Gazdasági Ismeretek | Államháztartás » Horváth Zsolt - Szociális korporatizmus

Szociális korporatizmus Nyíregyházi Főiskola Gazdasági és Társadalomtudományi Kar Gazdálkodási szak Szociális korporatizmus Dunakiliti, 2003. November 27 Készítette: Horváth Zsolt 2003/2004 tanév. I félév II. évfolyam gazdálkodási szak levelező tagozat B. csoport 1 Szociális korporatizmus Szociális korporatizmus A Magyar Tudományos Akadémia által kiadott Új Magyar Lexikon úgy írja a korporativizmust, mint: „A fasiszta hivatásrendi szakmai szervezetek, az ún. kor porációk rendszere 1927-ben a fasiszta Olaszországban a Costa del Labore alapján kezdték meg kiépítését. A korporációkat valamely szakma dolgozói és munkáltatói közös érdekképviseleteiként hozták létre a fasiszta párt ellenőrzése alatt. A korporativizmus egy időre alkalmas eszköznek mutatkozott a dolgozók egy részének félrevezetésére, a valóságban az volt a szerepe, hogy a munkások érdekvédelmi szerveit - a szakszervezeteket - kiszorítsa és

egész iparágakat teljesen néhány nagytőkésnek rendeljen alá. Megszervezésükkel azt a látszatot igyekeztek kelteni, hogy minden szakma és minden társadalmi réteg az osztálybéke alapján megfelelő befolyással rendelkezik és így a munkások is részt vesznek a gazdasági élet irányításában. A fasiszta állam részben az általa ellenőrzött korporációkon keresztül érvényesítette a nagytőke érdekeinek megfelelő befolyását a gazdasági élet irányításában. Az olasz fasizmus példáját követve más fasiszta diktatúrákat (Spanyolországban, Portugáliában, Ausztriában) is kiépítettek, vagy törekedtek kiépíteni a korporativizmust különböző formák között. A hitleri Németországban más elnevezések alatt a hivatásrendi szervezetekre hasonló szerepük volt.” I. A szociális partnerség A szociális partnerség a munkaerőpiaci szereplők együttműködése, amelyben a felek kölcsönösen partnerként fogadják el a m ásik felet.

Kapcsolataikat a s zembenállás helyett a kooperatív együttműködésre, egymás kölcsönös elismerésére és mindegyik fél által elismert „játékszabályokra” építik. Biskup szerint a partnerség a szociális piacgazdaságban mindenek előtt azt jelenti, hogy a p artnerkapcsolatbeli cél- és érdekérvényesítés rendszerkonform módon ennek a gazdasági rendnek a kereteiből következik, és nem egy önálló, önállósult szervezeti forma a piacgazdaság mellett vagy ahhoz társítva. 2 Szociális korporatizmus A partrnerség nem pótolja a koordinációs mechanizmust, hanem – mégpedig kifejezetten mint elemi összetevő – kiegészíti, teljessé teszi azt. Az ilyen partnerséget úgy lehet jellemezni, mint egy közös gazdasági vagy szociális célra irányított kooperatív és felelős érdekérvényesítés, amely a partnerek kölcsönös bizalmán és egyenjogúságán alapszik, és amellyel a célok megvalósítását akadályozó konfliktusokat

mérsékelni, esetenként semlegesíteni kell. Kiβler a (neo-)korporatizmust úgy határozza meg, hogy az a t ársadalmi és ipari kapcsolatok olyan rendszere, amelyben a szereplők saját konfliktusaikat a stabil kooperációs kapcsolatok érdekében önként háttérbe szorítják, és a gazdaság- és társadalompolitikai érdekek magasabbrendűségét elismerve alakítják ki a béreket és munkafeltételeket. Ehhez természetesen mindhárom oldal „lemondása”, együttműködése szükséges. Az állam a „szociális” (jóléti) állam modelljét építi ki, nem represszív, hanem regulatív és disztributív intézkedéseket hoz, a szakszervezeteket integrálja a hatalmi struktúrába, megerősíti őket, lehetővé teszi a befolyásuk érvényesítését, főleg az üzemfeletti (makro/mezo) szinten. A szakszervezet, ami a s zabadversenyes kapitalizmusban még „idegen test”-nek, a döntésből kihagyandó területnek számított, most a piacgazdaság rendszerén

belüli fontos funkcióhordozóvá válik. Ehhez az szükséges, hogy reálisan értékelje saját helyzetét, és konfrontáció helyett kooperációra törekedjen. A vállalkozónak pedig fel kell ismernie, hogy az „én vagyok az úr” jellegű magatartás jelentős súrlódási és egyéb veszteségeket okoz, míg a tárgyalás és a kooperáció konfliktuscsökkentő és hatékonyságnövelő jelleggel bír. A szociális partnerség keretében tehát a „klasszikus” plurális-liberális munkakapcsolatokat kiegészíti egy korporatív szövetségben megvalósított konfliktusfeloldó mechanizmus. Ennek a korporatizmusnak általános sajátossága az, hogy az állami szervezetek és többnyire az érdekképviseleti elit szintje között működik, vagyis egy erősen centralizált, intézményesített és koordinált érdekpolitikát működtet. Az érdekérvényesítésnek ez a korporatív, intézményesített struktúrája a következő fontosabb jellemzőkkel

írható le: • Egyesített, magas fokon centralizált érdekképviseleti rendszer, a korporatív döntéshozatal hasonló, nem-decentralizált struktúrájával, ami a s zervezeteken belüli és szervezetek közötti kapcsolatokban egyaránt érvényesül, 3 Szociális korporatizmus • Ezzel szoros kapcsolatban a szervezeti elv dominanciája az ipari/ágazati (egység-) szakszervezetek előtérbe kerülése (az inkább széttöredezett, megosztott szakmai szakszervezetekkel szemben), • Az érdekképviseleti szövetségek szervezeti stabilitása, • A szövetségeknek az a joga, hogy tagjaik egyedüli képviseleteként léphessenek fel, (effektív képviseleti monopólium), • A szövetségek csúcs-szervezetei képesek arra, hogy tagjaik magatartása fölött megfelelő kontrollt gyakoroljanak (annak érdekében, hogy a megkötött szerződésekből adódó kölcsönös kötelezettségeket ténylegesen is érvényesíteni tudják), • A szövetségek aktív

részvétele a gazdaságpolitika formálásában, beleértve a makro szintű tervezést és különösen a jövedelempolitikát, • Szociáldemokrata pártok által vezetett kormányok, amelyek szorosabb szervezeti, személyi és ideológiai kapcsolatokkal rendelkeznek a s zakszervezetek felé, mint más pártok. A szociális partnerség alapvető ereje, pozitívuma az együttműködés, a konszenzus, ami társadalmi békét, stabil gazdasági viszonyokat eredményez. Egyes esetekben hatása még ezeken is túlmutathat, mert azzal, hogy az ellentétek helyett az együttműködésre helyezi a hangsúlyt, pótlólagos erőforrásokat is be tud kapcsolni, és ezeket a gazdasági növekedés, a társadalmi jólét szolgálatába tudja állítani érezhetően minden szinten. II. A korporatív rendszer A korporativizmus legtisztább történelmi formája a fasiszta állam gazdasági rendszereként jelent meg. Elméleti gyökerei messzire nyúlnak vissza, de valóságos kiépítése

csak a fasiszta hatalomátvételt követő három-négy év múltával, jelentős és kemény elméleti viták után kezdődött meg. Ennek első jogalkotási dokumentuma egy 1926. IV 3-án hozott, a munkaadók és munkavállalók közvetlen egyesítését célzó törvényben jelenik meg. A korporativizmus sajátosságait és alapelveit a fasizmus politikai rendszerének erős államcentrizmusa határozta meg. („Minden az államban, minden az államért, semmi az állam ellen” – mondta Mussolini). Ebben az értelemben a korporativizmus mintegy a gazdaságra „képezte le” a fasiszta állam legfontosabb szervezeti és működési elveit. 4 Szociális korporatizmus Ezek a következők: A tökéletes centralizáció. Ennek lényege az, hogy egyrészt minden alacsonyabb rendű gazdasági szervezet a fölötte álló közvetlen irányításnak van alávetve, másrészt minden fontosabb határozatának fel kell kerülnie a felettes szervhez jóváhagyásra, harmadrészt a

vezetők tisztségüket kizárólag kinevezés útján nyerhetik el (ez nem feltétlenül zárja ki az „alulról” kiinduló jelölést, de kinevezési jogosítványa csak a felsőbb szervnek van). A hierarchikus felépítés. Ezt hasonló következetességgel vitték keresztül, mint a centralizációt. A korporatív rendszer hierarchiájának legfontosabb elemei: a szindikátusok, a föderációk, a konföderációk. Mindegyik élén az elnök áll, aki azonban csak felfelé tartozik felelősséggel tetteiért. A paritás elve. A korporáció bizonyos értelemben paritásos alapon egyesíti a munkást a munkaadóval. Ennek az a következménye, hogy a döntés vitás esetben mindig az állami szervek kezében marad. Ezáltal nemcsak a munkaadók és munkavállalók közötti harc küszöbölődik ki, hanem egyszersmind az is, hogy a két faktor valamelyike túlsúlyba kerüljön, így az intézkedés végső soron mind az első világháború előtti rendszertől („tőke uralma

a munka felett”), mind a szocialista törekvéstől („munka uralma a tőke felett”) való elhatárolódást szolgálja. III. A korporáció szervezete A szakegyesületi rendszer minden szintjén megőrizte a munkaadó és munkavállaló határozott különválasztását. A korporáció tulajdonképpeni feladata ezek s általában a termelés különböző tényezőinek magasabb egységbe történő integrálása volt. Mivel a rendszer vertikálisan, felülről lefelé szerveződött, a korporációs miniszter rendeletének kibocsátásával jött létre. Az ilyen módon létrejött szervezet – szemben az önálló jogi személyiséggel rendelkező szakegyesületekkel – nem jogi személy. Ez látszólag azt jelenti, hogy a szakegyesületi rendszer bármely szintjén szerveződő szerv több jogosítvánnyal rendelkezett (például önállóan vállalhatott kötelezettségeket, lehetett jogok alanya, stb.), mint maga a korporáció A gyakorlatban azonban ennek pontosan az

ellenkezője valósult meg. A korporációktól igaz, hogy „elvették” az önálló jogi személyiséget, de államigazgatási szervként hozták létre őket, vagyis mögöttük jogi 5 Szociális korporatizmus személyiségének teljes súlyával (a szakegyesületek fölött diszponáló, rendelkező) állam állt. A korporáció az alapító rendelettel jött létre, melynek tartalmaznia kellett a fent említett törvény rendelkezései szerint a korporáció szervezetét, központi szerveinek illetékességét és hatáskörét. A törvény feladatának a termelési ellentétek kiegyenlítését, illetve a termelés jobb megszervezésének elősegítését jelölte meg. Ebben a vonatkozásban nem a tőkés-munkás ellentétre kell gondolni, hiszen ezek feloldása a munkaügyi bíráskodás hatáskörébe tartozott, hanem például a termelő és értékesítő egységek közötti, illetve a különböző termelői egységek közötti ellentmondásokra. Jelenleg

elmondhatjuk, hogy az ipari demokráciák keretei között már évtizedek óta kialakult és eredményesen működik a munkaadók és munkavállalók közötti kétoldalú (ún. ipari vagy munkaügyi) kapcsolatok rendszere és/vagy a kormánnyal kiegészülve a háromoldalú (ún. korporatív) kapcsolatok rendszere Ennek az a célja, hogy a felek az egymást kölcsönösen érintő és érdeklő, de nem azonos módon megítélt kérdésekben igyekezzenek megállapodásra, konszenzusra jutni, és egyeztessék érdekeiket, tehát harc és szembenállás helyett társadalmi béke és együttműködés jöjjön létre. Egy ilyen kapcsolatrendszer szervezett keretei Magyarországon is kialakultak, mégsem beszélhetünk hatékony érdekegyeztetésről, sajnos. Elmondhatjuk, hogy a társadalmi-gazdasági szférát különféle érdekek sokszínű és bonyolult hálózata szövi át. A különböző érdek-dimenziók mentén különböző érdekcsoportok alakultak ki, miközben egyes

egyének vagy csoportok más-más dimenziók szerint egyszerre lehetnek tagjai alapjaiban eltérő, többféle érdekcsoportoknak. Ez már önmagában is azonosságok és különbözőségek, koalíciók és szembenállások kusza szövevényét teremti meg. A következőkben ebből egy dimenziót emelünk ki, a munkavállaló– és munkaerőpiaccal szembenálló munkaadói-, részben kormányzati érdekeket. Nem csak az érdekek különböznek, hanem az egyes érdekcsoportok mögött meghúzódó társadalmi-gazdasági jelentőség, fontosság is, illetve eltérő az egyes érdekcsoportok érdekérvényesítő képessége is. Érdekérvényesítő erőt jelenthet a hatalom, a politikai-államhatalmi struktúrában vagy a vállalati hierarchiában elfoglalt pozíció, a tőke, a szervezettség vagy a másik fél bizonyos mértékű passzívitása, kiszolgáltatottsága, az a képesség, hogy a másik fél érdekérvényesítését befolyásolni tudja. 6 Szociális korporatizmus

Az eltérő érdekekből kiindulva, a saját érdekérvényesítő képesség javításának szándéka hozta létre az érdekképviseletet: ezzel alapvetően megváltozott, javult a saját érdekérvényesítés esélye, de önmagában még semmivel sem csökkent, sőt adott esetben még koncentráltabban, felnagyítva jelent meg a társadalmi feszültség és a g azdasági veszteség. Ez a felismerés vezetett arra, hogy a szembenálló érdekek kezelésének egy másfajta logikája és mechanizmusa alakuljon ki: ez a munkaügyi kapcsolatok rendszere, vagy más megközelítésben a korporatizmus, amelyben a potenciálisan szembenálló, eltérő érdekeket képviselő szervezetek nem a másik érdekcsoport ellen, hanem mellett akarják saját érdekeiket érvényesíteni, a m ásik felet nem ellenségnek, hanem partnernek tekintik, nem a konfliktus kiélezését és fenntartását használják alapvető eszközül, hanem a tárgyalást, a kompromisszum létrehozását, amelynek

során mind a két fél megpróbál egyességre jutni. IV. Neokorporatív rendszer A neokorporatista alkuk során mind az üzleti élet, mind a munkavállalók részt vállalnak a világpiaci alkalmazkodás költségeiből: a munkaadók elfogadták a jóléti állammal járó terheket, a munkavállalók visszafogták a r eálbér-növekedéssel kapcsolatos igényeiket. Ezek az országok a demokratikus korporatizmus két formáját alakították ki: Svájc, Belgium és Hollandia a liberális korporatizmus, míg Ausztria, Norvégia és Dánia a szociális korpratizmus útjára lépett. Svédország egyesítette a két forma sajátosságait 7 Szociális korporatizmus IV. 1 A liberális és szociális korporatizmus különbségei: Liberális korporatizmus Társadalmi koalíció Nemzetközi; Szociáis korpratizmus erős Nemzeti; gyenge a) Tőke (business) decentralizált; b) Szakszervezetek globális alkalmazkodás és alkalmazkodás c) Állam magán kompenzáció

Politikai hálózat Kevésbé gyenge decentralizált; erős nemzeti és állami centralizált stabil; kompenzáció decentralizált; Jobban a) Intézményi szerkezet stabil; effektív szélesebb, de effektív szűkebb, de magába b) Politikai folyamat; a kizárja a b eruházás és a foglalja a beruházás és a korporatív alku foglalkoztatás kérdéseit kiterjedése Kétoldalú; c) Az alku módja engedmények Politikai következmény foglalkoztatás kérdéseit is implicit Háromoldalú; explicit engedmények Szűkíti a szereplők közötti Szűkíti a szereplők közötti politikai egyenlőtlenségeket politikai egyenlőtlenségeket A neokorporatizmus fénykora, amelyet a centralizált érdekszervezetek közötti makroszintű ár-bér alkuk rendszere jellemzett, az ötvenes és nyolcvanas évek közé tehető. Napjainkra a neokorporatizmus rendszer átalakult, vagy átalakulóban van. A makroszintű érdekegyeztetés rendszere a legtöbb országban átadta a

helyét a mezo- vagy mikroszintű alkuk intézményének. E változásban szerepet játszottak a t echnológiai változások éppúgy, mint a tőkemozgások liberalizálódása, a nemzetközi gazdasági integráció új sajátosságai. A makroszintű neokorporatív érdekegyeztetési rendszer működése feltételezi a nemzeti gazdaságpolitikák szuverenitását és a részt vevő érdekcsoportok érdekeltségét az alku megkötésében, illetve betartásában. A világgazdasági változás, az új rugalmas technológiák által kiváltott alkalmazkodási kényszerek aláásták a makroszintű érdekegyeztetési rendszer e f eltételeit. Ugyanakkor az európai integráció mélyülése, ezen belül az Európai Pénzügyi Unió létrehozása olyan új kihívásokat, alkalmazkodási kényszereket teremt az európai kis államok számára, amelyek felértékelik e költségek elosztásának tárgyalásos módozatait. 8 Szociális korporatizmus Tartalomjegyzet I. A szociális

partnerség2 II. A korporatív rendszer3 III. A korporáció szervezete5 IV. Neokorporatív rendszer7 IV. 1 A liberális és szociális korporatizmus különbségei8 Tartalomjegyzet.9 Felhasznált irodalom.10 9 Szociális korporatizmus Felhasznált irodalom Bara Zoltán – Szabó Katalin: Gazdasági rendszerek, országok, intézmények Bevezetés az összehasonlító gazdaságtanba (Aula Kiadó, 2000.) Pethő Sándor: A korporációkról és a korporatív rendszerről In: Jogállam. Budapest jogi és politikai szemle Új Magyar Lexikon (MTA kiadó) László Gyula: Kell-e nekünk korporatizmus? Studia oeconomica 1995. 10