Történelem | Tanulmányok, esszék » Kaján Imre - Az Árpád-kor vízügyi rendszere

Az Árpád-kor vízügyi rendszere Mi végre szolgálhatott? A 2000. év utolsó lapszámában cikket közöltünk az Árpád-kor feltételezett vízügyi rendszeréről. A régésztörténész szerző saját kutatásairól számolt be, s nem titkolta: eredményei még nem szembesülhettek a szaktudományok kritikájával. Az alábbiakban vízügytörténetünk jeles ismerője és kutatója fejti ki véleményét az említett írásról. Cikkében Takács Károly régész-történész egy középkori árvíz- és belvízhasznosító csatornarendszer létének az emlékanyagát ismerteti (2000. évi 51-52 szám) Tanulmányát másutt részletesebben is közölte már, így érdemben foglalkozhatunk föltevéseivel. Ezt annál is inkább meg kell tenni, mert a szerző nem csupán a múlt emlékeit vizsgálja, hanem a szerinte egykor működő rendszer mai használhatóságának kérdését is fölveti, utalva arra, hogy a múlt században „megálmodott” árvíz- és belvízvédelmi

rendszerünkön változtatni kell. Természetesen nem kívánom kétségbe vonni a szerző ásatási eredményeit, azaz: nem vitatom, hogy valóban árkok, mellettük pedig töltések nyomait találta meg. Ma már az sem kérdés, hogy az árterek egykori népe szervesen együtt élt az őt körülvevő vizekkel, azaz időnként megszenvedte kártételeit (ezekbe az olykor túlságosan száraz időjárások vízhiánya is beletartozott!), időnként pedig hasznukat vette. Lecsapoló csatorna építése az Alföldön. E munkához közösségek roppant szervezettségére volt szükség Az árterek népe A folyók mentén, valamint az igen kiterjedt árterükben élők nagyon sokáig létük elkerülhetetlen elemének fogták fel a folyók – időről időre, akár évente többször is „beköszöntő” – kiöntéseit. Az árvizek nemcsak pusztítottak, hanem termékeny iszapjukkal a földeket (ezek zömében legelők voltak!) hizlalták is, a vízzel kiáramló halakat (valamint

az ártéren „termelődő” bőséges szaporulatot) pedig a lakosság „arathatta” le. Az átláthatatlan part menti vízivilág szegény népe halászva, vadászva, állatot tartva és gyűjtögetve éldegélt mindaddig, amíg a feudális gazdálkodás megváltozott körülményei rá nem kényszerítették arra, hogy változtasson az életén (erről egy kicsit odább). Andrásfalvy Bertalan, később pedig Deák András feltáró kutatásaiból ma már azt is tudhatjuk, hogy a fokoknak nagyon fontos szerepük volt eme megélhetési körülmények között. Ezek az eredendően természetes képződmények – amelyeken keresztül a folyók vize kiáradt az övzátonyok mögötti térségre, s amelyeken vissza is húzódott a mederbe – lehetővé tették, hogy az ártéri ember e fokok nyitásával és elrekesztésével szabályozhassa életterét. Árvizet, persze, nem volt képes teremteni, de akkor sem esett kétségbe, ha jött a nagyvíz, hanem megpróbált minél

nagyobb hasznot húzni belőle (és minél kisebb kárt szenvedni az adott helyzetben). A „csupán” mintegy 100 kilométer hosszú Dunavölgyifőcsatorna megépítése még gőzkotrókkal is komoly beruházásnak minősült, és több évig (!) tartott Nem alternatíva! Azt az életmódot, amelylyel az árterek népe az életszükségleteit – alkalmazkodva a körülményekhez –, ha szűken is, de fedezte, jobb kifejezés híján ártéri gazdálkodásnak nevezzük. (Azért a jobb híján kitétel, mert a gazdálkodás fogalma feltételezi a rendszerességet és a tervezhetőséget, ami az árvizek esetében nyilván kevéssé jöhet szóba.) Hogy a folyó áradása természetes avagy mesterséges úton jutott-e el a távolabbi vidékekre, arról már az Élet és Tudományban is volt szó (2000. évi 20 szám) Takács Károly mesterséges, azaz ásott csatornákat talált, de nem talált hozzájuk folyami torkolatokat (legalábbis erről nem szólt.) Nyilvánvaló, hogy ennek

a hálózatnak a fokokhoz kellett csatlakoznia, hiszen csak így lehetett életképes. Ez így még rendben is volna, ám Takács Károly ezt az egyszerű módszert országosan elterjedtté, összefüggő rendszerré emeli. Ennek tehát az volna a funkciója, hogy az árvizek szétterülő vízmennyiségét ezekben a csatornákban futtassa szét (az áradás növekvő szakaszában), illetve juttassa vissza az anyamederbe (apadáskor). Tulajdonképpen a fokok segítségével való gazdálkodás mesterséges változatáról volna szó, azzal az újítással, hogy a több százezer kilométer hosszú csatornában elvesznek az árvízi hozamok, s ugyanakkor a nem kívánt vizektől az akkori ember mentesíthette lakókörnyezetét. Takács Károly ezt napjainkban megfontolandó módszernek ajánlja a mintegy 200 éve hagyományos árvízvédelmi-, illetve több mint évszázados belvízvédelmi megoldások helyett: „.az ár- és belvíz kezelésére gondolok” majd „.a kutatott

csatornák módszerei ma is felhasználhatók” Itt eljutottunk arra a pontra, amelyik miatt az egész ügyben nagyfokú óvatosságra van szükség. Az ember még csak csóválja a fejét, ha arra gondol, hogy a kora középkor magyarságának (persze az itt talált más népekkel együtt számítva) alig néhánymilliós népessége öt-hat egyenlítőnyi hosszúságú („.több százezer kilométer elpusztult Árpád-kori csatornával kell számolnunk.”) csatornát barázdált volna a hazai árterek földjébe, és ráadásul ennek a nem kis feladatnak egyetlen írott nyoma, egyetlen félbehagyott (tehát régészeti tárgyi leletekkel együtt megmaradt) építkezése sem maradt reánk. Akkor azonban már ráncolnunk kell a homlokunkat, ha valaki a még ki nem érlelt és egyértelműen meg nem alapozott megoldásokat ma valós alternatívaként ajánlja egy működőképes rendszerrel szemben („.a rendszer működése idején pusztító árvizek csak kivételes alkalmakkor

jelentkezhettek.”) Kár, hogy régész-történész kollégám a számok világában kevéssé merült el. Érdemes néhány számítást elvégeznünk ahhoz, hogy átláthassuk: a feltételezett csatornarendszer nem elegendő a folyók árvizének tározásához! Belvízcsatorna téli karbantartása az 1940-es években. A kis csatornaszakaszon is emberek tucatjai tisztítják a befagyott medret A saj-foki szivattyútelepnek London -Hammersmithben készült Gwynne típusú gőzgépe ma is működőképes Számoljunk! Számoljunk! 1. feltétel: a csatornák átlagos vízfelületi keresztmetszete 2 négyzetméter (ez egyébként nem kevés!); 2. feltétel: országosan 300 ezer kilométer hosszúságú csatornával számolva a Duna mentén ennek a felében, tehát 150 ezer kilométer hosszúságú csatornában terülhet szét az árvízi hozam; 3. feltétel: a Duna átlagos vízszállítása 1000 köbméter/másodperc (m3/s), az árvízi vízhozama ellenben legalább 6000 m3/s

(ez árvízkor nem túlságosan nagy mennyiség.) Ebből mintegy 2000 m3/s lépne ki a mederből, ez volna a szétterítendő vízmennyiség. A feltételezett 150 000 kilométer hosszú, kitisztított csatorna 300 milló köbméter (150 000 x 1000 x 2) vizet képes „elnyelni”, tározni vagy szétvezetni. Vagy másképpen: a csatornarendszer összesen 41 óra 40 percnyi kilépő vizet képes tározni. Ha az áradás ennél tovább tart, az árvíz minden irányból már a földeket és a településeket önti el. Hangsúlyozni kívánom: a számításban csupán az árokrendszer érdekében végzett elnagyolások és egyszerűsítések vannak, hiszen sem arról nem beszélünk, hogy ugyan milyen árvízszétterítő szerepe lehetett ennek az árokrendszernek a téli jégtorlódás okozta árvizek alkalmával (?!), sem arról nem esett szó, hogy mi módon érték el az öntözésre és lecsapolásra egyaránt alkalmasnak mondott csatornák mederfenekének egyenletes szintjét (azaz

miként szinteztek az építők), milyen módon működtették a rendszernek egymástól igen nagy távolságra levő részelemeit. S azt már csak félve kérdem, hogy miképp tartották karban azt a csatornahálózatot, amely – mint hírlik – tízszer-húszszor hosszabb volt a mai belvízi hálózatnál. Ha arra gondolunk: a legutóbbi években – azaz a technika XX. század végi színvonalán – éppen az volt a gond, hogy elhanyagolták a csatornák tisztítását, egy ennél nagyobb rendszert vajon hogyan lehetett volna egyszerű eszközökkel működőképes állapotban tartani?Szerintem a föltételezett rendszer nem alkalmas árvízi károk megelőzésére, ezért az napjaink árvízvédelmi módszeréül sem ajánlható! Minthogy azonban nem vonom kétségbe Takács Károly régészeti ásatásainak eredményét (nevezetesen azt, hogy árkokat és csatornákat talált), most már azt is meg kellene mondani, mi végre szolgálhattak ezek. Sajnos, erre a kérdésre a

tudomány még nem adhat kielégítő feleletet. Nem ad az olyan, történelmünk ősrégi nyomai esetében sem, mint a „Csörsz-árka”, amelynek mibenlétét, szerepét és korát mindmáig nem tisztáztuk. A Takács Károlytól fölvetett kérdés tehát továbbra is nyitottnak minősül. Nem marad más hátra, mint a társtudományok képviselőinek segítségével újabb kutatásokat folytatni, s végére járni az ügynek. Utószó Az árterek népe a XVII–XIX. század folyamán – hol a földbirtokosi kényszernek engedve, hol a jobb megélhetés reményében – fokozatosan feladta ártéri életét, és áttért az intenzívebb, belterjes mezőgazdálkodási módokra. Ez a folyamat nem volt ellentmondásoktól mentes, mint ahogyan évszázadokkal korábban a nomadizáló magyarság végleges megtelepedése sem volt az. Napjainkban nosztalgia veszi körül az árterek (mocsarak, nádasok) természetes, szabad vízivilágát, s fölvetődik bizonyos fokok

újraélesztésének, valamilyen hasznosításának kérdése is. A magyar mezőgazdaság új európai helyét keresi, idegenforgalmunk pedig a falusi turizmusban nagy felfutási lehetőséget lát. Nos, ebben a helyzetben a nálunk meglévő vagy visszaállítható ősi természetet találja társul, s újabb lehetőségre lel a fokok és az ártéri gazdálkodás helyi felélesztésében. Lehet, hogy ez érdekesség, egyszersmind vonzó turisztikai kínálat, s nyilván az itt termeszthető biotermékeknek is meglesz a jó piacuk. Azt azonban, hogy a településeinket védaő árvízvédelmi rendszert és a belvízlevezető csatornahálózatot felhagyjuk, ép eszű ember nem kívánhatja tőlünk. Kaján Imre (muzeológus)