderáció átfogná egész Európát a Szovjetunió kivételével. A terv azért nem számolt a proletár állammal, mert politikai, gazdasági rendszere nem látszott össze illeszthetőnek az európai államszövetséggel. A francia diplomácia a népszövetségi fórumon előterjesztett javaslata magán viselte készítője nemzeti

jegyeit. A terv nyilvánvalóan azzal a célzattal készült, hogy az egyre inkább nehézségekkel küszködő francia Európa politikát némiképp megerősítse Európa I. világháborúban vesztes államai már addig is nehezen viselték a Párizs környéki békék által rájuk rótt terheiket és kötelezettségeiket. Számukra teljesen világos volt, hogy a terv csak a francia hegemónia további fenntartását, a status quo megszilárdítását szolgálta volna akkor, amikor már a békerendszer revíziója került előtérbe. Németország számára eleve elfogadhatatlan volt a terv, mert a Rajna-vidék megszállását szentesítette volna. A memorandumot a Weimari Köztársaság utolsó kormányai sem fogadhatták el, nem hogy a viharosan előre törő náci párt és annak vezetője Adolf Hitler. Nagy-Britannia főként az emlékiratnak a gyarmatok közös hasznosítására vonatkozó részét utasította el, mert nem kívánt senkivel sem osztozni a gyarmati területei

hasznán. Briand népszövetségi beszéde után Gustav Stresemann német külügyminiszter is felvázolta a német kormány Európa politikáját. Még ún „teljesítési politikusként” (Leistungspolitiker) is, ami a korabeli német politikai zsargonban a kemény békefeltételek korlátozott mértékű teljesítési szándékát jelentette, szükségesnek tartotta a versailles-i békefeltételek rendelkezéseinek számottevő mérséklését, sőt egyes vonatkozásaiban történő A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 42 ► Az európai integráció története a 20. században Tervek, elgondolások az európai egységről A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 43 ► megszüntetését. Minthogy a francia diplomácia számára nem lehetett tárgyalási alap a világháborút lezáró békék bárminemű felülvizsgálata, ezért a reménykeltő megnyilatkozásokon túl nem is lett

több eredménye az elhangzott beszédeknek. A 30-as évek Európa-tervezetei közül legnagyobb vihart a német–osztrák vámunió terve váltotta ki. Mindkét ország az I világháborút lezáró békeszerződésben bár kényszerűen, de elfogadta az Anschluss tilalmat, ennek ellenére időről-időre még a legmagasabb politikai körökben sem riadtak vissza attól, hogy a két ország együvé tartozására emlékeztessenek A politikusok igazából tisztában voltak azzal, hogy egy német–osztrák vámuniós szerződés komoly nemzetközi bonyodalmak előidézője lehet. Nyilván ezért is folytak a tárgyalások már 1927-től kezdődően a nyilvánosság teljes kizárásával. Szakértők bevonásával Julius Curtius német és Johann Schober osztrák külügyminiszter egyeztetett a Bécs közeli Kreuzenstein várában. Végül a tervezetet 1931 március 19-én hozták nyilvánosságra A megállapodás elhúzódása egyáltalán nem csökkentette a terv megvalósításának

esélyeit, hiszen a párizsi békerendszerről mindinkább bebizonyosodott, hogy hosszú távon már nem lesz képes szabályozni az európai viszonyokat. A vámunió híveinek úgy tűnt, hogy mennél később kerül bejelentésre a megállapodás, annál nagyobb esély kínálkozik a megvalósítására A tervezet hivatalos bejelentése nem várt nagy visszhangot váltott ki Párizsban, Prágában és Rómában egyaránt. A francia, a csehszlovák és az olasz vezetés a tervezet értelmi szerzőit azonnal a békeszerződések durva megszegésével, a genfi-jegyzőkönyvek tudatos megsértésével vádolták. A politikai botránnyá váló vámunió terv igencsak rossz üzenettel szolgált Ausztria hitelezői számára. A Bécsnek kölcsönt nyújtó bankárok azonnal tőkekivonásba kezdtek. Különösen a franciák érezték sürgősnek a távozást A tőkekivonás gyorsasága a pénzügyileg egyébként is gyengélkedő alpesi országot súlyos financiális válságba döntötte.

1931 május közepén összeomlott az egyik legnagyobb osztrák pénzintézet a Creditanstalt, ami nem csak az osztrák, de a térség pénzügyi életét is megrengette. Az osztrák politikai vezetés vélt igaza tudatában a Hágai Bírósághoz fordult jogorvoslatért. A nemzetközi taláros testület azonban, megerősítve a francia, cseh, olasz álláspontot, ítéletében a vámuniós tervezetet a két országra vonatkozó nemzetközi előírások súlyos megsértésének nyilvánította. Németország és Ausztria látva a vámunióval szembeni váratlanul nagy nemzetközi ellenállást, az elhatalmasodó pénzügyi válságot, ejtették a tervet. Kényszerűségből tudomásul vették a hágai döntést és elálltak a vámuni- A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 43 ► Az európai integráció története a 20. században Tervek, elgondolások az európai egységről A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált

irodalom Vissza ◄ 44 ► ós tervüktől. Még az a Briand külügyminiszter is, aki a 20-as évek folyamán a francia-német közeledés elkötelezett híve volt, ezennel kemény szankciók kilátásba helyezésével fenyegette meg a két országot. A 30-as évek elején született meg a belga-holland-luxemburgi vámunió gondolata is. Az ország vezetői felismerve az együttműködésből fakadó előnyöket, döntöttek országaik vámuniós együttműködéséről A három ország elképzelése azonban nem talált különösebb egyetértésre a Buckingham palotában, mert messzemenően sértette London gazdasági érdekeit Átmenetileg le is került a napirendről az elképzelés, de 1948-ban már a Downing Street sem akadályozza meg a Benelux államok vámunióját. A regionális nagyhatalmi tervek készítése sorából Róma sem maradhatott ki. Az ún Brocchi-terv kidolgozásával igyekezett megtorpedózni a francia kis-antant illetve a német-osztrák vámuniós

törekvéseket Az I világháborút követően közismerten Olaszország vállalta fel Ausztriának antant fővárosokban, de legfőképpen a párizsi érdekképviseletét. Az alpesi országnak erre a közbenjárásra a túlzó francia követelések miatt valóban szüksége is volt. Bécs érdekeinek az Antant fővárosokban történő képviselete viszont jól bele illett Mussolininek Olaszország Duna-medencei vezető szerepéről szőtt ábrándjaiba. A Római Birodalom feltámasztásán munkálkodó olasz nemzetvezető természetesnek tartotta ez irányú foglalatosságát. A Duce álmodozásainak kora azonban nem tartott túlságosan sokáig, mert rövid idő alatt kiderült, hogy Hitler is igényt tart a térségre, és mögötte komolyabb gazdasági, katonai potenciál sorakozott fel. A Brocchi-terv először 1931-ben került napvilágra meglehetősen vázlatos formában. Mindez azonban nem csökkentette megvalósulási esélyeit, mert végül is azon kevés tervezet közül

való volt, amelyik megvalósításra került, sőt majdnem a II. világháború kezdetéig működött is a résztvevő három állam kereskedelmi kapcsolataiban. A trieszti származású olasz tanácsos javaslatára az olasz-osztrák-magyar kereskedelmi forgalomban a kétoldalú szerződések megkötése nyomán egy sor fontos termékre közvetlen preferenciákat vezettek be. Ennek megfelelően a magyar gabona, vagy az osztrák fa magas beviteli vámok mellett juthatott ugyan Itáliába, de Róma a vám egy részét kiviteli kedvezmények formájában visszajuttatta az olasz exportőröknek, amennyiben azok a két említett országba szállítottak. A meghatározott árukörre vonatkozó megállapodás egészen 1938-ig érvényben maradt, de az együttműködésnek még ez a szerény trilaterális formája is komoly szálka volt a német gazdasági körök szemében. Csak a kedvező alkalomra vártak, hogy kiszoríthassák az olasz konkurenciát a szóban for- A dokumentum

használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 44 ► Az európai integráció története a 20. században Tervek, elgondolások az európai egységről A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 45 ► gó két Duna menti országból, sőt a térség egészéből is. Német részről a folyamat az ún. klíringszerződések megkötésével kezdődött el, amelynek keretében Berlin kétoldalú szerződéseket kötött a térség országaival, megnyitva számukra a nagy felvevő képességű német piacot, és ellentételként jó minőségű ipari termékek szállítását vállalta. A hitleri közép-európai kereskedelempolitika segített ugyan megoldani a térség agrárválságát, és szükség volt az ellentételezésként megígért ipari termékekre is, amelyek azonban csak részben, vagy sohasem kerültek leszállításra. Az 1938 márciusában bekövetkező Anschluss Ausztriát végérvényesen kikapcsolta

a körből, ami egyszeriben értelmetlenné tette a szerződés teremtette viszonyokat. A hármas együttműködés eljelentéktelenedéséhez igazából az is hozzájárult, hogy Mussolini megnyerte a „búza csatát”, azaz Olaszország gabonából önellátó lett, és ennek hatására Magyarország is érdektelenné vált a megállapodások fenntartásában. A szerződés keretében behozott ipari termékeket a magyar ipari körök eredendően is erősen kifogásolták. Ausztria pedig még a politikai Anschluss előtt jelentős gazdasági függőviszonyba került a német gazdaságtól. A gyorsan végbemenő hatalompolitikai és gazdasági érdekviszony változások következtében a Brocchi-terv is az európai együttműködés egy holt fejezetévé vált. Eduard Beneš csehszlovák külügyminiszter 1931 őszén hozta nyilvánosságra az Ausztria, Csehszlovákia és Magyarország részvételével tervezett vámszövetségét. A Beneš-terv a Brocchi tervvel ellentétben,

megjelenése után a rajta végrehajtott korrekciók ellenére is feltűnően gyorsan lett a 30-as évek regionális vámegyüttműködéseinek lábjegyzetévé. A terv kudarcát leginkább az okozta, hogy nem számolt az érintett országok politikai ambícióival, gazdasági törekvéseivel. Bécs nem ismerve még a német-osztrák vámunióval kapcsolatos hágai döntés eredményét. Komoly nemzetközi bizalom és tekintélyvesztés nélkül nem csatlakozhatott egy olyan tervhez, amely nyilvánvalón keresztezi a Berlinnel tervezett vámunióját. Magyarország esetleges részvétele a tervezet megvalósításában a revíziós tervei látványos feladását, a felvidéki magyarság érdekeinek nyílt elárulását jelentette volna A csehszlovák külügyek vezetője meglehetősen pontatlanul mérte fel a térség államainak politikai, gazdasági törekvéseit, amikor Németország nélkül, sőt annak szándéka ellenére akarta tető alá hozni a vámszövetséget. A tervet

Párizs sem támogatta igazán, mert felettébb különösnek tartották az Elysée-palotában, hogy éppen egy Kis-antant ország akarja életre kelteni az általuk már korábban eltemetett OsztrákMagyar Monarchiát. A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 45 ► Az európai integráció története a 20. században Tervek, elgondolások az európai egységről A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 46 ► A 30-as évek elején már minden ízében recsegő-ropogó Párizs környéki békerendszer megerősítését szolgálta a Tardieu-terv. A francia kormány akkor hozta nyilvánosságra (1932. 03 05) regionális tervét, amikor már különösen éles versenyt folytatott a német tőkével a Közép- és Dél-kelet Európa feletti uralom megszerzéséért. Nyilvánvaló volt, hogy amelyik félnek előbb sikerül kiragadnia a térséget a gazdasági válságból, az hoszszabb távra is

megalapozhatja hegemón szerepét a Duna-medencében, ill. a Balkánon. Az André Tardieu-terv bizonyos elemei eredendően is a térségen belül fogalmazódtak meg. Voltak ugyanis olyanok, akik úgy gondolták, hogy a közép-európai agrárfelesleget francia hitel segítségével német piacon lehetne értékesíteni, és helyébe német ipari termékeket szállítani. A terv megvalósulása segítette volna a még válságban lévő a német gazdaság talpra állását is. A francia terv mérsékelte volna a közép-európai agrárválságot, és segítette volna a térség mezőgazdaságának a modernizációját. A terv nyilvánvaló célja mégis az volt, hogy Németországot kiszorítása a térségből, és stabil francia befolyási övezetet teremtsen. Az elképzelés nem csak Berlinben, de Rómában is gyors visszautasításra talált, hiszen azonnal felismerték benne az elgondolás ellenük irányuló élét. A terv bukását egyértelműen az okozta, hogy a 30-as évek

elején a francia tőke nem rendelkezett olyan forrásokkal, amellyel egy egész térség agrárkivitelét képes lett volna finanszírozni. Ugyanakkor a régió mezőgazdasági termékekeit a francia piac sem vehette át parasztjai tömeges tönkremenetele nélkül Egy francia finanszírozású, Németországba irányuló közép-európai agrárkivitel érthető módon irritálta a német politikai, gazdasági körök érdekeit, és mindent megtett meghiúsítása érdekében. Berlin hamar megtalálta a Tardieu-terv zátonyra futtatásának hatékony eszközét a már fentebb tárgyalt ún. klíring szerződések megkötésével A világgazdasági válság okozta gazdasági nehézségek életre keltették az angol támogatást élvező Duna-konföderációs elképzeléseket is. Az angol tőke, érzékelvén a francia politikai, gazdasági tervek látványos kudarcát, növekvő érdeklődéssel fordult a Duna-medence felé. Kedvező alkalomnak érezte a helyzetet arra, hogy tartós

gazdasági pozíciókat építsen ki magának a térségben. A csehszlovák, magyar, román, bolgár, jugoszláv piac megszerzésével az egész Közép-Kelet-Európát az angol beruházások felvonulási területévé akarta tenni. Gyors behatolással a küszöbön álló német térnyerést szándékozta megelőzni Tradicionális kapcsolatok hiányában viszont kevésnek bizonyult a puszta szándék, tőkére, sok tőkére lett volna szük- A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 46 ► Az európai integráció története a 20. században Tervek, elgondolások az európai egységről A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 47 ► ség. A vállalkozás bizonytalansága miatt az utóbbi sem jött a térségbe Így a nagyobb gazdasági, kulturális hagyományokkal rendelkező német tőke rövid, néhány év leforgása alatt helyreállította a „történeti rendet”. 3.4 Európa

teljesítménye a 20–30-as években Az európai összefogást célzó tervek létjogosultságát a kontinens két világháború közötti szerény teljesítménye is igazolta. Az I világháború után az európai nemzetállamok, győztesek és vesztesek egyaránt, mélységesen bizalmatlanná váltak egymással szemben. Gazdasági kapcsolataikat a minimumra korlátozták, protekcionizmusra rendezkedtek be Külkereskedelmi forgalmuk a határok meghosszabbodása miatt (kb 20 000 km) a korábbinál is nehezebbé, és körülményesebbé vált. Az egykori birodalmak (Osztrák–Magyar Monarchia, Német Birodalom) területén a 19. század végén, a 20. század elején megkezdődött integrációs folyamatok megszakadtak, és helyébe az elkülönülés, az elzárkózás, a nemzetállami szuverenitás minden áron történő megteremtése vált a meghatározóvá Az exportimport forgalom gyors beszűkülése miatt Európa gazdaságilag egyre inkább lemaradt az USA-val szemben, piacai

feladására kényszerült Japán ellenében. Európa ipari termelése 1919–1939 között a világ más területeihez viszonyítva látványos módon elmaradt. Amíg az USA 750%, Szovjetunió 600%-kal növelte az ipari össztermék kibocsátását, Európa csak 40%-kal tudta emelni. Még ennél is aggasztóbb képet mutatott egy részletesebb összehasonlítás. Az Osztrák-Magyar Monarchia utódállamai esetében a helyzet még ennél is szerényebb lett. Különösen a közép-európai államok autarkiára való törekvése járt súlyos politikai következményekkel. A növekedési gondokkal, szociális problémákkal küszködő államokban tekintélyuralmi, profasiszta, fasiszta rendszerek jöttek létre, amelyek könnyen lettek Hitler szövetségesei és a nemzeti szocialista politika támogatói, majd áldozatai A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 47 ► Az európai integráció története a 20. században Európa

jövőjére vonatkozó elképzelések A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 48 ► 4. Európa jövőjére vonatkozó nagyhatalmi elképzelések a II. világháború éveiben A német és az olasz fasizmus ideológiai alapelveitől vezérelve a kontinensen új társadalmi-politikai rendet akart teremteni. Megvalósítását az antifasiszta koalíció közös fellépése hiusította meg Ugyanakkor a szövetségesek is történelmi hagyományaiknak, politikai berendezkedésüknek megfelelően igen eltérően vélekedtek a kontinens jövőjét illetően. A fejezet a főbb álláspontok bemutatására vállalkozik 4.1 Német, olasz elképzelések az új európai rendről A nemzeti szocializmus németországi hatalomra jutása éles cezúrát húzott az európai együttműködés történetében. Hitler kancellári kinevezésével (1933. 01 30) egy olyan politikai erő jutott hatalomra, amely végérvényesen felszámolta a párizsi

békerendszert, és új tájékozódási ponto(ka)t alakított ki a kontinensen Utat nyitott a hitleri Európa-terv a megvalósításához A Führer jól használta ki a nyugati ellenfelei (Franciaország, Nagy-Britannia) érdekellentéteit, egymással szembeni fenntartásait. Fokozatos engedményekre kényszerítette őket, és lépésről-lépésre megvalósította revíziós politikáját. A Müncheni szerződés után (1938 09 30) Hitler már a nyílt területi agresszió útjára lépett, és négy évvel később horogkeresztes zászló lengett a Normandia atlanti-óceáni partjainál, Norvégia legészakibb pontján éppen úgy, mint a Földközi tengeri Kréta szigetén, vagy a Donvidéken és a Krímben található Elbrusz csúcsán. A hitleri Európa már majdnem készen állt és megkezdődhetett volna a kontinens Führer elképzelései szerinti berendezése, amikor Sztálingrádnál, és az antifasiszta koalíció más csataterein teljes fordulatot vett a háború menete. A

nemzeti szocializmus a hatalomra jutása pillanatától megkezdte Európa „újjá szervezését”, és nem hagyott kétséget afelől, milyen jövőt szán neki. Kezdetét vette a zsidóság, a cigányság, a politikailag másként gondolkodók elleni kiszorító politika, amely végül genocídiumba torkollott Milliószámra kerültek hadifoglyok a III. Birodalomba kényszermunkára, miközben ellenőrizhetetlen mértéket öltött a leigázott népek gazdasági A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 48 ► Az európai integráció története a 20. században Európa jövőjére vonatkozó elképzelések A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 49 ► kifosztása. A szláv-finnugor népek helyét az európai kontinens egyedüli kultúrateremtő fajának, a germán árja fajnak kellett benépesítenie. A nácizmus faji alapon álló ideológiája alapelveiben tagadta az európai

öszszefogást, a nemzetállamok föderációba, konföderációba, Európai Egyesült Államokba stb., történő egyesítésének bármiféle értelmét Az európai nemzetállamok nemzeti egyenlőségen alapuló szövetsége teljességgel elfogadhatatlan volt a náci rendszer számára. Ezt egyébként a CoudenhoveKalergi alapította Páneurópa mozgalommal szemben folytatott nemzeti szocialista politika is ékesen bizonyította, amikor a hatalomátvétel után az európai összefogásért küzdő mozgalmat azonnal betiltotta és anyagi forrásait befagyasztotta. A náci fajelmélet (Rassentheorie) eleve tagadta az alacsonyabb és magasabb fajú egyedek, népek, népcsoportok vérkeveredését (Blutmischung), mondván, hogy az mindig a magasabb rendű faj degradálódásával, vezető szerepe megkérdőjelezésével jár együtt. Hitler a „Mein Kampf”-ban természeti példák során keresztül bizonygatta, hogy normál körülmények között a természetben sem jön létre

vérkeveredés, ha mégis, akkor az utód törvényszerűen az értékesebb egyednél alacsonyabb szintet, minőséget képvisel (ló-szamár öszvér). Az árja faj alacsonyabb rendű etnikai csoportokkal (zsidóság, cigányság, szlávság) való házassága mindig a magasabb rendű képességek romlását, elcsökevényesedését vonja maga után Ezen az alapon a nemzeti szocialista „nagygermán” elképzelésekben nem jutott hely az európai népek tartós együttélésének sem. Az új európai rend – nemzeti szocialista gondolkodásmód szerint – nem jöhet létre különböző értékű és fajú népek közösségeként, hanem csakis a természet által vezetésre teremtett germán faj által. Az uralkodó faj feladata, hogy megteremtse azokat a feltételeket, amely eredményeként majd maga népesíti be az egész kontinenst. Ez az ideológia törvényszerűen vezetett a teljes népcsoportok kényszermunkára hurcolásán át a gázkamrák működtetéséig, ill.

etnikumok szisztematikus kiirtásáig, a genocídium megvalósításáig A Hitler fasizmus számára Európa nem földrajzi, hanem faji, „vérszerinti” fogalom volt. Számára teljes értékű etnikumnak csak a „germán faj”, a „német nép” számított Az összes többi már csak alacsonyabb rendűsége miatt is a III Birodalom céljai érdekében felhasználandó munkaerőként jöhetett számításba, akiket fizikai megsemmisítésük előtt még ki lehet, és ki is kell használni a birodalom „magasztos” céljai érdekében. A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 49 ► Az európai integráció története a 20. században Európa jövőjére vonatkozó elképzelések A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 50 ► A földrajzi értelemben vett Európát a Führer a német élettér geográfiai keretének tekintette. Kialakításának szükségessége számára igazából a

háborús tervei értelmét jelentették. Werner Daitz közgazdász, külügyminisztériumi követ, az európai gazdasági tervezés és nagytérgazdaság társaságának elnöke még a háborús győzelmek kezdetén javasolta a „német-európai gazdasági térség kiépítését”. Már 1940 május 31-én kelt Emlékiratában elérkezettnek látta az időt arra, hogy a világgazdaságot kisebb egységekre, „nagytérgazdaságokra” osszák fel: „egy dollár tömbre, egy jen tömbre, egy rúpia tömbre és egy kontinentális márka tömbre”. A német vezetésű „márka övezetnek” – mint írta „magába kell foglalnia valamennyi európai népet Gibraltártól az Urálig, az Északi foktól Ciprus szigetéig, természetes gyarmati kisugárzásukkal együtt a szibériai területekre és a Földközi tengeren keresztül Afrikára.” Daitz gondolatainak elméleti megalapozását Hjalmar Schacht Hitler gazdasági tanácsadója készítette elő a német gazdaságra szabott

nagytérelmélet (Grossraumwirtschaft) kidolgozásával. A Führer bizalmasaként is dolgozó Schacht a náci ideológia szellemében bizonygatta, hogy a német állam politikai keretei szűkek a gazdaság normális működése számára Ezért egy olyan nagytérgazdaságot kell teremteni, amelyik a Rajnától az Urálig terjed, egyesítve ezen hatalmas térség természeti és humánerőforrásait. A folyamat végbe mehet békés úton is, de ha nem, akkor erőszakkal kell biztosítani a német gazdaság kellő mennyiségű nyersanyaghoz, olcsó munkaerőhöz és megfelelő piachoz jutását. Daitz, Schachttal ellentétben elsősorban politikai meggondolásból következően semmiképpen sem nevezte volna németnek a nagytérgazdaságot, még annak ellenére sem, hogy abban kizárólagos német irányítás valósult volna meg. Inkább „kontinentális európai nagytérgazdaságnak” hívta volna, mert az más államok számára is elfogadhatóbb lenne. A nemzeti szocializmus

fogalomhasználatában a nagytérgazdaság elnevezés valamivel szűkebb értelmű volt, mint az élettér fogalom A nagytérgazdaság megteremtése tulajdonképpen a kontinentális náci politikai uralom gazdasági előfeltétele volt Részletesebb kidolgozására soha sem került sor, mert a fasizmus veresége előbb következett be, mint a neki megfelelő nagytérgazdaság megteremtése. Gazdasági alapok hiányában a fogalom szinonimájaként is használt német élettér megteremtése puszta fikció, náci uralmi ábránd maradt. A Wehrmacht sztálingrádi veresége után (1943. február) éles fordulat következett be a III. Birodalom, nemzeti szocialista rendszer európai egységről vallott nézeteiben, a németség kontinentális vezető szerepe indoklá- A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 50 ► Az európai integráció története a 20. században Európa jövőjére vonatkozó elképzelések A dokumentum használata |

Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 51 ► sában. Míg korábban a germán faj kizárólagos vezető szerepét hangsúlyozták, most egyenesen arra hívták fel Európa népeit, hogy egy emberként támogassák a német csapatok harcát az előre nyomuló „ázsiai hordákkal” szemben. A Führer utasítására a német sajtó az oroszokból egyszeriben „bolsevik fenevadakat” kreált, akik ha győznek, elpusztítják az európai kultúrát. Mikor már minden veszni látszott, nem kis önáltatással állapította meg: „Én voltam Európa utolsó reménye!” Az olasz fasizmus a némettől eltérő eszmei, politikai alapokon jött létre. Mussolini nem kis történelmi anakronizmussal, a Római Birodalom feltámasztásán fáradozott, egy új földközi-tengeri és afrikai birodalom megteremtésének tervét dédelgette. Az olasz fasizmus a nácizmus faji brutalitásával szemben a történelmi múltra apellált A különböző olasz fasiszta Európa

tervekben közös vonásként a kontinens konföderáció formájában történő megszervezése állt. Hitlerrel ellentétben, Mussolini Európát nem „germán protektorátusként” kívánta megszervezni, hanem annál egy szabadabb, konföderációs formában. A olasz tervek nagyobb teret engedtek volna a nemzetállamok önállóságának, az államok közötti gazdasági kapcsolatok kiépítésének. Ennyiben a fasiszta eszmék egy szolidabb változatát jelentette Rendkívül szemléletesen és találóan jellemezte Galeazzo Ciano olasz külügyminiszter a németek Hollandia megszállását (1940. 05 10) követően a két politika különbségét: „Mi legalább meghagyjuk az ingüket, de a németek még a bőrüket is lenyúzzák.” 4.2 A kontinens jövője az antifasiszta koalíció terveiben A francia kapituláció után (1940. 06 22) megalakult a németbarát Vichykormány A kollaboráns politikusokból álló kabinet az ország elveszett függetlenségét az európai

egység eszméjének fokozott támogatásával akarta kompenzálni. A hirtelen támadt Európa-pártiságukkal pétainék az ország elveszett kontinentális vezető szerepét akarták valamiképp visszaszerezni. A báb-kormány tagjai, valamint a hold-udvarukhoz tartozó személyek számtalan koncepció felvázolásával igyekeztek meggyőzni tényleges uraikat egy föderális Európa megalakításának szükségességéről, de azok többnyire tudomást sem vettek a szóban forgó tervekről. Nagy-Britannia Európa politikája a II. világháború végéig nagy metamorfózison ment keresztül A sziget-ország a nemzetközösségi érdekeiből fakadóan a 20-as évek folyamán a kényes európai egyensúlypolitika fő védelmezője A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 51 ► Az európai integráció története a 20. században Európa jövőjére vonatkozó elképzelések A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált

irodalom Vissza ◄ 52 ► volt. Ezt a magatartást képviselte az I világháborút lezáró béketárgyalásokon éppen úgy, mint az azt követő években Önös érdekek vezérelték, hiszen fokozódó nemzetközösségi gondjai miatt csak mérsékelten tudott foglalkozni a kontinentális problémákkal. Még Hitler növekvő hatalmát, a versailles-i békepontok sorozatos felrúgását is meglehetősen nagy önuralommal fogadta. Amikor már Csehszlovákia függetlensége (1939 03 15) is áldozatul esett a hitleri expanziós törekvéseknek, akkor módosított némileg magatartásán, és csak a Molotov-Ribbentrop paktum (1939. 08 23) megkötésével fordult végérvényesen a náci rendszer ellen. A háború éveiben London a nácizmus egyik legkövetkezetesebb ellenségének bizonyult, a háború végére mégis ismételten módosított Németországgal kapcsolatos álláspontján. Továbbra is mindent megtéve a fasizmus teljes megsemmisítéséért, a háború utáni

időkre gondolva az antifasiszta koalíció tárgyalásain a kontinentális egyensúlypolitika kialakítása mellett szállt síkra, nem tartva túlságosan szerencsés dolognak Németország teljes kikapcsolását az európai hatalmi térből. Churchill a szovjet előretörés megakadályozása érdekében Németországot olyan erős védőbástyává szerette volna formálni, amelyik képes lesz megakadályozni a kommunista eszmék európai elterjedését Winston Churchill angol miniszterelnök a háború éveiben alapozta meg azt a megfellebbezhetetlen tekintélyét, amit a béke beköszöntével az európai egységtörekvések nyugati hívei között élvezett. A háború utáni évekre az európai összefogás élő szimbólumává nőtte ki magát, és a legkülönbözőbb politikai irányzatok látták személyében a jövendő törekvéseik sikerének zálogát. Különösen a föderalisták tekintettek rá megkérdőjelezhetetlen vezetőként. Churchill Nagy-Britannia

miniszterelnökeként, a Brit Nemzetközösség elismert vezetőjeként elsőrendű kötelességének érezte az ország, a birodalom egységének, erejének a megőrzését. A toryk vezető politikusaként sok mindenkinél kifinomultabb érzékkel rendelkezett a nagy hatalompolitikai változások korai felismerését illetően. Őfelsége kormányának első embereként nyilván érzékelte a hatalmas gyarmatbirodalom növekvő belső gondjait, de azért szerette volna megőrizni országa világpolitikai jelentőségét is. Az utóbbi megőrzése érdekében valamiféle európai összefogásban kellett gondolkodnia, ha nem akarta, hogy a kontinens akár az amerikai, akár a szovjet érdekszféra részévé váljék. Minden hosszúsága ellenére is érdemes a miniszterelnöknek Antony Eden külügyminiszterhez intézett 1942. október 21-ei, az „Európai Egyesült Államok” tárgyában írt leveléből idézni: „2 Be kell vallanom, gondolataim elsősorban Európára, minden

modern A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 52 ► Az európai integráció története a 20. században Európa jövőjére vonatkozó elképzelések A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 53 ► nemzet és kultúra szülőkontinensének világot meghatározó újjászületésére irányulnak. Felmérhetetlen szerencsétlenség lenne, ha az orosz barbarizmus elmoshatná a régi európai államok kultúráját és függetlenségét. Bármily nehezemre esik is ilyesmit mondani, mégis remélem, hogy az európai népek családja egységesen cselekszik majd egy Európatanács irányításával. Áhítozom az Európai Egyesült Államok után, amely a nemzetek közötti korlátokat határozottan csökkenti, és korlátlan utazási szabadságot biztosít Ápolom a reményt, hogy Európa gazdaságát egységnek tekintik majd Remélem, hogy létrejön majd a tanács, amely a korábbi nagyhatalmak

és a skandináviai, balkáni és Duna menti konföderációk mintegy tíz képviselőjéből áll, s az lenne a feladata, hogy demilitarizált állapotban tartsa Poroszországot, s rendelkezésére állna egy nemzetközi rendőrség. Természetesen sok mindenben és nagymértékben együtt kell majd működnünk Amerikával. De elsődleges óhajunk Európa marad; és semmi esetre sem akarunk egyedül az oroszokkal és a kínaiakkal összeállni, amikor a svédeknek, norvégoknak, dánoknak, hollandoknak, belgáknak, franciáknak, spanyoloknak, lengyeleknek, cseheknek és törököknek égető problémákat kell megoldaniuk és szükségük van segítségünkre, s feltétlenül abban a helyzetben vannak, hogy hallassák hangjukat.” Churchill soraival nemcsak hitet tett az egyesült Európa megteremtése mellett, hanem már ekkor megmutatkoztak elképzelésének sajátos vonásai: az európai kulturális hagyaték magasra értékelése, az orosz brutalitás és barbarizmus

felemlegetése, a kontinenst irányító Európa Tanács létrehozásának szükségessége, gazdasági integráció megteremtése, föderatív államberendezkedés kialakítása, amelynek tevékenységét egészében külső hatalmak, többek között Nagy-Britannia szavatolja. A konzervatív párti politikus számára egy ilyen föderális alapon szerveződő Európa biztosítaná a korábbi kontinentális politikája fenntartását és segítené a brit szigetek világpolitikai szerepének megőrzését. Az Amerikai Egyesült Államok minden közvetett érintettsége dacára hosszú ideig nem lépett be a II. világháborúba, nem kívánt a harcok részesévé válni. Ugyan a kölcsönbérleti törvény (Lend-Lease Act – 1940 03 11) keretében az ország szállított fegyvert, élelmiszert és egyéb árukat azon államoknak, amelyek a fasiszta koalíció, azaz „Amerika ellenségei” ellen harcoltak, de tevékenyen részt a katonai küzdelmekből jó ideig nem vállalt. Csak a

Hawaii-szigeteken fekvő Pearl Harbor ellen elkövetett váratlan japán légitámadás (1941. 12 07) mozdította ki a semleges státuszából és lépett be érdekei védelmében a hadviselő államok sorába. A Csendes óceán térségében megkezdődő küzdelem hamarosan az amerikai fegyveres erők javára módosította az erőviszonyokat, amit 1945. augusztus elején A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 53 ► Az európai integráció története a 20. században Európa jövőjére vonatkozó elképzelések A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 54 ► egy-egy atombomba Hirosimára és Nagaszakira történő ledobásával teljes győzelemmé fokoztak. Az amerikai hadseregnek jutott ereje még arra is, hogy részt vállaljon az európai földrészen folyó küzdelmekből. A normandiai partraszállással (1944 06 06) az Európába érkező US Army meggyorsította a Wehrmacht végleges

vereségét, de megteremtette annak a lehetőségét is, hogy komoly befolyást gyakoroljon a következő évek kontinentális fejlődésére. A háború utolsó hónapjaira az amerikai politika is mindinkább belátta, hogy a kontinentális egyensúlypolitika érdekében a győzteseknek Németországot egységesen kell majd kezelni. Az ország azonos elvek alapján történő igazgatását és ellenőrzését erősítették meg a győztes hatalmak teheráni (1943. 11 28 – 1943 12 01), jaltai (1945 02 04–11), potsdami (1945. 07 17 – 08 02) megállapodásai is A háború végére az amerikai vezetés Németországot inkább csak alaposan meggyengíteni, mintsem teljességgel megsemmisíteni akarta. A Szovjetunió megalakulása óta (1922. 12 30) folytatott Európa-politikájának két állandó, meghatározó momentuma volt Az egyik abban a törekvésben nyilvánult meg, hogy az ország egyenrangú félként kívánt részt venni a kontinentális politika irányításában, a

másik, hogy minden eszközzel elő akarta segíteni az 1917 októberében elkezdődött proletárforradalmi folyamat további kibontakozását. A moszkvai politika irányítói mindig messzemenően tudatában voltak annak, hogy a bolsevik rendszer a kontinentális országok számára teljességgel elfogadhatatlan, ezért mindent meg is tettek annak érdekében, hogy katonai erejét, nemzetbiztonságát a lehető legmagasabbra emelje. A 20-as évek közepéig tartó diplomáciai elszigeteltségből történő kitörés után sem érezhették úgy a Kreml politikacsinálói, hogy Nyugat– Európa kellő bizalommal viseltetik iránta. A Molotov-Ribbentrop paktum (1939. 08 23) megkötése azért is tűnhetett előnyösnek a Szovjetunió számára, mert nemcsak nemzetbiztonságát gondolta növelni, hanem Nyugat-Belorusszia és Nyugat-Ukrajna, a Baltikum és Besszarábia területének megszerzésével kedvezőbb feltételeket is tudott teremteni a világforradalmi folyamat további

kibontakoztatása érdekében. A paktum titkos záradéka ellenére viszonylag gyorsan nyilvánvalóvá vált, hogy mindkét fél igazi szándéka a politikai céljainak minden áron, akár embermilliók halálán keresztül történő megvalósítása. A Wehrmacht Szovjetunió elleni támadása (1941. 06 22) felkészületlenül érte a Vörös Hadsereget Csak hatalmas véráldozatok árán sikerült a moszkvai-csatával (1941. november-december) megállítani, majd a sztá- A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 54 ► Az európai integráció története a 20. században Európa jövőjére vonatkozó elképzelések A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 55 ► lingrádi győzelemmel (1942. november – 1943 február) megfordítani a háború menetét, és felszabadítani az ország területét. A háború menetének ilyetén történő alakulása viszont kedvező lehetőséget kínált a

szovjet vezetés számára a korábbi politikai törekvései megvalósítására. Egyrészről a Vörös Hadsereg az antifasiszta koalíció meghatározó katonai erejeként a végső győzelem érdekében igyekezett mennél nagyobb területet elfoglalni abból közép- és kelet-európai térségből, amelyik Németország szövetségeseként jórészt ellene fordult. Sztálin számára magától értetődő volt, hogy mennél nagyobb területen vonul végig a Vörös Hadsereg, annál kedvezőbb feltételek teremtődnek a két világháború között kényszerűségből vállalt elszigeteltségből való kitörésre, és a világforradalmi folyamat látványos kibontakoztatására. A németektől elhódított terület idővel akár szövetségi tömbbé kovácsolható, amelyik majd kellő befolyást biztosít számára a térségben. A „három nagy” tanácskozásai alkalmával az antifasiszta koalíció tagjai abban állapodtak meg, hogy a szövetséges haderők a Wehrmacht-ot a

berlini bunkerig üldözik, és Németországot feltététel nélküli megadásra kényszerítik. Németország kapitulációra kényszerítésének megvalósításával Sztálin számára páratlan lehetőség nyílott az ország feletti részleges ellenőrzési jog megszerzésére, illetve tágabban fogalmazva, a nyugat-európai politikai, gazdasági viszonyokba történő részleges beavatkozásra. Ezen szovjet hatalompolitikai elképzelések fényében semmiféle kontinentális, vagy regionális együttműködés nem alakulhatott, hiszen az veszélyeztette volna Moszkva nagyhatalmi céljait. A Kreml elutasított mindenfajta regionális együttműködési tervet, legyen az bár felettébb előnyös az érintett országok számára (lásd később a román, bolgár, albán együttműködési tervek meghiúsítását). A szovjetvezetés nem véve tudomást a történelmileg már korábban kialakult integrációs folyamatokról, saját szervetlen fejlődési modelljét kényszerítette

a térségre, megteremtve Közép-Kelet-Európa szovjetizálásának gazdasági alapjait. Nem vonva kétségbe a Szovjetunió a győzelem érdekében hozott mérhetetlen anyagi és emberi áldozatait, Sztálin az ország megnövekedő nemzetközi tekintélyét világforradalmi céljai megvalósítása érdekében használta fel. A háború végén Moszkva az Európa politikájában még bizonytalan Roosevelttel és a kontinentális egyensúlypolitikát mindenek fölé helyező Churchill-lel el tudta fogadtatni a közép-kelet-európai térség fokozott szovjet ellenőrzési övezetté nyilvánítását. Hivatali utódaikkal szemben – Harry Truman amerikai elnök (1945. áprilisától) és Clement Attlee angol minisz- A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 55 ► Az európai integráció története a 20. században Európa jövőjére vonatkozó elképzelések A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom

Vissza ◄ 56 ► terelnök (1945. júliusától) Sztálin a teljes szakításig növelt konfrontáció mellett meg is valósította a térségre vonatkozó terveit. Az USA számára hatalompolitikai szempontból Európa még nem értékelődött fel. Az amerikai diplomácia a háború befejeződéséig nem döntött izolációs politikája folytatásáról vagy feladásáról Roosevelt elnök számára még fontosabb és értékesebb volt a Szovjetunió katonai szövetsége, mint a stratégiai szempontból különösebben nem értékes európai területek szovjet befolyás alá kerülése. A szövetségesek között egyébként is mindinkább utat tört magának az a teheráni tárgyalások során Sztálin által többször is megfogalmazott gondolat, hogy a győztesek az általuk felszabadított területeken saját politikai rendszerüket vezetik be. Ezzel a törekvéssel szemben az angol-szász hatalmak vezetői legfeljebb csak a már korábban elfogadott a Casablanca

nyilatkozatot (1943. 01 24) tudták szembe helyezni, amelyben Németország, Olaszország és Japán feltétel nélküli megadását tekintették a háború befejezésének, illetve a korábban kiadott Altlanti Chartát (1941. 08 12), amely minden népnek szabad választások biztosításával demokratikus politikai berendezkedést ígért. A történeti igazsághoz tartozik, hogy igazából a charta aláírói sem tűrtek el semmiféle rendszeridegen képződményt saját befolyási övezetükön belül, ahogy ezt később nem egyszer be is bizonyították. Szovjetunió többé-kevésbé érthető okok miatt egyik dokumentum megfogalmazásakor sem volt jelen, így elvileg nem is vállalt kötelezettséget azok tartalmára vonatkozóan. Az ellenség kapitulációra kényszerítésével Sztálin messzemenően egyet értett, ahogy azzal is, hogy a béke beköszöntével demokratikus választások eredményeként alakulhatnak meg a kormányok. Ekkor még nem kellett tisztázni, hogy a

koalíciós társak mit értenek szabad, demokratikus választásokon. Egyértelművé tétele ugyan hasznos lett volna, de az ellenség legyőzése akkor még sokkal fontosabb feladat volt, mint a fogalmi tisztázás A sztálingrádi győzelem után a Szovjetunió nemzetközi tekintélye anynyira megnövekedett, hogy Teheránban Sztálin már szinte „átfogó Európa rendezési tervvel” állhatott elő. Ennek megfelelően megfogalmazta a Közép-Kelet-Európára vonatkozó kizárólagos igényét, és megelégedéssel fogadta Németország négyhatalmi megszállására kialakított amerikai elképzelést. Moszkva számára ez mindenképpen a német területek negyede feletti szinte teljes befolyás megszerzésének lehetőségét kínálta. A tervezett közös igazgatás bevezetése pedig az egész ország feletti korlátozott befolyás lehetőségét jelentette. A szovjet vezetés látva Németország hábo- A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom

Vissza ◄ 56 ► Az európai integráció története a 20. században Európa jövőjére vonatkozó elképzelések A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 57 ► rú utáni sorsába történő beleszólás lehetőségét, egyre kevésbé riogatta nyugati szövetségeseit egy Hitlerrel kötendő külön paktum rémével. A szovjet politika részéről a fentiek fényében teljességgel elfogadhatatlan volt bárminemű európai, vagy regionális integrációs folyamat, hiszen az egyértelműen keresztezte volna nagyhatalmi politikáját. 4.3 Egységtörekvések a II világháború éveiben A világháború kirobbanása új feltéteket teremtett az Európa egységéért tevékenykedők körében. A háború első fele 1942 nyaráig – 1943 februárjáig, szinte zsinóron hozta a fasiszta koalíció győzelmeit Ettől az időponttól azonban megváltozott a háború menete. Három fronton is sorsdöntő csatákra került sor.

Sztálingrádnál a keleti, el-Alemeinnél az afrikai, a Midway-szigeteknél a Csendes óceáni fronton következett be fordulat Ettől kezdődően a végső győzelem mindinkább már csak a szövetséges csapatok közös erőfeszítéseitől függött. A háború kirobbanása ismételten bebizonyította, hogy a nemzetállamok egymaguk képtelenek megvédeni polgáraikat bármely agresszor elszabadult nacionalizmusával szemben. Fokozott erővel merült fel ismételten az összefogás, az integráció kérdése Már a Müncheni egyezmény (1938. 09 30) megkötése is sok nyugat-európai föderalista szemében vészt jósló dokumentumnak bizonyult. Világosan látták, hogy a Hitler– Mussolini–Chamberlain–Daladier által kötött szerződés szinte felhatalmazta a Führert agresszív, hódító tervei végrehajtására. Neville Chamberlain angol miniszterelnök „appeasement” politikájával elégedetlen csoportok létre hozták a Föderatív Egység (Federal Union) nevű

szervezetet, amely meglepő gyorsasággal 10 000 tagúvá bővült, és 1939– 1940 folyamán a politikai elit, az egyetemi ifjúság körében konferencia sorozatot szervezett Európa föderatív átalakítása érdekében. A mozgalom tevékenységétől függetlenül, de szintén a német veszélyt érezve Churchill miniszterelnök széleskörű együttműködést, unió megteremtését ajánlotta fel (1940. 06 16) Franciaországnak Közös katonai vezetés kialakítását és közös polgárjogi intézkedések bevezetését javasolta a két fél számára. Churchill ajánlatával szerette volna megelőzni a francia fegyverletételt, de a javaslat már későn érkezett. Franciaország nem sokkal később (1940. 06 22) kénytelen volt kapitulálni és de Gaulle tábornok vezetésével londoni emigrációs kormány alakult. Londonnak majd egy éven keresztül egyedül kellett szembe nézni a német légi támadásokkal, a tengeri blokáddal, amelyek kis híján térdre

kényszerítették. Az események A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 57 ► Az európai integráció története a 20. században Európa jövőjére vonatkozó elképzelések A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 58 ► kedvezőtlen alakulása miatt London a már jórészt német megszállás alá került Európa helyett a tengerentúlon keresett támogatást. Adott pillanatban csak onnan várhatott hathatós segítséget Egyébiránt gyengülő világhatalmi pozíciója is arra sarkallta, hogy Amerikával szövetségben még mindenképpen résztvevője lehet a történeti jelentőségű döntéseknek. Ugyanakkor viszont Európa gazdasági forrásai mennél inkább kimerültek, annál kevésbé tudott jelen lenni a nemzetközi kereskedelemben, az USA annál inkább meghaladta gazdaságilag Európát és a kontinens észrevétlenül a tengeren túli gazdasági, politikai törekvések

függvényévé vált. A Sztálingrádnál bekövetkezett fordulat után a Szovjetunió hatalmas katonai erővel közeledett Közép- és Nyugat-Európa felé. A minden tekintetben legyengült Európával szemben szinte mindent megtehetett. Beteljesedni látszottak Coudenhove-Kalergi intő szavai az amerikaiak kontinentális tőkebehatolásról és a térség orosz katonai elözönlésről. Az európai összefogás eszméje a fegyverek hangos csatazaja ellenére sem tűnt el a politikai gondolkodásból. Sőt a hadiszerencse változásának megfelelően alakultak, formálódtak, új elemekkel bővültek a különböző elképzelések. Legszembetűnőbb, hogy számottevően nőtt a különböző integrációs tervezetek száma, mintegy azt bizonyítandó, hogy a kormányoknál szélesebb társadalmi rétegeket képviselő civil mozgalmak is keresték a megoldást az európai államok együttműködésére. A téma napirenden tartását az is indokolta, hogy bármennyire is nagy erőket

kötött le a világháború, mégis minden nagyhatalom, jelentősebb politikai irányzat, párt tervezeteket készített a háború utáni időszakra. A német megszállás miatt emigrációba kényszerített kormányok tagjai számtalan elképzeléssel gazdagították az európai integráció történetét. A körülmények talán Közép-Európát fenyegették legjobban, ezért született talán két elgondolás is, a nemzetállami összefogás érdekében. Władyslaw Sikorsky tábornok, a lengyel emigrációs kormány feje és a csehszlovák ideiglenes kormány elnöke Eduard Beneš 1940. november közepén szerződést kötött egy „szorosabb politikai és gazdasági szövetségről”. Két évvel később már a háború utáni „konföderáció” létrehozásáról állapodtak meg. Az államszövetséghez a tervek szerint a térség más államai is csatlakozhattak volna. A lengyel–csehszlovák kezdeményezéstől függetlenül ugyanekkor (1942. január) a jugoszláv és

a görög emigráns kormányok is aláírtak egy konföderációs szerződést, amelyben közös külpolitikai, gazdasági és védelmi lépéseket tesznek majd, tevékenységüket pedig összehangolják. A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 58 ► Az európai integráció története a 20. században Európa jövőjére vonatkozó elképzelések A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 59 ► Mindkét megállapodás azok számára, akik valamilyen módon a német megszállás ellen tevékenykedtek vagy fegyveres harcot folytattak, azt a remény keltették, hogy mindkét megállapodás kiindulópontja lehet egy közép-, közép-kelet-európai, vagy akár balkáni föderáció megteremtésének. Megvalósításukra természetesen nem kerülhetett sor, hiszen Sztálinnak egészen más tervei voltak a térség együttműködésére vonatkozóan A lengyel–csehszlovák megállapodáson túl

Sikorsky tábornok különösen nagy aktivitást fejtett ki a londoni emigráns kormányok háború utáni együttműködése kialakítása érdekében. A lengyel politikus kezdeményezésére 1942 folyamán hosszas megbeszélésekre került sor a csehszlovák, norvég, belga, holland, luxemburgi, görög, jugoszláv menekült kormányok képviselői között a kontinentális összefogás lehetséges útjairól. Látványos eredményeket nem értek el, de a tárgyalások nyomán azért annyi kiderült, hogy eredményt csak akkor érhetnek el, ha az új viszonyok között az államok lemondanak nemzetállami kompetenciáik egy részéről, és a közösségen belül pedig demokratikus, alkotmányos viszonyokat teremtenek. A megbeszélések során egyetértés mutatkozott abban is, hogy Európa jövőjéről mindenképpen a nagyhatalmakkal egyetértésben kell és lehet majd dönteni. Ez az álláspont már előre jelezte a felmerülő problémákat, hiszen az Amerikai Egyesült Államok

ekkor még messze nem döntött a külpolitikai orientáció váltásáról, miközben a Szovjetunió elképzelhetetlennek tartotta az európai egység minden formáját. Leginkább talán csak NagyBritannia mutatkozott Európa pártinak mindazon fenntartások mellett, amellyel megőrizheti még a 19. század közepén megfogalmazott „splendid isolation” (fényes elszigeteltség) politikáját. A háború előre haladásával Nyugat-Európában is megszülettek a föderációs elképzelések. Érthető módon ezek is elsősorban emigráns kormánykörökből indultak ki és kerestek együttműködő partnereket Az integráció későbbi történetében még jelentős szerepet játszó Paul-Henri Spaak, a belga emigráns kormány külügyminisztere a Benelux államok és Franciaország összefogását sürgette nyilvános szereplései alkalmával. Öszszefogásuknak azt az előnyt tulajdonította, hogy ha gazdasági, politikai, katonai együttműködésük a gyarmataik erejével

párosul, akkor az együttműködés révén a nagyhatalmakkal azonos helyet vívhatnak ki maguknak a világpolitikában. A négy állam szövetsége nem rivalizálni akart a nagyhatalmakkal, csupán csak helyet akartak maguknak biztosítani a nagy világpolitikai kérdések eldöntésénél A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 59 ► Az európai integráció története a 20. században Európa jövőjére vonatkozó elképzelések A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 60 ► További prominens politikusok egész sora fejtette ki véleményét az összefogás szükségességéről. A belga Paul van Zeeland a nyugati országok vám- és pénzügyi uniójának megteremtését sürgette. Az olasz Carlo Sforza gróf egy Lengyelországtól Szerbiáig terjedő közép-európai föderáció megteremtését ajánlotta mindenki figyelmébe. Ugyan ő fontosnak tartotta volna Olaszország és

Franciaország „latin föderációját” is, amelyhez más földközi-tengeri államok is csatlakozhattak volna. Charles de Gaulle francia tábornok, a londoni francia emigráns kormány feje messzemenően támogatta a nyugat-európai országok szorosabb együttműködését, egyenlőre még minden konkrétabb terv nélkül. Felelősséget érezvén a kontinens sorsáért, a Vatikán is egyre inkább elkötelezte magát a kontinentális összefogás eszméje mellett. XII Pius pápa évenkénti karácsonyi üzenetében a háború igazságos békével történő befejezését szorgalmazta, valamint a nemzetek feletti intézmények, szervezetek létrehozása mellett foglalt állást. A háború végére eljutott annak az igen lényeges alapelvnek a kimondásáig (1944. karácsonyi üzenet), hogy az új Népszövetségnek (lásd: ENSZ) számottevő többletjogokkal kell rendelkeznie a nemzetállamiakkal szemben. A háborús események nyomán a szent szék ezzel elismerte, hogy

hatékony nemzetközi szervezete(ke)t kell alakítani egy újabb, hasonló katasztrófa elkerülése érdekében. Svájc semleges politikai státusza különösen kedvező feltételeket nyújtott az integrációs gondolatok megfogalmazására. A háború éveiben számtalan nemzet és vallási közösség tagjai dolgoztak a legkülönbözőbb együttműködési tervezeteken. A genfi székhelyű, „Ökomenikus Világegyháztanács” 80 különböző katolikus vallási irányzatot tömörített és fő feladatának tekintette, hogy „a béke és a nemzetközi rend megteremtése érdekében” híveit együttműködésre szólítsa fel egy „univerzális rendstruktúra” megteremtése érdekében. Ugyancsak Genf adott otthont kilenc ország (cseh, dán, francia, holland, jugoszláv, lengyel, német, norvég, olasz) ellenállási szervezetei tanácskozásának, amelynek eredményeként, 1944. május 20-án felhívást tettek közzé Európa föderatív alapokon álló

átalakítására. A tanácskozás résztvevői szükségesnek tartották „az abszolút államszuverenitás dogmájának” elvetését, az európai népek föderális unióvá történő szervezését Elgondolásuk szerint a föderációnak (1) olyan kormánya alakult volna, amelyik nem a nemzeti kormányoknak, hanem a kontinens népeinek lett volna felelős, (2) olyan haderővel rendelkezett volna, amelyik az európai szövetségi kormánynak lett volna alárendelve, és megtiltotta volna nemzeti hadseregek A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 60 ► Az európai integráció története a 20. században Európa jövőjére vonatkozó elképzelések A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 61 ► fenntartását, (3) olyan európai bíróság ítélkezett volna, amelyik a szövetségi alkotmányra, a tagállamok és szövetség, valamint a tagállamok egymás közötti vitás kérdéseit

volt hivatott eldönteni. A föderáció minden ország előtt nyitva állt, amelyiknek a területe részben vagy teljességgel a kontinens területén található. A dokumentum a Népszövetség negatív tapasztalatai alapján szorgalmazta az államok területvédelmének biztosítását, a szövetségen kívüli nagyhatalmakkal való kül- és gazdasági kapcsolatok fenntartását, a nemzetközi útvonalak használatára való jogok közös gyakorlását. A felhívás résztvevői szükségesnek tartották egy olyan iroda azonnali hatállyal történő felállítását is, amelyik a háború befejezése után a béke és az európai népek föderációjának megteremtését segíti elő. A fasizmus elleni harc előtérbe hozta azokat a törekvéseket is, amelyek immár sokadszor vetették fel a nemzetállami berendezkedés meghaladásának a szükségességét. Az európai nemzetállami felépítést meghaladni szándékozó elképzelések legfőbb érve az volt, hogy a nemzetállami

nacionalizmus időről időre utat tör magának, és a kontinenst súlyos háborúba, szociális nyomorba dönti. Legfrappánsabban az olaszországi börtönszigeten (Ventotene) élő Altiero Spinelli fogalmazta meg nemzetállam ellenes gondolatait. A Nápolytól Nyugatra fekvő Tirrén-tengeri szigeten gyűjtötték össze az ellenállási mozgalom tagjait Itt született a Ventotene-i Kiáltvány, amelyben „Egy szabad, egyesült Európa a modern civilizáció fejlődésének elengedhetetlen feltétele, amely a totalitarianizmus korszakának végét jelenti majd.” A háború szenvedései még jobban meggyőzték a különböző beállítottságú személyeket, csoportokat arról, hogy csakis a nemzetállami lét meghaladása, a nemzetek feletti, hatékony intézményrendszer megteremtése mentheti meg Európát a háborúk borzalmaitól. Még a háború elején, 1941 tavaszán írta a Vichy-kormány börtönéből a neves francia politikus Léon Blum a következő sorokat: „Az

egész világnak teljes őszinteséggel és rendíthetetlen meggyőződéssel ki lehet jelenteni: Ebből a háborúból vagy alapverően erős nemzetközi intézmények és hatékony nemzetközi hatalom jön létre, vagy különben nem ez a háború lesz az utolsó”. A nácizmus okozta esztelen pusztítás tudatosította a kontinens politikusaiban, hogy Európában a nemzetállami berendezkedés újabb és újabb konfliktusok forrása. A polgári nemzetállamok annak idején azért jöttek létre, hogy megvédjék polgáraik szabadságát és megteremtsék szociális biztonságukat. A 20 században egy negyedszázad alatt kétszer is kiderült, hogy a hagyományos polgári nemzetállam nem képes megállítani egyetlen A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 61 ► Az európai integráció története a 20. században Európa jövőjére vonatkozó elképzelések A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom

Vissza ◄ 62 ► ország elszabaduló nacionalizmusát sem (szerb, német), legfőképpen nem úgy, hogy a kontinens maga is számtalan vonatkozásban megosztott volt. A két világháború közötti Európa tervek közös vonása volt: • A Népszövetség jogkörérénél, hatalmi jogosultságainál fogva nem volt képes hatékony konfliktus megelőző és kezelő politikát folytatni. Az új világszervezetnek mindenképpen hatékony kényszerítő eszközzel kell majd rendelkeznie döntései végrehajtása érdekében. • A demokratikus Európa tervek a Szovjetunió államhatáráig szándékoztak kiterjeszteni a kontinens egységét. • Az Európai Egyesült Államok föderatív államberendezkedés mellett, gazdasági, politikai egységként jött volna létre. • A tervek készítői felismerték a kontinens életében fontos szerepet játszó kulturális hagyományok jelentőségét. • Elfogadták a nemzeti önrendelkezés elvét, a nagyobb nyelvi közösségek

autonómiájának elismerését. • A két világháború között tovább nőtt azok száma, akik egyre inkább belátták, hogy a nemzetállam nem képes a korábbi funkciói maradéktalan betöltésére, és mindinkább szükségnek tartották a nemzetállami létet valamilyen formában meghaladó európai entitás megteremtését. • Az összefogás nem szolgálhatta egyetlen állam nagyhatalmi törekvéseit sem, az európai egység csakis a közös, demokratikus érdekek mentén szerveződhet meg. A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 62 ► Az európai integráció története a 20. században Kontinentális egység helyett megosztottság A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 63 ► 5. Kontinentális egység helyett megosztottság A két világháború között született számtalan Európa-terv közül a nemzetállamok ellentétei miatt egyik sem valósulhatott meg. A nácizmus

legyőzése csak az USA és a Szovjetunió hathatós segítségével valósulhatott meg A közös ellenség legyőzése után az antifasiszta koalíció gyors bomlásnak indult, és az erőviszonyoknak megfelelően bipoláris világgá alakult át. A legyengült Európa további sorsa a két szuperhatalom politikai, gazdasági, katonai döntéseitől függött. A fejezet ezeket a lépéseket követi nyomon a Washington-Moszkva központú világrend kialakulásáig. 5.1 Európa a nagyhatalmak II világháború háború utáni politikai terveiben A II. világháború minden korábbi katonai összecsapást meghaladó pusztításával fokozott mértékben hívta fel az európai államok figyelmét a nemzetállami együttműködés szükségességére A nemzetállami nacionalizmus és a faji gyűlölet szabadjára engedése mérhetetlen szenvedést és nyomort zúdított a kontinensre. Az I világháború után jó negyed századdal Európa ismét romokban hevert. A Hitler-fasizmus

történelmi felelőssége nem volt kétséges Ugyanakkor viszont nem szabad elfelejteni, hogy Hitler aligha lobbanthatta volna lángra Európát és a világot, ha az európai vezető hatalmak idejében felismerték volna az együttműködés szükségességét, ha a nyugati hatalmak nem vonakodtak volna összefogni a Szovjetunióval, és Sztálin nem köt titkos szerződést Hitlerrel. Kisebb-nagyobb mértékben minden európai hatalomnak osztoznia kell a felelősségben, hiszen egyáltalán nem volt törvényszerű a II. világháború bekövetkezése Az I. világháborúhoz hasonlóan most is Európa egyik fele győzte le a másikat, ezúttal az antifasiszta koalíció államai a fasiszta koalíció országait, de ettől nem lett jobb a győzteseknek, legkevésbé a veszteseknek. A háború végkimenetelét ismételten két, kontinensen kívüli hatalom döntötte el az USA, és a Szovjetunió aktív részvétele mellett. A két nagyhatalom alkalmi fegyverbarátsága világnézeti,

politikai ellentétei miatt nem válhatott tartós együttműködéssé. Nem válhatott azzá már csak azért sem, mert teljesen eltérő elveket vallottak a kontinens jövőjét illetően. Terveik ettől függetlenül kivitelezhetőnek bizonyultak saját befolyási övezetükben, mert Európa A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 63 ► Az európai integráció története a 20. században Kontinentális egység helyett megosztottság A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 64 ► a győztesek lába előtt feküdt. A talpra állítás módját mindegyik győztes hatalom saját elképzelései szerint valósította meg. Az antifasiszta koalíció tanácskozásain (Teherán–Jalta–Potsdam) Európa jövője nem önálló témaként, hanem a „három nagy” érdekszféra kialakítási terveinek alárendelten jelent meg. Ugyan születtek ünnepélyes nyilatkozatok a megszállási

területeken alkalmazandó közös politikai és gazdasági cselekvésre, (Németország, Ausztria), de a két világrendszer közötti erővonalak megmeredésével ezek a tervek teljességgel megvalósíthatatlannak bizonyultak. A koalíció működése idején még közös lépésekre is sor került. Az 1943 októberi moszkvai külügyminiszteri értekezleten Vjacseszlav Molotov szovjet és – Cordell Hull amerikai külügyminiszter megállapodtak abban, hogy londoni székhellyel Európai Tanácsadó Bizottságot (European Advisory Commission – EAC) hoznak létre, amelynek feladata majd a háború utáni európai helyzet vizsgálata lesz. Ennek a bizottságnak az ülésein alakították ki Németország megszállási övezetekre történő osztását, amit még a teheráni konferencián az amerikai elnök terjesztett elő, illetve a győztesek által alkalmazandó „4D” politikáját, amit viszont Cordell Hull külügyminiszter nyújtott át Moszkvában a már fentebb említett

külügyminiszteri értekezlet alkalmából.(1943 10 19–30) Az amerikai memorandumot mind a szovjet, mind az angol fél támogatásáról biztosította. Eszerint a legyőzött Németországban a szövetségesek teljes demilitarizálást, nácitlanítást, demokratizálást és a gazdaság meggyengítését, de együttes kezelését tartották szükségesnek A fogalmak német kezdőbetűjéből adódó „4D” politika gyakorlati végrehajtása során azonban nagyon gyorsan kiderült, hogy a felek igencsak eltérő módon értelmezik az egyes fogalmakat (pl. nácitlanítás mértéke, formája), ami egyúttal kezdetét is jelentette az egyre feszültebbé váló szövetségesi kapcsolatoknak. Az Európai Tanácsadó Bizottság tevékenysége ugyan nem volt mentes az időnkénti belső vitáktól, tevékenysége mégis megfelelő ütemben haladt előre. Egyedül Henry Morgenthau amerikai pénzügyminiszter Németország terve okozott átmeneti zavart munkájában, amelyet a két

angolszász hatalom vezetője a québec-i találkozóján (Kanada 1944. 09 11–16) fogadott el, és amely lényeges vonatkozásokban mondott ellent a Sztálinnal korábban kötött megállapodásoknak. Morgenthau javaslata szerint Németországot a háború után két (egy észak- és egy dél-német) független autonóm államra kell osztani, ipari potenciálját le kell szerelni és kártérítési céllal az Egyesült Nemzetek Szerve- A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 64 ► Az európai integráció története a 20. században Kontinentális egység helyett megosztottság A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 65 ► zetének átadni. A rendelkezésre álló ipari kapacitások jó részét meg kell semmisíteni, mert a kartellek és szindikátusok a német nép legagresszívebb vonásait erősítették fel. Az országot reagrarizálni kell, a gazdaság vezető szektorává a

mezőgazdaságot kell tenni. A nagybirtokokat fel kell osztani a parasztok között, hogy ezzel is elejét vegyék a porosz militarizmus újjáéledésének. Az ország reagrarizálása, azaz agrárállammá történő visszafejlesztése csökkentené, megzabolázná a németek agresszivitását, hiszen a földművelő népek köztudottan szelídek és békés természetűek Morgenthau és környezete számolt azzal is, hogy az ország klimatikus viszonyai miatt a mezőgazdaság nem tudja majd maradéktalanul ellátni a lakosságot élelmiszerrel. Az ország önellátási kvótája agrártermékekből még a háború előtti békeévekben sem haladta meg a 66–75%-ot. Ha a szövetségesek nem akarnak 20-25 millió németet hosszú távon élelmezni, javasolta a Tervezet, akkor a lakosság mintegy negyedét, harmadát ki kell telepíteni az országból. A kitelepítés színhelyéül az anyag a Szaharát jelölte meg, ahol a németek szabadon nomadizálhatnak majd. A lakosság jelzett

méretű elhurcolása példa nélkül állt volna a történelemben, ahogy az is, hogy egy országot a történeti gazdasági folyamatokkal ellentétesen fejlett ipari országból agrár-ipari országgá fejlesztették volna vissza. A korszakkal foglalkozó német politikai és gazdaságtörténet irodalom egyetlen alkalommal sem mulasztja el a Morgenthau tervre történő fájdalmas utalást A szerzők mindannyiszor abbéli megütközésüknek adnak hangot, hogy miként fogadhatta el ezt az embertelen tervet a két tekintélyes angolszász politikus. Gyenge ellenérv számukra, hogy Roosevelt és Churchill csak elvi megállapodásra jutott a kérdés rendezését illetően, és megvalósítását csak a háború utáni időszakra tervezték A terv minden titkossága ellenére 1944 végén valahogy mégis nyilvánosságra került, és általános felháborodást váltott ki az amerikai közvéleményben. Roosevelt elnök érzékelve a széleskörű tiltakozást, a következő év

elején levette napirendről a terv megvalósítását. A világháború befejezése után az amerikai és a szovjet csapatok geopolitikai és geostratégiai okok miatt tartósan Európában maradtak. Mindkét nagyhatalom fontosnak tartotta, hogy legalább az általa felszabadított területen érvényesítse politikai befolyását, olyan társadalmi politikai viszonyokat alakítson ki, amely saját rendszerét erősíti. Ennek érdekében mindkét félnek némileg változtatnia kellett korábbi Európa politikáján Az USA esetében az izolációs politika feladására volt szükség, a Szovjetunió vonatko- A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 65 ► Az európai integráció története a 20. században Kontinentális egység helyett megosztottság A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 66 ► zásában pedig a világforradalmi folyamat a térségre történő alkalmazását kellett

elvégezni. Roosevelt elnök szándéka szerint Németország legyőzése után azonnal haza vitte volna Európából az amerikai csapatokat. Nem kívánt semmiféle haderő állomásoztatással hozzájárulni egy angol ihletésű kontinentális egyensúlypolitika kialakításához, legkevésbé egy szovjet túlsúly kiegyenlítéséhez. Az amerikai elnök tisztában volt azzal, hogy egy ilyen jellegű és méretű európai szerepvállalást az amerikai nép úgyis elutasítana. 1944 február 29-én Churchillnek küldött levelében Roosevelt elnök egyértelműen elhatárolódott mindenfajta amerikai jelenléttől a kontinensen: „Örömmel venném, ha óvakodna attól a kéréstől, hogy amerikai erőket állomásoztassak Franciaországban. Egyszerűen nem tehetem! Mindannyiukat haza kell hoznom Mint azt már korábban is jeleztem, tiltakozom a Belgium, Franciaország és Olaszország feletti atyáskodás ellen, és elítélem azt. Önnek kellene felnevelnie és megfegyelmeznie

saját gyermekeit. Figyelembe véve a tényt, hogy a jövőben védőbástyát jelentenek az Ön számára, most legalább az iskoláztatásukat kellene megfizetnie” Az elnök hamarosan bekövetkező halála (1945. 04 12) miatt két dolgot nem értett, nem érthetett meg Európával kapcsolatosan Egyfelől azt, hogy Nagy-Britannia a háború végén már nem volt abban a hatalompolitikai és a gazdasági helyzetben, hogy továbbra is fenn tudja tartani az egykori kontinentális egyensúlypolitikáját. A megbomlott európai viszonyok egyensúlyba hozására már nem rendelkezett annyi erővel, hogy újra a mérleg nyelvét játssza. Másfelől az amerikai elnök még nem mérte fel a sztálini politika lehetséges közép-európai következményeit, amit az angol miniszterelnök viszont több mint pontosan látott előre. Akár a történelem torz fintoraként is számon tartható, hogy Churchill 1944. októberi eleji moszkvai látogatása során éppen egy hevenyészett papírlapra

írva csúsztatta oda a vele szemben ülő Joszif Sztálinnak azokat a százalékos arányszámokat, amelyeket a háború befejezése után befolyási övezetként remélt kialakítani tárgyaló partnerével Görögországban, Bulgáriában, Jugoszláviában, Romániában és Magyarországon. Mire szóban is elhangzott a javaslat és megtörtént a javaslat oroszra fordítása, az angol miniszterelnök már vissza is kapta a generalisszimusztól a kék színes ceruzával egyetértőleg kipipált papírlapot. Ennyi ideig tartott egy egész térség nagyhatalmi befolyás alá vonása a Kreml béli tárgyalások során. Talán nem véletlen javasolta Churchill a tárgyalások végeztével, hogy égessék el az asztalon maradó papírlapot, nehogy a késői utókor még „cinikus dolognak” tartsa egy egész térség A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 66 ► Az európai integráció története a 20. században Kontinentális egység

helyett megosztottság A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 67 ► sorsának, milliók életének ily módon történő elintézését. Sztálin ellenkezett, és a papírlapot ma is őrzik a szovjet levéltárak Az Amerikai Egyesült Államok más államokhoz viszonyítva szerény emberáldozatokkal (kb. 300 000 katona, civil áldozat nélkül) és megerősödött gazdasággal kerül ki a II. világháborúból Ez a kedvező pozíció arra ösztökélte a washingtoni vezetést, hogy feladja az európai kontinenssel szemben folytatott izolációs politikáját és aktív szerepet vállaljon a térség ügyeinek az intézésében. Az amerikai külpolitika tétovaságát jelezte, hogy a washingtoni State Departmentben tevékenykedő Európai Kérdésekkel Foglalkozó Albizottság hosszas tárgyalások és viták után (1943–1944 fordulója) sem tudott egységes álláspontra jutni Európa, azon belül pedig Németország háború utáni

sorsát illetően. A szakértők egy része úgy vélte, hogy egy erősen integrált Európa kifejezetten keresztezné és megnehezítené az amerikai tőke a kontinensre történő szabad bejutását, ezért nem kell támogatni különösebben semmiféle európai integrációs törekvést. Ráadásul az ENSZ szerepéről akkoriban képviselt meghatározó álláspontok szerint sem volt kívánatos Európa egységes újjászervezése. Az ENSZ működési elveit kialakító, meghatározó amerikai külpolitika nem támogatta a háború végén a kontinentális méretű tömörüléseket, helyette inkább a nemzetállami rehabilitációt részesítette előnyben. Németország háború utáni sorsa külön gondot okozott, a tárgyaló asztalnál ülők körében a ország sorsát illetően teljes bizonytalanság uralkodott. Mások viszont inkább arra hajlottak, hogy egy egységes, demokratikus Európa megfelelő partner lehetne az amerikai gazdasági, politikai törekvések számára. A

kontinens még átmeneti gyengesége ellenére is hasznos segítőtársa lehet majd az USA-nak az új világrend kialakításában A Külügyminisztérium keretében működő Albizottság a háború folyamán ugyan még nem jutott közös álláspontra, de a német kapituláció és a beköszöntő béke meghozta a nyitott kérdésekre is választ. A világháború végén az Amerikai Egyesült Államok megváltozott világgazdasági és politikai helyzetének megfelelően újra fogalmazta külpolitikai prioritásait. Komoly belső viták után az új külpolitikai irányvonalat Dean Acheson külügyminiszter fogalmazta meg a „one world” koncepció 1944 végi felvázolásával. „Az Egyesült Államok gazdasági és pénzügyi túlereje folytán abban a helyzetben van, – mondotta a State Department vezetője –, hogy vezető szerepet vállalhat és kötelessége, hogy ezt megtegye.” Az új külpolitikai irányvonal a korábbi izolációs politika feladását az amerikai

demokrácia és szabadság értékeinek világméretű elterjesztési szándékát jelentette A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 67 ► Az európai integráció története a 20. században Kontinentális egység helyett megosztottság A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 68 ► Az amerikai „egységes világ” elképzelés középpontjában az Egyesült Nemzetek Szervezete állt, amelynek legfontosabb jövőbeni küldetése a nagy nemzetközi konfliktusok megelőzése volt. Amerikai részről úgy tervezték, hogy a négy nagyhatalom (USA, Szovjetunió, Nagy-Britannia, Kína) kellő erővel rendelkezik majd ahhoz, hogy a Biztonsági Tanács tagjaiként együttműködve kellő hatékonysággal kezeljék a nemzetközi problémákat Baljós előjelnek bizonyult viszont az, hogy Moszkva politikai, ideológiai fenntartásai miatt nem csatlakozott a bretton-woods-i rendszerhez Ez már

akkor, 1944 őszén, jó félévvel a háború befejezése és az ENSZ megalakulása előtt, szovjet részről az amerikai gazdasági, pénzügyi törekvések nyílt elutasítását jelentette. Nem is szólva a később megfogalmazásra kerülő truman-i politikai alapelvekre. Az amerikai „one world” Európa tekintetében a kontinens erőegyensúlyának a fenntartását tekintette fontosnak. Bármely ország, amely ennek az egyensúlyi állapotnak a megbontására törekedett, az USA biztonságát fenyegette. Minthogy Sztálin mindenképpen érdekkörébe kívánta vonni a Vörös Hadsereg által felszabadított területeket, egyszeriben széles frontvonal képződött a két korábbi szövetséges között. Kérdés már csak az maradt, hogy meddig mennek el a felek a konfrontációban, és nem sodródik-e a kontinens egy, a II. világháborúnál is pusztítóbb katonai konfliktusba, esetleg (atom)háborúba? A Szovjetunió az új körülményekhez való alkalmazkodása

viszonylag egyszerűbbnek tűnt. Sztálin a Vörös Hadsereg Wehrmacht felett aratott győzelmét a szocialista társadalmi rend kapitalizmus felett aratott győzelme kézzel fogható bizonyítékának tekintette. Ha a szovjet vezető a két világháború között a különböző európai integrációs törekvéseket fenntartással és gyanakvással fogadta, akkor most már a háborús győzelme következtében megnövekedett hatalma, nemzetközi tekintélye birtokában kategorikusan el is utasította a kontinentális és regionális integrációs terveket. A Szovjetunió számára a háborús győzelem nemcsak az 1921. márciusában kötött rigai béke következtében elcsatolt nyugat-belorussziai és nyugat-ukrajnai területek visszaszerzését jelentette, hanem a Vörös Hadsereg által felszabadított közép-kelet-európai területen kialakuló népi demokráciák ellenőrzés alá vonását, majd proletárdiktatúrákká formálásának a lehetőségét is. A kialakuló

befolyási övezeten belül a szovjet politika megakadályozott mindenfajta egyesülési törekvést Moszkva a térség államait mihamarabb egy egységes politikai blokká akarta formálni és tartósan magához kötni A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 68 ► Az európai integráció története a 20. században Kontinentális egység helyett megosztottság A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 69 ► Sztálinnak igazából kapóra jött Roosevelt elnöknek az ENSZ működési rendjére vonatkozó elképzelése, ami az európai kontinensen nem az integrációt, hanem a nemzetállami keretek megerősítését jelentette. Sztálinnak is hasonló elképzelései voltak a jövőt illetően A Kreml Európapolitikájában egy régi-új világkép, a világszocializmus víziója sejlett fel Sztálin úgy vélte, hogy a marxizmus-leninizmus klasszikusai helyesen látták előre a történelmi

fejlődést menetét. Marx–Engels–Lenin nézeteire hivatkozva kifejtette, hogy a kapitalista termelés anarchikus jellege törvényszerűen vezetett a tőkés államok közötti ellentétek kiéleződéséhez, az első világháborúhoz. A szovjet állam létrejötte is ennek az antagonisztikus ellentétnek volt a terméke. A világháborús szenvedések nyomán további tanácskormányok jöttek létre Közép-Európában (Magyar-, Szlovák-, Bajor-, Tanácsköztársaság), amelyek ugyan követtek el hibákat, de igazából a nemzetközi burzsoázia együttes támadásának estek áldozatul. Bukásuk azonban csak átmeneti volt, mert a világforradalmi folyamat feltartóztathatatlanul halad előre a klasszikusok kijelölte úton. A szovjetrendszer a II világháború kezdetére annyira megerősödött, hogy le tudta győzni a fasizmust, felvállalva ezzel a nácizmus elleni egyetemes küzdelem oroszlánrészét. Felszabadító harcával lehetőséget nyújtott egy sor közép- és

kelet európai országnak arra, hogy lerázza magáról a kapitalista kizsákmányolás igáját, és egy történetileg rövid, átmeneti korszak után a szocializmus építésének újára lépjen. A Szovjetunió internacionalista feladata és kötelessége is a térség népeinek a támogatása. A szovjet politikai elképzelésekben a háború után megalakuló kelet-közép-európai népi demokráciák egy fontos láncszemet jelentettek a szocializmus világméretű győzelemre segítésében. A Kreml elképzelései szerint a térség országainak a szocializmus útjára történő lépése nem a távoli jövő, hanem a háborús helyreállítás, tőkés kisajátítás utáni feladata lesz. A szovjetvezetés kitörve a két világháború közötti politikai elszigeteltségből, kellő határozottsággal és elszántsággal kezdett hozzá a Vörös Hadsereg által felszabadított, majd megszállt területen hatalmi pozíciói kiépítéséhez. A Kreml ebbéli törekvésében

megfelelő segítőtársra talált a moszkvai emigrációból hazatérő közép-európai kommunista vezetőkben A háborút követő első demokratikus választások nyomán a nemzeti parlamentekbe és kormányokba kerülő kommunisták, élvezve a Vörös Hadsereg jelenlétét, a demokratikus politizálás eszköztárába egyáltalán nem tartozó módszerekkel törekedtek a politikai hatalom megszerzésére. A hatalom kizárólagos birtoklása érdekében nem riadtak vissza semmiféle nemtelen A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 69 ► Az európai integráció története a 20. században Kontinentális egység helyett megosztottság A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 70 ► eszköz alkalmazásától sem, beleértve akár a politikai ellenfelek fizikai megsemmisítését sem. 1948 második felére Közép-Kelet Európában és a Balkánon Moszkva barát kormányok jöttek létre. A

hatalomra került kommunista vezetők, figyelmen kívül hagyva a térség történeti, gazdasági, politikai hagyományait, attól teljességgel idegen szovjetrendszer kritikátlan másolásába kezdtek. Kreml a háborút követő egy-két évben még nem ellenezte a nemzetállami intézmények kialakítását, a nemzetállamiság megerősítését. A háború okozta pusztítás miatt a térség országai csak széles nemzeti összefogás nyomán lehettek úrrá a töméntelen nehézségen. A viszonyok konszolidálódásával azonban a térség országai szovjet kezdeményezésre 1947 végétől „barátsági, együttműködési és kölcsönös segítségnyújtási szerződéseket” kötöttek Moszkvával és egymással is. A szerződésrendszer létrejötte nyomán a térség országai számára mind meghatározóbbá, sőt idővel szinte kizárólagossá vált a szovjet kapcsolat Miközben már a szomszéd országokhoz fűződő kapcsolatok sem érték el a kívánatos szintet,

addig Nyugat-Európával szinte minden kapcsolat megszakadt. A barátsági, együttműködési és kölcsönös segítségnyújtási szerződések megkötése után Moszkva feljogosítva érezte magát arra, hogy a térség országainak bel- és külpolitikáját, gazdasági kapcsolatait mindinkább az ellenőrzése alá vonja. A térség politikai egységgé kovácsolási szándékát jelezte a népi demokratikus országok kommunista és munkáspártjainak, valamint néhány nyugati testvérpártnak a részvételével 1947. szeptember 17–22-e között megtartott tanácskozás. A lengyelországi Wilcza Góra adott otthont a bolgár, a csehszlovák, a francia, a jugoszláv, a lengyel, a magyar, az olasz, a román és a szovjet kommunista párt első titkárai és az ideológia ügyekért felelős vezetői tanácskozásának. A jelenlévő kilenc párt képviselői, köztük Farkas Mihály és Révai József az MKP részéről, megalakították a Kommunista és Munkáspártok

Tájékoztató Irodáját (KOMINFORM), amely a kelet-európai országok részéről válasz kívánt lenni a háború befejezése óta végbement nemzetközi változásokra. A tanácskozás résztvevői részletesen elemezték a nemzetközi helyzetet, és közös információcserére, valamint politikai fellépésre kötelezték magukat. Churchill fultoni, Truman elnök szenátusi, Marshall külügyminiszter Harward Egyetemen elmondott beszédei után a hatalom birtokába, vagy annak közelébe jutott kelet-európai kommunista pártok demonstrálni kívánták politikai, szervezeti, ideológiai egységüket. A tanácskozás eszmeipolitikai irányvonalát a Szovjetunió Kommunista (bolsevik) Pártjának ide- A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 70 ► Az európai integráció története a 20. században Kontinentális egység helyett megosztottság A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 71

► ológiai titkára által tartott beszéd határozta meg. Andrej Zsdanov beszámolójában összegezte a nemzetközi politikai élet háború befejezése óta végbement változásait. A beszámoló irányvonala és szelleme nyomta rá bélyegét a konferencia zárásaként elfogadott „Nyilatkozat a Nemzetközi helyzetről” című dokumentumra is. A tanácskozás résztvevői a háborút követő nemzetközi események alapján úgy értékelték, hogy a világpolitikában két ellenséges tábor alakult ki: „az imperialista, demokráciaellenes tábor, melynek fő célja az amerikai imperializmus világuralmának megteremtése és a demokrácia szétzúzása, valamint az imperialista ellenes, demokratikus tábor, amelynek fő célja az imperializmus aláásása, a demokrácia megszilárdítása és a fasizmus maradványainak felszámolása. A két ellentétes tábor – az imperialista és az imperialista ellenes – harca a kapitalizmus általános válságának további

kiéleződése, a kapitalizmus erőinek gyengülése, a szocializmus és demokrácia erőinek gyarapodása közepette történik.” A nyilatkozattal hivatalosan is megszületett a szovjet politika „két tábor” elmélete, a „one world” amerikai elképzelésével szemben. Az egyik oldalon az USA vezette imperialista tábor, a maga agresszív, nemzetközi feszültséget növelő, háborús, gyújtogató politikájával, a másik oldalon a népek békevágyát, demokratikus törekvéseit kifejező, a kizsákmányolástól mentes társadalmat felépíteni akaró Szovjetunió és a népi demokratikus országok csoportja. 1947 őszére tehát teljességgel nyilvánvalóvá vált, hogy nem a Dean Acheson által megfogalmazott „one world” politika, hanem a Zsdanov által felvázolt „két tábor” elképzelés szerint alakul az elkövetkezendő évek világpolitikája. Amennyiben pedig az amerikai vezetés nem fogadja el partnerének a Szovjetuniót, akkor akár katonai

konfliktusra is sor kerülhet közöttük, illetve szövetségeseik között, ami beláthatatlan következményekkel járhat Európa és a világ békéje számára. A térség politikai egységgé történő szervezését azonnal követte a katonai is. 1947 novembere és 1948 júliusa között a népi demokratikus országok sorra megkötötték a Szovjetunióval és egymással is az ún barátsági és kölcsönös segítségnyújtási szerződéseket, amely a térség katonai, a Vörös Hadsereg által garantált biztonságát jelentette. A lengyelországi tanácskozás után felgyorsult Közép-Kelet-Európa szovjetizálása, témánk szempontjából egy szervetlen integrációs modell kialakítása. Ennek volt beszédes bizonyítéka a Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsának (Council for Mutual Economic Assistance – COMECOM – KGST) a megalakítása. Az 1949 január 28-án megalakított gazdasági együttműködési szervezet azonban minden jó szándékú törekvése

ellenére A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 71 ► Az európai integráció története a 20. században Kontinentális egység helyett megosztottság A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 72 ► sem lehetett a térség gazdasági viszonyainak mélyreható átalakítója, mert tevékenysége éveken, sőt évtizedeken át a mélyebb integrációs folyamatok kialakítása helyett többnyire csak a tagországok közötti kölcsönös áruszállításokra korlátozódott. Nagy-Britannia annak ellenére, hogy a győztesek oldalán fejezte be a háborút, az Amerikai Egyesült Államok és a Szovjetunió mellett mégis háttérbe szorult, másodrangú hatalommá vált. Az exminiszterelnök Churchillt felettébb nyomasztotta a nemzetközi politika kétpólusúvá válási folyamata Az új viszonyok között a tegnap világhatalmú Nagy-Britannia másodhegedűs szerepre kényszerült az USA

és a Szovjetunió mellett. A toryk vezetője mindenkinél korábban ismerte fel hazája megváltozott világpolitikai helyzetét és annak várható következményeit. 1945 nyarán megszabadulva a miniszterelnöki teendők terhétől, Churchill az európai együttműködés élharcosává vált. Titkos álma egy amerikai-angol vezetésű világrend kialakítása volt, amely – szerinte – kellő gyógyírként szolgálhatna az európai kontinens minden régi és újabb keletű bajára. A világpolitikai folyamatok azonban egyáltalán nem abba az irányban haladtak, amelyek a világ és benne Európa egységének megteremtését segítették volna elő. Harry Truman amerikai elnök meghívására Winston Churchill 1946. elején az Amerikai Egyesült Államokba utazott A látogatás alkalmából március 5-én a missouri állambeli Fultonban díszdoktorrá avatták. Az ünnepi alkalomhoz illően egy rövid beszédet mondott a Westminster College-ban, amelyben viszont korszakos

jelentőségű megállapításokat tett Beszéde elején megkülönböztetett tisztelettel adózott az Amerikai Egyesült Államok II. világháborús erőfeszítései előtt és bámulattal töltötte el az ország megnövekedett gazdasági és politikai ereje. Mint mondta: „Az Egyesült Államok most a világhatalom csúcspontján áll. Ünnepélyes pillanata ez az amerikai demokráciának. A hatalmi elsőséggel együtt jár a tiszteletet keltő felelősség a jövővel szemben.” Churchill úgy vélte, hogy az USA felelőssége a háború után kialakuló nemzetközi világrenddel kapcsolatosan különösen nagy, mert Sztálin Közép-Kelet-Európa szovjetizálására törekszik. Ennek a megakadályozása az angolszász demokráciák történelmi felelőssége Churchill az angol és amerikai nép közös történeti gyökereire hivatkozva felhívta az amerikai vezetés figyelmét, hogy a világpolitika nagy kérdéseiben közös politikai cselekvésre lesz szükség. Szoros

együttműködés kialakítását tartotta szükségesnek, mert „A Balti-tenger mellett fekvő Stettintől az Adriai tenger mentén fekvő Triesztig vasfüggöny ereszkedik le Európára. E vonal mögött vannak Közép- és Kelet-Európa régi államainak összes fővárosai – Varsó, Berlin, Prága, A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 72 ► Az európai integráció története a 20. században Kontinentális egység helyett megosztottság A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 73 ► Bécs, Budapest, Belgrád, Bukarest, Szófia.” Churchill a korszak mérvadó politikusai közül elsőként hívta fel a figyelmet a szovjet terjeszkedésre és a vele szembeni összefogás szükségességére. A fultoni beszédben Churchill ország-világ előtt bevallotta, hogy a II. világháború után Nagy-Britannia végleg elveszítette korábbi világpolitikai vezető szerepét. Az ex-premier

sajnálattal konstatálta, hogy a két új – későbbi szóhasználattal éve – szuperhatalom mellett London legjobb esetben is csak regionális hatalom lehet Churchill mindenképpen meg akarta akadályozni a szigetország további világpolitikai eljelentéktelenedését, ezért a közös történeti hagyományokra való hivatkozással össze akart fogni az Amerikai Egyesült Államokkal. Ezért javasolta a jelenlévő elnöknek, hogy a két ország közösen lépjen fel a nemzetközi politikában Moszkva terjeszkedő politikája ellen. A beszédre, amelyet hagyományosan a hidegháború nyitányaként is szokás emlegetni, Joszif Visszarionovics Sztálin a Pravda hasábjain (1946. 03. 14) válaszolt A lap tudósítójának kérdéseire adott válaszában a szovjet vezető kemény hangon utasította vissza Churchill szavait. Sztálin kijelentette, „a nemzetek öt esztendeig a szörnyű háborúban szabadságukért és országok függetlenségéért hullatták vérüket és nem

azért, hogy a Hitlerek uralmát a Churchillek uralmával cseréljék fel.” A nyilatkozat ellentmondást nem tűrő hangneme nyilvánvalóvá tette a világ számára, hogy az egykori fegyvertársak engesztelhetetlen politikai ellenfelekké váltak. A tét nem volt kicsi, hiszen nem kevesebbről volt szó, mint a világ és ezen belül az Európa feletti uralom mértékéről és arányáról. A nagyhatalmak közötti ellentétek hamarosan társadalmi rendszerek közötti ellentétté váltak, és félévszázadon át kettéosztották Európát. Nem kevésbé volt mérföldkő az európai integráció történetében az angol ex-miniszterelnök fél évvel később (1946. 09 19) Zürichben elmondott beszéde sem, amelyet ugyancsak díszdoktorrá avatása alkalmából tartott. A svájci város utcáin nyitott limuzinban végighajtató brit politikust a lakosság kitörő lelkesedéssel fogadta. Fogadtatásánál talán csak 17 percre szabott egyetemi beszéde váltott ki nagyobb

visszhangot. Churchillről már addig is köztudott volt, hogy lelkes támogatója egy sajátosan értelmezett, föderális alapokon nyugvó európai összefogásnak. Szerinte, „ha az európai országoknak sikerülne egyesíteniük 300-400 milliós lakosságukat, közös örökségük gyümölcseként olyan jólétet, dicsőséget és boldogságot érhetnek meg, amelyet nem korlátozhatna semmiféle mezsgye, semmiféle határ Szükség van arra, hogy az európai család vagy legalább annak minél nagyobb része újraformálja kapcsolatait.” A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 73 ► Az európai integráció története a 20. században Kontinentális egység helyett megosztottság A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 74 ► A nemzetállami kapcsolatok új formájaként „Létre kell hoznunk – valamiféle Európai Egyesült Államokat” javasolta Churchill, majd így folytatta:

„Amit most mondani fogok, meglepi majd Önöket. Az európai család újjáteremtéséhez az első lépés Franciaország és Németország szövetsége kell legyen. Európa nem születhet újjá a szellemileg nagy Franciaország és a szellemileg nagy Németország nélkül Ebben a sürgős munkában Franciaországnak és Németországnak együttesen kell vezetniük.” Churchill a francia-német megbékélés gondolatának felvetésével ismételten nagy politikai vihart kavart. Szavai azért is váltottak ki váratlanul nagy visszhangot, mert még másfél év sem múlt el a háború befejezése óta, még alig ült el a csatazaj, még milliók éltek szükség táborokban, hadifogságban vagy tartottak hazafelé alkalmi közlekedési eszközökkel, amikor az exminiszterelnök a németek rehabilitációjáról és újabb kontinentális vezető szerepéről beszélt. Az angol konzervatívok feje sokak szemében azt a Németországot akarta rehabilitálni, újra európai vezető

hatalommá emelni, amelyik öt és fél éven át mérhetetlen nyomort, és szenvedést zúdított a kontinensre. A beszédét nem csak francia részről fogadták erős fenntartással, de még a hivatalban lévő angol munkáspárti kormány is elhatárolta magát a kijelentéstől, mondván: a volt miniszterelnök nem hivatalos kormányálláspontot ismertetett, hanem pusztán csak magánvéleményének adott hangot. 1946 őszén a kontinens nyugati fele még nem tudta elfogadni, hogy Európa békéjének és biztonságának záloga egy francia–német szövetség lehet. A beszéd szövegében érdemes oda figyelni arra a momentumra is, hogy Churchill igazából nem azt mondta a hallgatóságának és üzente Európának, hogy „egyesüljünk”, hanem azt, hogy „egyesüljetek.” Mint mondotta: „Nagy-Britannia, a Brit Nemzetközösség, a hatalmas Amerika és – bízom benne – Szovjet-Oroszország is, és akkor valóban minden rendben lenne – barátai és támogatói kell

legyenek az új Európának S ezért azt mondom: emelkedj fel Európa!” Nagy-Britannia tehát az USA-val és a Szovjetunióval csupán csak barátja és külső támogatója lett volna a kontinentális egyesülési folyamatnak. A szigetország számára ugyan fontos volt az európai egység, de sajátos nemzetközösségi kötődései folytán nem lehetett, és nem is akart az európai egység részesévé válni. Az ex-miniszterelnök lényegében Európa feladatává tette az egyesülést Ebben Nagy-Britannia nem kívánt közvetlenül részt venni, de segíteni akarta a megteremtését. Nagy-Britannia nemzetközi politikai súlyvesztése dacára is igyekezett megőrizni cselekvési önállóságát, de Churchill új távlatokat akart kijelölni az európai egyesülés számára. A A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 74 ► Az európai integráció története a 20. században Kontinentális egység helyett megosztottság A

dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 75 ► beszéd során arra is egyértelműen utalt, hogy mindenfajta európai integrációs folyamat csak a nemzetközi politikai, gazdasági folyamatoktól erősen befolyásolt keretek között mehet végbe. Kétségtelen, hogy Churchill háború utáni megnyilatkozásai nagy realitásérzékről és előrelátásról tettek tanúbizonyságot. Ugyanakkor az angol hivatalos politika – nyilván a politikai felelősség nagyobb súlya alatt – csak később fogalmazta meg Európa jövőjével kapcsolatos hivatalos álláspontját. Ezen megnyilvánulások egyike volt az 1948 január 22-én Ernest Bevin külügyminiszter által kifejtett álláspont, amely már az angol kormány korábbi Európa-politikájának számottevő módosulását jelezte. A háború utáni változások lényegét az angol külügyek vezetője az alábbiakban foglalta össze: „A hosszabb távú politikának abból kell

kiindulnia, hogy Oroszország sokkal veszélyesebb potenciális ellenfél, mint Németország Az idő megérett NyugatEurópa konszolidálásáramint egységre csak Nyugat–Európára gondolhatunk.” 1948 elejére tehát a hatalmon lévő angol Munkáspárt is, amely kezdetben még némi illúziókat táplált a nagyhatalmi együttműködés lehetőségeit illetően – lásd a később tárgyalandó „harmadik erő” Európája kialakításában vállalt szerepét – kénytelen volt konstatálni, hogy nem alakulhat ki érdemi együttműködés a kontinens két fele között. A nyilatkozat egyértelműen jelezte az angol hivatalos politikai irányvonal módosulását Európa és Németország jövőjét érintő kérdésekben. A változás természetesen nem jelentette azt, hogy London korábban illúziókat kergetett volna a Szovjetunióval való együttműködés lehetőségeit illetően, de arra azért még sem számított, hogy minden ésszerű együttműködés lehetetlennek

bizonyul és kapcsolataik a nyílt konfrontáció irányába terelődnek. A háború utáni politikai változások eredményeként 1948 elejére London a Szovjetuniót sokkal veszélyesebb és kiszámíthatatlanabb politikai tényezőnek tartotta, mint Németországot Ebből következően biztonságpolitikai szempontból is sokkal aggályosabbnak tartotta a maga számára. A Downing Street ettől kezdve támogatólag lépett fel minden olyan nyugat-európai kezdeményezést illetően, amely Németország rehabilitációját szolgálta. A megváltozó és időközben már a korlátozott államiság közelébe jutott NSZK az angol kormány álláspontja szerint hatékonyan járulhat hozzá a növekvő szovjet befolyás mérsékléséhez. Franciaország számára a II. világháború eseményei nem csak katonai, de polgári értelemben is nagy megpróbáltatást jelentettek. Az ország diplomáciája már a 30-as évek elejétől szembesült a versailles-i békerendszer ingatag

jellegével, összeomlását mégsem tudta megakadályozni. A bekö- A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 75 ► Az európai integráció története a 20. században Kontinentális egység helyett megosztottság A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 76 ► vetkező német megszállás minden napja mély sebet ejtett a franciák önérzetén, nemzeti büszkeségén. Franciaország a fasizmus elleni harcban kifejtett tiszteletre méltóan nagy erőfeszítései ellenére sem lett a „három nagy” tárgyalópartnere. A háború utáni viszonyokat rendező nagyhatalmi tárgyalásokon az ország nem képviseltethette magát, megszállási zónához is csak utólag jutott. Sőt a „résistance” megszervezésében és irányításában kiemelkedő szerepet játszó Charles de Gaulle tábornok ideiglenes kormányát a szövetségesek csak 1945 őszén ismerték el Így Párizs teljességgel

kiszorult a háború utáni politikai rendezés első szakaszából, ami a külpolitikát irányítók körében az ún. „Jalta komplexus” kialakulásához vezetett Az új viszonyok ellentmondásos jellege abban fejeződött ki számukra, hogy az egykor szinte egész Európát irányító francia diplomácia most legfeljebb angol közvetítéssel értesülhetett az érdemi döntésekről úgy, ahogy bármely más európai ország kormánya. A külpolitikai mellőzöttségnek ezt a nagy fokát a nagyhatalmi politikához szokott francia diplomácia nagyon nehezen vette tudomásul. A kialakult helyzetet annál is inkább megalázónak találták, mert az ország igazából a német agresszió áldozata volt, és erejéhez mérten részt is vett a fasizmus legyőzésében. Azon tanulságok levonása, hogy miként vezettek az I világháborút lezáró Párizs környéki békék a II. világháború kirobbanásához, és mi okozta az ország 1945 utáni politikai mellőztetését, azzal

a francia diplomácia a Quai d’Orsay-n még jó ideig adós maradt. A francia külpolitikának nehéz volt elismerni a felelősségét a két világháború között kialakult európai helyzetért, és legalább részleges felelősséget vállalni a kontinens II. világháborús katasztrófájáért A történtek ellenére a párizsi külügyek ködös álmokat szövögetett egy francia vezetésű Európáról, amelynek azonban vajmi reális alapja volt. Minthogy az ország a nagy európai kérdések eldöntéséből lényegében kimaradt, nehezen találta meg a helyét a háború utáni nagyhatalmi erőtérben. Hatalompolitikai helyzete még Nagy-Britanniáénál is bizonytalanabb volt, mert amíg a szigetország látványosan az amerikai politikához csatlakozott (Fulton), és így legalább résztvevője maradt a nagy politikai döntéseknek, addig Párizs amerika- és szovjetellenessége miatt egyik szélsőséghez sem kapcsolódhatott Egy időre meg kellett elégednie azzal,

hogy a világ sorsát befolyásoló nagy döntésekről csak „second hand” értesülhetett. Franciaország az USA kontinentális politikai és gazdasági behatolásától tartva, fenntartással, sőt ellenszenvvel fogadott minden tengeren túlról jövő nagyhatalmi kezdeményezést. A tradicionálisnak tekinthető Amerika A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 76 ► Az európai integráció története a 20. században Kontinentális egység helyett megosztottság A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 77 ► ellenessége dacára sem közeledett politikai, ideológiai fenntartásai miatt a Szovjetunióhoz sem. A francia diplomácia útkeresése sok probléma forrásává vált az európai együttműködési folyamatban Határozatlansága miatt Párizs 1948 közepéig nem kötelezte el magát egyértelműen a transz-atlanti politika mellett. Korábbi rossz történeti tapasztalatai

alapján a francia külügy igyekezett mindent megtenni annak érdekében, hogy Németország európai reintegrációjára ne kerülhessen sor. Az egyre inkább realitássá váló bipoláris világ körülményei között viszont mégiscsak tudomásul kellett vennie, hogy a növekvő orosz veszéllyel szemben csak a nyugati összefogás, azon belül a transz-atlanti együttműködés nyújthat számára is megnyugtató biztonságot. A következetesebb transz-atlanti elkötelezettség mellett Párizs viszont részesévé válhatott a nemzetközi folyamatok irányításának, igaz, már csak regionális nagyhatalomként. A hasonló helyzetbe jutott Nagy-Britanniával 1947. március elején még tett egy közös kísérletet valamiféle nagyhatalmi egyensúly-politika felélesztésére, de a kezdeményezés a világpolitika felgyorsuló polarizálódási folyamatai miatt gyorsan jelentőségét vesztette. Az ún. dunkerque-i paktum a szerződő felek ellentétes kül- és

hatalompolitikai törekvései miatt, de legfőképpen a német veszély fikcióvá válása miatt nem volt szükség egy németellenes katonai szövetség megteremtésére. Minden fenntartásuk és berzenkedésük ellenére Londonnak és Párizsnak is egyformán fejet kellett hajtaniuk az amerikai elhatározás előtt; Németország gazdasági, politikai, katonai rehabilitációja nélkül Nyugat-Európa nem állítható talpra. A szovjet befolyás Közép-Kelet-Európára történő korlátozása minkét ország számára fontosabb lett, mint politikai és gazdasági biztonságuk önerőből történő megteremtése. A két európai hatalom végül kénytelen volt meghajolni az amerikai akarat előtt. A bipoláris világ kialakulása irányába mutatott az 1947. novemberi londoni Négyhatalmi Külügyminiszteri értekezlet sikertelensége is A Molotov külügyminiszter vezette szovjet delegáció az egykori fegyvertársak ellentétes törekvései miatt dolgavégezetlenül hagyta el a

tanácskozás színhelyét, és ezzel az eseménnyel jó időre megszakadtak a kelet-nyugati megbeszélések. Az antifasiszta koalíció színpada elsötétült, most már Stettin-től Triesztig valóban leereszkedett a vasfüggöny. A világpolitikába beköszöntöttek a hidegháborús évek, azok az évek, amikor mindenkinek tartozni kellett valahová. Európa nem bírta ki a két szuperhatalom szakító próbáját, és a kontinens az érdekszférák mentén ketté szakadt Európa az I világháború után nyilvánvalóvá vált gondjait nem tudta önállóan megoldani Így nem tehetett A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 77 ► Az európai integráció története a 20. században Kontinentális egység helyett megosztottság A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 78 ► mást, mint tudomásul vette a kialakuló bipoláris világ szuperhatalmi viszonyait; Kelet-Európa a Szovjetunió

befolyási övezetévé vált, Nyugat-Európa pedig elfogadta az USA vezető szerepét. Találóan jellemezte a kialakult helyzetet Henry Kissinger, a neves amerikai diplomata: „Az Egyesült Államok és a Szovjetunió, a kontinens széleit őrző két óriás most Európa közepén nézett egymással farkasszemet.” Európa végérvényesen kettétört 5.2 Európa a nagyhatalmak II világháború utáni gazdasági, katonai terveiben 5.21 Gazdasági elképzelések A háború utáni európai együttműködés gazdasági kereteit döntő mértékben külső erők határozták meg. Nem is lehetett ez másként, hiszen a háborútól szétdúlt kontinensen nem volt olyan gazdasági erő, amely képes lett volna akár csak szerény mértékben is a szükséges helyreállítást elvégezni. Ahogy a világpolitikában, úgy a világgazdaságban is új korszak kezdődött a II világháború végével 1944. nyarán (1944 07 01-22) az amerikai Bretton Woods-ban elfogadott megállapodások

új alapokra helyezték a világ gazdasági-pénzügyi rendszerét A New Hampshire állambeli városban megtartott tanácskozáson a világháború utáni nemzetközi valutáris együttműködés elveiről, mechanizmusairól és intézményeiről döntöttek. Az új nemzetközi valutáris rendszert aranydeviza-standardra helyezték. A nemzetközi fizetések területén kulcsvalutának ismerték el az amerikai dollárt, és csak ez a valuta tartotta meg közvetlen kapcsolatát az arannyal. A többi csak rajta keresztül kapcsolódhatott hozzá Az Amerikai Jegybank viszont kötelezte magát arra, hogy a nemzetállamok dollártartalékait garantáltan, fix árfolyamon átváltja aranyra. A rendszer több mint negyed századon keresztül megbízhatóan működött. A dollár aranyra történő átválthatóságának garantálásával, az amerikai valuta az arany mellett a nemzeti valutatartalékok egyenjogú alkotórészévé, valamint a fizetési mérleg kiegyenlítésének eszközévé

vált. A bretton-woods-i rendszer igen nagy árfolyam stabilitásra törekedett. Kezdetben csak ±0,5%-os ingadozást engedélyezett, de később is csak ±2,25%-ra bővült az ingadozási sávszélesség. Ennél nagyobb eltérés esetén az adott ország nemzeti bankja valutapiaci műveletekkel, szükség szerint eladással vagy vétellel, köteles volt valutája árfolyamát a sávhatáron belülre vinni. Ellenkező esetben valuta leértékelést kellett végre hajtania A tagállamoknak az előírt sávhatárok között tartás érdekében megfelelő A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 78 ► Az európai integráció története a 20. században Kontinentális egység helyett megosztottság A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 79 ► mennyiségű arannyal, vagy kulcsvalutával (dollárral) kellett rendelkezniük. Bretton-Woods-ban célul tűzték ki a nemzeti valuták minél

szélesebb köre konvertibilitásának a megteremtését is. Az amerikai tárgyalások során a szakemberek megállapodtak abban, hogy két pénzügyi világszervezetet alakítanak: a Nemzetközi Valutaalap-ot (International Monetary Fund – IMF), amely az államok fizetési mérleg (egyensúly) hiánya esetén nyújt hiteleket, és a Nemzetközi Újjáépítési és Fejlesztési Bank-ot (International Bank for Reconstruction and Development – IBRD), más néven a Világbankot, amely beruházásokhoz nyújt hosszúlejáratú hiteleket. A szervezet olyan forrásokkal is rendelkezett, amelyekkel effektív segítséget nyújthatott a világ gazdasági talpra állításához. A megalakuló ENSZ is létrehozott egy Európai Gazdasági Bizottságot (1946 03 28.) a háborús károk enyhítésére, a gazdasági élet újraindítására A Bizottság segítette az elhurcolt javak származási helyére történő visszajuttatását is, és támogatta az energiahordozókban szükséget

szenvedő államok termelésének a megindítását. A termelőkapacitások súlyos károsodása miatt az európai kontinens komoly ellátási gondokkal küszködött. A lakosság önerőből történő élelmiszer ellátása szinte megoldhatatlan problémát jelentett Csak átmeneti megoldásként jöhetett szóba az ENSZ által támogatott ún. UNRRA-segélyek (United Nations Relief and Rehabilitation Administration – UNRRA), amelyek főként a lakosság éhezését voltak hivatva mérsékelni. A termelés mihamarabbi beindítására volt szükség, de ahol még épségben meg is maradtak a termelőkapacitások, ott is fűtő- és nyersanyag gondokkal küszködtek. Az 1946–1947-es év a mezőgazdaságban különösen rossz terméseredményeket hozott, ami tovább fokozta az ellátási gondokat A kontinensnek minden mennyiségben fogyasztási cikkekre, energiahordozókra, beruházási javakra volt szüksége. A háború végén a győztes hatalmak még nem rendelkeztek a kontinens

jövőjére vonatkozó világos gazdaságpolitikai elképzelésekkel. Ez talán természetesnek is tekinthető, hiszen először a katonai győzelmet kellett bebiztosítani és a politikai viszonyokat rendezni. A győztes hatalmak mindegyike fontosabbnak tartotta a saját befolyási övezete kialakítását, megszilárdítását, mint a kontinens egészére szabott gazdasági lépések kidolgozását. El kellett telni egy bizonyos időnek ahhoz, hogy megnyugtatóan végig lehessen gondolni a fontosabb gazdaságpolitikai döntéseket Viszonylag hamar nyilvánvalóvá vált, hogy a győztesek megszállási terüle- A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 79 ► Az európai integráció története a 20. században Kontinentális egység helyett megosztottság A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 80 ► tükön belül a saját gazdasági modelljüket akarják megvalósítani, és nem tűrnek

meg semmiféle rendszeridegen gazdasági elemet. A háború utáni amerikai gazdasági elképzelések bizonyos vonásait mutatta a Washingtonból érkező utasítások jellege. Németország kapitulációja előtt két héttel, 1945. április 26-án az amerikai csapatok parancsnok-helyettese Lucius D. Clay tábornok azt az utasítást kapta, hogy „semmi olyan intézkedést ne foganatosítson, amely Németország gazdasági újjáépítését segítené, vagy alkalmas lenne arra, hogy a német gazdaságot a meglévő állapotában megőrzi vagy erősíti”. Ez az utasítás jól illeszkedett abba a rövidesen nyilvánosságra kerülő általános amerikai Európa politikába, amely szerint a tengerentúli nagyhatalom egy „Erős Európa – gyenge Németország” gazdaságpolitikai kurzust támogat. Washington a háború tanulságaként úgy gondolta, hogy a Németországot gazdaságilag annyira meg kell gyengíteni, hogy soha többé ne legyen képes Európát katonailag uralni.

Az elképzelés ellentmondásos jellege abban rejlett, hogy az USA valami olyasmit akart Németországban csinálni, ami a kör négyszögesítéséhez hasonló. Úgy akarta a kontinens gazdaságát talpra állítani, hogy a német gazdaságot ki akarta belőle kapcsolni. Az elképzelés meglehetősen abszurdnak tűnt, mert nem lehet egy gazdaságilag erős Európát teremteni gyenge német gazdaság mellett. A német gazdaság mindenkor az európai része volt, azzal szoros egységet alkotott Természetellenes legyengítése még akkor sem tűnt különösebben ésszerűnek, ha egyáltalán lett volna mivel helyettesíteni Arról nem is beszélve, hogy a meghirdetett elképzelés szerint egy olyan munkaerőt akart tétlenségre kárhoztatni, amelyikről a kontinensen köztudott volt, hogy tevékenységét a pontosság, a megbízhatóság és a munkakultúra jellemezte A „Erős Európa – gyenge Németország” koncepció mintegy két évig maradt érvényben, amíg az amerikai

politikai vezetés rá nem döbbent arra, hogy elképzelései Európában hibás elveken nyugszanak. A háború közvetlen befejezése után még nem lehetett a kontinensen pontosan felmérni az anyagi pusztulás mértékét. Az amerikai gazdasági szakemberek jelentékeny hányada azt hitte, hogy kisebb nagyobb segélyek folyósításával Európa gazdasága minden további nélkül helyreállítható. Már 1946 második felére azonban egyértelműen kiderült, hogy eseti segélyekkel aligha lehet megoldani a kontinens gazdasági problémáit, megindítani a folyamatos termelést, biztosítani a lakosság akárcsak minimális szintű ellátását is. A mind feszültebbé váló nemzetközi politikai légkör is az aktuális gazdaságpolitikai irányvonal felülvizsgálatát sürgette. A fentebb már említett Clay tábornok főtanácsadója írta az amerikai gazdaságpolitika kritikájaként, hogy az „Erős Európa – gyenge A dokumentum használata | Tartalomjegyzék |

Felhasznált irodalom Vissza ◄ 80 ► Az európai integráció története a 20. században Kontinentális egység helyett megosztottság A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 81 ► Németország” koncepció „egy halom gazdasági idióta izzadmánya”, amely „Európa legtehetségesebb munkásának megtiltja, hogy olyan sokat termeljen a kontinensnek, amennyit csak tud, miközben önmaga mindenben nélkülözni kényszerül.” A hibásnak bizonyult gazdaságpolitika legfőbb hiányossága abban rejlett, hogy a háborús sokk következtében sem az Amerikai Egyesült Államok, sem Európa nem tudott megfelelő különbséget tenni háborús pusztítást megalapozó náci gazdasági rendszer és a béke körülményei között termelő német gazdaság között. Az átélt szenvedések és megpróbáltatások miatt a döntésekbe óhatatlanul érzelmi motívumok is belekeveredtek. Viszont viszonylag hamar kiderült, hogy a

németek részéről is megvan a készség és az elszántság a háborús kapacitások békés célú átalakítására, a társadalom demokratizálására, a náci múlttal való szembefordulásra. Az amerikai politikai vezetés egy ideig valóban azt gondolta, hogy a háború után egyes, különösen nehéz helyzetbe került európai országok (Ausztria, Olaszország, Franciaország) alkalmi megsegítésével képes lesz megoldani a kontinentális gazdasági problémákat. Kezdetben egyáltalán nem számolt egy nagy volumenű gazdasági segélynyújtás lehetőségével. Az amerikai lakosság is inkább az alkalmi segélyezésnek volt a híve. A háborút követő két évben azonban egyértelműen kiderült, hogy a kontinens gazdasági állapota annyira súlyos, hogy csak egy nagyobb tőkeinjekcióval lesz képes talpra állni. Az Amerikai Egyesült Államok vezetése 1947 elejére készült el az új világpolitikai helyzetre szabott politikai, gazdasági, katonai stratégiája

kidolgozásával. A program bejelentőjéről a Truman-doktrína elnevezést kapta, és lett az USA hivatalos politikai, áttételesen gazdasági és katonai irányvonalává. Ez az új irányvonal már az Amerikai Egyesült Államok megváltozott világpolitikai irányvonalát tükrözte Harry Truman elnök 1947. március 12-én beszédet mondott a Kongresszus mindkét házának együttes ülésén, és felhatalmazást kért a képviselőktől 400 millió dollár értékű segélycsomag Görögországnak és Törökországnak történő juttatásárára A kérés megfogalmazására az adta az okot, hogy a brit kormány már korábban kérte Washingtont, hogy lehetőségeihez mérten nyújtson gazdasági segítséget a két stratégiailag fontos térségben fekvő országnak, ugyanis London a gyarmati nehézségei miatt erre képtelen. A helyzet annyira súlyos volt a két említett országban, hogy akár baloldali hatalomátvételtől is tartani lehetett. Nagy-Britannia itt

kényszerült először ország-világ előtt nyíltan bevallani, hogy birodalmi nehézségei miatt nem képes már egy fontos stratégiai területe megtartására. London A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 81 ► Az európai integráció története a 20. században Kontinentális egység helyett megosztottság A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 82 ► minden további nélkül kész volt az USA-nak átadni a Földközi-tenger keleti medencéjére vonatkozó „jogait”, nehogy a terület kommunista befolyás alá kerüljön. Az összeg haladéktalan kiutalásának szükségességét az elnök azzal indokolta, hogy „A görög államot immár létében fenyegeti annak a több ezer, kommunista vezetés alatt működő fegyveres terroristának a tevékenysége, akik különösen az északi határ környékén található pontokon szembe szállnak a kormányhatóságokkal

Görögországnak segítséget kell kapnia ahhoz, hogy önerejére támaszkodó és méltóságát megőrizni képes demokráciává válhassék.” „A jelenlegi világhelyzetben, – indokolt tovább az elnök, – majdnem minden népnek választania kell a két lehetséges életforma között”, azaz vagy a többség akaratán nyugvó szabad intézményi keretek között, képviseleti kormány működése mellett, a személyi szabadságjogok szabad gyakorlása mellett rendezi be életét, vagy a terror, a politikai elnyomás, a nyilvánosság kizárása mellett, előre megrendezett választások közepette, a személyi szabadságjogok teljes hiánya mellett akar élni. Az elnöki beszéd hatásosnak bizonyult, mert a Kongresszus minden további nélkül hozzájárult a kért gyorssegély kiutalásához. Az elnök ez alkalommal fogalmazta meg általános érvényű elvként azt az amerikai kormányálláspontot, miszerint Washington gazdasági segítségére csak olyan állam

számíthat, amelyiknek demokratikusan választott kormánya van, és abban nem vesznek részt kommunisták. Truman szavai nemcsak Kelet-Európának szóltak, hanem Franciaországnak és Olaszországnak is, ahol még kommunisták miniszteri posztokat töltöttek be. 1947 január végén a James F. Byrnes helyébe lépő George Marshall külpolitikai tekintetben is keményebb politikai irányvonalat képviselt. Katonai téren is a keményebb politika híve volt, és a „feltartóztatás doktrínája” helyett a „visszaszorítás” stratégiáját követelte. A szovjet befolyás további európai elterjedésének akart gátat szabni, ami már a háborúban kialakult szövetségi kapcsolatok végleges felbomlását jelentette. A két nagyhatalom közötti szakítás szükségszerűen következett be, hiszen diametrálisan ellentétes politikai, gazdasági törekvéseik miatt együttműködésüknek nem lehetett valós alapja. A Truman-elv meghirdetését követően Nyugat-Európában

felgyorsult a kommunista pártok kormányokból történő kiszorítása, ami KeletEurópában ellentétes előjelű folyamatok lezárását jelentette. Európa keleti részén a polgári pártok kerültek politikai játéktéren kívülre, és szovjet sugallatra mindenütt megteremtették a proletárdiktatúrát. 1948 nyarára Európa mindkét felében a két nagyhatalom politikai rendszerét teljességgel A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 82 ► Az európai integráció története a 20. században Kontinentális egység helyett megosztottság A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 83 ► elfogadó, politikai elvárásaikat kellően toleráló kormányok működtek. A bipoláris világ működési logikájának megfelelően Európa gazdaságilag is tartósan kettészakadt. Az USA érzékelve a világpolitikai folyamatokat, megváltoztatta korábbi, „Erős Európa, gyenge

Németország” gazdasági koncepcióját. Nem sokkal a Truman-doktrína meghirdetése után, 1947. március 22-én az USA külügyi bizottságának elnöke William Fulbright szenátor egy olyan tartalmú javaslatot terjesztett a Kongresszus elé, amelyben a korábbi gazdaságpolitikai irányvonallal szemben „az Egyesült Államok Kongresszusa támogatja az Európai Egyesült Államok megteremtését”. Az álláspontváltásra nyilvánvalóan azért került sor, mert az egyre feszültebbé váló amerikai-szovjet viszony miatt a tengeren túli nagyhatalomnak a lehető legegységesebb Nyugat-Európára volt szüksége Ezzel a lépéssel az amerikai vezetés módosította a korábbi hibásnak bizonyult gazdaságpolitikáját, és ettől kezdve az európai együttműködés aktív támogatójaként lépett fel. A Truman-doktrínában megfogalmazott politikai elvek mit sem értek volna, ha nem kapnak megfelelő gazdasági támogatást. George Marshall külügyminiszter 1947. június

5-én beszédet mondott a Harvard Egyetem tanévzáró ünnepélyén, amelyben bejelentette az Államok európai gazdaságpolitikájának új alapokra helyezését. Szavai szerint, teljességgel értelmetlen a kontinenst egyik válságtól a másikig támogatni, egyszeri hathatós gazdasági segítségre van szüksége. Nem kell az USA-nak az egységes Európától félnie, – nyugtatta meg hallgatóságát és a világot –, hiszen a majd gazdaságilag megerősödő kontinens jó kereskedelmi partnere lesz az Amerikai Egyesült Államoknak. Egy olyan közös gazdasági programot kell létrehozni a külügyminiszter szerint, amelyik majd „az európai nemzetek többségének, ha nem valamennyiüknek az egyetértésén alapul.” Az Európai Újjáépítési Program (European Recovery Program – ERP) meghirdetésével ugyan az amerikai közvélemény többsége továbbra sem értett egyet, feleslegesnek tartotta a hatalmas pénzösszegek tőkeinjekcióra költését. A

közvélemény fenntartásai ellenére a Truman-kabinet 1947 június 27-re Párizsba összehívta a kontinens valamennyi országát azzal a céllal, hogy felmérhesse a szükséges igényeket. Minthogy a segély nyújtásának előzetesen deklarált előfeltétele volt a kommunistáktól mentes demokratikus kormány működése, így elvileg sem a Szovjetunió, sem a keleteurópai népi demokratikus országok nem kaphattak a kölcsönből, sőt elvileg a nyugat-európai országok sem, mert kommunista miniszterek voltak kormányaikban. A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 83 ► Az európai integráció története a 20. században Kontinentális egység helyett megosztottság A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 84 ► A Marshall segély kezdettől fogva részét képezte a kontinens feletti gazdasági befolyás megszerzéséért folyó amerikai-szovjet pókerjátszmának. A

Truman-doktrína szellemének megfelelően az európai államok egy részének – a hasonlatnál maradva – nem is akartak lapot osztani. 1947 közepére a két politikai rendszer már annyira eltávolodott egymástól, hogy kevés remény maradt a megegyezésre. A felajánlott rekonstrukciós program elfogadása vagy elutasítása mindenképpen annak mérésére is szolgált, hogy mennyi hajlandóság maradt még Kelet-Európa részéről az együttműködésre. A párizsi tárgyalásokra Bevin angol és Bidault francia külügyminiszterek orosz kollégájukat csak a hazai közvéleményük nyomására hívták meg. A meghívók már arra sem igazán számítottak, hogy Molotov külügyminiszter Párizsba repül. A tárgyalások azonban megkezdődtek, és mint Bevin külügyminiszter kormányának a tárgyalásokról készített jelentésében teljes őszinteséggel bevallotta: „kezdettől fogva arra törekedtünk, hogy a közöttünk lévő alapvető különbségeket

kinyilvánítsuk és ezen keresztül a dolgokat szakításra vigyük.” Bevin és Bidault két kérdésben is teljesen merev álláspontot foglalt el: az egyik a segélyprogram lebonyolítását végző európai hivatal jogkörét, a másik, Németország, azon belül a Ruhr-vidék kontrollját illetően. Az első esetben arról volt szó, hogy milyen jogosítványokat kap a segély lebonyolítását végző irányító hatóság, azaz a segély folyósítása címén betekintést nyerhet-e a segélyezett országok gazdasági helyzetébe vagy sem? Ezt szovjet részről igen fontos elvi kérdésnek tekintették, hiszen ezáltal ellenőrizhetővé vált volna az orosz gazdaság. A második kérdés kapcsán hasonló módon a német gazdaság szívének tekintett Ruhr-vidék ellenőrzése képezte a vita tárgyát. Végső soron a szovjet politikának abban kellett döntenie, hogy vagy részesül egy számukra nyilvánvalóan politikai feltételekkel nyújtandó segélyből, és ennek

fejében betekintést engednek saját gazdasági folyamataikba, illetve a mindinkább politikai szövetségesükké váló kelet-európai országok gazdasági viszonyaiba. Ennek fejében viszont olyan pénzügyi források birtokába juthat, amelynek segítségével lényegesen gyorsabban valósíthatja meg ambiciózus gazdaságépítő terveit. A döntés a korábbi évek tapasztalatai és hatalompolitikai törekvései ismeretében egy lehetett, a segély elutasítása. A szovjet politika semmiféle betekintést nem engedélyezhetett gazdasági viszonyaikba, még ha ténylegesen szüksége is volt a hitelre, legfőképpen akkor nem, amikor már Kelet-Európa a befolyási övezetévé vált. A szovjetrendszer ideológiai, politikai merevsége, de az ország szuverenitá- A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 84 ► Az európai integráció története a 20. században Kontinentális egység helyett megosztottság A dokumentum

használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 85 ► sának megőrzése miatt sem engedhette meg a politikai vezetés, hogy politikai feltételek mellett hitelt vegyen fel. A Kreml számára fontosabb volt az Elbától keletre eső területek tartós érdekszférába vonása, mint az orosz gazdaság gyorsabb ütemű fejlesztése amerikai pénzügyi segély keretében. Moszkva a segélyt eleve az amerikai „dollár-imperializmus soron következő támadásának” tekintette. A szovjet tárgyalódelegáció az utolsó ülésen a rekonstrukciós programot azzal utasította vissza, hogy egy angol–francia vezetésű „irányító hatóság” minden további nélkül beleavatkozhatna a kisebb, gyengébb gazdaságú országok belügyeibe, ami Európát nem az együttműködés, hanem a megosztás irányába vinné. Ezért a Szovjetunió számára az amerikai terv teljességgel elfogadhatatlan, és a Molotov vezette delegáció elhagyta a párizsi tárgyalások

színhelyét. Sztálin szándékának megfelelően a kelet-európai népi demokráciák képviselői sem vettek részt a megbeszéléseken. Az amerikai külügyminisztérium eredendően inkább a szovjet részvételével nem számolt, hiszen az amerikai–szovjet kapcsolatok ekkor már a végső szakítás határán álltak. A bretton-woods-i pénzügyi és kereskedelmi rendszer korábbi elutasítása miatt lehetett inkább arra számítani, hogy Moszkvából nem érkezik pozitív válasz a tárgyalások megkezdésére. A Fehér Házat viszont sokkal inkább meglepte, hogy a népi demokratikus országok közül senki sem jelent meg Párizsban, egyetlen ország sem vállalta fel a Moszkvával szembeni nyílt konfrontációt. A segélyt igénybe venni kívánó 17 állam 28 milliárd $-ra nyújtott be igényt. Truman elnök kérésére a kongresszus hosszas vita után (1947 12 1. táblázat Marshall-segélyben részesülő országok és lakosságuk Ország Segély összege milliárd

dollárban Ország Nagy-Britannia 3,6 mrd. $ Franciaország Olaszország NyugatNémetország Hollandia 3,1 mrd. $ 1,6 mrd. $ BelgiumLuxemburg Ausztria Görögország 1,5 mrd. $ Egyéb Segély összege milliárd dollárban 0,6 mrd. $ 0,7 mrd. $ 0,8 mrd. $ 1,8 mrd. $ 1,0 mrd. $ Forrás: Schmücker, Kurt: Hilfe für Deutschland, in Zwanzig Jahre Marshallplan. Beilage zur Wochenzeitung „Das Parlament“ B. 22/67 31 Mai l967 S5 A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 85 ► Az európai integráció története a 20. században Kontinentális egység helyett megosztottság A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 86 ► 19. – 1948 04 03) csak 17 milliárd $-t szavazott meg A folyósításra kerülő mintegy 13 milliárd dollár 90%-a közvetlen segély, ajándék formájában került Európába és kb. 10%-a kedvező kamatozású visszatérítendő kölcsönként A segélyből

részesedett Belgium, Dánia, Nagy-Britannia, Franciaország, Görögország, Hollandia, Írország, Izland, Luxemburg, Norvégia, Olaszország, Portugália, Svédország, Svájc, Törökország, valamint Ausztria és Németország a nyugati hatalmak megszállása alatt lévő területei. A megállapodás ünnepélyes aláírására 1947 szeptember 22-én Párizsban került sor A segély zökkenőmentes lebonyolítása érdekében két szervezet alakult: az egyik 1948. április 3-án, a tengerentúlon Gazdasági Együttműködési Hivatal (Economic Cooperation Administration – ECA) néven, és feladata az öt évre tervezett segélyprogram amerikai koordinálása volt. A másik partner szervezetként az európai kontinensen jött létre, és az Európai Gazdasági Együttműködési Szervezet (Organisation for European Economic Cooperation – OEEC, 1961-től Organisation for Economic Cooperation and Development – OECD) nevet viselte. A szervezet első elnökévé a francia Jean

Monnet nevezték ki. Mindkét hivatal feladata a résztvevő országok segélyigényének koordinálása és lebonyolítása volt. Amerikai és európai részről is szerették volna, ha a gazdasági segítség szorosabb pénzügyi együttműködést is eredményezett volna. A pénzügyi együttműködés intézményesített alapokra helyezését azonban Nagy-Britannia azonnal megvétózta a font sterling övezet védelme érdekében Az 1948. április 16-án megalakult európai partnerszervezetnek az amerikai elvárások szerint nemcsak az lett volna a feladata, hogy szervezze a segély elosztását, hanem hogy az államok között bizonyos gazdasági, együttműködési, integrációs folyamatokat indítson el. Amerikai elvárás szerint a segélynek a térség gazdasági integrációjának alapjait kellett megteremtenie, de sajnálatos módon nem ez történt. Kizárólagos nemzeti elosztásra került sor, ami a hagyományos kontinentális nemzeti struktúrákat erősítette fel.

Hiába törekedtek francia részről az OEEC nemzetek felettivé tételére, minden ilyen irányú törekvés megtört az angolok szívós ellenállásán. A segélyt végül nem is a Gazdasági Együttműködési Szervezet osztotta el, hanem az érintett nemzeti kormányok. Így Európában az integrációs törekvésekkel szemben ezúttal is a nemzetállami elv diadalmaskodott A segélyprogram 1948. április 16-tól 1952 július 1-ig tartott A lebonyolítás belső rendje erősen a nemzetállami igényekhez igazodó volt A támogatás formáját, jellegét, ütemét a segélyezett ország tényleges szükségletei- A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 86 ► Az európai integráció története a 20. században Kontinentális egység helyett megosztottság A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 87 ► hez igyekeztek igazítani. A körültekintő lebonyolítás nagymértékben segítette

a rekonstrukciós program sikeres végrehajtását Először élelmiszerek, nyersanyagok, energiahordozók, vetőmag stb. segítette a lakosság jobb ellátását, illetve a termelés megindulását. A továbbiakban gépek, termelő berendezések érkeztek a tengeren túlról, majd pedig az országok külkereskedelmi kapcsolatainak élénkítését szorgalmazták. A segély nyomán meginduló több mint negyed százados gazdasági prosperitás páratlan a kontinens 20 századi történetében A program segítette az európai országok gazdasági zártságának feloldását, utat nyitott az országok sokoldalú együttműködése felé. Jelentős mértékben hozzájárult a tagországok valutapolitikai együttműködésének elmélyítéséhez. Az Európai Gazdasági Együttműködési Szervezet a szűk kétoldalú kapcsolatok helyébe a multilaterális kapcsolatok kialakítását szorgalmazta 1950 szeptember 19-én megalakult a Marshall-segélyben részesülő országok Európai

Fizetési Unió-ja (European Payment Union – EPU), amely fő feladatának tekintette az érintettek közötti multilaterális fizetési rendszer kialakítását. Amerikai segítséggel létre hoztak egy 350 millió Dolláros valutakosarat, amely a tagországok átmeneti fizetési nehézségeit volt hivatott áthidalni. Havi elszámolást vezettek be, és számlapénzként, elszámolási egységként az epunitot használták Egy epunit egy dollárral volt egyenlő. A Fizetési Uniónak köszönhetően a tagországok valutái 1958-tól konvertibilissé váltak, és Európa elkerülte a gazdasági bezárkózást, és a kontinens nyugati fele mindinkább a világgazdaság szerves részévé vált. Bár a gazdaságtörténeti irodalom a segélyprogram egyes elemeit ugyan eltérő módon ítélte meg, de abban azért jószerével mindenki egyetértett, hogy a rekonstrukciós program felgyorsította Európa gazdasági talpra állását, nélküle mindenképpen később következett volna,

ha egyáltalán bekövetkezett volna a várva-várt prosperitás. A kialakuló gazdasági konjunktúra lerakta az alapjait a későbbi évtizedek jóléti társadalmának A fő sodorvonal mentén egyéb biztató gazdasági kezdeményezések is történtek Nyugat-Európában, amelyek az összefogás irányába mutattak, sőt azok testet is öltöttek. A vámuniós kísérletek közül megemlítendő a 20-as években kezdődött, de befejezetlenül maradt belga, holland, luxemburgi gazdasági együttműködés. 1948 január 1-jétől létre jött a Benelux államok vámuniója. A tagállamok eltörölték belső vámhatáraikat, közös külső vámsorompót építettek a harmadik országokkal szemben A vámuniós együttműködésen túl még gazdaságpolitikai, ezen belül pénzügy-politikai együttműködésre is vállalkoztak A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 87 ► Az európai integráció története a 20. században

Kontinentális egység helyett megosztottság A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 88 ► A hármas együttműködéshez csatlakozni akart Franciaország és Olaszország is, de az 1948 márciusában megkezdődött tárgyalások nem vezettek eredményre. A „FRITALUX” nevet viselni szándékozó vámuniós együttműködés végül maradandóbb nyomot hagyott a vicclapok hasábjain – ti a lakosság először a név alapján hűtőszekrény márkára asszociált – mint a nemzetközi gazdasági együttműködés történetében. Adott történeti körülmények között jóval nagyobb realitással rendelkezett a francia külügyminiszter által javasolt gazdasági és vámunió megteremtése. Georges Bidault, a kontinens egységének a megteremtése érdekében 1948 július 19-én, az ún második hágai konferencián, javasolta a brüsszeli szerződés tagországainak – Belgiumnak, Franciaországnak, Hollandiának, Luxemburgnak

és Nagy-Britanniának –, hogy hozzanak létre egy gazdasági és vámuniót, amelyhez bárki csatlakozhat, ha magára nézve kötelezőnek tartja a közösség szabályait. Ez a most már kormányszintű javaslatként megfogalmazott terv leginkább az angolok tartózkodó magatartása miatt nem valósult meg. Hasonló módon sikertelen kezdeményezésnek bizonyult az 1946-ban elgondolt észak-európai – dán, izlandi, norvég, svéd – politikai, gazdasági együttműködés is. A szóban forgó országok parlamentjei elhatározták, hogy szorosabban együttműködnek, és a nemzetközi tanácskozásokon közös álláspontot képviselnek. 1948-tól már vámunió felállítására is bizottságot hoztak létre, de a tényleges megteremtésére még sem került sor A nyugat-európai integrációs folyamatokkal párhuzamosan jelentős változások történtek Keleten is. A Szovjetunió kelet-európai gazdaságpolitikája sem szerveződött azonnal a háborút követő években

egységes gazdasági doktrínává Fontosabb törekvései viszont jól kijelölhetők 1945 tavaszán Sztálin egy jugoszláv delegációt fogadott a Kremlben és Milovan Đjilas visszaemlékezése szerint a jövőre vonatkozóan a következőket mondta: „Ez a háború nem olyan mint a korábbiak. Aki elfoglal egy területet, az be is rendezi a maga társadalmi rendszerét. Mindenki kiépíti a saját politikai rendjét azon a területen, amelyiken hadserege előre nyomult. Ez nem lehet másként” Közép-Európa esetében annál is inkább nem lehetett másként, mert Moszkva számára a szovjet típusú tervgazdaság a háborúban nyújtott teljesítménye napnál világosabban bizonyította, hogy a szocialista tervszerűség messze felülmúlja a kapitalista termelés spontaneitását. Ezen tapasztalatok birtokában a szovjet zónában a legközvetlenebb feladatként a háborús károk helyreállítását, a tőke fokozatos állami ellenőrzés alá vonását, A dokumentum

használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 88 ► Az európai integráció története a 20. században Kontinentális egység helyett megosztottság A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 89 ► majd kisajátítását, végezetül a szocialista tervgazdálkodás feltételeinek megteremtését tartották. Az 1947. őszén elfogadott zsdanovi „két tábor elmélet” logikailag már magában hordta a gazdasági együttműködés szocialista változatának a megteremtését. A nemzetközi politikai folyamatok fentebb már vázolt folyamatai miatt, de különösen a Marshall-terv meghirdetése után a szovjet vezetés szorosabbra kívánta fűzni befolyási övezete gazdasági kapcsolatait. Ennek szellemében ültek össze 1949 január 18–25-e között a szovjet fővárosban Bulgária, Csehszlovákia, Lengyelország, Magyarország és a vendéglátó ország képviselői, hogy megalakítsák a Kölcsönös

Gazdasági Segítség Tanácsát (KGST). Az ülésről kiadott kommüniké hangsúlyozta, hogy a résztvevők azzal a céllal alakították meg a szervezetet, hogy „gazdasági tapasztalataikat kicseréljék, műszaki segítséget nyújtsanak egymásnak és segítsék egymást nyersanyaggal, élelmiszerrel, gépekkel stb. történő ellátását” A moszkvai központú szervezet különösen a tevékenysége első szakaszában megmarad az egyszerű árucsere szintjén, nem vált a térség szerves gazdasági integrációjának eszközévé. A gazdasági integrációk történetével foglalkozó tankönyvek a KGST-t a „szervetlen integráció” mintapéldájaként emlegetik Az 50-es évek elején minden kelet-európai országban áttértek a tervgazdálkodás szovjet formájára, amelyről igen gyorsan kiderült, hogy bevezetése súlyos gazdasági aránytalanságok és belső feszültségek előidézője lett. Az évtized közepére kialakuló általános válságjelenségek a

napnál világosabban bizonyították, hogy a tervgazdálkodás sztálini modellje teljességgel idegen a térség gazdasági viszonyainak működtetésére. 5.22 A transz-atlanti katonai együttműködés kialakulása Még alig hallgattak el a fegyverek, még nem kerültek betemetésre a lövészárkok, amikor már megszülettek azok az első katonai szerződések, amelyek a védelmi jellegük hangsúlyozása ellenére is egy újabb katonai konfliktus csíráit hordozták magukban. 1947. március 4-én Franciaország és Nagy-Britannia aláírta az ún dunkerque-i paktumot, amellyel a szerződő felek egy esetleges német agreszszió esetére biztosították egymást fegyveres szolidaritásukról. A szerződéshez hamarosan csatlakozott a három Benelux állam is Az új tagokkal bővülő szövetségi megállapodás Brüsszeli Szerződés (1948. 03 17) néven került be az európai biztonságpolitika történetébe. A szövetségre lépő öt állam szándéka már egyértelműen

jelezte, hogy a tagországok, érezvén a Szovjetunióval szembeni sebezhetőségüket, fontosnak tartották a katonai A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 89 ► Az európai integráció története a 20. században Kontinentális egység helyett megosztottság A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 90 ► együttműködésük elmélyítését. Az egyre feszültebbé váló európai légkörben mind nagyobb szükség lett a kölcsönös biztonságra Az USA a térségre vonatkozó, átfogó biztonságpolitikai és katonai elképzelései még nem fogalmazódtak meg katonai doktrína formájában. Az amerikaiak egyenlőre megelégedtek azzal, hogy a Truman-doktrínából adódó közvetlen katonapolitikai konzekvenciákat vonják le és alkalmazzák. A két világrendszer mind kontúrosabbá váló szembenállása késztette az Amerikai Egyesült Államokat arra, hogy szövetségeseivel

együtt közös biztonságpolitikai lépéseket tegyenek. Az 1947–1948-as év világpolitikai és európai eseményei (a DM bevezetése, a berlini blokád, a közép-kelet európai proletárdiktatúrák megteremtése stb.) mind világosabban bizonyították, hogy a két világrendszer együttműködésének minden lehetséges tartaléka kimerült. Ha maradt is még valami, az már nem lesz elegendő a kölcsönös bizalom minimumának fenntartására sem. A Szovjetunióval szembeni teljes bizalomvesztés késztette a brüsszeli szerződés tagjait, és még öt európai valamint két tengerentúli államot (Dánia, Izland, Norvégia, Olaszország, Portugália, valamint az Amerikai Egyesült Államok és Kanada) arra, hogy aláírja az Észak-atlanti Szerződés Szervezete (North Atlantic Treaty Organisation – NATO) alapokmányát. Az 1949 április 4-én Washingtonban parafált NATO-dokumentum új dimenzióba helyezte Nyugat-Európa biztonságát A térség országai hivatalosan is

elkötelezték magukat az Amerikai Egyesült Államok mellett, vele szövetségben, tőle várták biztonságuk szavatolását. A dokumentum szövege szerint a szerződő felek elhatározták, hogy erőiket a béke és biztonság megőrzése érdekében egyesítve, közös védelmi politikát alakítanak ki. Kinyilvánították azon eltökélt szándékukat, hogy a katonai szervezet által is elő kívánják segíteni térségük politikai stabilitását, népeik szociális jólétét, erősíteni kívánják a szabadságot, és a demokráciát. Minden erejükkel arra fognak törekedni, hogy államaikban az egyéni szabadság és a jog uralma érvényesüljön. A tagállamok kötelezték magukat arra, hogy viszály esetén az ENSZ alapokmánya szellemében járnak el (1§), támogatják és erősítik „a bármelyikük és valamennyiük közötti gazdasági együttműködést” (2§), „erősítik egyéni és kollektív védelmi képességüket fegyveres támadással szemben”

(3§). Ha veszély fenyegetné biztonságukat, területi épségüket, közösen tanácskoznak és hoznak döntést (4§) Ha valamelyiküket fegyveres támadás érné, azt a szövetség területe ellen elkövetett agressziónak tekintik (5§) és a megtámadott félnek az ENSZ Alapokmánya szelle- A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 90 ► Az európai integráció története a 20. században Kontinentális egység helyett megosztottság A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 91 ► mében kollektív segítséget nyújtanak. A szervezet új államokat csak a tagországok teljes egyetértése mellett vesznek fel A NATO szerződés a megkötése pillanatában is már messze túlmutatott a nemzetállamok szokványos biztonságpolitikai, katonai szerződésein. Az Észak-atlanti Szerződés már létrejöttekor egyértelműen jelezte, hogy Európa nyugati felének biztonságát a térség

államai saját erejükből nem képesek szavatolni, ezért elfogadták egy kontinensen kívüli nagyhatalom katonai védelmét. A Keletről fenyegető veszély nagysága és kiszámíthatatlansága miatt Nyugat-Európa kénytelen volt elfogadni az USA katonai védelmét, aminek egyenes következménye lett a tengeren túli szuperhatalom a térségbe történő politikai, gazdasági behatolásának a felerősödése is. Ami a két világháború között még szinte elképzelhetetlen volt, az most már realitássá vált. Európa nyugati fele az 50-es évektől növekvő mértékben az amerikai politikai, gazdasági, kulturális befolyás színterévé vált A katonai szerződés nem tiltotta, hogy egyes NATO országok saját atomarzenált építsenek ki, amit Nagy-Britannia ill. Franciaország az 50– 60-as évek folyamán meg is tett. Azonban a két ország együttes nukleáris ereje meg sem közelítette az amerikai, vagy szovjet atomarzenált. Inkább csak arra volt jó, hogy

demonstrálja a nemzeti véderő erejét, sem mint meghatározó csapásmérő eszközközként. Ugyanakkor viszont azért arra alkalmasnak bizonyult, hogy a NATO szervezetén belüli egységet időnként megbontsa.(lásd később a 60-as évek vitáit) Komoly szerepet a két szuperhatalom katonai szemben állásában nem játszott. A NATO, mint katonai védelmi szervezet, az alapszerződés értelmében nyitva állt minden más csatlakozni szándékozó ország előtt, ha az hajlandónak mutatkozott a szövetség működési elveinek a tiszteletben tartására. Ennek alapján került felvételre a szervezetbe 1951-ben Görögország és Törökország, 1955-ben az NSZK, 1982-ben pedig Spanyolország Nem volt viszont példa arra, hogy a hidegháború korszakában valamely ország is ki akart volna lépni a katonai szervezetből, jóllehet a szerződés ezt elvileg – húsz éves tagság esetén egy évvel korábbi bejelentés alapján – lehetővé tette (13§). 5.23 Az NSZK

politikai és katonai rehabilitációjának problémái A NATO megalakulása után is nyitott kérdés maradt Németország politikai, katonai státusa. Megoldási lehetőségei a korszak legtöbbet vitatott kérdései közé tartoztak. A háborút követő években még mélyen élt az emberek tudatában a fegyveres küzdelmek minden borzalma, és nehezen A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 91 ► Az európai integráció története a 20. században Kontinentális egység helyett megosztottság A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 92 ► szabadultak sztereotípiáiktól, németellenes előítéleteiktől. A háború végén tartott nagyhatalmi tanácskozások keretében a győztes hatalmak eredendően Németország egységes kezeléséről állapodtak meg. A koalíció tagjai között a később kibontakozó ideológiai, politikai ellentétek eleve lehetetlenné tettek mindenfajta

közös cselekvést. A Szövetséges Ellenőrző Bizottság (SZEB) utolsó ülésére 1948 március 20-án került sor, amikor is a szovjet küldöttség elhagyta a tárgyalások színhelyét és évekre megszűnt a volt szövetségesek közötti párbeszéd. A nyugati hatalmak a nemzetközi feszültség növekedésével párhuzamosan lépéseket tettek megszállási övezetükben először a két (Bizónia, 1947. 01 01), majd a három övezet összevonására és egységes politikai irányítás alá vonására (Trizónia, 1948. 08 01) A márka (DM) három nyugati zónában történt bevezetése (1948 06 18) már látványos szakítást jelentett a szovjet politikai érdekekkel. A szovjet részről is tisztában voltak azzal, hogy a német fizetőeszköz az USA-ban történő előállítása, hajón Majna-Frankfurtba szállítása és a három nyugati zónában történt bevezetése kizárta annak a lehetőségét, hogy érdemlegesen beleszólhasson a nyugat-német gazdasági

folyamatokba. A lépést Moszkva, – diplomáciai szóhasználattal élve –, több mint barátságtalan cselekedetnek, a korábbi megállapodások durva megszegésének tartotta, és Berlin blokádjával válaszolt A Vörös Hadsereg majd egy teljes évre (1948. 06 24 – 1949 05 12) ostromzár alá vonta a német főváros köz- és vízi útjait A közlekedési utak katonai ellenőrzésével a szovjet hadsereg nehéz helyzetet teremtett másfélmillió nyugati szektorban élő német számára. Az Air Force csak folyamatos légihíd fenntartásával tudta megoldani a világvárosnyi lakosság nyersanyaggal, fűtőanyaggal, élelmiszerrel stb. történő ellátását A pattanásig feszült politikai légkörben először a Német Szövetségi Köztársaság, az NSZK (1949. 09 07), majd egy hónappal később a Német Demokratikus Köztársaság, az NDK alakult meg (1949. 10 07) A Bonn melletti Petersbergben elfogadott statútum az NSZK-t korlátozott jogokkal rendelkező állammá

nyilvánította. Ugyan még hosszú út vezetett a teljes állami szuverenitás elnyeréséig, de az elért eredmények már jeleztek valamiféle kiutat. Négy és fél évvel a háború befejezése után NyugatNémetország a nyugati, a Német Demokratikus Köztársaság a keleti szövetségi rendszerbe integrálódott A bipoláris világ találkozási pontján fekvő ország kettészakadt anélkül, hogy érdemleges tárgyalások folytak volna egységes kezeléséről vagy esetleges semlegesítéséről. A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 92 ► Az európai integráció története a 20. században Kontinentális egység helyett megosztottság A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 93 ► Az európai egység megteremtése érdekében különös jelentőséggel tett szert egy másik, nem kevésbé bonyolult probléma megoldása, a nyugateurópai térség biztonságának a megteremtése.

Egy közös európai hadsereg felállításának szükségessége már 1949 elején, még a washingtoni szerződés aláírása előtt felmerült, igaz sokan egyetértettek a NATO megalakulásával is, hiszen jobban bíztak benne, mint egy nemzeti erőkből verbuválódó nyugat-európai hadseregben. Ettől függetlenül számottevő nemzeti erők tevékenykedtek a NATO-tól független európai katonai véderő megteremtésén Mint már korábban szó volt róla, a 40-es évek végén zajló biztonságpolitikai viták egyre inkább túlmutattak a nemzetállami biztonság keretein. Nyilvánvalóvá vált, hogy a nyugat-európai államok és az NSZK biztonsága, csak tágabb összefüggésben, a rendszerbiztonság dimenziójában szavatolható. A 40–50-es évek fordulójára már teljességgel kialakultak a kétpólusú világ keretei, és a rendszerbiztonság megelőzött mindenfajta nemzetállami érdeket és törekvést. Igazából még azt sem lehet egyértelműen állítani, hogy

minden ország maga dönthette el, hogy melyik politikai rendszerhez, ill. katonai tömbhöz akar csatlakozni A korábban zajló háborús események lényegében előre meghatározták az adott ország későbbi politikai, katonai szövetségi rendszerhez való tartozását. A megállapítás kifejezetten vonatkozik a Vörös Hadsereg által felszabadított, majd a nemzetközi helyzetre való hivatkozással „ideiglenes itt tartózkodásra” módosított keleteurópai szovjet jelenlétre. Nyugat-Európa biztonsága megteremtésének felettébb fontos részkérdése volt az NSZK nyugati szövetségi rendszerbe történő katonai beillesztése. Sokakban felmerült a kérdés, hogy egyáltalán kell-e, szabad-e a német állam teljes rehabilitációja előtt lépéseket tenni annak katonai önállósága megteremtése érdekében. Alternatív lehetőségként a német hadsereg a NATO egységekbe történő integrálása éppúgy felmerült, mint a két német állam egyesítése és

egy semleges Németország megteremtése. Nem kevesen voltak olyanok is, akik az egész kérdéskör felvetését túl korainak találták, és megoldását leginkább a beláthatatlan távoli jövőbe utalták volna Az Amerikai Egyesült Államok álláspontja szerint Nyugat-Németországnak záros határidőn belül NATO taggá kellett válnia. Washington a saját kiadásai és hadereje kímélése céljából, de a növekvő világháborús veszély miatt is már az Észak-atlanti Szövetség megalakulása idején az NSZK teljes jogú tagsága mellett foglalt állást. A Pentagon a hidegháború fokozódása ellenére sem kívánt nagyobb létszámú katonai kontingenst A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 93 ► Az európai integráció története a 20. században Kontinentális egység helyett megosztottság A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 94 ► német területen

állomásoztatni pusztán azért, hogy megvédje a térséget egy esetleges szovjet támadástól. Az USA számára teljességgel elfogadhatatlan volt a szovjet részről meg-megismételt német újraegyesítési és semlegesítési javaslat. Az elutasítás tényleges oka mindannyiszor az volt, hogy Németország semlegessé nyilvánítása esetén a US Armee stratégiailag lényegesen hátrányosabb helyzetbe került volna, mint a Vörös Hadsereg. Megegyezés esetén az amerikai csapatokat a tengerentúlra, a szovjet csapatokat legfeljebb a szovjet határ mögé kellett volna visszavonni, ami a korabeli haditechnika mellett – váratlan támadás esetén különösen – komoly hátrányt jelentett volna az USA számára. Ezért azok a szovjet javaslatok, amelyek az adott tárgykörben megfogalmazódtak, egyoldalúságuk miatt Amerika részéről többnyire válasz nélkül maradtak. Az amerikai politikai-katonai vezetésnek egyértelműen az volt a véleménye, hogy a németeknek

maguknak is hozzá kell járulni biztonságuk megteremtéséhez, azaz meg kell szervezni a demokratikus német hadsereget, csupán csak atomfegyvereket nem szabad a rendelkezésükre bocsátani. A legmagasabb szinten folyó tárgyalások az érintett országok érdekellentétei miatt jó ideig nem vezettek tényleges eredményre. Az angol-francia katonai stratégák ugyanis hevesen támadták az amerikai elképzelést, mert egy újra felfegyverzett NSZK számukra felettébb komoly biztonságpolitikai kockázatot jelentett. Az egyre kiélezettebbé váló vita során az amerikaiak viszont az európai szövetségeseik tudtára adták, hogy nyugat-európai jelenlétük semmiképpen sem tarthat örökké, és a térségnek egyszer mindenképpen önállósulnia kell, és ebben helyet kell biztosítani a németeknek is Az 1950. szeptemberi New York-i angol, francia, amerikai hármas külügyminiszteri megbeszélésen Dean Acheson külügyminiszter bizonyos mértékig a kor szellemét és a

szuperhatalom eltökéltségét is sugallva kijelentette: „A németeket 1951 őszére egyenruhában akarom látni.” Az amerikai hadvezetés lényegében már egy évvel korábban arra az elhatározásra jutott, hogy a német hadsereget minden körülmények között felfegyverzi és a megfelelő szerephez juttatja a térség biztonságpolitikájának kialakításában. Acheson minden keménysége ellenére sem sikerült Nyugat-Németországot bevonni a NATO kereteibe. Megoldást csak a hidegháború átmeneti enyhülése hozott a szóban forgó kérdésben A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 94 ► Az európai integráció története a 20. században Társadalmi csoportok Európa egységéért A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 95 ► 6. Társadalmi csoportok Európa egységéért A két világháború tapasztalatai nyomán Európában egyre többen látták be, hogy az országok

nemzetállami alapon történő szerveződése mindinkább túlhaladottá, történelmileg anakronisztikussá válik, és képtelen betölteni eredeti funkcióját. Európa önállóságáért aggódók körében legnagyobb gondot a háború megelőzésének mikéntje okozta. Erre kerestek választ a partizán mozgalmak képviselői éppen úgy, mint a társadalom-politikai csoportok. A fegyverek elhallgatása után Európa egységét a szívükön viselők között növekvő félelmet keltett a koalíciós erők kontinensen maradása és éleződő ellentéte. Európa „harmadik erőként” történő megszervezésére lett volna szükség, de a törekvésnek a politikai szándékon túl semmiféle anyagi alapja nem volt. A fejezet azokat a törekvéseket összegzi, amelyeket különböző csoportok fejtettek ki az európai egység megteremtéséért. 6.1 Az ellenállási mozgalmak Európa-tervei Az egész Európára igényt tartó hitleri ideológia megmutatta a kontinensnek, hogy

egyetlen ország lakossága sem lehet biztonságban nemzetállami keretek között. Tehát olyan nemzetállami kereteket meghaladó nemzetközi entitások kidolgozására volt szükség, amelyek megvédik majd az egyes nemzetállamok polgárait bármely nép elszabadult nemzetállami őrületével, katonai erőszaktételével szemben. A nemzeti ellenállási mozgalmak bátorságukkal, áldozatkészségükkel nyomatékosan rámutattak az európai nemzetállami lét jó néhány ellentmondására A háború folyamán jelentősebb fegyveres ellenállási mozgalom a Szovjetunió, Jugoszlávia, Belgium, Franciaország, Olaszország területén alakult ki. Méreteiben ugyan szerényebb, de elképzeléseikben és az európai összefogást célzó elgondolásaik mélységét tekintve egyáltalán nem értéktelenebb tervekkel szolgáltak a kisebb partizán mozgalmak sem Már a 30-as évek közepén megszülettek azok az első antifasiszta elképzelések, felhívások, amelyek a háború

végére több százas nagyságrendűvé dagadtak. Mindannyiuk közös törekvése volt, hogy a háborút egyszer s mindenkorra ki kell iktatni a kontinens életéből. A béke legbiztosabb zálogát az államok háború indítási képességének megvonásában, önálló nemzeti hadseregek megszervezésének és fenntartásának tilalmában látták. A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 95 ► Az európai integráció története a 20. században Társadalmi csoportok Európa egységéért A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 96 ► Megoldást a nemzetek feletti autoritások kiépítésével, többnyire egy szuperállam megteremtésében vélték megtalálni. A Népszövetség tevékenysége számukra is azzal az általános tanulsággal járt, hogy a világszervezet az adott működési feltételek mellett nem volt és nem is lesz képes a nemzetközi konfliktusok kezelésére. A

jövő világszervezetének a Népszövetségnél mindenképpen nagyobb érdekérvényesítő és szankcionáló képességgel kell majd rendelkeznie. Az ellenállási mozgalmak számos szervezete számára a svájci és az amerikai államberendezkedés szolgált példaképként. Meggyőződésük szerint a hagyományos nemzeti struktúrák szinte melegágyai lettek a despotikus nemzeti struktúrák kialakulásának, a felnövő generációk gyűlöletre nevelésének, az erőszak imádatának. Legnagyobb gondnak azt tartották, hogy az államok a nemzeti politikájukkal nap mint nap megsértették más népek, közösségek nemzeti érzelmeit, akarva-akaratlanul előkészítették a háborús konfliktusokat. A különböző partizán csoportok nyomatékosan követelték, hogy hatékony eszközökkel korlátozzák „a nemzetállam szabadjára eresztett agresszivitását”, „az emberi méltóságot veszélybe sodró” háborúkat A fasizmus elleni európai küzdelemből szinte

minden társadalmi, politikai csoport kivette részét, amelynek fontos volt az emberi nem faji alapon történő megkülönböztetésének eltörlése. Az európai ellenállási mozgalmak jelentős társadalmi bázisát képezték a kommunista vezetésű csoportok, amelyek viszont elvetettek minden olyan elképzelést, amelyik nem élvezte Moszkva jóváhagyását. Amint arról már korábban is szó volt, a Kreml fenntartással, sőt ellenségesen fogadott mindenfajta olyan európai összefogást, amelyikben akárcsak a legkisebb mértékben is az európai hatalmi törekvései akadályát látta. Moszkva a kommunista pártokat a háború után mindenütt a nemzetállami keretek újraszervezésére utasította. Ennek szellemében cselekedtek, és nem voltak hajlandók semmit sem áldozni egy polgári alapokon nyugvó európai összefogás érdekében. Ezen az alapon utasították el a Marshall tervet, és tekintették Sztálin nyomán imperialista manővernek. Igaz, ebben a

vonatkozásban sajátos nagyhatalmi törekvést hajtottak végre, de ez egy rövid ideig egybeesett a nemzeti érdekek védelmével. A romok eltakarítása után, a bipoláris világ kialakulásával tevékenységükben már az internacionalizmus elemei kerültek előtérbe, és Moszkva meghosszabbított karjaként a szocialistakommunista világrendszer kiépítésén tevékenykedtek, megfeledkezve mindenfajta nemzeti hagyományról, nemzeti sajátosságról. A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 96 ► Az európai integráció története a 20. században Társadalmi csoportok Európa egységéért A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 97 ► Az ellenállási mozgalmak háborúellenessége nem tűnt el nyomtalanul a nemzetállamok életéből. A nemzetállami entitást meghaladni szándékozó törekvéseik, a politikai és a civil szervezetekben direkt vagy transzformált formában

továbbéltek. A fasizmus elleni résistance-ban résztvevő ezrek mindennapi tapasztalatai mégiscsak komolyan hozzájárultak az európai összefogás későbbi, szorosabb formáinak kialakításához és elfogadásához. Az európai ellenállási mozgalmak minden áldozatkészsége sem volt elegendő ahhoz, hogy Európa önerőből legyőzze a fasizmust. Kellett hozzá a két kontinensen kívüli nagyhatalom segítsége 6.2 A „harmadik erő” Európája Az európai közvélemény növekvő aggodalommal figyelte, hogy a győztes hatalmak úgy tárgyaltak a kontinens jövőjéről, hogy közben a kontinens politikai vezetőit különösebben meg sem kérdezték, milyen elképzeléseik vannak a jövőt illetően. A pillanatnyi nagyhatalmi érdekeknek megfelelően döntöttek a földrész minden fontosabb gazdasági, biztonságpolitikai kérdéséről. A kontinens sorsáért aggódók látva a nagyhatalmak közötti növekvő ellentéteket, szükségesnek látták az összefogást,

az ellenpontképzést, mielőtt még a kontinens végleg kettészakad. Így jelent meg a „harmadik erő” eszméje, amely egy ideig hiú ábrándokat kergetett egy olyan európai összefogásról, amely akár egyensúlyi szerepet játszhat a két világhatalom között. A háború közvetlen befejezése után egy sor politikus és politikai szervezet meggyőződéssel szorgalmazta Európa önálló politikai erőként történő fellépését. Nem többet és nem kevesebbet akartak, mint a világpolitikában és gazdaságban meghatározóvá vált két hatalmi óriás között Európa önálló erőként történő megszervezését, és a kontinensek közötti egyensúlyi politika kialakítását. A „harmadik erő” politikája először a szocialista-szociáldemokrata pártokban erősödött meg. Zászlóvivőjük az angol Munkáspárt volt, amelyik az 1945. júliusi választásokon legyőzte a konzervatívokat vezető Winston Churchillt. A Labour-Party választási

kampányában fennen hirdette, hogy győzelme esetén az „Európai Szocialista Egyesült Államok” megteremtéséért küzd majd, és ő, csak is ő lesz képes a Szovjetunióval szót érteni, megegyezésre jutni vele. Akkoriban nem csak a brit szigeteken, de szerte Európában is sokan reménykedtek abban, hogy Nagy-Britannia a két nagy között elvállalja Európa vezetését, és elősegíti egyesülési törekvéseit. Hasonló elgondolások alapján javasolta a belga miniszterelnök Paul van Zeeland a Benelux államok, Franciaország és Nagy-Britannia „nyugati A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 97 ► Az európai integráció története a 20. században Társadalmi csoportok Európa egységéért A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 98 ► föderációjának” megteremtését, hogy ezzel hidat képezzen a bipoláris világ két tartó pillére, az Amerikai Egyesült

Államok és a Szovjetunió között. Ekkor még az európai egység híveinek úgy tűnt, hogy lehetőség lesz a két politikai rendszer kapcsolatainak fenntartására, folyamatos együttműködésük kialakítására. Hamarosan kiderült azonban, hogy semmiféle együttműködésre nem lesz lehetőség, ezért hidat is felesleges építeni A „harmadik erő” megteremtésének népszerűségét jelezte, hogy 1946. szeptember 12–21-e között a svájci Hertensteinben (Vierwaldstätti-tó) 14 ország képviselői tanácskoztak és fogadtak el közös programot, amely szerint egy föderális alapon nyugvó Európa megteremtése fölöttébb kívánatos politikai berendezkedés lenne. Belső viták után – főként angol, francia, holland, olasz szervezetek részvételével – ugyanezen év decemberében a francia fővárosban megalakult az Európai Föderalista Unió (Union Européenne des Fédéralistes – UEF). Az Unió később megjelent programnyilatkozata szerint a

mozgalom tagjai olyan Európát akarnak, amelyik sem a liberál-kapitalizmus „minden emberi értéket a pénz hatalmának alávető politikája”, sem a totalitariánus állam „cél szentesíti az eszközt” gyakorlata alapján nem valósulhat meg. Ellenben mint írták: „Nyitott társadalmú Európát akarunk, amelyik Kelet és Nyugat iránt egyformán baráti viszonyt táplál és kész vele együttműködni.” A mozgalom vezetői az amerikai-szovjet ellentét csillapításával önálló politikai erővé akartak szerveződni. A mozgalom dinamikusan fejlődött, hiszen az 1947 08 27–31-e között a Genfi-tó partján található Montreux-ben tartott tanácskozásukon már 100 000 tagot számláló szervezetként mutatták magukat. A mozgalomban különböző csoportok törekedtek arra, hogy az amerikai demokráciát a szovjet szociális rendszerrel egyesítsék. Főként a szervezet munkás és kereszténydemokrata gondolkodású tagjai vélték úgy, hogy a két

rendszert az európai társadalompolitikai gyakorlatban akár még össze is lehetne egyeztetni. A harmadik utas politika kialakítását főként az európai keresztény pártok szorgalmazták, mert a történeti tapasztalatok alapján úgy vélték, hogy a szélsőségek csak katasztrófához vezetnek, amit csupán csak egy „középutas politikával lehetne elkerülni”. Hallatta szavát az amerikai emigrációból visszatérő Chudenhove-Kalergi alapította Páneurópa Mozgalom is. A gróf továbbra is töretlen hittel és lendülettel tevékenykedett az európai összefogás megteremtéséért Személyesen kereste fel Churchillt, hogy „közösen vezessék” az újra szerveződő Páneurópa mozgalmat. Churchill azonban finoman elhárította a felkínált lehetőséget Az elutasítás nem bénította meg Chudenhove-Kalergi hatalmas szer- A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 98 ► Az európai integráció története a 20.

században Társadalmi csoportok Európa egységéért A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 99 ► vező energiáit, mert 1946. novemberében 4000 nyugat-európai parlamenti képviselőnek küldött levelet, amelyben azt tudakolta tőlük, hogy támogatnának-e „az ENSZ keretében működő európai föderációt”. Az igenlő válaszok birtokában akart a Páneurópa mozgalom alapítója nyomást gyakorolni a nyugat-európai kormányokra egy szorosabb integráció megteremtése érdekében. A szóban forgó levelet a szovjet befolyási zóna országaiba, illetve Németországba nem küldte el, mert az utóbbinak akkor még nem volt parlamentje. Az első próbálkozásra a megkérdezettek jó egy hatoda válaszolt pozitívan. 1946 végén még sokan voltak olyanok, akik hittek az európai egységben, és nem kívántak a „blokkosodási folyamathoz” hozzájárulni. Más volt a hangulat már egy évvel később. A Marshall-terv

kiváltotta általános integrációs hangulat hatott Coudenhove-Kalergire is Felhívását megismételve újra azokhoz fordult, akik még nem foglaltak állást véleményük megfogalmazásával. Most már a megkeresett parlamenti képviselők 43%-a (1735 fő) válaszolt igennel a megismételt kérdésére. Az összefogásban érdekelt képviselőket Coudenhove-Kalergi lakhelyére, a svájci Gstaadba hívta tanácskozásra. 10 európai országból 114 honatya fogadta el meghívását és alapította meg megbeszélésük végén az Európai Parlamenti képviselők Unió-ját (Europäische Parlamentarier-Union – EPU). Az 1947 szeptember 4-8-a között megrendezett tanácskozásukon elhatározták továbbá, hogy egy Európai Alkotmányozó Gyűlést hívnak össze, amelynek feladata az európai Alaptörvény kidolgozása lesz. Ha Európa valamennyire is komoly egyensúlyi szerepet akart teremteni a két új szuperhatalom között, akkor mindenképpen szükség volt az öszszefogásra,

hiszen még egyesített erőkkel sem volt biztos a kitűzött cél elérése. A különböző csoportok egyesítését Duncan Sandys kezdte meg Duncan Sandys Winston Churchill vejeként erre az időre már jól hangzó nevet szerzett magának az európai egységmozgalom hívei körében. 6.3 Az Egyesült Európa Mozgalom Az európai egységért küzdők körében megkülönböztetett szerepet tulajdonítottak Churchill megnyilatkozásainak. Különösen beszédei nyújtottak nekik újabb és újabb bátorítást. Egy ilyen soron következő alkalom volt az exminiszterelnök 1947. május 14-én, a londoni Albert Hall-ban mondott beszéde. A föderalisták kezdeményezte nagygyűlésen Winston Churchill leszögezte, hogy „A német kérdés megoldása nélkül nem lehetséges az egyesült Európa, és a német kérdést nem lehet megoldani az egyesült Európa nélkül.” Történelmi távlatból visszatekintve Churchillnek, mint oly sokszor, ezennel is teljesen A dokumentum

használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 99 ► Az európai integráció története a 20. században Társadalmi csoportok Európa egységéért A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 100 ► igaza volt. Addig nem következhetett be sem Európa gazdasági talpra állása, sem a politikai együttműködés szorosabb formáinak a kialakítása, amíg Németország egyenrangú nemzetként nem tér vissza az európai népek családjába. A volt miniszterelnök arra is nyomatékosan felhívta a figyelmet, hogy a Szovjetunió kiszámíthatatlan politikája miatt az európai egység mihamarabbi megteremtésére van szükség. A beszéd tovább erősítette a jelenlévőkben kétségkívül meglévő összefogási szándékot és még itt hivatalosan megalakult az Egyesült Európa Mozgalom (United Europe Movement – UEM), amely azonban csak főként angol konzervatív és liberális politikusokat egyesített. A

szervezet főtitkárává Duncan Sandyst választották Az új szervezet gyülekező és ellenpontja lesz a föderalista nézeteket valló különböző szervezeteknek, különösen a francia befolyás alatt álló UEF-nek. A Londonban megalakult Egyesült Európa Mozgalom elutasította a nemzetállamok feletti Európa gondolatát, és a kormányok és a népek együttműködésének elkötelezett híveit fogta össze. A mozgalom tagjai, élvezve a mindenkori angol kormányok föderális Európa megteremtésével kapcsolatos fenntartásait, napjainkig meghatározták az együttműködés jellegét. Az egyre inkább szaporodó integrációs szervezetek már a túlburjánzás jeleit mutatták. Szükségessé vált összefogásuk, tevékenységük koordinálása, programjaik egyeztetése. Eredményt csak összefogással lehetett remélni, ezért hívták életre 1947 decemberében az Európai Egységmozgalmakat Koordináló Nemzetközi Bizottságot. A Bizottság közvetlen feladatának

tekintette egy olyan összeurópai tanácskozás megszervezését, amelyiknek a tevékenységében az Európa egységéért tevékenykedő valamennyi szervezet részt vesz majd. Sok-sok támogató és elutasító nyilatkozat után a tanácskozás megrendezésére 1948 május 7–10-e között Hágában került sor Tizenhat országból mintegy 700 küldött jelent meg a dán fővárosban Az USA és Kanada is megfigyelőkkel képviseltette magát. Az Európa egységében érintettek szinte teljes köre részt vett a tanácskozáson. Kivételt talán csak a Coudenhove-Kalergi vezette Európai Parlamenti Unió távolmaradása jelentette, ami alapvetően személyes ellentétre vezethető vissza. Az egyesített Európa mozgalom már semmiképpen sem biztosított volna a Páneurópa grófnak olyan kizárólagos vezető szerepet, mint saját mozgalma, ezért távol tartotta magát a tanácskozástól. A nézetek sokszínűsége miatt természetesnek tekinthető, hogy a résztvevők között

komoly vitákra került sor. A felfogásbeli különbségek ellenére a küldöttek határozatot fogadtak el, amelyben a közeljövő feladatait az alábbiak szerint jelölték ki: A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 100 ► Az európai integráció története a 20. században Társadalmi csoportok Európa egységéért A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 101 ► 1. Az európai nemzetek legsürgősebb feladata, a kontinens gazdaságipolitikai egységének a megteremtése „Egyesült Európát akarunk, – olvasható a határozat szövegében – ahol biztosított a személyek, a gondolatok és az áruk szabad mozgása. Emberi jogok chartát akarunk, amely biztosítja a gondolatszabadságot, a gyülekezés és véleménynyilvánítás szabadságát, valamint a politikai ellenzék megalakításához való jogot Bizottságot akarunk, amely megfelelő szankciók révén biztosítja a

chartában foglaltak érvényre juttatását Parlamenti gyűlést akarunk, amely a nemzetek élő ereje lenne.” A küldöttek olyan egyesült Európa megteremtését tartották kívánatosnak, amely a demokrácia és szabadság alapelvein nyugodott. 2. A kongresszus küldöttei elérkezettnek látták az időt arra, hogy a közös célok megvalósítása érdekében lemondjanak nemzeti szuverenitásuk egy részéről. 3. Különösen sürgető feladat, állapította meg a Határozat, egy olyan európai tanácskozás összehívása, amelynek tagjai a nemzeti parlamentek vagy más szervek delegáltjai, és akik kidolgoznák a gazdasági-politikai unió alkotmányos valamint jogi kereteit. 4. A létrejövő európai szervezet minden olyan állam előtt nyitva áll, amely tiszteletben tartja az Emberi jogok kartáját, és demokratikusan választott kormánya van. A tanácskozás résztvevői két bizottság megalakítását javasolták, amely 3 hónapon belül köteles kidolgozni az

Emberi Jogok Chartáját és a demokratikus kormányzás ismérveit Egyúttal leszögezték: nem lehet elismerni demokratikus kormányzatként azt a régimet, amelyik nem biztosítja polgárainak a gondolat- és gyülekezés szabadságát, korlátozza a szabad véleménynyilvánítást, és megtiltja a politikai ellenzék működését. Ez a határozati pont nyilvánvalóan a már jórészt menekült státuszban jelen lévő kelet-európai küldöttek támogatása céljából került a dokumentumba. 5. A kongresszus egy olyan bizottság felállítását is javasolta, amely ellenőrzi a demokratikus és emberi jogok betartását, és szükség szerint szankcionálja azok megsértését. 6. Németország gazdasági-politikai problémáinak megoldása csak az ország Európába történő integrálásával képzelhető el 7. Európai Uniót vagy Föderációt kell teremteni annak érdekében, hogy a benne tömörülő országok védelmet élvezhessenek a külső ellenőrzéssel és

beavatkozással szemben anélkül, hogy szövetségük bárki ellen is irányulna. 8. Az Egységes Európa az egységes világ záloga A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 101 ► Az európai integráció története a 20. században Társadalmi csoportok Európa egységéért A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 102 ► A tanácskozás határozatai a föderális gondolatokkal szemben a kormányközi együttműködés híveinek a győzelmét tükrözte. A „harmadik erő” Európájáról már szó sem esik a dokumentumban. Megvalósításának lehetőségén a politikai események egyszerűen túlhaladtak A kongresszus tevékenysége jelentős állomás volt az európai egységmozgalom történetében, hiszen a tanácskozás határozatai fél évvel később elvezettek az európai egységtörekvések szervezeti összefogását jelentő Európa Mozgalom megalakulásához (1948. 10 25)

A brüsszeli székhelyű szervezet a különböző országokban működő nemzeti tanácsok összefogó szerveként jött létre és legfőbb feladatának azt tekintette, hogy a nemzeti tanácsok tevékenységét támogassa. A nemzeti tanácsok feladata volt, hogy igyekezzenek megnyerni kormányaikat az európai egység ügyének, és vitákat folytassanak a Hágában elhatározott jövőbeni feladatok megvalósításának mikéntjéről. A dán fővárosban hozott határozatok vezettek el végül is az első tisztán európai szervezet, az Európa Tanács megalakulásához. A Határozat minden előre mutató vonása ellenére is a küldöttek kénytelenek voltak tudomásul venni azt, hogy a mindinkább bipolárissá váló világban már nem teremthető meg Európa egysége. A tanácskozás munkájában résztvevő kelet-európai képviselők nem országuk, vagy valamilyen integrációs szervezet küldötteként vettek részt a tanácskozáson, hanem csupán menekült státuszban

lévő magánszemélyként. Az Egyesült Nemzetek Szervezete 1948. december 10-én elfogadta Az emberi jogok egyetemes chartáját. A dokumentum alapul szolgált a hasonló tartalmú európai egyezmény kidolgozására Megalakult az Európai Emberjogi Bizottság és az Emberi Jogok Európai Bírósága. A római Európai Emberjogi Konvenció 1953. szeptember 3-án lépett életbe, miután a csatlakozó országok ratifikálták a dokumentumot Az egyezmény alapján minden embert megillet: • az élethez, a szabadsághoz és a személyi biztonságoz való jog; • a tisztességes tárgyaláshoz való jog – mind polgári jogi, mind büntetőjogi ügyekben; • a választás és a választhatóság joga; • a gondolat-, a lelkiismeret, és a vallásszabadsága; • a véleménynyilvánítás szabadsága; • a tulajdon védelme; • az egyesülési jog; A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 102 ► Az európai integráció története a

20. században Társadalmi csoportok Európa egységéért A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 103 ► Az egyezmény szellemében tilos: • • • • a kínzás, az embertelen és megalázó bánásmód vagy büntetés; a halálbüntetés; a kényszermunka és szolgaság; a hátrányos megkülönböztetés alkalmazása minden garantált jog vonatkozásában; • saját állampolgárok kiutasítása vagy hazatérésük megtagadása; • külföldiek kollektív kiutasítása. A deklarált jogok megsértése esetén minden egyes magánszemély vagy állam jogorvoslatért fordulhat az Emberi Jogok Európai Bíróságához. 6.4 Az Európa Tanács A hágai konferencia minden sikertelensége ellenére kezdeményezője lett az első összeurópai szervezet létrejöttének, az Európa Tanács megalakulásának. Egy közös európai tanácskozó testület létrehozásának gondolatát még Churchill vetette fel a 40-es évek elején. A

hágai tanácskozás mérsékelt sikere némi gyógyírként szolgált az Európa egységéért küzdők körében, hogy 1949 május 5-én Londonban megalakult az Európa Tanács (Council of Europe – ET). Tíz nyugat-európai ország részvételével – Belgium, Dánia, Franciaország, Hollandia, Írország, Luxemburg, NagyBritannia, Norvégia, Olaszország, Svédország – kormányközi szervezetként jött létre Bár az alakuló ülésre az angol fővárosban került sor, állandó székhelyét – közös megegyezéssel az elzászi Strasbourgban jelölték ki. Már a szervezet első ülésszakán (1949. 08 10 – 1949 09 05) újra fellángoltak a Hágában megkezdett, de le nem zárt szervezeti és együttműködési viták Föderalista és nemzeti szuverenitást védő nézetek csaptak össze, jelezve azt a mind a mai napig még mindig megoldatlan problémát, hogy ti. milyen szervezeti és működési elvek szerint működjön az európai közösség? Az angol kormány akkor,

és azóta is következetesen elutasít minden olyan törekvést, kezdeményezést, amely valamely európai integrációs intézmény nemzetek feletti jogokat akar biztosítani. A szigetország az évek folyamán minden európai fórumon következetesen ragaszkodott a döntések kormányközi szinten történő tartásához. Elutasít minden olyan törekvést, amely hatalmat von el a nemzetállamoktól és azt nemzetek feletti intézmények hatáskörébe akarja utalni. London szerint az európai együtt- A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 103 ► Az európai integráció története a 20. században Társadalmi csoportok Európa egységéért A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 104 ► működésre vonatkozó döntéseket csak a kormányképviselők által megtárgyalt, a nemzeti parlamentek szavaival megerősített határozatok formájában szabad hozni. Az angol állásponttal

ellentétben az Európa Tanács föderalista tagjai 1949–1950 folyamán szerettek volna az intézménynek valós hatalmi jogosítványokat biztosítani, amelyek előbbre vitték volna az integráció kátyúba jutott szekerét. Így többek között egy olyan autoritás megalakítását kezdeményezték, amelyik a tagállami parlamentek képviselőinek többségi szavazata alapján hozta volna döntéseit a kül-, gazdaság-, és biztonságpolitikai stb. kérdésekben A tagállamok között Föderális Paktum megkötését szorgalmazták, amely felhatalmazást adott volna a választások nyomán parlament, és annak felelős kormány megalakítására. Különösen a francia föderalisták szorgoskodtak további lépések megtételéért. Szándékukban állt a tagországok regionális megállapodásainak ösztönzése, európai osztályok alakítása a tagországok minisztériumaiban, sőt az OEEC, a Brüsszeli Szerződés, és az Európa Tanács tevékenységének szorosabbá

tételére is voltak elképzeléseik. A szervezeti és hatásköri vitákba bonyolódó Európa Tanács végül az angolok konok ellenállása miatt megmaradt a tagországok tanácskozó testületének szintjén, különösebb jogosultságok nélkül. Pedig a franciák mindent megtettek annak érdekében, hogy kiszélesítsék a szervezet legfőbb döntéshozó szervének, a Tanácsnak a tevékenységét, hogy a tagországok kormányaitól független döntések meghozatalára legyen képes. London sorra megvétózta Párizs kompetencia kiterjesztési törekvéseit, így 1950 végére nyilvánvalóvá vált, hogy az angol kormány nem támogat semmiféle szupranacionális együttműködést. A fejlemények ilyetén módon történő alakulása egyúttal azt is jelentette, hogy az európai egység csak úgy jöhet létre, – Kelet-Európa kényszerű távol maradása okán – ha olyan országok részvételével jön létre, amelyeket a szerveződési elveikben azonos elgondolások

vezérlik. Az európai egység újabb fiaskója a föderalistákat külön utakra terelte, ami végül is oda vezetett, hogy az Európa Tanács megmaradt a kormányközi egyeztetések szintjén, míg mások keresték a szorosabb együttműködés útját és meg is találták a Montánunió megalapításában. A sok vita mellett ugyanakkor számottevő eredményként lehetett elkönyvelni, hogy angol javaslatra a NSZK-át felvették az Európa Tanácsba, és ezzel Bonn megint egy lépéssel közelebb került a nemzeti szuverenitás visszaszerzéséhez. A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 104 ► Az európai integráció története a 20. században Társadalmi csoportok Európa egységéért A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 105 ► Az Európa Tanács az évek során egy olyan széles tanácskozási jogkörrel rendelkező európai fórummá vált, amelyen a kontinens legfontosabb

problémái kerültek megvitatásra. A szervezet fontos szerepet játszott az európai egység előmozdításában, a jogállamiság, a politikai pluralizmus kritériumainak kidolgozásában és megteremtésében. Megalakulása pillanatától fogva fontos feladatának tekintette a demokratikus politikai rendszerek támogatását, az emberi jogok, a kulturális értékek védelmét, a tanuláshoz, az ismeretek bővítéséhez, az alapvető szociális jogok elismertetését, a természeti környezet védelemét. Tevékenysége során mindig fontos feladatának tekintette az európai kulturális identitás megőrzését, a lakosság körében történő tudatosítását, mások önazonosságának elfogadását. A Tanács megkülönböztetett figyelmet szentelt Kelet-Európa sorsának A térség politikai rendszereinek erodálódását látva konkrét segítséget nyújtott a politikai pluralizmus, a demokratikus jogok stb. megteremtése érdekében A új demokráciáknak a szervezetben

először különleges megfigyelői státuszt, majd teljes jogú tagságot biztosított. Napjainkra már a földrész 46 országát egyesíti, mintegy átfogva az egész kontinenst, széles fórumot biztosítva a térség sok-sok problémájának a megoldására. Az Európa Tanács napjainkra minden olyan kérdéskörrel foglalkozik – a védelempolitika kivétel -, amely hatással van a kontinens életére. Éppen ezen sokoldalú tevékenységének köszönheti általános elismertségét Az Európa Tanács jelentős szerepet játszott az Európai Unió szimbólumainak a kialakításában is. Az Európa zászló azúrkék alapon kört formázó 12 sárga csillag. A csillagok száma nem függ a tagországok körétől, hiszen a tizenkettes szám önmagában is a teljesség, a tökéletesség üzenetét közvetíti. Az Európai Közösségek 1986 óta tekinti a zászlót magáénak 1964 végén az Európa Tanács Minisztertanácsa május 5-ét Európa Nappá nyilvánította, amit majd

1985-ben május 9-re helyeztek át, tisztelettel emlékezve Robert Schuman 1950-ben, ezen a napon tett javaslatára, amely az Európai Szén- és Acélközösség megteremtését tűzte ki célul, és amelyből az egész integráció kifejlődött. Az évente megrendezendő ünnepségekkel Brüsszel a polgárok Európa-eszmével történő jobb azonosulását, Európatudatuk erősítését igyekszik elősegíteni. 1972 óta Brüsszel Beethoven IX szimfóniájának Öröm ódáját, Herbert von Karaján feldolgozásában, Európa himnuszaként fogadta el, és ezzel teszi ünnepélyessé rendezvényeit. Az 2004-ben elfogadott, de még a nemzetállamok által nem ratifikált Alkotmányos Szerződés rendelkezik részletesen az Európai Unió jelképeiről. A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 105 ► Az európai integráció története a 20. században A Schuman-tervtől a Római Szerződésig A dokumentum használata |

Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 106 ► 7. A Schuman-tervtől a Római Szerződésig A hágai konferenciát követően nagy tanácstalanság lett úrrá az Európamozgalomban. Egyértelművé vált, hogy a bipoláris világ kialakulása miatt lehetetlen egy nagy, a kontinens egészére kiterjedő európai integráció megvalósítása. Egységes gazdasági, politikai alapokon nyugvó Európa megteremtése a két világhatalom szembenállása miatt teljességgel lehetetlenné vált. Ha az európai egységgondolat hívei valamit el akartak érni, akkor azt kisebb területen, kisebb földrajzi régióban, esetleg nem is politikai, hanem az élet egy más területéről kiindulva kell megtennie. A Montánunió sikere inspirálta az Európai Védelmi Közösség megalakítási kísérletét illetve a Római Szerződés megkötését. Az 50-es évekkel megszülettek azok az alapintézmények, amelyek a jelenlegi EU alapját képezik. 7.1 A Schuman-terv Az európai

egységért küzdőkre nyomasztóan hatott a nemzetközi feszültség állandósulása. A hidegháborús légkörben mind komolyabb realitássá vált egy újabb kontinentális háború kirobbanásának lehetősége. Különösen a Berlini blokád kapcsán izzottak fel az ellentétek, és félő volt, hogy a kialakuló hidegháborús viszonyok bármelyik pillanatban meleg háborúba csapnak át. Ráadásul ezúttal már két külső hatalom mérte volna össze katonai erejét európai földön, annak minden anyagi pusztításával, emberveszteségével együtt. Talán nem véletlen, hogy éppen azok, akik leginkább felelősen gondolkodtak Európa sorsáról, azok akarták megteremteni Nyugat-Európa egységét. A térség egysége azonban nem jöhetett létre a német probléma megnyugtató megoldása nélkül. Ugyanakkor viszont a németeknek az európai népek családjába történő visszafogadása számtalan megalapozott és megalapozatlan félelmet keltett. Németország gyors

rehabilitációjának nem kevés ellenfele volt, de legfőképpen Franciaország tett meg mindent annak érdekében, hogy szigorú ellenőrzési feltételek mellett valósuljon meg a reintegrációja. A francia-német rivalizálás a 40–50-es évek fordulóján már több évszázados múltra tekintett vissza, és senki sem kívánta, hogy egy újabb esetleges versengés Európa ismételt tragédiájához vezessen. Olyan megoldást kellett tehát találni, amelyik kizár mindenfajta nagyha- A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 106 ► Az európai integráció története a 20. században A Schuman-tervtől a Római Szerződésig A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 107 ► talmi versengést, háborús előkészületet. Mindkét részről egy sor tervezet készült már korábban, de kölcsönösen elfogadható megoldást nem sikerült kidolgozni. Az Elzászban élő Jean Monnet

korábbi francia tervezési miniszternek, az állami intervencionalizmus és keynesianizmus elkötelezett hívének jutott először eszébe az a gondolat, hogy ha szűkebb pátriája vasércét és a szomszédos Ruhr-vidék szenét közös igazgatás alá helyeznék, akkor elejét lehetne venni mindenfajta háborús potenciál kiépítésének és alkalomadtán felhasználásának. Monnet nagyon jól tudta, hogy a modern hadviseléshez első sorban szénre és vasércre van szükség. A két nyersanyag együttes birtoklása nélkül egyetlen ország sem képes komoly katonai potenciált kiépíteni, vagy háborút viselni. A történelem során pontosan a szóban forgó két területnek az együttes birtoklásáért folyt a harc a modern kori francia-német háborúk történetében. A két stratégiai jelentőségű természeti kincs közös irányítás alá vonása esetén, – vélekedett Monnet – ki lehetne zárni mindenfajta titkos katonai készülődést. A német szén és a

francia vasérctermelés közös igazgatás alá vonásával ki lehetne zárni a két ország rivalizálását és Európa egyszer s mindenkorra megszabadulhatna a háborúk pusztító rémétől. Monnet elmondta elképzelését barátjának, Robert Schumannak, a francia külügyminisztérium első számú vezetőjének. A történeti tapasztalatokból következően egy francia külügyminiszternek nem lehetett fontosabb gondja, minthogy a maga eszközeivel korlátozza az éppen hogy csak megalakult Német Szövetségi Köztársaság veszélyes ellenféllé, netalántán veszélyes riválissá válását. Schuman külügyminiszter 1950. május 9-én, a II világháború európai küzdelmei befejezésének 5. évfordulóján sajtókonferenciát hívott össze a külügyminisztérium óratermébe és javasolta „A teljes francia és német szén- és acéltermelés közös fennhatóság alá helyezését egy olyan szervezet keretein belül, amely nyitva áll más európai országok

részvétele előtt is”. A szén és acéltermelés egyesítése, magyarázta tovább a külügyek irányítója, „az ipari termelés közös alapjainak azonnali megteremtését jelentheti, amely első lépés lenne az Európai Föderáció felé, és megváltoztatja a régió sorsát, amelynek ő maga is állandó áldozata volt”. Schuman javaslatát igyekezett gazdasági indokokkal alátámasztani, de tényleges oka sokkal inkább a két ország történeti, hatalompolitikai múltjában, a hágai értekezlet korlátozott sikerében, és az Európa Tanácson belüli szervezeti-kompetencia vitákban rejlett. A francia-német ellentétekből fakadó háborúk sora, amelyek közül az utolsó kettő különösen nagy A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 107 ► Az európai integráció története a 20. században A Schuman-tervtől a Római Szerződésig A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza

◄ 108 ► pusztítással járt, mindenkit fokozott óvatosságra intett. Az éppen megalakult és még csak korlátozott nemzeti szuverenitással rendelkező NSZK nem válhatott egy újabb európai konfliktus előidézőjévé. A teljes szuverenitás visszaadásában és az alkalmazott eszközök, módszerek megválogatásában igen komoly ellentétek feszültek az érintett felek között A Schuman-terv, ahogy később a külügyminiszter javaslatát praktikus okokból elnevezték, kezdetben egyik részről sem keltett osztatlan elismerést. A javaslat nyugat-németországi fogadtatása, mint minden újnak és szokatlannak, először különös és meghökkentő volt. A német közvélemény első reakciója talán úgy fogalmazható meg, hogy a „franciák már megint jól kitalálták.” Kis idő múltán azonban a higgadtabb és a jövőbeni előnyöket is kalkulálni tudó álláspontok kerekedtek felül. Különösen Konrád Adenauer kancellár tett sokat annak

érdekében, hogy a terv megvalósulhasson A bonni kabinet vezetője két világháborút élt át, ezért tudta, mit jelent az értelmetlen rombolás és szenvedés. Tisztában volt Európa népeinek a nemzete ellen táplált ellenszenvével is, és igyekezett megtenni mindent annak érdekében, hogy csökkentse a honfitársai elleni kontinentális unszimpátiát. A nemzete iránti bizalom növelése érdekében Adenauer már korábban felajánlotta Nyugat-Németország ellenőrizhetőségét, a terv megvalósítását, az ország rehabilitációját A Schuman-terv a németeknek három területen kínált kedvező előre lépést: egyrészről a még tilalom alatt álló nehézipari kapacitások feloldását illetően, ami a Marshall-segély következtében már megindult gazdasági fejlődést még tovább fokozná. Másrészről az ország a kölcsönös szállítások nyomán hozzájuthatna a francia vasérchez, amiből a német gazdaság annyira hiányt szenved. Harmadrészt a

megállapodás tovább építené a teljes állami szuverenitás visszaszerzése felé vezető utat. A francia ajánlat alaposan felkavarta és egyúttal meg is osztotta a nyugat-német belpolitikai életet. Hermann Schenk, a Német Vas- és Acélipari Egyesülés elnöke kijelentette: „El kell fogadnunk a Schuman tervet, mert ez véget fog vetni a nyugati szomszédunk és közöttünk meglévő rivalizálásnak, el kell fogadnunk még akkor is, ha tudjuk, hogy részünkről áldozatokat követel.” A megkötendő szerződés természetesen a németek számára is jár majd bizonyos megkötöttségekkel, – ismerte el az elnök -, de összehasonlíthatatlanul több előnnyel, mint hátránnyal. A német nagytőke tehát egy emberként sorakozott fel a terv elfogadása mellett A német munkásság zömét maga mögött tudó szociáldemokrácia, és annak vezetője, Kurt Schumacher viszont ezzel szemben megfogalmazta a A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált

irodalom Vissza ◄ 108 ► Az európai integráció története a 20. században A Schuman-tervtől a Római Szerződésig A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 109 ► „4 K formulát”, amely az egész tervet, „a kapitalizmus, a klerikalizmus, a konzervativizmus és a kartellek” ötletének tartotta. Zajos parlamenti és közéleti csatározások után végül a bonni parlament 1951. január 11-én ratifikálta az egyezményt, és ezzel Nyugat-Németország elfogadta a Schuman tervet. A francia közvélemény sem fogadta minden fenntartás nélkül a nyilvánosságra hozott javaslatot. Legnagyobb problémát az ország történeti, diplomáciai hagyományaiba már mélyen gyökeret vert külpolitikai alapelv feladása jelentette A terv megvalósítása esetén ugyanis az országnak külpolitikai téren szakítani kellett volna az ún richelieu-i tradícióval, azzal a következes németellenességgel, amelyet még XIII

Lajos kül- és hadügyekben illetékes államminisztere, Armand Jean du Plessis herceg (1624–1642) hagyományozott az utókorra A diplomáciatörténet Richelieu bíboros nevéhez köti a francia külpolitikai törekvések azon vonását, hogy Franciaország mindenkori biztonságát Németország gyengesége szolgálja Az évszázadok során ennek a francia részről kívánatos állapotnak a fenntartását mind a hadsereg, mind a diplomáciai kar elsőrangú feladatának tekintette. Az ország külkapcsolatai, katonai-szövetségi rendszere, de gazdasági törekvéseinek meghatározó elemei is az egykori kül- és hadügyminiszter szellemi hagyatékának megfelelően szerveződött. Az elmondottakon túl a javaslat nemzetgyűlési elfogadása esetén megnyugtatóan rendezte volna az ország nehéziparának krónikus szénhiányát is. A szerződés létrejötte esetén Franciaország hozzájutott volna a Ruhrvidék szenéhez, ami gazdasági hatását illetően vonzó

lehetőségnek bizonyult a termelés további dinamizálása érdekében. Az ország nagyobb gazdasági súlya pedig némileg javíthatott volna valamelyest az ország erősen megtépázott európai diplomáciai szerepén. Sőt, akár még némi alkalom is nyílhatna a múltbéli „gloire” visszaszerzésére. Az európai szén- és acélipari együttműködés megteremtésére minden nyugateurópai ország meghívást kapott. Schuman külügyminiszter szerette volna Nagy-Britanniát is megnyerni a tervnek, de a britek kereken visszautasították az invitálást, mert nem értettek egyet a kezdeményezés nemzetek feletti irányítási elvével. Hasonlóképpen elutasítólag válaszoltak a skandináv államok is, nem tartva számukra elfogadhatónak a szerződés szupranacionális elemeit. Csatlakoztak viszont a Benelux államok, mert az 1948 óta működő vámuniójukat egyébként is az együttműködés szorosabbá tétele irányába szándékoztak tovább fejleszteni.

Olaszország is a terv mellé állt, A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 109 ► Az európai integráció története a 20. században A Schuman-tervtől a Római Szerződésig A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 110 ► mert úgy értékelte, hogy segíti majd a háborús szerepvállalása miatti európai elszigeteltsége feloldását. 1951. április 18-án hat nyugat-európai ország – Belgium, Franciaország, Hollandia, Luxemburg, Német Szövetségi Köztársaság, Olaszország – képviselője a francia külügyminisztérium óratermében aláírta az Európai Szén- és Acélközösség (Communauté Européenne du Charbon et de l’Acier – ESZAK), más néven Montánunió alapszerződését. A párizsi szerződés a parlamenti ratifikációk után 1952. július 25-én lépett életbe A szerződést ötven évre kötötték és a szervezet első elnökévé Jean Monnet-t

választották. A megállapodás szerint a szerződő felek eltörölték az egymás közötti kapcsolataikban a szénre, kokszra, vasércre, ócskavasra vonatkozó behozatali és kiviteli vámokat. Egységesítették kereskedelmi feltételeiket (a vásárlási, és szállítási feltételeket, valamint a fuvardíjakat) is Azonos árak mellett megteremtették a szén- és acélipari termékek közös piacát. A Montánunió intézményi felépítése magán viselte alkotóinak eltérő véleményét az államok együttműködéséről. Így a Közösség szervezeti felépítésében szupranacionális és kormányközi kompetenciák keveredtek Jean Monnet elképzelése szerint a Szén- és Acélközösség tevékenységét egy olyan kizárólagos jogkörrel felruházott ún Főhatóságnak kellett volna irányítani, amelynek tagjait ugyan a nemzetállamok delegálják, de akik csakis a közösség érdekei szerint cselekednek, döntéshozatalaikban teljes szuverenitást élveznek.

Ezzel szemben ellenpontként létre hozták a tagállamok szakminisztereiből álló Tanácsot, amely kormányközi alapon működött, és a Főhatósággal szemben ellenőrzési joggal rendelkezett, sőt még mint jogalkotó szerv is működött Létrehozták a Montánunió Közgyűlését is, amely a nemzeti parlamentek képviselőiből állt és tevékenysége csupán csak konzultatív funkcióra korlátozódott. A vitás jogi kérdések eldöntésére az ESZAK Bírósága kapott meghatalmazást. Az ESZAK önálló költségvetési szervként működött. Tevékenysége költségeit a szén és acél termékek eladásából származó egy százalékos „európai adó” fedezte. Állami szubvenciókat nem vehetett igénybe, és nem foganatosíthatott piackorlátozó intézkedéseket sem. A szervezet a döntéseit egyszerű szótöbbséggel hozta A Montánunió megalakításával létrejött tehát Európa első nemzetek feletti szervezete, amelynek határozatait a nemzeti

parlamenteknek nem kellett jóváhagyni. A szervezet tevékenysége jó kísérleti terepül szolgált az integrációs folyamat más terület(ek)re történő kiterjesztésében is, amint azt majd a későbbiekben látni fogjuk. A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 110 ► Az európai integráció története a 20. században A Schuman-tervtől a Római Szerződésig A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 111 ► A hat ország szén- és acélipari együttműködése nyomán nőtt az ágazaton belüli hatékonyság, kedvezően hatott a gazdaság egyéb területeinek fejlődésére is. Az együttműködés sikerességéről mindennél többet árulnak el a számok. 1958-ig az acélforgalom 157%-kal, acéltermelés 65%-kal nőtt Az ágazat dinamizmusa jelentékeny módon járult hozzá Nyugat-Európában az 50-es évek elején megindult gazdasági boom-hoz. A megállapodás történelmi

jelentősége vitathatatlan volt a térség, de egész Nyugat-Európa további fejlődése szempontjából is. Párizsban egy olyan megállapodás született, amely 1. elősegítette a francia-német megbékélést és kiinduló pontjává vált a későbbi integrációs folyamatoknak. A Montánunió mintapéldájává vált a további európai egyesülési törekvéseknek. 2. megoldotta Elzász-Lotaringia és a Ruhr-vidék hovatartozásának sokévtizedes vitáját, ami miatt korábban annyi háború és vér folyt 3. mérsékelte és kezelhetővé tette a Saar-vidék problémáját A II világháborút lezáró békeszerződés a szénben gazdag területet Franciaországnak ítélte Tíz év után népszavazásnak kellett döntenie a végleges hovatartozás kérdéséről. 1955 október 23-án népszavazás keretében a terület lakossága teljes egyértelműséggel Nyugat-Németország mellett foglalt állást. A döntést Franciaország ugyan nem különösebben nagy örömmel, de

tudomásul vette. 4. a Marshall-segély által talpra állított nyugat-európai gazdaságot a Montánunió tovább erősítette, és a szén valamint az acél szektort a gazdaság vezető szektorává fejlesztette 5. pozitív tapasztalatokkal szolgált a gazdasági, politikai, katonai együttműködés kiterjesztése érdekében, mintegy akaratlanul is előkészítve a talajt az Európai Gazdasági Közösség megalakítására. 7.2 Kísérlet az Európai Védelmi Közösség megteremtésére A szervezeti viták okozta sikertelenségen akart valamiképpen túl lépni az Európa Tanács azzal, hogy 1950. augusztus elején, a már zajló koreai háború tanulságait levonva javasolta, egy „közös európai parancsnokság alatt álló hadsereg azonnali megteremtését – az USA-val és Kanadával.” A hadsereg főparancsnoki tisztségére az ET Winston Churchill-t javasolta A hadseregszervezés elvi kérdéseit illetően azonban újra napvilágra kerültek a már korábban említett

nemzeti ellentétek. Vajmi keveset változta- A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 111 ► Az európai integráció története a 20. században A Schuman-tervtől a Római Szerződésig A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 112 ► tott a helyzeten, hogy Churchill maga is azon az állásponton volt, hogy nem képzelhető el a nyugat-európai hadsereg megszervezése a németek részvétele nélkül. Egy önálló, vagy akár csak korlátozott manőverező képességű német hadsereg felfegyverzésének legfőbb ellenzője továbbra is a francia politikaikatonai vezetés volt. A történelmi tapasztalatok alapján nem is nagyon csodálható, hiszen a korábbi századok során a gallok igen csak sokat szenvedtek a germán militarizmustól A francia diplomácia látva az amerikaiak német katonai erő felállítására irányuló növekvő eltökéltségét, igyekeztek elébe menni az

eseményeknek. Az amerikai elképzelés realizálását megelőzendő, 1950. októberében René Pleven kormányfő javasolta az Európai Védelmi Közösség (European Defence Community – EDC) létrehozását, azaz egy közös nyugat-európai hadsereg felállítását. Ez a francia lépés akár az amerikai törekvések ellenpontjának is tekinthető A francia diplomácia a német hadsereg teljes felfegyverzését elkerülendő egy sajátos, számukra elfogadható új haderő szervezési elvekkel lépett elő. A Montánunió mintájára szerveződő Védelmi Közösségben a főparancsnokság és a Miniszteri Tanács nemzetek feletti szervként irányította volna a tagországok hadseregeit. A főparancsnok az európai közgyűlésnek lett volna felelős A tagországok a szervezet rendelkezésre bocsátották volna a szárazföldi és légi erejüket. A katonaság számára a szerződés részletekbe menő szabályzatot, kiképzést, sorozási rendet, fegyverzetet, oktatást írt

volna elő. Nyugat-Németország nem rendelkezett volna nemzeti parancsnoksággal, katonái az egyes fegyvernemekbe lettek volna besorozva Ezzel a megoldással a franciák két legyet akartak ütni egy csapásra; elhitetni az amerikaiakkal, hogy elfogadják Nyugat-Németország felfegyverzését, de ki akarták zárni annak a lehetőségét, hogy a német hadsereg önálló nemzeti főparancsnoksággal és manőverezési képességgel rendelkezzen. Az utóbbival legfőképpen saját félelmeiket akarták eloszlatni. Az eredetileg Ernest Bevin angol külügyminiszter elképzeléséből és a francia Jean Monnet javaslatából kiformálódó ún. Pleven-terv, tehát egy olyan közös hadsereg felállítását javasolta, amelyet vegyes nemzetségű egységekből szerveztek volna. Ennek megfelelően – mint fentebb említettük, a németeknek nem lettek volna saját hadosztályaik, legfeljebb zászlóalj nagyságú egységekben vehettek volna részt a különböző katonai manőverekben.

Ez a haderő szervezési elgondolás eleve kizárt volna mindenfajta német részről kiinduló önálló cselekvési, kezdeményezési lehetőséget. A A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 112 ► Az európai integráció története a 20. században A Schuman-tervtől a Római Szerződésig A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 113 ► közös hadsereg főparancsnoka európai főtiszt lett volna, ellentétben a NATO gyakorlatával, ahol az egyesített haderő első számú parancsnoka mindig amerikai. Az európai haderő tehát nem egy ország vagy nagyhatalom katonai vezetése alá, hanem egy a tagállamokból alakuló szupranacionális tanács irányítása alá tartozott volna A haderő feletti ellenőrzési jogát pedig az Európa Tanács Tanácskozó Közgyűlése gyakorolta volna. A közös haderő finanszírozása a tagállamok kötelessége lett volna. A részletesen kidolgozott

tervet René Pleven miniszterelnök a nemzetgyűlés 1950. október 20-ai ülésén ismertetette, és el is nyerte a francia törvényhozók többségének támogatását. Csupán a gaulle-isták és a kommunisták szavaztak ellene, eltérő politikai okokból kifolyólag. Az előbbiek a közös haderő megteremtésétől a francia nemzeti szuverenitás csorbulását féltették, az utóbbiak a militarizmus felerősödésétől tartottak. A nemzetgyűlési jóváhagyás után a miniszterelnök hivatalosan is a világ elé tárta tervét, amelyet sokan az akkor éppen a formálódás stádiumában lévő Montánunió katonai kiegészítésének, az európai együttműködés biztonságpolitikai kiegészítésének tekintettek. Annak ellenére, hogy a Pleven-terv egyik ihletője a már említett angol külügyminiszter volt, Anglia a tervvé formált változatot mégis elutasította. Angol részről a legnagyobb gondnak a hadsereg irányítás ismételten a nemzetek feletti jellegét

tekintették, és ezért London nem is támogatta a tervet. A brit állásponttal szemben a Montánunió hat állama viszont felsorakozott a terv megvalósítása mellett. A Szén- és Acélközösség tagjai 1952 május 27-én aláírták az Európai Védelmi Közösség alapokmányát, de még hátra volt a dokumentum nemzeti parlamentek általi jóváhagyása. A tervezet nemzetállami ratifikációját mindenütt szenvedélyes viták kísérték Ezek közül is kiemelkedett a nyugat-németországi vita. A Bundeswehr felállítását a két keresztény párt, a CDU-CSU támogatta, az SPD, a szakszervezetek, és főként a fiatalok viszont mereven elutasították A téma vitája során a parlament és az utca valóságos csatatérré vált. Végül 1953 március 19-én a Bundestag 224:166 arányban elfogadta a Védelmi Közösség tervét. Általános meglepetésre a Hatok közül egyedül a kezdeményező Franciaország nem fogadta el a közös európai hadsereg felállításának

tervét. A francia nemzetgyűlés 1954. augusztus 31-én nemmel szavazott a Pleven-tervről (319:264). Az elutasítást Adenauer német kancellár „Európa fekete napjának” nevezte, a francia Európa-mozgalom szóvivője pedig „Augusztus 31-e árulásáról” beszélt. Bármilyen minősítéssel is illették a terv elutasítá- A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 113 ► Az európai integráció története a 20. században A Schuman-tervtől a Római Szerződésig A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 114 ► sát, az EVK kudarca hosszú időre elvágta az európai katonai együttműködés útját. Így a térség biztonságát mégiscsak a NATO, döntően az Amerikai Egyesült Államok biztosította A EVK elvetésén túl vereséget szenvedett a föderális Európa megteremtésének koncepciója is. Ezt követően integrációs ügyekben a látványos nagy lépések helyett

csak a lassú, fokozatos, kislépések taktikája vezetett eredményre. Az európai integráció híveinek tudomásul kellett venni, hogy mindenfajta eredményt csak körültekintő, időigényes egyeztető politikával lehet elérni. A szovjet diplomácia érzékelve az európai államok belső egyenetlenségeit, javasolta a két Németország egyesítését és a politikailag semleges német állam megteremtését. Nyomatékként pedig felrobbantotta az első atombombáját (1949. 09 25) 1949 október 1-jén megalakult a Kínai Népköztársaság, amely akkor 600 milliós lakosságával és hatalmas katonai erejével alaposan megnövelte a „béketábor” katonai erejét. A nemzetközi béke ingatag jellegét mi sem bizonyította jobban mint éppen az, hogy hamarosan kirobbant a koreai háború (1950. 06 25), ami annak a reális veszélyét vetette fel, hogy a két világrendszer bármely találkozási pontján bármikor totális háború robbanhat ki. Nem volt ez másként a két

Németország és Nyugat-Berlin esetében sem, hiszen a terület Európa szívében feküdt és bármikor háborús konfliktus forrásává válhatott. 7.3 Az NSZK visszatérése az európai népek demokratikus családjába A német hadsereg, a Bundeswehr kérdése 1954 őszén mégiscsak megnyugtatóan rendeződött egy másik politikai probléma megoldása kapcsán. Az 1954. október 23-án Párizsban parafálásra került egyezmények teljességgel rehabilitálták Nyugat-Németországot, így az visszaszerezte teljes állami szuverenitását („Deutschland-Vertrag”) A párizsi szerződések hatályba lépése után – NATO felkérésre – Nyugat-Németország belépett a katonai szervezetbe (1955. 05 09) Más NATO tagországokkal ellentétben egységei teljes egészében az Észak-atlanti Szervezet irányítása alá kerültek, és a Bundeswehr nem birtokolhatott atomfegyvereket. A NATO taggá válással Nyugat-Németország sarkalatos elvként fogadta el, hogy erőszakkal nem

törekszik a két állam egyesítésére. A nyugati szövetségesek kinyilvánították, hogy a Német Szövetségi Köztársaság a német nép egyedüli szuverén képviselője. Ez a nemzetközi A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 114 ► Az európai integráció története a 20. században A Schuman-tervtől a Római Szerződésig A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 115 ► gyakorlatban azt jelentette, hogy amelyik állam elismerte az NSZK-t a német nép törvényes képviselőjének, azzal a Szovjetunió és a szocialista országok megszakították diplomáciai kapcsolataikat. Az NDK elismerése hasonló szankciókat vont maga után Nyugaton. Megmaradt a nyugati hatalmak joga Nyugat-Berlinre és a német újraegyesítésre A rehabilitáció eredményeként az NSZK Olaszországgal együtt belépett a fentebb már tárgyalt brüsszeli katonai szerződésbe (Franciaország,

Nagy-Britannia és a Benelux államok alkotta szerződésbe, amely ezúttal új nevet is felvett Nyugat-európai Unió (Western-European Union – WEU – NYEU) néven. Az új szervezet nem akart, de nem is lehetett a NATO vetélytársa, hiszen nem rendelkezett sem önálló hadsereggel, sem önálló parancsnoksággal és stratégiai tervező csoporttal sem. Csak a tagországokra vonatkozó korlátozott biztonságpolitikai kérdésekben volt illetékes Szovjetunió ezt az eseménysort olyan barátságtalan, fenyegető lépésnek tekintette a maga és szövetségesei biztonsága számára, hogy azonnal hozzákezdett a saját katonai szövetsége megszervezéséhez. 1955 május 14-én Albánia, Bulgária, Csehszlovákia, Lengyelország, Magyarország, Románia és a Szovjetunió részvételével a lengyel fővárosban megalakult a Varsói Szerződés. A térség a szervezet megalakulásáig sem nélkülözte a megfelelő biztonságot. Az 1947–1948 folyamán megkötött ún barátsági

és kölcsönös segítségnyújtási szerződések kellőképpen biztosították a külső támadás elleni védelmet. Sőt, mint később kiderült, internacionalista segítségnyújtás címén a tagországok lakossága ellen is bevetették (pl: 1956 Magyarország, 1968 Csehszlovákia). Érdekes momentum, hogy a szovjet vezetés a hidegháborús évek legzordabb napjaiban sem jutott el a külön katonai szervezet megalakításának szükségességéig, elegendőnek tartotta a szocialista országok kétoldalú barátsági szerződéseit. Ugyanakkor több mint két évvel Sztálin halála (1953. 03 05) után, már egy meginduló „olvadás” körülményei közepette mégis szükségesnek tartotta azt 7.4 Az EGK megalakulása Sztálin halála után a nemzetközi politikában átmeneti enyhülés következett be. Elmúltak ugyan a hidegháborús korszak legdermesztőbb napjai, de a nemzetközi politikában még időről-időre jelentkeztek lehűlések. Mindkét rendszer részéről

történtek olyan lépések, amelyet a másik fél durva, barátságtalan lépésnek tekintett (az NSZK NATO tagsága, 1956-os poznani és magyarországi forradalmi események, a szuezi válság stb.), sőt kölcsönös ellenlépésekre is sor került, de a két szuperhatalom között mégis újra meg- A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 115 ► Az európai integráció története a 20. században A Schuman-tervtől a Római Szerződésig A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 116 ► kezdődtek a legmagasabb szintű megbeszélések, még ha azok esetenként teljes kudarccal is végződtek. Jelentősebb változások ezennel a szovjet politikában történtek. Nyikita Szergejevics Hruscsov 1956. február végén, az SZKP XX kongresszusán zárt ülés keretében leplezte le a sztálini személyi kultuszt, tárta fel a rendszer súlyos működési ellentmondásait. A leleplezésen túl a

szovjet politikai vezetés az Amerikai Egyesült Államokkal való nyílt katonai konfrontáció helyébe egyfajta modus vivendi kialakítását kereste. A két világrendszer szembenállása katonai területről mindinkább gazdaságira helyeződött át Moszkva új törekvéseinek megfelelően most már a kapitalizmust, annak vezető hatalmát – a politikai-katonai egyensúly megteremtése után – gazdaságilag akarta legyőzni. A kommunizmus építőinek 1961 októberében megtartott tanácskozásán (SZKP XXII. kongresszusa) a szovjet pártfőtitkár grandiózus gazdasági programot hirdetett meg 1980-ra a Szovjetunió minden főbb termékcsoportban a termelés egy főre jutó átlaga tekintetében meg akarta előzni az Amerikai Egyesült Államokat, ezzel is bizonyítva a szocializmusnak a kapitalizmussal szembeni gazdasági fölényét. Az európai integráció szempontjából a szovjet politika módosulása annyiban jelentett pozitív változást, hogy Nyugat-Európa

számára kiszámíthatóbbakká váltak a szovjetrendszer lépései. A két világrendszer küzdelme a közvetlen katonai szemben állásról a békésebb, gazdasági versenyre terelődött át A változó körülményekre utalt az is, hogy a Kreml kifejezetten a hosszú távú népgazdasági tervezést (15-20 év) kezdte szorgalmazni Ezt pedig azzal a céllal szorgalmazta, hogy a KGST országok fejlettségbeli különbségeik fokozatos csökkentésével „történelmileg egyszerre jussanak el a kommunizmusba.” A két világrendszer gazdasági versenyének előtérbe kerülése ösztönzőleg hatott az európai integrációs folyamatokra is. A Montánunió tagországai nagyobb figyelmet fordíthattak az együttműködés elmélyítésére Javuló nemzetközi légkörben került sor a Szén és Acél Közösség külügyminisztereinek messinai megbeszélésére is 1955 június elején a Hatok külügyminiszterei azzal a céllal utaztak a szicíliai kisvárosba, hogy összegezzék a

Montánunió működése kapcsán szerzett tapasztalatokat, és van-e kellő szándék az együttműködés más területekre történő kiterjesztésére? Elvi szinten a külügyek irányítói – a francia Pinay kivételével – egyetértettek a gazdasági kapcsolatok további elmélyítésének szándékával. A francia külügyi vezető határozott álláspontja szerint az agrárpolitika közösségi politikává emelése nélkül Párizs nem támogathat egy szélesebb körű együttműködést. A talál- A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 116 ► Az európai integráció története a 20. században A Schuman-tervtől a Római Szerződésig A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 117 ► kozó már-már teljes kudarccal végződött, amikor az utolsó pillanatban Henry Spaak belga külügyminiszter még egy rendkívüli, éjszakai megbeszélést kért francia kollégájától. A

kora hajnalig tartó külön megbeszélésen Spaak Pinay mély vallásosságára és a kereszténység univerzalizmusára hivatkozva mégiscsak elérte, hogy beleegyezzen egy olyan bizottság felállításába, amelyiknek a feladata egy részletes, közös agrárpolitika kidolgozása. Pinay azonban jelezte, hogy Franciaország számára az agrárkérdés mindenfajta együttműködésnél fontosabb, ezért ő személy szerint jó adag szkepticizmussal tekint a megalakítandó bizottság tevékenysége elé. Nem kötelezve el magát semmi mellett, majd a munkabizottság előterjesztésétől teszi függővé a francia támogatás megadását. Pinay óvatossága némileg indokolt volt, hiszen az EVK nemzetgyűlési elutasítását követően az irányítása alá tartozó apparátusnak kellemetlen fiaskót kellett elszenvednie, ami bizony nem erősítette a francia külügy általános nyugat-európai tekintélyét. A Spaak vezette bizottság 1956 májusában, Velencében két

szerződéstervezetet tett a tárgyalóasztalra. Az egyik a teljes vámunió, a másik az atomenergia békés célú felhasználásának a terve volt. A velencei megbeszélések váratlanul gyors sikerrel zárultak, mert mindkét elaborátum elfogadásra került Jóllehet a tervezetek végső szövegváltozata csak 1957 elejére készült el, az érintett kormányok már előre támogatásukról biztosították a tervezeteket. A készülődő összefogást nem zavarta meg sem a poznani-válság (1956. június), sem a magyarországi forradalom (1956. október), de még a szueziválság (1956 október) átmeneti feszültségnövekedése sem A szerződés ünnepélyes aláírására 1957. március 25-én Rómában, a Michelangelo építette városházán került sor Az örök város harangjainak zúgása közepette zajlott a ceremónia Hat állam legmagasabb közjogi méltósága – a belga király, a francia köztársasági elnök a holland királynő, a luxemburgi nagyhercegnő és az

olasz köztársasági elnök – látta el kézjegyével az Európai Gazdasági Közösségek (European Economic Community – EEC) alapító dokumentumát. Miután mind a hat állam még az aláírás évében ratifikálta a szerződést, 1958. január 1-jétől életbe lépett a megállapodás A hivatalos ünnepség után a Hatok képviselői kisétáltak a városháza előtti lépcsőre és megcsodálták a Forum Romanum történelmi romjait. Spaak belga külügyminiszter Robert Rotschild báró visszaemlékezése szerint hirtelen a következő szavakkal fordult a körülötte állókhoz: „Nem gondolják, hogy a szerződéssel a Római Birodalmat támasztjuk fel anélkül hogy egyetlen puskalövés is eldördülne.” 1957 tavaszán valóban valami olyasmi történt, A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 117 ► Az európai integráció története a 20. században A Schuman-tervtől a Római Szerződésig A dokumentum

használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 118 ► ami idővel legalább olyan nagyhatású esemény lett a kontinens életében, mint az Imperium Romanum az örök város történetében. A Montánunió és az EGK mellett megalakult az Európai Atomenergia Közösség (European Atomic Energy Community – EURATOM) is, amely az atomenergia békés felhasználását ellenőrizte. A meginduló atomerőmű építkezések és a reaktorok biztonságos üzemeltetése terén voltak felelős ellenőrzési feladataik. Ez a második szerződés ugyan kevesebb figyelmet kapott, de hasonló felépítésű döntéshozó és végrehajtó apparátussal rendelkezett, mint az EGK. Mindhárom szervezetnek egymástól függetlenül működő Minisztertanácsa, Bizottsága, Parlamentje, Bírósága volt Összevonásukra csak egy évtized múlva került sor. Az EGK szerződés preambulumában megfogalmazottak szerint az aláírókat az alábbi célok vezérlik: „Azzal az

eltökélt szándékkal, hogy az európai népek egyre szorosabb összefogásának alapjait lerakják, miután úgy döntöttek, hogy közös cselekvéssel biztosítják országaik gazdasági és szociális haladását, és ennek során az Európát szétválasztó korlátokat megszüntetik annak elhatározásával, hogy gazdasági erejük összefogásával megőrzik és megszilárdítják a békét és a szabadságot, továbbá azáltal, hogy felszólítják Európa többi népeit, amelyek ugyanezen a magas célkitűzéseket vallják, hogy csatlakozzanak ehhez a törekvéshez, elhatározták, hogy létrehozzák az Európai Gazdasági Közösséget.” Alapdokumentum szerint a tagországok fő feladatuknak gazdaságaik egymáshoz való fokozatos közelítését határozták el. A gazdasági összefogás elmélyítése érdekében vámunió megteremtését fogadták el egy olyan korlátozásoktól mentes árucsere forgalom keretében, amellyel párhuzamosan külső vámfalat is

felépítenek, a harmadik országokból származó termékek közösségi piacokról történő távol tartása érdekében. A jelzett célok érdekében az áruforgalmat terhelő vámtarifák, mennyiségi korlátozások fokozatos megszüntetését tűzték ki (9§) 1959-től évi 10%-kal csökkentették az ipari vámokat, miközben folyamatosan növelték a külső vámvédelmet (12.§) A vámuniót három szakaszban, 12 éves alatt szándékoztak megvalósítani A versenytársakkal szembeni külső védelem megteremtése nem minden alap nélkül váltotta ki az USA gyanakvását. A tengerentúlon úgy érezték, hogy Európa miután gazdaságilag talpra állt és megerősödött, most már el akar zárkózni a világkereskedelemtől. Arról nem is beszélve, hogy A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 118 ► Az európai integráció története a 20. században A Schuman-tervtől a Római Szerződésig A dokumentum használata |

Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 119 ► még felettébb „hálátlan” is volt, amiért a vámfal megépítésével lényegében kizárta az amerikai termékeket az európai agrárpiacról. 12 év alatt szándékoztak valósítani a négy szabadságelvet, azaz az áruk, tőkék, szolgáltatások és az egyének szabad mozgásának lehetőségét. (48 § és 67. §) Közös agrárpolitika kialakítása mellett döntöttek a mezőgazdaságban, amelynek részletes működési elveit külön tanácskozás keretében alakítják ki. (39 §) A közlekedéspolitika területén közös erőfeszítéseket tesznek egy hatékony európai infrastrukturális rendszer megteremtése érdekében. A pénzügypolitikában a kölcsönös előnyöket tartják szem előtt, és minden eszközzel törekednek a valutastabilitás megőrzésére. A gazdasági életben az állam szerepének szabályozását tűzték ki célul, és küzdelmet hirdettek a tisztességtelen kereskedelmi

verseny, a dömpingárak alkalmazása ellen. (85 91 §) A szerződő felek kilátásba helyezték a közös szociálpolitika kialakítását, ill. az Európai Beruházási Bank (European Investment Bank – EIB)megalapítását A Szerződés értelmében életre hívták a döntéshozói jogkörrel rendelkező Miniszterek Tanácsát, az Európai Bizottságot (European Commission – EC), amely a közösség operatív működését és továbbfejlődését volt hivatott biztosítani. A Bizottság tagjait a kormányok 4 évre választották, de tőlük függetlenül tevékenykedett. A tagállamok legfőbb döntéshozó szervének tagjaiból delegált Európai Parlamentet (European Parliament – EP) alapvetően tanácsadó és ellenőrző funkcióval ruházták fel. Az Európai Bíróság tagjai hat évre kaptak megbízást jogszolgáltató és jogalkotó feladataik ellátására. A szerződésben foglaltaknak megfelelően létrehozták az Európai Szociális Alapot, (European Social

Fund – ESF), amely a munkavállalók legalapvetőbb szociális jogait és érdekeit képviselte. Mint a dokumentum 117 cikkelye megállapította: „A tagállamok egyetértenek abban, hogy szorgalmazni kell a dolgozók élet- és munkakörülményeinek javítását, és a fejlődés fenntartásával lehetővé kell tenni közöttük a különbségek csökkentését. A szerződő felek szerint ilyen fejlődést eredményez mind a közös piac, amely a szociális rendszerek harmonizációját segíti elő, mind a Szerződésben megfogalmazott előírások, valamint a törvények, rendeletek és közigazgatási előírások harmonizációja.” A Közösség alapítói tehát akkor úgy gondolták, hogy a gazdasági növekedés a tagországok lakosságának szociális körülményeit fokozatosan közelíti egymáshoz és majd idővel ki is egyenlíti. Ebből a meggondolásból következően nem lesz szükség közös szociálpolitikára sem Az alapító atyák a gazdasági konjunktúra

biztosította javuló foglalkoztatási feltételektől, a szociális körülmények fokozatos javulásától A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 119 ► Az európai integráció története a 20. században A Schuman-tervtől a Római Szerződésig A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 120 ► várták a kérdés automatikus megoldódását. A megközelítési mód hiányosságai már a következő évtized végével, de különösen a 70-es évek első felének gazdasági recessziója idején nyilvánvalóvá váltak. A Római Szerződés jelentőségénél fogva kiinduló pontja lett a további integrációs szakaszoknak, amelyek elvezettek az egyesülési folyamat jelenlegi szintjéig. 7.5 A közös agrárpolitika kezdetei A mezőgazdaság helyzete az európai közösség megalakulásától fogva megkülönböztetett figyelmet élvezett, és ezt a kivételezett szerepet napjainkig is

megőrizte. A szektor helyzetét folyamatosan komoly belső viták kísérték, amelyek nem ritkán még az utcákra, közutakra, fontos határátkelőhelyekre is átterjedtek. A Hatok agrárgazdasága – az ipar területén tapasztalható gazdasági boommal ellentétben, csak nagyon lassan tért magához a háborús megrázkódtatásból. A szektor elmaradottsága miatt még az 50-es évek végén is komoly gondot okozott a lakosság megfelelő mennyiségű és minőségű élelmiszerrel történő ellátása. Az elégtelen termékalap miatt a közösség jelentős mennyiségű agrárimportra szorult, ami az időnként feszültté váló nemzetközi politikai viszonyok közepette komoly biztonságpolitikai kockázatot is jelentett. A paraszti munka alacsony jövedelmezősége miatt a gazdák képtelenek voltak gazdaságaik modernizálására, a termelékenység növelésére. A termelés alacsony színvonala miatt a lakosság több mint 20 százaléka dolgozott a mezőgazdaságban. A

termelés magas önköltsége megdrágította a belső fogyasztást, és lehetetlenné tette az agrártermékek világpiaci értékesítését. A vázolt körülmények miatt is, de Római Szerződésben lefektetett alapelveknek megfelelően is, a Hatok képviselői azonnal a közös mezőgazdasági politika kialakításáról kezdtek tárgyalni. A tagországok közül különösen Franciaország sürgette a közös mezőgazdasági politika megteremtését, hiszen gazdáinak különösen hátrányos volt a fentebb vázolt helyzet tartós fennmaradása. Mint korábban szó volt róla, a messinai megbeszélések sikere is attól függött, vajon sikerül-e a tagállamoknak megállapodni a közös agrárpolitika bevezetéséről vagy sem. Sőt, később de Gaulle elnök akár még a szervezetből való kilépés lehetőségét sem zárta ki abban az esetben, ha nem sikerül a tagországok között kialakítani egy, a Franciaország számára elfogadható agrár együttműködési és

döntéshozatali rendszert. A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 120 ► Az európai integráció története a 20. században A Schuman-tervtől a Római Szerződésig A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 121 ► A Római Szerződés életbe lépése után alig több mint fél évvel (1958. 07. 3–11) a svájci határ közelében fekvő olasz kisvárosban, Stresában tárgyaltak a Hatok agrárszakértői Itt fogadták el a Közösség agrárgazdasága működésének alapelveit, alakították ki a további évtizedek agrárfejlődési tendenciáit. A kérdés bonyolultságát és összetett jellegét bizonyította, hogy a Római Szerződés csak a főbb elveket (39§) rögzítette; azaz a termelékenység növelését, a mezőgazdasági lakosság jövedelmi viszonyainak más foglalkoztatási ágakhoz való közelítését, a piacok stabilizálását, a lakosság folyamatos

ellátásának magas fokú biztonságát, a fogyasztók számára kedvező árszínvonal megteremtését. A stresai konferencia a mezőgazdaság sajátos helyzetéből kiindulva három olyan alapelvet fogadott el, amely már lehetővé tette a Közösségi Agrárpolitika kialakítását (Common Agricultural Policy – CAP). Így a(z) 1. egységes agrárpiac elvét, amely a mezőgazdasági termékek egységes piacának megteremtését jelentette, beleértve az agrártermékek szabad mozgását, az ár- és versenyszabályozást, valamint az egységes piaci rendtartás bevezetését 2. közösségi preferencia elvét, amely minden tekintetben védelmet nyújtott a Közösségen belül a külső termékek versenyével szemben. 3. pénzügyi szolidaritás elvét, amely közösségi pénzek felhasználásával financiális alapot teremtett a közös agrárpolitika működtetésére A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 121 ► Az európai

integráció története a 20. században A 60-as évek közösségi viszonyai A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 122 ► 8. A 60-as évek közösségi viszonyai Ahogy Nyugat-Európa egésze, úgy a Hatok gazdasága is igen dinamikusan fejlődött a 60-as évek folyamán. Még tartott az előző évtized gazdasági boomja, amit a létrejövő valutakonvertibilitás és a vámunió megvalósulása is kedvezően befolyásolt. A térség államainak egy másik csoportja kísérletet tett egy lazább gazdasági együttműködési forma, egy szabadkereskedelmi társulás kialakítására Az angol kezdeményezésre megalakuló EFTA versenytársnak indult, de Nagy-Britannia váratlan EGK tagságért folyamodása megzavarta az államközi és gazdasági kapcsolatokat. London döntése nyomán az EGK integrációs folyamatban is látványos konfliktusok keletkeztek. Különösen Charles de Gaulle francia elnök fordult szembe az angol

tagsággal, mert Londontól és Brüsszeltől egyaránt féltette sajátosa felfogású „nemzetállamok Európáját.” 8.1 Integrációs és dezintegrációs folyamatok Nyugat-Európában A kedvező európai és világgazdasági folyamatok ellenére felettébb ellentmondásosan alakult a nyugat-európai integrációs folyamat. Integrációs és dezintegrációs folyamtok egyaránt hatottak a 60-évek közösségi fejlődésére. Amint a 2. számú táblázat 1961–1973 közötti periódusra vonatkozó adatai is bizonyítják, a jelzett időszakban az évi átlagos gazdasági növekedés 4,8% volt, a munkanélküliségi ráta a szinte teljes foglalkoztatottságot jelentő 2,2%-os faráron mozgott és az áremelkedés is mérsékelt maradt (4,7%). A tagországok kereskedelmi részesedése egymás piacán dinamikusan bővült és a jelzett időszakban már 50% fölé emelkedett A táblázat további évtizedekre vonatkozó adatai és összefüggései a későbbiekben kerülnek

elemzésre. A térség figyelemre méltó integrációs eredményei ellenére is az évtized történetének áttekintését a dezintegrációs folyamatok elemzésével kezdjük, mert igazából ennek ismeretében lesznek majd érthetők a Közösségen belüli folyamatok. Az 1955. júniusi messinai megbeszéléseken a Hatok képviselői szívesen látták volna Nagy-Britannia küldöttjét is a tárgyalóasztalnál, de a meghívás ellenére Londonból senki sem érkezett A Downing Street, ahogy korábban is oly sokszor, most sem kívánt egy nemzetek feletti intézmény keretben működő Európa részévé válni. A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 122 ► Az európai integráció története a 20. században A 60-as évek közösségi viszonyai A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 123 ► 2. táblázat A gazdasági növekedés, a munkanélküliség, és a fogyasztói árak

alakulása a világgazdaság főbb régióiban Régiók EU 15 USA JPN EU 15 USA JPN EU 15 USA JPN 1961–1973 1974–1983 1984–1989 1990–2000 2001–2005 A gazdasági növekedés alakulása a világgazdaság főbb régióiban (a GDP évi %-os változása) 4,8 1,9 2,9 2,1 1,6/1,7 3,8 2,3 4,3 3,3 2,6 9,7 3,8 4,5 1,5 1,7 A munkanélküliség alakulása a világgazdaság főbb régióiban (a munkaerő %-ban) 2,2 6,0 10,2 9,4 7,8/8,8 4,9 7,1 6,4 5,6 5,6 1,3 2,0 2,6 3,3 5,1 A fogyasztói árak alakulása a világgazdaság főbb régióiban (az évi átlagos változása %-ban) 4,7 11,8 4,9 2,7 2,2/2,3 3,1 7,7 3,8 2,1 1,5 6,0 7,3 1,0 0,1 -1,3 Forrás: Palánkai Tibor: Az Európai integráció gazdaságtana. Budapest, 2004, Aula Kiadó 305, 310, 312. o A Montánunió sikerei egyértelműen azt bizonyították, hogy óriási lehetőségek rejlettek az országok iparági együttműködéseiben, amit az EGK megalakulása utáni évek fényesen bizonyítottak is. A nem EGK tagországok

több-kevesebb fenntartással fogadták a Római Szerződés nyomán kialakított együttműködési elveket, a nemzeti szuverenitások fokozatos leépítésének, és a közös politikák kialakításának gyakorlatát. Azok az országok, amelyeknek fenntartásaik voltak a szupranacionális intézményekkel szemben, azok éppúgy nem csatlakoztak a Közösséghez, mint azok, amelyek nem kívántak közös agrárpolitikát folytatni. Az előbbi csoporthoz Svájc, Ausztria, Svédország, az utóbbihoz Norvégia, Dánia, Portugália volt sorolható. A II világháború után a semleges politikát folytató államok főként nemzetbiztonsági okok miatt akarták az agráriumot nemzeti keretekben tartani. A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 123 ► Az európai integráció története a 20. században A 60-as évek közösségi viszonyai A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 124 ► A Római

Szerződésben lefektetett elképzeléseknek megfelelően dinamikusan haladt előre a belső piac kiépítése, és az idő múlásával egyre magasabbra emelkedett a külső vámfal is. A kívül állók számára egyre nehezebbé vált a Hatok piacára történő bejutás A kívül rekedtek nélkülözni kényszerültek a világ egyik legdinamikusabban fejlődő térségét és a legnagyobb fizető képes kereslettel rendelkező piacát. Az Egyesült Királyságnak, miután nem sikerült elérni a Római Szerződés módosítását, megpróbálta a Hatokon kívüli államokat összefogni és egy „ellenpiacot” létesíteni. 1958 decemberében angol kezdeményezésre a svájci Bernben arról kezdődtek tárgyalások, hogy miként lehetne létrehozni egy olyan szabadkereskedelmi övezetet, amelynek az EGK-án kívüli államok lennének a tagjai. A megbeszélések eredményeként 1960 január 4-én Stockholmban aláírták az Európai Szabad Kereskedelmi Társulás (European Free

Trade Association – EFTA) alapító dokumentumát. A megállapodásnak megfelelően Ausztria, Dánia, Nagy-Britannia, Norvégia, Portugália és Svájc képviselői (a Hetek) elhatározták, hogy egy évtized alatt lebontják az egymás közötti vámokat, megszüntetik a mennyiségi, és egyéb nem vám jellegű korlátozásokat. Harmadik országgal szemben viszont mindegyik tagország megőrzi önálló nemzeti kereskedelmi és vámpolitikáját. Az utóbbiakat a későbbiekben sem kívánták egységesíteni Azt is elhatározták továbbá, hogy az EGK-val ellentétben nem alakítanak ki közös agrárpolitikát, minden ország megőrzi önállóságát, teljes szuverenitását. Több ország számára az EGK-hoz való csatlakozás egyik fontos akadályát éppen a közös agrárpiac kialakításának a terve képezte. A rossz termőhelyi adottságokkal, kedvezőtlen domborzati és hátrányos klimatikus viszonyokkal rendelkező norvég, svéd, svájci stb. gazdák kevés

eséllyel vehették volna fel a versenyt a francia, német gazdatársaikkal szemben. Az EFTA politikai döntéshozóit óvatosságra intette a II. világháború rossz tapasztalata, amikor is a háborús körülményekre való tekintettel jobbára csak saját agrártermékeik fogyasztására támaszkodhattak, amely viszont felettébb kevésnek bizonyult. Az 50–60-as évek fordulója még jó néhány váratlan politikai feszültséggel terhes év volt, és kockázatos vállalkozásnak tűnt számukra a mezőgazdaság irányításának a brüsszeli kezekbe adása. Az EFTA megalakulása után azonban hamarosan kiderült, hogy a tagországok között komoly gazdasági érdekellentétek feszülnek. A Hetek nemzetgazdaságai nem egészítették ki egymást, a kívánatosnál nagyobb volt a strukturális azonosság. Különösen Nagy-Britannia társuláson belüli külkereskedelmi forgalma volt nyomasztó a többiek számára. Az összfor- A dokumentum használata | Tartalomjegyzék |

Felhasznált irodalom Vissza ◄ 124 ► Az európai integráció története a 20. században A 60-as évek közösségi viszonyai A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 125 ► galom mintegy 2/3-át tette ki, amely komoly belső vitákat és külkereskedelmi egyensúlytalanságot váltott ki. Nem volt kedvező körülmény továbbá az sem, hogy egymástól távol fekvő, Nyugat-Európa szélső pontjain elhelyezkedő országokról volt szó. Ha csak Portugáliát, Norvégiát, vagy akár Ausztriát is említjük, a vállalatok számára tetemes többletköltséget jelentett a nagy távolságokra történő szállítás. Ennek következtében is az országok egymás közötti külkereskedelmi forgalma nem növekedett olyan mértékben, mint ahogyan azt előzetesen várták A két gazdasági társulás közül a amerikai tőke is inkább az EGK-t részesítette előnybe mint az EFTA-t. A tengerentúlon már azt sem értették

igazán, miért volt szükség egy második gazdasági közösség megalakítására a térségben, azt pedig egyenesen rossz néven vették, hogy a két csoport NATO tagországai a nézeteltéréseiket a katonai szervezeten belülre is bevitték. Tény, hogy az EFTA sokkal nehezebben tudta elfogadtatni magát a világgazdaság meghatározó tényezőivel szemben, mint a Római Szerződésben tömörülők. Nyilván ezzel is magyarázható, hogy a szervet szinte átjáróházzá vált Nyugat-Európa meghatározó államai sorra kiléptek a Társulásból – Nagy-Britannia és Dánia 1973-ban; Portugália 1985-ben, Ausztria, Svédország, Finnország 1995-ben hagyta el a szervezetet és lett a sikeresebb vetélytárs tagja; miközben csak Izland (1970) és Finnország (1985) lépett be. Különösen az EFTA megalakítását kezdeményező Nagy-Britannia számára volt a helyzet felettébb problematikus. Amíg egykori gyarmatai nem voltak képesek felvenni az angol gazdaság többlet

termékét, addig a szomszédságában ott volt egy 150 milliós, nagy fizetőképes kereslettel rendelkező piac, ahonnan viszont az egyre magasabbra emelt vámok miatt mindinkább kiszorult. A szigetország egyre rosszabb külkereskedelmi mérleggel zárt csak azért, mert nem lett alapító tagja a Közösségnek Annak ellenére, hogy nem jártak sikerrel a korábbi EGK „zanzásítási” törekvései, mégiscsak döntenie kellett arról, hogy melyik gazdasági közösség nyújt neki többet? Walter Hallstein, az EGK bizottsági elnöke a meg-meg újuló londoni protekcionista vádakra lakonikus rövidséggel csak azt válaszolta: „Aki akar, lépjen be!” A belépés útjában viszont ott állt de Gaulle elnök a saját hangszerelésű Európa koncepciójával. A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 125 ► Az európai integráció története a 20. században A 60-as évek közösségi viszonyai A dokumentum használata |

Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 126 ► 8.2 De Gaulle elnök Európája A hatvanas évek közösségi együttműködésének mikéntjére alaposan rányomta bélyegét a francia elnök, Charles de Gaulle sajátos Európa felfogása. Az 1958-ban köztársasági elnökké választott tábornok sajátos nézeteket vallott az európai egységről, az együttműködés mikéntjéről, a térség biztonságpolitikájáról, a szuperhatalmakhoz fűződő viszonyáról. Nézeteinek minden ellentmondásossága ellenére is erősíteni kívánta az öreg kontinens világban játszott szerepét Az EGK eredendően mint funkcionális rendszer jött létre, azaz a Rómában elfogadott közös céloknak és elveknek megfelelően a tagországok abban állapodtak meg, hogy nemzetállami szuverenitásuk egyre nagyobb részéről lemondva, politikailag, gazdaságilag egységes Európát hoznak létre. A egységes Európa megteremtését az alapító atyák végső célként

fogalmazták meg, elérését nem kötötték konkrét dátumhoz. Folyamatosan kívántak a kítűzött cél felé haladni, akár egy hosszabb történelmi perióduson keresztül is. Ahogy a középkori feudális széttagoltságból a modern polgári nemzetállamok többnyire egy-másfél évszázad alatt jöttek létre, úgy most egy más történelmi korszakban, a nemzetállamok egymással együttműködve teremtik meg a közös piacukat, fizetőeszközüket és alakítják ki együttműködésük politikai kereteit, egy szóval megteremtik az egységes Európát. De Gaulle elnök nem osztotta a nemzeti szuverenitások fokozatos feladásának brüsszeli koncepcióját, számára az egyedül elfogadható együttműködési forma, a „nemzetek Európája” volt. Az elnök elképzelhetetlennek tartotta, hogy Franciaország lemondjon nemzeti önállóságának akár csak egy kis részéről is, és az feloldódjék valamiféle szupranacionális entitásban. A elnök-tábornok csak egy

olyan egyesített Európát tudott elképzelni magának, amelyben a tagállamok szuverenitásuk maximumának megőrzése mellett kölcsönösen kialkudott és elfogadott határozatokat valósítanak meg. Számára teljességgel elfogadhatatlan volt, hogy egy európai fővárosból mondják meg akár Franciaországnak, akár más országoknak, hogy mit tegyen, mit kell tennie. A de gaulle-i elképzelés szerint az európai közösség döntési mechanizmusában legjobb esetben is csak a matematikai legkisebb többszörös elve érvényesülhet, ami gyakorlatilag azt jelentette, hogy döntéseket csak közös egyetértéssel hozhattak, és bármelyik tagállam vétójogával élve megakadályozhatja a számára hátrányos közös döntések elfogadását. A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 126 ► Az európai integráció története a 20. században A 60-as évek közösségi viszonyai A dokumentum használata | Tartalomjegyzék |

Felhasznált irodalom Vissza ◄ 127 ► A Rambouillet-kastély lakója úgy vélte, hogy Európa központját Párizsban kell berendezni. A kontinens ügyeit nem uniós bürokratákkal túlzsúfolt központi hivatalokban kell intézni, hanem olyan nemzeti irodákban, amelyek egymással napi operatív kapcsolatban állnak. A döntésre előkészített anyagokat az államok vezetői fogadják majd el, és a nemzeti parlamentek emelik törvényerőre. Meggyőződése szerint minden kérdésben a nemzetállami szuverenitásnak kell kifejezésre jutnia A tagállamoknak csak olyan kérdésekben szabad megállapodniuk, amelyekben maradéktalanul egyet is értenek. Elfogadhatatlannak tartotta de Gaulle azt a brüsszeli döntéshozói gyakorlatot, hogy többségi határozatokkal igyekeztek a tagállamok egy részét alkalmazkodásra kényszeríteni. Az elnök-tábornok a tagországoknak teljes körű vétójogot kívánt biztosítani A vétójog birtokában minden az ország nemzeti

szuverenitása maximumának megőrzése mellett a legjobb belátása szerint dönthetett bizonyos kérdések elfogadásáról vagy elutasításáról. De Gaulle elnök a vétójoghoz való makacs ragaszkodásán túl igyekezett hazája politikai vezető szerepét is megalapozni. Az elnök 1961 november elején egy munkaokmányt, az ún. Fouche-tervet terjesztette a Hatok képviselői elé, amelyben a Közösség de gaulle-i szempontok szerinti átszervezését vázolta fel. A tervezet egy olyan francia vezetésű Európa megteremtését javasolta, amelynek alapját Párizs atomütőerő ereje képezte volna. A terv javasolta, hogy hozzanak létre egy 1. kormányfői, vagy külügyminiszteri tanácsot, amely határozatait vétójog biztosításával hozza; 2. kormányközi alapon működő párizsi székhelyű titkárságot; 3. külügyi, védelmi, kereskedelmi és kulturális kormányközi állandó bizottságot; 4. nemzeti parlamentek tagjaiból álló európai közgyűlést A

tervezet megjelenését az EGK tagállamai egyáltalán nem fogadták kitörő lelkesedéssel. Különösen azért nem, mert de Gaulle már egy működőképes rendszert akart a francia nemzetállami törekvéseknek megfelelően átrendezni. A francia elnök elképzelése szerint a kontinens nyugati felének katonai védelmét a francia atomütőerőnek kell biztosítania, amely egyúttal feleslegessé teszi az amerikai fegyveres jelenlétet a kontinensen. Az elnöktábornok „európai Európát” akart az „atlanti Európával szemben”, minden tekintetben erősítve a kontinens önállóságát az USA-val szemben. A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 127 ► Az európai integráció története a 20. században A 60-as évek közösségi viszonyai A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 128 ► Ennek a stratégiai elképzelésnek a szerves részét képezte az a de gaulle-i

elképzelés is, amely a többi NATO szövetségesnél közvetlenebb kapcsolatok kialakítását szorgalmazta a Szovjetunióval és a kelet-európai szocialista országokkal. De Gaulle komoly kezdeményező szerepet vállalt a meginduló keletnyugati párbeszédben, az együttműködés kialakításában Az elnök dialógusra hajló magatartását Nyugaton sokan erős fenntartással fogadták, mert meggyőződésük szerint a szovjet politika Sztálin halála után mit sem változott. Moszkva szerintük – továbbra is az ideológiai és politikai rendszere erőszakos exportjára törekszik, súlyos tévedés lenne az esetében valamiféle metamorfózist feltételezni. Európa egységének, biztonságának, önállóságának növelése érdekében De Gaulle francia atom-védernyőt ajánlott a kontinens nyugati felének. Az elnök úgy vélte, hogy a francia atom-arzenál kellőképpen helyettesítheti az amerikai katonai jelenlétet, sőt kellő biztosítékot nyújt még egy

váratlan szovjet támadással szemben is. Az elnök e tekintetben eléggé elrugaszkodott a valóságtól, hiszen Franciaország még csak kiépülő félben lévő atomarzenálja egyik szuperhatalom katonai erejével sem vetekedhetett, nemhogy mindkettőt képes lett volna helyettesíteni. De Gaulle ténylegesen Nyugat-Európát szerette volna francia vezetés alá vonni, ami a térség országai részéről merev elutasításra talált. Az ellentétek odáig fajultak, hogy a Franciaország még a NATO tervezési csoportjából is kilépett. A katonai szövetség hamarosan kénytelen volt áttenni székhelyét Párizsból Brüsszelbe, ahol jelenleg is tevékenykedik. A Fouche-terv visszautasítása nyilvánvalóvá tette de Gaulle számára, hogy nem lesz képes megvalósítani nagyvonalú Európa-tervét. A politikai élettől való visszavonulása idején készített Emlékirataiban a következőkben látta sikertelenségének okait: „Szomszédaink elutasították, hogy

kövessék Franciaország felhívását az európai Európa uniójának és függetlenségének megteremtésére. Részben azért, mert a maguk tradícióit követték, és féltek Franciaország primátusától Főként azonban azért, mert a hidegháború légköre, amely akkor még körülfogta a világot, minden más érdeket másodlagossá tett, az amerikai védelem biztosítása látszott a legfontosabbnak.” A sorok Charles de Gaulle emberi, államfői nagyságát bizonyítják, mert képes volt levonni tervei sikertelenségéből a szükséges konzekvenciákat Sőt még arra is jutott erejéből, hogy számottevő korrekciót hajtson végre Európa politikájában. Ez a váltás ráadásul annyira sikeresnek bizonyult, hogy évtizedekre meghatározta a Közösség életének további alakulását. A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 128 ► Az európai integráció története a 20. században A 60-as évek közösségi

viszonyai A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 129 ► 1963. január 22-én aláírásra került a párizsi Élysée-palotában a francianémet barátsági szerződés Ez a szerződés lett az alapja a két ország további szoros együttműködésének. Az évenként legalább kétszer megtartott legmagasabb szintű francia elnöki és német kancellári találkozókon, valamint a szakminiszterek még gyakoribb találkozóin sikeresen oldották meg a Közösség aktuális problémáit. A „Párizs-Bonn tengely” létrejötte hosszú évekre olyan dinamizmust kölcsönzött az európai együttműködésnek, amely kompromisszumos megoldásai révén mindig átsegítették a Közösséget a néha előforduló holtpontokon. 8.3 Francia vétó Nagy-Britannia EGK csatlakozására Az EFTA-ba belépő országok a szervezet jellegéből fakadóan nem számoltak azzal, hogy taglétszámuk örökké változatlan marad, de az még őket is

alaposan meglepte, hogy a kezdeményező Nagy-Britannia miniszterelnöke Harold Macmillan már 1961. júliusában a brit alsóházban bejelentette: „Őfelsége kormánya hosszú és gondos megfontolás után úgy határozott, hogy helyes lenne kérnie Nagy-Britannia felvételét az Európai Gazdasági Közösségbe.” Európa nyugati fele nem kis meglepetéssel fogadta a britek hirtelen támadt EGK-pártiságát. Tagadhatatlan volt viszont az is, hogy a Szabad Kereskedelmi Társulásról nagyon gyorsan kiderült: nem képes dinamizálni a tagországok gazdaságát, és az amerikai tőke is nagyobb bizalmat táplál az EGK-val, mint az EFTA-val szemben. A londoni konzervatívok az EGK-ba lépési szándék bejelentésével nehéz helyzetbe manőverezték magukat. A tory döntés kezdetben azok álláspontját látszott igazolni, akik úgy vélekedtek, hogy a döntés nem volt kellően átgondolt és megalapozott. Egy esetleges EGK tagság esetén ugyanis Londonnak háttérbe kellene

szorítania a szívéhez oly közel álló Brit Nemzetközösséget, közös agrárpolitikai döntések elfogadására kényszerülne, amelyeket korábban mindig egyértelmű következetességgel elutasított. Mindezeken túlmenően pedig gentleman módjára ki kellett volna lépnie az általa kezdeményezett EFTA-ból, miközben hűvös fogadtatásra számíthatott a Hatok körében. A belépési szándékot különösen Párizs, de legfőképpen de Gaulle tábornok találta különösnek A kérelem nyomán megkezdődött tárgyalásokról 1962 végére egyértelműen nyilvánvalóvá vált, hogy a Közösség nem fogadhatja el az angolok mezőgazdaságra vonatkozó 12-15 éves derogációs kérelmét. A vissza- A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 129 ► Az európai integráció története a 20. században A 60-as évek közösségi viszonyai A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 130

► utasítás mögött igazából nemcsak az átmeneti könnyítések biztosítása vagy megtagadása húzódott meg. De Gaulle elnök, szokása szerint senkivel sem egyeztetve, 1963. január 14-én váratlanul sajtóértekezletet hívott össze és országnak-világnak bejelentette, hogy Nagy-Britannia „még nem érett az európai közösségekhez való csatlakozásra”. A bejelentés bombaként robban a politikai életben A téma fontosságára való tekintettel érdemes egy kicsit hosszabban idézni a sajtótájékoztatón elhangzottakat, hiszen így válik érthetővé a nagy feltűnést keltő nyilatkozat. De Gaulle szavai szerint „A római szerződést gazdasági szempontból hasonló hat kontinentális állam kötötte Ráadásul ezek az országok szomszédosak, egymás számára átjárhatóak, egymás kiterjesztésének foghatók fel Mindezek mellett nincs közöttük semmilyen politikai feszültség, határvita, hatalmi rivalizálás Nagy-Britannia azután nyújtotta

be a csatlakozási kérelmét, hogy korábban visszautasította az általunk felépíteni kívánt közösségben való részvételt, létrehozott valamiféle szabadkereskedelmi övezetet másik hat állam részételével, és nyomást gyakorolt a hatokra a Közös Piac megvalósítására irányuló folyamat megkezdésének megakadályozása érdekében. Anglia mindezekért cserében azt követeli, hogy saját feltételei alapján léphessen be. Ez kétségtelenül roppant súlyos problémákat vet fel Anglia szigetország, tengeri ország, kereskedelme, piacai és utánpótlási vonalai egészen különböző és távoli országokhoz kötik Angliát jellege, szerkezete és gazdasági rendszere alapvetően megkülönbözteti a kontinens országaitól A kérdés az, hogy az Egyesült Királyság, képes-e megtalálni helyét a kontinensen, és ezzel együtt a valóban a közös vámrendszeren belül képes-e feladni a Nemzetközösséggel kapcsolatos preferenciáit, lemondani a

mezőgazdasága számára követelt kiváltságokról, és semmisnek tekinti a szabadkereskedelmi övezet tagjai irányába vállalt kötelezettségeit. Ez itt az igazi probléma. Nem mondhatjuk, hogy mindez mára megoldódott Vajon megoldódik-e egy napon. E kérdésre egyedül Anglia adhat választ” Ez a nem kis feltűnést kiváltó nyilatkozat nyilván joggal állapította meg, hogy a szigetország sajátos történeti, gazdasági és kulturális hagyományai miatt eltér a Hatok kialakította gyakorlattól. A ténylegesen meglévő nemzetállami különbségek igazából nem szolgálhattak a visszautasítás tényleges indokául, hiszen a Közösség célja éppen az, hogy az országok közötti különbségeket idővel kiegyenlítse. Az elhangzott indokok nem voltak annyira meggyőzőek, hogy nyomós indokként szolgáltak volna a tárgyalások megszakítására. Az elnök azon megállapítása, ami szerint Nagy-Britannia még nem érett a közösségi tagságra, felért akár

egy súlyos sértéssel is. A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 130 ► Az európai integráció története a 20. században A 60-as évek közösségi viszonyai A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 131 ► A valódi ok megértéséhez az elnök további szavai szolgáltatták a megértést: „Egyet kell érteniük velem abban – folytatta –, hogy Nagy-Britannia és más államok csatlakozása megváltoztatja a Hatok körein belül kialakított mechanizmusokat, megegyezéseket, kompenzációkat és rendelkezéseket Ezért egy másik Közös Piac létrejöttével kellene számolnunk, amely nyilván nem is emlékeztetne arra, amit a Hatok építettek. Másrészt a közösség, ha ebbe az irányba fejlődne, szembe kerülne azzal a problémával, amit a rengeteg kívül álló állammal, elsősorban az Egyesült Államokkal kialakítandó gazdasági kapcsolat jelentene. Előre

látható, hogy számos eltérő adottsággal rendelkező tag kohéziója nem tartana sokáig, és végül amerikai dominancia és vezetés alatt álló gigantikus atlanti közösség jönne létre, amely elnyelné az európai közösséget. Ez sokak számára elfogadható, de Franciaország nem ezt akarta és most sem ezt akarja, hanem egy szigorúan európai konstrukciót.” De Gaulle elnök Európa egységéről alkotott elképzelésébe sehogy sem illett bele az Amerikai Egyesült Államok bárminemű tartós kontinentális szerepvállalása, nemhogy még annak további növelése. Már nyugateurópai katonai szerepvállalása is több volt annál, mint amit az elnök el tudott viselni, nemhogy még a gazdasági szerepkör növeléséhez is hozzájáruljon. De Gaulle elnök a folyamatok finom érzékelőjeként helyesen látta, hogy az amerikai tőke éppen ezekben az években alapozta meg nyugat-európai jelenlétét, és vált a térség számottevő gazdasági tényezőjévé.

Ez a folyamat egyaránt aggodalommal töltötte el a tábornokot és gaullista híveit is. Az elnök mindenképpen lazítani akart a szoros angol-amerikai kapcsolatokon, mert attól tartott, hogy a szigetország „az Egyesült Államok trójai falova lenne az európai közösségben”. Az elnök következetes Amerika-elleneségét még az II. világháború éveiből hozta magával. Akkor az amerikai politikai vezetés nem sokra értékelte a francia emigráns kormány londoni tevékenységét, azokat a tényleges erőfeszítéseket, amelyeket a francia „résistance” megszervezése terén de Gaulle tett. Bizonyára személyes motívumok is szerepet játszottak abban, hogy az elnök az európai vezető szerepre törekvése során az angol politika minden egyes EGK felé tett lépésében valamiféle amerikai fondorlatot gyanított. Ezért utasította el oly következetesen London csatlakozási próbálkozásait Az angol csatakozási kérelem kemény visszautasítása mögött egy

másik, de Gaulle elnök Európa-politikája számára kellemetlen fejlemény húzódott meg. Mint már említettük, az elnök Európa terveinek szerves részét képezte az önálló kontinentális atomütőerő megteremtése A terv megvalósításában számított London részvételére is. Ezt Macmillan minisz- A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 131 ► Az európai integráció története a 20. században A 60-as évek közösségi viszonyai A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 132 ► terelnöknek, az 1962. decemberi Rambouillet-kastélyban tett látogatása alkalmából világosan az értésére is adta. Sőt még azt is, hogy Nagy-Britannia közösségbe vezető útja Párizson keresztül vezet. Ez annyit jelentett, hogy London csak akkor nyer bebocsátást a Közösségbe, ha az amerikai ajánlatokkal szemben a francia-brit nukleáris potenciál kifejlesztése mellett

kötelezi el magát. A párizsi megbeszélések végén az elnöknek úgy tűnt, hogy London hajlik is az ajánlatára. A párizsi tárgyalások után az angol miniszterelnök a Bahama-szigeteken fekvő Nassauba repült, ahol Kennedy elnökkel a két ország stratégiai együttműködéséről tárgyalt. A Párizsban még a franciabrit nukleáris együttműködés támogatását sejtető álláspontjával szemben az amerikai-brit nukleáris együttműködés mellett döntött. A döntés értelmében a modernizálásra szoruló angol hajóhadat amerikai poláris rakétákkal szerelik majd fel, ez egyszeriben romba döntötte a de gaulle-i terveket. Nyilván a Bahamákról érkező kedvezőtlen hír motiválta a tábornok azon sajtóértekezletbeli elmarasztaló megjegyzését, miszerint London „Európa helyett az Egyesült Államokat választotta.” Macmillan döntése de Gaulle szemében felért a kontinens érdekeinek a nyílt elárulásával. Az elnök nem felejtett, megtartotta

szavát, és évekre eltorlaszolta Nagy-Britannia Európai Gazdasági Közösségbe vezető útját. Így nemcsak az első, de még a második angol EGK tagsági kísérlet is látványos fiaskóval végződött a szigetország számára. 1967. májusában Harold Wilson munkáspárti miniszterelnök megismételte Brüsszelben Őfelsége kormányának korábbi kérését, hogy kieszközölje az ország közösségi felvételét A tárgyalások rövid idő alatt ismét zátonyra futottak (1967 11 27), mert a francia elnök továbbra is úgy értékelte, hogy az angolok „még nem elég érettek” a tagságra Az „éretlenség” okát ezúttal az angol fizetőeszköznek, a fontnak a gyengélkedésében találta meg. Az elnök azt javasolja az angoloknak, hogy legyenek az EGK társult tagjai, és miután kellő felkészültségről tesznek tanúbizonyságot, akkor majd bekerülhetnek a Hatok közé. Az ajánlatot London természetesen visszautasította, és ezzel együtt a csatlakozás

kérdése bizonytalan időre le is került a napirendről. Az újabb elutasítás után állítólag de Gaulle elnök egy párizsi parlamenti fogadáson kijelentette: „Lehet, hogy az angolok egyszer majd belépnek a Közös Piacba, de akkor én már valószínűleg nem leszek ott”. Ma már kideríthetetlen, hogy valóban elhangzottak-e az ominózus szavak, az viszont tény, hogy szavai teljességgel beigazolódtak. Csak az elnöknek a politikából való váratlan távozása, majd röviddel azután bekövetkező halála (1970) nyitotta meg az utat Nagy-Britannia közösségi csatlakozása előtt. A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 132 ► Az európai integráció története a 20. században A 60-as évek közösségi viszonyai A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 133 ► 8.4 Közös Agrárpolitika kialakítása A Közös Agrárpolitika (Common Agricultural Policy – CAP) 1962-ben

került bevezetésre. A megállapodásnak megfelelően lépésről-lépésre felszámolták a nemzeti agrártámogatási rendszereket, és közösségi szintre emelték azokat. A belső vámokat lebontották, a mennyiségi korlátozásokat kiiktatták. Az agrárrendtartás bevezetésével létrejött a közös agrárpiac, amelyet magas vámokkal védtek a külső konkurenciával szemben. A közös agrárpolitika működtetése érdekében létrehozták az Európai Mezőgazdasági Orientációs és Garancia Alapot (1962) (European Agricultural Guidance and Guarantee Found – EAGGF). Az Alap elnevezése is jelezte, hogy az Orientációs Szekció a struktúrapolitikai, szerkezetátalakítási feladatokat végezte, míg a Garancia Szekció az intervenciós ügyeket intézte. Mindkét Alapnak komoly gondokkal kellett megküzdenie a közös agrárpolitika kialakítása érdekében. Ugyanis mindenfajta agrárpolitika alapkérdése, hogy milyen gazdasági, szervezeti egységet támogat

Stresában is komoly vita tárgyát képezte a preferált gazdasági forma kérdése. A megállapodásoknak megfelelően a családi gazdaságok támogatása mellett döntöttek, annál is inkább, mert a kisparcellás családi gazdaságok feleltek meg legjobban a térség agrártradícióinak. A kisgazdaságok azonban alacsony jövedelemképző képességük miatt legfeljebb csak mechanizációra, de motorizációra aligha gondolhattak. A térség kisparaszti gazdaságai egyáltalán nem rendelkeztek olyan jövedelmi viszonyokkal, hogy saját erőből agrotechnikai váltást hajthattak volna végre. A minőségi termelés előfeltételei csak a kevés számú nagygazdaságban voltak meg. A kisgazdaságok elmaradottsága rontotta az agrárium összteljesítményét, csökkentette az egész gazdaság versenyképességét, feszültséget teremtett az ágazatok között éppúgy, mint a szociális szférában A feszültségek feloldása érdekében az 1962-től meginduló felvásárlási

árakat úgy határozták meg, hogy az átlagosnál kedvezőtlenebb körülmények között termelő parasztok is megfelelő jövedelemhez juthattak. Ahhoz, hogy számukra is rentábilis termelési feltételek jöjjenek létre, a világpiaci árnál kétszer-háromszor is magasabb felvásárlási árat kellett meghatározni Az ellátás biztonsága, valamint a megígért jövedelem színvonal biztosítása érdekében Brüsszel az agrártermékek egyre növekvő hányadánál vállalta az intervenciós ár alkalmazását. Ez azt jelentette, hogy ha az adott termék piaci ára a megállapított intervenciós ár alá esett, a Közösség felvásá- A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 133 ► Az európai integráció története a 20. században A 60-as évek közösségi viszonyai A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 134 ► rolta az adott terméket (keresletet teremtett), ezzel növelve

a termék piaci árát, kiegyensúlyozott piaci viszonyokat teremtve. A hatvanas évekkel kezdődő piaci rendtartás kezdetben csak az agrártermelés mintegy 50%-át, 1970-ben 87%-át, 1986-ban már 91%-át szabályozta. Ennek is köszönhető, hogy felgyorsult a mezőgazdaság gépesítése, létrejött az egységes agrárrendtartás, de megjelentek a túltermelés első jelei is a közösség piacán. A kedvező felvásárlási árak miatt gyorsan nőttek a termelés mennyiségi mutatói, és 60-as évek végére már túltermelés alakult ki, amit egy ideig raktározással próbáltak megoldani. A szóban forgó gyakorlat miatt hamarosan „tejtavak” és „húshegyek” jöttek létre, amelyeket csak költséges módon lehetett csökkenteni, tejpornak, vajnak, sajtnak feldolgozni, vagy egyszerűen a fejlődő országok katasztrófa sújtotta lakosságának elajándékozni. A feleslegek leépítésében nem sokat segített az exporttevékenység támogatása sem. Brüsszel kész

volt az agrártermékek esetében a közösségi piaci és a világpiaci ár közötti különbséget a termelőknek megtéríteni, ha exporttal csökkenteni tudták a felhalmozódott készleteket. A lefölözés bevezetésével pedig az olcsó világpiaci termékeket tartották távol a Közösség piacától. Az a gazdasági egység, amely Közösségen kívüli agrárterméket importált, annak az import ár és a belső küszöb ár közötti különbséget be kellett fizetnie a közösségi kasszába A Közösség mezőgazdasági politikája szöges ellentétben állt és áll mind a mai napig a szabad piacgazdaságról vallott elvekkel. Brüsszel az agrárlobby csoportok nyomásának kitéve folyamatos harcot folytat az USA és a GATT agrárpiaci liberalizációs törekvéseivel szemben. A 60-as évek eseményei sorában a francia-angol biztonság- és katonapolitikai vitánál sokkal nagyobb hatású következményekkel járt a közös agrárpolitika finanszírozása körül

kirobbant nézeteltérés. A Stresában elfogadott támogatási elveknek megfelelően a termelés fokozásában érdekeltté tett parasztok egyre nagyobb mennyiségben kínálták termékeiket felvásárlásra, amihez egyre több pénzügyi forrásra volt szükség. A növekvő kínálat kezelhetősége érdekében Walter Hallstein bizottsági elnök azt javasolta, hogy a külső agrárvámok felhasználásáról a jövőben a közösségi intézményekben döntsenek Az ún lefölözéssel (az importár és a küszöbár közötti különbség) keletkező nemzeti bevételeket Hallstein elnök a közösségi kasszába akarta átirányítani, amely összeget parlamenti ellenőrzés mellett az Európai Bizottság kezelt volna. A lefölözések brüsszeli pénztárba történő irányításával elegendő forrás képződött volna a folyton növekvő A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 134 ► Az európai integráció története a 20.

században A 60-as évek közösségi viszonyai A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 135 ► agrárfinanszírozás fedezésére, az egyre növekvő terméktömeg felvásárlására. A Hallstein javaslat különösen érzékenyen érintette a külső agrárvámoktól eleső nemzeti költségvetéseket, különösen a franciát, amely ezúton komoly bevételekre tett szert. Az egyre éleződő vita közepette de Gaulle elnök ismét határozott lépésre szánta el magát. Utasította a Miniszteri Tanács francia tagjait, hogy 1965. július 1-jétől ne vegyenek részt a szervezet munkájában A bojkottal, vagy közismertebb megfogalmazásban az „üresen hagyott székek” politikájával a Tanács munkája egyszeriben működésképtelenné vált, hiszen döntéseket csak egyhangú szavazással hozhattak. Az elnök dörgedelmes szavak kíséretében ítélte el a Bizottság szupranacionális törekvéseit és a nemzeti szuverenitást

semmibe vevő politikáját. Mint mondotta: „Tudjuk – és Isten a megmondhatója, milyen jól tudjuk -, hogy létezik az európai föderációnak egy másik felfogása is, amely eszme kiagyalóinak álmai szerint a tagállamok elveszítenék nemzeti identitásukat, és amelyet hazátlan és felelőtlen hivatalnokok technokrata szervezete irányítana.” De Gaulle szemében korábban is már nagy szálka volt a brüszszeli hivatali bürokrácia Úgy tekintett rájuk, mint „magát kormánynak feltüntető nemzetidegen tisztviselő-testületre, amely hitbizománynak tekinti a Közös Piacot, és kezelni szeretné a tagállamok 20 milliárd frankját.” A bénultság, a döntésképtelenség állapota nem tarthatott sokáig, hiszen a közös intézményekben folyamatos munkára volt szükség. Ezúttal is de Gaulle elnöknek kellett a túldimenzionált magatartását korrigálnia. Hosszas egyeztető tárgyalások után 1966. január 29-én megszületett az ún. luxemburgi

kompromisszum, amely pontot tett a már kínossá vált vita végére Akár kis túlzással történelminek is nevezhető megállapodás született, hiszen ettől kezdődően, ha lassan és vontatottan is, de utat tört magának a brüsszeli döntéshozatali mechanizmusban a „minősített többséggel” történő szavazás. Az érdekeltek megegyeztek abban, amennyiben a Miniszteri Tanácsban olyan kérdés kerül vitára, amelyik valamely tagország „létfontosságú” érdekeit érintette, akkor addig folytatják az egyeztető tárgyalásokat, amíg közös megegyezésre nem jutnak. Amennyiben egy ország valamilyen oknál fogva nem venne részt a tárgyalásokon, a döntés akkor is vonatkozik rá, és köteles végrehajtani azt De Gaulle elnök ugyan mélységesen megvetette az együttműködésnek ezt a formáját, de végül is elfogadta. Ezzel a kompromisszummal, a kizárólagos vétójog megszüntetésével, sikerült elkerülni a későbbiekben a közösségi szervek

határozatképtelenné válását. A Közösség nem válhatott egy olyan hat pedálos fékező rendszerré, amelynél ha bármikor bármelyik tagállam megnyomta volna a pedált, A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 135 ► Az európai integráció története a 20. században A 60-as évek közösségi viszonyai A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 136 ► akkor azonnal megáll az egész EGK gépezet. Ezzel a döntéssel igazából a minduntalan nemzeti érdekekre történő hivatkozás helyébe a közös célok léptek. 8.5 A de Gaulle korszak vége 1968 folyamán olyan események történtek az európai politikai életben, amelyek egyre inkább aláásták az elnök hazai és nemzetközi tekintélyét. Az év tavaszán kirobbanó nyugat-európai diáklázadások franciaországi, de legfőképpen párizsi eseményei meggyengítették az elnök belpolitikai helyzetét, az augusztusi

csehszlovákiai események pedig a nemzetközi tekintélyét ásták alá. A Csehszlovákiában zajló események során ismételten beigazolódott, hogy bármely okból létrejövő válság esetén a Szovjetunió kész akár katonai eszközökkel is megvédeni kelet-európai pozícióit. Ez utóbbi különösen érzékeny csapást mért az elnök Európa politikájára, hiszen azon elképzelése, miszerint „Európának, a modern civilizáció bölcsőjének az Atlanti óceántól az Urálig kell terjedni” és ennek megteremtésében neki küldetése van, látványosan összeomlott. A sikertelenségsorozatból de Gaulle elnök személyi hatalmának növelésével igyekezett kikerülni. Miután az 1969 április végén megtartott referendumon nem kapott felhatalmazást elnöki hatalmának kiterjesztésére, sértődöttséggel és vegyes érzésekkel leköszönt tisztségéről, és visszavonult a politikától. Az elnök-tábornok politikától történő visszavonulása szabaddá

tette az utat Nagy-Britannia újabb, immáron harmadszori közösségi kérelme előtt. Az új elnök, Georges Pompidou, hajlékonyabb, kevéssé Amerika és NagyBritannia ellenes nézeteket vallott, nem kérdőjelezte meg Dánia, Írország, Norvégia benyújtott csatlakozási kérelmét sem. Az 1969-ben beterjesztett okmányokra már 1972 januárjában rá is kerültek a pecsétek. Azokon a területeken, amelyeken a csatlakozni szándékozók nem tudták azonnal átvenni a közösségi joganyagot, ott 5 éves átmeneti halasztást kaptak. 1972 novemberében Norvégia lakossága ugyan elutasította a kormány csatlakozási szándékát, mert úgy érezte, hogy az EK-ban nem kellőképpen őrizheti meg gazdasági szuverenitását. 1973 január 1-jétől a Hatok közössége Kilencekre bővült. A 60 millió új csatlakozóval együtt a Közösség lakosainak száma már meghaladta a 250 milliót, a világkereskedelemből való részesedése pedig túllépte a 20%-ot. A dokumentum

használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 136 ► Az európai integráció története a 20. században A 60-as évek közösségi viszonyai A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 137 ► 8.6 Az Európai Szociális Karta Ha első pillanatra nem is nagyjelentőségű változást takart, mégis figyelemre méltó mozzanattá vált a Közösség életében az Európai Szociális Karta (1960) elfogadása. Az 1965-ben életbe lépő dokumentum a munkavállalók szociális jogait kodifikálta, ahogy korábban az emberi jogok összefoglalását is megtették a Emberi Jogok Konvenciója keretében. A Karta pontosan körülírta azokat a feltételeket, amelyek minden munkavállalót megillet bőrszínre, nemre, vallásra, politikai nézetre, nemzetiségre vagy társadalmi származásra való tekintet nélkül. A dokumentum megjelenése után egyre sokasodtak azok a jelek, amelyek egyértelműen rámutattak a

neoliberális gazdaságpolitika mindenáron gazdasági növekedést kikényszeríteni akaró törekvéseinek hátrányos szociális következményeire. A korlátok nélküli fejlődés növekvő számú sztrájkokba, diáklázadásba (1968–1969), területi fejlődési egyenlőtlenségek kialakulásába torkollott, ami fokozott mértékben vetette fel a szociális kérdések vizsgálatát A Közösség egyenlőre adós maradt a válasszal Az évtized krónikájához tartozik még, hogy a lényegében azonos szervezeti felépítéssel működő Montánunió, Európai Atomügynökség és Európai Gazdasági Közösség intézményeit egyesítették. 1967 július 1-jétől kezdődően megszűntették az intézményi párhuzamosságokat. A szervezet nevét is megváltoztatták, ettől kezdve Európai Közösségek (European Community – EC – EK) néven tevékenykedett tovább. 8.7 Optimista kilátások a 70-es évekre 1969. december 1–2-án ülésező Hágai konferencia állam és

kormányfői öszszegezték az évtized tapasztalatait, és merész terveket szőttek a jövőre vonatkozóan. A Közösség szerveződésének alapkérdésében a nemzetállamok Európája helyett a nemzetek felett álló Európa megszervezése került előtérbe. Teljessé vált a vámunió (1968), kialakult az egységes agrárrendtartás (1962), a mezőgazdasági kifizetéseket, költségeket közös kasszából finanszírozták. A dán fővárosban ülésező Hatok vezetőinek úgy tűnt, hogy a tagországok egyre szorosabb politikai együttműködést alakíthatnak ki, és akár megkezdhetik az előkészületeket a közös valuta következő évtized végére történő bevezetésére. Mindkét feladat előkészítésére neves politikusokat és szakembereket kértek fel. A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 137 ► Az európai integráció története a 20. században A 60-as évek közösségi viszonyai A dokumentum

használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 138 ► Fontos elvi megállapodásnak tekinthető, hogy a Közösség tagjai egyhangúlag megállapodtak abban, hogy az új belépő államok csak derogációt kérhetnek, de szerződésmódosítást nem. Ettől kezdődően az alapszerződéseket közös vívmányként kezelik (acquis communautaire), és ezt minden újonnan jelentkező államnak módosítás szándéka nélkül át kell vennie Az évtized utolsó harmadában sokasodó gazdasági, foglalkoztatáspolitikai, szociális gondokat az állam és kormányfők nem tekintették különösebben komoly jelenségnek, de azért már határoztak arról, hogy aktívabb szociálpolitikát kell folytatni a társadalmi feszültségek mérséklése érdekében. Az évtized konvergáló és divergáló folyamatai ellenére a Hatok kellő optimizmussal tekintettek a század hetedik évtizede felé. A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom

Vissza ◄ 138 ► Az európai integráció története a 20. században Ambiciózus tervek a 70-es évek elején A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 139 ► 9. Ambiciózus tervek a 70-es évek elején – válsághangulat az évtized végén A hetvenes évtized kedvező előjelekkel indult. Derűlátásra legfőképpen az adott okot, hogy töretlennek ígérkezett a Közösségen belüli gazdasági fejlődés. Kedvezőnek mutatkoztak a pénzügyi együttműködés feltételei is, és ami a legfontosabbnak tűnt, politikai szándék is mutatkozott a továbblépésre. Pozitívan befolyásolta az európai együttműködést, hogy újabb eredményeket lehetett elérni a kelet-nyugati kapcsolatokban, amelynek csúcspontját a Helsinki konferencia jelentette. Teljesen váratlanul viszont összeomlott a bretton-woods-i pénzügyi rendszer és nyersanyag, azon belül olajválság söpört végig a világgazdaságon. Az előre nem

látott változások új feltételeket teremtettek az együttműködés érdekében 9.1 Kísérlet a politikai együttműködés elmélyítésére – Davignon-jelentés Az európai együttműködés történetében mindenképpen kedvező fejleménynek volt tekinthető, hogy 1970. október végén a Miniszteri Tanács elfogadta az „Európa politikai egyesítésének lehetséges területeiről” szóló ún. Davignon-jelentést A belga származású Étienne Davignon a Hatok külügyminisztereinek felkérésére jelentést készített a politikai együttműködés lehetséges területeiről és formáiról A jelentés készítője abból indult ki, hogy az együttműködést ott lenne legcélszerűbb elkezdeni, ahol a tagállamok részéről legnagyobb a hajlandóság. A későbbiekben beterjesztési a helyéről „Luxemburgi jelentés”-ként emlegetett dokumentum a nemzeti álláspontok közelítését, harmonizálását, egyeztetett álláspont kialakítását, valamint közös

akciók végrehatását javasolta, amennyiben a tagállamok ténylegesen közös álláspontra jutnak. A belga diplomata tisztában volt azzal, hogy a külügyi együttműködés a nemzetállamok számára igen kényes terület, a nemzeti szuverenitást komolyan érintő kérdés. Ezért az együttműködés kereteit igen lazán igyekezett megfogalmazni, amely viszont megkönnyítette annak elfogadását A jelentés lényegében egy laza együttműködési keret kialakítását javasolta, és nem szándékozott az EK intézményrendszerébe újabb szervezeti elemet beiktatni. A szervezeti keretek erősítése azzal a veszéllyel járt, hogy A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 139 ► Az európai integráció története a 20. században Ambiciózus tervek a 70-es évek elején A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 140 ► az érintett országok nem támogatnak egy szoros külügyi

együttműködést. Erre igazából még nem értek meg a feltételek. Ezért a jelentés azt javasolta, hogy 1. a külügyek vezetői évente kétszer találkozzanak, és vitassák meg az aktuális külpolitikai kérdéseket, megpróbáljak közös álláspontra jutni. Rendkívüli esemény esetén az elnök soron kívül is tanácskozásra hívhatja a tagországok külügyminisztereit. 2. bármelyik tagállam által fontosnak tartott külpolitikai kérdés napirendi téma lehet. 3. a tárgyalt témákról, amennyiben az a Közösséget érinti, konzultálni kell a Bizottsággal, és féléves rendszerességgel jelentést kell küldeni az Európai Parlament illetékes bizottságának. 4. a tagországok teremtsék meg az együttműködés minimális szervezeti feltételeit. Az intézményi keretek bővítése helyett a külügyminisztériumok politikai igazgatóinak lett a feladata, hogy a Politikai Bizottság keretében állítsák össze a tárgyalási „dossziékat,” és a soros

elnöki teendőket ellátó ország biztosítsa a szervezési és titkársági hátteret. A jelentés nyomán az Európai Politikai Együttműködésnek egy olyan laza formája jött létre, amely egyúttal kifejeződése volt mindannak a készségnek, amelyre a tagországok a 70-es évek elején hajlandónak mutatkoztak. Az államokat minden esetre a legjobb irányba, a kooperáció irányába vitte. Az EPE létezésének volt köszönhető, hogy hatékonyabbá vált a tagországok külpolitikai együttműködése, kölcsönös tájékoztatási politikája. Az ENSZ-ben folytatott tevékenységük összehangoltabb lett, megnövekedett az együttszavazások aránya, segítette az ún. helsinki folyamat sikeres lezárását A harmadik államokba akkreditált diplomáciai missziók sorosabb, egyeztetett együttműködést alakítottak ki, és ennek következtében sikeresebb tevékenységet folytathattak állomáshelyük országaival. Mindez a külvilág felé a Közösség egységes

egészként történő funkcionálását sugallta. A Hatok külügyminiszterei rendszeres találkozók tartásával igyekeztek egységüket demonstrálni. Az utóbbira éppen reális esély is kínálkozott azzal, hogy a kelet-európai tömbben egy rövid reformperiódus bontakozott ki. Nyikita Hruscsov megbuktatása után (1964 október) Leonyid Brezsnyev és Alekszej Koszigin vette át szovjet párt és állami vezetést, és óvatos gazdasági reformokat kezdeményezett a térségben. Az egyéni érdekeltség mérsékelt növelésével egyre javuló gazdasági eredményeket értek el az „új mechanizmus országaiban.” A pozitív eredmények ellenére a szov- A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 140 ► Az európai integráció története a 20. században Ambiciózus tervek a 70-es évek elején A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 141 ► jet vezetők 1972-től mégiscsak

leállították, befagyasztották a reformokat, mert a szocialista társadalom erkölcsiségével összeegyeztethetetlennek tartották az érdekviszonyok túlzott megerősödését, és a nemkívánatos kispolgári tendenciák feléledésétől tartottak. A moszkvai döntés után a kelet-európai szocialista államok is visszatértek a gazdaságirányítás direktebb formájára. A reform éveiben tovább nőtt a két politikai rendszer bizalma egymás iránt, és lehetőség mutatkozott már egy kontinentális méretű tanácskozás megrendezésére is 9.2 Európa képviselői újra egy asztalnál – Helsinki A kelet-európai reform folyamat leállításakor már folytak a helsinki értekezlet előkészületei. Európa történetében szinte példa nélkül álló módon, együtt tanácskozott 32 kontinentális és két tengeren túli állam (USA és Kanada) képviselője. A résztvevők által 1975 augusztus 1-jén aláírt okmány öt nagy területen (kosárban) jelölte ki az

együttműködés feltételeit: 1. 2. 3. 4. az európai biztonsággal összefüggő kérdésekben; a gazdaság, a tudomány és a technika területén; a humanitárius és emberjogi kérdésekben; valamint a földközi tengeri biztonsággal és együttműködéssel összefüggő kérdésekben; 5. az értekezletet követő intézkedések meghozatalában 1. A Szovjetunió és a szocialista országok kérésére rögzítették az államközi együttműködés 10 alapelvét: így az (1) az államok egyenjogúságának, (2) a fenyegetés és az erőszak alkalmazásától való tartózkodásnak, (3) a határok sérthetetlenségének, (4) a területi integritásnak, (5) a vitás kérdések békés rendezésének, (6) a belügyekbe való be nem avatkozásnak, (7) az emberi jogok, beleértve a gondolat-, a lelkiismeret-, a vallásszabadságának, (8) a népek egyenjogúságának és önrendelkezési jogának, (9) az államok együttműködésének, (10) a népek közötti kölcsönös bizalom

megteremtésének az elvét. A felsorolt elvek mintegy viselkedési kódexként működtek az államközi kapcsolatokban, de nem helyeztek kilátásba semmiféle szankciót azon országgal szemben, amelyik a felsorolt elveket megsérti. 2. A nemzetközi kereskedelmi együttműködés elősegítése érdekében segítették a gazdasági kapcsolatok bővítését, a szociális haladást. A tagországok megerősítették, hogy az ipari kooperáció, a tudományos kutatás és a környezetvédelem kérdéseiben kölcsönösen együttműködnek. A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 141 ► Az európai integráció története a 20. században Ambiciózus tervek a 70-es évek elején A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 142 ► 3. A nyugat-európai országok viszont a harmadik kosár tartalmára (a záróokmány harmadik fejezetére) helyezték a hangsúlyt Minden tekintetben a keleti blokk

zártságának oldására törekedtek. Ennek eredményeként került a dokumentumba a humanitárius kapcsolatok bővítésének, az alapvető emberi jogok biztosításának, a polgárok szabad mozgásának, az utazási korlátozások feloldásának a szükségessége. A nyugati államok nyomatékosan követelték a vallási intézmények alkotmányban biztosított működési feltételeinek a biztosítását, a sport, a kulturális kapcsolatok fejlesztését, a tanulási, képzési feltételek javítását, az oktatók, hallgatók kölcsönös cseréjének a kialakítását. 4. A konferencia a Földközi-tenger térségét a biztonság és együttműködés területévé kívánta változtatni Ennek érdekében felajánlották a térség afrikai, kis-ázsiai, közel-keleti államainak, hogy az ENSZ alapokmánya és az emberi jogok szellemében, valamint a kölcsönös tisztelet elveinek betartása mellett szorosabb együttműködést alakítsanak ki egymás között. 5. A konferencia

előrelátó módon arról is rendelkezett, hogy a megállapodások ténylegesen meg is valósuljanak A később megrendezésre kerülő utókonferenciákra (Belgrád 1977/78; Madrid 1980/83; Bécs 1986/89;) ebben a tekintetben komoly felelősség hárult. Különösen az utolsó két találkozó végzett eredményes munkát a kétoldalú kapcsolatok kiépítésében. A helsinki zárokmány aláírása annak a folyamatnak a lezárása is volt, amely két évvel korábban (1973. 07 03) az Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlet (Organization for Security and Cooperation in Europe OSCEE – EBEÉ) keretében indult el. A tanácskozó testület sikeresen fejezte be a munkáját, újabb együttműködési fórummal gazdagítva a kontinentális együttműködés szervezetrendszerét. Az EBEÉ tevékenysége jelentős mértékben járult hozzá a hidegháború korszakának végleges lezárásához. A 70-es évek első felének általános európai enyhülési folyamatában

említésre méltó mozzanat volt még az ún. Hallstein-doktrína az NSZK részéről történő feladása A nyugat-német kormány egykori külügyi államtitkára (az EGK Bizottságának későbbi első elnöke!) Walter Hallstein javasolta, hogy az NSZK mindazon országokkal, amelyek az NDK-át szuverén német államként elismerik el, szakítsa meg a diplomáciai kapcsolatait. A Willy Brandt vezette szociáldemokrata kabinet (1969–1974) lépett először túl a doktrínán, de hivatalos megszüntetésére a két német állam ENSZ-be történő egyidejű felvétele alkalmából (1973) került sor. A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 142 ► Az európai integráció története a 20. században Ambiciózus tervek a 70-es évek elején A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 143 ► További nagy előrelépést jelentett az európai politikai légkör javításában az ún. keleti

szerződések megkötése Különösen a Kreml Katalin termében megkötött Szovjet-német Szerződés (1970 08 12) jelentett komoly áttörést. Ezt követte a német-lengyel szerződés, amely az egész szerződésrendszer legkritikusabb pontja volt Lényegében ezekkel a megállapodásokkal ismerték el az érintett országok végérvényesen a II világháború után kialakult európai status quo-t. A két politikai rendszerhez tartozó országok kölcsönösen elismerték egymást, rendezték egymással szemben a II. világháborús követeléseiket Az NSZK elismerte az Odera – Neisse – határvonalat Németország keleti határaként, amely döntő módon járult hozzá a nyugat-német – lengyel viszony normalizálódásához. Az NSZK részéről tett bizalomnövelő lépések megerősítették az európai együttműködést, és kedvező előfeltételeket teremtettek az első összeurópai (Helsinki) konferencia sikeres befejezése érdekében. 9.3 A pénzügyi és

olajválság hatása a közös valuta megteremtésére Amennyire váratlanul is sikeresnek bizonyult a politikai légkörjavítás, anynyira problematikussá vált a kitűzött pénzügyi együttműködés megteremtése. A hágai értekezlet másik megbízása (az első a politikai volt!) Pierre Wernernek szólt, aki munkabizottsága tagjaival 1970 őszére készült el a tervezetével. A luxemburgi miniszterelnök és pénzügyminiszter a korábbi Barré-tervek felhasználásával, valamint a nemzeti álláspontok figyelembe vételével javasolta, hogy három szakaszban, 10 év alatt teremtsék meg a Közösség valutaunióját. A gazdasági és pénzügyi unió Werner készítette terve az alábbi négy lényeges alapelvre épült: 1. a tagországok valutáinak a tőkemozgások teljes liberalizációja melletti szabad átválthatóságára; 2. a közös valuta bevezetése érdekében a valuta árfolyamok „teljes és visszavonhatatlan rögzítésére” 3. monetáris

tartalékalap-képzésére a fizetési mérlegek stabilizálása érdekében; 4. a tagországok gazdasági és pénzügyi politikájának koordinálására Ez az ambiciózus terv ugyan komoly fenntartásokat váltott ki a tagállamok részéről, de az EGK Miniszteri Tanácsa elfogadta, és a Hatok hozzákezd- A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 143 ► Az európai integráció története a 20. században Ambiciózus tervek a 70-es évek elején A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 144 ► tek megvalósításához. A tervezet nem rendelkezett részletes menetrenddel Csak az első szakaszhatárt jelölték ki az 1971 január 1 – 1973 december 31-e közötti időintervallumra. A további periódushatárok kijelölését későbbre halasztották A tagországok alig kezdtek a megvalósításhoz, amikor váratlan események zavarták meg a nemzetközi pénzügyi életet. A 60-as évek

nyugodt, kiegyensúlyozott gazdasági fejlődése után, mint derült égből a villámcsapás, úgy hatott az amerikai elnök bejelentése a bretton-woods-i pénzügyi rendszer felmondásáról. A világgazdaság sokasodó problémái ellenére sem várta senki Richard Nixon amerikai elnök 1971. augusztus 15-én tett bejelentését, miszerint az Egyesült Államok felmondja a bretton-woods-i egyezményből rá háruló kötelezettségeket, és a továbbiakban nem biztosítja a külföldi jegybankok birtokában lévő dollár aranyra történő átváltását. Ezzel a II világháború vége óta működő nemzetközi pénzügyi rendszer összeomlott, véget ért a rögzített árfolyamok korszaka, és megkezdődött az árfolyam-lebegtetések időszaka Nixon elnök bejelentése nyomán egyszeriben általános bizonytalanság lett úrrá a nemzetközi pénzügyi életben. A korábbi stabil árfolyamok helyébe árfolyam lebegtetési politikák léptek, bizonytalanná és nehezen

kiszámíthatóvá téve a kereskedelmi kapcsolatokat, ellenőrizhetetlen, spekulációs folyamatokat indítva útjára Először a Nemzetközi Valutaalap lépett, amikor 1971. decemberében az ún. Smithonian-egyezmény keretében az USA végképp elválasztotta a dollárt az aranyalaptól, és hozzá járult valutája kismértékű leértékeléséhez A Valutaalap engedélyezte tagjai számára az árfolyamok lebegtetési sávjának plusz-mínusz 4,5%-ra történő kiszélesítését. A közösségi vívmányok védelme érdekében a Hatok is lépésre határozták el magukat. Valutáikat egymáshoz rögzítették és a dollárral szemben pedig szabadon lebegtetették Így jött létre az ún valuta kígyó, amely a Valutaalap megállapodásnak megfelelően a ±4,5%-os ingadozási sávon belül kellett maradnia. 1972. április végén az EK Miniszteri Tanácsának határozata értelmében további intézkedésekre került sor Létre hozták a „kígyó az alagútban” rendszert,

amely szerint a tagállamoknak valutáikat egymással szemben ±2,25%-os sávon belül kellett tartaniuk, ami egy stabilabb rendszer működését jelentette. Az elmondottakból már kitűnik, hogy a bretton-woods-i rendszer öszszeomlása is komoly gondot okozott a világ és Nyugat-Európa pénzügyi- A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 144 ► Az európai integráció története a 20. században Ambiciózus tervek a 70-es évek elején A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 145 ► gazdasági életében. A gondokat tovább fokozta, hogy 1973 őszén (október-december) a Kőolajexportáló Országok Szervezete (Organisation of Petroleum Exporting Countries – OPEC) folyamatos áremelésekkel a nyersolaj hordónkénti árát 3 dollárról 11, 65 dollárra emelte. Az 50-es évek gazdasági boomjának egyik hajtóereje az olcsó olaj (1,7-1,8 $/hordó) volt A helyzetet nehezítette,

hogy nemcsak a nyersolaj, hanem mindenfajta nyersanyag világpiaci ára is felszökött. A drágulás mértéke 1973 és 1974 vége közötti egy évben mintegy 68%-os volt. A megdráguló nyersanyagok többletköltségeit a Közösség államaiban döntően a vállaltokra hárították, amelyek fennmaradásuk érdekében termelésracionalizálással, hatékonyabb fajlagos energia- és nyersanyag felhasználással, új gyártási technológiák kifejlesztésével védekeztek. A nyersanyagdrágulásról hamarosan kiderült, hogy nem átmeneti jelenségről van szó, hanem a világgazdaság fejlődésének egy új szakaszáról, amelyben az emberiség már belép a korlátozottan rendelkezésre álló nyersanyagforrások korszakába. A természeti és nyersanyagforrásokkal való bánásmód ettől kezdve már egyre meghatározóbb szerepet játszik a közösségi döntésekben. Az új körülményekhez való alkalmazkodás érdekében jelentős elbocsátásokra került sor, a

munkavállalók milliói kerültek az utcára. A Közösség gazdasági fejlődése az 1973–1983 közötti évtizedben látványosan lelassult. A korábbi periódushoz viszonyítva a gazdasági növekedés 4,8%-ról 1,9%-ra csökkent, a munkanélküliség 2,2%-ról 6%-ra, az infláció 4,7%ról 11,8-ra emelkedett (lásd: a 2. számú táblázatot) A jelzett mutatók kiélezték a szociális ellentéteket, ami fokozott mértékben szükségessé tette az olyan átfogó reformok kidolgozását, amelyek szilárd viszonyokat teremtenek a közösség pénzügyi életében. Ezzel a szándékkal hozták létre 1979 márciusától az Európai Pénzügyi Rendszer-t (European Monetary System – EMS). Az EPR bevezetésétől Brüsszel egyrészről azt várta, hogy megnyugodjon a Közösség pénzügyi piaca, másrészről előbbre akart lépni az integrációs folyamatban is. Mindkét előzetes várakozást – mint később kiderült, – lényegében teljesítette a rendszer. A pénzügyi

stabilitás érdekében létre hozták a tagországok valuta kosarát, amelyben minden ország gazdasági ereje mértékében vett részt. Elfogadták az Európai Fizetési Egység, az ECU használatát (European Currency Unit – ECU), amelyet a tagállami központi bankok egymás közötti átutalásaik alkalmával számlapénzként használtak. A tagországok arra is kötelezettséget vállaltak, hogy kölcsönösen segítik egymás valutáinak stabilitását Az Európai Beruházási Bank is a számlapénz növekvő szerepét igyekezett A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 145 ► Az európai integráció története a 20. században Ambiciózus tervek a 70-es évek elején A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 146 ► szolgálni azzal, hogy hiteleit ECU-ben folyósította. Az ECU bevezetése végül is sikeresebbnek bizonyult, mint a valutakígyó, mert jobban alkalmazkodott a piaci

szereplők igényeihez. 3. táblázat A nemzeti valuták érték- és súlyarány változása ECU valutakosárban (1979. 03 19 – 1999 12 31) Nemzeti valuta BEF DEM DKK FRF GBP IEP ITL LUF NLG GRD PTE ESP Érték Súly (%) 1979. 03 19 – 1984. 09 16 Belga 3,80 frank Német 0,828 márka Dán 0,217 korona Francia 1,15 frank Angol 0,0885 font Ír font 0,00759 Olasz 109 líra Luxemburgi (*) frank Holland 0,286 gulden Görög (*) drachma Portugal (*) escudo Spanyol (*) peseta Érték Súly (%) 1984. 09 17 – 1989. 09 21 Érték Súly (%) 1989. 09 21 – 1999. 12 31 9,64 3,85 8,57 3,301 8,183 32,98 0,719 32,08 0,6242 31,915 3,06 0,219 2,69 0,1976 2,653 19,83 1,31 19,06 1,332 20,306 13,34 0,0878 14,98 0,08784 12,452 1,15 0,00871 1,20 0,008552 1,086 9,49 0,00871 9,98 151,8 7,840 (*) (*) (*) 0,13 0,322 10,51 0,256 10,13 0,2198 9,87 (*) 1,15 1,31 1,44 0,437 (*) (*) (*) 1,393 0,695 (*) (*) (*) 6,885 4,138 * A belga és luxemburgi

frank közös valutaunió tagja volt. * Az adott ország a jelzett időpontig nem vett részt a valutakosárban. Forrás: http://fx.sauderubcca/ECUhtml A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 146 ► Az európai integráció története a 20. században Ambiciózus tervek a 70-es évek elején A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 147 ► 9.4 A fasiszta diktatúrák bukása – az EK déli bővítése A 70-es évek közepén jelentős politikai átrendeződéssel járó események zajlottak a kontinens déli részén. Hosszú évtizedek fasiszta diktatúrái után Portugáliában győzött a „szegfűs forradalom” (1974. 04 25) Ugyanebben az évben a ciprusi-kaland után összeomlott Görögországban a „fekete ezredesek” hét évvel korábban bevezetett parancsuralmi rendszere (1974. 07. 23) A kontinens utolsó fasiszta rezsimje Francisco Franco halálával (1975. 11 05) bukott meg A

dél-európai változások következtében az EGK azon dilemma elé került, hogy vagy megvárja, amíg a szóban forgó országok saját erejükből stabil polgári demokráciákká válnak, és gazdaságuk is alkalmassá lesz a közösségi vívmányok átvételére, vagy minden különösebb gazdasági előfeltétel nélkül tárgyalásokat kezd velük, nehogy politikai visszarendeződés következzék be. A csatlakozási kérelmet elsőként Görögország nyújtotta be (1975. 07 12), aztán Portugália (1977 03 28), végül Spanyolország (1977. 07 28) A felvételi kérelmeket Brüsszel alapvetően politikai meggondolásból fogadta el, mert véletlenül sem akarta, hogy bármelyik országban is visszatérjenek a diktatúra évei A kívánatosnak tartott politikai demokratizálódási folyamat lineáris, előre haladó jellegét senki sem garantálhatta, ezért Brüsszel megelégedett a jogállamiság megszilárdítását szolgáló intézkedések meghozatalával, a

demokratizálódási folyamat spontán előre haladásával. A felvételi tárgyalások során a fő gondot nem annyira a politikai feltételek, mint inkább a túlságosan nagy, fejlettségbeli különbségek okozták. Annál is inkább az utóbbiak, mert a felvételi tárgyalások idején már a közös mezőgazdasági politika a költségvetés felét emésztette fel (1974), miközben mindhárom ország jelentős gyengén fejlett agráriummal rendelkezett. A tárgyalások során Görögország nem annyira az ország valós gazdasági helyzetének megfelelő csatlakozási feltételeket akart kialkudni, hanem inkább a minél hamarabbi teljes jogú tagságot akarta elérni. Így a tárgyaló delegációk viszonylag gyorsan haladtak az egyes témakörök lezárásában, és 1979-ben már alá is írhatták a csatlakozási megállapodást. A hellén tárgyalóküldöttség a szükségesnél jóval több öt évre szóló derogáció kérésével és jelentős regionális fejlesztési

alapok megszerzésével remélte elérni az ország gyors európai integrációját. A nem kellően előkészített teljes jogú tagság (1981) megbosszulta magát, távolról sem hozta azokat az eredmé- A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 147 ► Az európai integráció története a 20. században Ambiciózus tervek a 70-es évek elején A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 148 ► nyeket, amiket vártak. A kívánatosnál lassabban előre haladó gazdasági integráció és a nem kellő gondossággal felhasznált regionális fejlesztési pénzek folyamatos vitát szültek Brüsszel és Athén között. A gyors felzárkózás helyett, lásd a 4 számú táblázat országra vonatkozó adatait, egy lassú, elhúzódó és csak a közösség átlagát igen szerényen meghaladó fejlődésre került sor a görög honban. 4. táblázat A vásárlóerő-paritáson számított egy főre

eső GDP alakulása az EU–15-ök területén (%-ban, EU–15=100) Tagország 1960 1965 1970 1975 1980 1985 1990 1995 2000 2005* Ausztria 95 93 96 102 106 106 106 115 114 111 Belgium 99 100 102 107 109 106 105 109 105 107 Dánia 116 118 113 108 106 113 104 113 116 112 Finnország 88 89 92 97 97 101 102 96 104 101 Franciaország 106 108 111 112 112 111 110 104 104 104 Görögország 43 50 57 63 64 62 58 65 66 76 Hollandia 113 109 110 110 106 103 101 109 111 107 Írország 61 59 60 63 64 65 72 90 115 121 Luxemburg 169 146 152 137 128 132 144 161 199 188 Nagy-Britannia 123 114 104 101 97 100 100 100 104 111 Németország 123 120 117 113 117 118 116 108 102 98 Olaszország 88 89 96 95 102 103 103 104 101 98 Portugália 40 44 50 53 55 53 59 66 70 68 Spanyolország 57 67 71 78 71 70 74 79 83 89 Svédország 123 126 122 121 112 114 107 107 109 105 EU–15 100 100 100 100 100 100 100 100 100 100 előrejelzés Forrás: Palánkai Tibor: Az európai integráció gazdaságtana. Budapest, 2004,

Aula Kiadó 170 o * Spanyolország csatlakozása esetén az ország méreteiből adódóan a közösség piacán jelentős agrártúlkínálattal kellett számolni. Előzetes számítások szerint az ország belépésével kb. egyharmadával nőtt a közösség agrártermelése, ami a korabeli agrárfinanszírozási feltételek mellett ugrásszerűen emelte volna a mezőgazdasági kiadások főösszegét. Ez a felvételi tárgyalásokon két országot, Nagy-Britanniát és az NSZK-t, mint nettó befizetőt óvatosságra intett. A nagy agrárfelesleget előállító hispán parasztok termékeit főként nekik kellett volna megfinanszírozni Nem kevesebb fenntartás nyilvánult meg olasz és francia részről a spanyol gazdák nagy zöldség, A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 148 ► Az európai integráció története a 20. században Ambiciózus tervek a 70-es évek elején A dokumentum használata | Tartalomjegyzék |

Felhasznált irodalom Vissza ◄ 149 ► gyümölcs, bor kínálatával szemben sem, ami a hazai termelőik jövedelembiztonságát veszélyeztette. Az iparon belül is volt néhány kritikus ágazat, pl. a kohászat, vagy a textilipar, amelyek az olajválság következtében jelentős rentabilitási gondokkal küzdöttek, és brüsszeli forrásokra vártak A jelentős kis- és középiparral rendelkező ibériai ország ugyanakkor nem volt igazán konkurense a fejlett európai ipari államoknak. Attól lehetett tartani, hogy megfelelő védelem hiányában tömegesen mennek tönkre, ami viszont nem kívánatos szociális feszültségeket szült volna. A Közösség az olcsó spanyol munkaerő tömeges megjelenésétől tartott, ami várhatólag tovább élezte volna az olajválság okozta amúgy is feszült nyugateurópai munkapiaci helyzetet A Kilencek minden eshetőséggel számolva 10 éves munkavállaló kluzúrát vezettek be a két ibériai országgal szemben. Madrid a

tárgyalási fordulók során sokkal nagyobb érdekérvényesítésre törekedett, mint Görögország, ezért a tárgyalások jóval tovább is tartottak. A spanyolok csak a következő évtized közepén (1986) csatlakoztak az európai közösséghez. Portugália mint az ibériai félsziget másik állama sokkal kevesebb gondot okozott a tárgyalások során, mint Spanyolország. Szerényebb méretei miatt gazdasága lényegében nem érintett a közösség szempontjából ún „érzékeny pontokat” Egyes termékek (a bortermelés, valamint a cukor karibi térségből történő jóval az uniós áron aluli importja stb.) nem jelentettek olyan akadályt, amelynek következtében elhúzódhatott volna a felvételi eljárás. Portugália felvételére Spanyolországgal együtt került sor Lisszabon a közösségi források nettó haszonélvezője lett, amíg Madrid nagyjából nullszaldós egyenleget mutatott az éves elszámolások alkalmával. A görögöknél mindenképpen

alaposabb és körültekintőbb tárgyalásoknak köszönhetően az Ibériai-félsziget két államának integrációja nagyobb feszültségek nélkül történt meg Elmaradt az olcsó munkaerő tömeges megjelenése is a korábbi tagok munkaerőpiacán Ezért az egyébként is feltűnően hosszú, 10 éves átmeneti korlátozást a lejárta előtt feloldották A Közösség déli bővítése nyomán majd 350 milliós piac jött létre, amelyik a meglévő gondjain túl az agrárfinanszírozás haladéktalan megoldását igényelte. A déli bővítés nehéz körülmények között gazdálkodó kisparasztok tömegét emelte a Közösségbe A három ország jelentős elmaradott agrárgazdasággal rendelkezett, ami igen komoly mértékben terhelte meg az agrárbüdzsét. Egy, a körülményekhez jobban igazodó, működőképes agrárfinanszírozási rendszer kialakítására volt szükség Átmenetileg A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄

149 ► Az európai integráció története a 20. században Ambiciózus tervek a 70-es évek elején A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 150 ► oldott a korábban is meglévő felszültségen az a megállapodás, amely arról rendelkezett, hogy 1975-től a lefölözésekből, az ipari vámtételekből közös politikákat támogatnak. Ettől kezdve már a közös politikák pénzügyi helyzete nem függött valamely tagállam pozitív vagy negatív döntésétől További forrásbővülést jelentett a hozzáadott értékadó egy százalékának fokozatos bevezetése is, amelynek eredményeként 1978-tól a Közösség teljes mértékben függetlenedett a nemzeti költségvetésektől. Brüsszelben nemcsak a déli bővítés napirendre kerülése miatt foglalkoztak az agrárium gondjaival, hanem a növekvő termékfelvásárlási gondok miatt is. A holland mezőgazdasági főbiztos, Sicco Mansholt merész reformtervezettel állt

elő a viszonyok radikális átalakítása érdekében. A „Mezőgazdaság 1980” elnevezésű ún. Mansholt-terv tíz év alatt (1971–1980) kardinális változásokat akart elérni a közösségi agráriumban. Az agrárfőbiztos a paraszti jövedelmeket a termelékenység növekedésének függvényévé akarta tenni Jövedelemnövekedést csak hatékonyság növekedés esetén akart biztosítani. A kisparcellás családi gazdaságokat fokozott modernizációra, amerikai farmstruktúra kialakítására akarta ösztönözni A változások eredményeként mintegy felére csökkentette volna a mezőgazdaságban foglalkoztatottak számát, sőt még a megművelt területet is mintegy 10%-kal csökkenteni akarta. A tervezet 5 millió hektárnyi terület művelésből történő kivonását is előirányozta Mansholt-terv minden gazdasági racionalitása ellenére is megbukott a nemzetállamok ellenállásán és az erős agrár-lobby elutasító magatartásán. A holland biztos

tervezete ellenére is meglehetősen dinamikusan csökkent a mezőgazdaságban foglalkoztatottak száma. Radikális beavatkozás nélkül is szembeötlő változások mentek végbe a Hatok agrárgazdaságában. Az indulás éveiben mintegy 14 millió ember dolgozott a mezőgazdaságban, másfél évtizeddel később már négy millióval kevesebb. 1960-ban a mezőgazdaságban foglalkoztatottak a kereső képes lakosság 20%-át tették ki Tizenöt évvel később már csak alig több mint 10%-át (lásd a 6. számú táblázatot). A Mansholt-terv minden jó szándékú törekvése ellenére sem tudta csökkenteni az agrárpiacon tapasztalható termékfelesleget és a többlettermelést mérséklő, esetleg kiiktató árpolitikát kialakítani. Nem volt képes optimálisabb üzemgazdasági méreteket sem kialakítani, a termelést és értékesítést egyensúlyba hozni. A térség államaiban a századok során kialakult birtokszerkezet, művelési mód stb., nem viselt el egy

radikális beavatko- A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 150 ► Az európai integráció története a 20. században Ambiciózus tervek a 70-es évek elején A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 151 ► zást. Csak lassú, felettébb mérsékelt reformokra kerülhetett sor, nehogy a falu népessége szükségtelenül nagy szociális feszültségnek legyen kitéve. 9.5 Az együttműködés elmélyítését szolgáló egyéb fontos intézkedések Az 1969-es hágai konferencián az állam és kormányfők már érzékelték a neoliberális gazdaságpolitika a szociális szférában megmutatkozó hátrányos következményeit. Hamarosan tudomásul kellett venniük, hogy a gazdasági növekedés nem lehet öncél, a szociális szférának éppen úgy megvan a maga létjogosultsága a társadalom életében, mint egyéb más területeknek. A változtatásokat kifejezetten sürgette az

időközben bekövetkező pénzügyi és olajválság. Az 1974-ben elfogadott Szociális Akcióprogram három fő területre koncentrált: (1) a foglalkoztatottság növelésére, (2) az élet- és munkakörülmények javítására, (3) valamint párbeszéd kialakítására a gazdasági-szociális döntések meghozatalakor. A valós problémákat megfogalmazó Akcióprogram lényegében papíron maradt, mert nem tartalmazott kötelező előírásokat a megvalósítás mikéntjére vonatkozóan Sajnálatos módon csak ún „puha” jogszabályokkal igyekezett javítani a kialakult helyzeten (atipikus foglalkoztatási formák, munkaidő csökkentés, részmunkaidő, rugalmas nyugdíjazás stb ajánlásával), nem pedig kötelező intézkedések elrendelésével A Közösségnek ezen a területen nem is volt kompetenciája, így a jó szándékú határozaton túl nem sok minden valósult meg az akcióprogramból. A hetvenes évek viharos gazdasági eseményein túl történt még egy

sor olyan közösségi lépés, amely tovább erősítette a tagországok kohézióját. Ezek közé tartozott többek között az állam és kormányfők 1974. december 9–10-i párizsi találkozóján elfogadott két fontos döntés. Az egyik az országok regionális fejlettségbeli különbségeit igyekezett csökkenteni A tanácskozás résztvevői olasz–ír javaslatra elhatározták, hogy Európai Regionális Fejlesztési Alapot (European Regional Development Fund – ERDF – ERFA) hoznak létre, amely forrásokat juttat a tagországok legelmaradottabb vidékeinek felzárkóztatása érdekében. Az Alap megteremtése ékes bizonyítékul szolgált arra, hogy a tagállamok készek voltak szolidaritást vállalni egymás iránt, a történelmileg örökölt fejlettségbeli különbségeik leküzdése érdekében. Az önzetlenségnek ez a formája kétség kívül szimpátiát váltott ki az uniós polgárokból, és komoly vonzerőt kölcsönözött a Közösségnek. Nem

kétséges ugyanakkor az sem, hogy az elmaradottabb A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 151 ► Az európai integráció története a 20. században Ambiciózus tervek a 70-es évek elején A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 152 ► vidékek támogatása a fejlettebbeknek is jól jött, hiszen a közösségen belüli élénkebb gazdasági kapcsolatok számukra is számtalan gazdasági előnynyel járt. A másik határozatot Giscard d’Éstaing francia köztársasági elnök terjesztette elő, és a tagországok álam- és kormányfőinek rendszeres, intézményesített találkozóira vonatkozott. A javaslat elnyerte az érintettek tetszését, és ettől kezdődően az Európai Tanács (European Cuncil – EiT) legmagasabb rangú vezetői évente két-három alkalommal találkoztak. A találkozók keretében a Közösség stratégiai kérdéseit tárgyalták meg és szükség

szerint döntöttek. Az intézmény megalakítása rendszerességet és dinamizmust vitt az EGK tevékenységébe. A tagországok első emberei sokszor a hosszas szakértői tárgyalások után megfeneklett megbeszéléseket mozdították ki a holtpontról. A Tanács működését minden sikeressége ellenére is sok kritikai megjegyzés érte A „koronás fők” szűk köre és jelentős döntéshozatali kompetenciája nem kevés fenntartást váltott ki az európai közvéleményben. Az európai jogban, a népfelségről szóló elvnek megfelelően csak a nép választott képviselői fórumának, a parlamentnek, az EK esetében az Európai Parlamentnek lett volna törvényhozói kompetenciája. Az Európai Tanácsnak ugyan nem lett törvényhozói jogköre, mégis stratégiai döntései olyan jelentőségűek, amelyek leginkább az Európai Parlament tevékenységi körébe tartoztak volna. A Parlament tevékenységében megmutatkozó „demokratikus deficit” éppen ebből az

ellentmondásból fakadt és fakad mind a mai napig. A 70-es évek további említésre méltó eseménye, hogy a tagállamok elfogadták az európai parlamenti képviselők közvetlen választását. Több mint két évtizeden keresztül a nemzeti parlamentek delegálták az Európai Parlament képviselőit. Az első közös európai parlamenti választásokra 1979 nyarán került sor. Mérsékelt állampolgári részvétel mellett (62,4%) zajlott le a referendum. A későbbi, ötévenként ismétlődő választásokon a választópolgárok még kevésbé éltek szavazati jogukkal A polgárok távolmaradásukkal igyekeztek jelezni fenntartásaikat mindazzal szemben, ami Strasbourgban a parlamenti tevékenység formájában történik. Természetesen az EP legitimációs problémái sokkal inkább jogkörének, sem mint tagjainak szóltak Az Európai Parlament működési rendjéhez tartozott és tartozik ma is, hogy a képviselők nem nemzetállamonként, hanem politikai nézeteik

alapján alkotnak parlamenti frakciót. Az elmúlt negyed század folyamán minden A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 152 ► Az európai integráció története a 20. században Ambiciózus tervek a 70-es évek elején A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 153 ► olyan nemzeti szinten jelentős párt, amely tevékenysége alapelvének ismerte el a jogállamiságot, az képviseltethette magát a strasbourgi ülésteremben is. Így az elmúlt évtizedekben külön politikai csoportot alkottak a kereszténydemokrata, szocialista-szociáldemokrata, liberális pártok, amelyek a piac szabadságáért, a kommunista pártok, amelyek a tradicionális munkásérdekek képviseletéért, vagy a zöld pártok, amelyek a társadalom és a természeti környezet megbomlott egységének helyre állításáért küzdöttek. A két legjelentősebb politikai tömörülés a

keresztény-kereszténydemokrata pártokat egyesítő Európai Néppárt (Kereszténydemokraták) és Európai Demokraták (European Peaple’s Party [Christian Democrats] and European Democrats – EPP-ED), valamint a szocialista-szociáldemokrata pártokat összefogó Európai Szocialista Párt (Party of European Socialists – PES) frakció volt. A két legnagyobb pártcsoport képviselői az elmúlt évtizedekben inkább csak politikai platformjuk irányában, mintsem alapvető tartalmában tért el egymástól. Az Európai Néppárt kereszténydemokrata, konzervatív, és egyéb európai jobb-közép pártokat tömörítő frakció. Tagjaikat a hagyományos keresztényi és polgári értékek fűzik laza, de eredményes parlamenti munkát végezni képes csoporttá. Közös céljuk egy föderális Európa megteremtése, az EP jogkörének fokozatos bővítése. A szocialista-szociáldemokrata pártok a tradicionális baloldali értékek érvényre juttatásáért – így a

multinacionális vállalatok ellenőrzéséért, a munkavállalói érdekképviselet erősítéséért, a dekonjunkturális változások terheinek kizárólag a munkavállalókra történő hárítása ellen küzdöttek, a szociális jogosultságok minél szélesebb körű biztosítása mellett. A frakció követeléseiben a szabályozott piacgazdaság keretei között megvalósuló társadalmi szolidaritás, a szociális igazságosság megteremtéséért szállt síkra. Az egyéb pártok ideológiai, világnézeti elveiknek megfelelően eddig is konstruktívan járultak hozzá a közös európai ház építéséhez. A 70-es évek, az évtized a Közösség történetében az első nagy megrázkódtatások időszaka volt. A 60-as évek kedvező gazdasági folyamatai megszakadtak Az évtized végén elhatározott nagyra törő tervek (a politikai együttműködés kereteinek a kibővítése; a közös valuta bevezetése; stb.) későbbre halasztódtak. Az EK azonban minden gondja,

problémája ellenére is attraktív maradt, és a korábbi évtized huzavonái ellenére is Kilencekre bővült Bíztatóan haladtak előre a déli bővítés előkészületei is Jelentős lépések történtek egy hatékonyabb szervezeti működés kialakítása érdekében is éppen úgy, mint a kohéziós alapok megerősítése tárgyában A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 153 ► Az európai integráció története a 20. században A nagy kezdeményezések évtizede A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 154 ► 10. A nagy kezdeményezések évtizede – a 80-as évek Az évtized elején úgy tűnt, hogy a 80-as évek nyugodtabb körülmények között zajlanak majd, mint a megelőző. Margaret Thatcher brit miniszterelnökké választásával azonban mintegy fél évtizeden át gondoskodott arról, hogy a „jogos ellenérték” folyamatos követelésével és napirenden

tartásával csökkentette az állam és kormányfői találkozók hatékonyságát Az évtized közepén Jacques Delors került az Európai Bizottság élére, aki több nagyszabású integrációs programot kezdeményezett (EGT, GPU, EU stb.), amelyek megvalósítása a következő évtizedet is kitöltötte Alig volt az uniónak olyan közösségi politikája, amelyhez Delors ne nyúlt volna hozzá, és ne reformálta volna meg. Az évtized vége új dimenziókat nyitott meg a Közösség számára. A sok nagy ívű reform mellett választ kellett találni a kelet-európai változásokra, azok kezelésére. A fejezet ezeket a változásokat tekinti át. 10.1 Margaret Thatcher „jogos ellenérték” követelése A második olajválság (1979) után, a 80-as évek első felében úgy tűnt, hogy az európai gazdaság lassan magához tér. Az évtized közepétől a gazdaság lassú élénkülése következtében a korábbi periódushoz mérten a GDP évi átlagban egy

százalékponttal emelkedett (2,9%), 11,8%-ról 4,9%-ra csökkent az infláció, igaz a munkanélküliségi ráta még mindig magas maradt (10,2%). Mindezek figyelembe vételével úgy tűnt, hogy Európa új erőre kap, és hamarosan eltűnnek az „eurosclerosis” tünetei. A javuló makrogazdasági mutatók ellenére is a közösségi együttműködést az évtized elejétől a brit miniszterelnök asszony „jogos ellenérték” vitája terhelte meg. Margaret Thatcher makacssága tovább nehezítette az amúgy sem könnyű közösségi döntések meghozatalát. Talán csak a „berlini fal” leomlásának köszönhető, hogy nem ő lett az évtized főszereplője Európában már várták a kilábalást a bretton-woods-i rendszer összeomlása és az olajár emelkedés okozta gazdasági recesszióból, amikor a „Vas Lady” kezdte visszakövetelni „Európától a saját pénzét”. A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 154 ►

Az európai integráció története a 20. században A nagy kezdeményezések évtizede A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 155 ► Az 1979. márciusi parlamenti választások után Angliában a konzervatív párt került hatalomra és a miniszterelnöki feladatok ellátására Margaret Thatcher (1979–1990) kapott megbízatást. Már első túldimenzionált „atlantista” nyilatkozatai is aggodalmat keltettek Brüsszelben, nem is beszélve az állam- és kormányfők 1979. november 29–30-ai dublini ülésére beterjesztett anyagáról Az angol kormány nevében Nagy-Britannia közösségi költségvetési hozzájárulásának az újra tárgyalását kérte. A kérés önmagában is nagy feltűnést keltett, mert a szigetország akkor már majd hét éve tagja volt a közösségnek, és a korábbi miniszterelnökök nem vetették fel ezt a problémát. A miniszterelnök-asszony számításai szerint Nagy-Britannia éves szinten

kétszer annyit fizet be a brüsszeli kasszába, mint amennyit onnan visszakap. Ez a „premier” szerinte országa számára elfogadhatatlan és igazságtalan is. „Bennünket briteket – mondta némileg kioktató hangnemben az állam- és kormányfőknek, – az igazságosság és a távlatos gondolkodás jellemez. Ez alapvető vonásunk A kontinensre nem ez jellemző Az ottaniak mohóságukban olyan sokat akarnak maguknak megszerezni, amennyit csak tudnak Ez az egyik nagy különbség köztünk. Ezen az alapon közelítem meg a problémát” A téma további exponálása közben Thatchert annyira elfogta a hév, hogy megfeledkezve előkelő neveltetéséről és magas állami beosztásáról, kemény asztalcsapkodásba kezdett. „Kérem vissza a pénzemet” (I want to my maney back!) ismételgette dühösen. Az adott magas rangú körben az eladdig teljességgel ismeretlen magatartás nagy megütközést és megrökönyödést váltott ki. Helmuth Schmidt német kancellár,

Valéry Giscard d’Estaing francia elnök megdöbbenve nézték a „produkciót”. A dolgok természetes rendjéből következően az állam és kormányfők között korábban is előfordultak nézetkülönbségek, de azok a diplomácia írott és íratlan szabályai, a „gentlemans agreement” szabályai szerint zajlottak. Helmuth Schmidt német kancellár annyira megütközött a „Mägi” magatartásán (H. Schmidt megfogalmazása!), hogy csak hosszas rábeszélés után maradt a tárgyalások helyszínén, nem akarva szenzációt szolgáltatni a sajtónak váratlan távozásával. A német kancellárt leginkább az ingerelte, bőszítette fel, hogy nem a britek, hanem a „saját pénzét” követelte vissza, ami feltételezhetően a miniszterelnök asszony erős felindultságában elkövetett pontatlan fogalmazásának volt köszönhető. A miniszterelnök-asszony még egynéhányszor előadta a Közösség állam- és kormányfői előtt számításai eredményét, igaz

már szolidabb, konszolidáltabb formában. Mindenesetre sikerült neki egy fél évtizedre komoly belő válságba sodorni a Közösséget Megegyezésre az érintettek vé- A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 155 ► Az európai integráció története a 20. században A nagy kezdeményezések évtizede A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 156 ► gül is 1984. júniusában, a Párizs-közeli Fontainebleau-ban jutottak, amikor is az Európai Tanács tagjai az Egyesült Királyság költségvetési hozzájárulását felére csökkentették, és 1992-ig 3,3 milliárd ECU-t térítettek vissza a szigetországnak. 10.2 A francia-német együttműködés folytatódása – Mitterand–Kohl A fontainebleau-i megbeszéléseknek volt egy maradandóbb, sokkal távolabbra mutató vonatkozása is. Francois Mitterrand elnök és Helmut Kohl kancellár a francia–német együttműködés új

fejezetét nyitotta meg azzal, hogy a korábbi gyakorlatnak megfelelően folytatták a két ország szoros együttműködését népeik és Európa egésze javára. Megegyezési készségüknek köszönhető, hogy ésszerű kompromisszumot tudtak kötni mind a német egység, mind a közös európai valuta megteremtése kérdésében. Együttműködésük első sikeres megnyilvánulása a közös költségvetés elfogadása volt. A hozzáadott értékadó 1,0%-ról 1,4%-ra emelésével ki tudták bővíteni a közös finanszírozású uniós tevékenységeket. A forrásbővítés kedvezően befolyásolta a közös programok lebonyolítását, minden tagállam és régió igyekezett pályázatok formájában brüsszeli támogatásokhoz jutni. Napjainkban már egy közös európai adó bevezetésének lehetősségét sem zárják ki Az adó kivetését azonban leginkább azok ellenzik, akik leghangosabban követelik a közösségi támogatások bővítését. 10.3 Európa új erőre kap

– Jacques Delors 1985. január 1-jétől Jacques Delors-t választották az Európai Bizottság elnökévé A francia származású Delors rendkívül ambiciózus egyéniség volt, és az Európai Bizottság történetének egyik legnagyobb tekintélyre szert tevő elnöke lett. Jó taktikai érzékkel mindig azon a területen kívánt előre lépni, ahol várhatóan a legkisebb tagállami ellenállásra számíthatott. Az évtized közepén ilyen területnek ítélte a környezetvédelmet és a tudományos együttműködést. Az előbbit azért, mert a környezetszennyezés minden államot egyformán érintett, és ennek következtében könnyebben lehetett közös cselekvési programot kialakítani. A tudományos kutatások iránt a tagállamok mindig is nyitottak voltak, és szellemi potenciáljukat szívesen kamatoztatták a közös programok érdekében. A francia elnök Francois Mitterand által 1985 áprilisában előterjesztett tudományos-kutatási program az USA és Japán

műszaki technikai A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 156 ► Az európai integráció története a 20. században A nagy kezdeményezések évtizede A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 157 ► előnyét igyekezett csökkenteni. Az Európai Kutatáskoordináló Ügynökség (European Research Coordination Agency – EUREKA) létrehozásával olyan kutatásokra nyílt lehetőség, amelyek már több mint hogy időszerűek voltak, hiszen az ún. technikai rés egyre inkább nőtt Már az évtized elején egyre inkább érzékelhető volt Nyugat-Európának az Amerikai Egyesült Államok és Japán mögötti műszaki, technikai lemaradása. A technikai hátrány egyre nyomasztóbb lett Ha nem akart Európa végleg leszakadni, tudományos fejlesztésbe kellett kezdenie. A 80-as évek közepén a személyi számítógépek 80%-a, a videó készülékek 90%aamerikai ill. japán

gyártmányú volt Ezért javasolta 1985 április közepén Mitterand elnök az EUREKA program megindítását. Három hónappal később már a tíz tagország és a hét nem Közösséghez tartozó állam (Ausztria, Finnország, Norvégia, Portugália, Spanyolország, Svédország és Svájc) képviselői tárgyaltak Párizsban, hogy megvitassák a program alapvető célkitűzéseit. A konferencián felszólaló francia kutatási és technológiai miniszter az alábbiakban ecsetelte a kialakult helyzetet: „A tét nagyon is világos, mindenki felmérheti a jelentőségét. Arról van szó, elfogadjuk-e, hogy a jövőben gépeinket, használati tárgyainkat az Egyesült Államokból és Japánból szerezzük be, hogy legjobb elméink olyan országokba mennek, ahol az új találmányok születnek, ahol a tudománynak és a technológiának, következésképp a kultúrának és a gazdaságnak jövője van.” A program – ellentétben az amerikai kutatások elsődlegesen katonai

jellegével –, a békés, polgári jellegű csúcstechnológiák meghonosítását akarta elérni. Így az információs és kommunikációs technika, a robot- és lézertechnika, a környezetvédelem és biotechnika, valamint a közlekedéstechnika európai fejlesztését helyezte előtérbe. Delors bizottsági elnök a környezetvédelmi és tudományos kutatások felkarolásán túl egyéb fontos reformokat is kezdeményezett. Különösen a mezőgazdasági támogatások, a költségvetés belső arányainak módosítása, és a közös politikák finanszírozása vált egymással is szorosan összefüggő reformprogrammá. A 80-as évek közepére messzemenően kiütköztek a mezőgazdaság finanszírozásának a stresai megállapodásban gyökerező ellentmondásai. A Közösséget az egyre növekvő agrárkiadások mindinkább a működésképtelenség felé sodorták A költségvetési egyensúly megőrzése érdekében Brüszszel kénytelen volt átfogó agrárreformot

kezdeményezni A változtatások irányát az 1985-ben megjelentetett ún. Zöld Könyv jelölte ki, amely a korlátlan ártámogatások megszüntetését, a világpiaci árakhoz közelítő garantált A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 157 ► Az európai integráció története a 20. században A nagy kezdeményezések évtizede A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 158 ► árak bevezetését írta elő. Szinte minden termékre mennyiségi kvótát rendeltek el, hogy ezzel is gátat vessenek a felvásárolhatatlan mennyiségűvé duzzadó agrártermékeknek. A kezelhetetlenné és finanszírozhatatlanná váló mennyiségi termelés helyébe Brüsszel a környezetkímélő termelési módok bevezetését szorgalmazta. A Bizottság támogatta a termelés visszafogása érdekében a mezőgazdasági területek a termelésből történő további kivonását. A párhuzamosan zajló ún.

uruguayi tárgyalások várható megállapodásai is arra kötelezték a Közösséget, hogy egyre kisebb exporttámogatásokat biztosítson a mezőgazdaságnak, sőt belátható időn belül meg is szüntesse azokat A 80-as évek közepén hozott költségvetési reformok kedvezően hatottak Brüsszel pénzügyi helyzetére. Az említett agrárreformok következtében csökkent a mezőgazdasági kiadások költségvetési részaránya, miközben a rendelkezésre álló források az 1988-as 40 milliárdról 1993-as 65 milliárdra emelkedtek. A pénzügyi források dinamikus növekedése ambiciózusabb strukturális politika kialakítását tette lehetővé. Jelentős mértékben növekedett a strukturális alapokra fordítható pénzeszközök nagysága, az elmaradott körzetek fokozott támogatásának a lehetősége. Az Európai Bizottság helyesen ismerte fel, hogy nem szabad a mezőgazdasági és regionális politikát egymástól elválasztva kezelni. A kettő hatékonyabb

működését akarták elősegíteni több éves tervezési programok indításával. Emiatt is a korábbiakkal ellentétben 5 éves tervezési periódus (1988–1992) bevezetésére került sor, ami a közösségi források ésszerűbb felhasználását tette lehetővé. 10.4 Az Egységes Európai Okmány A Delors vezette Európai Bizottság dinamizálni akarta a Tizenkettek gazdaságát, ami legfőképpen a négy szabadságelv maradéktalan bevezetését jelentette. Nélküle az egységes belső piac megteremtése aligha ölthetett volna értelmes formát. A bizottsági elnök mindenképpen meg akarta teremteni az „EU-határtalanságát”, az áruk, a tőkék, a személyek és szolgáltatások korlátozásoktól mentes, szabad áramlását. Ennek érdekében 1986. februárjában Luxemburgban elfogadták az EK államok (Dánia kivételével!) az Egységes Európai Okmányt (Singl European Act – SEA). A ratifikációs eljárás után 1987 január 1-jén életbe is lépett. A

dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 158 ► Az európai integráció története a 20. században A nagy kezdeményezések évtizede A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 159 ► Az Egységes Okmány először módosította az 1957-es Római Szerződést azzal, hogy beépítette szövegébe az elmúlt időszakban bekövetkezett változásokat. Így többek között az európai politikai együttműködésről (EPC) szóló megállapodást, amely politikai kérdésekben kormányközi egyeztetést javasolt a közösségi álláspont képviseletére. A politikai együttműködésen túl a dokumentum az alábbi fontos kérdésekben jelölte ki a változtatások szükségességét: a) egy egységes belső piac 1992. december 31-ig történő megteremtésében; b) a Közösség gazdasági és társadalmi kohéziójának növelésében; c) a versenyképesség növelését szolgáló tudományos,

technológiai együttműködés bővítésében; d) az európai pénzügyi rendszer erősítésében; e) egy egyeztetett környezetvédelmi politika kialakításában; f) az uniós intézmények demokratikus deficitjének a felszámolásában; a) Az egységes belső piac megteremtésének feladata azt jelentette, hogy fokozatosan feloldják majd azokat a korlátokat, amelyek az áruk, tőkék, szolgáltatások és személyek szabad áramlását akadályozzák. Megszüntetik a nemzeti protekcionizmust éltető jogszabályokat, és biztosítják a négy szabadságelv minden korlátozástól mentes érvényesülését. b) A Közösség gazdasági és társadalmi kohéziójának növelése érdekében a szociális szféra minden korábbinál nagyobb mértékű bekapcsolására volt szükség. Delors bizottsági elnök a szociális teret a Közösség történetében először a gazdasági és a monetáris szférával minden tekintetben egyenrangúnak tekintette. Az EEO szakított a Római

Szerződés szellemében fogant Európai Szociális Alap a spontán folyamatokra építő szociális kohéziós politikájával, és helyébe a szociálpolitikák tudatos kialakítását tette Meggyorsította a területre vonatkozó döntéseket azzal, hogy nem egyhangú, hanem minősített többséggel hozott határozatokat írt elő. Megengedte továbbá azt is, hogy azok a tagállamok, amelyek szigorúbb szociális szabályozással rendelkeztek mint a közösségi minimum szint, akkor azok érvényben maradhattak. A témakör megnyugtató megoldása felé mutató lépésként elfogadta a Közösségi Kartát (1989), amely két területen teremtett új feltételeket: (1) a foglalkoztatás növelése, (2) a szociális partnerek közötti párbeszéd erősítése terén. Hiba megint ott csúszott az ígéretes határozatokba, hogy megvalósítását a közösségi hatáskörből a nemzeti feladatkörbe utalták, ami kellő teret biztosított az égető problémák elszabotálására A

dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 159 ► Az európai integráció története a 20. században A nagy kezdeményezések évtizede A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 160 ► c) A 80-as évekre a világgazdaságban már kialakult az a hármas gazdasági erőtér, amelyet az Amerikai Egyesült Államok, Japán és az Európai Közösségek képezett. A hosszú távú fejlődési tendenciák azonban kedvezőtlen jövőt ígértek Nyugat-Európának Az ún technikai rés további kinyílása komoly figyelmeztető jelként szolgált Az Európai Bizottság éppen a technikai hátrány kialakulásának csökkentése érdekében szorgalmazta a tagországok közötti műszaki-tudományos együttműködés elmélyítését. Ebből a felismerésből született az EUREKA – program is. d) Az Európai Monetáris Rendszer ugyan beváltotta a hozzá fűzött reményeket, de a kialakuló közös piac

sikeres működése nem volt elképzelhető a pénzügyi unió, a közös valuta megteremtése nélkül. Ugyan túlzás lenne azt állítani, hogy az EMR hibátlanul működött, de a 80-as évek közepén ismét mutatkozott politikai szándék a belső piac, illetve a monetáris unió megteremtésére. e) A Közösség kormánya megkülönböztetett figyelmet szentelt a természeti környezet fokozott védelme kérdésének, a természetkímélő technológiák elterjesztésének, az emberek környezettudatos magatartása kialakításának. A korábbi évtizedek mennyiségi termelést támogató agrárpolitikája a 80-as évek elejére súlyos sebeket ütött a természeti környezeten. Mindenképpen vissza kellett térni egy tradicionális (tájazonos) termelési mód alkalmazásához, amely képes lesz majd a sebeket begyógyítani. f) Az európai intézmények működését kezdetektől fogva sok kritika kísérte. A polgárok túlságosan lassúnak, bürokratikusnak és

tevékenységét áttekinthetetlennek tartotta. Brüsszel érzékelvén a kifogásokat, az Egységes Okmány keretében újabb lépéseket tett a nagyobb transzparencia érdekében Bővítették a parlament és a bizottság jogkörét, és a luxemburgi megállapodás (1966) szellemében mind több területre terjesztették ki az ún minősített többséggel hozott határozatok számát a döntéshozatalt lelassító egyhangú döntésekkel szemben. A megtett lépések szükségesek és helyesek voltak, de mint a későbbiekben ismételten kiderült, nem bizonyult elégségesnek egy demokratikusabb intézményrendszer kialakításához. 10.5 Az EK újabb pénzügyi uniós terve A közös piac kiteljesedése nem következhetett volna be, ha nem teremtik meg a térség országait átfogó pénzügyi uniót. Minden gazdasági integráció meghatározott szintjén szükségszerűen jelentkezik egy közös fizetőeszköz megteremtésének a feladata. Lényegében az integráció logikája

kényszerítette a tagországokat arra, hogy gazdaságaik további dinamizálása érdeké- A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 160 ► Az európai integráció története a 20. században A nagy kezdeményezések évtizede A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 161 ► ben közös fizetőeszközt teremtsenek, különben tovább mérséklődik a gazdaságaik teljesítménye. Az Európai Tanács az 1988. június végi hannoveri ülésén hozott döntést arról, hogy szakértőkből álló bizottságot neveznek ki a pénzügyi unió megteremtése érdekében. A munka vezetésére és összehangolására Jacques Delors-t kérték fel, aki egyúttal a második ötéves hivatali periódusára is megbízatást kapott. A bizottsági elnök már a következő év április közepén elő is terjesztette a gazdasági és pénzügyi unió megteremtésének tervét, amelyet egy ad hoc bizottság

irányításával dolgozott ki. A bizottság tagjainak nem kellett teljesen úttörő munkát végezniük, hiszen a két évtizeddel korábban a Pierre Werner által már kidolgozott terv sok tekintetben előtanulmányként szolgált a GPU megteremtésére. A Werner javaslathoz hasonlóan a Delors-terv is a tőkeforgalom teljes körű liberalizálásában, az integrált pénzügyi piacok kialakításában, a teljes valutakonvertibilitás megteremtésében, az árfolyam ingadozási sávok fokozatos szűkítésén keresztül rögzített árfolyamok megteremtésében látta a közös valuta megteremtésének alapvető feltételeit. A 60–70-es évek fordulóján kidolgozott Werner elképzeléssel szemben a Delors-terv viszont komoly intézményi háttér megteremtését is javasolta. Fontosnak tartotta a jegybankok európai rendszerének a létrehozását, amely megfelelő intézményi hátteret biztosít majd a közös valutával kapcsolatos döntések meghozatala érdekében. A

jelentés javasolta a jegybank elnökök tanácsának megalakítását is, akiknek a pénzügy-politikai döntések koordinálása lesz a feladata. A valuta stabilitás érdekében a Tanács tevékenységének teljes politikai függetlenséget kívántak biztosítani az esetleges tagállami beavatkozási törekvésekkel szemben. A Tanács döntéseit a tagországok jegybankjai kötelesek lesznek végrehajtani A GPU további szakaszainak kijelölésére, a feladatok meghatározására ekkor még nem került sor. Ezekre majd a maastrichti megállapodások keretében kerül sor 10.6 A kelet-európai politikai rendszerek összeomlása Az évtized végén ugyan bizonyos jelek utaltak a kelet-európai szocialista rendszerek gazdasági nehézségeire, de csak kevesen hittek abban, hogy rövid idő alatt az egész térség politikai arculata megváltozik. A keleteurópai térség politikai bomlási folyamata a gorbacsovi reformokkal kez- A dokumentum használata | Tartalomjegyzék |

Felhasznált irodalom Vissza ◄ 161 ► Az európai integráció története a 20. században A nagy kezdeményezések évtizede A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 162 ► dődött. A szovjet gazdaság és társadalom a 80-as évek elejére felélte tartalékait és elkerülhetetlenné váltak a reformok Megkezdődött a rendszer óvatos modernizációja (peresztrojka) és nyitási folyamata (glasznoszty). A szovjet párt- és állami vezetés reformpárti képviselői, élükön Mihail Gorbacsov pártfőtitkárral és államelnökkel őszintén hittek a rendszer megreformálhatóságában. Azonban hamarosan kiderült, hogy nemcsak a szovjetrendszer nem jobbítható, hanem csődtömege még a szövetséges keleteurópai szocialista rendszereket is fellazítja A 80-as évek folyamán megerősödő ellenzéki csoportok maguk mögött érvezve a lakosság jelentős hányadának támogatását, kikényszerítették a

többpártrendszer bevezetését, és demokratikus választások keretében mindenütt legyőzték a korábbi rendszer híveit. A meginduló társadalmi, gazdasági átalakulás feleslegessé tette a Varsói Szerződés fenntartását, megszüntették KGST tevékenységét. Hamarosan befejeződött a szovjet hadsereg kivonása a térségből. A két rendszer határán húzódó berlini fal leomlása után (1989. 11 09) gyors egymásutánban szűntek meg a kelet-európai egypárti diktatúrák. A változások eredményeként új helyzet jött létre az európai együttműködés számára is. Nem lévén az új helyzetre alkalmazható forgatókönyve az Európai Közösségeknek, kezdetben csak arra tellett erejéből, hogy ott volt a 34 európai és két észak-amerikai állam Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezletén (EBEÉ) és elfogadta Az új Európa chartát (1989. 11 19-21) A színhely alapján csak párizsi chartának nevezett dokumentum aláírói

ünnepélyesen kinyilvánították, hogy lezártnak tekintik a II. világháború után kialakult politikai megosztottságot, a „konfrontáció korszakát”. Befejezettnek nyilvánították Európában a két politikai rendszer katonai konfliktussal is fenyegető hosszú szemben állási időszakát Az értekezlet résztvevői a lezajlott változások tényszerű megállapításán túl viszont semmi olyan konkrét ígéretet nem tettek egymásnak, amely a majd fél évszázadig tartó megosztottság felszámolásának mikéntjéről szólt volna. A konkrét lépések a következő évtizedre maradtak. A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 162 ► Az európai integráció története a 20. században A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom A 90-es évek Vissza ◄ 163 ► 11. A 90-es évek mint az integráció történetének legmozgalmasabb évtizede Az évtizedforduló ismételten jelentős

változások kiindulópontjává vált. Négy évtized után nyilvánvalóvá vált, hogy az a társadalmi modernizációs kezdeményezés, amit szocializmusnak hívtak, látványosan megbukott. Egész Közép- és Kelet-Európában új politikai, gazdasági, katonai viszonyok jöttek létre. Félévszázados szétszakítottság után hozzá lehetett kezdeni a szétszakított szálak összekötözéséhez A feladat elvégzése akkor is történelmi jelentőségű lett volna, ha a kontinens nyugati felében éppen nem zajlottak volna korszakos változásokat előidéző reformok. 11.1 A Maastrichti Szerződés A kelet-európai eseményekkel párhuzamosan fontos és jelentős változások zajlottak a kontinens nyugati felén is. A Delors vezette Európai Bizottság már az előző évtized közepétől komoly, az integráció jövőjét döntően meghatározó javaslatokat készített elő. Ezek közül is kiemelkedett az Európai Tanács 1991 december 9–10-ei ülésére

előterjesztett javaslat Az európai állam- és kormányfők a hollandiai Maastrichtban összegyűlve nagyjelentőségű kérdések egész soráról döntöttek. Az Egységes Okmány elfogadásakor (1986) az állam- és kormányfők megállapodtak abban, hogy kormányközi konferencia keretében vizsgálják meg a gazdasági és pénzügyi, valamint a politikai unióra való áttérés lehetőségét. A három elem közül a gazdasági unió megteremtése látszott a legkönynyebbnek. Az USA-val és Japánnal folyó versenyben legnagyobb gondnak és hátránynak a gazdasági integráció alacsony foka mutatkozott. A nemzetállamokra tagolt Európában hiányoztak a gazdaság hatékony működésének olyan alapvető feltételei, mint az egységes belső piac, a közösség területét behálózó modern infrastruktúra, vagy az egységes fizetőeszköz megléte stb. Elkerülhetetlen feladattá vált a négy szabadságelv maradéktalan megvalósítása is, ami ugyan nem ígérkezett

egyszerű dolognak, de azért kivitelezhetőnek tűnt. A monetáris unió megvalósítása a korábbi sikertelen kísérlet miatt fokozott figyelmet és határozottságot követelt a tagországoktól. Megteremtése A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 163 ► Az európai integráció története a 20. században A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom A 90-es évek Vissza ◄ 164 ► nagyban hozzá járulhatott a térség világgazdasági versenyben való helytállásához. Azt is be kellett kalkulálni, hogy a pénzügyi unió a nemzetállami szuverenitás egyik legérzékenyebb pontja, ezért nem csak a váratlan külső hatásokkal, de a rosszul értelmezett nemzeti érdekek védelmével is számolni kellett. A három törekvés közül a korábbi tapasztalatok alapján a politikai unió látszott legproblematikusabbnak, hiszen a mindenkori állami szuverenitás kérdéskörét érintette. Az

integráció korábbi történetében volt törekvés politikai unió megteremtésére (Davignon-jelentés), de az csak igen szerény külpolitikai együttműködést jelentett. Bizonyára van némi igazság abban a nagyjából a 80-as évek folyamán megfogalmazott véleményben, hogy a tagállamok korábban csak annyi szuverenitásról voltak hajlandók lemondani, amennyi nem hiányzott nekik. A gazdasági integráció egyes szakaszain előre haladva ([szabadkereskedelmi terület] – vámunió – közös piac – egységes belső piac – gazdasági unió politikai unió) a tagországoknak most már komoly nemzetállami szuverenitásokat kellett volna feláldozni az együttműködés oltárán. E lépés megtétele nem csak az erősen nemzeti beállítottságú polgárokban, de a nemzetállami szuverenitást kevésbé védők körében is spontán elutasítási reakciót váltott ki. Talán nem véletlen, hogy a 90-es évektől kezdődően az Unióban egyetlen nagyobb

jelentőségű tanácskozást sem lehetett időben, az előre meghirdetett tematikai körben befejezni, megnyugtatóan lezárni, mert a tagállamok a minduntalan nemzetállami érdekekre hivatkozva meghiúsították azt. A három integrációs téma összekapcsolását a közép- és kelet-európai politikai változások is fokozottan igényelték. 1990 október végén az állam- és kormányfők rendkívüli ülés keretében döntöttek a pénzügyi unió második szakaszának megindításáról, és megerősítették elhatározásukat a közös kül- és biztonságpolitika kialakításának szükségességéről is. Jó másfél hónappal később, december közepén ismételten tárgyalóasztalhoz ültek az EiT tagjai, hogy útjára indítsák a pénzügyi és a politikai unióval foglakozó kormányközi konferencia tevékenységét. Több mint másfél évi kemény tárgyalás után készen állt a megegyezés. A szerződés ünnepélyes aláírására 1992. február 7-én

került sor a hollandiai Maastrichtban. A szerződés jelentős mértékben módosította, és egyúttal tovább is fejlesztette az 1957-es Római Szerződésben, valamint a 1986-os Egységes Okmányban elfogadott együttműködési elveket és kritériumokat. Az okmány célul tűzte ki az európai integráció folytatását és elmélyítését. A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 164 ► Az európai integráció története a 20. században A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom A 90-es évek Vissza ◄ 165 ► Külön feladatként fogalmazta meg a demokratikus deficittel jelzett állapot felszámolását. A nemzetgazdaságok egymáshoz történő közelítése érdekében szükségesnek tartotta a gazdasági és monetáris unió mihamarabbi megvalósítását. Ez utóbbi kapcsán már meghatározta azokat az előfeltételeket is, amelyek teljesítése esetén a nemzetállamok tagjai lehetnek a

valutaövezetnek 11.11 A három pilléren nyugvó Európai Unió A hollandiai kisvárosban az állam- és kormányfők arról határoztak, hogy Európai Közösséget három pilléren nyugvó (görög templom) építménnyé alakítják át. Az építmény első pillérét a kiterjesztett jogokkal rendelkező Európai Közösségek alkotta. Igazából ez a pillér jelentette az integráció addig elért eredményeit. Nemzetek feletti alapon működött és döntéshozatalában a többségi elv érvényesült. Az épület második pillérét a tagországok kül- és biztonságpolitikája képezte. Minthogy ez a terület a legfontosabb nemzetállami szuverenitások egyikét érintette, a nemzetállamok még nem mutatkoztak késznek arra, hogy külkapcsolataik intézését kiengedjék a saját hatáskörből. Nem járultak hozzá a külügyek közösségi szintű intézéséhez A külkapcsolatok megmaradtak a kormányközi egyeztetések szintjén. 1. ábra Forrás: Európa A-tól Z-ig

A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 165 ► Az európai integráció története a 20. században A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom A 90-es évek Vissza ◄ 166 ► A délszláv válság nyomán viszont kiderült, hogy az Unió külpolitikai tevékenysége egyszerűen csődöt mondott. A közösség országai képtelenek voltak az egymás közötti érdekellentéteik miatt egységes álláspontra jutni. A NYEU tevékenysége messze elmaradt az amerikai-orosz tevékenységtől, ami végül is azt eredményezte, hogy a béke megállapodás az amerikai Ohió állambeli Daytonban (1995. november) született meg, amely ténylegesen véget vetett a dél-szláv háborúnak. Sikerült megzabolázni a nagy-szerb nacionalizmust, bár még számtalan nem lényegtelen kérdés megoldatlan maradt (pl. Koszovó) Témánk szempontjából különösen érdekes és tanulságos mozzanat, hogy még a 20 század

utolsó éveiben is két külső hatalom rendezte a balkáni konfliktust. Igaz, különböző volt súlyuk és érdekeltségük is Felettébb elgondolkodtató, hogy még a felbomló, széthulló félben lévő Szovjetunió, majd Orosz Föderáció nagyobb hatást tudott gyakorolni az események menetére, mint a látszatra egységes Európai Unió. A NYEU aktivitása helyett inkább kölcsön vette a NATO infrastruktúráját és a tagországok felállítottak egy 60 000 fős Eurocorps, amely gyors reagálású hadtestként működik. Érthető, hogy biztonsági elvárásaik miatt az elégedetlenkedő kelet-európai új demokráciáknak megfigyelő állást adtak, amint a nem NATO tag európai országok is ebben a lehetőségben részesülnek. Lényegében hasonló okok miatt maradt a harmadik pillért képező bel- és igazságügyi együttműködés is kormányközi hatáskörben. Minthogy az országok kül- és biztonságpolitikája, illetve bel-, és igazságügyi politikája

független a közösségi intézményektől, Brüsszelnek nincs is közvetlen ráhatási lehetősége az utóbb említett két pillér keretében zajló nemzetállami tevékenységre. Maastrichtban némi előre lépés történt a belügyi együttműködés területén is. Az uniós szerződés hatályba lépését követően a közösség területén elkövetett bűncselekmények meghatározott típusainak üldözésére létrehozták az Európai Rendőrségi Szervezetet (European Police Office – EUROPOL). A tagállami ratifikációs eljárások miatt a vártnál lassabban hivatalba lépő szervezet elfogadását segítette az Europol Kábítószer Egység (Europol Drugs Unit – EDU) sikeres tevékenysége. Brüsszel az EDU tevékenységét leginkább azzal ismerte el, hogy tevékenységi körét kiterjesztette a nukleáris anyagokkal való kereskedelem, az illegális bevándorlás, a gépjárműlopások és az emberkereskedelem területére is. Az Europol Konvenciót a tagállamok

1995. júliusában írták alá A megállapodás elsődleges célja az volt, hogy a tagországok összehangolják tevé- A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 166 ► Az európai integráció története a 20. században A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom A 90-es évek Vissza ◄ 167 ► kenységüket a nemzetközi bűnözés egyes területei elleni harcban. A fentebb említett bűncselekmény kategóriákon túl a szervezet feladatává tették a terrorcselekmények és a pénzmosás elleni küzdelmet is. A sikeres munka érdekében a tagállamok információcserében, hírszerzési anyagok gyűjtésében, elemzésében és egymás rendelkezésére bocsátásában állapodtak meg. Az együttműködés sikerességét a kölcsönösen hozzáférhető számítógépes adatbázis szolgálja. A rendőri szervezet a jelzett időponttól jogot kapott az adategyeztetésen túl már arra is, hogy egyes

országok rendőri szerveit konkrét nyomozások lefolytatására kérje fel. A bűncselekményeket feltáró nemzetállami nyomozási folyamatba ugyan bekapcsolódhat, de intézkedéseket nem foganatosíthat. Az Europol munkája több szempontból is különbözik az Interpol (International Criminal Police Organisation – INTERPOL) tevékenységétől. Az utóbbi világszervezetként tevékenykedik, és nem kötődik egyetlen országcsoporthoz sem. Székhelye a franciaországi Lyonban van és 177 ország a tagja Az Europolnak az uniós tagállamok a tagjai, és a szervezet székhelye a holland főváros, Hága. A harmadik oszlop hatáskörébe tartozik a személyek szabad mozgásának biztosítása is. A Benelux államok, valamint Franciaország és az NSZK képviselői 1985. június 14-én keret-megállapodást írtak alá a luxemburgi Schengenben a személyek szabad, korlátozásoktól mentes mozgása érdekében. Ez az ún Schengeni Megállapodás lényegében kiterjesztette a

belga– holland–luxemburgi közös határon már 1958 óta zajló határellenőrzési gyakorlatot a velük közös francia és német határra is. A dokumentum aláírói kötelezték magukat arra, hogy polgáraik számára kölcsönösen megkönnyítik az országuk területére történő belépést, eltekintenek az útlevél ellenőrzéstől. A kötöttségek oldása a hétköznapi életben mégis egy sor egyéb probléma megjelenését hozta magával. A szóban forgó öt állam polgárainak belső határokon történő szabad mozgásának a biztosítása nem volt különösebben nehéz feladat. Annál keményebb diónak bizonyult a külső határokon belépni szándékozó idegenekkel szembeni hatékony ellenőrzés megvalósítása. A bűnöző életmódot folytató, drog- és emberkereskedelemmel foglalkozó harmadik országbeliek megjelenésével, tevékenységével szemben komoly lakossági ellenszenv alakult ki, amit már az illetékeseknek is figyelembe kellett venni.

Sürgető feladattá vált egy olyan közös határellenőrzési és idegenrendészeti gyakorlat kialakítása, amely a Közösségen belül minden tisztességes A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 167 ► Az európai integráció története a 20. században A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom A 90-es évek Vissza ◄ 168 ► szándékkal közlekedő személyt nem zaklat, miközben hatékony védelmet nyújt minden jogellenes tevékenységet folytatni szándékozó egyénnel szemben. Így a legfontosabb feladattá a külső határforgalmi ellenőrzés megerősítése vált Az újabb, a hatékonyabb együttműködési megállapodás megkötésére öt évet kellett várni. 1990 június 15-én Dublinban aláírásra került az ún Schengeni Egyezmény, amely a belső határok nélküli Európa megteremtését tűzte ki célul. Az egyezményt aláíró bel- és igazságügy miniszterek szándéka

ellenére igaz csak újabb öt év múlva, 1995 március 26-án lépett életbe a most már az eredeti dokumentumot aláíró öt országon túl Spanyolországra és Portugáliára vonatkozóan is. Az azóta eltelt időben a megfelelő jogi és technikai feltételek teljesítésével újabb és újabb országok csatlakoztak az egyezményhez. Jelenleg vannak Uniós országok, amelyek nem tagjai (Nagy-Britannia), és vannak olyan nem uniós országok, mint Norvégia, Izland, amelyek tagjai az egyezménynek. A megállapodás teljes körű bevezetését leginkább az akadályozta eddig is, hogy a tagállamok eltérően ítélték meg a külső határokon folyó ellenőrzés jellegét, szigorát A schengeni folyamat mégis termékenyítőleg hatott az Unió belső biztonságának fokozására, hiszen az Amszterdami Szerződés (1997) már az uniós szabályozás kötelező erejű normává, közösségi vívmánnyá emelte. Az Egyezmény acquis communautaire-ré válásával a később

felvételre kerülő országok számára már kötelező előírás. Így természetesen a 2004 május 1jével bekövetkezett keleti bővítés országai számára is, amelyek éppen napjainkban szorgoskodnak a külső határellenőrzés jogi és műszaki-technikai feltételeinek a megteremtésén. A schengeni csatlakozással kapcsolatosan jelentős informatikai fejlesztéséket és korszerű technikai eszközök egész arzenálját kell beszerezni. Ehhez a Unió jelentős összegeket biztosít társfinanszírozási formában Ha minden az előzetes terveknek megfelelően alakul, akkor 2007. november 1-jétől Észtország, Lettország, Litvánia, Lengyelország, Csehország, Szlovákia, Magyarország és Szlovénia is az egyezmény tagjává válik. Ennek megfelelően hazánk uniós tagországgal közös határvonalán (Ausztria, Szlovákia, Szlovénia) megszűnik a határellenőrzés. Mennél hatékonyabban működik majd a külső határokon folyó ellenőrző munka, annál kevésbé

lesz szükség mélységi belső ellenőrzésre. Viszont mindaddig, amíg egyes személyek az Unió belső határain belül a mozgásszabadságot kihasználva eltűnhetnek a hivatalos szervek szeme elől, addig fenn kell tartani a mobil-ellenőrzés legkülönbözőbb formáit. A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 168 ► Az európai integráció története a 20. században A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom A 90-es évek Vissza ◄ 169 ► A három pillért az állam- és kormányfők Európai Tanácsának ülései és döntései fogják majd össze, így az EiT hatásköre, ha csak igen korlátozott mértékben is, de kiterjed mindhárom említett területre. Az új építmény nevét az Európai Közösségek helyett Európai Unióra változtatták (European Union – EU). Az új elnevezés azonban mindenképpen annál, mint puszta névváltoztatás. 11.12 Egységes európai piac – Egységes

Európai Gazdasági Tér a) Az egységes európai piac 1985 közepén Milánóban elhatározott terve 1992 végére megvalósult. Az ún Fehér könyvben meghatározott elveknek megfelelően megvalósult a kereskedelem, a munkaerőmozgás, a szolgáltatásvégzés és telephelyválasztás, valamint a pénz és tőkeforgalom négy pontba foglalt szabadsága. Mint a dokumentum szövege megállapította: „1992-ben a Közösség állampolgárai első ízben szabadon közlekedhetnek a Közösségen belül, személyazonosságuk vagy személyi tárgyaik mindenfajta rendszeres ellenőrzése nélkül: az egyes áruk és termékek felszabadulnak a belső határokon történő mindenféle ellenőrzés alól. A közös piaci tagországok termelői számára lehetővé válik termékeik szabad forgalomba hozatala a teljes Közösség által kölcsönösen elfogadott normatívák alapján. A vállalatokat teljes körűen mentesítik a határokon túl történő szolgáltatási tevékenységük

jelenlegi akadályai alól.” A Közösség az egységes piac megteremtése érdekében 1985–1992 között több száz intézkedést foganatosított a kitűzött cél elérése érdekében. Ennek keretében fizikai, technikai, és pénzügyi akadályokat szüntetett meg. A fizikai akadályok megszüntetése az áruk, személyek nemzeti határokon történő mozgását könnyítette meg. Új ellenőrzési és nyilvántartási rendszert vezettek be a terméket előállító vállalatnak biztosítva az ellenőrzési és adatszolgáltatási kötelezettségeket. A tagországok állampolgárai a Közösség területén belül mindenfajta korlátozás nélkül szabadon utazhattak, letelepedhettek, munkát vállalhattak. Az utóbbi megvalósulási lehetőségeit egy ideig akadályozta a nyelvismeret hiánya, a szakmák valamint diplomák kölcsönös elismerésének nehézségei Éppen az egységes piac kialakításának szándéka irányította Brüsszel figyelmét a képesítések,

diplomák harmonizációjának szükségességére. Az ekvivalencia megteremtésével ezek az akadályok is elhárultak a szabad munkavállalás útjából. A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 169 ► Az európai integráció története a 20. században A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom A 90-es évek Vissza ◄ 170 ► Egyébként a tagállamok állampolgárai 1993. január 1-jétől egységesen (1.) az Unió állampolgárai is; (2) a már fentebb említett szabad mozgás és letelepedési jog illette meg; (3.) ott szavazhatott és jelöltethette magát, ahol letelepedett; (4.) igénybe vehette bármely tagállam diplomáciai vagy konzuli védelmét; (5) petíciót intézhet az Európai Parlamenthez és az ombudsmanhoz A technikai akadályok megszüntetése a nemzeti szabványok és előírások egységesítési törekvésén túl a „kölcsönös elismerésre” helyezte a hangsúlyt, ami azt

jelentette, hogy „valamely közösségi tagországban jogszerűen előállított és forgalomba hozott terméket az összes többi tagországban kötelező a szabad forgalomba beengedni.” A hitel és tőkepiacok egységesítése lehetővé tette, hogy az állampolgárok pénzüket bármely más tagország valutájában, bankjában tarthatták, szükség szerint hiteleket vehettek fel, vagy éppen tőzsdei részvényeket vásárolhattak. Jelentős liberalizálás zajlott le a közúti szállítás, a biztosítási piac, a légi szállítás területén is. A pénzügyi (fiskális) akadályok megszüntetése az áruk és szolgáltatások területén érvénysülő torzító hatások kiküszöbölését vette célba. A hozzáadott érték szerinti forgalmi adózás (VAT) egységesítésére, valamint a közvetett fogyasztási adók (élvezeti cikkek, dohány, szeszesital, üzemanyag stb.) közötti különbségek fokozatos csökkentésére született döntés. Brüsszel az ún.

Cecchini jelentésben (1988 tavasza) népszerűsítette az egysége piac előnyeit. A jelentés szerint a kereskedelmi korlátok leépítésével 163, a belső határok megszüntetésével 22, a méretgazdasági előnyök kihasználásával 140, a növekvő verseny következtében 105 milliárd DM, átlagosan mintegy 430 milliárd DM, azaz 215 milliárd ECU növekedésével lehetett számolni. A vizsgálat 1,5-5,0 millió új munkahely teremtésével és a GDP 5,3%-os növekedésével számolt. Az élet ugyan nem mindenben igazolta vissza az előzetes számításokat, de az egységes európai piac megteremtése azért számottevő mértékben járult hozzá Európa attraktívabbá válásához az EFTA országok szemében. b) Az egységes európai piac megteremtése komoly vonzerőt gyakorolt a már fogyatkozóban lévő EFTA országok számára is. A 80-as évek végére a Szabadkereskedelmi Társulás országai mindinkább arra a meggyőződésre jutottak, hogy nem lenne szerencsés

dolog végleg kiszorulni az unió piacáról. Már Nagy-Britannia EK felvétele után (1973) megkezdődött az EFTA országok fokozott tájékozódása Brüsszel irányába. 1977 júliusára sikeresen kialakították az egymás közti ipari szabad kereskedelmet. A kö- A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 170 ► Az európai integráció története a 20. században A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom A 90-es évek Vissza ◄ 171 ► vetkező évtized során több területen is fokozatosan közeledtek az EK belső piaca felé. Ezek közé tartozott a még meglévő mennyiségi export korlátozások feloldása, a polgárok egyszerűsített határátlépésének bevezetése, ill. a közületi megrendelések kölcsönös megnyitása, a műszakitudományos együttműködés elmélyítése stb) Az Európai Gazdasági Tér (Europen Economic Area – EEA – EGT) kialakítására irányuló tárgyalások

1992. február közepén vezettek eredményre az akkori 12 uniós tagállam és hat EFTA tag (Ausztria, Finnország, Izland, Norvégia, Svájc, Svédország) között A megállapodás 1994 január 1-től lépett életbe. Svájc az aláírást követő népszavazáson elutasította a térséghez történő csatlakozást, ezért nem lett tagja az EGT-nek Az EGT megalakulásával a világ legnagyobb ipari szabadkereskedelmi övezete jött létre. A mintegy 370 milliós lakos akkor a Föld lakosságának csak 7,1%át tette ki, de a világtermelés 30%-át állította elő, és a világkereskedelmi forgalom 45%-át bonyolította le. Az ipari szabadkereskedelmi övezet megteremtésén túl az új tagok elfogadták az EU négy szabadságelvének korlátoktól mentes megvalósítását is A megállapodás nyomán az EFTA tagok továbbra is megőrizték szuverenitásukat azokon a területeken, ami miatt annak idején nem csatlakoztak a Római Szerződéshez. Több mint három és fél évtized

multán sem csatlakoztak a közös agrárpolitikához (KAP) Továbbra is önálló külgazdasági tevékenységet folytathattak harmadik országokkal. Megőrizték önálló adóés valutapolitikájukat, nem kapcsolódtak be az uniós kül-, biztonság- és védelempolitikai egyeztető tárgyalásokba sem. Minden más területen viszont átvették az uniós előírásokat és egy lépéssel „közelebb kerültek” Brüsszelhez. Ezek után már talán az sem meglepő, hogy a három volt EFTA ország (Ausztria, Finnország, Svédország) a megállapodások érvénybe lépése után egy évvel az Európai Unió teljes jogú tagjává vált. Az EGT az Európai Uniótól független intézményeket alakított ki. Van Tanácsa, amely politikai döntések meghozatalára jogosult, van vegyes bizottsága, amely végrehajtó szervként működik, és van parlamenti vegyes bizottsága, amely az EP és a tagországok nemzeti parlamentjeinek képviselőiből áll. Vitás esetekben az Európai

Bíróság jogosult dönteni Ez a szervezeti felépítés lényegében leképezte az Uniós irányító apparátusát. A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 171 ► Az európai integráció története a 20. században A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom A 90-es évek Vissza ◄ 172 ► 11.13 A pénzügyi unió megteremtésének lépései Az állam- és kormányfők maastrichti találkozóján fontos döntések születtek a gazdasági és pénzügyi unió megteremtése, az első pillér további erősítése érdekében. Az Egységes Európai Okmány célkitűzéseinek megfelelően 1993 januárjától létrejött az egységes európai belső piac. Ezek után már nem csak logikailag, de közgazdaságilag is szükségessé vált a közös fizetőeszköz mihamarabbi megteremtése. A monetáris unió félúton történő elakadása lehetetlenné tette volna az integráció következő fokára

történő lépést, a politikai unió bevezetését. A Jacques Delors által előterjesztett anyag, ahogy a megfelelő helyen tárgyaltuk is, a Werner tervhez hasonlóan egy évtized alatt, három szakaszban képzelte el a monetáris unió megvalósítását. Lényegében tehát ugyan azokat a feltételeket fogalmazta meg, mint amiket az előd tervezet is tartalmazott. Maastrichtban azonban már konkrét formát öltött a megvalósítás folyamata Az elfogadott menetrend szerint az első szakaszban (1990. 07 01 – 1993. 12 31) nyolc állam kezdte meg a teljes tőkeliberalizáció megteremtését (Belgium, Dánia, Franciaország, Hollandia Luxemburg, NagyBritannia, Németország, Olaszország), a további négy állam (Görögország, Írország, Portugália, Spanyolország) pedig pénzügyi a nehézségei miatt 1992 végéig átmeneti könnyítéseket kapott. Maastrichtban meghatározták a monetáris unióba történő belépés feltételeit is. Rögzítették az ún

konvergencia-kritériumokat, amelyek teljesítése esetén válhatott egy ország a pénzügyi unió tagjává. Eszerint csak az a tagország lehet a valutaövezet tagja, amelyik teljesítette a(z) • árszint stabilitás kritériumát; tehát inflációs rátája legfeljebb 1,5%-al haladta meg a három legalacsonyabb inflációjú ország átlagát; • költségvetési fegyelem kritériumát, azaz a költségvetési deficitje nem lépte túl a nemzeti össztermék 3%-át, illetve az államháztartás felhalmozott adóssága nem haladta meg a GDP 60%-át; • valutastabilitás kritériumát, azaz az ország nemzeti fizetőeszközét valuta övezetbe lépés előtt két évvel nem értékelte le; • kamatlábak közelítésének kritériumát, tehát hosszúlejáratú kamatláb szintje legfeljebb 2 százalékponttal haladta meg a három legalacsonyabb értékkel rendelkező ország átlagát. A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 172 ►

Az európai integráció története a 20. században A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom A 90-es évek Vissza ◄ 173 ► A konvergencia-kritériumok ilyen feltételek mellett történő meghatározásával a tervezet azt a közös tagállami szándékot akarta kifejezésre juttatni, hogy a korábbi időszak gazdaságpolitikai törekvéseivel összhangban, alacsony infláció mellett kívántja tartani a közös valutát. Ezt a törekvést fogalmazta meg az Európai Bizottság is a Közösség valutájáról, amikor megállapította: „Európa jövendő politikája stabil lesz. Az Európai Unió szerződése az árstabilitást a monetáris politika fő céljának tekinti” A megszigorodó monetáris politika a tagállamokat fokozott pénzügyi fegyelemre és gazdaságaikat növekvő integrációra kívánta sarkallni A monetáris unió második szakaszának (1994. 01 01 – 1998 12 31) legfontosabb feladatai közé tartozott az Európai

Monetáris Intézet (European Monetary Institute – EMI) tevékenységének kialakítása. Székhelyévé az európai pénzügyi élet egyik központját, Majna-Frankfurtot jelölték ki. Vezetője a magyar származású Alexandre Lamfalussy (Lámfalussy Sándor) lett. Az intézetnek a tevékenységével elő kellett segítenie a tagországok monetáris együttműködését, a korábban létrejött európai monetáris rendszer ellenőrzését és az ECU minél szélesebb körű használatát, hogy kedvező feltételek jöjjenek létre a következő szakasz elején megalakítandó Európai Központi Bank közös jegybanki tevékenysége számára. Az Európai Tanács 1995. decemberi madridi értekezletén az állam- és kormányfők döntöttek a közös valuta elnevezéséről is. Találó módon, az új fizetőeszköznek a földrajzilag jól azonosítható „euró” elnevezést adták, és egyúttal nemzetközi pályázatot írtak ki a pénzérmék és bankjegyek megtervezésére.

A spanyol fővárosban arról is döntöttek, hogy az előzetes menetrendnek megfelelően megnevezik majd azokat a tagállamokat, amelyek a valutaunió első körének tagjai lehetnek. Már ekkor előre bocsátották, hogy számuktól függetlenül, 1999 január 1-jétől mindenképpen bevezetik az új fizetőeszközt A bevezetés szándékát azért kellett ismételten hangsúlyozni, mert a leendő tagok körében sok bizonytalanság és találgatás kapott lábra a közös valuta tervezett bevezetési időpontja körül. A kritériumok teljesítése annyira komoly pénzügyi fegyelmet rótt a csatlakozni szándékozó országokra, hogy – mint később kiderült –, esetenként még a „kreatív könyveléstől” sem riadtak vissza. Az Európai Bizottság és Európai Monetáris Intézet 1998. március 25én közzé tette, hogy 15 tagállam közül 11 került az „Euroland”-ba, azaz „teljesítette” a konvergencia kritériumokat. A minősítési eljárásnál nem

kizárólag csak a konvergencia kritériumok teljesítésének mértékét vették figyelembe. A döntésben egyéb szempontok is szerepet játszottak Nyilván A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 173 ► Az európai integráció története a 20. században A 90-es évek A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 174 ► 5. táblázat A maastrichti konvergencia kritériumok teljesítése (1997) költségvetési fegyelem kritériuma Kritériumok kamatlábak közelítésének árszint stabilitás kritériuma kritériuma Költségvetési államadósság a (hosszú távú (inflációs ráta) hiány a GDP GDP %-ban nominális ka%-ban matláb %-ban) Referenciaértékek 2,7 −3,0 60,0 7,8 Ausztria 1,1 −2,5 66,1 5,6 Belgium 1,4 −2,1 120,0 5,7 Dánia 1,9 0,7 65,1 6,2 Franciaország 1,2 −3,0 58,0 5,5 Hollandia 1,8 −1,4 72,1 5,5 Finnország 1,3 −0,9 55,0

5,9 Görögország 5,2 −4,0 109,0 9,8 Írország 1,2 0,9 66,3 6,2 Luxemburg 1,4 1,7 6,7 5,6 Nagy-Britannia 1,8 −1,9 53,4 7,0 Németország 1,4 −2,7 61,3 5,6 Olaszország 1,8 −2,7 122,0 6,7 Portugália 1,8 −2,5 62,0 6,2 Spanyolország 1,8 −2,6 68,8 6,3 Svédország 1,9 −0,8 76,6 6,5 Forrás: Hetényi–Hünlich–Mocsári: Az Európai Unió Pénzügyi rendszere. Győr, 2000, Press Publica. 40 o belső kompromisszum eredményeként a Tanács arra a praktikus álláspontra helyezkedett, hogy ha az egyes kritériumok tendenciájukban a teljesítés irányába mutatnak, akkor feltételezve a folyamat további pozitív fejlődését, alkalmasnak nyilvánították az adott országot a közös valuta bevezetésére. Ilyen megközelítésben már tényleg 11 ország vált „alkalmassá” az euró használatára. A fentebb található táblázat adatai egyértelműen bizonyítják, hogy a döntést hozó bizottság meglehetősen

szabadon értelmezte a „kőbe vésett” maastrichti konvergencia kritériumokat. Nagy-Britannia ugyan csak egy, míg Dánia, Svédország két referenciaértéket nem tudott elérni, de ők még A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 174 ► Az európai integráció története a 20. században A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom A 90-es évek Vissza ◄ 175 ► a döntés bejelentése előtt közölték; alapos megfontolások után nem kívánnak részt venni a valutaövezetben. Brüsszel kényszeredetten, de tudomásul vette a döntést A tizenötödik tagország, Görögország három feltételt nem tudott teljesíteni, így átmenetileg elutasításra került Leginkább a magas inflációsrátája miatt utasították vissza valutaunióba lépési szándékát, amit azonban 2001 őszére már teljesített, és 2003-tól mégiscsak tagja lett a valutaövezetnek. Az Európai Monetáris Intézet

már korábban nemzetközi pályázatot írt ki az euró-bankjegyek megtervezésére. A tervjavaslatokat 1996 szeptember közepén 14 fős független, marketing-, reklám-, tervezési és művészettörténész szakemberből álló zsűri értékelte Az első helyet „Korok és stílusok Európában” című sorozatával Robert Kalina bankjegytervező, az Osztrák Nemzeti Bank alkalmazottja szerezte meg. A leendő bankjegyeken Európa kultúrtörténetének egy-egy korszakát jelenítette meg: az 5 eurós címleten a klasszikus, a 10 euróson a román, a 20 euróson a gótikus, az 50 euróson a reneszánsz, a 100 euróson a barokk és rokokó építészet, a 200 euróson a vas és üveg architektúrát, végül az 500 euróson pedig a modern, 20. századi építészet egy-egy szimbolikus építményét örökítette meg Az 1996 decemberi dublini Európai Tanácsülés keretében hivatalosan is bemutatták a leendő euró-bankjegyek terveit. Az euró- és eurócent-érméknek csak az

írásoldala egységes, minden országban azonos kivitelű. Az érme elülső (írás) oldala a nominális értéket mutatja. Hátoldalán (címeroldalán), az adott érmét kibocsátó ország valamely szimbóluma (történelmi személyisége, épülete, védett növénye, vagy madara stb.) látható Minden érme a valutaunió egész területén használható, függetlenül annak kibocsátási helyétől Az euró jelenleg 15 ország hivatalos pénzneme, azaz jogosult euróbankjegyek kibocsátására és euróérmék verésére. A 12 valutaunió tagon kívül három további állam is szerződést kötött az Európai Unióval az euró nemzeti valutaként történő használatára. A három állam: Monaco, San Marino és Vatikánváros. Rajtuk kívül az euró hivatalos fizetőeszköz a francia tengerentúli megyékben (Francia Guyana, Guadeloupe, Martinique, Réunion, az Azori-, a Kanári- és Madeira-sziget(eken)én is. Koszovó, Montenegró Uniós hozzájárulás nélkül használja

az eurót általános fizetőeszközként. A közös fizetőeszköz bevezetése a később csatlakozó országok számára is csak a konvergencia kritériumok maradéktalan teljesítése mellett lehetséges. Erre a csatlakozáskor vállalt közösségi vívmányok (acquis com- A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 175 ► Az európai integráció története a 20. században A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom A 90-es évek Vissza ◄ 176 ► munautaire) módosítás nélküli elfogadása is kötelezi az új tagokat. Magyarország várhatólag a 2010-es évek első felében tud majd csatlakozni az euró-övezethez. A második szakasz zárásaként 1998. december 31-én a pénzügyminiszterek és a jegybankelnökök rögzítették az átváltási arányokat Az ecu–euró paritást 1:1 arányban határozták meg. Az euró–dollár paritást pedig 1:1,16 arányon rögzítették. Meghatározták az

1999 január elsejétől érvényes euró – nemzeti valuták közötti átváltási arányt is. 1998 december 31-én éjfélkor, az unió himnusza mellett elindult útjára az euró, igaz egyenlőre még csak számlapénz formájában. A harmadik szakasz 1999. január elsején vette kezdetét Ekkor kezdte meg munkáját két fontos uniós pénzintézmény. Az egyik az Európai Központi Bank (European Central Bank – ECB), a másik a Központi Bankok Európai Rendszere (European System of Central Banks – ESCB). Feladatkörüket kellő körültekintéssel elhatárolták egymástól. Az Európai Központi Bank legfőbb feladatává a közösségi árstabilitás megőrzését tették. Az intézmény deklaráltan teljes függetlenséget élvez mindenfajta politikai hatalomtól, döntéseit kizárólagosan csak szakmai szempontok vezérlik. A Központi Bankok Európai Rendszere az Unió monetáris politikájának meghatározója és végrehajtója. Külföldi valutaműveleteket hajthat

végre, miközben kezeli a tagállamok hivatalos valutatartalékait. Kemény nemzetállami viták és alkudozások után az EKB első két elnöke, két és fél, két és fél évre a holland Willem F. Diusenberg, ill a francia Jean-Claude Trichet lett A pénzügyminiszterek meghatározták az euró fizetőeszközként történő bevezetésének menetrendjét is. A monetáris unióhoz hasonlóan az euró bevezetését is három szakaszban kívánták végre hajtani: 1999. január 1-je és 2001 december 31-e között az euró a nemzeti valutákkal párhuzamosan számlapénzként működött. 2002 január 1-je – 2002 június 30-a között a nemzeti valuták elveszítették törvényes fizetőeszköz funkciójukat, és az euró maradt az egyedüli fizetőeszköz. 2002 január 1-jén soha korábban nem látott biztonsági intézkedések közepette 15 milliárd bankjegy, 51 milliárd érme, 645 milliárd euró értékben került kiszállításra a pénzügyi unióban résztvevő

országok bankjaiba, majd onnan a regionális és helyi pénzintézetekbe. Féléves átmenet után, néhány országban rövidebb idő alatt, 2002 július 1-jétől kizárólagossá vált az euró, mint az Európai Unió egyedüli fizetőeszköze. Megszületett a monetáris unió, egy európai központi bankkal, egy törvényes fizetőeszközzel. A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 176 ► Az európai integráció története a 20. században A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom A 90-es évek Vissza ◄ 177 ► 11.14 A Szociálpolitikai Jegyzőkönyv A valutaunióhoz hasonlóan külön protokoll felvételével sikerült megmenteni az Európai Szociális Karta továbbfejlesztésének szánt Szociálpolitikai Jegyzőkönyvet az angol elutasítás miatt. A brit különálláspont oka ezúttal is az volt, hogy az ország szociális rendszere lényeges vonásaiban különbözik a kontinentálistól,

és az átalakítása beláthatatlanul nagy költségekkel, anyagi megterheléssel járna az ország számára. Az aláíró országok viszont köztelezettséget vállaltak arra, hogy „A Közösség és a tagállamok célkitűzései a foglalkoztatás előmozdítása, az élet- és munkafeltételek javítása, megfelelő szociális védelem, szociális párbeszéd, a magas és tartós foglalkoztatási színvonalat biztosító emberi erőforrások fejlesztése és a kirekesztés elleni küzdelem. E célból a Közösség és a tagállamok olyan intézkedéseket hajtanak végre, amelyek figyelembe veszik a nemzeti gyakorlatok különbözőségét – kiváltképpen a szerződéses kapcsolatok területén -, valamint annak a szükségességét, hogy a Közösség gazdaságának versenyképességét fenntartsák.” A dokumentum további előrelépést jelentett volna egy uniós szintű szociálpolitika kialakítása felé, de a Jegyzőkönyv ezúttal sem rendelkezett a végrehajtást

biztosító mechanizmusokról. A 90-es évek folyamán még jó néhány szociálpolitikával foglakozó dokumentum született, ami csak a kérdés aktualitását még inkább aláhúzta. Így többek között a Fehér Könyv (1993), a Szociálpolitikai Fehér Könyv (1994), Fehér Könyv a közép- és kelet-európai országok számára (1995), majd az Amszterdami Szerződés külön fejezete (1997) és végül a luxemburgi foglalkoztatási csúcs (1997) vonatkozó rendelkezései. Ezek a hivatalos iratok mind-mind azt jelezték, hogy az Unió különböző szervei folyamatosan dolgoztak a probléma megoldásán, de egyik anyag elkészítésével sem tudtak elérni igazi szociálpolitikai áttörést. A dokumentumok kidolgozásához szükséges kompromisszumkészség meglehetősen formális jellegű. A kormányok szóban a reformok szükségességéről beszélnek, miközben társadalmi elégedetlenségtől félve csak halogatják a már réges-rég szükségessé vált

szociális-jóléti rendszerek reformját. Egy egészen más gazdasági korszakban kialakult jóléti rendszer további működtetése egyre nehezebbé válik és hamarosan már finanszírozhatatlanná is. Már most meg kell keresni a módját annak, hogy a növekvő demográfiai gondok ellenére is a térség megőrizze más világrégiókkal szembeni versenyképességét, miközben a lakosság szociális jóléte és biztonsága se szenvedjen túlságosan nagy csorbát. A téma fontosságánál fogva már mindenképpen megérett a közösségi szintű kezelésre, de pénz- A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 177 ► Az európai integráció története a 20. században A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom A 90-es évek Vissza ◄ 178 ► ügyi források hiányában egyenlőre még nem látszik megoldás. Nemzetállami keretek között is kezelhető a probléma még egy rövid ideig 11.15 A

szerződés fogadtatása A tagállamok körében a szerződés meglehetősen vegyes fogadtatásra talált. A megállapodás aláírásakor is köztudott volt, hogy az állam és kormányfők az ellentéteik miatt egy sor kérdést nem tudtak megnyugtatóan tisztázni. Ezért Brüsszel 1996-ra kormányközi konferencia összehívását javasolta olyan fontos kérdések rendezése céljából, mint a második és harmadik pillér bizonyos kérdései, valamint az uniós intézményrendszer működésének hatékonyabbá tétele. Angol tiltakozásra nem fogadták el az Unió „föderális jellegű” átalakítását, ami egyúttal azt is jelentette, hogy belátható időn belül nem igen lehet reménykedni a közös politikák további bővítésében. A döntési folyamatokban nemzetek feletti és kormányközi mechanizmusok keverednek egymással, ami továbbra is fenntartja az Unió nehézkes működését. A szervezet az újabb reformok ellenére sem lett átláthatóbb a polgárok

számára. Ennek következtében a szerződést szinte mindenütt fenntartással, sőt ellenségesen fogadták. Az első dániai szavazás elutasítással végződött, amit fokozott kormánypropaganda mellett 1993. májusában megismételtek Ezúttal most már Koppenhága is 57:43 arányban elfogadta a maastrichti megállapodásokat 11.16 Az agrárpolitika 1992-es reformja A maastrichti szerződés. A 60-as évek elején bevezetett KAP közel három évtizede alatt sok-sok pozitívuma mellett egy sor negatív tapasztalatot is felhalmozott, ami miatt elkerülhetetlenné vált a rendszer lényegi vonásaiban történő megváltoztatása. A Közös Agrárpolitika vitathatatlan előnyének bizonyult, hogy az alkalmazott ártámogatási rendszer mellett megnőtt a termelés volumene, a kezdetben tapasztalható mennyiségi és minőségi gondok a múlté lettek. A termelés intenzifikálása következtében soha korábban nem tapasztalható termékbőség állt a fogyasztók

rendelkezésére. A termelők bevételei dinamikusan nőttek és megközelítették a más szektorban dolgozók jövedelmi viszonyait. A termelésbővülés kedvezően hatott az iparnak a mezőgazdasági nyersanyagokkal történő ellátására is A Közös Agrárpolitika pozitív jelenségeit ugyanakkor számtalan nem kívánatos jelenség is kísérte. A gondok legfőbb forrását a közvetlen ártámogatások rendszere jelentette A viszonylag kedvezőtlen, sőt rossz termőhe- A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 178 ► Az európai integráció története a 20. században A 90-es évek A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 179 ► lyi adottságokkal rendelkező gazdáknak is megfelelő bevételi forrásokat biztosító ártámogatási rendszer idővel kezelhetetlen mennyiségű agrártermék előállításához vezetett. A garantált felvásárlási árak miatt egyre csak nőtt a

termékmennyiség és vele együtt növekedtek a raktári készletek is. A Közösség költségvetésére hatalmas teherként nehezedett a gazdáknak fizetett garantált árak. A feszültséget csak növelte, hogy a kifizetések súlyos aránytalanságokat takartak A támogatások 80%-a a gazdák 20%-nak bevételeit gyarapította, miközben a termőterületek 50%-val rendelkeztek. A néhány hektáros kisparaszt, aki döntően csak családja eltartására tudott termelni, kimaradt a nagyvonalú ártámogatásokból. Számukra a kemény mezőgazdasági munkán kívül csak a kiegészítő tevékenység vállalása, vagy egyszerűen a gazdálkodás feladása maradt. Éves átlagban a gazdák mintegy 3-4%-a hagyott fel a paraszti munkával és kezdett más tevékenységbe. A vizsgált időintervallumban a foglalkoztatottak aránya a mezőgazdaságban 20%-ról 6%-ra csökkent, miközben a szektor GDP-hez való hozzájárulása 7%-ról 3% alá esett. 6. táblázat Mezőgazdasági

foglalkoztatottak (1000 főben) Tagállamok a bővítés időrendjében Belgium Franciaország Hollandia Luxemburg Németország Olaszország Dánia Írország Nagy-Britannia Görögország Portugália Spanyolország EUR 6 EUR 9 EUR 12 1960 367 3 425 363 22 2 216 4 007 – – – – – – 10 402 – – 1975 1990 140 1 950 254 12 1 234 2 826 177 325 626 – – – 6 414 7 542 – 119 1 394 240 6 1 081 1 913 147 173 577 889 840 1 496 4 802 5 699 8 923 Forrás: Eurostat A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 179 ► Az európai integráció története a 20. században A 90-es évek A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 180 ► Tanulságos adatokat tükröz a mezőgazdaságban foglalkoztatottak számarányának változása a vizsgált periódusban. A közösséget alapító Hatok mezőgazdaságában a foglalkoztatottak aránya az említett időintervallumban több mint 46%-kal

csökkent, ami éves átlagban 185-190 000 paraszti porta tönkremenetelét jelentette. Ha nagyságrendileg nem is ilyen mértékű, de tendenciájában hasonló folyamat játszódott le a 70-es évek elején csatlakozott Dánia, Írország és Nagy-Britannia falvaiban is. A dinamikus változások ellenére sem alakult ki nagyobb társadalmi feszültség ugyan sehol az Unióban, ami legfőképpen azzal magyarázható, hogy az ipar és a szolgáltató szektor nagy mennyiségben tudott munkaerőt alkalmazni, vagy a Közösség nyújtott segítséget a gazdaság feladása mellett a nyugdíjba vonulásra. 7. táblázat Mezőgazdasági üzemek száma az Európai Unióban (1000 db) Tagállamok a bővítés időrendjében Belgium Franciaország Hollandia Luxemburg Németország Olaszország Dánia Írország Nagy-Britannia Görögország Portugália Spanyolország Ausztria Finnország Svédország EUR 06 EUR 09 (6+3) EUR 12 (9+3) EUR 15 (12+3) EUR 15 (összes) 1990 85,40 923,59 124,80 3,95

653,55 2 664,55 81,27 170,58 243,60 850,14 598,74 1 593,64 – – – 4 455,84 495,45 3 042,52 – – 1995 70,98 734,80 113,20 3,18 566,91 2 482,10 68,77 153,42 234,50 802,41 450,64 1 277,70 221,75 100,95 88,83 3 971,17 456,69 2 530,75 411,53 7 370,14 2000 2003 61,71 663,81 101,55 2,81 471,96 2 153,72 57,83 141,53 233,25 817,06 415,97 1 287,42 199,47 81,19 81,41 3 455,56 432,61 2 520,45 362,07 6 770,69 54,94 614,00 85,50 2,45 412,30 1 963,82 48,61 135,25 280,63 –* –* 1 140,73 –* 74,95 67,89 3 133,01 464,49 –* –* –* nincs adat; * hiányos adatok miatt nem számolható; Forrás: Eurostat * A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 180 ► Az európai integráció története a 20. században A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom A 90-es évek Vissza ◄ 181 ► Az ártámogatások kedvező jellege miatt teljességgel háttérbe szorultak a birtokszerkezet átalakításának, a

versenyképesség növelésének Stresában megfogalmazott elvei. A szociális béke minden áron való fenntartása érdekében az EAGGF alapok 95%-a került támogatások formájában a nagygazdáknak kifizetésre, miközben a fennmaradó 5% képezte egy ésszerűbb, hatékonyabb gazdasági szerkezet kialakítását. Amint a 7. számú táblázat is bizonyítja a gazdaságok folyamatos tönkre menetele mindaddig feltartóztathatatlanul halad előre, amíg működésükhöz nélkülözhetetlen a brüsszeli támogatás. A támogatási rendszer fenntartásával azonban legfeljebb csak lassítani lehet a gazdaságok tönkre menetelének dinamikáját A kisgazdaságokat csak a támogatások szinten tartásával lehet ideig óráig életben tartani Ez másik oldalról azt jelenti, hogy a gazdák a jövőben is még sokszor el fogják zárni traktoraikkal a forgalmasabb közutakat, átkelőhelyeket, esetleg elpöfögnek traktorjaikon a fővárosba, vagy akár még Brüsszelbe is. A

legkorábban csatlakozott Hatok területén 1990–2003 között mintegy 1320 ezer gazdaság ment tönkre, ami az összes gazdaság egynegyedét jelentette. Hasonló tendencia zajlott le, illetve zajlik most is a későbbi bővítések során csatlakozott országok agráriumában. Legfeljebb a versenyképesebb angol, dán gazdák kevésbé veszélyeztetettek, mint a többi uniós gazdatársuk A 80-as évek végére a folyamatosan növekvő támogatási igények miatt Brüsszel a költségvetési kiadások közel kétharmadát egy erősen veszteséges termelés finanszírozására fordította. A helyzet pénzügyileg teljességgel tarthatatlanná vált. Az Unió az agrár-lobby minden tiltakozása és ellenérdekeltsége dacára, – a korábbi évek bizonytalanságai, erőtlen kísérletei után, végül 1992 májusában a Miniszteri Tanács minősített többségi határozatával elfogadta a minden korábbinál invenciózusabb agrárreformcsomagot. A McSharry reform abból az

alapelvből indult ki, hogy a KAP működési elveit eredetileg olyan körülmények között fogalmazták meg, amikor az alapító országok még nettó agrárimportőrök voltak, amikor a mezőgazdaság még nem tudta a lakosságot élelmiszerrel maradéktalanul ellátni. Az akkor bevezetett ártámogatási rendszernek köszönhetően a Közösség idővel igazából agrárexportőrré, jelentős agrárfeleslegekkel rendelkező térséggé vált. Minthogy a termelési költségek Európában messze felette álltak a világpiaci áraknak, ezért régen szükségessé vált a veszteséges termelés általános reformja. A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 181 ► Az európai integráció története a 20. században A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom A 90-es évek Vissza ◄ 182 ► • Az 1992-es reform fő törekvése az ár- és a jövedelempolitika következetes szétválasztása volt. A

folyton növekvő agrárfeleslegek visszaszorítása érdekében szükségesé vált az árak csökkentésén keresztül a termelők jövedelmi viszonyainak a közvetlen kifizetések formájában való biztosítása. • A változtatásokat az ún. nagykultúrák esetében volt érdemes végrehajtani, hiszen azok terhelték leginkább a költségvetést. A nagykultúrák fogalmába a növénytermesztés területéről a gabonafélék, az olajos magvak és a fehérjehordozók tartoztak, az állattenyésztés területéről pedig a vágómarha és vágójuh, illetve áttételesen a takarmánynövények árcsökkenése miatt a sertés- és baromfi ágazat. Az ártámogatásokat felváltó közvetlen kifizetések leginkább a felsorolt területeket érintették, a tej- és cukortermelés viszont kimaradt az új szabályozási formából. A termelés visszafogása érdekében csökkentették a legnagyobb gondot okozó növényi kultúrák termeléséből és állatok tenyésztéséből

származó jövedelmi lehetőségeket. Így pl 29%-al mérsékelték a gabonaárakat, 15%-kal a marhahús árát Csökkent a vágójuh és a zöldséggyümölcs felvásárlási ára is Az árcsökkenésből adódó jövedelem kiesést szigorú feltételek mellett a meghatározott közvetlen jövedelemtámogatás váltotta fel Az ún jövedelemkompenzáció a termelés volumenétől függetlenül biztosította a gazdáknak a korábbi jövedelmi szintet, viszont nem ösztönzött a termelés növelésére Szigorú, adminisztratív előírások betartásával a gabonatermelő gazdák vállalhatták, hogy termőterületük egy részét meghatározott időre ugaron hagyják, azaz nem munkálják meg, nem növelik a Közösség árufeleslegeit. Ennek fejében Brüsszel terület-támogatásban részesítette őket. A támogatás mértékéül az átlagos termőhelyi adottságú földek szolgáltak. Az új rendszer a „kistermelőket” azzal igyekezett védeni, hogy a 20 hektár alatt

gazdálkodókra nem vonatkoztatta a termeléskorlátozást. • A reform fontos eleme volt, hogy a reformcsomag a gazdákat a termelés mennyiségi növelése helyett a gazdálkodás külteljessé tételére ösztönözte. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy intenzív fajták termesztése illetve tenyésztése helyett elsőbbséget kaptak a kisebb hozamú kultúrák és fajták. Az állattenyésztés területén fontos szempont lett, hogy összhang alakuljon ki a terület és annak állateltartó képessége között Ezzel az intézkedéssel is csökkenteni akarták a gazdálkodás természetrombo- A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 182 ► Az európai integráció története a 20. században A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom A 90-es évek Vissza ◄ 183 ► ló hatását. A termelés extenzifikálása érdekében tett intézkedések kifejezetten az árufeleslegek uniós méretű apasztása

érdekében történtek • A bevezetésre kerülő változásoknak kétség kívül pozitív vonása volt, hogy igyekezett gátat szabnia a természeti környezetet is károsító mennyiségi termelésnek. Fontos feladattá vált, hogy a szükséges élelmiszermennyiség előállításán túl maximálisan védjék a természeti környezetet, és tudatos tájvédelem, tájgazdálkodás alakuljon ki. Általános törekvésként jelent meg, hogy az adott terület hagyományos termelési kultúrájának megőrzésével mennél hatékonyabban védje a természeti környezetet. Kiemelt szemponttá vált a vizek, a vadon élő állatok költő és szaporodási helyének védelme, a környezetvédelemmel harmonizáló termelési módok valamint technikák elterjesztése. Több mint másfélszáz program 50–75%-os közösségi támogatás kilátásba helyezésével segítette a régi/új gazdálkodási forma elterjesztését. A reform a korábbiakhoz képest kifejezetten új vonása volt,

hogy következetesen hangsúlyozta a környezetvédelem, a környezetkímélő gazdálkodás, a kevésbé intenzív, őshonos fajták termesztésbe illetve tenyésztésbe történő bevonását. A biotermelés ezzel a dokumentummal nyert teljes polgárjogot a Közösség agráriumában. • Brüsszel a változásokat nem kötelező direktívaként, hanem alternatív választási lehetőségként kínálta fel a gazdáknak. Az érintettek szabadon dönthettek a programcsomag egyes elemeihez való csatlakozás idejéről, mértékéről, vagy annak esetleges figyelmen kívül hagyásáról. Az elutasító magatartás mindenképpen komoly anyagi veszteséggel járt az érintettek számára. • A program lehetővé tette az 55 éves kort elérő gazdák és alkalmazottaik számára, hogy korengedményes nyugdíjba vonuljanak. Ez az intézkedés azért nagy jelentőségű, mert egyrészről segítette a szektorban dolgozók mintegy felét kitevő idős gazdák a termelésből történő,

szociálisan biztosított kiválását, másrészről felgyorsította a kívánatosnál lassabban előre haladó birtokkoncentrációt. A McSharry előkészítette 1992-es agrárreform minden bátor kezdeményezése ellenére is csak részben váltotta be a hozzáfűzött reményeket. A kompenzációs támogatás bevezetése ugyan mérsékelte a krónikus túltermelési és raktározási gondokat, de az intézkedés csak az agrártermékek egy részére terjedt ki, mint említettük a tejtermékekre, cukorra, borra nem. Csökkent ugyan a mezőgazdasági szektor költségvetésre nehezedő nyomá- A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 183 ► Az európai integráció története a 20. században A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom A 90-es évek Vissza ◄ 184 ► sa, és a reform nyomán az agrárkiadások a büdzsén belül a kétharmados arányról az ötven százalék közelébe húzódtak vissza,

majd az alá kerültek. A kép azonban egy kissé csalóka. Ugyanis a reform következtében nem annyira a támogatási összegek csökkentek, mint inkább a közösségi bevételek nőttek, amelynek következtében kedvezőbb számbeli arányok alakultak ki. Az aránycsökkenés ellenére is nominálértékben még nőtt is a szektorra fordított euró milliárdok nagysága A McSharry reformról is hamarosan kiderült, hogy nem lesz képes hosszabb távra rendezni az Unió mezőgazdaságát, ezért előre vetítette a további reformok szükségességét. Ez utóbbi annál is inkább reális gondnak tűnt, mert Kelet-Európa csatlakozása esetén semmiképpen sem volt fenntartható a támogatások korábbi gyakorlata. Az alacsonyabb agrotechnikával, de jobb termőhelyi adottságokkal rendelkező kelet-európai jelölt országok az azonos támogatási feltételek mellett szétfeszítették volna az Unió agrárgazdasági kereteit. A támogatási források lehetséges fedezetét

jelentette az 1992. decemberében az EiT edinburghi csúcsértekezletén elfogadott ún Delors II csomag. A bizottsági elnöknek sikerült a költségvetési források növelése érdekében a tagországok GNP-hez viszonyított hozzájárulási plafonját 1,20%-ról 1,27%-ra emelni. Így már a mintegy 90 milliárdra emelkedő költségvetési keret lehetővé tette az agrárkiadásokon túl segíteni a közös transzeurópai hálózatok kiépítését, a közös vízumpolitika kialakítását, a kutatási-fejlesztési programok támogatását, a nemzetállami iparpolitikák gyorsabb ütemű integrációját. A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 184 ► Az európai integráció története a 20. században Az Európai Unió fogadóképessé tétele A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 185 ► 12. Az Európai Unió fogadóképessé tétele a keleti bővítés érdekében A kelet-európai

politikai változások után a térség országai rövid időn belül a transz-atlanti szervezetek és az Európai Unió tagja akart lenni. Nem számoltak az átalakulás nehézségeivel és a Közösség feltételeivel. A fejezet Kelet-Európa integrálódási folyamatát kíséri végig a teljes jogú tagság elérésig. 12.1 Az új demokráciák versenyfutása az európai szervezetekbe Az új politikai demokráciák vezetőiben és lakosságában vélhetően a hidegháború korszakának kremlinológiai kutatásai hatásaként (a szovjetrendszerre vonatkozó nyugati kutatások összefoglaló neve) élt az illúzió, amennyiben kivívják függetlenségüket a szovjetrendszerrel szemben, akkor minden további nélkül a szabad világ tagjaivá válhatnak. Sőt, a 90-es évek elejének dinamikus változásai közepette nem kevesen úgy gondolták, hogy ha már a dolgok nehezebbik, politikai részével megbirkóztak, akkor már rövid időn belül a szociális jólét birodalmába is

jutnak. Akárhányszor is sugallták korábban Nyugatról egy szabadabb világ reményét, ők sem gondolták volna, hogy Közép-Kelet-Európa egy jó félévtized alatt politikailag átalakul, és jószerével az egész földrajzi térség egyszerre folyamodik bebocsátásért a Közösségbe. Brüsszel helyzetét különösen megnehezítette, hogy a 90-es évek eleje az Európai Unió számára is a dinamikus változások évei voltak. Sőt, a közösség történetében talán még soha annyi reformprogram nem volt folyamatban, mint éppen ekkor. Legyen elég csak a maastrichti határozatok gyakorlati megvalósításának nehézségeire, az 1992-es agrárreform a gazdákkal történő elfogadtatására; a gazdasági és pénzügyi unió megteremtésére, az Európai Gazdasági Tér kialakítására stb. utalni Mindezeken túlmenően az Európai Uniónak egy sor más társadalmi jellegű kihívással is szembe kellett nézni. Az uniós polgárokat egyre jobban irritálta a

nemzetközi bűnözés, a terrorizmus, a pénzmosás, az emberkereskedelem korábban soha nem tapasztalt méretű megjelenése, a mindennapok közérzetét rontó jellege. A kelet-európai politikai változásokkal is összefüggően megnőtt a bevándorlási hullám, és a tagországokban már- A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 185 ► Az európai integráció története a 20. században Az Európai Unió fogadóképessé tétele A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 186 ► már veszélyes méreteket öltött az idegengyűlölet. A Közösségen belül folyamatosan nőtt az europesszimisták száma. Amíg az Unió a folyamatban lévő ambiciózus tervei megvalósításán fáradozott, addig csak mérsékelten lehetett várni komoly lépések megtételét az új demokráciák befogadása ügyében Brüsszel lényegében lassú, a várakozóknak talán még halogatónak is tűnő

politikát folytatott, ami egyrészről abból adódott, hogy nem akart a felvétel feltételeiről elhamarkodottan dönteni, mert a csatlakozás tényleges feltételeit kezdetben konkrétan még megfogalmazni sem tudta, másrészről maga is tisztában volt azzal, hogy késlekedése viszont akár politikai visszarendeződést is kiválthat. Brüsszel bármennyire is próbálta halogatni a konkrét válaszokat, előbb-utóbb mégis csak össze kellett állítania a felvétel feltételeit, és nyilatkoznia kellett a csatlakozás várható időpontjáról is. A vázolt folyamatba illettek bele a világ hét legjelentősebb ipari országa állam- és kormányfőinek párizsi találkozóján elfogadott döntések. A nagy francia forradalom 200. évfordulója alkalmából (1989 07 14–16) rendezett tanácskozáson a G7-ek vezetői megbízták az Európai Bizottságot, hogy dolgozzon ki tervet a gazdasági és társadalmi reformokban élenjáró két közép-kelet-európai ország,

Lengyelország és Magyarország támogatása érdekében. Az események gyorsan haladtak előre, mert az 1989. augusztus 1-je és szeptember 25-e között Brüsszelben ülésező OECD országok képviselői már el is fogadtak egy támogatási programot a két szóban forgó ország megsegítésére. A gazdasági szerkezetváltást támogató segélyprogram az angol kezdőbetűiből képzett mozaikszó alapján PHARE-program (Poland and Hungary Assistance with Restructuring the Economy – PHARE) néven vált ismertté. A segélyprogram több területen szándékozott segítséget nyújtani: 1990 január 1-jétől Brüsszel megszüntetett mindenfajta diszkriminatív tevékenységet a két országgal szemben, és támogatta a piacgazdasági viszonyok megteremtését országaik gazdasági életében, a demokratizálódási törekvéseket pedig a politikai folyamatokban. A program beindulásával Lengyelország és Magyarország is az ún. kedvezményezett országok kategóriájába

került át Idővel más országok is a támogatás kedvezményezettjei lettek segítve hasonló irányú átalakítási törekvéseiket. Az ezredfordulóra, mint a 8 számú táblázat is mutatja, szinte már a térség a program támogatottjává vált, beleértve a később jogosultságot szerző Albániát, Bosznia-Hercegovinát és Macedóniát is. A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 186 ► Az európai integráció története a 20. században Az Európai Unió fogadóképessé tétele A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 187 ► 8. táblázat Előcsatlakozási Alapok támogatásai 2000–2006 között (euró/millió) Ország Bulgária Csehország Észtország Lengyelország Lettország Litvánia Magyarország Románia Szlovákia, Szlovénia Összesen: PHARE 100 79 24 398 30 42 96 242 49 25 1085 ISPA ISPA minimum maximum 83,2 124,8 57,2 83,2 21,8 36,4 372,8 384,5 36,4 57,2 41,6

62,4 72,8 104 208 270,4 30,4 57,2 10,4 20,8 1040 SAPARD 52,1 22,1 12,1 168,7 31,8 29,8 38,1 150,6 18,3 6,3 520,0 Forrás: www.forrasportalhu/euokt/06-02html A térségi átalakulás folyamatát és irányát is némileg befolyásolandó a 90-es évek elején élénk vita folyt unió szerte Kelet-Európa jövőjét illetően. A vitázó felek egyrészről megnyugvással vették tudomásul, hogy a szovjetblokk államai visszanyerték politikai függetlenségüket és (szociális) piacgazdasági viszonyokat akarnak teremteni. Másrészről viszont igen eltérő vélemények alakultak ki arról, hogy miként lehet a térséget a közösségi egységes belső piac követelményeinek teljesítésére felkészíteni. Az azonnali csatlakozást ugyan szinte mindenki kizártnak tartotta, és sokan voltak olyanok is, akik a felzárkózás végpontját a távoli jövőbe helyezték, azért nem kevesen voltak azok is, akik egy szabadkereskedelmi társulás alakításával gondolták a térség

nem túl közeli közösségi csatlakozását megoldani. A különböző véleményektől függetlenül a reformországok a Szovjetuniótól való gyors politikai, gazdasági függetlenedés útját választva, egyúttal már az Európai Unió ajtaján is kopogtattak. Először társulási szerződések aláírását kérték, majd ennek biztosítása után azonnal a teljes jogú tagság elnyeréséért folyamodtak Az új demokráciákban a gyors csatlakozás reményét kifejezetten erősítette, hogy a német egység megteremtése érdekében összehívott 2+4-es A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 187 ► Az európai integráció története a 20. században Az Európai Unió fogadóképessé tétele A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 188 ► kerekasztal tárgyalásokon az NSZK és NDK, ill. az USA – Szovjetunió – Nagy-Britannia – Franciaország képviselői megegyeztek a

német egység megteremtésében, és az egykori Kelet-Németország öt tartománya minden különösebb előfeltétel nélkül az Unió tagjává vált. Természetesen nem szabad elfelejteni, hogy az NDK területe nem önálló tagállamként lett a Közösség része, hanem a Német Szövetségi Köztársaság gazdasági, politikai rendszerének integráns részeként, már ha akkor valamennyire is integrációról lehetett beszélni. 12.2 A Koppenhágai Szerződés A reform országok politikusai és lakossága mind nagyobb rezignáltsággal vették tudomásul, hogy jóval kisebb segítséget kapnak az Uniótól, mint amit egyáltalán remélt. Az új demokráciák politikusai esetenként már nyilvánosan is hangot adtak ebbéli csalódottságuknak, legfőképpen pedig az Unió nyílt állásfoglalást halogató politikája miatt. Az állam- és kormányfők az 1993. június 21–22-ei koppenhágai ülésén végre megszületett a Közösség válasza a felvételre várók

legfontosabb kérdéseire A csúcsértekezleten elfogadott ún. koppenhágai kritériumok pontosan számba vették a teljes jogú tagság elnyerésének a feltételeit. A dokumentum elismerte a kelet-európai országok jogát a csatlakozásra, de annak politikai, gazdasági feltételeket szabott. A politikai kritériumok (szilárd, demokratikus intézményrendszer – demokratikus választások – többpártrendszer – jogállamiság érvényesülése – emberi jogok biztosítása – kisebbségi jogok rendezése stb.) azért kerültek megfogalmazásra, mert a térség több mint négy évtizeden keresztül egypárti diktatúra keretei között élt, ennek következtében hiányoztak a többpártrendszer működésének a tapasztalatai, a jogállamiság megteremtésének stabil intézményi keretei, működési feltételei. Brüsszel számára egyáltalán nem volt biztos, hogy a hatalomra került politikai elit megfelelőképpen tudja majd kamatoztatni a rendszerváltás nyomán

kapott politikai tőkét, és nem következik majd be esetlegesen valamiféle hatalmi-politikai visszarendeződés. 1993 nyarára ugyan már egyértelművé vált, hogy a térség rendszerváltásai lényegében békés körülmények között lezajlottak, de teljességgel azért nem volt kizárható bármiféle váratlan visszarendeződés lehetősége sem. Az Európai Unió a demokratikus, jogállami viszonyok megteremtését olyan keretfeltételnek tekintette, amely nélkülözhetetlen a nyugat-európai demokráciákhoz való csatlakozáshoz, de a formálódó piacgazdasági viszonyok megszilárdításának is fontos előfeltétele. A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 188 ► Az európai integráció története a 20. században Az Európai Unió fogadóképessé tétele A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 189 ► A csatlakozás gazdasági feltételeinek megfogalmazásával

(működő piacgazdaság, versenyképesség stb.) Brüsszel arra hívta fel a reformországok figyelmét, hogy a korábban tervgazdasági keretek között működtetett gazdaságaikat kellően fel kell készíteni a piaci verseny feltételeire Nem megfelelő felkészültség esetén súlyos társadalmi, szociális konfliktusok keletkezhetnek A dokumentum nyomatékosan felhívta a bebocsátásra várók figyelmét arra is, hogy a teljes jogú tagság elnyerését követően rövid idő alatt nemcsak a gazdasági unió támasztotta kihívásoknak, a piaci versenynek kell megfelelniük, hanem a már formálódó pénzügyi unió feltételeinek is. Idővel alkalmassá kell válniuk a pénzügyi unióban való részvételre, az új fizetőeszköz bevezetésére. Az állam- és kormányfők kiemelten utaltak arra is, hogy a teljes jogú tagságot elnyerő országoknak maradéktalanul át kell venniük az unió teljes joganyagát, azokon semmilyen körülmények között sem változtathatnak.

Ezekkel az intelmekkel azokat a többnyire populizmusra hajló kelet-európai politikusokat kívánták józanabb belátásra bírni, akik a tömegeket úgy igyekeztek „hangolni”, hogy az egyszer már lezárt tárgyalási dossziék bármikor felnyithatók, és a mindenkori körülményeknek megfelelően újra tárgyalhatók. A csatlakozásra váró országok a koppenhágai kritériumokat meglehetősen nagy kiábrándultsággal fogadták. Nyilvánvalóvá vált ugyanis, hogy a feltételrendszer teljesítése akár a távoli jövőbe is utalhatja az általuk rövidtávra tervezett teljes jogú tagság időpontját. A kritériumok nehezen konkretizálható jellegük ellenére, mégis vezérfonalként szolgáltak az Unióba igyekvők számára. Cselekvési programmá vált a térségben „európai módon” politizálni, gazdálkodni, viselkedni. Bármennyire is vitathatók az Európai Tanács megfogalmazta feltételek – különösen a korábbi felvételi tapasztalatok ismeretében,

– mégis józanul megállapítható, hogy a később kijelölésre került 2004-es csatlakozási dátum is meglehetősen sok társadalmi, politikai, gazdasági területet talált nem kellően felkészült, „eurofit” állapotban, nemhogy még egy korábbi időpont. A koppenhágai kritériumok kelletlen fogadtatása Brüsszelt arra ösztönözte, hogy további támogatást nyújtson a reformokkal küszködő országoknak. Ennek a törekvésnek a jegyében készült el az ún Fehér Könyv, amelyet a reform országok a cannes-i csúcs után kaptak meg. Az Unió újabb dokumentuma abban akart segítségére lenni a reformországoknak, hogy milyen gazdasági, jogi intézkedéseket foganatosítsanak annak érdekében, hogy megfeleljenek az egységes piac követelményeinek. Komoly segítő A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 189 ► Az európai integráció története a 20. században Az Európai Unió fogadóképessé tétele A

dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 190 ► szándék mutatkozott meg abban is, hogy az 1994 végi madridi csúcson azzal bízták meg az Európai Bizottságot, hogy rendszeres országjelentésekben mérje fel és véleményezze a csatlakozásra várók felkészültségét, időről-időre mutasson rá a hiányosságokra, az aktuális lépések megtételének szükségességére. Ezek az országjelentések, mint később kiderült, hatékonyan segítették az országok uniós felkészülését, mert ez a monitoring rendszer folyamatosan jelezte számukra az elért eredményeket, és ráirányította figyelmüket a még meglévő hiányosságokra. Nem elhanyagolható szempont volt az sem, hogy az országok felkészültségi sorrendjének folyamatos nyilvánosságra hozatalával az Európai Bizottság ösztönözte, mintegy versengésre késztette őket. 12.3 Az Amszterdami Szerződés A Maastrichti Szerződés megkötésekor az aláíró

államok megegyeztek abban, hogy a szerződés tapasztalatait majd kormányközi konferencia keretében vitatják meg, és szükség esetén változtatnak is rajta. 1996 március végén Torinóban meg is kezdte a munkáját a tanácskozás, de vizsgálódását már úgy kellett irányítania, hogy a Közösség felvételre váró tagjait is kezelni tudja. Már ekkor egyértelművé vált, hogy akár rövid időn belül is a közösség 20-25 főre bővülhet. A konferencia résztvevői azonban minden jó szándékú törekvésük ellenére sem tudták kidolgozni az új tagokkal kibővített Európai Unió működési feltételeit. A tagországok érdekellentétei miatt erre sokkal több időre és kompromisszumkészségre volt szükség Ettől függetlenül a kormányközi konferencia keretében elért eredményeket az állam és kormányfők amszterdami Európai Tanács ülésén (1997. 06 17– 17.) elfogadták és a nyilvánosság elé is tárták A legfontosabb változást az

Európai Parlament jogkörének a növelése jelentette. A szerződés érvénybe lépése után a miniszteri döntéseket a parlamentnek jóvá kellett hagynia, csak akkor emelkedhetett törvényerőre A Parlamentnek biztosított újabb együttdöntési jog abba az irányba tett helyes lépésnek tekinthető, amelyet a polgárok már régóta óhajtottak. Szintén az EP tekintélyének növelését szolgálta az Európai Bizottság elnökének kinevezéséhez biztosított egyetértési jog biztosítása is. A Tanács által javasolt személy alkalmasságáról a Parlament is véleményt mondhatott. A szerződés megteremtette a feltételét egy „közös európai kül- és védelmi főmegbízotti” jogkör kialakításának is. A „Mr Európa” megbízatását az Unió kormányaitól kapja, annak szellemében tevékenykedik majd. Minthogy a Közösség kül- és védelmi politikája még nem emelkedett közösségi A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált

irodalom Vissza ◄ 190 ► Az európai integráció története a 20. században Az Európai Unió fogadóképessé tétele A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 191 ► 9. táblázat Egy főre jutó GDP a „régi” 15-ök és az „új” 10-ek országaiban vásárlóerő paritáson (%-ban, az EU–15 2002-es átlagában) „Régi” tagországok Luxemburg Írország Dánia Hollandia Ausztria Belgium Egyesült Királyság Svédország Franciaország Finnország Németország Olaszország Spanyolország Portugália Görögország 189 125 113 111 111 107 107 105 105 102 100 98 86 71 71 „Új” tagok és jelöltek Ciprus Szlovénia Málta Csehország Magyarország Szlovákia Lengyelország Észtország Lettország Litvánia Románia Bulgária Törökország 76 69 69 62 53 47 41 40 39 35 27 26 25 Forrás: Eurostat szintre, azért tevékenysége csak meglehetősen korlátozott jogkörű lehetett. A tagállamok a külügyi

tevékenységükbe egyenlőre senkinek sem engednek beleszólni, féltékenyen őrzik külpolitikai szuverenitásukat. A poszt létrehozása óta eltelt időben a feladatkört ellátó J. Solana konfliktusos helyzetekben kifelé, – amennyiben egyáltalán létrejött – az egységes Uniós álláspontot képviseli, vagy a konfliktus enyhítése céljából közvetítő tevékenységet vállalt. A szerződés nyomatékosan felhívta a tagállamok figyelmét egy közös bevándorlás politikai és menedékjogi gyakorlat kialakítására. Az uniós országoknak 2004-ig közös nevezőre kellett volna jutni ebben az egyre nyomasztóbbá váló probléma megoldásában Egyenlőre még a keretei sem alakultak ki a közös cselekvésnek Amszterdam három fontos kérdésben nem hozott döntést: (1) a szavazati arányok, (2) az Európai Bizottság létszáma és (3) az egyhangú döntéshozatal radikális csökkentése ügyében. A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált

irodalom Vissza ◄ 191 ► Az európai integráció története a 20. században Az Európai Unió fogadóképessé tétele A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 192 ► A problémák súlyából és az egymásnak szegülő nemzetállami érdekellentétekből ítélve nyilvánvalóvá vált, hogy a kelet-európai új demokráciák 5-6 éven belül nem csatlakozhatnak a Közösséghez. Ugyanis az is világossá vált, hogy az Amszterdamban nyitva maradt kérdéseket előbb-utóbb le kell zárni, mert anélkül nem lehet, de nem is érdemes új tagok felvételével érdemben foglalkozni. Az intézményi reformok elmaradása Kelet-Európa számára egyértelműen azzal az üzenettel szolgált, hogy addig nem lehet szó csatlakozásról, amíg az Unió belső megosztottságából adódó szervezeti és döntéshozatali viták le nem zárultak. Ezzel viszont egy újabb kormányközi konferencia összehívása vált szükségessé

Amszterdam minden előre mutató intézkedése ellenére sem elégítette ki az uniós közvélemény előzetes várakozásai. A holland főváros is inkább csak az euroszkeptikusok számát növelte. 12.4 A NATO-tagság kérdése A 90-es évek elejére alapvetően megváltoztak a világban a katonai erőviszonyok. Korábban a bipoláris világ egyik tartóoszlopának számító Szovjetunió darabokra tört 70 évi fennállás után, amiből 40 év világhatalmi vezető szerep volt, a rendszer belső gazdasági, politikai ellentmondásai miatt önmagától összeomlott. Külpolitikai elerőtlenedése miatt nemcsak a kelet-európai térség elszakadási törekvéseit nem tudta megakadályozni, de az egykori szovjet tagköztársaságok önállósodási törekvéseit sem volt képes feltartóztatni. 1991 február végén feloszlott a Varsói Szerződés, ezt követte a Szovjetuniónak Független Államok Közösségévé történő alakulása (1991. 12 21) Az Orosz Föderáció

vezetésével megalakuló FÁK-hoz az egykori 15 tagköztársaságból csak 11 csatlakozott. A három balti állam, Észtország, Lettország Litvánia valamint Grúzia távol maradt a Közösségtől. Az átalakulás gazdasági nehézségei, valamint a fellángoló nemzeti ellentétek miatt a Közösséget állandó belső feszültségek gyötörték és folyamatosan tovább erodálódott Újabb és újabb államok függetlenítették magukat Legutóbb éppen Ukrajna, az Orosz Föderációt követő legnagyobb létszámú és gazdasági erejű ország. A közép-kelet-európai térség önállósodási törekvéseit nagymértékben megkönnyítette a Varsói Szerződés felbomlása. A katonai szövetség megszűnése miatt a térség országainak nem kellett attól tartania, hogy internacionalista segítségnyújtás címén a Vörös Hadsereg esetleg megakadályozza a demokratikus átalakulási folyamatot. A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza

◄ 192 ► Az európai integráció története a 20. században Az Európai Unió fogadóképessé tétele A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 193 ► 1990. november 19–21-e között Párizsban ülésezett 34 európai és észak-amerikai ország vezetője az Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlet (EBEÉ) keretében, és kézjegyével látta el Az új Európa chartája című dokumentumot. Az aláírók ünnepélyesen kinyilvánították, hogy több mint négy évtized politikai, katonai szemben állása után véget ért a hidegháború, és minden egyéb feltétel nélkül elfogadják és tiszteletben tarják a kialakult status quo-t. Mindannyian kijelentették, hogy a 90-es évek elejével az európai országok együttműködésének új korszaka kezdődött el A kelet-európai változások eredményeként, de az elfogadott charta miatt is a NATO-nak felül kellett vizsgálnia a korábbi, még bipoláris

világra szabott katonai stratégiáját. A 90-es évek elejétől az Észak-atlanti Katonai Szövetség több lépésben új védelmi koncepciót dolgozott ki, amely a korábbi merev szembenállás helyébe a szerves együttműködés kialakítását javasolta a volt szocialista országoknak éppen úgy, mint a Független Államok Szövetségének. Az új doktrína iránt – teljesen érthető módon – nagyobb fogadó készség az új demokráciák részéről nyilvánult meg Az Észak-atlanti Szervezet az együttműködés két konkrét formáját javasolta: egyrészről az Észak-atlanti Együttműködési Tanács keretében biztosítani kívánta Bulgária, Csehszlovákia, Észtország, Lengyelország, Lettország, Litvánia, Magyarország, Szlovákia, Románia számára a katonai szervezet tapasztalataihoz való hozzáférés lehetőségét, másrészről „Partnerség a békéért” (Parnership for Peace – PfP) kezdeményezés keretében igyekezett csökkenteni az

évtizedek alatt kialakult szervezettel szembeni előítéletet. A katonai szövetség bizalomnövelő intézkedések meghozatalával, az együttműködés elmélyítésével kívánta biztos alapokra helyezni térségi katonapolitikáját. A közvetlen szovjet befolyástól éppen hogy csak megszabaduló új demokráciák akkor érezték volna magukat igazán biztonságban, ha azonnal az észak-atlanti szövetség védelme alá kerülhettek volna. A NATO vezetés azonban ilyen radikális változást nem akart, mert világosan látta, hogy a térség egységes védelmét csak közösen láthatják el. Ennek érdekében pedig a csatlakozni kívánó országoknak még egy sor lényeges változtatást is végre kell hajtaniuk a szükséges NATO-kompatibilitás elérése érdekében. A katonai szövetség által ajánlott békepartnerség ugyan megfelelő keretül szolgált a közeledési folyamat lebonyolítására, de az érintettek mégis kevesellték a segítségnyújtás szóban

forgó formáját és mértékét. Reálisan el kell ismerni, hogy a NATO tagságra jelentkező országok hadseregei sem szervezetileg, A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 193 ► Az európai integráció története a 20. században Az Európai Unió fogadóképessé tétele A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 194 ► sem műszaki-technikai szempontból nem voltak alkalmasak a katonai szervezetbe történő azonnali integrálásra. A NATO főhadiszállás nyilván taktikai megfontolásból következően sem akarta irritálni az orosz, ukrán, fehér-orosz vezetést, időt akart hagyni számukra a hatalompolitikai változások feldolgozására és tudomásul vételére. Óvatos, körültekintő politikával akart előre haladni A NATO keleti bővítését lépésről lépésre akarta megvalósítani anélkül, hogy akárcsak komolyabb feszültség is kialakuljon az érintett körön

belül. A brüsszeli stratégák egy pillanatra sem tévesztették szem elől azt a tényt, hogy a FÁK nukleáris ereje semmivel sem volt kisebb, mint a Szovjetunióé, és az továbbra is bármikor bevethető állapotban volt. A biztonságos előre haladás megteremtésében fontos szerep jutott a NATO – Orosz Állandó Tanácsa (1997. május) megalakításának, amely sikeresen csökkenthette az eltérő érdekekből adódó feszültségeket. A meglévő hiányosságok ellenére az 1997. júliusi madridi NATO csúcsértekezleten a katonai szervezet tagállamai – az Alapokmány szellemében –, egyhangú határozattal meghívták Csehországot, Lengyelországot és Magyarországot a felvételi tárgyalásokra. A csatlakozási tárgyalások lezárását jelentő jegyzőkönyvek aláírása után mindegyik országban népszavazás erősítette meg a belépési szándékot. 1999 március 12-én, a NATO megalakulásának 50 évfordulója alkalmából rendezett ünnepségek

keretében felvételre kerültek az első közép-kelet-európai államok a katonai szervezetbe. A közben eltelt időszakban tovább bővült a katonai szövetség, és jelenleg 26 európai és észak-amerikai állam a tagja. A 90-es évekkel megváltozó nemzetközi politikai légkör, valamint az Észak-atlanti Szervezet megalakulásának fél évszázados jubileuma megfelelő alkalmat kínált egy új stratégia ismertetésére. A korábbi alapfeladatai mellett a szövetség kinyilvánította, hogy a jövőben aktívabb nemzetközi békefenntartó tevékenységet kíván folytatni, szorosabbra szándékozik fűzni kapcsolatait azokkal a szervezetekkel, amelyek az európai béke és biztonság érdekében tevékenykednek. (lásd pl EBESZ) A megváltozott stratégiai elveinek megfelelően a NATO jelentős szerepet vállalt és vállal napjainkban is az ENSZ Biztonsági Tanácsa határozata alapján a boszniai és afganisztáni válságkezelésben. Hazánk is a maga eszközeivel

segíti a békemisszió tevékenységét A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 194 ► Az európai integráció története a 20. században Az Európai Unió fogadóképessé tétele A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 195 ► 12.5 Agenda 2000 – Az erősebb és szélesebb Unióért A sokasodó gondok ellenére némi bátorításként hatott a felvételre várakozók körében az 1997. július közepén napvilágra került Agenda 2000 dokumentum Az Európai Bizottság által készített programcsomag jó taktikai érzékkel több probléma egyidejű megoldására tett kísérletet. Már a dokumentum alcíme is reménykeltő volt a csatlakozásra várók számára, hiszen „Az erősebb és szélesebb Unióért” kiegészítő megjegyzést viselte. Az Európai Tanács felkérésére készített anyag a következő tervezési időszak, a 20002006 közötti periódus költségvetési

irányszámait tartalmazta. Ebből derült fény arra, hogy a mezőgazdaságra fordítható pénzügyi eszközök között szerepelnek adatok a keleti bővítés költségeit illetően is. A három terület egybe kapcsolása azért is vált szükségessé, mert felelősséggel csak együttesen lehetett dönteni a soron következő tervezési időszak pénzügyi kiadásairól. Az uniós mezőgazdasági kiadások további számottevő csökkentése mellett kalkulálni kellett az új demokráciák felvételi költségeivel is. Az Unió lényegében a dokumentumon keresztül tudatta a bebocsátásra várókkal, hogy számol felvételükkel és a vele járó költségekkel is. Az anyag 2002-től tartalmazott forrásokat az új tagok számára, amelyek arra engedtek következtetni, hogy mégiscsak felgyorsulnak majd a csatlakozási tárgyalások, amelynek költségét akkor mintegy 20-38 milliárd euróra becsülték. Az Agenda javasolta az 1992-ben megkezdett agrárreform-intézkedések

következetlenségeinek a kijavítását, és az egész szektorra történő lehető legteljesebb kiterjesztését. A Bizottság kifejezte azt az eltökélt szándékát is, hogy alacsonyabb árak biztosításán keresztül növeli a térség világpiaci versenyképességét, a kialakult agrármodell megőrzését, a támogatások igazságosabb elosztását, a kialakult jövedelmi viszonyok fenntartását, alternatív jövedelmi és foglalkoztatási lehetőségek biztosítását a gazdáknak, valamint a rászoruló családtagjaiknak. Az elképzeléssel összhangban a Bizottság a 2000–2006 közötti költségvetési periódusban tovább csökkentette a marhahús ártámogatását 30%-kal, a gabona felvásárlási árát 20%-kal, a tejtermékekét pedig 10%kal. A bevétel kiesését a gazdák számára a már polgárjogot nyert és működőképesnek bizonyult ún direkt kifizetések formájában kívánta ellentételezni Az Agenda tovább erősítette a McSherry-tervben lefektetett

elveket. Brüsszel fokozottan törekedett az agrár környezetvédelmi és vidékfejlesz- A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 195 ► Az európai integráció története a 20. században Az Európai Unió fogadóképessé tétele A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 196 ► tési szempontok következetes érvényesítésére. Minden korábbinál fontosabb szemponttá vált a vidék népességmegtartó erejének a fenntartása, a falusi környezet megőrzése. Brüsszel tisztában volt azzal, hogy a csatlakozni kívánó országok fejlettségi szintje messze elmarad az Unió átlagától, ezért számolt azzal, hogy változtatnia kell a strukturális és kohéziós politikája alapelvein. A problémát csak az okozta, hogy a nettó befizetők nemhogy többet, de befizetéseik még a korábbi szinten tartásától is elzárkóztak. Azzal, hogy Kelet-Európa alacsonyabb egy főre jutó

GDP átlaggal rendelkezett, mint a Tizenötök, a Közösségbe lépve lefelé nivellálta az átlagot, amelynek következtében a korábbi támogatási rendszer mellett jó néhány ország kikerült volna a kedvezményezettek köréből. A problémakör másként is megfogalmazható, ha változatlanok maradnak a támogatási kondíciók, akkor az egész kelet-európai térség valamilyen alapon támogatásra jogosulttá vált volna. Ezt a rendelkezésre álló pénzügyi források ismeretében nem lehetett felvállalni. Az éles szóváltásokat sem nélkülöző viták ellenére, az Agenda végül is 1999. március végén elfogadásra került Az állam- és kormányfők Berlinben egyezségre jutottak és elfogadták a strukturális és kohéziós politika keretfeltételeit, valamint döntöttek a 2000–2006 közötti periódus pénzeszköz felhasználásáról is. A térség országainak csatlakozási időpontjáról ugyan ekkor még mindig nem született konkrét döntés, de a

már követett adatokból kiolvashatóan Brüsszel a 2002–2004 körüli bővítéssel számolt. Brüsszelben szükségesnek ítéltek egy olyan forrás megnyitását, amelyik segíti majd a jelölt országok zökkenőmentes integrációját. A berlini Európa-csúcson két alap felállításáról döntöttek: az egyik az Előcsatlakozási Program a Mezőgazdaság és a Vidék Fejlesztésére (Special Accession Programme for Agriculture and Rural Development – SAPARD), a másik a Strukturális Politikát Támogató Előcsatlakozási Alap (Instrument for Structural Policies for Pre-Accession – ISPA) volt. Az SAPARD a 60-as évek elejétől működő az Európai Mezőgazdasági Orientációs és Garancia Alaphoz állt közel, az ISPA pedig a Kohéziós Alappal volt rokonítható. A SAPARD támogatások az acquis communautaire agrárszektorban történő átvételét, valamint a mezőgazdasági szerkezetváltást, az élelmiszerminőség védelmet és a turisztikai beruházásokat

támogatta a falun élők körében. Az ISPA a közlekedési infrastruktúra és a környezetvédelem területén nyújtott segítséget. Kedvező elbírálásra számíthattak azok a projektek, amelyek az uniós prioritásokhoz, így többek között a szennyvíztisz- A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 196 ► Az európai integráció története a 20. században Az Európai Unió fogadóképessé tétele A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 197 ► títás, az ivóvízellátás, a szilárd hulladékkezelés, a légszennyezés mérsékléséhez stb. illeszkedtek A dokumentum a kilátásba helyezett intézkedései dacára is igen heves indulatokat váltott ki a termelők és az érintett tagországok részéről. A gazdák számára teljességgel elfogadhatatlannak tűnt, hogy a költségvetés mintegy felét kitevő agrártámogatások mértékét ilyen drasztikusan csökkentsék. A

tagállamok közül a fennálló viszonyok megőrzése mellett szállt síkra Franciaország és Spanyolország. Németország, mint az agrárpolitika fő finanszírozója bejelentette, hogy semmilyen körülmények között sem hajlandó változatlan keretek között támogatni az agrárpiacot. NagyBritannia a meglévő irányszámoknál is radikálisabban akarta csökkenteni a felvásárlási árakat, közelíteni az uniós árakat a világpiaci árszinthez. Megegyezésre az EiT berlini ülése keretében, 1999. március végén került sor Az állam és kormányfők véglegesítették a 2000-2006-os tervezési periódus irányszámait, az egyes közösségi politikákra fordítható keretszámokat, valamint a keleti bővítés költségeit. A tervciklus 2,5%-os GDP növekedéssel számolt a tagországok, 4,0%kal a jelölt országok esetében. Ez szükségtelenné tette a korábban sok vitát kiváltó 1,27%-os tagországi GNP befizetés esetleges növelését. Az előzetes

számítások szerint az Unió költségvetése a 2000. évi 91,9 milliárdról 2006-ra 107 milliárd euróra növekszik A 10. számú táblázat adataiból egyértelműen kiolvashatók a Bizottság alapvető célkitűzései: • Brüsszel leszögezte, hogy nem enged semmiféle agrár-lobby érdeknek, és a kiadásokat 40,5 milliárd eurós szinten befagyasztja, és az csupán csak az infláció mértékében növekedhet; • A közös tevékenység összkiadásai is csak az előre tervezett változtatások eredményeként nőhetnek 2002-ig, a tervezési periódus végére már akár 40% alá is eshet. • A vidék arculatának megőrzése már a McSherry-féle reformnak is fontos részét képezte. Minthogy az újabb tervezési periódusban nem emelkedtek szignifikánsan a vidékfejlesztésre fordítható források, ezért ebből arra lehetett következtetni, hogy még nem sikerült teljességgel szinkronba hozni a gazdák minduntalan deklarált jövedelemszintjének megőrzését a

közismerten szükséges szerkezetváltással, a nemzetközi versenyképesség emelésével. A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 197 ► Az európai integráció története a 20. században Az Európai Unió fogadóképessé tétele A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 198 ► 10. táblázat Agrárköltségvetés 2000–2006 (milliárd euró) Kiadási tételek Közös Agrárpolitika kiadásai Vidékfejlesztés Összes agrárkiadás Összes költségvetési kiadás Agrárkiadások a költségvetési kiadások %-ban 2000 2001 2002 2003 2004 2005 2006 36,62 38,48 39,57 39,43 38,41 37,57 37,29 4,30 4,32 4,33 4,34 4,35 4,36 4,37 40,92 42,80 43,90 43,77 42,76 41,93 41,66 92,0 93,4 100,3 102,0 103,1 105,0 107,0 44 46 44 43 42 40 39 Forrás: Losoncz Miklós: Az Európai Unió Rómától Budapestig. Tatabánya, 2005, TRI-MESTER Kiadó 151 o Az Agenda következetlenségei azoknak az

érdekellentéteknek a kifejeződése volt, amelyek a gazdák, vagy éppenséggel az államok eltérő érdekeiből fakadtak. Legnehezebben megoldható gondnak a küszöbön álló keleti bővítés költségei mutatkoztak. A bővítés nyomán az Unió agrárterülete 29, az agrártermelők száma 55%-kal nőtt. Nyilvánvaló volt, hogy vagy a forrásokat kell növelni, vagy a támogatások általános mértékét kell csökkenteni ahhoz, hogy az agrárköltségvetés a szükséges pénzügyi keretek között maradjon. A nettó befizető országok már jó ideje mondogatták, hogy semmiféle újabb befizetésre sem hajlandók még a keleti bővítés érdekében sem. A régi tagországok gazdái is keményen követelték a maguk részét, nem kívántak lemondani az egyébként is az egyre csökkenő jövedelmi forrásaik további hányadáról. 12.6 A felvételi tárgyalások kezdete Brüsszel növekvő fogadó készségét tapasztalva a csatlakozásra váró új demokráciák

elérték, hogy az ún. luxemburgi csoporttal megkezdődjenek a csatlakozási tárgyalások. Az 1998 március végén meginduló tárgyalásokon a legfelkészültebbnek ítélt államok, így Ciprus, Csehország, Észtország, Lengyelország, Szlovénia és hazánk tárgyalóasztalhoz ülhettek. További öt országgal: Bulgáriával, Lettországgal, Litvániával, Szlovákiával és Romániával a gyenge felkészültségük miatt Brüsszel még a tárgyalások megkezdését sem tartotta szükségesnek. Ugyanakkor viszont minden csatlakozni szándékozó országot a legapróbb részletekig át szándékoztak „világítani”, A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 198 ► Az európai integráció története a 20. században Az Európai Unió fogadóképessé tétele A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 199 ► hogy az EiT és az EB is tisztán láthassa, mennyire felelnek meg az adott

országok az uniós joganyag előírásainak. Miközben már folytak a tárgyalások a tagjelölt országokkal, aközben az Unió intézményrendszere még egyáltalán nem állt készen az új tagok fogadására. Ez azzal a veszéllyel járt, hogy a tárgyalások előbb kerülnek lezárásra, mielőtt még az Unió készen állna fogadásukra. Az Amszterdami Szerződés legnagyobb fiaskója éppen az volt, hogy nem tette az Uniót fogadóképessé az új tagok számára. Sürgetővé vált tehát egy újabb kormányközi konferencia összehívása, amely nemcsak egy szűkebb, de várhatóan egy tágabb, 25-27 fős közösség számára is működőképes Európát teremt. 12.7 Nizzai Szerződés Kemény 10 hónapi munka után, 2000. december 7–9-én az Európai Tanács elfogadta a Nizzai Szerződést, amely elhárította a felvétel szervezeti akadályait. A dokumentum aláírására a következő év február 26-án került sor, majd miután minden állam ratifikálta, életbe is

lépett (2003. 02 01) Az állam- és kormányfők először Az európai alapjogok chartá-ját fogadták el. A dokumentum az európai polgárok alapvető jogait rögzítette. A jogok rögzítésére azért volt szükség, mert megnövekedett a polgárok, a munkavállalók tagállamok közötti mozgása, és az eltérő tagállami feltételek minduntalan feszültséget okoztak. A nizzai szerződés nem a közösségi politikák számát gyarapította, jól lehet erre is szükség lett volna, hanem a bővülő közösség működési mechanizmusát igyekezett megteremteni. Hosszas tárgyalások eredményeként végül mégiscsak kialakult a mindenki számára elfogadható kompromisszumos megoldás. a) Megtörtént a szavazatok újra súlyozása. A lakosságszám fokozott figyelembe vételével elfogadták az országok közötti új szavazati súlyarányokat A négy legnagyobb tagállam – Franciaország, Nagy-Britannia, Németország, Olaszország – az Európai Unió Tanácsában

azonos szavazati súlyt (29) kapott. A fentebb említett arányok figyelembe vételével Magyarország 12-t A mindenki számára elfogadható szavazati súlyarányok kialakítási nehézségére csak egy példa: a Közösség folyamatos bővítései nyomán alapvetően megváltozik a kis és nagy létszámú országok számaránya. 1957 1973 Hatok Kilencek 3–3 5–4 A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 199 ► Az európai integráció története a 20. században Az Európai Unió fogadóképessé tétele A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom 1981 1986 1995 2004 2007 Tizek Tizenkettek Tizenötök Huszonötök Huszonhetek Vissza ◄ 200 ► 6–4 7–5 10–5 19–6 21–6 Ha a szavazatok elosztása lakosság arányosan történt volna, akkor a kis országok soha nem tudnának beleszólni a konkrét döntésekbe. A hat nagy lakosságszámú ország (GER, GBR, FRA, ITA, ESP, POL= 336 millió)

lakosságarányos szavazati súly esetén bármikor rákényszeríthette volna akaratát a három és félszer nagyobb létszámú kis országra, amelyeknek lakosságszáma nem haladja meg a 120 milliót. Ha pedig az országok egyenlő számú szavazattal rendelkeztek volna, akkor meg a kis lakosságszámú országok kényszeríthették volna rá akaratukat a nagyokra, a 21:6-os ország arány következtében. A működőképesség érdekében szinte magától értetődőnek tűnt, hogy a kis országoknak a lakosságokhoz mérten szavazatarányban felül reprezentáltnak kell lenni. A kérdés csupán csak az, hogy milyen arányok mellett érhető el a megegyezés Pl: Luxemburg lakossága 436 000 fő 4 szavazattal, Németország 83 millió lakossal 29. Közel 200-szoros lakosságkülönbség mellett alig több mint 7-szeres szavazatarány a különbség. Vállalható különbség? Úgy tűnik igen Legalább is Nizza után b) A döntéshozatali eljárásokban tovább csökkent a

konszenzusos megállapodások száma. A minősített többségi szavazás kiterjesztése egy nagyobb létszámú közösség esetén a működőképesség megőrzésének elengedhetetlen feltétele, ezért mindenképpen említésre méltó előrelépésnek kell tekinteni. c) A szerződés lehetővé tette, hogy azon országok, amelyek gyorsabban akarnak haladni, és el akarják mélyíteni integrációs kapcsolataikat, azok minden további nélkül megtehessék azt. A döntés sok vitát, esetenként dühös indulatokat váltott ki. Egyesek az uniós szolidaritás halálát, mások viszont a gyorsabban haladni szándékozók kötöttségeinek a feloldását látták a határozatban Nem nehéz belátni, hogy ha több állam részéről is igény mutatkozik a gyorsabb haladásra, akkor az akár ösztönzőleg is szolgálhat a lemaradók számára A többsebességes Európa anélkül, hogy azt korábban már kimondták volna, egyébként is működött már. (Lásd pl. az egyes

kérdésekben engedélyezett angol, dán álláspontot biztosító jegyzőkönyveket!) A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 200 ► Az európai integráció története a 20. században Az Európai Unió fogadóképessé tétele A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 201 ► 11. táblázat Tagállami szavazati arányok az Európai Unió Tanácsában és az Európai Parlamentben (2005. 01 01) Szavazatok Népesség Európai Unió Tanácsa Európai Parlament (1000/fő) EU–15 EU–25 EU–27 EU–15 EU–25 EU–27 1. Németország 10 29 29 99 99 99 82.165 2. Nagy-Britannia 10 29 29 87 78 78 59.623 Sorszám Tagállamok 3. Franciaország 4. Olaszország 5. Spanyolország 6. Lengyelország 7. Románia 8. Hollandia 9. Görögország 10. Csehország 11. Belgium 12. Magyarország 13. Portugália 14. Svédország 15. Bulgária 16. Ausztria 17. Szlovákia 18. Dánia 19. Finnország 20.

Írország 21. Litvánia 22. Lettország 23. Szlovénia 24. Észtország 25. Ciprus 26. Luxemburg 27. Málta EU összesen: 10 10 8 – – 5 5 – 5 5 4 – 4 – 3 3 3 – – – – – 2 – 29 29 27 27 – 13 12 12 12 12 12 10 – 10 7 7 7 7 7 4 4 4 4 4 3 29 29 27 27 14 13 12 12 12 12 12 10 10 10 7 7 7 7 7 4 4 4 4 4 3 87 87 64 – – 31 25 – 25 – 25 22 – 21 – 16 16 15 – – – – – 6 – 78 78 54 54 – 27 24 24 24 24 24 19 – 18 14 14 14 13 13 9 7 6 6 6 5 87 321 345 626 732 78 78 54 54 35 27 24 24 24 24 24 19 18 18 14 14 14 13 13 9 7 6 6 6 5 58.747 57.680 39.442 38.654 22.456 15.864 10.546 10.278 10.239 10.043 9.998 8.861 8.181 8.092 5.399 5.330 5.171 3.775 3.699 2.424 1.988 1.439 755 436 380 375.969/ 785 481.675 Forrás: Eurostat A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 201 ► Az európai integráció története a 20. században Az Európai Unió fogadóképessé tétele A dokumentum használata |

Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 202 ► d) A konferencia szándékosan nem döntött az Európai Bizottság létszámáról, mert meg akarták várni a még folyamatban lévő felvételi tárgyalások eredményét. Az EiT a megállapodások ismeretében akart dönteni a Bizottság összetételéről. Ugyanakkor viszont az állam- és kormányfők megállapodtak abban, hogy a Bizottság elnökét a jövőben már nem konszenzusos alapon, hanem minősített többséggel választják meg. A nizzai ülés után ismételten számos elmarasztaló szó, bírálat érte Brüsszel tevékenységét. A nizzai megállapodást kísérő kritikai megjegyzések döntően a korábbi időszakból ismert területekre vonatkoztak. Sokan hiányolták az Unió föderális átalakítására irányuló döntések elmaradását, az Európai Parlament jogkörének ismételten nem kellő mértékű bővítését, a konszenzusos döntések nagy számának fennmaradását stb. stb Nem

kevés kritika érte a döntéshozatali mechanizmusok átláthatatlanságát, a transparencia nagyfokú hiányát. Az állam- és kormányfők dél-franciaországi találkozója ezúttal sem jutott jó néhány fontos kérésben egyezségre. Megállapodtak, hogy a nyitva maradt kérdéseket 2004-től újabb kormányközi konferencia keretében, már az új tagok bevonásával közösen dolgozzák ki. 12.8 A tíz tagjelölt ország felvétele Az ún. luxemburgi csoporttal folytatott tárgyalások dinamikusan haladtak előre, sőt időközben az eredményeik alapján újabb államokkal ültek tárgyaló asztalhoz. A 2001. december közepén megtartott laekeni uniós csúcson megnevezték azt a 10 országot, köztük Magyarországot is, amelyek a következő év végéig képesnek mutatkoznak a folyamatban lévő csatlakozási tárgyalások lezárására. A jelölt országok a csatlakozás közelgő időpontja felett érzett örömét azonban alaposan elrontotta a Bizottság

mezőgazdasági és regionális támogatásáról készített javaslata. Brüsszel a tervezetet először a Tizenötökkel akarta megvitatni, hogy előbb a tagállamok jussanak közös nevezőre, és csak azután kerüljön az anyag a jelölt országok asztalára. A 2002 január végén nyilvánosságra került elképzelés ugyan még nem a jelölteknek szólt, de a tervezetből annyi már egyértelműen kiolvasható volt, hogy az előzetes elképzelések szerint az agrártámogatások mértékét a közösség két, a nyugati és keleti fele között nem azonos szinten akarja kialakítani. Mint hamarosan kiderült, a javaslat a kelet-európai gazdáknak a nyugati társaik támogatásának csak az A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 202 ► Az európai integráció története a 20. században Az Európai Unió fogadóképessé tétele A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 203 ► egy

negyedét irányozta elő. A tervezet szerint a kelet-európai parasztok a nyugati gazdatársaik támogatási szintjéhez 10 éves átmenet után jutnak majd, és egyenlítődnek ki a támogatási különbségek. Ezt a megalázóan alacsony támogatási szintet a Bizottság azzal igyekezett ellensúlyozni, hogy nagyobb összeget, a nyugati felét ajánlotta fel Kelet-Európának vidékfejlesztés céljaira, ill. segítséget ajánlott a családi gazdaságok versenyképesebbé tétele érdekében A javaslatot a tagországok egy része (Ausztria, Hollandia, Svédország, Finnország, Nagy-Britannia, Németország) kifejezetten „bőkezűnek”, sőt „pazarlónak” tartotta, míg az agrárterületen különösen érzékeny Franciaország ezúttal nem foglalt állást. A kontinens keleti fele több mint felháborodva értesült Brüsszel szándékáról, hiszen a tervezetben még véletlenül fel sem tudta fellelni az unión belüli egyenlő bánásmód a korábban fennen hirdetett

magasztos elveit. A régi és jövendő tagországok sajtója bő terjedelemben tárgyalta a brüsszeli javaslatok nyomán kialakult helyzetet. A felforrósodott hangulat miatt félő volt, hogy zavar keletkezik a csatlakozási tárgyalások menetében, és akár a küszöbön álló felvételt is a későbbi időpontra halaszthatja. Mérséklőleg hatott a kedélyekre, és segítette a csatabárdok elásását az október elején megjelent A bővített Európa felé című éves brüsszeli jelentés. A dokumentum most már tíz országot, köztünk hazánkat találta alkalmasnak arra, hogy a tárgyalásokat még a 2002-es évben befejezzék, és a már korábban jelzett 2004. május 1-i dátummal az Unió teljes jogú tagjává váljék Két tagjelölt ország, Románia és Bulgária csatlakozását 2007 ill. 2008-ra valószínűsítették, feltéve, ha addig az előfeltételeket teljesítik. Törökország ez alkalommal sem kapott konkrét csatlakozási dátumot az Uniótól. Az

agrártámogatások kezdeti összebékíthetetlensége ellenére, végül is megszületett a kompromisszum. A felvételre várók megértették, hogy a Tizenötök nem hajlandók többet áldozni annál, mint amit eredetileg ajánlottak. Némi gyógyírként szolgált, hogy az új tagállamok kormányainak Brüsszel engedélyezte, hogy a gazdák nemzetállami forrásból további 30%-os ártámogatás kapjanak. Ezzel ugyan némileg mérsékelni lehetett a nyugati társaikkal szembeni versenyhátrányt, de még egy jó ideig nem teremtődnek azonos feltételek az uniós agrárpiacon a keletiek és nyugatiak között. Az eltérő vélemények dacára a 2002. decemberében összeülő EiT tanácskozás alkalmával megszületett a 15 tagország és a 10 csatlakozni kívánó ország koppenhágai megállapodása Az Unió szűkmarkúságának okát A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 203 ► Az európai integráció története a 20.

században Az Európai Unió fogadóképessé tétele A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 204 ► Brüsszel azzal magyarázta, hogy a kelet-európai kisgazdaságok a felvett pénzeket nem lennének képesek hatékonyan felhasználni, és nem rentábilis termelésükkel csak gazdaságaik agóniáját hosszabbítanák meg. Ez a vélemény több millió kisparaszti gazdaság halálos ítéletével ért fel, akik a csatlakozástól helyzetük jobbra fordulását várták, vagy legalábbis még egy tényleges esélyt a túlélésre. A koppenhágai csúcs elfogadta az új tagállamok részéről nyomatékosan kért egy európai bizottsági helyet. Ez a hely már a teljes jogú tagság első napjától rendelkezésre állt. A dán fővárosban arról is döntöttek, hogy az új tagállamok már a 2004. júniusában megrendezésre kerülő európai parlamenti választásokon, valamint az EU intézményi és politikai reformjait előkészítő

kormányközi konferencián is részt vesznek majd. A feltételek kölcsönös elfogadása eredményeként most már be lehetett jelenteni, hogy 2004. május 1-jétől a 10 tagjelölt ország az Unió teljes jogú tagjává válik A csatlakozási szerződés aláírására 2003 április 16-án Athénban került sor. A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 204 ► Az európai integráció története a 20. században Útban az Alkotmányos Szerződés felé A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 205 ► 13. Útban az Alkotmányos Szerződés életbe léptetése felé Az európai integráció történetében már korábban is felmerült egy alaptörvény elfogadásának szükségessége. Az ezredfordulóra viszont az integrációs folyamat továbbfejlődének nélkülözhetetlen láncszemévé vált A gazdasági és pénzügyi unió létrejötte után napirendre került a tagországok politikai

uniójának megteremtése. A záró fejet ezt a jelenleg félúton elakadt Alkotmányos Szerződés témakörét tekinti át 13.1 Laekentől – Brüsszelig Az Alkotmány kidolgozását sürgető vagy éppen elvető elméletek sokasága ellenére Európának egy sor kérdés megoldatlansága miatt is sürgető szüksége volt egy Alkotmányos Szerződés elfogadására: 1. Szüksége volt rá azért, mert eddig a Közösség döntően a gazdasági integráció területén ért el eredményeket. A politikai unió megteremtése érdekében Alkotmányra, alkotmányos szerződésre volt szükség. A polgárok alkotmányos felhatalmazása mellett lehetett hozzákezdeni a politikai szféra uniós politikává tételéhez. 2. Közös alkotmány megalkotását sürgette az a probléma is, hogy a 90-es évektől kezdődően egyetlen nagyobb tanácskozás sem fejeződött be úgy, hogy a napirendre tűzött kérdéseket teljességgel lezárták volna. Maastricht, Amszterdam, Nizza

tanácskozásain felvetett kérdéseket minden egyes alkalommal egy utólag még összehívott kormányközi konferencia rendezte többé-kevésbé megnyugtatóan. 3. A folytonos lezáratlanság állapota rossz visszhangot váltott ki az európai közvéleményben Erősítette a polgárokban az államok érdekellentéteiből fakadó megegyezés képtelenségét 4. Brüsszeli körökben mindinkább utat tört magának az a szándék, hogy egy külön tanácskozási forma keretében döntsenek Európa jövőjével összefüggő nagy kérdésekről, így többek között a közösség működőképességének, versenyképességének fokozása, vagy az Unió jogalanyisága megteremtésének kérdéseiről. A szándékok a belga elnökség idején, 2001 második félévében formálódtak konkrét elhatározássá. 2001 decemberében a Brüsszel melletti Laekenben tanácskoztak az Unió állam- és kormányfői Összejövetelüket az tette A dokumentum használata | Tartalomjegyzék |

Felhasznált irodalom Vissza ◄ 205 ► Az európai integráció története a 20. században Útban az Alkotmányos Szerződés felé A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 206 ► emlékezetessé, hogy elfogadták a „Vita Európa jövőjéről” szóló nyilatkozatot, és elhatározták, hogy átfogó intézményi reformot készítenek elő a Közösség működőképességének, hatékonyságának növelése érdekében. Ennek a két, egymással szorosan összefüggő kérdésnek a megválaszolását külön tanácskozó testületre, a Konventre bízták. Az EiT a megalakuló tanácskozó testület tevékenységét igen tág keretek között határozta meg. Mint a dokumentumban is olvasható: „a Konventnek a feladata lesz, hogy megvizsgálja azokat a kulcskérdéseket, amelyek az Unió jövőbeli fejlődősével kapcsolatban felmerülnek, és meghatározza az ezekre adható különböző lehetséges válaszokat.” A

tanácskozó testületnek elképzeléseket, lehetséges megoldási lehetőségeket kellett kidolgoznia és javasolnia, akár még annak megjelölésével is, hogy az adott javaslat milyen támogatottságot élvezett a testületben. A tagállamok vezetőinek a vitaanyag közzétételével az volt a szándéka, hogy megfelelő nyilvánosságot biztosítson egy közösségi méretű társadalmi vita kibontakoztatása érdekében. Ennek révén akarta Brüsszel az európai polgárok, a különböző társadalom-politikai csoportok részvételét biztosítani a dokumentum megalkotásában Hasznosítható javaslatokat, megoldásokat akart összegyűjteni a vita során A konvent dokumentumai mindenki számára hozzáférhetők voltak Az EiT útmutatásainak megfelelően a következő év február 28-án megalakult az Európai Konvent. A testület munkájában mind a 15 tagállam és 13 tagjelölt ország részt vett egy kormányküldöttel és két-két parlamenti képviselővel (egy

kormánypártival és egy ellenzékivel). Az Európai Parlament 16, az Európai Bizottság két tagot delegált a tanácskozó fórumba A tagállamok és tagjelölt országok a Konventben ugyan azonos számú képviselővel vehettek részt, de az utóbbiak csak korlátozott jogosítvánnyal rendelkeztek, ami azt jelentette, hogy a teljes jogú tagok között kialakult konszenzus esetén ők nem akadályozhatták meg a döntés elfogadását. Összességében tehát egy 105 fős tanácskozó testület alakult, amelynek a vezetésére, az elnöki teendők ellátására a francia Valéry Giscard d’Estaing korábbi francia köztársasági elnököt kérték fel. A 76 éves francia konzervatív politikus személye sokak szemében garancia volt arra, hogy a konvent sikeres munkát végez. Ügyeltek arra, hogy a különböző uniós elképzelések képviselői – föderalisták és kormányközi együttműködés hívei – kiegyensúlyozott arányban képviseltessék magukat a konvent

munkájában. Az elnök munkáját két alelnök is segítette. A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 206 ► Az európai integráció története a 20. században Útban az Alkotmányos Szerződés felé A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 207 ► Az európai közvéleményben már a Konvent elnevezés is némi zavart és értetlenséget váltott ki. A polgárok a szó hallatán ugyanis azonnal a francia forradalom idején működött alkotmányozó nemzetgyűlésre gondoltak (1792–1795), miközben a testület ilyen jogosultságokkal egyáltalán nem rendelkezett. Az EiT a konventnek egyáltalán nem alkotmányozási feladatokat szánt, sokkal inkább csak egy ad hoc bizottság előkészítő tevékenységét. A munka megkezdéséhez az alkalmi bizottság útravalóként az állam és kormányfőktől 50 kérdést kapott, amelyekre nem annyira konkrét válaszokat, mint inkább

konszenzus kialakítására alkalmas feleleteket várt. Az EiT tehát nem kész alkotmánytervezetet, hanem egy részletesebben kidolgozott és érvekkel alátámasztott javaslatot várt az EU reformjára és jövendő alkotmányára vonatkozóan. A Konvent által készített anyagot egy kormányközi konferencia elé szándékoztak terjeszteni, amely az állam- és kormányfők számára elfogadható alkotmánytervezetet formál majd belőle Az EiT által elfogadott alkotmánytervezetet a tagországok döntésüknek megfelelően vagy parlamenti, vagy népszavazás keretében fogadták, vagy utasították volna el. A Konvent megbízatása teljesítésére másfél évet kapott A bizottság a munkáját minden esetre időben befejezte, és az elkészített anyagot az EiT a 2003. júniusi thesszaloniki ülése jóváhagyólag tudomásul is vette Az alkotmány előkészítő munkát egy Kormányközi Konferencia folytatta, amely ugyancsak időnkénti sikertelenségek közepette 2004.

június közepére elvégezte feladatát: elfogadásra alkalmas formába öntötte az Alkotmány Szerződést, az EU elsődleges jogforrását. 2004 június 18-án – már a keleti bővítés után – Brüsszelben megállapodásra jutott a 25 ország állam- és kormányfője az EU Alkotmányos Szerződésének szövegéről. Az Alkotmány elfogadása megnyugvással tölthette el a politikai vezetőket. Fontos lépést sikerült előre tenni a nagy európai projekt megvalósításában A kontinens politikai egységének kialakulása után másfél évtizeddel az Uniónak már elfogadásra kész Alkotmánya volt, ami valóban egy politikai unió megteremtésének potenciális lehetőségét hordozta magában. 13.2 A szerződés tervezet rendelkezései Az állam és kormányfők által elfogadott európai alkotmány létrehozásáról szóló szerződés az alábbi fontosabb elemeket tartalmazza: • Preambulum • „Ösztönzést merítve Európa kulturális, vallási és humanista

örökségéből, amelyből az ember sérthetetlen és elidegeníthetetlen jogai, a szabadság, A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 207 ► Az európai integráció története a 20. században Útban az Alkotmányos Szerződés felé A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 208 ► a demokrácia, az egyenlőség, valamint a jogállamiság egyetemes értékei kibontakoztak, abban a hitben, hogy a fájdalmas tapasztalatokat követően újraegyesült Európa – valamennyi lakója, köztük a leggyengébbek és a leginkább elesettek javára – továbbra is a civilizáció, a haladás és a jólét útján kíván járni; hogy meg akar maradni a kultúrára, a tudásra és a társadalmi fejlődésre nyitott kontinensnek; hogy közéletének demokratikus és átlátható jellegét még inkább el kívánja mélyíteni, és világszerte fel kíván lépni a békéért, az igazságért és a

szolidaritásért, attól a meggyőződéstől vezérelve, hogy Európa népei, miközben büszkék maradnak saját nemzeti identitásukra és történelmükre, elhatározták, hogy felülemelkednek ősi megosztottságaikon, és – egymással mind szorosabb egységre lépve – egy közös jövő megteremtésére törekednek, abban a meggyőződésben, hogy az ily módon »sokféleségben egyesült« Európa a legjobb esélyt kínálja annak a nagyszerű vállalkozásnak a megvalósítására, amelynek révén e térség, minden egyes egyén jogainak tiszteletben tartása mellett, valamint az eljövendő nemzedékekért és a Föld jövőjéért viselt felelősségük tudatában, az emberiség reménységének különleges térségévé válik, azzal az elhatározással, hogy az Európai Közösségeket létrehozó szerződések és az Európai Unióról szóló szerződés keretében elért eredményeket továbbvigyék, egyben biztosítva a közösségi vívmányok

folytonosságát.” • A dokumentum hitet tesz a kontinens kulturális, vallási és humanista öröksége és az integrációs folyamatban elért eredmények tovább vitelében, továbbá az integráció elmúlt évtizedeinek minden eredménye mellett. A Bevezető nem említi külön a kereszténységet, amelyet pedig egyes országok kifejezetten kértek (Írország, Lengyelország, Olaszország, Spanyolország), míg mások, mint Belgium vagy Franciaország a laikus állam elvét vallva, elvetette azt. Végül a fenti vallási gyökerekre utalás maradt. • Az Alkotmány a célok és alapértékek meghatározásával kezdődik: „Az alkotmány Európa polgárainak és államainak közös a jövő építésére vonatkozó akaratát tükrözve hozza létre az Európai Uniót, amelyre a közös célok elérése érdekében a tagállamok hatásköröket ruháznak.” Az Unió feladata ezen céloknak és feladatoknak az összehangolása • A dokumentum a Közösség alapértékeinek

összességeként az alábbiakat szögezi le: „Az Unió az emberi méltóság, a szabadság, a demokrácia, az egyenlőség, a jogállamiság, és az emberi jogok – ide értve a kisebbségekhez tartozó személyek jogait is – tiszteletben tartásán alapul. Ezek az értékek közösek a A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 208 ► Az európai integráció története a 20. században Útban az Alkotmányos Szerződés felé A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom • • • • • • • • Vissza ◄ 209 ► pluralizmus, a diszkriminációmentesség, a tolerancia, az igazságosság, a szolidaritás és a nők és a férfiak közötti egyenlőség elvével jellemzett társadalomban.” (1 rész 2. cikk) Csak ezen értékek vallói lehetnek a jövőben az Unió tagjai Intézményi reformok: A reformok alapvető célja az volt, hogy az Unió a kibővülő közösség keretei között is

megőrizze hatékony működését. Szavazati rend: Általános tendenciaként fogalmazható meg, hogy az egyhangú határozatok helyébe a döntéshozatalt gyorsító minőségi többséggel hozott határozatok léptek. A jelenlegi nizzai szavazati rendszer 2004. november 1-je és 2009 október 31-e között még érvényben marad Ez után lép életbe az ún kettős többség fogalma A minősített többségi szavazás esetén a jelenlegi „súlyozott” szavazás helyébe a kettős többség rendszere lép. Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy a döntés érvényessége érdekében a Tanács legalább 55%-nak, azaz legalább 15 tagállamnak, és az unió lakossága legalább 65%-át képviselő tagállamoknak a szavazata szükséges. Az Alkotmány 2009 január 1-jével vezeti be az új szavazási rendszert, amely már 27 tagállammal, azaz Románia és Bulgária tagságával is számolt. A határozatot elutasítani szándékozók alkotják az ún. blokkoló kisebbséget A határozat

elfogadását az államok egy csoportja csak akkor tudja megakadályozni, ha a Tanács legalább 4 tagállamát képviselik és az unió népességének 35%-át. Különböző kombinációkat figyelembe véve sem a nagy lakosságszámú országok, sem a kicsik nem lesznek képesek ezen formula alapján megakadályozni a hatékony döntési folyamatokat Amennyiben a Tanács nem a Bizottság, vagy az Unió külügyminisztere által beterjesztett anyagról dönt, úgy a tagországok legalább 72%-nak, ill. a lakosság 65%-nak támogató szavazata szükséges 2009. november 1-je és 2014 között a kettős többségre történő zökkenőmentes átmenet érdekében alkalmazni lehet az ún „ioanninai formulát” (1994 márciusában a Görögországban elfogadott szavazati arány) A lakosságarány esetében ez 26,25%-ot, a tagállami arányok esetén 33,75%-ot (4 tagállam) jelent. Fennmarad az egyhangú szavazás gyakorlata adópolitikai, kül- és biztonságpolitikai ill. védelmi

kérdésekben, ahogy esetleg a szükségessé váló alkotmánymódosítás kérdésében is. A Bizottság összetétele; 2014-ig fennmarad a jelenlegi gyakorlatnak megfelelő „egy ország egy biztos” rendszer. Ettől kezdődően viszont rotációs elv A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 209 ► Az európai integráció története a 20. században Útban az Alkotmányos Szerződés felé A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom • • • • • • Vissza ◄ 210 ► lép életbe. A Bizottság létszámát a tagországok számának kétharmadában maximálják, és az egyenjogúság elvének betartása mellett a biztosok meghatározott rendben váltják egymást Európai Parlament; a 2004. júniusában megválasztott 736 képviselő mandátuma 2009-ig tart. Románia és Bulgária várható csatlakozása következtében rövid ideig a képviselők száma 785-re emelkedik, de a következő,

a 2009. évi parlamenti választások után maximum 750 főre mérséklődik. Ezt úgy fogják elérni, hogy a minimum 4 mandátummal rendelkező országokét 6-ra emelik, miközben a maximum 99-cel rendelkezőét 96-ra csökkentik. A szélső értékek közötti belső arányok módosításával érik el a kívánt képviselői helyek számát. Az EP még a következő választások előtt javaslatot tesz a módosításokra, amit az EiT egyhangúlag köteles elfogadni. A Parlament szerepének a növekedését jelenti, hogy az Alkotmányos Szerződés értelmében a strasbourg-i honatyák az európai törvények 95%-át együttdöntési eljárás keretében hozzák. Az Európai Tanács az EU intézményévé vált, és elnökét két és fél évre választják, ami egyszer megismételhető, azaz újra választható. A Miniszteri Tanács csoportos elnöklési rendszere; A nemzetállami szakminisztereket tömörítő Miniszteri Tanácsok munkáját háromtagú elnökség irányítja

majd. A jelenlegi gyakorlatnak megfelelően 10 ilyen miniszteri tanács (mezőgazdasági, egészségügyi stb.) működik A prezídium másfél évig dolgozik majd változatlan nemzetállami összetételben, miközben az elnökségi teendők ellátásában hat hónaponként egymást is váltják A vázolt munkarendtől eltérő gyakorlatot követ majd a Külügyek Tanácsa, amelynél az elnöki teendőket a hivatalban lévő külügyminiszter látja majd el. Külügyminiszteri hivatal létesítése; A kinevezendő külügyminiszter feladata az európai kül- és biztonságpolitika irányítása és nemzetközi képviselete lesz. Vezeti a Külügyek Tanácsát és egyúttal alelnöke az Európai Bizottságnak is. Ez utóbbi feladatköre ellátása során nem sérülhet a bizottsági képviselet nemzetállami elve. A külügyminiszter tagállamával egyező biztosi poszt betöltőjének automatikusan le kell mondania, és a nemzetállami képviseleti arányokat korrigálni kell.

Brüsszel azon ország(ok)nak, amely(ek) többségi döntés esetén a nemzeti érdekei(k) sérülését vélelmezi(k), azok az ún. vészfék záradékra való hivatkozással az Európai Tanácshoz fordulhatnak. A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 210 ► Az európai integráció története a 20. században Útban az Alkotmányos Szerződés felé A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 211 ► 13.3 A ratifikációs eljárás nehézségei és a kiútkeresés Az európai közvélemény nem osztotta a brüsszeli politikusok fentebb említett optimizmusát. A választópolgárok kifogásolták, hogy az egyhangúság elvét a döntéshozatali mechanizmusban még mindig csak korlátozott mértékben terjesztették ki. Ennek különben az volt a legfőbb akadálya, hogy a kormányközi együttműködést szorgalmazók nem voltak hajlandók további engedményekre. Szóvá tették azt is, hogy

nem sikerült eredményt elérni sem a kül- és biztonságpolitikában, sem az adózás területén. Félmegoldás született a büntetőjog és a szociális biztonságot érintő kérdésekben. A határozatokat ugyan többségi szavazás keretében hozzák, de az ún. vészfék záradék beiktatásával már a születő határozatok felülvizsgálatát kérhetik a születendő döntéssel egyet nem értők Előzetes számítások szerint, sikeres ratifikációs eljárás után (mind a 25 tagállam parlamenti-, vagy népszavazás keretében elfogadja a dokumentumot) 2009. november 1-jén hatályba lépett volna az Alkotmányos Szerződés Ezt azonban a francia és a holland népszavazások elutasító eredménye meghiúsította. A sikertelenség olyan mély válságot okozott a Közösség életében, hogy még 2006 nyarán sem látszik valamiféle kibontakozás. Nem sokat változtatott a helyzeten az Európai Tanács 2005. júniusi ülésén elfogadott, „az európai alkotmány

létrehozásáról szóló szerződés megerősítéséről” közzé tett nyilatkozata sem. Az állam és kormányfők érzékelvén a polgárok nagy közönyét, sőt elutasító magatartását, alkotmányos szerződés-mentő akciót kezdeményeztek. „Az útkeresés elméleti szakasza-ként” meghirdetett rendezvénysorozattal a civil társadalom, a szociális partnerek, a nemzeti parlamentek és a politikai pártok részvételét akarták elérni a „D-terv” sikere érdekében. A Demokrácia, Dialógus és Diszkusszió hármas jelszavával szándékozott Brüsszel azon a feszültségekkel terhes, rossz közösségi közérzeten változtatni, ami akkor és ma is jellemzi a közösségi közhangulatot. Az újonnan indított dialógus önmagában bizonyára nem változtat az emberek általános hangulatán. Ha lesz is a kezdeményezésnek érzékelhető eredménye, az mindenképpen már túl mutat az anyag időkeretein. A dokumentum használata | Tartalomjegyzék |

Felhasznált irodalom Vissza ◄ 211 ► Az európai integráció története a 20. században A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Zárszó helyett Vissza ◄ 212 ► Zárszó helyett Az európai integráció jelenlegi szakaszának nehézségei nem homályosíthatják el az eddig elért és mindenképpen tiszteletet parancsoló eredményeket. Az európai együttműködés 20. századi történetének a két világháború közötti szakasza az útkeresés időszaka volt. Számtalan elmélet, terv született az együttműködés kialakítására, de a nemzetállami érdekellentétek miatt mindegyik sorra megbukott. A II világháború új körülményeket teremtett Európa számára. Két kontinensen kívüli hatalom közvetlen politikai, gazdasági, katonai befolyása alá került Míg a kontinens keleti felén egy szervetlen fejlődésre épülő társadalomépítési kísérlet kezdődött, amely fél évszázad után látványosan

összeomlott, addig Nyugaton a gazdasági integráció különböző fokozatait végig járó sikeres Európai Unió jött létre. Az elmúlt félévszázad alatt az EU a térségben: 1. szilárd gazdasági alapokat, szociális jólétet teremtett; 2. a kölcsönös függőség és szolidaritáselveit alakította ki a közösség népei között; 3. az államközi és a belpolitikai viszonyokat a jog és a törvény uralma jellemezte; 4. demokratikus döntéshozatali mechanizmusokat, kompromisszumkészséget alakított ki; 5. tartós, kiegyensúlyozott társadalompolitikai viszonyokat teremtett; 6. nemzeti, etnikai identitásokat őrzött meg; 7. európai közösséget teremtett A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 212 ► Az európai integráció története a 20. században A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Felhasznált irodalom Vissza ◄ 213 ► Felhasznált irodalom Axt, H.-J: Európa: a

kultúrák harca? In Európai Szemle 1994 2 sz Blahó András (szerk.): Európai integrációs alapismeretek Budapest, 2002, Aula Blahó András – Prandler Árpád: Nemzetközi szervezetek és intézmények. Budapest, 2001, Aula Bussman Bernhard: Wege nach Gesamteuropa. Dokumentation der Beziehungen zwischen West- und Osteuropa 1943–1965. Köln 1965, Europa Union Verlag. Coudenhove-Kalergi R.: Europa erwacht! 3 Aufl Paneuropa Verlag ParisWien-Zürich 1934 Coudenhove-Kalergi R.: Stalin & Co Paneuropa Verlag Leipzig-Wien 1931. Coudenhove-Kalergi R.: Paneuropa 1922 bis1966 Verlag Herold WienMünchen 1966 Coudenhove-Kalergi R.: Eine Idee erobert Europa Meine Lebenserinnerungen Wien–München–Basel 1958 Gaulle, de Charles Háborús emlékiratok. Kossuth, 2 kiad Budapest 1973 Ðjilas, Milovan: Gespräche mit Stalin. Frankfurt a M Fischer Kiadó, 1962 Duby, G. – Mondru, R: A francia civilizáció ezer éve Budapest, 1975 Dunai Pál – Gazdag Ferenc: Nyugat-európai Unió.

Tanulmányok – Dokumentumok Stratégiai és Védelmi Kutató Intézet, Budapest, 1994 Gasteyger, Curt. Europa zwischen Spaltung und Einigung 1945 bis 1993 Darstellung und Dokumentation. In Schriftenreihe Band 369 Bundeszentrale für politische Bildung Bonn 1994 Európa Kislexikon. Szerk Hargitai Árpádné, Izikné Hedri Gabriella, Palánkai Tibor. Bp BKE Vezetőképző Intézet 1999 Europa A-tól Z-ig. Az európai integráció kézikönyve Institut für Europäische Politik, 1997. Fischer Ferenc: A megosztott világ 1945–1989. IKVA, Budapest 1992 Gasteyger, Cuert. Europa von der Spaltung zur Einigung Bundeszentrale für politische Bildung Schriftenreihe Band 369. Bonn 2001 Gazdag Ferenc: Európai integrációs intézmények. Budapest, 1992, KJK Gazdag Ferenc: Az Európai Unió közös kül-, biztonság és védelempolitikája. Székesfehérvár, 2005, Alto Nyomda Kft. A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 213 ► Az európai

integráció története a 20. században A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Felhasznált irodalom Vissza ◄ 214 ► Globalizáció, Európai Unió, gazdaságpolitika. MEH Kormányzati Stratégiai Elemző Központ Stratégiai füzetek 13 2003 május Gordos Á. – Ódor B: A többsebességes unió, avagy az Európai Unió fejlődése a rugalmas integráció révén – Európai Tükör 2004. Gordos Árpád – Ódor Bálint: Az Európai Konvent és Magyarország helye az integrációban. Európai Tükör 2003/3 szám Gordos Árpád – Ódor Bálint: Konvent után Európai Tükör 2003/6. Gruner, Wolf G.: Die deutsche Frage in Europa 1800 bis 1990 Piper, München-Zürich, 1993. Gyakorlati tudnivalók az Európai Unióról. Kézikönyv a kis és középvállalkozóknak Budapest 2003, GKM Győri Szabó Róbert: Nemzet és kisebbség, autonómia és regionalizmus Európában. Budapest, 2004 Habsburg von Otto: Die paneuropäische Idee. Amalthea

Wien-München 1999. Hetényi-Hünlich-Mocsári: Az Európai Unió Pénzügyi rendszere. Győr, 2000, Press Publica. Hitiris Theo: Az Európai Unió gazdaságtana. Budapest, 1995, Műszaki Kiadó Herczegh Géza: Kelet-Közép-Európa mint történelmi régió. Magyar Szemle, 1998 október Horváth Ágnes – Szalai Zoltán: Gazdasági és Monetáris Unió. MNB Budapest, Műhelytanulmányok 12 1997 Horváth Zoltán: Kézikönyv az Európai Unióról. 3 Bővített kiadás Magyar Országgyűlés 1999. Horváth Jenő: Az európai integráció története 1945–2002. Budapest, 2003, Osiris Kiadó. Kissinger, Henry: Diplomácia. Budapest, 1998, PANEM-GRAFO Kiadó Kerekes Lajos: Ausztria hatvan éve 1918–1978. Budapest, 1984, Gondolat Kiadó. Knjazsinszkij V.: Proval planov „objedinenija Evropü” Moszkva, 1958 Krausz Tamás: Sztálin – 1996. Budapest, 1996, Útmutató Kiadó Kőrösi István: Az Európai Gazdasági Térség az európai integráció folyamatában. In: Az európai

Közösség és Magyarország az 1990-es évek közepén (Szerk.: Izikné Hedri Gabriella és Palánkai Tibor) 1993, Aula Kiadó Kövics Emma: Az európai egység kérdése és Németország 1919–1933. Budapest, 1992, Akadémia Kiadó Laczkóné Tuka Ágnes: A „Kis Európától” a 12-ek közösségéig. Pécs, 1999, JPTE; EK. A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 214 ► Az európai integráció története a 20. században A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Felhasznált irodalom Vissza ◄ 215 ► Láng Imre: Az Egyesült Államok történet 1945 után. A Truman korszak Budapest, 1995, Universitas Kiadó Loth, Wilfried: Der Weg nach Europa. Geschichte der europäischen Integration 1939–1957. 2 Aufl Göttingen Vandenhoeck und Ruprecht, 1991. (Kleine Vandenhoeck-Reihe, 1551) Lőrinczné Istvánffy Hajna: Pénzügyi integráció Európában. Budapest, 2001, KJK-KERSZÖV Jogi és Üzleti Kiadó

Kft. Lukacs, John: Az Egyesült Államok 20. századi története Budapest, 1988, Gondolat Kiadó. Magyar Péter: Az Európai Unió története. Budapest, 2000, Press Publika Merkel, Wolfgang: Vom Ende der Diktaturen zum Binnenmarkt 1993. Griechenland, Portugal, Spanien auf dem Weg nach Europa. In: Aus Politik und Zeitgeschichte, 1990. 51sz Molcsanov, N.: De Gaulle tábornok Budapest, 1974, Zrínyi Kiadó Molnár Máté: Az európai integráció szövetségi tervezetei. Századok 1 sz 56–74. Nagy László: Európa ismeretek: Az integrációs folyamat történeti vázlata. Szeged, 1998, Juhász Gyula Felsőoktatási Kiadó. J. Nagy László: Az európai integráció politikai története 2 Bővített, javított kiadás. Szeged 2002, Maxim Kiadó Németh István: Európa tervek. 1300–1945 Visszapillantás a jövőbe 2001, ELTE Eötvös Kiadó. Niederhauser Emil: Nemzetek születése Európában. Budapest, 1976, Kossuth Könyvkiadó. Niederhauser Emil: Multikulturalizmus

Kelet-Európában. Eszmélet, 1996 30. sz NATO kézikönyv. Budapest 1993, Stratégiai és Védelmi Kutató Intézet Ortega y Gasset: A tömegek lázadása. Budapest, 2003, Nagyvilág Palánkai Tibor: Az európai integráció. Budapest, 2004, Aula Kiadó Palánkai Tibor: Európai integráció gazdaságtana. Budapest, 1994, Aula Kiadó Probáld Ferenc – Sárfalvi Béla – Szegedi Nándor: Az európai országok gazdaságföldrajza. Budapest, 1984, Tankönyvkiadó Salgó László: De Gaulle diplomáciája. Budapest, 1972 Schlaglichter der Weltgeschichte. In Zusammenarbeit mit Helmut M Müller und weiteren Mitarbeitern herausgegeben von Meyers Lexikonredaktion. Bundeszentrale für politische Bildung Bonn 1994 Spengler O.: Der Untergang des Abendlendes Umrisse einer Morphologie der Weltgeschichte 1–2 München 1923 A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 215 ► Az európai integráció története a 20. században A dokumentum használata

| Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Felhasznált irodalom Vissza ◄ 216 ► Szűcs Jenő: Vázlat Európa három történeti régiójáról. Budapest, 1983, Magvető Kiadó. Történelmi fogalomtár. Összeáll: Gerencsér Ferenc Intermix MD 1997 Történelmi lexikon. Szerk Pintér Zoltán 2000, Szalai Kiadó Történeti fogalmak kisszótára. Budapest, 1999, Korona Kiadó Urwin, Derek W.: A közös Európa 1996, Corvina Az Európai Konvent teljes dokumentációja elérhető: http://european-convention.euint Európai Alkotmány, Szerződés egy európai alkotmány létrehozásáról, Európai Füzetek. Budapest, 2003 Http://europa.euint; Http://www.euroinfohu/linkshtm; Http://www.eulaphu/ Http://www.omgkhu/eulinkshtml Http://www.euportalhu A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 216 ►